C‑181/03. P. sz. ügy
Albert Nardone
kontra
Az Európai Közösségek Bizottsága
„Fellebbezés – Volt tisztviselő – Rokkantsági nyugdíj iránti kérelem – Jogosultsági feltételek”
M. Poiares Maduro főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2004. június 29.
A Bíróság ítélete (első tanács), 2005. január 13.
Az ítélet összefoglalása
Tisztviselők – Rokkantsági nyugdíj – A rokkantsági eljárás megindítása – Feltételek
(Személyzeti szabályzat, 78. cikk; VIII. melléklet, 13. cikk)
A személyzeti szabályzat VIII. melléklete – a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján a tisztviselőket megillető rokkantsági nyugdíj megállapítási feltételeit rögzítő – 13. cikkének egyértelmű megfogalmazásából az következik, hogy csak arra a tisztviselőre nézve lehet rokkantsági eljárást lefolytatni, akinek rokkantságára tekintettel fel kell függesztenie szolgálati jogviszonyát. Ebből az következik, hogy az a tisztviselő, akinek szolgálati jogviszonya több éve megszűnt, és akit betegsége képtelenné tenne feladatai ellátására, ha tisztségét még gyakorolná, nem jogosult – csupán ezen az alapon – rokkantsági eljárás megindítását kérelmezni.
(vö. 39–40. pont)
A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (első tanács)
2005. január 13.(*)
„Fellebbezés – Volt tisztviselő – Rokkantsági nyugdíj iránti kérelem – Jogosultsági feltételek”
A C‑181/03. P. sz. ügyben,
Albert Nardone (az Európai Közösségek Bizottságának volt tisztviselője, lakóhelye: Piétrain [Belgium], képviseli: I. Kletzlen ügyvéd)
fellebbezőnek
a Bíróság eljárási szabályzatának 56. cikke alapján 2003. április 25‑én benyújtott fellebbezése tárgyában,
a másik fél az eljárásban:
az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: J. Currall, meghatalmazotti minőségben)
alperes az elsőfokú eljárásban,
A BÍRÓSÁG (első tanács),
tagjai: P. Jann tanácselnök, A. Rosas, R. Silva de Lapuerta (előadó), S. von Bahr és K. Schiemann bírák,
főtanácsnok: L. M. Poiares Maduro,
hivatalvezető: M.‑F. Contet, főtanácsos,
a főtanácsnok indítványának a 2004. június 29‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Fellebbezésében Albert Nardone az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának a T‑59/01. sz. Nardone kontra Bizottság ügyben 2003. február 26‑án hozott, az Európai Közösségek Bizottsága 2000. március 20‑i, számára rokkantsági nyugdíj megállapítását megtagadó határozata megsemmisítését elutasító ítéletének (EBHT‑KSZ 2003., I‑A‑55. és II‑323. o., a továbbiakban: a megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri.
Jogi háttér
2 Az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 78. cikkének első bekezdésében foglalt rendelkezés szerint:
„Az a tisztviselő, aki az előmeneteli csoportjába tartozó beosztáshoz kapcsolódó feladatok ellátásában akadályozó teljes végleges rokkantságban szenved, a VIII. melléklet 13–16. cikkében meghatározott módon rokkantsági nyugdíjra jogosult.”
3 A személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikke a következőképpen szól:
„Az 1. cikk (1) bekezdésének rendelkezéseire is figyelemmel az a 65 évesnél fiatalabb tisztviselő, akire vonatkozóan a rokkantsági bizottság a nyugdíjjogosultság megszerzésének ideje alatt olyan tartós teljes rokkantságot állapít meg, amely megakadályozza egy, az előmeneteli csoportja szerinti beosztással járó feladatok [helyesen: amely megakadályozza az előmeneteli csoportja szerinti beosztással járó feladatai] ellátásában, és akinek erre való tekintettel meg kell szüntetnie [helyesen: erre való tekintettel fel kell függesztenie] a Közösségeknél fennálló szolgálati jogviszonyát, a munkaképtelenség időtartamára a személyzeti szabályzat 78. cikke szerinti rokkantsági nyugdíjra jogosult.
Rokkantsági nyugdíj és öregségi nyugdíj egyidejűleg nem folyósítható.”
A jogvita alapját képező tényállás
4 Albert Nardone, aki 1963‑ban lépett az ESZAK Főhatóságának szolgálatába helyi alkalmazottként, majd pedig a Bizottság kinevezett tisztviselője lett, tisztségéről 1981. október 18‑án kelt levelében mondott le 1981. december 31‑i hatállyal.
5 1999. november 18‑án rokkantsági nyugdíj megállapítása iránti kérelmet terjesztett elő a személyzeti szabályzat 78. cikkének második bekezdése alapján.
6 Kérelmét a Bizottság a vitatott határozattal elutasította anélkül, hogy a rokkantsági bizottsághoz fordult fordult volna, azzal az indokkal, hogy Albert Nardone nem tesz eleget a rokkantságinyugdíj-jogosultság – a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikkében foglalt – feltételeinek.
7 2000. május 23‑án Albert Nardone – a személyzeti szabályzat 90. cikke alapján – panaszt nyújtott be a vitatott határozat ellen. E panaszt 2000. szeptember 23‑án hallgatólagos határozattal elutasították. 2000. december 15‑én kifejezett elutasítást tartalmazó határozat meghozatalára került sor.
8 Albert Nardone az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2001. március 13‑án benyújtott keresetlevelében keresetet terjesztett elő, amelynek tárgya elsődlegesen a Bizottság 2000. március 20-i határozatának (a továbbiakban: a vitatott határozat) megsemmisítése volt.
A megtámadott ítélet
9 Albert Nardone az Elsőfokú Bírósághoz benyújtott keresetében előadta, hogy a Bizottság visszaélt hatáskörével akkor, amikor – a személyzeti szabályzat 53. cikke értelmében erre kizárólagos hatáskörrel rendelkező – rokkantsági bizottság összehívása nélkül utasította el a rokkantsági nyugdíj megállapítása iránti, 1999. november 18‑i kérelmét.
10 A felperes másrészt a 12/83. sz., Bähr kontra Bizottság ügyben 1984. május 17‑én hozott ítéletre (EBHT 1984., 2155. o.) hivatkozott, amelyben a Bíróság kimondta, hogy a szolgálatból több éve távozott olyan tisztviselő, akit olyan betegség támadott meg, amely – amennyiben tisztségét továbbra is ellátná – képtelenné tenné feladatai ellátására, nem jogosult – csupán ezen az alapon – rokkantsági eljárás megindítását kérni. Ebből arra a következtetésre jut, hogy a volt tisztviselőnek annak ellenére megállapítható rokkantnyugdíj, hogy lemondott tisztségéről, amennyiben megfelelő orvosi igazolást tud benyújtani.
11 Albert Nardone ezenkívül kiemelte, hogy a Bíróság – ugyanebben az ítéletben – arra a következtetésre jutott, hogy a Bizottság a tisztviselő lemondása esetén akkor mulasztja el a rokkantsági bizottsághoz fordulásra vonatkozó kötelességét, ha bizonyítást nyer, hogy az őt végeredményben sújtó rokkantság a tisztsége megszűnésének időpontjában fennálló egészségi állapotával közvetlen és azonnali összefüggésben van.
12 A Bizottság – döntése megalapozottságának alátámasztására – előadta, hogy a rokkantsági nyugdíj megállapításához a személyzeti szabályzat 78. cikkében és VIII. melléklete 13. cikkében előírt feltételek nem állnak fenn a szóban forgó esetben. Különösképpen arra hivatkozott, hogy a fentebb említett rendelkezések betűje szerint, valamint az azokat értelmező Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet és az Elsőfokú Bíróságnak a T‑295/97. sz., Coussios kontra Bizottság ügyben 1999. június 3‑án hozott ítélete (EBHT‑KSZ 1999., I‑A‑103. és II‑577. o.) alapján: „csak azon tisztviselő tekintetében lehet rokkantsági eljárást lefolytatni, aki azért kénytelen felfüggeszteni tisztsége gyakorlását, mivel rokkantsága miatt képtelen a továbbiakban feladatait ellátni”.
13 Ezenkívül a Bizottság kiemelte, hogy bár a rokkantsági bizottság az egyetlen olyan szerv, amelyet a személyzeti szabályzat 78. cikke szerinti rokkantság fennállása megállapításának jogával felruháztak, a bizottság hatásköre csak a tisztviselő szolgálati jogviszonyának fennállta idejére terjed ki.
14 Az Elsőfokú Bíróság a hatáskörrel való állítólagos visszaélés tekintetében – a megtámadott ítélet 29. pontjában – megállapította, hogy a Bizottság arra a körülményre hivatkozással utasította el Albert Nardone-nak a rokkantsági nyugdíj megállapítása iránt előterjesztett kérelmét, hogy esetében a jogállásával – nem pedig egészségi állapotával – kapcsolatosan előírt jogszabályi feltételek nyilvánvalóan hiányoznak. Ezért az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bizottság nem élt vissza hatáskörével akkor, amikor Albert Nardone kérelmét anélkül utasította el, hogy a rokkantsági bizottságot összehívta volna, minthogy ez utóbbi csak orvosi, nem pedig jogi jellegű kérdések eldöntésére rendelkezik hatáskörrel.
15 A Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet értelmezéséből levezetett jogalappal kapcsolatban az Elsőfokú Bíróság kiemelte (a megtámadott ítélet 31. pontjában), hogy: „a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 13. cikkének rendelkezéseiből az következik, hogy csak azon tisztviselő tekintetében lehet rokkantsági eljárást lefolytatni, aki azért kénytelen felfüggeszteni tisztsége gyakorlását, mert rokkantsága miatt képtelen a továbbiakban feladatait ellátni” (a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatakozott ítélet 12. pontja, és a Coussios kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 37. pontja).
16 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság, a megtámadott ítélet 32. pontjában, emlékeztetett arra, hogy: „a szolgálatból több éve távozott olyan tisztviselő, akit olyan betegség támadott meg, amely – amennyiben tisztségét továbbra is ellátná – képtelenné tenné feladatai ellátására, nem jogosult – csupán ezen az alapon – rokkantsági eljárás megindítását kérni.” (lásd a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 13. pontját és a Coussios kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 38. pontját). Az Elsőfokú Bíróság ezt követően megállapította, hogy mivel 1981‑ben lemondott, rokkantsági nyugdíj megállapítása iránti kérelmét pedig 1999‑ben terjesztette elő, a felperesre az előzőekben vázolt ténybeli helyzet irányadó.
17 Másrészt az Elsőfokú Bíróság kimondta a megtámadott ítélet 33. pontjában, hogy Albert Nardone a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 13. cikkében együttesen teljesítendőnek előírt feltételek közül a másodiknak sem felelt meg, miszerint a rokkantsági nyugdíj iránt folyamodó tisztviselő tartós teljes rokkantságát a rokkantsági bizottság a nyugdíjjogosultság megszerzésének ideje alatt állapíthatja meg, minthogy 1981‑ben lemondott tisztviselői jogviszonyáról.
18 Következésképpen az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 34. pontjában úgy határozott, hogy mivel a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikkében foglalt két feltétel egyike sem teljesült, a vitatott határozat megsemmisítése iránti kereseti kérelmet, elvi alapon, el kellett utasítani.
19 Ezenkívül az Elsőfokú Bíróság megállapította a megtámadott ítélet 36. pontjában, hogy a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló tényállás körülményei jelentősen különböznek a szóban forgó esetben előfordulóktól. Bähr felperes megőrizte „tisztviselői” minőségét szolgálati jogviszonya megszűnését követően is az Európai Közösségek tisztviselőinek az új tagállamok csatlakozása következtében történő felvételére vonatkozó különös és átmeneti intézkedések bevezetéséről, valamint a Közösségek tisztviselői szolgálati jogviszonyának végleges megszűnéséről szóló, 1972. december 4‑i 2530/72/Euratom, ESZAK, EGK tanácsi rendelet (HL L 272., 1. o.) alapján. Ily módon Albert Nardone-tól eltérően, Bähr felperes a 2530/72 rendelet rendelkezéseinek megfelelően továbbra is fizetett járulékot a nyugdíjjogok megszerzése céljából (lásd a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 5. és 8. pontját), ebből következőleg pedig továbbra is megfelelt a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 13. cikke alkalmazása ezirányú előfeltételének.
20 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 37. pontjában úgy ítélte meg, hogy a Bizottságot semmi esetre sem terheli bármiféle kötelezettség arra nézve, hogy a rokkantsági bizottsággal felülvizsgáltassa a kérelmező egészségi állapotát, miután az lemondott jogviszonyáról, és kilépett a Közösségek szolgálatából.
21 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság – a megtámadott ítélet 38. pontjában – kifejtette, hogy sem a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítéletből, sem pedig egyetlen más közösségi jogforrásból nem következik a közösségi intézmény számára általános kötelezettség arra nézve, hogy felülvizsgálja a tisztviselő munkaképességét önkéntes távozás esetén.
22 Másrészt a megtámadott ítélet 39. pontjában az Elsőfokú Bíróság emlékeztetett arra, hogy mivel a Bíróság a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítéletében világossá tette, hogy az intézmény a jogviszony megszűnésekor köteles összehívni a rokkantsági bizottságot, a felperes esetében felmerülő kérdést, miszerint helye van‑e vagy sem a rokkantsági bizottság összehívásának, kizárólag azoknak az adatoknak az alapján kell megválaszolni, amelyekkel az intézmény – a tisztviselő lemondásának idején, vagyis 1981‑ben – rendelkezett.
23 E tekintetben az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 40. és 41. pontjában kimondta:
„40. Amennyiben a tisztviselő úgy ítéli meg, hogy egészségi állapota szolgálati jogviszonyának megszüntetésére indítja, a személyzeti szabályzat 90. cikke alapján távozása előtt köteles benyújtani a 78. cikk szerinti rokkantnyugdíj megállapítása iránti kérelmet. Jelen ügyben a keresetből kiviláglik, hogy a felperes már a 70‑es évek óta erősen aggódott egészségi állapota miatt, és hogy 1981‑ben különösen azért mondott le, mert meggyőződése szerint egészségtelen munkakörülményei rontották egészségi állapotát. Minthogy a tisztviselőkről vélelmezik a személyzeti szabályzat ismeretét (lásd például az Elsőfokú Bíróságnak a T‑27/99. sz., Drabbe kontra Bizottság ügyben 2000. október 17‑én hozott ítéletét [EBHT‑KSZ 2000., I‑A‑213. és II‑955. o.]), az ilyen helyzetben lévő tisztviselő köteles élni ezzel a lehetőséggel, amennyiben rokkantsági nyugdíjra tart igényt. Elmulasztja tehát a kellő gondosságot, amennyiben ezt nem teszi meg, annál is inkább, mert feltételezhetően jobban ismeri egészségügyi előzményeit és saját fizikai állapotát lemondása időpontjában, mint az az intézmény, amelyhez tartozik. Ily módon, kivételes körülményektől eltekintve, nem róható fel az intézménynek, legalábbis az onnan felszólítás nélkül, önként távozó tisztviselő esetében, hogy nem hívott össze hivatalból egy rokkantsági bizottságot, amennyiben az érdekelt saját maga ilyen értelmű kérelmet nem terjesztett elő.
41. Bähr felperes nagyon súlyos kórtörténete – nevezetesen az első infarktus, amely szolgálati jogviszonya megszűnése előtt hat évvel érte – megállapítható tényként merültek fel ügyében (a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 14. pontjának vége). Jelen esetben, noha az ügyiratokból kitűnik, hogy a felperes az intézmény orvosánál többször panaszkodott egészségi állapotára, különösen az őt érintő gyakori légcsőhurutra, valamint munkakörülményei egészségtelen voltára, megállapítható, hogy a Bizottságnak saját hatáskörében nem volt tudomása olyan – Bähr felperes első infarktusához hasonló súlyú – egészségügyi előzményről, amely lehetővé tenné az Elsőfokú Bíróság számára annak megállapítását, hogy a Bizottságnak hivatalból össze kellett volna hívnia egy rokkantsági bizottságot a felperes lemondásakor, ilyen irányú kérelem hiányában is (a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 15. pontja). E tekintetben említésre érdemes, hogy a felperes ügyvédje a tárgyaláson úgy nyilatkozott, hogy a felperes maga sem volt tisztában 1981‑ben a belélegzett por egészségére gyakorolt hatásának jelentőségével, és hogy ez a tájékozatlansága fennmaradt 1992‑ig.”
24 Végül, a megtámadott ítélet 42. pontjában, az Elsőfokú Bíróság megjegyezte, hogy a felperesnek az 1999. november 18‑i kérelme előterjesztése időpontjában fennálló egészségi állapota és a szolgálati jogviszonya megszűnésének idején fennálló egészségi állapota közötti összefüggés (feltételezve, hogy ez bizonyítást nyer) nem képez elégséges bizonyítékot arra nézve, hogy a Bizottságnak össze kellett volna hívnia 1981‑ben a rokkantsági bizottságot.
25 Az előzőekben előadottak alapján az Elsőfokú Bíróság úgy határozott, hogy a vitatott határozat megsemmisítése iránti kereseti kérelmet el kell utasítani, mivel az ügy körülményei alapján a kért rokkantsági nyugdíjat a felperes számára nem lehet megállapítani.
A Bíróság előtti eljárás és a felek kereseti kérelmei
26 A Bíróság Hivatalához 2003. április 25‑én benyújtott kérelmében Albert Nardone a Bíróság eljárási szabályzatának 76. cikkében foglalt költségmentességet kért.
27 A Bíróság 2004. február 6‑i végzésével helyt adott kérelmének.
28 Albert Nardone fellebbezésében azt kéri, hogy a Bíróság:
elsődlegesen:
– állapítsa meg, hogy a fellebbezés megengedhető és megalapozott;
– helyezze teljes egészében hatályon kívül a megtámadott ítéletet;
másodlagosan:
– semmisítse meg a kinevezésre jogosult hatóságnak a rokkantnyugdíj megállapításával kapcsolatban benyújtott panaszt kifejezetten elutasító, 2000. december 15‑i határozatát;
– semmisítse meg a vitatott, a személyzeti szabályzat 78. cikkének második bekezdésén alapuló rokkantsági nyugdíj megállapítása iránt általa 1999. november 18‑án benyújtott kérelmet elutasító határozatot;
bármelyik esetben:
– határozzon a költségekről az eljárási szabályzat alkalmazandó rendelkezéseinek megfelelően.
29 A Bizottság azt kérte, hogy a Bíróság:
– mondja ki, hogy a fellebbezőnek a megtámadott ítélet ellen benyújtott fellebbezése elfogadhatatlan, vagy legalábbis megalapozatlan;
– kötelezze a fellebbezőt a fellebbezés költségeinek viselésére.
A fellebbezésről
Az első jogalapról
A felek érvei
30 A fellebbező első jogalapjában az Elsőfokú Bíróság azon döntését kifogásolja, hogy mivel 1981‑ben lemondott, és rokkantsági nyugdíj megállapítása iránti kérelmét 1999‑ben terjesztette elő, nem volt a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikkében szabályozott helyzetben, amikor is a tisztviselő azért kénytelen felfüggeszteni tisztsége gyakorlását, mert rokkantsága miatt képtelen a továbbiakban feladatait ellátni.
31 Úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság nem értelemezte helyesen a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítéletet, és azon az állásponton van, hogy jogosult jelenleg rokkantsági eljárás megindítására, mivel egyes betegségei, amelyeket ráadásul foglalkozási betegségeknek tart, képtelenné tennék feladatai ellátására, ha tisztségét még gyakorolná.
32 A fellebbező tulajdonképpen azt állítja, hogy jóllehet a személyzeti szabályzat 78. cikkében és VIII. mellékletének 13. cikkében foglalt rokkantsági eljárást – akkori egészségi állapota ismeretének hiánya miatt – nem indította meg szolgálati jogviszonya megszűnésének időpontjában, az eljárás megindítása szempontjából a tisztviselő szolgálata idején fennálló egészségi állapota és a szolgálati jogviszonya megszűnését követő valamely időpontban fennálló egészségi állapota közötti okozati összefüggés a meghatározó jogi tényező.
33 A Bizottság úgy véli, hogy a fellebbező álláspontja figyelmen kívül hagyja a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 13. cikkének világos és pontos megfogalmazását. E rendelkezés értelmében a személyzeti szabályzat 78. cikke szerinti rokkantsági nyugdíjat csak olyan tisztviselő részére lehet megállapítani, akire vonatkozóan olyan tartós teljes rokkantság áll fenn, amely megakadályozza az előmeneteli csoportja szerinti beosztással járó feladatai ellátásában, és akinek erre való tekintettel fel kell függesztenie a Közösségeknél fennálló szolgálati jogviszonyát.
34 A Bizottság – hangsúlyozva, hogy 1981‑ben a fellebbező lemondott megbízatásáról– úgy érvel, hogy a fellebbező akár tartós teljes rokkantsága alapján is lehetetlen jelenleg, hogy „fel kell[jen] függesztenie a Közösségeknél fennálló szolgálati jogviszonyát”, minthogy szolgálati jogviszonya véglegesen megszűnt.
35 A Bizottság szerint a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítéletből – a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikkével összeolvasva – az következik, hogy az a tisztviselő, akinek szolgálati jogviszonya több éve megszűnt, és akit betegsége képtelenné tenné feladatai ellátására, ha tisztségét még gyakorolná, nem jogosult – csupán ezen az alapon – rokkantsági eljárás megindítását kérelmezésére. Ehhez arra is szükség van, hogy „fel kell[jen] függesztenie a Közösségeknél fennálló szolgálati jogviszonyát”.
36 Úgy érvel továbbá, hogy a szolgálati jogviszony megszűnésekor az intézménynek, adott esetben, kötelessége összehívni a rokkantsági bizottságot. Ezért a fellebbező esetében e kérdést kizárólag a fellebbező lemondása idején, vagyis 1981‑ben az intézmény rendelkezésére álló adatok alapján lehet megítélni. Márpedig a Bizottság azt állítja, hogy 1981‑ben, a fellebbező lemondásakor nem volt köteles összehívni, és nem hívhatott össze rokkantsági bizottságot, minthogy a fellebbező egészségi állapota ebben az időszakban ilyen intézkedést nem indokolt. E tekintetben rámutat arra, hogy a fellebbező maga elismeri, hogy nem tudott 1981‑ben az egészségi állapotát esetleg befolyásoló betegségekről. A Bizottság tehát ennél is kevésbé lehetett erről tájékozott, így – ekkor – semmilyen oka nem volt a rokkantsági bizottság összehívására.
A Bíróság álláspontja
37 Elöljáróban le kell szögezni, hogy a fellebbező nem vitatja a megtámadott ítéletet abban a részében, amelyben az úgy rendelkezik, hogy a Bizottság nem mulasztott kötelezettséget azzal, hogy tartózkodott a rokkantsági bizottság összehívásától a szolgálati jogviszony 1981‑ben bekövetkezett megszűnésekor.
38 A kérdés az, hogy erre szolgálati jogviszonyának megszűnését követően, a rokkantsági nyugdíj iránti kérelmének előterjesztése idején, 1999-ben, sort kellett volna‑e keríteni, amint azt a fellebbező állítja.
39 E tekintetben a személyzeti szabályzat VIII. melléklete – a személyzeti szabályzat 78. cikke alapján a tiszviselőket megillető rokkantsági nyugdíj megállapítási feltételeit rögzítő – 13. cikkének egyértelmű megfogalmazásából az következik, hogy csak arra a tisztviselőre nézve lehet rokkantsági eljárást lefolytatni, akinek rokkantságára tekintettel fel kell függesztenie szolgálati jogviszonyát (a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 12. pontja).
40 Ebből az következik, hogy az a tisztviselő, akinek szolgálati jogviszonya több éve megszűnt, és akit betegsége képtelenné tenne feladatai ellátására, ha tisztségét még gyakorolná, nem jogosult – csupán ezen az alapon – rokkantsági eljárás megindítását kérelmezni (a Bähr kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 13. pontja).
41 Jelen esetben az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy Albert Nardone önként mondott le szolgálati jogviszonyáról 1981. október 18‑án kelt levelében anélkül, hogy egészségi problémákról említést tett volna, vagy egészségi állapotának a rokkantsági bizottság általi vizsgálatát kérte volna. A felperes csak 18 évvel később, 1999‑ben terjesztett elő rokkantsági nyugdíj iránti kérelmet.
42 Figyelemmel erre a ténybeli helyzetre az Elsőfokú Bíróság helyesen határozott úgy a megtámadott ítélet 30–32. pontjában, hogy a felperes nem volt a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikkében foglalt helyzetben lévő tisztviselő, akinek e feladatainak ellátását lehetetlenné tevő rokkantságára tekintettel fel kell függesztenie szolgálati jogviszonyát.
43 Ilyen feltételek mellett az első jogalap nem megalapozott, tehát el kell utasítani.
A második jogalapról
A felek érvei
44 Albert Nardone második jogalapja címén előadja, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen határozott úgy, hogy személyében nem teljesül a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikkében foglalt második feltétel, miszerint rokkantsági nyugdíj iránt a tisztviselő a nyugdíjjogosultság megszerzésének ideje alatt folyamodhat. A fellebbező tulajdonképpen magát a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikke szerint a nyugdíjjogosultság megszerzésének ideje alatt lévőnek véli azzal az indokkal, hogy szolgálati jogviszonyának megszűnésekor a távozási díjra volt jogosult a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 12. cikkének megfelelően.
45 A Bizottság vitatja ezen jogalap elfogadhatóságát, mivel előadására először a Bíróság előtt került sor.
46 A Bizottság e jogalapot ezt meghaladóan megalapozatlannak ítéli.
A Bíróság álláspontja
47 Rá kell mutatni arra, amint azt az Elsőfokú Bíróság tette a megtámadott ítélet 33. pontjában, hogy a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikke két feltétel együttes fennállását követeli meg. Ebből az következik, hogy miután a 30–32. pontban kimutatta, hogy a felperes nem felelt meg az első feltételnek, az Elsőfokú Bíróság szükségtelenül állapította meg ugyanebben a 33. pontban, hogy a felperes nem felelt meg a második feltételnek.
48 Minthogy a második jogalap a megtámadott ítélet egyik szükségtelen indoka ellen irányult, azt joghatás kiváltására alkalmatlanként el kell utasítani. (lásd különösen a Bíróságnak a C‑244/91. P. sz., Pincherle kontra Bizottság ügyében 1993. december 22‑én hozott ítéletét [EBHT 1993., I‑6965. o., 25. és 31. pont], valamint a C‑49/96. P. sz., Progoulis kontra Bizottság ügyben 1996. december 12‑én hozott végzését [EBHT 1996., I‑6803. o., 27. pont]).
A költségekről
49 Az eljárási szabályzatnak – e szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazandó – 69. cikke 2. §-ának első bekezdésében foglaltak szerint a pervesztes felet kötelezik a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen szabályzat 70. cikke értelmében a Közösségek és azok alkalmazottai közötti jogvitákban az intézmények maguk viselik költségeiket. Mindazonáltal az eljárási szabályzat 122. cikkének második bekezdéséből az következik, hogy a 70. cikket nem kell alkalmazni az intézmények tisztviselője vagy bármely más alkalmazottja által az intézmény ellenében benyújtott fellebbezésre. Mivel a Bizottság kérte a fellebbező elmarasztalását, és ez utóbbi pervesztes lett, kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:
1) A Bíróság a fellebbezést elutasítja.
2) A Bíróság Albert Nardone-t kötelezi a költségek viselésére.
Aláírások
* Az eljárás nyelve: francia.
Top