A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (teljes ülés)
2004. március 23.(*)
„Személyek szabad mozgása – Az EK-Szerződés 48. cikke (jelenleg módosítást követően EK 39. cikk) – A »munkavállaló« fogalma – Álláskeresőknek fizetett szociális biztonsági támogatás – Tartózkodásra vonatkozó feltétel – Európai uniós polgárság”
A C‑138/02. sz. ügyben,
a Bírósághoz a Social Security Commissioner (Egyesült Királyság) álatal az EK 234. cikk értelmében benyújtott, az e bíróság előtt
Brian Francis Collins
és
a Secretary of State for Work and Pensions
között folyamatban lévő eljárásban, az 1992. július 27‑i 2434/92/EGK tanácsi rendelettel (HL L 245., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 69. o.) módosított, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.), valamint a tagállami munkavállalók és családtagjaik Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozások eltörléséről szóló, 1968. október 15‑i 68/360/EGK tanácsi irányelv (HL L 257., 13. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 27. o.) értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,
A BÍRÓSÁG (teljes ülés),
tagjai: V. Skouris elnök, P. Jann, C. W. A. Timmermans, C. Gulmann, J. N. Cunha Rodrigues (előadó) és A. Rosas tanácselnökök, A. La Pergola, J.‑P. Puissochet, R. Schintgen, N. Colneric és S. von Bahr bírák,
főtanácsnok: D. Ruiz‑Jarabo Colomer,
hivatalvezető: L. Hewlett főtanácsos,
figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket:
– B. F. Collins képviseletében R. Drabble QC, P. Eden solicitor megbízásából,
– az Egyesült Királyság Kormánya képviseletében J. E. Collins meghatalmazotti minőségben, segítője: E. Sharpston QC,
– a német kormány képviseletében W.‑D. Plessing meghatalmazotti minőségben,
– az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében N. Yerrell és D. Martin meghatalmazotti minőségükben,
tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre,
B. F. Collins (képviseli: R. Drabble), az Egyesült Királyság Kormánya (képviseli: R. Caudwell meghatalmazotti minőségben, segítője: E. Sharpston) és a Bizottság (képviselik: N. Yerrell és D. Martin) szóbeli észrevételeinek a 2003. június 17‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
a főtanácsnok indítványának a 2003. július 10‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 2002. március 28‑i végzésével, amely 2002. április 12‑én érkezett a Bírósághoz, a Social Security Commissioner az EK 234. cikk alapján az 1992. július 27‑i 2434/92/EGK tanácsi rendelettel (HL L 245., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 69. o.) módosított, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o., a továbbiakban: 1612/68 rendelet), valamint a tagállami munkavállalók és családtagjaik Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozások eltörléséről szóló, 1968. október 15‑i 68/360/EGK tanácsi irányelv (HL L 257., 13. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 27. o.) értelmezésére vonatkozóan három kérdést terjesztett előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé.
2 Ezek a kérdések a B. F. Collins és a Secretary of State for Work and Pensions közötti jogvitában merültek fel, amelynek tárgya az, hogy ez utóbbi megtagadta B. F. Collinstól a Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának jogszabályaiban előírt munkakeresési támogatást.
Jogi háttér
A közösségi szabályozás
3 AZ EK‑Szerződés 6. cikkének első bekezdése (jelenleg, módosítást követően az EK 12. cikk első bekezdése) a következőképpen rendelkezik:
„E szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.”
4 Az EK‑Szerződés 8. cikke (jelenleg, módosítást követően EK 17. cikk) kimondja:
„(1) Létrejön az uniós polgárság.
Uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára.
(2) Az uniós polgárokat megilletik az e szerződés által rájuk ruházott jogok, és terhelik az e szerződésben előírt kötelezettségek.”
5 Az EK‑Szerződés 8A. cikkének (1) bekezdése (jelenleg, módosítást követően az EK 18. cikk (1) bekezdése) kimondja, hogy a Szerződésben és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz.
6 Az EK‑Szerződés 48. cikkének (2) bekezdése szerint (jelenleg, módosítást követően az EK 39. cikk (2) bekezdése) a munkavállalók szabad mozgása magában foglalja minden, az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka‑ és foglalkoztatási feltételek tekintetében.
7 A Szerződés 48. cikkének (3) bekezdése alapján a „közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokra is figyelemmel, a munkavállalók szabad mozgása jogot biztosít a munkavállalónak arra, hogy:
a) tényleges állásajánlatokra jelentkezzen;
b) e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon;
[…]”
8 Az 1612/68 rendelet 2. cikke kimondja:
„A tagállamok állampolgárai és a bármely tagállam területén tevékenységet folytató munkáltató kicserélhetik az állásajánlatokat és az állásra benyújtott pályázatokat, valamint munkaszerződéseket köthetnek és teljesíthetnek a hatályban lévő törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően, anélkül, hogy megkülönböztetésnek lennének kitéve.”
9 Az 1612/68 rendelet 5. cikke szerint „[a] tagállamok azon állampolgárainak, akik egy másik tagállamban keresnek munkát, ugyanazt a segítséget kell nyújtani, mint amilyet a tagállam állást kereső saját állampolgárai a munkaügyi hivataloktól vehetnek igénybe”.
10 Az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerint valamely tagállamnak valamely másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgára a hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez.
11 A 68/360 irányelv 1. cikke a következőképpen rendelkezik:
„A tagállamok ezen irányelv rendelkezéseinek megfelelően eltörlik az említett tagállamok állampolgárainak és az 1612/68/EGK rendeletben meghatározott családtagjaiknak a mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozásokat.”
12 A 68/360 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tagállamok biztosítsák a területükön való tartózkodás jogát azoknak az 1. cikkben említett személyeknek, akik fel tudják mutatni az említett 4. cikk (3) bekezdésben felsorolt okiratokat.
13 Ugyanezen irányelv 4. cikke (3) bekezdésének első francia bekezdése értelmében ezek az okiratok a munkavállaló esetében a következők:
„a) az[…] az okirat[…], amellyel a tagállam felségterületére lépett;
b) a munkáltató igazolás[a] a foglalkoztatásról vagy a munkaviszony más módon történő igazolás[a]”.
14 A 68/360 irányelv 8. cikkének (1) bekezdése alapján a tagállamok a foglalkoztatottként tevékenységet végző munkavállalók esetében, amennyiben az adott tevékenység időtartama várhatóan nem haladja meg a három hónapot, továbbá a határ menti ingázók és az idénymunkások esetében tartózkodási engedély kiadása nélkül elismerik e személyek területükön való tartózkodásának jogát.
A nemzeti szabályozás
15 A munkakeresési támogatás olyan szociális biztonsági ellátás, amelyet a Jobseekers Act 1995 (az álláskeresésről szóló 1995. évi törvény, a továbbiakban: 1995. évi törvény) ír elő, amely 1. cikke (2) bekezdésének i) pontjában megköveteli, hogy a támogatás kérelmezője Nagy‑Britanniában tartózkodjon.
16 Az 1995. évi törvény végrehajtására elfogadott szabályozás, a Jobseeker’s Allowance Regulations 1996 (munkakeresési támogatásról szóló 1996. évi szabályozás, a továbbiakban: 1996. évi szabályozás) meghatározza a munkakeresési támogatásban való részesüléshez teljesítendő feltételeket, valamint a kérelmezők különböző csoportjai által igényelhető összegeket. Az egyedülálló „külföldiek” esetében az 1996. évi szabályozás 5. melléklete (14) bekezdésének a) pontja nullában határozza meg az összeget.
17 Az 1996. évi szabályozás 85. cikkének (4) bekezdése szerint a „külföldi” fogalom meghatározása a következő:
„[…] az a kérelmező, aki az Egyesült Királyságban, az Ír Köztársaságban, a Csatorna‑szigeteken, illetve a Man‑szigeten nem rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, de ebből a célból nem lehet az Egyesült Királyságban szokásos tartózkodási hellyel nem rendelkezőnek tekinteni azt a kérelmezőt, aki:
a) az 1612/68/EGK tanácsi rendelet vagy az 1251/70/EGK tanácsi rendelet értelmében munkavállaló, illetve aki a 68/360/EGK tanácsi irányelv vagy a 73/148/EGK tanácsi irányelv alapján az Egyesült Királyságban tartózkodási joggal rendelkezik;
[…]”
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
18 B. F. Collins az Egyesült Államokban született, amerikai‑ír kettős állampolgár. Egyetemi tanulmányai során 1978‑ban egy szemeszter erejéig az Egyesült Királyságban tartózkodott. 1980‑ban és 1981‑ben körülbelül tíz hónapos időtartamra visszatért az Egyesült Királyságba, amely idő alatt részmunkaidőben és alkalmi jelleggel bárokban és a kereskedelemben dolgozott. 1981‑ben visszatért az Egyesült Államokba. Azután hol az Egyesült Államokban, hol Afrikában dolgozott.
19 B. F. Collins 1998. május 31‑én visszatért az Egyesült Királyságba, hogy ott a szociális szolgáltatási ágazatban találjon munkát. 1998. június 8‑án munkakeresési támogatás iránti kérelmet nyújtott be, amelyet az Adjudication Officer 1998. július 1‑jei határozatában azzal az indokkal utasított el, hogy B. F. Collins szokásos tartózkodási helye nem e tagállamban van. B. F. Collins a Social Security Appeal Tribunalhoz (szociális biztonsági fellebbviteli törvényszék) (Egyesült Királyság) fordult, amely helybenhagyta az elutasításról szóló határozatot, azzal érvelve, hogy B. F. Collins nem tekinthető az Egyesült Királyságban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezőnek, mert egyrészt tartózkodásának időtartama elhanyagolható, másrészt pedig ő az 1612/68 rendelet értelmében nem munkavállaló, és nem illeti őt meg a 68/360 irányelv szerinti tartózkodási jog sem.
20 B. F. Collins ezért a Social Security Commissionerhez fordult, amely úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) Az alapügyben fellebbező fél helyzetével azonos helyzetben lévő személy az 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet értelmében munkavállalónak minősül‑e?
2) Az […] [első] kérdésre adandó nemleges válasz esetén, az alapügyben fellebbező fél helyzetével azonos helyzetben lévő személy rendelkezik‑e az Egyesült Királyságban az 1968. október 15‑i 68/360/EGK tanácsi irányelv értelmében tartózkodási joggal?
3) Az […] [első két] kérdésre adandó nemleges válasz esetén, van‑e olyan közösségi jogi rendelkezés vagy elv, amely alapján az alapügyben fellebbező fél helyzetével azonos helyzetben lévő személy részére ugyanolyan jogosultsági feltételek mellett kell szociális biztonsági ellátást fizetni, mint amilyen feltételek a jövedelemalapú munkakeresési támogatásra vonatkoznak?”
Az első kérdésről
A Bíróság elé terjesztett észrevételek
21 B. F. Collins azt állítja, hogy a közösségi jog jelenlegi állása szerint őt mint ténylegesen állást kereső személyt, egyesült királysági helyzete alapján megilleti az 1612/68 rendelet szerinti „munkavállaló” jogállása, és ennélfogva ő ugyanezen rendelet 7. cikke (2) bekezdésének hatálya alá tartozik. A Bíróság ugyanis a C‑85/96. sz. Martínez Sala‑ügyben 1998. május 12‑én hozott ítéletének (EBHT 1998., I‑2691. o.) 32. pontjában tudatosan kimondta azt a szabályt, amely szerint az álláskeresőket az említett rendelet értelmében munkavállalóknak kell tekinteni, ha a nemzeti bíróság meggyőződött arról, hogy az érintett személy a megfelelő időben ténylegesen állást keresett.
22 Ezzel szemben az Egyesült Királyság Kormánya, a német kormány és az Európai Közösségek Bizottsága úgy ítéli meg, hogy az olyan személy, aki B. F. Collinséval azonos helyzetben van, az 1612/68 rendelet értelmében nem munkavállaló.
23 Az Egyesült Királyság Kormánya és a Bizottság azt állítja, hogy B. F. Collins nem tarthat igényt a „korábbi” migráns munkavállaló jogállására, aki most csupán részesülni szeretne az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján nyújtott ellátásban, mivel nincs összefüggés az általa 1980‑ban és 1981‑ben végzett munka és az általa – állítása szerint – 1998‑ban keresett munkafajta között.
24 Márpedig a 316/85. sz. Lebon‑ügyben 1987. június 18‑án hozott ítéletében (EBHT 1987., 2811. o.) a Bíróság megállapította egyrészt azt, hogy az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése által a szociális és adókedvezmények terén megállapított egyenlő bánásmód csak a munkavállalókra vonatkozik, másrészt pedig azt, hogy akik álláskeresés céljából más tagállamba mennek, ezen egyenlő bánásmódban csak az állásokhoz való hozzáférés tekintetében részesülnek, a Szerződés 48. cikkének, valamint e rendelet 2. és 5. cikkének megfelelően.
25 A német kormány emlékeztet a fent hivatkozott Martínez Sala‑ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló eset egyedi körülményeire, amikor is a felperest a fogadó tagállamhoz nagyon szoros és hosszan tartó kapcsolat fűzte, míg a jelen ügyben nyilvánvaló, hogy nincs kapcsolat a B. F. Collins által korábban végzett munka és az általa keresett munka között.
A Bíróság válasza
26 A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében a Szerződés 48. cikke szerinti és az 1612/68 rendelet szerinti „munkavállaló” fogalma közösségi tartalommal bír, és azt nem lehet megszorító módon értelmezni. „Munkavállalónak” kell tekinteni minden olyan személyt, aki valóságos és tényleges tevékenységet végez, kivéve az olyan mértékben jelentéktelen tevékenységeket, amelyek pusztán kiegészítőnek és járulékosnak tekinthetők. Ezen ítélkezési gyakorlat szerint a munkaviszony jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy meghatározott ideig, más javára és irányítása alatt, díjazás ellenében szolgáltatást nyújt (lásd különösen a 66/85. sz. Lawrie‑Blum‑ügyben 1986. július 3‑án hozott ítélet [EBHT 1986., 2121. o.] 16. és 17. pontját, a fent hivatkozott Martínez Sala‑ügyben hozott ítélet 32. pontját, valamint a C‑337/97. sz. Meeusen‑ügyben 1999. június 8‑án hozott ítélet [EBHT 1999., I‑3289. o.] 13. pontját).
27 A Bíróság azt is megállapította, hogy a munkavállalói minőséghez fűződő bizonyos jogok biztosítottak a migráns munkavállalók számára még akkor is, ha azok már nem állnak munkaviszonyban (a C‑35/97. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1998. szeptember 24‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑5325. o.] 41. pontja és a C‑413/01. sz. Ninni‑Orasche‑ügyben 2003. november 6‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑13187. o.] 34. pontja).
28 Amint a kérdést előterjesztő bíróság által az ügyben a Bírósághoz benyújtott iratokból kiderül, B. F. Collins az 1980‑as és 1981‑es év folyamán tíz hónapon keresztül alkalmi jelleggel bárokban és a kereskedelemben dolgozott az Egyesült Királyságban. Rá kell mutatni ugyanakkor arra, hogy még ha feltételeznénk is, hogy az ilyen munkavégzésre irányuló tevékenységek az ezen ítélet 26. pontjában említett feltételeknek megfelelnek, és ezért el lehet fogadni, hogy az alapügyben fellebbező fél a szóban forgó ott‑tartózkodása alatt munkavállalónak minősült, semmilyen kapcsolat nem állapítható meg e tevékenységek és az e tevékenységek befejezése után tizenhét évvel történő, másik munkalehetőségre irányuló álláskeresés között.
29 B. F. Collins‑nak tehát, mivel nem volt kellően szoros kapcsolata az Egyesült Királyság munkaerőpiacával, a helyzete azon tagállami állampolgár helyzetéhez hasonlítandó, aki először keres másik tagállamban munkát.
30 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatában különbséget tesz azon tagállami állampolgárok között, akik még nem létesítettek munkaviszonyt a fogadó tagállamban, ahol állást keresnek, és azok között, akik már munkavállalók, vagy azok voltak, de a munkaszerződésük megszűnt, ennek ellenére mégis munkavállalónak minősülnek (lásd a 39/86. sz. Lair‑ügyben 1988. június 21‑én hozott ítélet [EBHT 1988., 3161. o.] 32. és 33. pontját).
31 Amíg ugyanis azon tagállami állampolgárok esetében, akik álláskeresés céljából más tagállamba mennek, az egyenlő bánásmód elvét csak az állásokhoz való hozzáférés tekintetében kell érvényesíteni, addig azok, akik a munkaerőpiacra már bejutottak, az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján ugyanolyan szociális és adókedvezményekre jogosultak, mint a hazai munkavállalók (lásd különösen a fent hivatkozott Lebon‑ügyben hozott ítélet 26. pontját és a C‑278/94. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1996. szeptember 12‑én hozott ítélet [EBHT 1996., I‑4307. o.] 39. és 40. pontját).
32 Ily módon a „munkavállaló” fogalmát az 1612/68 rendelet nem egységesen használja. Míg e rendelet I. részének II. címében ez a fogalom kizárólag a munkaerőpiacon már részt vevő személyeket jelenti, ugyanezen rendelet más részében a „munkavállaló” fogalmát tágabban kell értelmezni.
33 E körülmények között az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az alapügyben fellebbező fél helyzetével azonos helyzetben lévő személy nem minősül az 1612/68 rendelet I. részének II. címe szerinti munkavállalónak. Azonban a nemzeti bíróság feladata megvizsgálni azt, hogy az érintett nemzeti szabályozásban említett „munkavállaló” fogalma ebben az értelemben értendő‑e.
A második kérdésről
A Bíróság elé terjesztett észrevételek
34 B. F. Collins úgy véli, hogy a 68/360 irányelv három hónapos időtartamú tartózkodási jogot biztosít az állást kereső személyeknek.
35 Az Egyesült Királyság Kormánya és a német kormány, valamint a Bizottság úgy ítéli meg, hogy B. F. Collins közvetlenül a Szerződés 48. cikkére alapozva jogosult álláskeresési céllal az Egyesült Királyságba beutazni és ott ésszerű ideig álláskeresőként tartózkodni, nem pedig a 68/360 irányelv rendelkezéseire alapozva, amelyek csak a már munkához jutott személyekre alkalmazandók.
A Bíróság válasza
36 A munkavállalók szabad mozgásának keretében először is azt kell megjegyezni, hogy a Szerződés 48. cikke biztosítja a tagállamok állampolgárai számára a foglalkoztatotti tevékenységre irányuló álláskeresés és munkavállalás céljából valamely tagállam területén való tartózkodás jogát (a C‑171/91. sz. Tsiotras‑ügyben 1993. május 26‑án hozott ítélet [EBHT 1993., I‑2925. o.] 8. pontja).
37 Az álláskeresőket a Szerződés 48. cikke alapján megillető tartózkodási jog időben korlátozható. A munkát kereső közösségi állampolgár tarózkodási jogának határidejét meghatározó közösségi szabályozás hiányában a tagállamok jogosultak arra, hogy e célból ésszerű határidőt állapítsanak meg. Azonban amennyiben e határidő leteltét követően az érdekelt bizonyítja, hogy a munkakeresést tovább folytatja, és reális lehetőség van arra, hogy őt alkalmazzák, akkor a fogadó tagállam területéről nem utasítható ki (lásd a C‑292/89. sz. Antonissen‑ügyben 1991. február 26‑án hozott ítélet [EBHT 1991., I‑745. o.] 21. pontját és a C‑344/95. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1997. február 20‑án hozott ítélet [EBHT 1997., I‑1035. o.] 17. pontját).
38 A 68/360 irányelv célja az, hogy eltörölje a tagállami állampolgárok és az 1612/68 rendelet hatálya alá tartozó családtagjaik Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozásokat.
39 Ami a mozgásra vonatkozó korlátozásokat illeti, egyrészt a 68/360 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítsák a közösségi állampolgároknak a jogot arra, hogy a tagállam felségterületét azzal a szándékkal hagyják el, hogy álláskeresés céljából egy másik tagállamba utazzanak. Másrészt az említett irányelv 3. cikkének (1) bekezdése szerint a tagállamok az említett állampolgárok számára biztosítják a jogot arra, hogy érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél egyszerű felmutatásával a felségterületükre lépjenek.
40 Ezenkívül, lévén hogy a tartózkodási jog a Szerződés által közvetlenül biztosított jog (lásd különösen a C‑363/89. sz. Roux‑ügyben 1991. február 5‑én hozott ítélet [EBHT 1991., I‑273. o.] 9. pontját), a tartózkodási engedélynek a tagállami állampolgár részére a 68/360 irányelvben előírtak szerint történő kiállítását nem jogot keletkeztető, hanem olyan jogi aktusnak kell tekinteni, amely a tagállam részéről megállapítja valamely másik tagállam állampolgárának a közösségi jog rendelkezései tekintetében fennálló egyéni helyzetét (a C‑459/99. sz. MRAX‑ügyben 2002. július 25‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑6591. o.] 74. pontja).
41 A 68/360 irányelv 4. cikke alapján a tagállamok a területükön való tartózkodás jogát csak azoknak a munkavállalóknak biztosítják, akik azon az okiraton kívül, amellyel a tagállam felségterületére léptek, a munkáltató foglalkoztatásról kiállított igazolását vagy a munkaviszony más módon történő igazolását is fel tudják mutatni.
42 Ugyanezen irányelv 8. cikke pedig kimerítően felsorolja azon helyzeteket, amikor a munkavállalók bizonyos csoportjainak tartózkodási joga tartózkodási engedély kiadása nélkül elismerhető.
43 Ebből következik, hogy a valamely tagállamban való tartózkodásnak a 68/360 irányelv 4. és 8. cikkében említett joga csak azon tagállami állampolgárokat illeti meg, akik az előbbi tagállamban már munkaviszonnyal rendelkeznek. Az álláskeresők ebből a körből ki vannak zárva. Ez utóbbiak az említett irányelvnek csak a Közösségen belüli mozgásukra vonatkozó rendelkezéseire hivatkozhatnak.
44 A második kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy az alapügyben fellebbező fél helyzetével azonos helyzetben lévő személy pusztán a 68/360 irányelvre alapozva nem rendelkezik az Egyesült Királyságban tartózkodási joggal.
A harmadik kérdésről
A Bíróság elé terjesztett észrevételek
45 B. F. Collins szerint nem kétséges, hogy ő olyan tagállami állampolgár, aki jogszerűen tartózkodott az Egyesült Királyságban, és hogy a munkakeresési támogatás a Szerződés hatálya alá tartozik. Következésképpen, amint a Bíróság a C‑184/99. sz. Grzelczyk‑ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítéletében (EBHT 2001. I‑6193. o.) megállapította, a nem járulékalapú és anyagi fedezeten alapuló támogatásnak a fogadó tagállamtól eltérő tagállam állampolgára részére történő fizetését nem lehet olyan feltételhez kötni, amely a fogadó tagállam állampolgáraira nem vonatkozik. B. F. Collins elismeri, hogy a szokásos tartózkodási hely kritériuma az Egyesült Királyság állampolgáraira is vonatkozik. Ugyanakkor már megállapítást nyert, hogy a nemzeti jog rendelkezése a közösségi jog értelmében hátrányos megkülönböztetést valósít meg akkor, ha jellegéből adódóan az érintett tagállam állampolgárai annak eleve könnyebben tudnak megfelelni.
46 Az Egyesült Királyság Kormánya és a német kormány azzal érvel, hogy nincs olyan közösségi jogi rendelkezés, illetve elv, amely a B. F. Collinséval azonos helyzetben lévő személy részére olyan ellátás megfizetését követelné meg, mint amilyen a munkakeresési támogatás.
47 Ami a közvetett hátrányos megkülönböztetés esetleges megvalósulását illeti, az Egyesült Királyság Kormánya úgy ítéli meg, hogy vannak releváns objektív indokai annak, hogy miért ne részesüljön a jövedelemalapú munkakeresési támogatásban olyan személy, aki a B. F. Collinséval azonos helyzetben van. Ellentétben a C‑224/98. sz. D’Hoop‑ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6191. o.) alapjául szolgáló helyzettel, a kérdéses támogatás nyújtásának feltételei nem lépik túl a kitűzött cél eléréséhez szükséges mértéket. E feltételek olyan módszert tükröznek, amely arányos, és ennélfogva megengedhető abból a célból, hogy meg lehessen bizonyosodni a kérelmező és a földrajzi munkaerőpiac közötti valós kapcsolat fennállásáról. Ilyen feltételek hiányában azok is, akiknek az Egyesült Királyság munkaerőpiacával semmilyen kapcsolatuk nincs, vagy e kapcsolatuk elenyésző – ahogyan B. F. Collins esetében is –, igényt tarthatnának az említett támogatásra.
48 A Bizottság szerint nem vitatott egyrészt az, hogy B. F. Collins az Egyesült Királyságba érkezését követő két hónapon keresztül ténylegesen állást keresett ebben a tagállamban, másrészt pedig az, hogy álláskeresőként jogszerűen tartózkodott e tagállam területén. Az Egyesült Királyságban jogszerűen tartózkodó uniós polgárként kétségtelenül élvezhette a Szerződés 6. cikke által az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetéssel szemben biztosított védelmet minden olyan helyzetben, amely a közösségi jog tárgyi hatálya alá tartozik. Pontosan ez a helyzet a munkakeresési támogatással, amely az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti szociális kedvezménynek tekintendő.
49 A Bizottság emlékeztet továbbá arra, hogy egyértelmű, hogy a valamely másik tagállamban álláskeresés céljából való tartózkodás jogának gyakorlása ésszerű időtartamra korlátozható, és hogy ebből következően B. F. Collins joga arra, hogy a szóban forgó támogatásban az egyesült királysági állampolgárokéval azonos jogcímen való részesülés kérelmezése során a Szerződés 6. és 8. cikkére hivatkozzon, szintén a jogszerű tartózkodás említett időtartamára korlátozódik.
50 Ugyanakkor a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a szokásos tartózkodási hely követelménye közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősülhet annyiban, amennyiben azt a fogadó tagállam állampolgárai könnyebben teljesítik, mint a többi tagállambeli állampolgárok. Jóllehet objektív okok igazolhatják az ilyen követelményt, amennyiben szükségszerűen arra irányulnak, hogy elkerüljék a „szociális turizmust” és ezáltal megakadályozzák a nem valódi álláskeresők által esetlegesen elkövetett visszaéléseket, a Bizottság megjegyzi, hogy B. F. Collins esetében az álláskeresés valódiságához nem fér kétség. B. F. Collins ugyanis, miután nem sokkal az Egyesült Királyságba érkezését követően munkát talált, folyamatosan dolgozik.
A Bíróság válasza
51 Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy van‑e olyan közösségi jogi rendelkezés vagy elv, amely alapján az a tagállami állampolgár, aki egy másik tagállamban ténylegesen munkát keres, ott igényt tarthat az 1995. évi törvényben előírt munkakeresési támogatásra.
52 Először is, anélkül, hogy vizsgálni kellene, hogy egy olyan személy, mint az alapügyben fellebbező fél, az 1996. december 2‑i 118/97/EGK tanácsi rendelettel módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (HL 1997., L 28, 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 3. o.; a továbbiakban: 1408/71 rendelet) személyi hatálya alá tartozik‑e, az előzetes döntéshozatalra utaló végzés alapján meg kell állapítani, hogy az érintett, mielőtt az Egyesült Királyságban állást keresett volna, soha nem lakott másik tagállamban, ezért az 1408/71 rendelet 10a. cikkében foglalt, összesítésre vonatkozó szabályok az alapügyben nem alkalmazhatók.
53 Az 1996. évi szabályozás szerint a más tagállamok álláskereső állampolgárai, amennyiben az 1612/68 rendelet értelmében nem munkavállalók, és a 68/360 irányelv alapján nem rendelkeznek tartózkodási joggal, csak akkor tarthatnak igényt a szóban forgó támogatásra, ha szokásos tartózkodási helyük az Egyesült Királyságban van.
54 Azt kell tehát megvizsgálni, hogy az egyenlő bánásmód elvével ellentétes‑e az olyan nemzeti szabályozás, amely az álláskeresési támogatás nyújtását tartózkodásra vonatkozó feltételhez köti.
55 A Szerződés 6. cikkének (1) bekezdésével összhangban tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés a Szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül. Mivel a Szerződés 48. cikkének (2) bekezdése ilyen különös rendelkezésnek minősül, az 1996. évi szabályozást először e cikk fényében kell megvizsgálni.
56 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Szerződés 48. cikke által a tagállamok állampolgáraira ruházott jogok között szerepel az a jog, hogy más tagállamok területén szabadon mozogjanak és munkakeresés céljából ott tartózkodjanak (a fent hivatkozott Antonissen‑ügyben hozott ítélet 13. pontja).
57 Azok a tagállami állampolgárok tehát, akik más tagállamban állást keresnek, a Szerződés 48. cikkének hatálya alá tartoznak, és így megilleti őket az e rendelkezés (2) bekezdésében előírt egyenlő bánásmódhoz való jog.
58 Ami azt a kérdést illeti, hogy az az egyenlő bánásmódhoz való jog, amely megilleti azon tagállami állampolgárokat, akik más tagállamban állást keresnek, magában foglal‑e olyan pénzbeni ellátásokat, mint amilyen az alapügyben érintett ellátás, a Bíróság megállapította, hogy azok a tagállami állampolgárok, akik álláskeresés céljából más tagállamba mennek, egyenlő bánásmódban csak az állásokhoz való hozzáférés tekintetében részesülnek, a Szerződés 48. cikkének, valamint az 1612/68 rendelet 2. és 5. cikkének megfelelően, viszont nem részesülnek ebben az említett rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti szociális és adókedvezmények tekintetében (a fent hivatkozott Lebon‑ügyben hozott ítélet 26. pontja, valamint a fent hivatkozott Bizottság kontra Belgium ügyben 1996. szeptember 12‑én hozott ítélet 39. és 40. pontja).
59 Az 1612/68 rendelet 2. cikke az állásajánlatok és az állásra benyújtott pályázatok cseréjére, valamint munkaszerződések kötésére és teljesítésére vonatkozik, míg e rendelet 5. cikke a munkaügyi hivataloktól igénybe vehető segítséggel foglalkozik.
60 Igaz, e cikkek nem tesznek kifejezett említést pénzbeni ellátásokról. Azonban az álláskeresők egyenlő bánásmódhoz való joga hatókörének meghatározása érdekében ezt az elvet a közösségi jog más rendelkezéseinek, különösen a Szerződés 6. cikkének fényében kell értelmezni.
61 Amint ugyanis a Bíróság több alkalommal megállapította, a fogadó tagállam területén jogszerűen tartózkodó uniós állampolgár hivatkozhat a Szerződés 6. cikkére minden olyan helyzetben, amely a közösségi jog tárgyi hatálya alá tartozik. Az uniós polgári jogállás rendeltetése, hogy ez legyen a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállása, lehetővé téve az azonos helyzetben lévő tagállami állampolgárok számára, hogy állampolgárságuktól függetlenül, és az e tekintetben kifejezetten előírt kivételek sérelme nélkül ugyanabban a jogi bánásmódban részesüljenek (lásd különösen a fent hivatkozott Grzelczyk‑ügyben hozott ítélet 31. és 32. pontját, valamint a C‑148/02. sz. Garcia Avello‑ügyben 2003. október 2‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑11613. o.] 22. és 23. pontját).
62 Meg kell jegyezni, hogy a Bíróság egy uniós állampolgár diák esete kapcsán megállapította, hogy valamely, nem járulékalapú rendszer olyan szociális ellátásában való részesülés, mint amilyen a belga minimális létfenntartáshoz szükséges megélhetési támogatás („minimex”), az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés tilalmának hatálya alá tartozik, következésképpen a Szerződés 6. és 8. cikkével ellentétes az, ha az ilyen ellátásban való részesülés lehetősége olyan feltételektől függ, amelyek az állampolgárság alapján történő megkülönböztetésnek minősülhetnek (a fent hivatkozott Grzelczyk‑ügyben hozott ítélet 46. pontja).
63 Figyelembe véve az uniós polgárság bevezetését és az uniós polgárok által élvezett egyenlő bánásmódhoz való jog ítélkezési gyakorlatbeli értelmezését, már nem lehet a Szerződés 48. cikke (2) bekezdésének – amely a Szerződés 6. cikkében biztosított egyenlő bánásmód alapelvének kifejeződése – hatálya alól kizárni egy olyan pénzbeni ellátást, amelynek célja valamely tagállam munkaerőpiacán az állásokhoz való hozzáférés megkönnyítése.
64 Az egyenlő bánásmód elvének hatókörét az állásokhoz való hozzáférés tekintetében úgy kell értelmezni, hogy az értelmezés tükrözze e szerves fejlődést, amely a fent hivatkozott Lebon‑ügyben hozott ítélet és a fent hivatkozott Bizottság kontra Belgium ügyben 1996. szeptember 12‑én hozott ítélet által képviselt értelmezéshez képest ment végbe.
65 Az 1996. évi szabályozás eltérő bánásmódról rendelkezik aszerint, hogy az Egyesült Királyságban szokásos tartózkodási hellyel rendelkező személyről van‑e szó, vagy sem. Mivel e feltételt az adott tagállam állampolgárai általában könnyebben teljesíthetik, az említett szabályozás hátrányos azon tagállami állampolgárok számára, akik a más tagállam területén történő álláskeresés céljából éltek szabad mozgáshoz fűződő jogukkal (lásd ebben az értelemben a C‑237/94. sz. O’Flynn‑ügyben 1996. május 23‑án hozott ítélet [EBHT 1996., I‑2617. o.] 18. pontját, valamint a C‑388/01. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2003. január 16‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑721. o.] 13. és 14. pontját).
66 Az ilyen feltétel csak akkor lenne igazolható, ha az érintett személyek állampolgárságától független, olyan objektív megfontolásokon alapulna, amelyek arányosak a nemzeti jog által elérni kívánt jogszerű céllal (a C‑274/96. sz., Bickel és Franz ügyben 1998. november 24‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑7637. o.] 27. pontja).
67 Márpedig a Bíróság már kimondta, hogy jogos a nemzeti jogalkotó részéről az a törekvés, hogy megbizonyosodjon az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése szerinti szociális kedvezmény jellegű támogatás kérelmezői és a földrajzi munkaerőpiac közötti valós kapcsolat fennállásáról (lásd az első állásukat kereső fiatalok részére járó áthidaló járadék nyújtásával összefüggésben a fent hivatkozott D’Hoop‑ügyben hozott ítélet 38. pontját).
68 Rá kell mutatni arra, hogy az 1995. évi törvénnyel bevezetett munkakeresési támogatás olyan szociális biztonsági ellátás, amely a munkanélküli járadék és a jövedelemtámogatás helyébe lépve megköveteli többek között azt, hogy az e támogatást igénylő személy a munkavállalásra készen álljon, tevékenyen állást keressen, továbbá jövedelme ne haladja meg a vonatkozó összeget, és tőkéjének nagysága se haladjon meg egy bizonyos meghatározott összeget.
69 Jogszerűnek tekinthető ugyanakkor a tagállam részéről, hogy csak annak megállapítását követően nyújtja az álláskeresőknek járó ellátást, hogy tényleges kapcsolat áll fenn az álláskereső személy és ezen állam munkaerőpiaca között.
70 Ilyen kapcsolat fennállása többek között akkor állapítható meg, ha a szóban forgó személy ésszerű hosszúságú időn keresztül ténylegesen állást keresett a szóban forgó állam területén.
71 Az Egyesült Királyság tehát megkövetelheti az ilyen támogatást kérelmező személyek és a saját munkaerőpiaca közötti kötelék meglétét.
72 Azonban, jóllehet a tartózkodásra vonatkozó feltétel főszabály szerint megfelelő eszköz az ilyen kötelék biztosítására, ahhoz, hogy arányos legyen, nem lépheti túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a nemzeti hatóságok által történő alkalmazásának egyértelmű és előre közölt követelményeken kell alapulnia, és gondoskodni kell a bírósági jogorvoslat lehetőségéről. Bárhogyan is legyen, ha bizonyos hosszúságú tartózkodási időtartamot írnak elő a feltétel teljesítéséhez, az időtartam nem lehet hosszabb annál, mint amely a nemzeti hatóságoknak ahhoz szükséges, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az érintett személy valóban munkát keres a fogadó tagállam munkaerőpiacán.
73 A harmadik kérdésre ezért azt a választ kell adni, hogy a Szerződés 48. cikkének (2) bekezdésében előírt, a Szerződés 6. és 8. cikkével összefüggésben értelmezett egyenlő bánásmódhoz való joggal nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely az álláskeresési támogatás nyújtását tartózkodásra vonatkozó feltételhez köti, amennyiben ez a feltétel az érintett személyek állampolgárságától független és a nemzeti jog által elérni kívánt jogszerű céllal arányos, objektív megfontolások alapján igazolható.
A költségekről
74 A Bíróságnál észrevételt előterjesztő Egyesült Királyság Kormánya és a német kormány, valamint a Bizottság részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.
A fenti indokok alapján
A BÍRÓSÁG (teljes ülés),
a Social Security Commissioner 2002. március 28‑i végzésével hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott:
1) Az alapügyben fellebbező fél helyzetével azonos helyzetben lévő személy nem minősül az 1992. július 27‑i 2434/92/EGK tanácsi rendelettel módosított, a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet I. részének II. címe szerinti munkavállalónak. Azonban a nemzeti bíróság feladata megvizsgálni azt, hogy az érintett nemzeti szabályozásban említett „munkavállaló” fogalma ebben az értelemben értendő‑e.
2) Az alapügyben fellebbező fél helyzetével azonos helyzetben lévő személy pusztán a tagállami munkavállalók és családtagjaik Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozások eltörléséről szóló, 1968. október 15‑i 68/360/EGK tanácsi irányelvre alapozva nem rendelkezik az Egyesült Királyságban tartózkodási joggal.
3) Az EK‑Szerződés 48. cikkének (2) bekezdésében (jelenleg, módosítást követően az EK 39. cikk (2) bekezdése) előírt, az EK‑Szerződés 6. és 8. cikkével (jelenleg, módosítást követően az EK 12. cikk és az EK 17. cikk) összefüggésben értelmezett egyenlő bánásmódhoz való joggal nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely az álláskeresési támogatás nyújtását tartózkodásra vonatkozó feltételhez köti, amennyiben ez a feltétel az érintett személyek állampolgárságától független és a nemzeti jog által elérni kívánt jogszerű céllal arányos, objektív megfontolások alapján igazolható.
Skouris
Jann
Timmermans
Gulmann
Cunha Rodrigues
Rosas
La Pergola
Puissochet
Schintgen
Colneric
von Bahr
Kihirdetve Luxembourgban, a 2004. március 23‑i nyilvános ülésen.
R. Grass
V. Skouris
hivatalvezető
elnök
* Az eljárás nyelve: angol.
Top