CASE OF ANIMAL DEFENDERS INTERNATIONAL v. THE UNITED KINGDOM - [Hungarian Translation] by the COE/ECHR

© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. Ez a fordítás semmire sem kötelezi a Bíróságot. További információk a teljes jognnyilatkozatban, jelen dokumentum végén találhatók.

© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. This translation does not bind the Court. For further information see the full copyright indication at the end of this document.

© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013. La présente traduction ne lie pas la Cour. Pour plus de renseignements veuillez lire l’indication de copyright/droits d’auteur à la fin du présent document.

EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA

NAGYKAMARA

NEMZETKÖZI ÁLLATVÉDŐK kontra EGYESÜLT KIRÁLYSÁG ügy

(48876/08 sz. kérelem)

ÍTÉLET

STRASBOURG

2013. április 22.

Ez az ítélet végleges, de szerkesztői változtatás alá eshet.

A Nemzetközi Állatvédők kontra Egyesült Királyság ügyben,

Az Emberi Jogok Európai Bírósága Nagykamaraként tartott ülésén, melynek tagjai voltak:

Dean Spielmann, Elnök,
Nicolas Bratza,
Françoise Tulkens,
Josep Casadevall,
Nina Vajić,
Ineta Ziemele,
Elisabeth Steiner,
Päivi Hirvelä,
George Nicolaou,
András Sajó,
Zdravka Kalaydjieva,
Mihai Poalelungi,
Nebojša Vučinić,
Kristina Pardalos,
Vincent A. De Gaetano,
Julia Laffranque,
Helen Keller, Bírák,
és Michael O’Boyle, Hivatalvezető-helyettes,

2012. március 7-i és 2013. február 20-i zárt ülésén lefolytatott tanácskozását követően az utóbbi időpontban elfogadott alábbi ítéletet hozza:

AZ ELJÁRÁS

1. Az ügy alapja egy, az Egyesült Királyság ellen benyújtott kérelem (48876/08 sz.), amelyet az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény („az Egyezmény”) 34. cikke alapján a londoni székhelyű Nemzetközi Állatvédők (Animal Defenders International, „a kérelmező”) nevű nem kormányzati szervezet („NGO”) terjesztett a Bíróság elé 2008. szeptember 11-én.

2. A kérelmezőt a Bíróság előtt T. Allen, Londonban praktizáló ügyvéd képviselte. Az Egyesült Királyság Kormányát („a Kormány”) A. Sornarajah képviselő képviselte a Külügyi és Nemzetközösségi Hivatalából.

3. A kérelmező felpanaszolta, hogy fizetett politikai hirdetését a 2013-as Médiatörvény 321(2) szakasza alapján betiltották.

4. A kérelmet a Bíróság Negyedik Szekciójába sorolták (Bírósági Szabályzat 52. szabálya, 1. bekezdés). 2011. január 21-én a Bíróság úgy döntött, hogy a kérelemről értesíti a Kormányt. A Bíróság továbbá úgy döntött, hogy a kérelem érdeme és elfogadhatósága együttesen kerül elbírálásra (29. cikk 1. bekezdés). 2011. november 29-én a Szekció úgy döntött, hogy a kérelmet továbbítja a Nagykamara felé.

5. A Nagykamara összetétele az Egyezmény 27. cikkének 2. és 3. bekezdéseiben, valamint a Bírósági Szabályzat 24. szabályában foglalt előírások szerint került meghatározásra.

6. A kérelmező és a Kormány egyaránt írott beadványt nyújtottak be az elfogadhatóságról és az érdemekről a Nagykamarához.

7. 2012. március 7-én nyilvános meghallgatásra került sor (Strasbourg, Human Rights Building, az 59. szabály 3. bekezdése alapján).

A Bíróság előtt megjelentek:

– a Kormány képviseletében
A. Sornarajah,Képviselő,
M. Chamberlain,Tanácsadó,
E. Van Heyningen,
S. White, Tanácsadók;

– a kérelmező képviseletében
H. Tomlinson QC,Jogtanácsos,
A. O’Neill QC,Jogtanácsos,
T. Allen,Tanácsadó,
J. Creamer,               A kérelmező szervezet elnöke.

A Bíróság meghallgatta Chamberlain és Tomlinson beszédeit.

A TÉNYEK

I. AZ ESET KÖRÜLMÉNYEI

8. A kérelmező NGO az állatok kereskedelmi, tudományos és szabadidős célú felhasználása ellen kampányol, célja a törvények és a közvélemény ez irányú megváltoztatása, melynek érdekében igyekszik hatást gyakorolni a parlamentre és a polgárokra.

1. A betiltott televíziós reklám

9.  A kérelmező 2005-ben kampányba kezdett „Társaink, a főemlősök” címmel, mely a főemlősök tartása, kiállítása és televíziós reklámokban való felhasználása ellen irányult. E kampány részeként a kérelmező le kívánt adni egy 20 másodperces televíziós hirdetést. Ez a hirdetés egy állatketreccel nyit, amelyben az árnyakból fokozatosan kibontakozik egy leláncolt kislány képe. Aztán a kép eltűnik, és egymás után a következő három üzenet jelenik meg: „A csimpánz agyi fejlettsége egy négyéves gyermekének felel meg.” „Noha a génállományuk 98%-ban egyezik a miénkkel, ketrecben tartjuk és kínozzuk őket a saját szórakoztatásunkra. További információért és segítségért, hogy együtt véget vethessünk ennek, kérem, rendelje meg 10 fontért a tájékoztató csomagunkat!” Végül, az utolsó képkockán egy csimpánz látható ugyanabban a pozícióban, mint az imént a kislány.

10. A tervezett hirdetést benyújtották a Reklámengedélyezési Központhoz (Broadcast Advertising Clearance Centre, „BACC”), a releváns törvények és jogszabályok szerinti felülvizsgálat céljából. 2005. április 5-én a BACC az engedélyt a hirdetés sugárzásához megtagadta. A Központ szerint a kérelmező céljai „részben vagy egészében politikai természetűek” voltak, így a reklám sugárzása a 2013-as Médiatörvény 321(1) szakaszába ütközött. A határozat 2005. május 6-án lépett érvénybe. A hirdetés csak az interneten volt látható, és jelenleg is ez a helyzet.

2. A Felsőbíróság ([2006] EWHC 3069)

11. 2005. október 19-én a kérelmező eljárást indított annak érdekében, hogy az Emberi Jogi Törvény (Human Rights Act, „HRA”) 4. cikke alapján összeegyezhetetlenséget állapítsanak meg. A kérelmező azzal érvelt, hogy a 2003-as törvény összeegyezhetetlen az Egyezmény 10. cikkével. Az egyedüli vitatható kérdés az volt, hogy a tiltás szükséges intézkedésnek minősül-e egy demokratikus társadalomban.

12. Az Állam részéről 2005. december 16-án a Kulturális, Hírközlési és Sportminisztérium („DCMS”) eskü alatti írásbeli nyilatkozatot nyújtott be, melyben kifejtette, hogy az állam kormányzati rendszerében mennyire fontos a műsorok pártatlansága, és miért van azon az állásponton, hogy a politikai jellegű hirdetés a pártatlanság elvével összeegyezhetetlen. Ennek magyarázata úgy szólt, hogy a kevésbé korlátozó tiltás nem megoldható, és ezzel összefüggésben jellemezték az 1999-ben megkezdődött felülvizsgálati folyamatot (lásd alább a 37-55. bekezdéseket), külön megjegyezve, hogy azon intézmények, amelyeknek a véleményét kikérték, támogatták a tiltást – és ezzel a kérelmező ellenvetését megválaszoltnak tekintették. A televízióban és rádióban sugárzás tiltását e hírközlési csatornák sajátosságaival, és a kérelmező rendelkezésére álló egyéb hírközlési csatornák létezésével igazolták. A nyilatkozat más Államokra hivatkozott, ahol hasonló rendelkezések vannak érvényben (Írország, Dánia, Svédország és Norvégia), és azzal a következtetéssel zárult, hogy azokban az országokban, ahol engedélyezni kezdték a fizetett politikai hirdetéseket, a gyakorlatban „súlyos problémák” jelentkeztek a rendszer működtetése során. Egyfelől nehéz volt megoldani, hogy a többpárti rendszerben minden párt egyenlő hozzáférést kapjon ezekhez, másfelől az érintettek több esetben áthágták a fizetett politikai hirdetés maximális időtartamára és/vagy előállítási költségére vonatkozó szabályokat, és, mindezeken felül, vita is kialakult arról, hogy mi számít „politikai” hirdetésnek.

13. 2006. december 4-én a Felsőbíróság a (Auld, „Lorde of Justice”, és Ousley, „Judge”) a kérelmező keresetét elutasította. Mindkét bíró úgy vélte, hogy a tiltó szabályozás pontosan rendelkezik és mindenre kiterjed. Ousley megállapítása szerint a szabályozás lefedi „a politikai tevékenység széles spektrumát a választások idején zajló pártpolitikai kampányoktól a nem politikai szervezetek tetszőleges időben zajló, közérdekű ügyekben való fellépéséig.” Mindkét bíró jelezte, hogy a politikai véleménynyilvánítást fontosnak tartja, ám a rendelkezést indokoltnak találták.

14. Mindkét bíró vonakodott a VgT Verein gegen Tierfabriken kontra Svájc (24699/94 sz., ECHR 2001‑VI) üggyel párhuzamot vonni azon érvek dacára, miszerint az hasonló a jelenlegihez. Auld úgy találta, hogy a 2003-as Törvénynek számos olyan előnyös vonatkozása van, amelyek a VgT ügyében még nem voltak érvényben, beleértve a politikai és választási műsorok idejére és tartalmára vonatkozó szabályozás enyhítését. A bírák az R (ProLife Alliance) kontra BBC ([2003] UKHL 23) ítéletben a VgT üggyel szemben megfogalmazott kritikákra hivatkoztak, és Ousley úgy találta, hogy a VgT ítélet nem megalapozott. Mindkét bíró kételkedett a Murphy kontra Írország (44179/98 sz., ECHR 2003‑IX (kivonatok)) ügy relevanciájában, mert az nem politikai jellegű hirdetéssel volt kapcsolatos, és nem győzte meg őket az abban foglalt megjegyzés, miszerint a politikai hirdetések esetén a mérlegelési jog korlátozottabb, mint a vallási hirdetések esetén.

15. Mindkét bíró hangsúlyozta, hogy a Parlament politikáját és törvényhozói döntéseibe való beleszólást illetően a bíróságnak óvatosnak kell lennie. Auld a következőképpen érvelt:

„...az ilyen jellegű társadalmi és politikai kérdések megítélésében a Szerződő Állam végrehajtó és főleg a törvényhozó hatóságairól szokványos esetben feltételezhető, hogy jobban és alaposabban látja az Állam demokratikus szükségleteit és sajátosságait, mint a Strasbourgi Bíróság, vagy a saját bíróságai. Ezért szükséges azok döntéseit tiszteletben tartani a bíróságainknak, és tartózkodni attól, hogy azok elhamarkodottan beavatkozzanak a Kormány politikájába, vagy a Parlament döntéseibe azok végrehajtási sémáira vonatkozóan. Ez a fajta elővigyázatosság inkább szélesíti, mintsem szűkítené e tekintetben a Szerződő Állam mérlegelési és ítélkezési jogkörét, és fontos szerepe lehet a Szerződő Állam hagyományaival összefüggő egyéb fontos és érzékeny ügyekben, amelyeket az adott ország hatóságai képesek naprakészen és pontosan felmérni (mint például Írország a Murphy ügy esetében).

Itt, az Egyesült Királyságban a Parlament úgy döntött, hogy betiltja a politikai hirdetéseket a rádióban és a televízióban, mert úgy véli, hogy azok más hírközlési csatornákhoz képest nagyobb jelentőséggel bírnak, és, ebből kifolyólag ezeknél nagyobb az esély, hogy a több anyagi forrással rendelkező politikai erők felborítják a demokratikus folyamatok egyensúlyát. Lehetséges erről más vélekedés is, de ezt vajon a bíróságnak kell megítélnie, amelyet a parlamentáris rendszer széles körű és autoritatív támogató intézményének tekintenek?”

Auld a továbbiakban arra a következtetésre jutott, hogy a Parlament a rendelkezésére álló hatáskörön belül maradt a döntés során.

Ousley kijelentette, hogy a Felsőbíróság nem kizárólag az elé terjesztett bizonyítékokra hagyatkozik, mivel „a Parlamentnek a törvényhozásban kifejezésre juttatott tapasztalata, szakértelme és ítélőképessége megfelel a szükséges indoklásnak.” A tiltás igazolását illetően a bíró a következőt állította:

„Ebben az esetben ellentétes érdekek állnak szemben egymással, amelyek közt a törvényhozó testületnek jogában, sőt kötelességében áll egyensúlyt teremteni, figyelembe véve, hogy képes annak megítélésre, hogy bizonyos csoportok és pártok nagyobb mértékben férnének hozzá a közmédiához, mint amelyet a Felperes szeretne magának és másoknak. (...)

E tekintetben világos, hogy a Parlament egy jól megfontolt nézetet juttatott kifejezésre, és azt összevetette a 321. szakaszban foglalt emberi jogi megfontolásokkal. Nagy jelentőséget tulajdonítok az ily módon kifejezésre juttatott nézetnek, mert ez a mód bizonyítja a korlátozás szükséges mivoltát. Ez nem egy végrehajtó határozat, nem másodlagos törvényhozás, hanem elsődleges törvényhozás, amelyet a Parlament egyhangúlag fogadott el, tudatában Barendt professzor emberjogi alapú ellenvetésének, és az Emberi Jogi és Választási Bizottság Közös Választmánya által a VgT alapján kifejezésre juttatott fenntartásoknak.

Magam is kiemelt hangsúlyt helyezek ebben az ügyben a Parlament körültekintő eljárására. Senki nem tudja jobban megítélni, hogy a közmédiának a politikai vita témáira, kereteire és intenzitására gyakorolt hatását, mint azok, akik napi szinten foglalkoznak annak képviselőivel és érdekcsoportjaival, ahogyan abban a kérdésben is ők a leginkább kompetensek, hogy azok befolyását fokozni, kiegyensúlyozni vagy csökkenteni szükséges-e. Ők vannak abban a pozícióban, hogy a legnagyobb rálátásuk legyen arra, hogy milyen típusú csoportok vannak jelen vagy jelenhetnek meg, akik előnyt kovácsolhatnának a jelenlegi tiltás feloldásának különféle fokozataiból. Vitathatatlan, hogy a Parlament, a képviselőkön és a politikailag aktív munkatársain keresztül, kompetensebb e kérdés megítélésében a bíráknál. Ez nem az a terület, amelyben a bíráknak nagyobb lenne a szakértelme és a tapasztalata, és ez a külföldi bírákra még inkább igaz.

Mindezen tényezőket kellőképpen bizonyító erejűnek látom ahhoz, hogy egy demokratikusan megválasztott testületnek jogában álljon eldönteni, hogy milyen korlátozásokat szükséges bevezetni a köz érdekében. Másként fogalmazva, lényegében, ez az ügy teljes mértékben a Parlament hatásköre alá tartozik.

Kétség nem fér hozzá, hogy a Parlament előhozakodhatott volna valamiféle megoldással, amely specifikusan leírja, hogy a tiltás hatályába pontosan mely hirdetők illetve hirdetések tartoznak. Mindazonáltal, tekintve a kérdés komplexitását és azt, hogy bármely megoldás esetén elkerülhetetlen lenne némi önkényesség, a Parlamentnek jogában áll úgy határozni, hogy csak a vonatkozó hirdetések sugárzásának teljes tilalma az egyetlen járható út és korrekt megoldás.”

Abban a kérdésben, hogy az, hogy a Parlament törvénybe iktatta a tiltást, bizonyíték-e annak szükségességére egy olyan területen, amelyre a Parlament szakértelme kiterjed, illetve ítélkezhet-e a Parlament egy olyan területen, ahol szélesebb mérlegelési jogkört tulajdonítanak neki, Ousley úgy vélekedett, hogy a Parlament döntését a bíróságnak tiszteletben kell tartania.

16. Miután Auld megállapította, hogy a témában nem létezik európai konszenzus, megjegyezte, hogy a szakértők által benyújtott jelentések nem voltak nagy segítségére, mivel állami szinten állították elő ezeket, és nem volt mire hagyatkozniuk. Ousley hozzátette, hogy a Felsőbíróság kapott bizonyos mennyiségű, nem átfogó anyagot arról, hogy az Európa Tanács és a nemzetközösség más országai miként kezelik ezt a problémát. Ezek sem bizonyultak túl hasznosnak, leszámítva, hogy demonstrálták azt, hogy a választási időszakokban általában igazoltnak tekintik a hirdetések tiltását, és azt, hogy abban viszont nincs egyértelmű konszenzus, hogy az ilyen fajta tiltás a választási időszakon kívül szükséges-e. Az egyes országok a szükséges korlátozásokról a saját politikájuk és hírközlési rendszerük jellegzetességei alapján döntenek. E konszenzus hiánya rávilágíthat mindazon eltérő körülményekre, amelyek alapján az adott ország törvényhozó szervei egyénileg megállapíthatják, hogy az ilyen fokú tiltás szükséges-e a demokratikus társadalomban.

17. Auld és Ousley egyaránt hangsúlyozta, hogy a tiltás célja a demokrácia integritásának védelme annak biztosítása révén, hogy a közmédiához ne szerezzen egy vagyonosabb érdekcsoport aránytalan hozzáférést a saját politikai programja népszerűsítésére. Ousley a tiltást úgy jellemezte, mint olyan korlátozást, amelynek célja inkább a demokrácia védelme, mintsem bizonyos tartalom korlátozása. Mindkét bíró megalapozottnak ítélte a tiltásnak a közmédiára való vonatkoztatását, hiszen annak a befolyása potenciálisan nagyobb: Ousley úgy vélekedett, hogy a rádió és a televízió egyéb hírközlési csatornákhoz képest vitathatatlanul elterjedtebb és nagyobb befolyást gyakorol. Ami azt a vitatott kérdést illeti, hogy a televízió drágább e a többi hírközlési csatornánál, Ousley elégségesnek találta azt elfogadni, hogy a televíziós és rádiós hirdetéseknek egy olyan előnyük van, amelynek a hirdetők és az érintett adók egyaránt tudatában vannak, és amelyért az előbbiek, azaz a hirdetők készek olyan hatalmas összeget megfizetni, amelyek messze meghaladják más, olyan szervezetek anyagi forrásait, akik szintén szeretnének részt venni a közügyekről folytatott vitában.

18. Végül mindkét bíró visszautasította azt az érvet, miszerint a tiltás csak azért aránytalan lenne, mert a választásokon kívül eső időre is vonatkozik, és olyan csoportokra is, mint amilyen a kérelmezőé is, amely nem kötődik pártpolitikához vagy választási kampányokhoz. Auld hangsúlyozta, hogy nem lenne „következetes vagy logikus” a tiltást a választási időszakra korlátozni. Mindkét bíró úgy vélte, hogy a rádióban, televízióban leadott politikai hirdetések a választási időszakon kívül is valószínűsíthetően ugyanolyan nyilvánvaló befolyást gyakorolnának a demokrácia folyamatára. E tekintetben Ousley megjegyezte, hogy egyrészt, a közmédia állandóan jelen van az állampolgárok életében, másrészt, a demokrácia vitatható kérdései bármikor felmerülhetnek, harmadrészt, a pénzen megvásárolt befolyás hatással lehet a törvényhozásra, vagy arra a döntésre, hogy választásokat írjanak ki, illetve ilyen esetben azoknak a végső kimenetelére. Mindkét bíró úgy vélte továbbá, hogy nem praktikus önkényesen megkísérelni egy potenciálisan igazságtalan határvonalat húzni a pártpolitikai ügyek és egyéb közügyek közé. A politikai vita eltorzulása ugyanis számos formában jelentkezhet, és számos közérdekű ügyet ölelhet fel, és ezeken belül bizonyos ügyeket nagyon nehéz lenne ebből a szempontból kategorizálni. Fennáll annak kockázata is, hogy az ilyen megkülönböztetés lehetővé tenné a politikai pártok számára, hogy szerződés révén kiutalják a politikai hirdetéseiket azon támogatói csoportjaik számára, amelyekre nem vonatkozik a tiltás.

19. Mindezek eredményeképpen a Felsőbíróság az összeegyezhetetlenségre vonatkozó keresetet elutasította.

3. A Lordok Háza ([2008] UKHL 15)

20. 2008. március 12-én a Lordok Háza (Lord Bingham, Lord Scott, Hale bárónő, Lord Carswell és Lord Neuberger) a kérelmező fellebbezését egyhangúlag elutasította.

21. Az ítélethirdetést Lord Bingham vezette. A bíró elismerte, hogy mivel a tiltás a politikai szólásszabadságot érinti, az Állam bizonyítási kötelezettsége igen magas, és a mérlegelési jogkör ennek megfelelően szűk. A tiltás célja a következő:

„28. A demokratikus folyamat alapja, hogy az abban versengő nézetek, vélemények és politikai irányzatok nyilvános megvitatásra kerülnek. Így ezeket a nyilvánosság elé kell tárni, közösségi véleményezésre bocsátani, hogy idővel a jók kiszorítsák a rosszakat, és az igazak győzedelmeskedjenek a hamisak fölött. Fel kell tételeznünk, hogy a nyilvánosság megfontolt döntést fog hozni, amikor a demokratikus folyamatban joga lesz választani ezek közül. Emiatt erősen kívánatos, hogy érvényesüljön a vita játékteréhez való egyenlő hozzáférés. Ez akkor érhető el, ha a nyilvános vitában a különböző nézetek kifejezésre jutnak, és lehetőség van azokat megcáfolni, megválaszolni, megvitatni. A televízió- és rádióadóknak kötelessége, hogy pártatlanul szolgálja ezt a célt az által, hogy kiegyensúlyozott műsorokat közvetít, amelyekben minden törvényes nézetet felvonultat.”

22. Ez a cél meghiúsul, ha:

„...a jól szituált érdekcsoportok, amelyek nem politikai pártok, képesek az anyagi forrásaik révén kiemelt elsőbbséget juttatni olyan nézeteknek, amelyek lehetnek igazak vagy hamisak, a progresszív elmék számára vonzók vagy taszítók, jótékonyak vagy károsak. A kockázat az, hogy a lényegében politikai kérdéseket a nyilvánosság nem azért fogja végül elfogadni, mert a nyilvános vita során szembesült velük és azokat igaznak ítélte meg, hanem mert az állandó ismétlés által kondicionálták arra, hogy azokat elfogadja. A szabad véleménynyilvánítás gyakorlásának korlátozása egyben védi mások jogait is, és ennek véleményem szerint magában kell foglalnia a részrehajló politikai hirdetések okozta potenciális hátrányoktól való védelemhez való jogot.”

Lord Bingham úgy vélte, hogy ezt az érvet a fentebb hivatkozott VgT ítélet során nem vették kellőképpen figyelembe.

23. Lord Bingham úgy vélte, hogy teljes körű tiltás szükséges ahhoz, hogy a vitatható célokkal bíró szervezetek hirdetéseinek kockázatát elkerüljük, és megállapította, hogy noha ezt a megfontolást a VgT ítélet során nem vették figyelembe, elismerték a szintén fentebb hivatkozott Murphy ítéletben. A tiltás a rádióra és a televízióra korlátozódik, és ez, mint ahogyan Ousley is megállapította, magyarázható a rádió és a televízió különösen átható erejével és kiemelt hatékonyságával, és ezt a tényezőt jelen Bíróság a Jersild kontra Dánia (1994. szeptember 23., 31. bekezdés, A sorozat, 298. sz.) és a Murphy ügyekben figyelembe vette, noha a Lord megjegyezte, hogy a VgT ítélet, úgy tűnik, ezzel nem számolt.

24. Ami azt a kérdést illeti, hogy egy kevésbé szigorú tiltás (a hirdetések idejére, gyakoriságára, költéségére, természetére és minőségére vonatkozóan) elégséges lenne-e a nemkívánatos hatások elkerüléséhez, Lord Bingham azt válaszolta, hogy szükségtelen részletekbe menően megvizsgálni ezt az opciót, egyebek mellett, mert bármilyen kevésbé korlátozó rendszert ki lehetne játszani kisebb szervezetek alakításával, amelyek nagyon hasonlatos politikai célokat tűznek ki, és akkor nehéz lenne ezeket objektíven és koherensen besorolni, és még nehezebb lenne a rádió és televízió adók számára a pártatlanság kötelezettségét teljesíteni. Míg a JCHR kompromisszumos megoldást kért, a Kormány úgy ítélte meg, hogy nincs olyan igazságos és működőképes kompromisszumos megoldás, amivel lehetne kezelni a problémát, és „ez egy olyan ítélet, amit a Parlament elfogadott, nem látom okát, hogy vitassam.” A Parlament ítéletének három okból kell “nagy jelentőséget” tulajdonítani. Először is, ésszerű a feltételezés, hogy a demokratikus úton, szabadon megválasztott politikusok kellőképpen meg tudják ítélni, hogy milyen intézkedések szükségesek a demokrácia integritásának megóvásához. Másodszor, míg a Parlament figyelembe vette, hogy a tiltás „lehetségesen, noha nem túl valószínűen”, összeütközésbe kerül a 10. cikkel. A Parlament ennek ellenére úgy döntött, hogy kitart az intézkedés mellett, mert a tiltásnak olyan fontossága van, amit nem lehet „könnyedén figyelmen kívül hagyni”. Harmadrészt, a törvényhozásnak nem az a szerepe, hogy egyedi eseteket célozzon meg, hanem hogy általános szabályokat fektessen le, és a Parlament feladata eldönteni, hogy ezek közt hol húzódik a határ. Noha ez elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy bizonyos esetek a határvonal rossz oldalára esnek, „ez nem azt jelenti, hogy magát a szabályt érvényteleníteni kell, ha azt általános szinten jótékony hatásúnak lehet megítélni.”

25. Az a tény, hogy a kérelmező számára egyéb kommunikációs csatornák elérhetők maradtak, „valamelyest jelentőséggel bír”, és ezt szembe kell helyezni Bowman kontra Egyesült Királyság (1998. február 19., Jelentések 1998‑I) üggyel, ahol a kifogásolt tiltás teljes korlátozást jelentett a kérelmező nézeteinek közlésére vonatkozóan.

26. Végül Lord Bingham megállapította, hogy a tagállamok között nincsen teljes konszenzus a politikai hirdetések sugárzásáról. A Bíróság kiszélesítette a mérlegelési jogkört az ilyen esetekre, és azt javasolta, hogy lehetséges, hogy minden Állam a legjobban alkalmas arra, hogy felmérje az egyes hatalmi ágak közt egyensúlyt biztosító eszközöket, amelyek szükségesek a saját demokráciája integritásának védelméhez a 10. cikkel összefüggésben. A bíró elutasította a fellebbezést, egyetértését kifejezve Ousley bíróval, és lényegében Aulddal is. Nem fogadta el Lord Scott azon nézetét, miszerint a hazai bíróságok eltérhetnek a (Strasbourgi) Bíróságtól az Egyezményben rögzített jogok értelmezése tekintetében, mivel az előbbieknek a különös körülmények hiánya esetén a Bíróság esetjogát kell tisztán és következetesen követnie.

27. Lord Scott egyetértett Lord Binghammel, és két további kommentárt adott hozzá. Először is, a tiltás teret adhat a 10. cikk alapján benyújtott további fellebbezéseknek, tekintettel annak a cikknek a jelentősen széles körére. A tiltás megakadályozhatja, hogy a kérelmező hirdetéseket adjon fel a televízióban vagy a rádióban politikai tartalom nélkül vagy semleges tartalommal, és megakadályozhatja, hogy a kérelmező ellenérvekkel állhasson elő engedélyezett kereskedelmi hirdetésekkel szemben, amelyek megsértették az elveit. Ennek eredményeképpen bizonyos aspektusokban a 319. és 321. szakasz valóban összeegyezhetetlen lehet a 10. cikkel, mindazonáltal az a lehetőség, hogy összeegyezhetetlenséget állapítsunk meg a HRA 4. cikkével, szabad megítélés kérdése. Általános szabályként ezt el kell kerülni, kivéve, ha az eset körülményei azt mutatják, hogy a szóban forgó törvényi intézkedés a kérelmezőt megsértette az Egyezményben rögzített jogaiban olyan módon, hogy az adott intézkedés összeegyezhetetlen azzal a joggal, illetve szintén kivéve bizonyos feltételezett eseteket, amelyekben többről van szó, mint az Egyezménnyel való összeegyezhetetlenségről. A következtetés úgy szólt, hogy a tiltás nem összeegyezhetetlen a kérelmező 10. cikkben rögzített jogaival.

Másodsorban, nem feltételezhető a VgT ítélet alapján, hogy a Bíróság a jelen esetben nem értene egyet a Lordok Házával. A Bíróság a Murphy ügyben nem tért ki a VgT ügyben vázolt érvelésére, és nem minősítette azt, és a Bíróság mindig az adott ügy tényeire fókuszál. Nincs itt egyébről szó, mint az eltérés lehetőségéről a Lordok Háza és a Bíróság ítéletei között.

28. Hale bárónő azzal kezdte az ítéletét, hogy rámutatott: eddig háttérben maradt egy nyilvánvaló és nagyon fontos kérdés, ez pedig a hirdetés dominanciája nem csak a választások során, hanem a politikai állásfoglalás kialakításában is az Egyesült Államokban. A bárónő kiemelte, milyen hatalmas összegeket költenek, és előzőleg gyűjtenek a választásokra az Egyesült Államokban. Ott nincs korlátja annak az összegnek, amit a közvéleményre nyomást gyakorolni kívánó csoportok elkölthetnek az üzeneteik átvitelére az elérhető legnagyobb befolyással és legáthatóbb kommunikációs csatornákon keresztül.

29. A továbbiakban a bárónő a tiltás célját azzal jellemezte, hogy az biztosítja, hogy a Kormány döntéseit és politikáját nem a legvagyonosabb csoportok formálják:

“A demokráciánk többön alapul, mint az egy személy egy szavazat elve. Azon a nézeten alapul, hogy minden személy ugyanannyit ér. Azt akarjuk, hogy mindenki egyformán képes legyen a naprakész, fontos ügyekben való állásfoglalásra. Ennek érdekében szükség van az információ és az eszmék szabad áramlására, el kell fogadnunk, hogy egyes embereknek nagyobb forrásaik vannak a nézeteik keresztülvitelére, mint másoknak, de el akarjuk kerülni mindazon torzulásokat, amelyekkel a rádióhoz és televízióhoz való korlátlan hozzáférés járna.

Így ez az eset nem csupán a véleménynyilvánítási szabadság igazolható korlátozásáról szól, hanem arról is, hogy megtaláljuk a kellő egyensúlyt a demokrácia két legfontosabb összetevője, a szólásszabadság és a szavazópolgárok egyenlősége között.”

30. Hale bárónő, teljes összhangban Lord Bingham érveivel, megállapította, hogy az ebben az esetben alkalmazott tiltás nem összeegyezhetetlen a kérelmező 10. cikkben rögzített jogaival, éppen ellenkezőleg:

„51. ...kiegyensúlyozott és arányos válasz a problémára. A kérelmező a nézeteit más módon közvetítheti, csupán azon a módon nem, amely magában foglalja a kockázatot, hogy a közügyek vitája elmozdul a tehetősebbek javára. Ugyanannál a hirdetéstípusnál ugyanazt a szabályt kell alkalmazni, függetlenül a szóban forgó ügytől, és a kampányoló csoport anyagi forrásaitól. Nem tehetünk különbséget az olyan ügyek között, amelyekkel szimpatizálunk, és amelyekkel nem szimpatizálunk. A gyakorlatban sem tehetünk különbséget a minden pennyért keményen küzdeni kénytelen kisebb szervezetek, és a hatalmas összegekkel rendelkező nagyobbak között. Semmilyen fajta különbségtétel itt nem lenne járható út.”

31. A bírónő kételkedett abban, hogy a Bíróság VgT ítéletét kellene jelen esetben alkalmazni, mert az, mint a Bíróság minden ítélete, tényekre specializált:

 „52. ...Noha az érintett szervezetek hasonlóak voltak, a hirdetések meglehetősen különbözők: az „egyél kevesebb húst” eltérő üzenet attól, hogy „segíts nekünk véget vetni a szenvedésüknek.” Azon fontos érveket, amelyeknek kevesebb jelentőséget tulajdonítottak a VgT ügyben, a Murphy ügyben elfogadták. Ha bármiről elmondható, hogy nagyobb jelentőséggel bír politikai, mint vallási kontextusban, akkor az az, hogy megtaláljuk az igazságos egyensúlyt a versengő érdekek között. Noha fontos a politikai véleménynyilvánítás, a mások politikai jogai egyenlő mértékben fontosak a demokráciában. Az a kérdés, hogy a tiltás jelen tényekre vonatkoztatva arányos-e egy elfogadható cél érdekében, amely a mások demokratikus jogainak védelme. Ahogyan Lord Bingham már rámutatott, a Kormány és a Parlament nemrégiben gondosan megvizsgálta azt a kérdést, hogy egy enyhébb tiltás működőképes lehetne-e. Nemleges válaszra jutottak, amellyel minden párt egyetértett. Minden politikai irányzat parlamenti képviselői azon a nézeten vannak, hogy a tiltás a mi demokratikus társadalmunkban szükséges, és ezért bármely bíróság vonakodna egyéb döntést hozni ebben a kérdésben. Ami a szabályozás kiterjedését illeti, ez teret adhat némi vitának, például a tekintetben, hogy ez arra vonatkozik-e, hogy a politikai szervezetek hirdetéseit kell betiltani, vagy pedig bármely hirdetést, amely nyilvánosan vitatott kérdésre irányul illetőleg polémiához vezet; ebben az esetben azonban nem erről van szó.”

32. Végül Hale bárónő egyetértését fejezte ki Lord Binghammel (és egyet nem értését Lord Scottal) abban, hogy az Egyezményben foglalt jog értelmezésében a végső szót jelen Bíróság mondja ki. A hazai bíróságoknak óvatos megközelítést kell alkalmazniuk, nem szabad az idők során fejlődő Strasbourgi igazságszolgáltatás előtt járniuk, „hanem – nem többet és nem kevesebbet téve – lépést kell tartaniuk azzal”.

  33. Lord Carswell és Lord Neuberger egyaránt a Lord Bingham által kifejtett okokból utasította el a fellebbezést.

II.  RELEVÁNS HAZAI JOG ÉS GYAKORLAT

A. Az 1998-as Emberi Jogi Törvény („HRA”)

34. A HRA 2002. október 2-án lépett életbe Angliában, Walesben és Észak-Írországban. A 4. szakasz lehetővé teszi, hogy a bíróságok összeegyeztethetetlenségi nyilatkozatot adjanak ki, ahol lehetséges az elsődleges vagy másodlagos törvényjavaslatot az Egyezménnyel összefüggésben értelmezni. A HRA 19. szakaszának címe „Az összeegyeztethetőségi nyilatkozat”, és a következőképpen szól:

„(1) A törvényjavaslatban illetékes miniszternek a Parlament bármely Házából a törvény felülbírálatát megelőzően kötelessége:

(a) nyilatkozatot tennie arról, hogy az ő meglátása szerint a törvényjavaslatban rögzített előírások összeegyeztethetők az Egyezményben rögzített jogokkal („Az összeegyeztethetőségi nyilatkozat”); vagy

(b) nyilatkozatot tenni arról, hogy noha nem tudja az összeegyeztethetőséget megállapítani, a kormány tovább kívánja tárgyalni a törvényjavaslatot.

(2) A nyilatkozatot írásban kell benyújtani, és a miniszter által megfelelőnek ítélt formában közzétenni.”

B. A tiltás törvényi háttere

1. A 2002-es Médiatörvény háttere („a 2002-es törvény”)

(a) Az 1954-es Televíziótörvény („az 1954-es törvény”)

35. Az 1954-es törvény előtt a BBC volt az egyetlen rádió és televízióadó az Egyesült Királyságban, és egyáltalán nem sugárzott fizetett hirdetéseket. Az 1954-es törvény megnyitotta a piacot a kereskedelmi hirdetők előtt, és létrehozott egy szabályozó testületet (Független Televízióhatóság, „ITA”), hogy érvényesítse, egyebek mellett, az 1954-es törvényben rögzített tiltást a fizetett politikai hirdetésekre vonatkozóan:

„Semmiféle hirdetés nem engedélyezett, függetlenül attól, hogy ki által, illetve kinek a nevében adják fel, amelynek a tárgya teljességében vagy nagyrészt vallási vagy politikai természetű, és nem engedélyezett olyan hirdetés, amely bármilyen vallási vagy politikai célra irányul, vagy bármi módon kapcsolódik szakszervezeti vitákhoz.”

36. A soron következő törvények fenntartották a tiltást.

(b) A Közéletet Szabályozó Bizottság („a Neill Bizottság”)

37. A Neill Bizottságot a Kormány azért állította fel, hogy vizsgálja felül a politikai pártok finanszírozásának szerteágazó ügyét. A Neill Bizottság, miután ellátogatott Kanadába, Németországba, Írországba, Svédországba és az Egyesült Államokba, 1998 októberében benyújtotta a Kormánynak az Ötödik Jelentését. E Jelentés 13. fejezetében a Neill Bizottság azt ajánlotta, hogy a politikai hirdetések tilalma a televízióban és a rádióban továbbra is maradjon érvényben. Ennek előnyeit a következőképpen fejtette ki:

„13.7 Azzal, hogy megakadályozzuk, hogy a politikai pártok és egyéb, politikailag érdekelt szervezetek hirdetési időt vásároljanak maguknak a televízióban és a rádióban, korlátozzuk az általuk elkölthető – és így az általuk összegyűjtendő –maximális pénzösszeget. Ennek jótékony hatását szinte mindenhol elismerik.

Az Egyesült Királyságban a választási kampányok olcsóbbak, mint számos más országban. A választási kampányok során így nem bombázzák a televíziónézőket és rádióhallgatókat a pártpolitikai propaganda szüntelen áradatával (amelynek jelentős része, ha megengedhető itt ilyen állítás, kétségtelenül negatív hatású). Így a pártok kevésbé függenek a vagyonos adományozóktól. A politikai vezetők nem kényszerülnek arra, hogy tetemes mennyiségű időt és energiát fordítsanak a pénz gyűjtésére, amelyből a televíziós és rádiós kampányokat finanszíroznák. Nem utolsósorban további előny az a tény, hogy a televízió- és rádióadók ingyenes közvetítési időt biztosítanak a pártok számára. Ez azt jelenti, hogy nem csak a nagyobb politikai pártok és nem csak a gazdagabbak kapnak lehetőséget a nézeteik kifejezésére. Mindazok, akik megfigyelték a választási kampányokat az Egyesült Államokban, ebből a szempontból az Egyesült Királyság rendszerét előnyösebbnek ítélik meg. Úgy véljük, hogy a jelen intézkedések eddig is jól szolgálták az országot, így azokon nem kell változtatni.”

38. A Neill Bizottság úgy vélekedett, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának azon korlátozása, amely ebből a tiltásból ered, potenciálisan igazolható. A Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy:

“13.11 ...tökéletesen elfogadható, hogy a Kormány továbbra is fenntartja ezt a szabályozást, azon az alapon, hogy a televízióban és a rádióban való politikai hirdetés tilalma törvény által védhető. Különösen hangsúlyoznánk itt a Minisztérium érvét [az X és Z Társaság kontra Egyesült Királyság ügyben, 4515/70 sz., 1971. július 12-i bizottsági határozat, 14. évkönyv, 538. oldal] ...amely azon az alapon igazolja a teljes tiltást, hogy az megvédi az Egyesült Királyság polgáraink demokratikus jogát ahhoz, hogy ne legyenek fő műsoridőben elárasztva a leggazdagabb támogatókkal rendelkező pártok folyamatos politikai propagandájával. Hogy ha a jövőben valamely Bíróság másképpen ítélne, az drasztikusan megváltoztatná a politikai pártok finanszírozását. Ugyanis ha a pártoknak erre lehetőségük nyílna, majdnem biztos, hogy kötelességüknek éreznék kihasználni a lehetőséget, hogy a televízióban és a rádióban reklámozzák magukat (vagy támadják ellenfeleiket). Az Egyesült Államokban a választások idején a politikai pártok a kiadásaik igen magas százalékát fordítják televíziós reklámokra. Egyebek mellett a nyomás, hogy reklámozzák magukat, generálja a nagy pénzigényt, és egyben szítja a fegyverkezési versenyt a Demokraták és a Republikánusok között...”

39. A Neill Bizottság továbbá azt javasolta, hogy ha valamilyen szempontból felül kellene vizsgálni a javaslatot, akkor az csak az, hogy elég széles körre kiterjed-e:

“13.12 Egy másik lehetséges jövőbeni veszély, amelyre utaltunk a csatolt bizonyítékokban, hogy a technikai fejlődés számos új utat nyit meg az információterjesztés előtt (például kábeltelevízió, sokcsatornás digitális televíziózás, az Internet, stb.) és lehetséges, hogy ezek felhasználhatók arra, hogy a hirdetők megkerüljék a politikai hirdetéseket korlátozó szabályokat. Ennek megakadályozása fokozott éberséget igényel. A létező jogszabályokat felül kell vizsgálni arra vonatkozóan, hogy elég széles-e a hatáskörük.”

40. 1999-ben a Kormány hozzáfogott a rádió- és televízióadókra vonatkozó szabályok felülvizsgálatához, és tanácskozásokat folytatott, egyebek mellett, egyebek mellett, a jelenleginél kevésbé szigorú tiltás lehetőségeiről. 1999 júliusában a Kormány azzal felelt a Neill Bizottságnak, hogy a jelenlegi tiltást javasolja fenntartani a politikai hirdetésekre vonatkozóan:

“9.2 A fizetett politikai hirdetések tilalma a televízióban és rádióban a politikai pártok által a választási kampányra költhető pénzösszeg korlátozásának, és ennél fogva a politikai célú adományok korlátozásának legfőbb eszköze. Ennek eredményeképpen a teljes politikai spektrum támogatta ezt a tiltást, és a Kormány teljes mértékben egyetért a Neill Bizottság ajánlásával, miszerint ezt a tiltást fenn kell tartani.”

2. Konzultáció a 2002-es Törvényjavaslatról

(a) A Kommunikációs Fehér Könyv

41. 2000 decemberében a Kormány kiadta a Kommunikációs Fehér Könyvet, amelyben a Kommunikációs Törvényjavaslat új szabályokat vezetett be a rádióban és a televízióban Anglia és Wales vonatkozásában, fenntartva a politikai hirdetések tiltását. Az ezt követő tanácskozási időszakban döntött a Bíróság a VgT Verein gegen Tierfabriken kontra Svájc ügyben (24699/94 sz., ECHR 2001‑VI).

(b) A 2002-es Törvényjavaslat közzététele és vizsgálata

42. E tanácskozási időszakot követően 2002 májusában a Kormány közzétette a 2002-es Törvényjavaslatot, megnyitva egy újabb, három hónapos konzultációs időszakot. A műsorszolgáltatóknak e szerint tilos volt bármilyen politikai tartalmú műsort közölniük, legyen az politikai természetű szervezet által vagy nevében leközölt hirdetés, vagy politikai célú hirdetés. A 2002-es Törvényjavaslattal együtt közlésre került, egyrészt, a Magyarázó Jegyzék (amely figyelembe vette a VgT ítéletet, azzal a megjegyzéssel, hogy az némileg megkérdőjelezi a tiltásnak az Egyezménnyel való összeegyeztethetőségét), másrészt, a Törvényjavaslat Alapelveit és az ezzel kapcsolatos határozatokat rögzítő dokumentumot, amely, egyebek mellett, azt a nézetet juttatja kifejezésre, hogy a Törvényjavaslat kellőképpen megtalálta az egyensúlyt a véleménynyilvánítás szabadsága és a bizonyos fajta reklámanyagokkal szembeni védelemhez való jog között.

43. Az Emberi Jogok Plenáris Bizottsága („JCHR”, egy állandó parlamenti bizottság, melynek feladata a törvényjavaslatok emberjogi szempontú felülvizsgálata) elé került a 2002-es Törvényjavaslat, amelynek véleményezésére 2002 júniusában felkérték a London University College munkatársát, Barendt professzort, aki az Egyesült Királyság első médiajogi szakértője. A professzor a kérdésre, miszerint lehetséges-e a politikai hirdetések tiltásának olyan módja, amely összeegyeztethető a 10. cikkel, azt felelte, hogy egyetért a VgT ítélettel. Megtiltani egy politikai programmal rendelkező jótékonysági szervezetnek (pl. az Amnestynek), amely képes állni egy rövid reklámfilm költségeit, hogy azt közzétegye, a professzor szerint a véleménynyilvánítás szabadságának „súlyos és jogtalan megsértése.” A professzor értelmetlenségnek vélte, hogy míg az autómárkák és az autóvezetéssel kapcsolatos termékek reklámozása engedélyezett, ennek ellenkezője, azaz azon csoportok hirdetései, akik ellenzik az autóvezetést, tiltott. Ugyanakkor nem a tiltás teljes feloldását javasolta, hanem a megvásárolható reklámok számbeli korlátozását. Úgy vélte, hogy a politikai vita egyensúlyának felborulását „a hirdetésekre fordítható költségek korlátozása, amelyre jelenleg is tekintettel vagyunk, megakadályozná.”

44. 2002. július 9-én a JCHR jelentést adott ki a 2002-es Törvényjavaslatról, és ezen belül a politikai hirdetésekre vonatkozó tiltásról. A JCHR elismerte, hogy a VgT ügy kimenetelét tekintve a tiltást lehetséges a 10. cikkel összeegyeztethetetlenként értelmezni. Mindazonáltal a visszavonást illetően óvatosságra intett, tekintve a tiltás nyomós indokát, és az alternatív megoldás kidolgozásának nehézségeit. Elismerve, hogy a Kanadai Legfelsőbb Bíróság más megközelítést alkalmaz, és azt is, hogy az Egyesült Államokban mások a véleménynyilvánítási szabadság kifejezésének tradíciói, a JCHR az európai megközelítés mellett foglalt állást, mivel az „legalábbis a rádióban és a televízióban, kellő súlyt helyez az egyenlő mértékű politikai véleménynyilvánítás lehetőségének fenntartására,” és ez igazolja a tiltást. A JCHR így folytatta:

„63. ...bizonyos tágabb perspektívájú megfontolások a lehető legtöbb óvatosságra intenek azzal szemben, hogy változtassunk az Egyesült Királyságban jelenleg érvényben levő törvényeken (amelyek szerint a politikai üzenetet közvetíteni kívánók számára ez a lehetőség szigorúan szabályozott politikai témájú műsorokban merül ki). E tágabb megfontolások közt szerepel a kockázat, hogy a sok pénzzel és hatalommal rendelkezők kisajátítják a demokratikus folyamatot, amely lehetőségre a Bíróság is utalt a VgT ítéletben. Ez a kockázat csak fokozódik azokon a helyeken, ahol nem sikerül megakadályozni, hogy egy-egy nagyobb szervezet vegye át a hírközlési csatornák feletti uralmat. Tudatában vagyunk annak is, hogy a Bíróság által említett kompromisszum – egy kevésbé szigorú, differenciáltabb törvény lehetősége – komoly kihívást jelent. Ugyanakkor igen nehéz kidolgozni annak módozatait, hogy miként osszuk el igazságosan a közvetítési időt, és határozzuk meg a hirdetésekre költhető összeg maximumát a nem pártokhoz kötődő „politikai nézőpontú” hirdetések esetében...”

45. Míg a JCHR kétségbe vonta a fentebb hivatkozott VgT ítélet általános alkalmazhatóságát, és inkább amellett érvelt, hogy a törvény elsietett megváltoztatása előtt érdemes megvárni, milyen irányban fejlődik majd ezen a területen az igazságszolgáltatás, mindazonáltal azt is figyelembe vette, hogy a rádiós és televíziós politikai hirdetések teljes betiltása esetén valószínűleg felmerül majd a 10. cikkel való összeegyezhetetlenség problémája. Ezt maga a Kormány is elismerte a 2002-es Törvényjavaslathoz csatolt Magyarázó Jegyzékben. A JCHR azt javasolta, hogy a Kormány „vizsgálja meg, milyen működőképes és az Egyezménnyel összeegyeztethető korlátozásokat lehetne a Törvényjavaslatba foglalni.”

46. A Kommunikációs Törvényjavaslati Plenáris Bizottság (The Joint Committee on the Draft Communications Bill, „JCDCB”) egy, a Törvényjavaslat felülvizsgálata céljából felállított parlamenti testület volt, amely a 2002. július 25-i jelentésében támogatta a tiltás indokául szolgáló elveket:

„301. ...A Kormány azon a nézeten van, hogy megalapozott a rádiós és televíziós politikai hirdetések régóta érvényben levő tiltásának fenntartása, egyúttal azonban elismeri, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik, nemrégiben hozott ítélete kétségbe vonhatja a tiltásnak az Egyezménnyel való összeegyezhetőségét. Eric Barendt professzor álláspontja szerint a teljes körű tiltás nem egyeztethető össze az emberi jogokkal, és a politikai hirdetésekre fordítható költségek maximalizálása lenne célravezető megoldás. Az Emberi Jogok Plenáris Bizottsága szerint a politikai célú hirdetési idő vásárlásának tiltása valószínűleg összeegyeztethető az Egyezményben rögzített jogokkal. Támogatjuk a politikai hirdetések alapjául megadott elveket, (...) és szorgalmazzuk, hogy a Kormány alaposan vizsgálja meg mindazon lehetséges megoldási módokat, amelyek által a továbbiakban is érvényesíthető a tiltás anélkül, hogy az Egyezményben rögzített jogokkal való összeegyezhetetlenség vádja felmerülhetne.”

47. A Független Televíziós Bizottság (The Independent Television Commission, „ITC”) a vonatkozó időszakban kizárólagos felelősséggel rendelkezett a televíziós reklámok felett. 2002. október 10. az ITC szorgalmazta, hogy a Kormány a továbbiakban is tartsa fenn a tiltást:

 „Az ITC egyetért a Kormánynak a politikai hirdetésekkel szembeni elvi ellenvetéseivel, és reményét fejezi ki, hogy a tiltás, amely az eddigiekben hatékonyan elérte célját, a továbbiakban is érvényben marad. Értékelésünk szerint a politikai célú hirdetések kontrolljának az OFCOM (Office of Communications) illetve a csatornák által szorgalmazott sémája, amely a részrehajlás megelőzésén és az egyensúly fenntartásának kísérletén alapul, a gyakorlatban nem működne, és rövid időn belül összeomlana. ...Amint megszűnne a teljes korlátozás, a csatornák üzemeltetők legalábbis kritikának lennének kitéve, ha visszautasítanák a politikai hirdetéseket. Ez rendkívül ingatag helyzetet eredményezne. ...kimondottan a politikai pártok hirdetéseinek tiltása pedig eredménytelen lenne, ha ...a fedőszervezetek létrehozása nem ütközik különösebb nehézségbe. Érzelmi vonatkozású ügyek, mint például az élethez való jog kérdése, szintén problémákat eredményeznének. A svájci ügyben hozott strasbourgi ítélet nem ad egyértelmű irányelveket arra vonatkozóan, hogy mikor lehet egy politikai hirdetést betiltani. Ezért elmondható, hogy bármilyen „középutas megoldás” – amellett, hogy nem lenne hatékony – továbbra is magában hordozná az összeegyezhetetlenség lehetőségét.”

(c) A 2002-es Törvényjavaslat Parlament elé terjesztése és az ezzel kapcsolatos viták

48. 2002. november 19-én a Kormány a Parlament elé terjesztette a 2002-es Törvényjavaslatot, érintetlenül hagyva a politikai hirdetésekre vonatkozó tiltást. A Törvényjavaslatot előterjesztő miniszter az 1998-as Emberi Jogi Törvény (HRA) 19(1)(b) szakasza alapján a következő nyilatkozatot tette:

„Nem tudok arról nyilatkozni [de kizárólag a politikai hirdetések benne foglalt tiltása miatt], hogy nézetem szerint a 2002-es Törvényjavaslatban foglalt előírások összeegyeztethetők-e az Egyezményben rögzített jogokkal. Mindazonáltal a Kormány úgy kívánja, hogy a Ház tárgyaljon a Törvényjavaslatról.”

49. A HRA életbe lépése óta ez volt az első alkalom, hogy a Kormány ilyen procedúrába bocsátkozott. Ez nem azt jelentette, hogy a Kormány a 2002-es Törvényjavaslatot az Egyezménnyel összeegyezhetetlennek vélte, sokkal inkább azt, hogy a VgT ítélet fényében nem tudott összeegyeztethetőséget megállapítani.

 50. 2002. november 22-én a Kulturális, Média- és Sportminisztérium (Department of Culture, Media and Sport, „DCMS”) minisztere Minisztériumi Okiratot bocsátott ki válaszul a JCHR 2002 júliusi jelentésére:

„...a Kormány tisztában van azzal, hogy a [VgT] ügy kételyeket támaszt azzal kapcsolatban, hogy a politikai hirdetéseknek (a Törvényjavaslatban fenntartott) tiltása összeegyeztethető-e az Emberi Jogok Európai Egyezményével. Figyelembe vesszük a Bizottság nézetét, miszerint az a jogos cél, hogy a politikai véleménynyilvánítás egyenlőségét biztosíthassuk a rádióban és a televízióban, igazolja a politikai hirdetések tiltását, és azt is, hogy kiemelt körültekintéssel kell eljárnunk, ha a jelenlegi jogszabályokon változtatni akarunk...

A Bizottság szempontjait figyelembe véve a Kormány követte annak ajánlásait, és megvizsgálta, milyen működőképes és az Egyezménnyel összeegyeztethető korlátozásokat lehetne a Törvényjavaslatba foglalni. Különös figyelmet fordítottunk mindazon lehetőségekre, amelyek specifikus tiltások által újfajta rendszert vezetnének be, ezek közt szerepelt például az összes pártpolitikai hirdetés betiltása, mindenféle politikai vonatkozású hirdetés betiltása a választások illetve népszavazások idején, kiegészítve további előírásokkal, megakadályozandó egy-egy bizonyos nézőpont túlzott előtérbe kerülését, továbbá a politikai hirdetések egyértelmű vizuális vagy hangos szöveges azonosítása, valamint a politikai hirdetések idejének, valamint a működtető által az azokból nyerhető összeg korlátozása. Arra jutottunk, hogy egy ilyen rendszert nagyon nehéz úgy kidolgozni, hogy működőképes legyen, és a politikai hirdetések valamilyen szintű engedélyezése a jelenlegi teljes tiltáshoz képest hátrányosabb következményekkel járna.”

51. 2002. december 3-án a DCMS minisztere kifejtette a Parlament előtt, hogy miért nem volt lehetséges az összeegyeztethetőségi nyilatkozat megtétele:

„Noha természetesen lesz még alkalom a kérdés teljes körű megvitatására a Bizottságban, most szeretném megragadni az alkalmat, hogy a teljes Ház előtt kifejtsem az álláspontunkat. A döntés, hogy ilyen fenntartás dacára tovább tárgyaljuk a Törvényjavaslatot, nyilvánvaló kivételt képez, és csak a jogi érvek, valamint az elvi alternatívák alapos átgondolása után hoztuk meg.

Az egymást követő Kormányok sok éven keresztül fenntartották a rádiós és televíziós politikai hirdetések teljes tiltását. A kormány szándéka ebben az ügyben folytatni a jelenlegi gyakorlatot és fenntartani a tiltást – amelyet a Neill Bizottság is szorgalmazott a politikai pártok finanszírozásáról szóló 1998-as jelentésében – és pontosabban definiálni a „politikai” jelentését, hogy az OFCOM továbbra is a jelenleg alkalmazott tágabb értelmű jelentést használhassa. (...)

Ugyanakkor egy potenciális nehézség lép fel [a VgT ítélet által], amely egy hasonló tiltással állt kapcsolatban. Ezt a JCHR is megjegyezte. Válaszul az ECHR ítéletére és a JCHR aggályaira, alaposan megvizsgáltuk, hogy néhány kisebb változtatás biztosítaná-e a szabálynak az Egyezménnyel való összeegyeztethetőségét. Sajnos azonban a legkisebb enyhítés is jelentős mennyiségű politikai hirdetéshez vezetne, és reményeim szerint párttól függetlenül egyetértünk abban, hogy ez nem lenne kívánatos következmény. A jelenlegi tiltás megakadályozza, hogy a politikai vita eltolódjon a nagyobb hatalommal rendelkező résztvevők javára, így a jelenlegi tiltás egyaránt védi a nyilvános vita demokratikus jellegét, valamint a rádió- és televízióadók pártatlanságát.

Miután alaposan megvizsgáltam a tényeket, és követtem a kiterjedt jogi szakvéleményeket, arra a következtetésre jutottam, hogy igen erős érvek hozhatók fel arra, hogy a Törvényjavaslatban foglalt tiltás összeegyeztethető az Emberi Jogok Európai Egyezményével.

A Kormány minden esetben megvizsgálja, hogy a tervezett törvények az Egyezménnyel összeegyeztethetők-e, és tekintettel a [VgT ítéletre], arra kérem a tisztelt Házat, hogy az 1998-as Emberi Jogi Törvény csatolt 19(1)(b) szakasza alapján ítélje meg a Törvényjavaslatot. Ez nem azt jelenti, hogy úgy hisszük, hogy a Törvényjavaslat összeegyezhetetlen az ECHR-rel. Úgy gondoljuk, kétség esetén szilárdan védhető. Természetesen, ha a hazai bíróságok valamelyike nem adna helyt az érvelésünknek, felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Ezen túlmenően, nagyon komolyan vesszük a nemzetközi kötelezettségeinket, és készek vagyunk módosítani a tiltáson, amennyiben Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bírósága az Egyesült Királyságban érvényben levő jogszabályokkal szemben hoz ítéletet. A dolgok jelen állása alapján azonban a Kormány úgy véli, hogy helyénvaló a Házat a politikai hirdetésekre vonatkozó tiltás fenntartására kérni.”

52. 2002. december 10-én a DCMS minisztere egy képviselő arra vonatkozó aggályára, hogy a tiltás összeegyeztethető-e az Egyezménnyel, a DCMS részletes „Magyarázó Jegyzékével” válaszolt, amely kifejti a Kormány indokait a tiltás fenntartására vonatkozóan. A DCMS Magyarázó Jegyzékében az állt, hogy noha a VgT ügy némileg megkérdőjelezi a tiltásnak az Egyezménnyel való összeegyeztethetőségét, a tiltás széles körű, pártállástól független támogatást élvez, és erősen szorgalmazta azt a Neill Bizottság is. A törvényjavaslatokat vizsgáló bizottság és a JCHR egyetért a tiltás alapjául szolgáló elvekkel, és annyit szorgalmaz, hogy a Kormány vizsgálja meg, miként lehetne a szabályozást az Egyezménnyel összeegyeztethetővé tenni. A Kormány követte ezt a tanácsot. Egy az Egyezménnyel biztosabban összeegyeztethető tiltást csak a megközelítés változtatásával lehetne eszközölni, amely szabad utat engedne „a lobbicsoportok és különféle ügyek mellett kampányolók néhány vagy jelentős számú hirdetésének.” Ráadásul, „igen nyomatékos” az az álláspont is, hogy a tiltás az ECHR-rel összeegyeztethető, és ez volt az oka, hogy a Kormány arra kérte a Parlamentet, hogy a Törvényjavaslatot a tiltás módosítása nélkül tárgyalja tovább.

A különféle alternatívákat megvizsgálták, hogy kiderüljön, miképpen lehetne a tiltást az Egyezménnyel összeegyeztethető formában fenntartani:

„Különös figyelmet fordítottunk a specializált szabályokon alapuló alternatív intézkedések lehetőségére, mint például az összes pártpolitikai hirdetés betiltása állandó jelleggel, vagy a választások, illetve népszavazások idején; kiegészítve más szabályokkal, amelyek azt célozzák, hogy az egyes csatornákon ne kerüljön valamely álláspont túlsúlyba, továbbá a politikai hirdetések vizuális vagy hanggal való előzetes jelzése, illetve a politikai hirdetések korlátozása időben, vagy a nyereség mértékében, amire egy-egy csatorna a politikai hirdetések révén szert tehet.

8. A jogi tanácsok figyelembe vételével arra a következtetésre jutottunk, hogy egy ilyen rendszert nagyon nehéz lenne kidolgozni, és ha sikerülne is, a jelenlegi teljes tiltáshoz képest kevésbé lenne hatékony, és jelentős mennyiségű politikai hirdetést eredményezne számos csatornán.”

A DCMS Magyarázó Jegyzék a továbbiakban azon jogtanácsosi véleményekre tért ki, amelyek a VgT ítélet dacára is összeegyeztethetőnek tartja a tiltást az Egyezménnyel:

„20. A Kormány Jogtanácsosi véleményt kért arról, hogy a svájci ügy kimenetele mennyiben hatott a politikai hirdetések 1990-es Rádiós és Televíziós Törvényben foglalt tiltására az Egyezménnyel való összeegyeztethetőség tekintetében. A Jogtanácsos úgy foglalt állást, hogy a svájci esettől eltekintve erős érveket lehet felhozni amellett, hogy a politikai hirdetések tiltása a hazai jogban összeegyeztethető a 10. cikkel. A Jogtanácsos azt a nézetet is kifejezésre juttatta, hogy az ECHR ítélete a svájci ügyben nem meggyőző, s erős érvek hozhatók fel arra, hogy ebben a kontextusban egy hazai, európai bíróságnak ne kelljen azt az ítéletet követnie.

21. A Jogtanácsos a következő tényezők mentén jutott erre a véleményre:

(a) a rádió és televízió pártatlanságának fenntartásának fontossága, mivel ezek sokakhoz elérnek, és közvetlenül hatnak;

(b) a politikai pártok hirdetéseinek, illetve a politikai természetű hirdetések az engedélyezése összeütközne a pártatlanság elvével, lehetővé tenné, hogy a nagyobb hatalmú csoportok több hirdetési időt vásároljanak maguknak, és megfosztaná a rádió- és televízióadók üzemeltetőit, hogy a politikai szakértők tanácsai révén szabályozzák az adásba kerülő programokat;

(c) az ilyen fajtájú hirdetések külön szabályozását a széles körű korlátozások is alátámasztják, mint pl. a 10(1) cikk harmadik mondata (amely megengedi a közvetítés szabályozását), valamint a Televízió Határok Nélkül Irányelvelvek;

(d) a nemrégiben kiadott független vélemények támogatták a tiltást, pl. a Neill Bizottság és az Emberi Jogok Plenáris Bizottsága;

(e) az a kritika, miszerint ahelyett, hogy politikai szervezettől származik-e a hirdetés, inkább az egyes hirdetések természetét kellene vizsgálni, megalapozatlan, mert bármely hirdetés egy ilyen szervezettől nyilvánvalóan annak érdekeinek előmozdítását fogja célozni (még ha csak a név megismertetése vagy adománygyűjtés szintjén is), és alapvetően nehéz lenne egyértelműen megállapítani, hogy egy bizonyos hirdetés tartalma „túlságosan politikai-e.” Továbbá (az alátámasztó tényezők fényében), a Parlament az ítélkezési jogkörén belül maradva jár el, amikor, a pártatlanság érdekében, a hirdető szervezetekre, és nem hirdetések tartalmára koncentrál.

22. A Jogtanácsos magyarázata arra, hogy miért nem találta meggyőzőnek a svájci ügy érvelését, a következő pontokat tartalmazta:

(a) a Strasbourgi Bíróság „nem egészen egyértelmű” következtetése, miszerint azon aggályok, amelyeken a tiltás alapul (pl. a nagyobb hatalommal rendelkező csoportok ne szerezzenek maguknak aránytalan befolyást) nem igazán „nyomósak” annak fényében, hogy a tiltás nem fedi le az információterjesztés egyéb csatornáit;

(b) a Bíróság helyt adott annak, hogy a politikai hirdetések tiltása bizonyos körülmények között megengedhető, a Jogtanácsos azonban rámutatott, hogy ugyanígy van az általános hatáskörű, többféle értelmezésnek csekély teret adó szabályoknak is létjogosultsága, még akkor is, ha bizonyos esetekre nézve ezek hátrányosnak bizonyulnak;

(c) a Bíróság nem helyezett kellő hangsúlyt arra a tényre, hogy a nyilvánosság egyéb formái (pl. újságok, szórólapok, plakátok) is rendelkezésre állnak.”

53. 2002. december 10-én a JCHR levelet írt a Kormánynak, bővebb magyarázatot kérve a tiltás fenntartására. 2002. december 20-án a JCHR jelentést adott ki, amelyben sajnálatát fejezte ki, amiért a Kormány nem adott arra magyarázatot, hogy miért nem foglalt a Törvényjavaslatba kevésbé szigorú tiltást. 2003. január 9-én a DCMS minisztere válaszolt a JCHR-nek, hivatkozva a levélre és az azt kísérő Magyarázó Jegyzékre, amelyet 2002 decemberében küldtek a parlamenti képviselőnek (lásd fentebb az 52. bekezdést). 2003. február 10-én a JCHR azt válaszolta, hogy elégedett, mert a Kormány eljárása jogszerű volt. Ennek kapcsán az alábbiakat állapította meg (Az Ülés Negyedik Jelentése, 2002-2003):

„40. Első Jelentésünkben hat tényezőt állapítottunk meg, amelyekről előzetesen feltételeztük, hogy relevánsak lesznek ahhoz, hogy a Parlament meg tudja állapítani, hogy helyénvaló-e folytatni egy olyan törvénytervezet tárgyalását, amely elismerten magában foglalja az Egyezményben foglalt jogok egyikével való összeegyezhetetlenség kockázatát. Számításba véve e tényezőket, valamint a fentebb említett jelentéseket, elégedetten állapítjuk meg, hogy:

- a Törvényjavaslat 309. rendelkezése fényében a fizetett rádiós és televíziós politikai hirdetésekkel kapcsolatos tiltás bármilyen jogi kétségbe vonása esetén a Kormány úgy érvelne, hogy a [VgT ügyben hozott] ítéletet nem szükséges követni, illetve, az az ítélet nem vonja szükségszerűen maga után a 309. rendelkezésnek a véleménynyilvánításnak az ECHR 10. cikkében rögzített szabadságával való összeegyezhetetlenségét, és az ilyen érvelés a siker reális esélyével bírna;

- a Kormány kötelességének érezné a törvény módosítását, amennyiben a fenti érv felhozatala után a [Strasbourgi] Bíróság a szóban forgó intézkedést a 10. cikkel összeegyezhetetlennek ítélné meg, továbbá felülvizsgálná az álláspontját, amennyiben egy bíróság az Egyesült Királyságban az 1998-as Emberi Jogi Törvény 4. szakasza alapján összeegyezhetetlenséget állapítana meg; és

- időközben, amíg lehetőség nem lesz az érveket a tiltás és a 10. cikk összeegyeztethetőségéről a bíróságok elé terjeszteni, a Kormánynak jó oka van úgy vélekedni, hogy a tiltás fenntartására felhozott elvi indokok nyomósabbak az enyhítést célzó érveknél, különösen mivel nehéz lenne működőképes kompromisszumos megoldást kidolgozni.”

54. 2003. január 13-án a Választási Bizottság (a Parlament által felállított független testület, amely számos választási és politikai ügy ellenőrzéséért felelős) jelentést adott ki „Pártpolitikai műsorok: jelentés és ajánlások” címmel. Ebben a tiltás fenntartása mellett hozott érveket meggyőzőnek ítélték. Az egyik legfőbb szempont az volt, hogy a nagyobb anyagi forrásokkal rendelkező csoportok ne boríthassák fel a politikai vita egyensúlyát az által, hogy a választópolgárok csak kevés számú, kedvező anyagi háttérrel rendelkező, (nagy) politikai párttól kapnak információt. Ráadásul a műsorszolgáltatók számára nehéz lenne az egyensúly fenntartása és a pártatlanság megőrzése. A nemzetközi összehasonlítások sem csökkentették a fizetett politikai hirdetésekkel kapcsolatos aggályokat. A Bizottság itt az Egyesült Államokra és Németországra hivatkozott, ahol, noha ezen hirdetések díjai csökkentettek, csak a nagyobb pártok engedhetik meg azokat maguknak. A VgT ítélet dacára is, a javasolt tiltás igazolható az Egyezmény 10(2) cikkével összefüggésben is (a Jelentés 16-17. oldalai):

„...fontos megjegyezni, hogy a [VgT] ügy a fizetett politikai hirdetésekre vonatkozott általában, és nem a politikai pártok hirdetéseire egy olyan kontextusban, ahol az ilyen jellegű fizetett hirdetésekre vonatkozó tiltás együtt jár az ingyenes és a csatornák üzemeltetői által lényegében nem módosított politikai műsorok rendszerével. Az ilyen [rendszert] még soha nem került sem a Strasbourgi Bíróság, sem, az Emberi Jogi Törvény kapcsán, a saját bíróságaink elé. ... így kétségtelenül ellensúlyozásra kerül a fizetett politikai hirdetések tiltása. Még ha nem is pótolja teljesen a fizetett hirdetéseket ...elégséges kiegyensúlyozásnak ítéljük meg, mivel elsősorban a választások idején kerül rá sor.

Számunkra úgy tűnik, hogy az Egyesült Királyság rendszere megfelel az ECHR és az Emberi Jogi Törvény követelményeinek egyaránt, legalábbis amennyiben az ingyenes és módosítások nélküli politikai műsorokat értéknek tekintjük.”

55. A Lordok Háza az R (ProLife Alliance) kontra BBC ([2003] UKHL 23) ügy kapcsán megvizsgálta a VgT ítéletet. Lord Hoffmann úgy vélekedett, hogy az egy „körültekintéssel meghozott, noha némileg szűklátókörű” ítélet, noha azt is hozzátette, hogy a Bíróság „nem zárná ki, hogy a politikai hirdetések tiltása bizonyos szituációkban összeegyeztethető lehet a 10. cikkben támasztott követelményekkel.” Lord Walker szerint a VgT ítélet „nem ad okot arra, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőle... A VgT ügy jelentőségét ezért egyelőre nem lehet felmérni.”

C. A 2003-as Kommunikációs Törvény, életbe lépett 2003 júliusában

1. A politikai hirdetések tilalma

56. A 2003-as Törvényt a Parlament egyhangúlag megszavazta. A 2003-as Törvény felváltotta az addig létező szabályozó testületeket egy egységesített, a médiára, telekommunikációra és rádióra egyaránt kiterjedő testülettel, a Kommunikációs Hivatallal („OFCOM”). Mindazonáltal 2007. december 31-ig a Reklámengedélyezési Központ („BACC”) volt a felelős a közvetíteni kívánt hirdetések előzetes vizsgálatáért és engedélyezéséért.

57. A 319(1) szekció előírja, hogy az OFCOM állítson fel ellenőrzött kritériumokat a 319(2) szekcióban rögzített feltételek teljesítése érdekében, többek közt azt, hogy a televízióban és a rádióban a híreket pártatlanul kell közölni, a pártatlanság 320. szekcióban rögzített kritériumai szerint, továbbá, hogy a rádió- és televízióadók nem közvetíthetnek a politikai hirdetések tilalmát megszegő műsorokat.

58. A 321(2) szekció tartalmazza a tilalmat, és a következőket rögzíti:

„ (2) A 329(2)(g) szekció céljainak megfelelően egy hirdetés akkor vethető alá a politikai hirdetések tilalmára vonatkozó szabálynak, ha:

(a) a hirdetést részben vagy egészében politikai jellegű szervezet adta fel;

(b) a hirdetést politikai célú; vagy

(c) a hirdetés szakszervezeti vitákhoz kapcsolódik.”

59. A 321(3) a „politikai természetű és célú” tartalmakat úgy határozza meg, mint olyan tartalmakat, amelyek:

„(a) akár az Egyesült Királyságban, akár másutt befolyásolják a választások illetve népszavazások eredményét;

(b) törvényi változásokat idéznek elő akár az Egyesült Királyság egy részében vagy egészében, akár másutt, vagy más módon befolyásolják a törvényhozás folyamatát bármely országban illetve területen;

(c) hatást gyakorolnak a nemzeti kormány, illetve a regionális és helyi önkormányzatok elveire vagy döntéseire akár az Egyesült Királyságban, akár másutt;

(d) hatást gyakorolnak közjogi hivatalt betöltő személyek elveire vagy döntéseire, aki hivatalát akár az Egyesült Királyságban, akár másutt tölti be;

(e) hatást gyakorolnak nemzetközi egyezmények alapján közjogi hivatalt betöltő személyek elveire vagy döntéseire;

(f) hatást gyakorolnak a közvéleményre egy nyilvánosan vitatott kérdésben, akár az Egyesült Királyságban, akár másutt;

(g) előmozdítja egy, akár az Egyesült Királyságban, akár másutt működő párt vagy egyéb politikai célú szervezet érdekeit.”

60. Ennek megfelelően a tilalom nem csak a politikai tartalmú hirdetésekre vonatkozik, hanem bármilyen, részben vagy egészében politikai célokkal rendelkező szervezet hirdetésére, függetlenül attól, hogy az politikai tartalmú-e vagy nem.

61. A 321(7) kivételeket állapít meg a kormány valamely minisztériuma által közzétett közszolgálati hirdetések, valamint bizonyos politikai pártok pártpolitikai és népszavazási kampányhirdetések vonatkozásában (lásd alább a 64. bekezdést). Azt, hogy mely politikai pártok részéről lehet ilyen hirdetéseket közzétenni, az OFCOM határozza meg, és csak a Választási Bizottság által bejegyzettek közül válogathat.

2. A pártatlanság követelménye a rádióban és a televízióban: 3 mechanizmus

62. A politikai pártatlanság kezdettől fogva meghatározó eleme volt a rádiót és televíziót szabályozó jogrendszernek, és három mechanizmus útján valósul meg. Az első a fizetett politikai hirdetések tilalma.

63. A második a pártatlanság törvény általi megkövetelése minden műsorszolgáltatótól. A 2003-as törvény 320. szekciójának címe: „Speciális Pártatlansági Követelmények,” és az 1. és 2. bekezdése így szól:

„ (1) E szekció követelményei a következők:

(a) a (2) bekezdésban foglalt témákkal kapcsolatos nézetek és vélemények kizárása a televízió- és rádióadók üzemeltetői által az általuk sugárzott minden műsorból;

(b) a pártatlanság megőrzése ugyanezen témák kapcsán minden televízió-, teletext- nemzeti rádió- és DSP (digital sound programme) szolgáltató által;

(c) minden helyi rádió-, DSP- valamint engedélyezett rádiós tartalom (radio licensable content) szolgáltató által az általuk sugárzott összes műsorban annak megelőzése, hogy a nevezett témák kapcsán valamely nézet vagy vélemény túlzottan előtérbe kerüljön.

(2) E témák a következők:

(a) vitatott politikai vagy szakszervezeti témák; és

(b) aktuálisan vitatott közérdekű témák. ”

64. A harmadik mechanizmus az adók üzemeltetői által az ingyenes pártpolitikai, választási és népszavazási kampányműsorok lehetőségének felajánlása, amely azóta része volt a szabályozásnak, hogy a rádiós- és televíziós műsorszolgáltatás a kezdetét vette. Az első ilyen műsort a rádióban 1924-ben, a televízióban pedig 1951-ben sugározták. A 2003-as Törvény 333. szakasza előírja, hogy az egyes csatornáknak kiadott engedélyeknek az ingyenes közvetítések és az OFCOM Előírásoknak való megfelelés kell, hogy legyen a feltétele. A nevezett Előírások szabályozzák a pártpolitikai műsorokat (melyeket a nagyobb pártoknak ajánlanak fel lehetőségként az év kulcsfontosságú politikai eseményei idején); a pártválasztási műsorokat (a választások idején, a nagyobb pártok mindegyike és a bejegyzett kisebb pártok számára, amelyek az általános választások idején a mandátumok egyhatodáért, vagy nagyobb részéért versengenek egymással), és a népszavazási kampányműsorok (amelyet a népszavazást megelőzően ajánlanak fel a releváns szervezetek számára.)

D. Az Európai Médiahatóságok Szövetsége („EPRA”)

1. EPRA felmérés, 2006. május

65. Ezt a felmérést az EPRA titkársága végezte 31 Államból/területről származó információk alapján. Ezek: Ausztria, Belgium (2), Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Ciprus, Cseh Köztársaság, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Magyarország, Írország, Man-sziget, Izrael (2), Olaszország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, a korábbi Jugoszláv Macedón Köztársaság, Málta, Hollandia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Románia, Spanyolország, Svédország és Svájc (2).

Az EPRA óvatosságra intett az összehasonlító következtetések levonása tekintetében. Ennek oka, hogy mivel a különböző hazai jogrendszerekben nincs rögzítve pontos definíció, és a különböző nemzeti hagyományok eltérőek lehetnek, nem minden esetben egyértelmű, hogy mi számít „politikai jellegűnek.” A fogalom olyan széleskörű lehet, hogy egyaránt felölelheti a választások idején sugárzott, szavazatok szerzésére irányuló pártpolitikai hirdetéseket és a nem kormányzati szervezetek közérdekű ügyekben alkotott véleményét.

66. Válaszul arra a kérdésre, hogy „Tiltott-e az ön országában a fizetett politikai hirdetések televíziós sugárzása?”, a Felmérés így szól:

„A fizetett politikai hirdetéseket tiltó országok

A fizetett politikai hirdetések törvény által tiltottak a nyugat-európai országok többségében, ezek például: Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Írország, Málta, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, és az Egyesült Királyság. Számos közép- és kelet-európai országban is (mint pl. a Cseh Köztársaság és Románia) tiltás van érvényben a fizetett politikai hirdetésekre vonatkozóan.

A leginkább bevett indoka e tiltásnak az, hogy az jó anyagi helyzetben levő, és/vagy régebb óta fennálló pártok lényegesen több hirdetési időt tudnak maguknak megfizetni, mint az új, illetve kisebb pártok, és ez diszkriminációhoz vezethet. A tiltás vagy korlátozás egy másik indoklása szerint a fizetett politikai hirdetések megoszthatják a társadalmat, és ez aggodalomra adhat okot. Felmerült további érvként – noha az előbbieknél ritkábban – hogy a tiltás biztosítja, hogy a politikai viták színvonala ne csökkenjen.

A fizetett politikai hirdetéseket engedélyező országok

A fizetett politikai hirdetés engedélyezett számos közép- és kelet-európai országban, ezek például: Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Magyarország, [a volt Jugoszláv Macedón Köztársaság], Lengyelország, és balti államok: Észtország, Lettország és Litvánia. Bizonyos országokban, mint például Bosznia-Hercegovinában (60 nappal a választások napját megelőzően) és Horvátországban politikai hirdetések csak a választási időszakban engedélyezettek.

Gyakorta háttérbe szorul az a tény, hogy számos nyugat-európai ország, mint például Ausztria, Finnország, Luxemburg (amely hamarosan módosításokra készül) és Hollandia szintén engedélyezi a fizetett politikai hirdetéseket.

Olaszországban 2003-ig a fizetett politikai hirdetéseket, úgy mint saját műsoridőt, engedélyezték az országos adókban is, feltéve, ha azok teret biztosítottak a politikai kommunikáció számára, például vitaműsorok formájában politikusok részvételével; most már csak a helyi adók számára engedélyezettek, és a kereskedelmi hirdetések árának 70%-ánál nem kerülhetnek többe, és az országos adók csak ingyen sugározhatják ezeket.

Görögországban a személyeket régóta szigorúan tilos politikai hirdetés által népszerűsíteni, ellenben a politikai pártok fizetett politikai hirdetése nem tiltott.

Spanyolországban, míg a televíziós politikai hirdetések állandó jelleggel tiltottak, a kereskedelmi rádióadókban, a választások idején, Spanyolország választási törvénye lehetővé teszi a fizetett választási hirdetéseket.

A leggyakoribb érv a fizetett politikai hirdetések engedélyezése mellett, hogy azok lehetővé teszik az új jelöltek számára, hogy ismertséget szerezzenek és kialakítsák az arculatukat. Másik gyakori érv, hogy a politikai hirdetés joga a szólásszabadság és az információhoz való hozzáférés szabadságának szerves része.”

67. A politikai hirdetés tiltásának mértékét illetően a Felmérés a következőt állapította meg:

„Rendszerint a politikai hirdetéseket nem szokás a választások idejére, illetve a politikai pártok vagy jelöltek népszerűsítésére korlátozni. Az olyan hirdetések, melyek jelentős, vitatott társadalmi kérdésekre vonatkoznak, mind például az állatok jogai, környezetvédelem, abortusz, stb. (ezeket gyakran nevezik politikai propagandának, vagy politikai ügyek hirdetésének), tekinthetők politikai célúnak vagy politikai természetűnek, és így kimeríthetik a politikai hirdetés fogalmát.

A fizetett politikai hirdetéseket szigorúan tiltó országok

Ez jellemző például Franciaországban, Írországban, a Man-szigeten, Izraelben, Máltán, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban. Írországban tiltás van érvényben minden fajta, politikai természetűnek mondható hirdetésre, és politikai szándékú csoportra. Ebben az értelemben a tiltás a lehető legszélesebb körű, és nem korlátozódik a választási kampányokra és a szavazók toborzására. Izraelben állandó tiltás terjed ki mind a politikai pártokra, mind az egyéb társadalmi szervezetekre.

A Man-szigeten a „politikai” fogalmát szélesebb körben értelmezik a „pártpolitikainál.” A tiltás kiterjed az olyan kampányokra is, amelyek meghatározott ügyekben hatást kívánnak gyakorolni a kormány vagy helyi szervezetek törvényalkotására vagy törvényeinek végrehajtására.

Franciaországban a tiltás vonatkozik politikai pártokra és jelöltekre, valamint az olyan szervezetekre, amelyek hirdetéseinek üzenete politikai jellegű. A társaságok (ide értendő a legtöbb érdek- és társadalmi csoport) nem hirdethetnek. A jótékony célokkal bíró szervezetek leadhatnak közérdekű hirdetéseket („messages d’intérêt general”), ezeknek azonban nem lehet semmiféle politikai vonatkozásuk.

Spanyolországban állandó tiltás van érvényben, mely nem tesz különbséget a csoportok között.

Máltán állandó tiltás van érvényben, leszámítva a politikai műsorok engedélyezett típusait. A Harmadik kiegészítő Cikk 1(f) bekezdése tiltja a politikai természetű hirdetéseket, és ezt mindig is szigorú értelemben a politikai pártokra vonatkoztatták. Mindazonáltal a Hatóság újabban szélesebb körű értelmezésre váltott, és kiterjesztette a tiltást más jellegű szervezetekre is (pl. a szakszervezetek), amelyek céljait lehetséges politikaiként is értelmezni.

A politikai hirdetéseket részben tiltó országok

Svájcban [VgT ítélet] következményeként ...a „politikai” hirdetések bizonyos formái most már engedélyezettek. A nem kormányzati szervezetek és társadalmi csoportok feladhatnak politikai tartalmú hirdetéseket, kivéve a választások előtti időszakot s a népszavazások előtti kampányokat. Mindazonáltal a tiltás a politikai pártokra és jelöltekre vonatkozóan továbbra is érvényben van.

Hasonlóképpen, Dániában – fentebb említett szabályozás következményeként – a politikai hirdetések állandó tilalma a televízióban kiterjed a politikai pártok, politikai mozgalmak, politikai jelöltek, valamint a szakszervezetek és vallási csoportok hirdetéseire. A tiltás nem vonatkozik a tágabb értelemben vett politikai mozgalmakra, mint például a környezetvédelmi és társadalmi csoportok, kivéve, ha ezek politikai szervezetekhez vagy rendezvényekhez kötődnek.

Továbbá, a dániai jogszabályok tiltják a politikai üzenetet hordozó hirdetéseket a választási kampányok idején, amikor is teljes körű tiltást tartanak szükségesnek annak érdekében, hogy megvédjék a szavazókat a nemkívánatos befolyásolástól, és biztosítsák a jelöltek egyenlő demokratikus jogait, az anyagi helyzetüktől, a rendelkezésükre álló forrásoktól függetlenül. A politikai hirdetések más hírközlési csatornákon, mint pl. a rádióban, nem tiltottak.

Norvégiában a tiltás állandó érvényű és vonatkozik minden csoportra és párta, amely politikai célokkal rendelkezik. A tiltás mindazonáltal az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke és az Emberi Jogok Európai Bíróságának az említett cikken alapuló esetjoga alapján kerül értelmezésre.

Svédországban csak azon adók számára, amelyek működésének feltételei közé tartozik a pártatlanság, tilosak a politikai hirdetések. A kereskedelmi adók számára kiadott DTT engedélyek azonban nem tartalmaznak ilyen kitételt, így azok szabadon sugározhatnak politikai hirdetéseket. Mindazonáltal 2006. március 1-ig ez nem vonatkozott a TV4 tematikai csatornáinak DTT engedélyeire. A TV4 tematikus csatornáinak kiadott új engedélyek azonban nem tartalmazzák feltételként a pártatlanságot, és ez azt jelenti, hogy ezek sugározhatnak politikai hirdetéseket.

Olaszországban a „politikai” fogalmát nagyon szűken értelmezik, az egyéb érdekcsoportok az ún. „társadalmi„ üzenetek kategóriába tartoznak. Minden adó sugározhat a társadalmi hasznossággal összefüggő tartalmat (ami nincs pontosan definiálva) és ezért pénzt fogadhat el, feltéve, ha ez az összeg nem haladja meg a kereskedelmi hirdetések 50%-át. Ezek a hirdetések, akár fizettek értük, akár nem, nem számítanak az óránként/naponkénti időhatárok kalkulálásánál, és összességében nem haladhatják meg a napi 4 percet.

Más országokban a tiltás a választásokra, illetve a választások idejére vonatkozik (pl. a Cseh Köztársaság) vagy politikai pártokra és jelöltekre. (pl. Belgium ...). Az ügyekhez kapcsolódó hirdetések nem kerülnek említésre.”

68. Bizonyos Államok korlátozásokkal teszik lehetővé a politikai hirdetéseket, míg más Államokban egyáltalán nem korlátozzák ezeket:

„A fizetett politikai hirdetéseket korlátozó országok

A legtöbb ország, ahol engedélyezik a politikai hirdetéseket, törvényi korlátozásokat is alkalmaz a gyakorlatból eredő diszkriminációs hátrányok elkerülésére. Ez a korlátozás a következőkre vonatkozik: hossz és a gyakoriság (pl. [a volt Jugoszláv Macedón Köztársaság], Bosznia-Hercegovina), műsorbeosztás (pl. [a volt Jugoszláv Macedón Köztársaság]: hírek és gyermekműsorok alatt), e hirdetések díjainak maximalizálása (pl. Bosznia-Hercegovina, ahol 15 nappal a választási időszakot megelőzően be kell nyújtani az árlistát ellenőrzésre), illetve a kampányra költhető kiadások törvényi maximalizálása (Görögország, Lettország ahol a Saeima (parlamenti) és az Európa Parlamenti választások alatt az egy párt által elkölthető maximális összeg 0,20 LVL (0,284 EUR) megszorozva az előző választások alatti szavazók számával), feliratozási/egyéb formájú azonosítási követelmények (pl. Ciprus, [a volt Jugoszláv Macedón Köztársaság]: a fizetett politikai hirdetéseket kellően jól látható módon jelölni kell, az elején és a végén „fizetett politikai hirdetés” megjelöléssel). Magyarországon az adóknak egyenlő feltételeket kell biztosítaniuk minden párt számára (azonos ár, azonos műsoridőszak, stb.), azonban a politikai hirdetések mennyiségéről külön szabály nem rendelkezik.

Érdemes megjegyezni, hogy számos országban, mint például a [a volt Jugoszláv Macedón Köztársaságban], a közszolgálati adók nem sugározhatnak fizetett politikai hirdetéseket, csak a magánadók.

A fizetett politikai hirdetéseket nem korlátozó országok

Ez a helyzet például Ausztriában, Észtországban, Finnországban és Lengyelországban. Lengyelországban a politikai hirdetéseket minden adó saját hirdetési szabályzat által szabályozza.

Elemzés és kommentárok:

•A gyakorta emlegetett Kelet-Nyugat határvonal a politikai hirdetések tiltását illetően, még ha valós tendenciát is tükröz, valamelyest félrevezető lehet. Azok a nyugat-európai országok, amelyek engedélyezik e gyakorlatot, gyakran kimaradnak az összehasonlító áttekintésekből.

•Tekintettel a különböző nézetekre az ügyben, az Európa Tanács nem foglal állást abban a kérdésben, hogy a fizetett politikai hirdetéseket el kell-e fogadni vagy nem, ehelyett csak a saját Ajánlására korlátozza magát, miszerint: „azt, hogy a fizetett politikai hirdetés engedélyezett-e, minimális szabályozásnak alá kell vetni. (...)”

•A legtöbb országban, ahol engedélyezettek a fizetett politikai hirdetések, egyúttal némi korlátozás is érvényben van, így ez a gyakorlat nem válik diszkriminatívvá. Minden párt azonos lehetőségeket élvez. Mindazonáltal ez a fajta „esélyegyenlőség” csak akkor valós, ha minden pártnak rendelkezésre áll azonos hirdetési idő megvásárlásához szükséges összeg.”

69. A Felmérés a következőket írja az összefoglalóban:

„Az explicit definíció hiánya, és a nemzeti hagyományok közti nagy különbségek valószínűsíthetően eltérést eredményeznek az európai országok között a politikai hirdetések terén. Általában a „hirdetés” fogalmát a politikai hirdetések kapcsán a legtágabb értelemben, mint politikai propaganda használják. Az egyes nemzeti szabályokat nem lehet általánosságban alkalmazni, mert eltérő feltételeket (pl. díjszabás) alkalmaznak. Mindazonáltal néhány országban a politikai hirdetésekre a hirdetésekre általánosságban vonatkozó rendelkezések érvényesek. (...)

Meglepő módon néhány ország nem korlátozza a fizetett politikai hirdetéseket. Ez, mindazonáltal, úgy tűnik, nem eredményez problémát, és nem ad okot aggodalomra. (...)

Az országok jelentős többségében a pártok és/vagy jelöltek általában ingyen szereplési időt kapnak, leginkább, de nem kizárólag a közszolgálati adóktól, hogy bemutathassák a programjaikat. Érdekességként megjegyezzük, hogy ilyen rendszer néhány országban nem létezik, azaz ezeken a helyeken nincs hivatalos választási kampány rendszer a televízió vonatkozásában. (...)

Esetenként felmerül az érv, hogy ha a választási kampányok idején a jelöltek és pártok egyenlő mértékű ingyenes közvetítési időt kapnak, akkor kevésbé van (vagy egyáltalán nincs) szükség a fizetett politikai hirdetésekre. Azt a gyakorlatban nem lehet szisztematikusan bizonyítani, mert az ingyenes közvetítési idő biztosításának rendszere egyes országokat nem gátol meg a fizetett politikai hirdetések engedélyezésében. (...)

Sok (nyugat-)európai országban a legégetőbb témának az „ügyek hirdetése” tűnik, azaz azon politikai célú üzenetek, amelyek olyan szervezetektől származnak, amelyek nem politikai pártok, mint pl. érdekcsoportok, társadalmi szervezetek. Az ECHR szabályozás kapcsán, néhány ország enyhítette a politikai hirdetésekre vonatkozó tiltást, és most már engedélyezik e spotokat, a választási időszakon kívül. (...)”

Az összefoglaló a következő kérdéssel zárult:

„A jelenlegi teljes tiltások (amelyek az ügyek hirdetésére is kiterjednek) „indokoltak és kellőképpen alátámasztottak” ahhoz, hogy akár egy ECHR vizsgálatnak is biztonsággal alávethetők? Korlátozzák-e aránytalan mértékben a véleménynyilvánítás jogát?”

2. EPRA: Dolgozat az 1. Munkacsoport számára a „Politikai hirdetésekről”, 30. EPRA Találkozó, 2009. október

70. Ez a dolgozat az aktuális Egyezménnyel kapcsolatos esetjogról szólt. Megállapította, hogy a VgT ügy újszerű perspektívát nyitott meg, mivel a 10. cikk most már aktív beavatkozást látszik megkívánni az Állam részéről, a hirdetési felületen történő közvetítési jog érvényesítése érdekében. A dolgozat összehasonlította az Appleby és mások kontra Egyesült Királyság ítéletet (44306/98 sz., ECHR 2003‑VI), amely a médiához való hozzáférés értékére helyezte a hangsúlyt, a fentebb hivatkozott Murphy üggyel, amely nem fogadta el a VgT ügyön alapuló érvelést.

3. További összehasonlító munka

71. Míg a 2006-os EPRA tanulmány perspektívája bizonyos nem-Szerződő Államokra is kiterjedt, a Bíróság 34 Szerződő Államot vizsgált meg, köztük 7 olyat, amelyeket az EPRA-tanulmány nem foglalt magában (Monaco, Oroszország, San Marino, Szerbia, Szlovénia, Törökország és Ukrajna). Az EPRA 2006-os jelentése óta 25 Szerződő Államban jelentős változások történtek a szabályozásban.

72. A 34 megvizsgált Állam közül 19 valamilyen formában tiltotta a fizetett politikai hirdetéseket. E tekintetben 7 ország (Cseh Köztársaság, Franciaország, Németország, Írország, Portugália, Spanyolország és Svédország) valamint az Egyesült Királyság esetében lehet a tiltást széles körűnek tekinteni, vagy azért, mert a „politikai” kifejezést a lehető legszélesebb körre vonatkoztatják, vagy azért, mert a szabályt a választási időszaktól függetlenül alkalmazzák, vagy mindkét okból. Mindazonáltal még ezen országokon belül is a „politikai” kifejezés definíciója és értelmezése olyannyira változatos, hogy a tiltást jelenleg (Írország) vagy korábban (Cseh Köztársaság, Franciaország, Németország, Portugália és Spanyolország) vonatkoztatták bizonyos NGO-kra (pl. Vöröskereszt, Greenpeace), bizonyos kormányzati szervekre (pl. UNHCR) illetve hazai jótékonysági szervezetekre. A megvizsgált Szerződő Államok többségében a tendencia azt mutatja, hogy bizonyos társadalmi érdekeltségű szervezetek részére engedélyezik a hirdetést.

E. Az Európa Tanács

73. A Miniszterek Bizottságának R(1999)15 Ajánlása a választási kampányok médiabeli megjelenéséről a következőket mondta ki:

„5. Fizetett politikai hirdetés

Azon Tagállamokban, ahol a politikai pártoknak és jelölteknek lehetőségük van kampánycélokra hirdetési időt vásárolni, a szabályozásnak biztosítania kell:

- lehetőséget, hogy a versengő pártok mindegyike egyenlő feltételekkel és azonos díjszabással vásárolhasson hirdetési időt;

- a jelzést a nézők/hallgatók számára, hogy fizetett politikai hirdetést látnak/hallanak.

A Tagállamok mérlegelhetik a lehetőséget, hogy a szabályozásukban maximalizálják az egy-egy párt vagy jelölt által megvásárolható hirdetési időtartamot.”

74. Az Ajánlás Magyarázó Jegyzéke kimondta továbbá:

„Fizetett politikai hirdetés

A rádiós és televíziós fizetett politikai hirdetéseket az Európa Tanács számos országában hagyományosan tiltják, míg más országokban ezek elfogadottak. Ezek egyik legfőbb előnye, hogy minden politikai erő számára lehetőséget biztosítanak az üzenetük/programjuk széles körű terjesztésére. Másrészről azonban fennáll a lehetőség, hogy ezek jogtalan előnyhöz juttatják azon pártokat vagy jelölteket, akik több hirdetést engedhetnek meg maguknak.

Tekintettel a témában létező eltérő álláspontokra, az Ajánlásokban nem foglalunk állást arról, hogy ezt a gyakorlatot el kell-e fogadni, vagy nem, ehelyett arra a javaslatra szorítkozunk, hogy amennyiben a fizetett politikai hirdetések engedélyezettek, ezeket néhány alapvető szabálynak kell alávetni: egyrészt, egyenlő esélyeket kell biztosítani (a hozzáférés és a díjszabás tekintetében) minden hirdetni kívánó párt számára, másrészt, a közönségben tudatosítani kell, hogy fizetett hirdetést látnak/hallanak.

Érdemes megfontolni az egyes pártok által megvásárolható fizetett hirdetési időtartam maximalizálását is. Mindazonáltal az Ajánlásokban nem határozzuk meg, hogy ez szükséges-e, ahogyan konkrét időtartamot sem jelölünk ki, mivel úgy gondoljuk, hogy ezekről a kérdésekről hazai szinten kell dönteni.”

75. 2007. november 7-én a Rec(2007)15 Ajánlásban felülvizsgálták a R(1999)15 Ajánlást. A magyarázó Jegyzék Vázlata így szólt:

„78. Tekintettel a témában létező eltérő álláspontokra, a CM/Rec(2007) Ajánlásban nem foglalunk állást arról, hogy ezt a gyakorlatot el kell-e fogadni, vagy nem, ehelyett arra a javaslatra szorítkozunk, hogy amennyiben a fizetett politikai hirdetések engedélyezettek, ezeket néhány alapvető szabálynak kell alávetni, különös tekintettel az egyenlő esélyek biztosítására (a hozzáférés és a díjszabás tekintetében) minden hirdetni kívánó párt számára.”

A JOG

I AZ EGYEZMÉNY 10. CIKKÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE

76. A kérelmező az Egyezmény 10. cikke alapján a fizetett politikai hirdetésének rádióban és televízióban való törvényes betiltását panaszolta („a tiltás”). Az Egyezmény 10. cikkének releváns részei a következőt mondják ki:

„1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. (...)

2. E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.”

A. Elfogadhatóság

77. A Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező panasza az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdésének (a) pontja értelmében nem megalapozatlan. Egyéb okokból sem minősíthető elfogadhatatlannak, így a Bíróság azt elfogadhatónak minősíti.

B. Érdem

78. A felek egyetértettek abban, hogy, egyrészt, a tiltás kimerítette a kérelmezőnek a 10. cikkben rögzített jogaival való összeegyezhetetlenséget, másrészt, az összeegyezhetetlenséget „a törvény írja elő” (a 2003-as Törvény 319. és 321. szakasza), harmadrészt, e törvény célja a közérdekű ügyek pártatlan közvetítése a rádióban és a televízióban, és, ennél fogva a demokratikus folyamat védelme. A Bíróság elfogadja, hogy ez megfelel a „mások jogainak” védelme jogos céljának, amelyre a 10. cikk 2. bekezdése is utal (VgT Verein gegen Tierfabriken kontra Svájc, 24699/94 sz., 62. bekezdés, ECHR 2001‑VI; és TV Vest AS és Rogaland Pensjonistparti kontra Norvégia, 21132/05 sz., 78. bekezdés, ECHR 2008 (kivonatok)). A felek közt a vita tárgyát az képezi, hogy ez a rendelkezés „szükséges-e egy demokratikus társadalomban”, és a Bíróság most ezt a kérdést vizsgálja meg.

1. A kérelmező beadványai

79. A kérelmező hangsúlyozta azt, hogy az Egyezmény erőteljesen védi a politikai és közérdekű véleménynyilvánítás szabadságát, és úgy érvelt, hogy a szabályozás túl széles körre terjed ki, és egyfajta előzetes korlátozást eredményez. Ezért szűk mérlegelési jogkört, és szigorú vizsgálatot kell alkalmazni (VgT, fentebb hivatkozva). A „valamelyest szélesebb mérlegelési jogkör”, amelyre a TV Vest ügyben utalnak (fentebb hivatkozva) csak akkor releváns, ha az Állam a nemzeti helyzet sajátosságaira akar hivatkozni, amelyek igazolják a korlátozást (mint a Murphy kontra Írország ügyben, 44179/98 sz., ECHR 2003‑IX (kivonatok)) és a jelen ügyben nem ez a helyzet. A széles mérlegelési jogkör, amelyet a hazai bíróságok adnak a törvényhozó testületnek, nem megfelelő, mert az utóbbit politikai pártok alkotják, amelyek profitálnak a szóban forgó tiltásból.

80. A kérelmező fő érve az volt, hogy a fizetett politikai hirdetések tilalma túl széles körre terjed ki ahhoz, hogy arányos legyen, a következő okokból.

81. Először is, a tiltás túl széles körben kerül értelmezésre. A kérelmező elismerte a tiltás szükségességét a választásokat megelőző időszakban, ám a választási időszakon kívül aránytalannak ítélte annak fenntartását a társadalmi funkciót betöltő csoportok számára közérdekű kérdések kapcsán. A pártpolitikát a közérdekű társadalmi kérdésektől elkülönítő szabályozás elvszerű, kivitelezhető és arányos lenne. A kérelmező szerint a 2003-as törvény 321(3) szakasza ezek közt különbséget is tesz, hasonlóan más Államokhoz. A széles körű értelmezés korlátozza a kis érdekcsoportok lehetőségét, hogy általános érdeklődésre számot tartó közügyek vitájában a véleményüket hangoztassák. Ez az értelmezés ehelyett monopóliumot biztosít a bevett politikai pártoknak, akiknek, még ha szabályokkal korlátozva is, de hozzáférésük van a rádióhoz, televízióhoz ingyenes pártpolitikai és választási műsorok révén. A tiltás így eltorzítja a nyilvános vitát. Végül, anyagilag megterhelő felállítani egy jótékonysági szervezetet egy nem politikai ügy hirdetésének közvetítése céljából, így a tiltás a jó anyagi helyzetű szervezeteknek kedvez.

82. Másodszor, a különbségtétel a rádió-televízió, és az egyéb hírközlési csatornák között indokolatlan, megmagyarázhatatlan és szükségtelen. A Kormány korábban abból a feltételezésből indult ki, hogy a rádió és televízió különösen befolyásos és költséges, anélkül, hogy bármiféle bizonyítékot, elemzést vagy összehasonlító tanulmányt tudna felmutatni. Tekintve az egyéb hírközlési csatornák egyre növekvő befolyását, nyomós okunk van azt hinni, hogy az iménti feltevés mára már nem állja meg a helyét. A Kormány tévesen hagyatkozott jelen Bíróság korábbi következtetéseire az audio-vizuális média hatáskörét illetően. Akárhogy is, nincs értelme akadályozni a hozzáférést a rádióhoz és a televízióhoz, és engedélyezni a hozzáférést más elterjedt és széles hatókörű hírközlési csatornákhoz. Ha a rádió és a televízió különösen hatékony, akkor ez jó ok lenne a politikai beszédek közvetítésére, ha pedig összehasonlításban például az internettel már nem olyan hatékony, akkor az indok, amivel az Állam a tiltást alátámasztja, már nem állja meg a helyét. A Kormány célja, hogy elejét vegye annak, hogy a gazdagok és nagyobb hatalommal rendelkezők a maguk számára kisajátítsák a rádiót és a televíziót, meghiúsul, mert mindenki (gazdag és szegény) kiszorul a rádióból-televízióból, ám a gazdagok továbbra is kisajátíthatnak egyéb, széles körben elterjedt hírközlési csatornákat.

83. Harmadszor, az általános intézkedés arányossága nem állta ki az egyedi eset gyakorlatának és tényszerű valóságának a próbáját. A VgT ítélet alapján, a kérelmező úgy érvelt, hogy sem maga, sem a hirdetése nem tekinthető kifogásolhatónak, a tiltás azonban megtagadta tőle a lehetőséget, hogy egy fontos közérdekű ügyet a nyilvánosságra hozzon, illetve a közmédiában a főemlősökről már korábban sugárzott műsorokra válaszoljon.

84. Negyedszer, nem sikerült bizonyítani, hogy a tiltás nélkül veszélybe kerül a rádió és televízió pártatlansága, ahogyan azt sem, hogy a pártatlanságot biztosítani hivatott három mechanizmus összefügg.

85. A kérelmező továbbá arra is hivatkozott, hogy a kevésbé korlátozó szabályozással kapcsolatos aggályok nem igazolják a tiltás fenntartását. Az attól való félelem, hogy a nagy vagyonnal és hatalommal bíró érdekcsoportok eltorzítják a nyilvános vitát, eltúlzott és alaptalan. Más európai Államok sikeresen alkalmaznak eltérő szabályozást, amelyek elérik a kívánt célt anélkül, hogy az említett félelmek beigazolódnának. Az Egyesült Államok példájára alapozott általánosítás nem alkalmazható az Egyesült Királyságra.

86. A kérelmező megállapította, hogy a vonatkozó esetjog (a fentebb hivatkozott VgT és TV Vest ítéletek, továbbá a Verein gegen Tierfabriken Schweiz (VgT) kontra Svájc (2. szám) [GC], 32772/02. sz., 2009. június 30.) közvetlenül alkalmazható a saját ügyére, és annak kedvez. A hirdetések és a hirdetők nem voltak sértők, a hirdetők nem rendelkeztek nagy hatalommal, és, különösen a TV Vest ügyben, a Bíróság visszautasította Norvégia és az Egyesült Királyság Kormányainak érveit a döntésre vonatkozóan, hogy általános intézkedést vezettek be annak érdekében, hogy megvédjék a nyilvános vitát a vagyonos csoportok túlzott befolyásától. A VgT és a TV Vest ügyek nem korlátozhatók önnön tényeikre. Függetlenül attól, hogy a kérelmező csatlakozott egy már létező vitához, vagy újat indított, a véleménynyilvánítás közérdekű jellege volt a meghatározó a VgT ügyben és az kell, hogy legyen a jelen ügyben is. Ahogy a TV Vest ítélet is jelezte, a különös érzékenységek, amelyeknek a vallásos nézetek kifejezésre teret adott, azt jelentették, hogy a Murphy ügy ettől elkülöníthető. Továbbá, az az érv, hogy a VgT ítélet elhibázott, nem meggyőző: azt az ítéletet három alkalommal vizsgálták és erősítették meg (Murphy, VgT 2. sz. és TV Vest) és a Kormány érveiben nincs semmi átütő vagy újszerű. A jogfolytonosság és az Egyezmény joggyakorlatának koherens fejlődése érdekében követni kellene a világos precedenseket.

87. A kérelmező végezetül azzal érvelt, hogy az Európai Egyezmény a Határon Túli Televíziózásról (amely szabályozza a határon túli műsorsugárzást és hirdetést) engedélyezi a fizetett politikai hirdetéseket. A kérelmező hivatkozott az „Irányelv határok Nélkül” c. dokumentumra is, amely kimondja, hogy míg az Államok szigorúbb szabályokat állíthatnak a médiaszolgáltatók számára, az általános EU-s megközelítésnek a véleménynyilvánítás és a rádiós, televíziós hirdetések szabadságán kell alapulnia.

2. A Kormány beadványai

88. A Kormány arra hivatkozott, hogy a Parlament szükségesnek tartja a tiltást annak érdekében, hogy elkerülje azt az elfogadhatatlan kockázatot, hogy a politikai vita eltorzuljon azok javára, akik a legmélyebben tudnak a zsebükbe nyúlni ahhoz, hogy a legmesszebbre elérő hírközlési csatornákon költséges hirdetéseket finanszírozzanak. A fizetett politikai hirdetések korlátlan sugárzása a demokratikus befolyást árucikké silányítaná, és ezzel aláásná a rádió és televízió pártatlanságát, és a demokratikus folyamatot. A cél a politikai vita előmozdítása, nem pedig annak korlátozása.

89. A Kormány azzal érvelt, hogy a szabályozás azon indokok alapján, amelyeket a hazai hatóságok annak bevezetésekor és vizsgálatakor felhoztak, arányos. A választott szabályozási rendszer úgy került kialakításra, hogy kiegyensúlyozza, egyrészt, a politikai véleménynyilvánítás szabadságát, másrészt, azon véleménynyilvánítás pártatlanságát, továbbá, hogy védje a demokratikus folyamatot. Az utóbbi fontos célokat három, egymással összefüggő mechanizmus útján érték el: 1. a tiltás, 2. a pártatlanság törvényes, kizárólagosan a műsorsugárzókra hárított követelménye (a 2003-as Törvény 320. szakasza); és 3. az ingyenes pártpolitikai, választási és népszavazási kampányműsorok. A tiltás mint általános szabály arányosságát szükséges megvizsgálni annak az egyéni esetre való alkalmazásával szemben. Az utóbbi érvelés, helytelenül, feltételezi, hogy lehetséges, kivitelezhető és elfogadható egy állami szerv számára, hogy elfogadható módon különbséget tegyen a hirdetők illetve hirdetések között a társadalmi vita kontextusában, agy hogy egyéb módon, egyes esetekre lebontva alkalmazza a politikai hirdetés tiltását.

90. A Kormány bizonyos kulcsfontosságú indokok alapján a tiltást arányosnak vélelmezte.

91. Először, a tiltás hatáskörét leszűkítették, amennyire lehetséges volt a kulcsfontosságú cél eléréséhez, és ahhoz, hogy a problémás, egyedi megítélésű esetek érintetlenek maradjanak. A tiltás csak a fizetett hirdetésre vonatkozik. Csak a legszélesebb hatáskörű hírközlési csatornákra vonatkozik, így a kérelmező számára megmarad a hozzáférés más, nagyon hasznos hírközlési csatornákhoz.

92. Másodszor, a rádiós és televíziós hirdetésekhez való hozzáférés igen költséges, és a tiltás nélkül csak a kiváló anyagi háttérrel bíró csoportok számára megfizethető. Nem szolgálná a kérelmező érdekeit, ha a hirdetésére egy ellenkező véleményt képviselő csoport a saját hirdetéseinek egész áradatával reagálna. A Kormány a hazai bíróságoknak bizonyítékot nyújtott be a rádiós és televíziós hirdetések költségeiről, melyekkel igazolta, hogy ezek kellőképpen drágák ahhoz, hogy a legtöbb nem kormányzati szervezetet („NGO-t”) kizárják ezek lehetőségéből, és arra is kitért, hogy a kérelmezőnek a hazai eljárások alatt benyújtott nyilatkozata alapján megállapítható, hogy a kereskedelmi szektor egy napos hirdetési költségvetése több, mint a nem kormányzati szektornak ugyanez egy évre.

93. Harmadszor, a fizetett politikai hirdetések engedélyezése aláásná a rádió és a televízió pártatlanságát. Egy egész sor komplex szabályt kellene bevezetni annak biztosításához, hogy egyetlen nézőpont vagy hirdető se kerüljön túlzottan előtérbe, továbbá biztosítani kellene a politikai hirdetések egyértelmű azonosítását, valamint azt, hogy ezek csak kiegészítői maradnak más véleménynyilvánítási formáknak, valamint maximalizálni kellene a műsorszolgáltatóknak a politikai hirdetésekből származó legnagyobb nyereségét, és figyelmet kellene fordítani az önkényesség elkerülésére. Egy ilyen komplex szabályrendszert nehéz lenne a gyakorlatban alkalmazni a diszkrimináció vádjának felmerülése vagy a pártatlanság elvének aláásása nélkül, és nehéz lenne a felügyelet és a jogbiztonság fenntartása is.

94. Negyedszer, a pártpolitikai, választási és népszavazási kampányműsorok (a szabályrendszer három aspektusa közül az egyik) ellensúlyozzák a kifogásolt általános intézkedés hatásait.

95. Továbbá, a Kormány úgy érvelt, hogy a Bíróság funkciója annak vizsgálatára korlátozódik, hogy a Parlament által bevezetett megoldás igazságos egyensúlyt teremt-e, és benne megfelelő mértékű-e a mérlegelés jogköre. Még ha az ügy politikai véleménynyilvánítást foglal is magában, akkor is fontos az integritás és a pártatlanság fenntartása. A TV Vest ügy rávilágít, hogy a konszenzus hiánya valamelyest tágabb mérlegelési jogkörnek ad helyt. Ez az ügy a versengő érdekek igazságos kiegyensúlyozására ad példát, magában foglalva a kevésbé korlátozó alternatíváknak a különböző – a demokratikus folyamat integritásának védelmét biztosító intézkedések iránt különösen elkötelezett – szakértő testületek és demokratikusan választott politikusok általi felülvizsgálatát, majd elutasítását. A Parlamentnek jogában állt megítélni, hogy a cél igazolja a tiltást, és erről egyhangú döntés született. Ezt aztán megvizsgálták a helyi bíróságok, amelyek egyetértettek a tiltás okaival és hatáskörével. Mindezek alapján a Bíróságnak körültekintően kell eljárnia, ha utólag kritika alá akar vetni egy, a releváns hazai testületek által körültekintően megvizsgált és elfogadott megoldást. Ami a politikai vezetésben tapasztalható állítólagos érdekellentéteket illeti a tiltás szükségességéről, az Egyesült Államok tapasztalatai azt mutatják, hogy a szabályozás nélküli rendszer a politikusoknak kedvez, és hátrányos helyzetbe hozza a kisebb pártokat.

96. A Kormány a DCMS vezérigazgatójának az írásbeli nyilatkozatára hivatkozott (lásd fentebb a 12. bekezdést), amely a DCMS álláspontját foglalta össze a tiltásról és annak alternatíváiról (lásd fentebb az 50-52. bekezdéseket). A Kormány a következő szempontokat emelte ki:

Megjegyezték, hogy a Parlamentnek jogában áll úgy dönteni, hogy a tiltást nem elég a választási időszakra korlátozni, mert a jelentős anyagi forrásokkal rendelkező csoportok bármikor eláraszthatják a választóikat a részrehajló nézeteikkel, és így eltorzíthatják magát a választási folyamatot. Ha egy tiltás a választási időszak alatt összeegyeztethető a 10. cikkel (ahogyan azt a kérelmező is elismerte) a választási folyamat védelme érdekében, akkor már csak az a kérdés, hogy milyen mértékű tiltás szükséges ugyanezen cél eléréséhez egyéb időszakokban. Hangsúlyozásra került, hogy a tiltást nem lehet csak politikai pártokra vonatkoztatni. Ezt ugyanis könnyedén megkerülnék a pártok az által, hogy társadalmi érdekcsoportok mögé rejtik a politikai programjukat. Ráadásul nem is létezik egyértelmű és működőképes határvonal a politikai pártok és társadalmi szervezetek között. Hangsúlyozásra került továbbá, hogy a politikai tartalom elkerülésére tett kísérlet nem lenne realisztikus, mert nehéz elképzelni olyan társadalmi érdekcsoportot, amelynek a hirdetése nem a céljai népszerűsítésére törekedne. Valójában egy ilyen szervezet bármely hirdetése politikai célokat mozdítana elő, még ha csak a név ismertebbé tétele, vagy adománygyűjtés elősegítése céljából is. Ha egy szervezet nem politikai témájú hirdetést szeretne feladni, nem kellene mást tennie (ahogyan sokan meg is tették), mint hogy egy jótékonysági részleget alakítson ki. Végül arra tértek ki, hogy a költségek maximalizálása a rádióban, televízióban hirdetni kívánó csoportok számára könnyen megkerülhető lenne az által, hogy a gazdag szervezetek pénzt osztanak a hasonló célokkal bíró, vagy éppen szándékosan e szabály megkerülése érdekében saját maguk által létrehozott társszervezetek számára. A költségek maximalizálása az egyes politikai nézetekre vonatkozóan megint csak a részrehajlás veszélyét hordozná magában, és aligha lenne működőképes. A politikai hirdetések számának korlátozása elkerülhetetlenül az igazságtalanság és a diszkrimináció vádjához vezetne, az viszont kivitelezhető, hogy a pártpolitikai műsorokban az egyes résztvevők a bejegyzettség és/vagy a korábbi választási eredmények viszonylatában kapjanak arányos szereplési lehetőséget.

97. Az EPRA összehasonlító felmérése alátámasztotta a Kormány álláspontját. Mindössze 4 Államban nincs szabályozás a fizetett politikai hirdetésekre vonatkozóan. Szigorú tiltás van érvényben Franciaországban, Írországban, Máltán, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban. Míg három Állam (Svájc, Dánia és Norvégia) engedélyezi a társadalmi érdekszervezetek hirdetéseit, mert úgy vélik, hogy a VgT ítélet – amelynek hatása a jelen ügyre nézve vita tárgyát képezi – erre kötelezi őket. Akárhogy is, noha Európa-szerte megegyezés van arról, hogy a rádió és a televízió szabályozásra szorul, ennek mikéntjéről nincs konszenzus. Valójában, amikor a Miniszterek Bizottsága 1999-ben és 2007-ben kivizsgálta ezt a problémát (lásd fentebb a 73-75. bekezdéseket), nem állt elő egész Európára kiterjesztendő ajánlással: A Televíziózás Határok Nélkül Irányelvek csak a kereskedelmi hirdetésekre vonatkoztak, és azon túl is leszögezték, hogy nem kívánják a szigorúbb hazai szabályozást felülírni. Ugyanez mondható el Az Audio-vizuális Médiaszolgáltatókra Vonatkozó Irányelvekről. A Határon Túli Televíziózás Állandó Bizottságának Európai Kongresszusa 2010 júliusában lezajlott gyűlésén arra a következtetésre jutott, hogy a politikai hirdetések kívül esnek az EU hatáskörén.

 98. A Kormány részletes beadványokat készített jelen Bíróság esetjogáról, és különösen a fentebb hivatkozott VgT, Murphy és TV Vest ítéletekről.

A Kormány ezekben úgy érvelt, hogy a VgT ítéletet csak a saját tényeire kell vonatkoztatni, mivel abban a kérelmező egy már elkezdődött vitában törekedett az egyensúly megtalálására, míg a jelen ügy kérelmezője új vitát kíván kezdeményezni a főemlősökkel való bánásmódról. Más megközelítésben, a VgT ítéletet nem kell követni. Az ugyanis nem fogadta el, hogy megalapozottan szükséges külön megközelítést alkalmazni az a m audio-vizuális médiára annak átható és befolyásos jellege miatt. Nem tért ki továbbá az általános intézkedés szükségességére, így pedig nem utalt arra – megfelelően, illetve bárhogy –, hogy releváns ügyekben mi a teendő. A VgT (2. sz.) nem releváns, mert a Bíróság abban nem foglalkozott az Egyezmény 10. cikke kapcsán felmerülő, jelenlegi lényegi kérdéssel. Ami a TV Vest ügyet illeti, annak tényei eltérőek: a kérelmező egy kisebb politikai párt volt, ám a pártatlanság törvényes kötelezettsége, valamint az ingyenes pártpolitikai, választási és népszavazási kampányműsorok kötelezettsége, amely a kisebb pártoknak kedvez, nincs érvényben Norvégiában. A TV Vest ítélet ugyan elismerte, hogy az európai konszenzus hiánya növeli az Állam mérlegelési jogkörét, ám nem tért ki a korlátozás mint általános intézkedés kérdésére. A Murphy ítélet megvizsgálta a korlátozást mint általános intézkedést, és ez alapján semmi ok nem bizonyosodott be arra nézve, hogy ha az ügyek egyedi megítélése vallási hirdetések esetén nem megfelelő, akkor miért lenne az politikai hirdetések vonatkozásában.

3. A Bíróság értékelése arról, hogy az intézkedés indokolt volt-e egy demokratikus társadalomban

99. A kérelmező fenntartotta álláspontját, miszerint a tiltás aránytalan, mert választási időszakon kívül korlátozza a társadalmi szervezetek fizetett „politikai” hirdetéseit. A Kormány úgy érvelt, hogy a tiltás szükséges a közérdekű viták elfajulásának elkerülése érdekében, mert megakadályozza, hogy a kedvező anyagi helyzetben levő szervezetek aránytalan hozzáférést szerezzenek a befolyásos médiához; ezzel a tiltás védi az effektív pluralizmust és magát a demokráciát. A „politikai hirdetés” fogalmába itt beletartoznak a nyilvános érdeklődésre számot tartó ügyekkel kapcsolatos hirdetések is. 

(a) Általános elvek

100. Az általános elvek arról, hogy mikor szükséges a beavatkozás a véleménynyilvánítás szabadságába, a Stoll kontra Svájc [GC] (69698/01. sz., 101. bekezdés, ECHR 2007‑V) ügyben kerültek összegzésre, és nemrégiben a Mouvement raëlien suisse kontra Svájc ([GC], 16354/06 sz., 48. bekezdés, 2012. július 13.) ügyben kerültek elő:

„(i) A véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik legalapvetőbb eleme, és annak haladásának, valamint az egyének kiteljesedésének elengedhetetlen feltétele. A 10. cikk második bekezdése szerint ez nem csak az olyan ‘információkra’ vagy ‘eszmékre’ vonatkozik, amelyek kedvező fogadtatásra találnak, vagy ártalmatlannak illetve közömbösnek tekintenek, hanem azokra is, amelyek sértőek, sokkolóak vagy zavarók. A pluralizmus, tolerancia és széles látókörűség, amelyek nélkül nincs ‘demokratikus társadalom’, ezt követelik meg. Szintén a 10. cikk alapján, ez a szabadság alá van vetve bizonyos kivételeknek, amelyek (...) azonban, szoros értelmezést kívánnak meg, és bármilyen korlátozás mellett meggyőző érveket kell felhozni. (...)

(ii) A 10. cikk 2. bekezdése értelmében véve a ‘szükséges’ jelző nyomos társadalmi indok jelenlétét kívánja meg. A Szerződő Államok rendelkeznek bizonyos mérlegelési jogkörrel e szükség fennállását illetően, de annak összhangban kell lennie az európai szupervízióval, annak törvényeivel és ítéleteivel akkor is, ha egy független bíróságról van szó. A Bíróságot ezért megilleti a végső döntés joga abban a kérdésben, hogy egy bizonyos ‘korlátozás’ összeegyeztethető-e a véleménynyilvánítás 10. cikk által védett szabadságával.

(iii) A Bíróság feladata, felügyeleti jogkörének gyakorlása közben, nem az, hogy átvegye a kompetens nemzeti hatóságok helyét, hanem az, hogy jogkörénél fogva a 10. cikk alapján véleményezze azok döntéseit. Ez nem azt jelenti, hogy a felügyelet annak ellenőrzésére korlátozódik, hogy a Felelős Állam ésszerűen, körültekintően és jóhiszeműen ítélkezett-e; a Bíróságnak ehelyett azt kell megnéznie, hogy a panaszolt intézkedés az eset fényében ‘arányos-e az elérni kívánt jogos cél érdekében’ és hogy a helyi hatóságok által felhozott okok ‘relevánsak és elégségesek-e’(...) Eközben a Bíróságnak arról is meg kell bizonyosodnia, hogy a nemzeti hatóságok a 10. cikkben foglalt elvekkel összhangban levő irányelveket alkalmaztak, továbbá, hogy a vonatkozó tények elfogadható értékelésére alapoztak (...)”

A 10. cikk e védelme nem csak a kifejezett információk és eszmék lényegére vonatkozik, hanem azok közvetítésének formáira is (Jersild kontra Dánia, 1994. szeptember 23., 31. bekezdés, A Sorozat 298. sz.).

101. A Bíróság továbbá felidézi az audio-vizuális média pluralizmusára vonatkozó elveket, melyeket nemrégiben a Centro Europa 7 S.R.L. és Di Stefano kontra Olaszország ([GC], no. 38433/09, ECHR 2012) ügyben fektetett le:

„129. ... Ahogyan azt gyakorta megjegyezzük, pluralizmus nélkül nincs demokrácia. (...) A demokrácia lényege, hogy a különböző politikai programokat be lehessen mutatni és meg lehessen vitatni (...) feltéve, hogy azok magát a demokráciát nem sértik. (...)

132. Az audio-vizuális média, mint pl. a rádió és a televízió, különösen fontos szereppel bír e tekintetben. (...)

133. Egy olyan helyzet, amelyben egy nagy hatalommal bíró gazdasági vagy politikai csoport a társadalomban lehetőséget kap, hogy domináns pozícióba jusson egy audio-vizuális hírközlő csatorna felett, és ennél fogva nyomást gyakoroljon a műsorok sugárzóira és megnyirbálja a szerkesztői szabadságukat, aláássa a véleménynyilvánításnak az Egyezmény 10. cikkében rögzített alapvető jogát, különösen, ha közérdekű információk és eszmék közvetítéséről van szó. (...)

134. A Bíróság megállapítja, hogy egy ilyen érzékeny szektorban, mint az audio-vizuális média, az Államnak, a be nem avatkozás negatív jogán felül, pozitív kötelezettsége is van, hogy megfelelő törvényi szabályrendszert helyezzen hatályba, amely garantálja az effektív pluralizmust. (...)

Ezt észben tartva, meg kell jegyezni, hogy a CM/Rec(2007)2 Ajánlásban a média pluralizmusáról és a médiatartalmak diverzitásáról (...) a Miniszterek Bizottsága megerősítette, hogy „annak érdekében, hogy megvédjük és aktívan előmozdítsuk az eszmék és vélemények szabad kinyilvánítását, egyszersmind a kulturális diverzitást, a tagállamoknak alkalmazniuk kell a létező szabályrendszereket, különösen a médiatulajdonlás tekintetében, és bármilyen törvényi vagy anyagi szabályozást be kell vezetniük, amelyet szükségesnek ítélnek a média transzparenciája, a strukturális pluralizmus, valamint a terjesztett tartalom sokféleségének fenntartásához.”

Továbbá, tekintettel a 10. cikk fontosságára, a pluralizmust alapvetően az Államnak kell biztosítania (Informationsverein Lentia és mások kontra Ausztria, 1993. november 24., 38. bekezdés, A Sorozat 276. sz.; és Manole és mások kontra Moldova, 13936/02. sz., 99. bekezdés, ECHR 2009 (kivonatok)).

102. Ami a mérlegelési jogkör szélességét illeti, a Bíróság emlékeztet, hogy ez számos tényezőtől függ. Meghatározza először is a szóban forgó kifejezési mód, és, e tekintetben szükséges felidézni, hogy a 10. cikk 2. bekezdése alapján kevés lehetőség marad a közérdekű kérdések megvitatásának korlátozására (Wingrove kontra Egyesült Királyság, 1996. november 25-i ítélet, Jelentés a Határozatokról és ítéletekről 1996-V, 58. bekezdés). Az ilyen kérdések közé tartozik az állatvédelem (Bladet Tromsø és Stensaas kontra Norvégia [GC], 21980/93. sz., 61-64. bekezdések ECHR 1999-III; továbbá VgT Verein gegen Tierfabriken kontra Svájc, 70. és 72. bekezdések; és Mouvement raëlien suisse kontra Svájc, 59-61. bekezdések, az utóbbi kettő fentebb hivatkozva). A jogkört tovább szűkíti a demokratikus társadalomban fennálló erőteljes érdek, hogy a sajtó gyakorolja a létfontosságú szerepét mint nyilvános megfigyelő (Editions Plon kontra Franciaország, 58148/00. sz., 43. bekezdés, ECHR 2004‑IV): a sajtó és egyéb hírközlési szervek szabadsága az egyik legjobb módot kínálja az állampolgárok számára, hogy megismerjék a politikai vezetők eszméit és attitűdjeit, és véleményt alkossanak azokról. A sajtó feladata, hogy a közérdeklődésre számot tartó ügyekről információt és eszméket közvetítsen, és az állampolgároknak is joga ezekhez hozzáférni (Handyside kontra Egyesült Királyság, 1976. december 7., 49. bekezdés, A sorozat 24. sz.; és Centro Europa 7 S.R.L. és Di Stefano kontra Olaszország, fentebb hivatkozva, 131. bekezdés).

103. Ennek megfelelően a Bíróság tüzetesen megvizsgálja egy közérdekű témájú televízió műsor kapcsán a sajtó általi véleménynyilvánítás korlátozásának arányosságát (Schweizerische Radio- und Fernsehgesellschaft SRG kontra Svájc, 34124/06. sz., 56. bekezdés, 2012. június 21.). A jelen kontextusban meg kell jegyezni, hogy ha egy NGO valamely közérdekű ügyre hívja fel a figyelmet, akkor a sajtóéhoz hasonló fontosságú nyilvános megfigyelő szerepet tölt be (Vides Aizsardzības Klubs kontra Lettország, 57829/00. sz., 42. bekezdés, 2004. május 27.).

104. Mindezen okoknál fogva a jelen kontextusban az Állam mérlegelési jogköre, elvben, szűk.

105. A Bíróság a fenti tényezők fényében mérlegeli, hogy a tiltás igazolására felhozott okok „relevánsak” és „elégségesek-e”, és hogy a foganatosított intézkedés „nyomós társadalmi szükségletből fakad-e”, és a jogos célhoz képest arányos-e. E tekintetben a Bíróságnak nem feladata átvenni a nemzeti hatóságok szerepét, viszont, az ügy egészének tekintetében, felül kell vizsgálnia, hogy ezek a hatóságok az ítélkezésük során a mérlegelési jogkörükön belül jártak-e el (Fressoz és Roire kontra Franciaország [GC], 29183/95. sz., 45. bekezdés, ECHR 1999-I).

(b) Előzetes megjegyzések

106. Függetlenül a fentebb hivatkozott VgT ügytől, a jelen felek egyetértettek abban, hogy a politikai hirdetéseket általános szabályozásnak kell alávetni, és nem értettek egyet a választott általános szabályozás hatáskörének mértékében. Felidézendő, hogy az Állam, az Egyezménnyel összhangban, előzetesen meghatározott helyzetekre vonatkozóan, az egyes ügyek tényeitől függetlenül, általános intézkedéseket vezethet be, még akkor is, ha ez bizonyos esetekben nehézséget eredményezhet (Ždanoka kontra Lettország [GC], 58278/00. sz., 112-115. bekezdések, ECHR 2006‑IV). A kérelmező beadványával ellentétben az általános intézkedést meg kell különböztetni az egyéni véleménynyilvánításra vonatkoztatott előzetes korlátozástól (Observer és Guardian kontra Egyesült Királyság, 1991. november 26., 60. bekezdés, A Sorozat, 216. sz.).

107. Az általános intézkedés szükségességét a Bíróság már számos kontextusban megvizsgálta, ilyen például a gazdaság- és társadalompolitika (James és mások kontra Egyesült Királyság, 1986. február 21., A sorozat. 98. sz.; Mellacher és mások kontra Ausztria, 1989. december 19., Series A no. 169; és Hatton és mások kontra Egyesült Királyság [GC], 36022/97. sz., 123. bekezdés, ECHR 2003‑VIII), szociális juttatások és nyugdíj (Stec és mások kontra Egyesült Királyság [GC], 65731/01. sz., ECHR 2006‑VI; Runkee és White kontra Egyesült Királyság, 42949/98. és 53134/99. sz., 2007. május 10.; és Carson és mások kontra Egyesült Királyság [GC], 42184/05. sz., ECHR 2010). A kérdés továbbá vizsgálatra került a választási törvények (Ždanoka kontra Lettország [GC], fentebb hivatkozva); a rabok szavazása (Hirst kontra Egyesült Királyság (2. sz.) [GC], 74025/01. sz., ECHR 2005‑IX; és Scoppola kontra Olaszország (3. sz.) [GC], 126/05. sz., 2012. május 22.); a rabok mesterséges megtermékenyítése (Dickson kontra Egyesült Királyság [GC], 44362/04. sz., 79-85. bekezdések, ECHR 2007‑V); a lefagyasztott embriók megsemmisítése (Evans kontra Egyesült Királyság [GC], 6339/05. sz., ECHR 2007‑I); és az asszisztált öngyilkosság (Pretty kontra Egyesült Királyság, 2346/02. sz., ECHR 2002‑III); továbbá a vallásos hirdetések tilalma kapcsán (a fentebb hivatkozott Murphy kontra Írország ügy).

108. Az esetjogból eredően, az általános intézkedés arányosságának megítéléséhez a Bíróságnak először meg kell vizsgálnia a hátteret szolgáltató törvényhozói döntéseket (James és mások, 36. bekezdés). Az intézkedés szükségességéről szóló parlamenti és törvényszéki felülvizsgálat, beleértve a releváns mérlegelési jogkörön belül való eljárást, e tekintetben kulcsfontosságú (például, Hatton, 128. bekezdés; Murphy, 73. bekezdés; Hirst 78-80. bekezdések; Evans, 86. bekezdés; és Dickson, 83. bekezdés, mind fentebb hivatkozva). Releváns továbbá felmérni a jogsértés kockázatát, ha egy általános intézkedés enyhítése a terv, és e kockázat felmérésben elsődlegesen az Állam az illetékes (Pretty, 74. bekezdés). Az általános intézkedés megfelelőbb eszköznek bizonyult a jogos cél eléréséhez, mint az egyes esetek megvizsgálásának teret adó szabályozás, abban az esetben, ha az utóbbi jelentős bizonytalanság (Evans, 89. bekezdés), pereskedés, költség és elhúzódás (James és mások, 68. bekezdés és Runkee, 39. bekezdés) továbbá diszkrimináció és önkényesség (Murphy, 76-77. bekezdések és Evans, 89. bekezdés) kockázatát hordozza magában. Az általános intézkedés alkalmazása a jelen esetre azonban továbbra is a gyakorlati hatást szemlélteti, és lényegbevágó az arányosság megítélésében (lásd, például, James és mások, fentebb hivatkozva, 36. bekezdés).

109. Ebből következik, hogy minél meggyőzőbbek az általános intézkedésre felhozott általános érvek, annál kevesebb jelentőséget fog tulajdonítani a Bíróság az egyes ügyekben jelentkező hatásában. A Bíróság ezen megközelítése az általános intézkedések felülvizsgálatához a fentebb hivatkozott VgT és Murphy ügyek elemzésének egyes részletein alapul – az utóbbi a TV Vest ügyben is alkalmazásra került. A fentebb hivatkozott 2009-es VgT (2. sz.) ítélet nem releváns, mert a középpontjában az Állam pozitív kötelezettsége állt, hogy hajtsa végre jelen Bíróság ítéletét.

110. Az ilyen intézkedések kapcsán nem az a kérdés, amit a kérelmező felvetett, hogy kevésbé korlátozó szabályokat kellett volna-e bevezetni, vagy hogy az Állam tudja-e bizonyítani, hogy a tiltás nélkül a jogos célt nem lehetett volna elérni. A központi kérdés ezek helyett az, hogy az általános intézkedés bevezetésekor és az egyensúly létrehozásakor a törvényhozás a mérlegelési jogkörén belül járt-e el (James és mások kontra Egyesült Királyság, § 51; Mellacher és mások kontra Ausztria, § 53; és Evans kontra Egyesült Királyság [GC], § 91, mind fentebb hivatkozva).

111. A Bíróság továbbá megjegyzi, hogy a Kormány által felhozott érvek közt ott szerepelt, hogy meg kell védeni a választások folyamatát mint a demokratikus rend részét, és a Bowman kontra Egyesült Királyság (1998. február 19., 41. bekezdés, Jelentések 1998‑I) ügyre hivatkozott, amelyben a Bíróság elfogadta, hogy a nyilvános vita törvényes kontrollja szükséges, tekintve, hogy enélkül a szabad választásokhoz való jog forog kockán. A kérelmező vitatta ezen ügy relevanciáját azon az alapon, hogy az csak a választások előtt és alatt érvényben levő korlátozásról szólt. Míg a pluralizmus jegyében zajló nyilvános vitákat, választásokat és a demokratikus folyamatot fenyegető kockázat nyilvánvalóan a választási időszak alatt nagyobb, a Bowman ítéletből nem következik, hogy e kockázat csak a választási időszakban van jelen, mivel a demokratikus folyamatot állandó jelleggel biztosítani kell a szabadság és a pluralizmus jegyében zajló nyilvános vita által. Valójában a Centro Europa 7 S.R.L. és Di Stefano kontra Olaszország (fentebb hivatkozva, 134. bekezdés) ügyben a Bíróság nem utalt arra, hogy a beavatkozás pozitív kötelezettségének elismerése az audio-vizuális szektor hatékony pluralizmusának előmozdítása érdekében csak egy bizonyos időszakra korlátozódna.

Ezzel kapcsolatban szükséges felidézni, hogy Európán belül oly mértékű történelmi, kulturális és politikai sokféleség uralkodik, hogy minden Államnak magának kell megalkotnia a saját demokráciáról alkotott elképzelését (Hirst kontra Egyesült Királyság (2. sz.) [GC], 61. bekezdés; és Scoppola kontra Olaszország (3. sz.) [GC], 83. bekezdés, mindkettő fentebb hivatkozva). A hazai bíróságok, az által, hogy közvetlen kapcsolatban állnak az országuk meghatározó erőivel, a társadalmukkal, annak szükségleteivel, törvényhozó és igazságszolgáltató hatóságaival, a legjobb pozícióban vannak ahhoz, hogy megítéljék a demokratikus rend védelméhez szükséges intézkedéseket a saját Államukban (Ždanoka kontra Lettország [GC], fentebb hivatkozva, 134. bekezdés). Így feltételezhető, hogy az Állam kellő rálátással bír ezen országspecifikus, komplex kérdés megítélésében, amely a jelen ügyet érintő törvényhozási döntések középpontjában áll.

112. A Bíróság végül megjegyzi, hogy a két félnek közös az érdeke: a közügyeknek a szabadság és a pluralizmus jegyében zajló megvitatása, és így, általában véve, a demokratikus rend védelme. A Bíróság kötelessége ennél fogva az egyensúly megállapítása a két tényező között, melyek, egyrészről, a kérelmező NGO joga, hogy közérdekű információkat és eszméket közvetítsen, melyekhez az állampolgároknak joguk van hozzáférni, másrészről, a hatóságok szándéka, hogy megakadályozza, hogy a demokratikus vita és folyamat torzulást szenvedjen az által, hogy a nagyhatalmú, vagyonos csoportok aránytalan hozzáférést szereznek a befolyásos hírközlő szervekhez. A Bíróság elismeri, hogy az ilyen csoportok képesek előnyt szerezni maguknak a fizetett hirdetések által, így eltorzítva a szabadságon és pluralizmuson alapuló vitát, melynek biztosítása pedig továbbra is elsődlegesen az Állam feladata. Ennélfogva a közérdekű viták szabályozása a rádióban és a televízióban szükséges lehet az Egyezmény 10. cikkének 2. bekezdése értelmében. Mind a VgT és a TV Vest ítéletek, míg világosan elfogadták ezt az elvet (lásd, például a fentebb hivatkozott Centro Europa 7 S.R.L. és Di Stefano kontra Olaszország ügyet), a hirdetésekre alkalmazott tiltásokat aránytalannak találták. A kérdés, amire jelen esetben választ kell adni, az, hogy a fentebb kifejtett célok és a Felelős Állam mérlegelési jogköre fényében a jelen tiltás túlzott volt-e.

(c) Arányosság

113. A szóban forgó általános intézkedés arányosságára térve, Bíróság először is megvizsgálta a szükségességére vonatkozó nemzeti parlamenti és bírósági áttekintéseket, amelyek, a fenti 106-111. bekezdésekben kifejtett okokból, kulcsfontosságúak a jelen kérdés megítélésében.

114. Noha a tiltás az Egyesült Királyság rádió- és televíziós műsorsugárzásának az 1950-es évektől fogva szerves része volt, a szükségességét a Neill Bizottság az 1998-as jelentésében felülvizsgálta, majd megerősítette. Magyarázatként ehhez egy Fehér Könyvet adtak ki, benne a javasolt tiltással. Ekkor (2001-ben) hozták meg a fentebb hivatkozott VgT ítéletet, és a törvény-előkészítés minden további fázisában alaposan megvizsgálták, hogy ennek milyen hatása lehet a tervezett tiltásnak az Egyezménnyel való összeegyeztethetőségére. A Fehér Könyv tárgyalását követően 2002-ben Törvényjavaslat készült, részletes Magyarázó Jegyzékkel, amely a VgT ítélet vonatkozásában közelítette a javaslatot. Az összes további szakértői testület, amelynek véleményét kikérték a Törvényjavaslatról (a JCHR, a JCDCB, az ITC és a Választási Bizottság) a fentebb kifejtett okokból (42-54. bekezdések) a tiltás fenntartása mellett érvelt, és megállapította, hogy az a VgT ítélet után is egy arányos általános intézkedés. A Kormány, a DCMS-en keresztül, fontos szerepet játszott ebben a vitában, és többször, részletesen kifejtette, hogy miért tartja fenn a tiltást, és miért tartja arányosnak olyannyira, hogy a jogtanácsosi véleményt is nyilvánosságra hozta az ügyben (lásd fentebb az 50-53. bekezdéseket). A tiltást tartalmazó 2003-as Törvényt aztán minden párt támogatásával, egyhangúlag megszavazták. A tiltás ennél fogva betetőzése egy kiemelten alapos vizsgálatnak, amelyet a parlamenti szervek végeztek el, kitérve a kulturális, politikai és jogi vonatkozásaira a tiltásnak, amely a rádióban és televízióban való műsorsugárzás szélesebb körű szabályozásának része az Egyesült Királyságban, és minden érintett szerv úgy találta, hogy a tiltás összeegyeztethető a 10. cikkben rögzített jogokkal.

115. A Parlament e kompetenciája és a törvény előkészítése során, az Egyezménnyel való összeegyeztethetőség kapcsán folytatott széles körű társadalmi vita megmagyarázza, miért hagyták jóvá a hazai bíróságok a Parlament döntését a tiltás fenntartásáról (lásd különösen a fenti 15. és 24. bekezdéseket). A tiltás arányosságát mindazonáltal részében vitatta a Felsőbíróság és a Lordok Háza. Mindkét Bíróság elemezte az Egyezménnyel kapcsolatos esetjogot és elveket, kitért a fentebb hivatkozott VgT ítélet relevanciájának kérdésére, és a joggyakorlat ezen aspektusát gondosan összevetette a tiltással. Mind a két szinten az összes bíró a helyben hagyta a tiltás indokát és az annak hátterét képező törvényhozói döntések elvi alapjait, és arra a közös következtetésre jutottak, hogy ez szükséges és arányos beavatkozásnak minősül a kérelmezőnek az Egyezmény 10. cikkében rögzített jogaiba.

116. A Bíróság a maga részéről jelentős súlyt helyez a parlamenti és bírósági szervek alapos és világos áttekintéseire, a politikai hirdetéseknek az Egyesült Királyságban érvényben levő komplex szabályozásra, és arra a nézetre, hogy az általános intézkedés szükséges a kulcsfontosságú nyilvános viták eltorzulásának, és így a demokratikus folyamat aláásásának megakadályozásához.

117. Emellett a Bíróság fontosnak tartja, hogy a tiltást úgy alakították ki, hogy az demokratikus vita eltorzulásának megakadályozása mellett a véleménynyilvánítás szabadságának lehető legkisebb mértékű korlátozásával járjon. Csak a hirdetésekre vonatkozik, tekintve a részleges jellegét (Murphy, 42. bekezdés), és csak a fizetett hirdetésre, hogy a vagyonosabb csoportok ne tudjanak aránytalan hozzáférést szerezni, és csak a politikai hirdetésekre (magyarázat a fenti 99 bekezdésben), mivel célja a demokratikus folyamat védelme. Ezen felül csak a rádióra és a televízióra vonatkozik, mert ezeket tekintik a legszélesebb kört elérő és a legköltségesebb hírközlési csatornáknak, így ezek alkotják a jelen ügyben kétségbe vont szabályrendszer fő pillérét. Egy tiltás hatásköre mindig fontos tényező az arányosság megítélésében (Mouvement raëlien suisse kontra Svájc [GC], 75. bekezdés, fentebb hivatkozva). Következésképp, egy sor egyéb hírközlési csatorna áll rendelkezésre a kérelmező számára ezek alább, a 124. bekezdésben kerülnek kifejtésre.

118. Ugyanakkor a kérelmező nem ért egyet a törvényhozói döntés mögött meghúzódó elvekkel, a tiltás hatáskörét illetően

119. A kérelmező, először, úgy érvelt, a VgT ítélet 77. bekezdésére hivatkozva, hogy a tiltást logikátlan a rádióra és a televízióra korlátozni, tekintve az újabb hírközlési csatornák, mind például az internet hasonló hatáskörét. A Bíróság ugyanakkor következetesnek véli a rádió és televízió kiemelt befolyására alapozott tiltást. Azaz, a Bíróság elismeri a rádió és a televízió közvetlen és erős hatását, figyelembe véve, hogy ezek továbbra is a szórakozás legszokványosabb formái az otthon meghittségén belül (Jersild kontra Dánia, 31. bekezdés; Murphy kontra Írország, 74. bekezdés; TV Vest, 60. bekezdés; és Centro Europa 7 S.R.L. és Di Stefano kontra Olaszország, 132. bekezdés, mind fentebb hivatkozva). Továbbá, az internet és a közösségi oldalak használatában jelentkező számos választási lehetőség miatt ezek nem bírnak olyan szinkronicitással és befolyással, mint a rádióból, televízióból érkező információk. Nem vitatva az internet és a közösségi oldalak előretörését az elmúlt években, nem áll rendelkezés arra, hogy az új hírközlési csatornák valóban olyannyira felváltották volna a rádiót és a televíziót a Felelős Államban, hogy a szabályozást ezekhez kellene igazítani.

 120. Másodszor, a kérelmező azt állította, hogy a rádiós, televíziós hirdetések a többinél már nem költségesebbek, és a Kormány ezt kétségbe vonta. A Bíróság megállapítja, hogy fontos kiemelni (ahogyan Ousley bíró tette a Felsőbíróságon, lásd fentebb a 17. bekezdést), hogy a rádiós, televíziós hirdetések olyan előnnyel bírnak, amivel mind a hirdetők, mind a műsorszolgáltatók tisztában vannak, és amiért az előbbiek hatalmas összegeket hajlandók megfizetni, amelyek jóval meghaladják a nyilvános vitában részt venni szándékozó legtöbb NGO anyagi forrásait.

121. Harmadszor, a kérelmező úgy vélte, hogy az az ingyenes pártpolitikai, választási és népszavazási kampányműsorok biztosítása a politikai pártok számára a tiltás arányossága szempontjából irreleváns. A Bíróság mindazonáltal úgy véli, hogy a tiltás enyhítése ellenőrzött formában a demokratikus folyamat központi részét alkotó szervek számára – még ha a kérelmezőt nem is érinti – egy releváns faktor ahhoz, hogy a Bíróság megvizsgálja, hogy az általános intézkedés mennyiben járul hozzá az egyensúly megteremtéséhez (lásd fentebb a 106-110. bekezdést).

122. Negyedszer, a kérelmező úgy érvelt, hogy a Kormány leszűkíthette volna az intézkedés hatáskörét, és a társadalmi csoportok számára a választási időszakon kívül engedélyezhette volna a hirdetést. Mind a parlamenti, mind a törvényszéki hatóságok helyt adtak a kevésbé korlátozó szabályozással kapcsolatos aggályoknak, a Kormány ezek közül kettőt emelt ki jelen Bíróság előtt, a visszaélés és az önkényesség kockázatát. A visszaélés kockázatának felmérése elsősorban a hazai hatóságok feladata (lásd fentebb a 108. bekezdést) és a Bíróság megalapozottnak tekinti az aggályt, hogy ezen opció esetén a vagyonos szervezetek társadalmi fedőszervezeteket hoznának létre a saját programjuk népszerűsítése érdekében. A hirdetésekre fordítható összeg korlátozását szintén ki lehetne játszani hasonló nézeteket valló érdekcsoportok létrehozásával, amelyekkel lehetne halmozni is akár a hirdetési időt. A Bíróság azt is megállapítja, hogy az olyan tiltás, amely esetenként tesz különbséget az egyes hirdetők illetve hirdetések között, valószínűleg nem megvalósítható módszer a jogos cél eléréséhez. Azaz, tekintve a komplex jogszabályi hátteret, a szabályozás ilyen formája bizonytalansághoz, pereskedéshez, költségekhez és elhúzódáshoz vezetne, továbbá a diszkrimináció és önkényesség vádjához, és mindezen okok indokolják az általános intézkedés bevezetését (lásd fentebb a 108. bekezdést). Ésszerű volt tehát az aggály a Kormány részéről, hogy a felmerült alternatívák a gyakorlatban nem kivitelezhetők, és veszélyeztetnék a szabályrendszer alappilléreként számon tartott rádiós-televíziós pártatlanság elvét (lásd fentebb a 62-64. bekezdéseket).

123. A Bíróság továbbá hangsúlyozza, hogy nincs európai konszenzus a Szerződő Államok közt a rádiós és televíziós fizetett politikai hirdetések szabályozásáról (lásd fentebb a 65-72. bekezdéseket), és ezt mindkét fél tudomásul vette. A Bíróság emlékeztet, hogy a releváns konszenzus hiánya a Szerződő Államok közt a közérdekű ügyekben való véleménynyilvánítás korlátozásában általában élvezettnél szélesebb mérlegelési jogkör mellett szól (Hirst kontra Egyesült Királyság (2. sz.) [GC], 81. bekezdés és TV Vest, 67. bekezdés, mindkettő fentebb hivatkozva, továbbá Société de conception de presse et d’édition és Ponson kontra Franciaország, 26935/05. sz., 57. és 63. bekezdések, 2009. március 5.). Igaz, hogy az EPRA némileg óvatosságra intett abban, hogy e kontextusban az összehasonlító anyagokra hagyatkozzunk (fenti 65. bekezdés). Mindazonáltal, noha a tendencia lehet, hogy a széles körű tiltásoktól való távolodást mutat, továbbra is egyértelmű marad, hogy a Szerződő Államok lényegesen eltérő módokon szabályozzák az ilyen hirdetéseket, és ez a szóban forgó Államok gazdag történelmi, kulturális, politikai sokféleségére, így a demokráciáról alkotott elképzeléseik sokféleségére utal (Scoppola kontra Olaszország (3. sz.) [GC], fentebb hivatkozva, 83. bekezdés). E téren olyannyira nincs konszenzus, hogy amikor az Európa Tanács, a Miniszterek Bizottsága 1999-ben és 2007-ben megvizsgálta a rádiós és televíziós fizetett politikai hirdetések kérdését, nem adott ki erre vonatkozó ajánlást (fenti 73-75. bekezdések). A konszenzusnak ezen hiánya tovább szélesíti a hazai bíróságok mérlegelési jogkörét a közérdekű véleménynyilvánítás korlátozásában.

124. Végezetül, a Bíróság nem látja úgy, hogy a jelen esetben a tiltás következménye súlyosabb lenne az általános intézkedés mellett felhozott, fentebb kifejtett indokoknál (fenti 109. bekezdés).

A Bíróság e tekintetben megjegyzi, hogy az egyéb hírközlési csatornák a kérelmező rendelkezésére állnak, és emlékeztet, hogy az alternatív médiához való hozzáférés lehetősége kulcsfontosságú a más, potenciálisan hasznos hírközlési csatornákhoz való hozzáférés korlátozásának arányosságában (Appleby és mások kontra Egyesült Királyság, 44306/98. sz., 48. bekezdés, ECHR 2003‑VI; és Mouvement raëlien suisse kontra Svájc, fentebb hivatkozva, 73-75. bekezdések). A kérelmező NGO számára továbbra is fennáll a lehetőség, hogy részt vegyen politikai természetű rádiós és televíziós vitaműsorokban (azaz olyan műsorokban, amelyek nem fizetett politikai hirdetések). Hirdethet is a rádióban és a televízióban nem politikai jellegű témában, ha létrehoz egy jótékonysági részleget, és nem bizonyosodik be, hogy ennek költségei korlátozó jellegűek. Fontos továbbá, hogy a kérelmező teljes hozzáférést élvez a rádión és a televízión kívül minden egyéb hírközlési csatornához, beleértve a nyomtatott sajtót, az internetet (beleértve a közösségi oldalakat) továbbá a demonstrációkat, posztereket és szórólapokat. Még ha egyelőre nincs is arra bizonyíték, hogy az internet, a közösségi oldalakkal együtt, nagyobb befolyást gyakorol a Felelős Államban a rádiónál és a televíziónál (fenti 119. bekezdés), ezen új hírközlési csatornák hatékony eszközök, amelyek jelentős segítséget nyújthatnak a kérelmező NGO számára a céljai elérésében.

125. Mindezek alapján a Bíróság a hatóságok indokait, amivel a kérelmező hirdetésének betiltását igazolták, relevánsnak és elégségesnek ítélte meg. A tiltás ennél fogva nem tekinthető aránytalan beavatkozásnak a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságába. A Bíróság ebből kifolyólag megállapítja, hogy az Egyezmény 10. cikkének megszegésére nem került sor.

EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG:

1. A kérelmet egyhangúlag elfogadhatónak nyilvánítja;  

2. Kilenc szavazattal nyolc ellenében megállapítja, hogy az Egyezmény 10. cikkének megsértése nem történt meg.

Készült angol és francia nyelven, kihirdetésre került nyilvános meghallgatás által 2013. április 22-én, a Bírósági Szabályzat 77. Szabályának 2. és 3. bekezdése alapján.

              Michael O’BoyleDean Spielmann
              Hivatalvezető-helyettesElnök

Az Egyezmény 45. cikke 2. bekezdésének, valamint a Bíróság Eljárási szabályzata 74. szabálya 2. bekezdésének megfelelően az alábbi különvélemények kerültek csatolásra az ítélethez:

- Bratza bíró egyetértő véleménye;

- Ziemele, Sajo, Kalaydjiyeva, Vučininć és De Gaetano bírók együttes különvéleménye;

- Tulkens bíró különvéleménye, melyhez Spielmann és Laffranque bírók is csatlakoztak.

D.S.
M.O.B.

A különvélemények nem kerültek fordításra, de megtalálhatók angolul és/vagy franciául az ítélet hivatalos szövegváltozatában, mely a Bíróság esetjogi HUDOC adatbázisában található.

© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatalos nyelvei az angol és a francia. Ez a fordítás semmire nem kötelezi a Bíróságot, mely annak minőségéért sem vállal jótállást. Letölthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogi HUDOC adatbázisából () vagy bármely más adatbázisból, mellyel a Bíróság megosztotta. Nem kereskedelmi céllal sokszorosítható abban az esetben, ha a teljes ügycím feltüntetésre kerül a fenti jogfenntartással együtt. Ha e fordítás bármely részét kereskedelmi célra kívánja felhasználni, kérjük lépjen kapcsolatba velünk az alábbi e-mail címen: publishing@.

© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.

The official languages of the European Court of Human Rights are English and French. This translation does not bind the Court, nor does the Court take any responsibility for the quality thereof. It may be downloaded from the HUDOC case-law database of the European Court of Human Rights () or from any other database with which the Court has shared it. It may be reproduced for non-commercial purposes on condition that the full title of the case is cited, together with the above copyright indication. If it is intended to use any part of this translation for commercial purposes, please contact publishing@.

© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013.

Les langues officielles de la Cour européenne des droits de l’homme sont le français et l’anglais. La présente traduction ne lie pas la Cour, et celle-ci décline toute responsabilité quant à sa qualité. Elle peut être téléchargée à partir de HUDOC, la base de jurisprudence de la Cour européenne des droits de l’homme (), ou de toute autre base de données à laquelle HUDOC l’a communiquée. Elle peut être reproduite à des fins non commerciales, sous réserve que le titre de l’affaire soit cité en entier et s’accompagne de l’indication de copyright ci-dessus. Toute personne souhaitant se servir de tout ou partie de la présente traduction à des fins commerciales est invitée à le signaler à l’adresse suivante : publishing@

 

Full & Egal Universal Law Academy