© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. Ez a fordítás semmire sem kötelezi a Bíróságot. További információk a teljes jognyilatkozatban, jelen dokumentum végén találhatók.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. This translation does not bind the Court. For further information see the full copyright indication at the end of this document.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013. La présente traduction ne lie pas la Cour. Pour plus de renseignements veuillez lire l’indication de copyright/droits d’auteur à la fin du présent document.
EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA
NAGYKAMARA
AUSTIN ÉS MÁSOK kontra EGYESÜLT KIRÁLYSÁG ÜGY
(39692/09, 40713/09 és 41008/09 sz. kérelmek)
ÍTÉLET
STRASBOURG
2012. március 15.
Az ítélet jogerős, de szövege a szerkesztés során még változhat.
Az Austin és mások kontra Egyesült Királyság ügyben,
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Nagykamara) Nagykamaraként tartott ülésén, melynek tagjai voltak:
Françoise Tulkens, Elnök,
Nicolas Bratza,
Jean-Paul Costa,
Josep Casadevall,
Nina Vajić,
Dean Spielmann,
Lech Garlicki,
Ineta Ziemele,
Päivi Hirvelä,
Giorgio Malinverni,
Luis López Guerra,
Ledi Bianku,
Kristina Pardalos,
Ganna Yudkivska,
Vincent A. De Gaetano,
Angelika Nußberger,
Erik Møse, Bírák,
és Michael O’Boyle, Hivatalvezető-helyettes,
2011. szeptember 14-i és 2012. február 15-i zárt ülésén lefolytatott tanácskozását követően az utóbbi időpontban elfogadott alábbi ítéletet hozza:
AZ ELJÁRÁS
1. Az ügy alapja az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény („az Egyezmény”) 34. Cikke alapján egy brit állampolgár, Lois Amelia Austin asszony („első kérelmező”) által 2009. július 17-én a Bíróság elé terjesztett kérelem (39692/09 sz.), egy görög-ausztrál kettős állampolgár, George Black úr („második kérelmező”) által 2009. július 27-én a Bíróság elé terjesztett kérelem (40713/09 sz.), valamint egy brit-ausztrál kettős állampolgár, Bronwyn Lowenthal asszony („harmadik kérelmező”) és egy brit állampolgár, Peter O’Shea úr („negyedik kérelmező”) által 2009. július 27-én a Bíróság elé terjesztett kérelem (41008/09 sz.). Mindhárom kérelmet Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága ellen nyújtották be.
2. Az első kérelmezőt a Bíróság előtt Louise Christian, Katharine Craig, Heather Williams királyi tanácsadó (QC) és Philippa Kaufmann képviselte. A második kérelmezőt James Welch képviselte. A harmadik és negyedik kérelmezőt Ben Emmerson királyi tanácsadó (QC), Michael Fordham királyi tanácsadó (QC), Alex Bailin és John Halford képviselte. Az Egyesült Királyság Kormányát („a Kormány”) John Grainger képviselő úr képviselte a Külügyi és Nemzetközösségi Hivatalból.
3. A kérelmezők felpanaszolták, hogy egy London belvárosában tartott tüntetés során történő, a legsúlyosabb esetben 7 órás, rendőrkordonban való fogva tartásuk (a szaknyelvben „kettling” néven ismert intézkedés) megsértette személyi szabadságukat, megszegve ezzel az Egyezmény 5. Cikkének 1. szakaszát.
4. A kérelmet a Bíróság Negyedik Szekciójába sorolták (Bírósági Szabályzat 52. szabálya, 1. bekezdés). 2010. szeptember 21-én a Bíróság úgy döntött, hogy egyesíti a kérelmeket, majd azokról értesíti a Kormányt. A Bíróság továbbá úgy döntött, hogy a kérelmek érdeme és elfogadhatósága együttesen kerül elbírálásra (29. Cikk 1. szakasz). 2011. április 12-én a Kamara úgy határozott, hogy a kérelmet továbbítja a Nagykamara felé.
5. A Nagykamara összetétele az Egyezmény 27. Cikkének 2. és 3. szakaszaiben, valamint a Bírósági Szabályzat 24. szabályában foglalt előírások szerint került meghatározásra.
6. A kérelmező és a Kormány egyaránt írott beadványt nyújtottak be az elfogadhatóságról és az érdemekről.
7. 2011. szeptember 14-én nyilvános meghallgatásra került sor (Strasbourg, Human Rights Building, az 59. szabály 3. szakasza alapján).
A Bíróság előtt megjelentek:
(a) a Kormány képviseletében
J. Grainger úr a Kormány képviselője,
D. Pannick úr, királyi tanácsadó (QC)
J. Segan úrJogtanácsos,
C. Papaleontiou úr
M. Purdasy asszonyTanácsadók;
(b) a kérelmezők képviseletében
B. Emmerson úr, királyi tanácsadó (QC)
P. Kaufmann asszony, királyi tanácsadó (QC)
A. Macdonald asszony
I. Steele úrJogtanácsos,
K. Craig asszony
J. Halford úr
J. Welch úrTanácsadók,
L.A. Austin asszony
G. Black úr
B. Lowenthal asszonyKérelmezők.
A Bíróság meghallgatta Pannick úr, Kaufmann asszony és Emmerson úr beszédét.
A TÉNYEK
I. AZ ESET KÖRÜLMÉNYEI
8. Az első kérelmező 1969-ben született és Basildon lakosa; a második kérelmező 1949-ben született és Londonban él; a harmadik kérelmező 1972-ben született és Londonban él; a negyedik kérelmező pedig 1963-ben született és Wembley lakosa.
9. Az esettel kapcsolatos tények az alábbiakban foglalhatók össze.
A. A kérelmezők beszámolója a 2001. május 1-jén történtekről
10. 2001. május 1-jén, egy London belvárosában zajló demonstráció során a kérelmezőket rendőrkordonnal elzárták az Oxford Circus (a Regent Street és az Oxford Street kereszteződésének) közelében.
11. Az első kérelmező, Lois Austin, a Szocialista Párt tagja és tüntetések gyakori résztvevője, korábbi május 1-i demonstrációkat is beleértve. 2001. május 1-jén egy bölcsődében hagyta 11 hónapos kislányát azzal a szándékkal, hogy 16:30-kor elhozza onnan, és partnerével Essexből London központjába utazott. Részt vettek egy globalizációellenes tüntetésen a Világbank épülete előtt, majd más tüntetőkkel együtt az Oxford Circus irányába indultak, ahová körülbelül 14:00-kor érkeztek meg. Lois Austinnak ekkor el kellett volna hagynia a demonstrációt, hogy elhozza kislányát a bölcsődéből. Elmagyarázta a helyzetét a kordont őrző két rendőrnek, de azt a választ kapta, hogy nem mehet el, és egyelőre nem ismert, hogy mikor hagyhatja majd el a területet. Lois Austin megszervezte, hogy egy barátja elmenjen a gyermekért a bölcsődébe. Végül 21:30 körül távozhatott a helyszínről.
12. A második kérelmező 2001. május 1-jén, 14:00 és 14:30 között megpróbált átvágni az Oxford Circus területén, hogy meglátogasson egy könyvesboltot az Oxfort Streeten. Egy rendőr felvilágosította, hogy a tüntetők közelgő tömege miatt nem mehet végig az Oxford Streeten, és az attól északra található, vele párhuzamos Margaret Streetet javasolta helyette. A kérelmező követte az utasítást, de a Margaret Street és a Regent Street között pajzzsal és sisakkal felszerelt rohamrendőrök dél felé haladó sorfalába ütközött. A kérelmezőt 14:30 körül akarata ellenére az Oxford Circus területére terelték. Rögtön kérte, hogy engedjék ki a kordonból, és azt a választ kapta, hogy az Oxford Circus Bond Street felé eső részén fenntartanak egy kijáratot a tüntetésen részt nem vevők számára, de amikor megérkezett oda, tájékoztatták, hogy ilyen kijárat nem létezik. A kérelmező 21:20-ig nem hagyhatta el a kordon területét.
13. A harmadik kérelmező semmiféle kapcsolatban nem állt a tüntetéssel. Az Oxford Circus környékén dolgozott, és 14:10-kor épp az ebédszünetéről tért volna vissza a munkahelyére, de ebben megakadályozta az utcát lezáró rendőrkordon. Ekkor megfordult, és megpróbált másfelé kijutni, de addigra a használni kívánt kijáratot is lezárták a rendőrök, akik megindultak a kérelmező irányába. 21:35-ig nem hagyhatta el az Oxford Circus területén létesített kordont. Másokkal együtt többször kérte, hogy engedjék ki a lezárt területről, de a rendőröktől azt a választ kapta, hogy a kapott parancs értelmében senkit sem engedhetnek ki..
14. A negyedik kérelmező szintén az Oxford Circus környékén dolgozott, és szintén a kordonnal elzárt részen rekedt, amikor az Oxford Circus területén átvágva próbált visszatérni a munkahelyére az ebédszünetéről. Körülbelül 20:00-kor tudta elhagyni a helyszínt.
B. A belföldi eljárások
1. A Felsőbíróság
15. A 2001. május 1-jén történtek után körülbelül 150 olyan panaszos vette fel a kapcsolatot különféle ügyvédtársaságokkal, akiket a rendőrség elzárt az Oxford Circus területén, hogy eljárást kezdeményezzenek. A lehetséges kérelmezők, a jogi képviselőik, valamint a Metropolitan Police képviselői levelezésbe kezdtek, hogy a lehető leghatékonyabban dolgozhassák fel a követeléseket. Az a megállapodás született, hogy az első kérelmezőt, valamint Geoffrey Saxby urat, aki járókelőként szorult a kordon területére, „tesztkérelmezőnek” tekintik. Kezdeményezték a felsőbírósági eljárás megindítását, melynek során kártérítést követeltek jogtalan fogva tartásért, valamint az emberi jogokról szóló 1998-as törvény alapján a személyes szabadsághoz való, az Egyezmény 5. Cikkében garantált jog megsértéséért. Az első kérelmező továbbá követelést nyújtott be a véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadságának megsértése miatt az Egyezmény 10. és 11. Cikke alapján, de ezeket a követeléseket később visszavonta. A Metropolitan Police garanciát vállalt a többi követelő (beleértve a második, harmadik és negyedik kérelmezőt) jogi képviselői felé, hogy amennyiben a próbaeljárás lezárását követően a nemzeti bíróságok elé terjesztik a követeléseiket, a rendőrség nem él korlátozási javaslattal.
(a) A tények Tugendhat felsőbírósági bíró véleménye alapján
16. A Tugendhat J előtt lefolytatott felsőbírósági meghallgatás három hétig tartott, amelyből hat napot tettek ki a szóbeli tanúvallomások. A tényállás megállapítása során 18 nem szakmai tanú és két szakértő szóbeli tanúvallomását, 138 további tanú írásos vallomását, illetve több ezer oldalnyi írásos, továbbá kézi és biztonsági kamerák, valamint rendőrségi helikopterek által rögzített képi bizonyítékot mérlegelt. 2005. március 23-án kihirdetett ítéletében ([2005] EWHC 480 (QB)) Tugendhat J 500 bekezdést szentelt a bizonyítékok mérlegelésének és a tényállás részletezésének. Az általa megállapított tényállás a következőképpen foglalható össze.
17. Tugendhat J megállapította, hogy 1999. június 18-án és november 30-án, továbbá 2000. május 1-jén súlyos rendzavarások történtek Londonban, és a rendőrség az eset megismétlésétől tartott. Mindhárom korábbi demonstráció kapitalizmus-, illetve globalizációellenes témájú volt. Az 1999. június 18-i demonstráció szervezői nem működtek együtt a rendőrséggel, és a 2001. május 1-jén tartott tüntetés szervezői által terjesztettekhez hasonló szóróanyagokat használtak. 1999. június 18. délutánján a 3000–5000 főből álló, maszkokat viselő tömeg hozzávetőlegesen 2 millió GBP értékű kárt, továbbá sérüléseket okozott civileknek és rendőröknek egyaránt, aminek következtében 11 fő kórházi ápolásra szorult. Az azonos témájú demonstrációk ebben az időszakban más országokban is a közrend súlyos megzavarásához vezettek, köztük Seattle-ben 1999. november 30-án (a Kereskedelmi Világszervezet találkozója), Washington DC-ben 2000. április 6-án (a Nemzetközi Valutaalap találkozója), Melbourne-ben 2000. szeptember 11–13-án (Világgazdasági Fórum, ázsiai-csendes-óceáni csúcstalálkozó), Prágában 2000. szeptember 26-án (a Nemzetközi Valutaalap újabb találkozója), valamint 2001. április 22-én Quebecben (az Amerikai Államok Szervezetének csúcstalálkozója). A 2001. május 1-ji felkészülés az ezekkel és egyes korábbi, elsősorban Londonban történt demonstrációkkal kapcsolatos tapasztalatokat tükrözte, és a korábbi események fényében tett javaslatokon alapult.
18. A rendőrséget két 2001. május 1-jére, különféle londoni helyszínekre tervezett eseményről értesítették, nevezetesen egy szakszervezeti felvonulásról, valamint az Ifjú Szocialistál diákfelvonulásáról. Ezenfelül titkosszolgálati források jelezték, hogy környezetvédők, anarchisták és baloldali tiltakozó csoportok aktivistái számos demonstrációt terveznek összesen 24 londoni helyszínen, a Monopoly társasjáték mezői alapján. A megmozdulások záróeseménye egy nagygyűlés lett volna az Oxford Circus területén, 16:00-kor. A „May Day Monopoly” tiltakozás szervezői nem léptek kapcsolatba a rendőrséggel, és nem próbálták engedélyeztetni a tüntetést, ráadásul megkísérelték titokban tartani a megmozdulás helyszíneit és természetét. A tüntetőket nyíltan és burkoltan arra biztatták, hogy viseljenek maszkokat és kezdjenek fosztogatásba, illetve más erőszakos cselekményekbe (Tugendhat J ítélete, 206–225. bekezdés). A rendőrség Különleges Ügyosztálya számára elérhető titkosszolgálati jelentések szerint „500 és 1000 közötti erőszakos, konfrontációs és rendzavarási szándékkal érkező tüntetőből álló kemény mag gyülekezése volt várható”. A Különleges Ügyosztály arra számított, hogy a tüntetés London történetében példátlan mértékű fenyegetést jelenhet a közrendre, és súlyos sérülések, sőt halál és anyagi károk valós veszélyét is magában foglalja, amennyiben a tömeget nem ellenőrzik hatékonyan. A társadalom tagjai épp úgy veszélyben forogtak, mint a szolgálatot teljesítő rendőrök és maguk a tüntetők. 2001. április 24-én London polgármestere cikket tett közzé a város vezető esti hírlapjában, hangot adva abbéli véleményének, hogy a május 1-ji tüntetés szervezői szándékosan keresik az alkalmat a rombolásra, és arra buzdítva a londoniakat, hogy tartsák távol magukat az eseménytől. Hasonló figyelmeztetések jelentek meg számos egyéb hírlapban 2001 márciusában és áprilisában is.
19. Az esemény napjára kidolgozott rendőri terv csaknem 6000 láthatósági ruházattal ellátott gyalogos és számos lovas rendőr bevetését tartalmazta. Ekkor ez volt a legnagyobb rendőri létszám, amelyet valaha kirendeltek Londonban. A 2001. május 1-jén szolgálatot teljesítő rendőrök Anglia legtapasztaltabb rendfenntartói közé tartoztak. Mivel várható volt, hogy a megmozdulás záróeseménye az Oxford Circus területén 16:00-kor kezdődő nagygyűlés lesz, a helyszínen hangosbemondó-rendszert szereltek fel. A rendőri intézkedések stratégiai célja az illetékesek szerint az esemény biztosítása és a közbiztonság fenntartása; a jogszerű tüntetések lefolytatásának segítése és felügyelete; a rendzavarás megakadályozása és a fontos épületek – egyebek mellett a Buckingham-palota és a Parlament – védelme; a bűnesetek megelőzése, illetve a bekövetkezésük esetén az ésszerű lépések megtétele az elkövető kézre kerítése érdekében; valamint általánosságban a rendzavarás mértékének minimalizálása. A rendőrség azonban nem lehetett biztos abban, hogy mire számíthat, illetve hogyan reagál, amikor és amennyiben az események bekövetkeznek.
20. 2001. május 1. reggelén számos kisebb demonstráció zajlott London-szerte. 13:00 körül tüntetők kezdtek gyülekezni a Haymarketen, a Világbank irodái előtt. A Piccadilly Circus irányába indultak, majd végigmentek a Regent Streeten az Oxford Circusig. 14:00-ra a becslések szerint körülbelül 1500 ember tartózkodott az Oxford Circus területén, és a szám folyamatosan emelkedett. A Regent Streeten közeledők közül sokan maszkokat viseltek. A rendőrségi információk szerint az Oxford Circus-i nagygyűlésnek csak 16:00-kor kellett volna elkezdődnie, ezért a tömeg mérete felkészületlenül érte őket, és nem volt elég rendőr a helyszínen ahhoz, hogy megakadályozhassák a további csoportok behatolását a területre.
21. 14:00 körül a rendőrség úgy döntött, hogy kordont emel a tömeg kontrollálása céljából. A döntés alapjául részint a kapott titkosszolgálati értesülések szolgáltak, amelyek szerint 500–1000 erőszakos, rendzavarási szándékkal érkező résztvevő érkezése volt várható, részint pedig a korábbi hasonló eseményeken történtek, nem pedig a tömeg addig tanúsított viselkedése. A döntés a common law által biztosított felhatalmazások tudatos, a közrend védelmét szolgáló használatán alapult. A kordon létrehozásával kapcsolatos döntés megszületésétől számítva körülbelül 5–10 percbe telt a lazább, majd a rendőri erősítés megérkezését követően 20–25 percbe a teljes kordon felállítása. A kordonon belül elegendő hely volt, hogy az emberek járkáljanak, és nem volt tülekedés. Mindazonáltal az idő múlásával a körülmények kezdtek kényelmetlenné válni. Az időjárás hideg volt és esős, továbbá nem volt megoldva az élelem, víz, fedél, illetve mosdóhelyiség biztosítása.
22. A rendőrség nem tájékoztatta a tüntetőket a kordon felállításáról, mert attól tartottak, hogy az nem lenne elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a kitörni készülő tömeg koncentrált erőfeszítéseinek. A hangosbeszélő-rendszeren tett első bejelentés 16:00-kor hangzott el, tájékoztatva a tömeget arról, hogy a közrend megőrzése érdekében elzárják őket. Az illetékes rendőrparancsnok a belföldi bíróságok előtt elismerte, hogy a tömeghez intézett bejelentés előbb is elhangozhatott volna, esetleg 15:15–15:30 körül.
23. 14:25-kor, 5 perccel a teljes kordon felállítását követően a műveletet irányító főfelügyelő a tömeg ellenőrzött szétoszlatását tervezte a Regent Street északi szakasza irányába. A tüntetők kiengedését azonban el kellett halasztani, mert a tömeg egyes tagjai a kordon belül és kívül egyaránt erőszakosan léptek fel a rendőrséggel szemben, és törmelékkel kezdték őket dobálni, miután a tömeg megpróbálta áttörni a kordont a Regent Street irányába. 14:55-kor a rendőrség ismételten megpróbálkozott a tömeg északi irányú szétoszlatásával, de ismét fel kellett adniuk a tüntetők erőszakos viselkedése miatt a kordon mindkét oldalán. Körülbelül ezzel egyidőben további résztvevők indultak az Oxford Circus irányába, hogy részt vegyenek a tervek szerint 16:00-kor kezdődő eseményen. 15:40-re a hivatalos helyzetjelentés szerint a rendőröket körülvette a tömeg, és a helyzetet a lökdösődés, tülekedés és palackdobálás tovább rontotta. 16:30-kor 4–500 tüntető jelent meg a kordonon kívül egy szambaegyüttest követve, ami megnehezítette a tömeg feloszlatását az Oxford Street irányába. Az illetékesek 16:55-kor felülvizsgálták a helyzetet, de a kollektív szabadon bocsátás eshetőségét az erőszak és rendbontás kockázata miatt elvetették. 17:15-kor súlyos rendzavarás történt az Oxford Streeten, amelyet egy 25 álarcos tüntetőből álló kemény mag okozott, és amely több száz fős tömeget vonzott.17:20-kor a tömeg kordonnal elszigetelt része békésen viselkedett, de a rendőrség nem akarta megkockáztatni a kollektív szabadon bocsátást a nagy létszámú, rendzavaró viselkedést tanúsító csoportok jelenléte miatt.
24. 17:55-kor a rendőrség úgy döntött, hogy szétoszlatja a kordonon belül tartózkodó tömeget. A tömeg azonban újra erőszakossá vált, és 18:15-kor visszavonták a szabadon bocsátással kapcsolatos döntést. 19:00-kor megkezdődött a tömeg kiengedése, melynek során egyes személyeket és kisebb csoportokat vezettek el a kordon közeléből. 19:20-kor azonban meg kellett szakítani a műveletet, mert nehézségek támadtak a kordonon kívüli tömegek felügyelete során, akik közül egyesek építési törmeléket és égő tárgyakat dobáltak a rendőrökre, illetve mert a kordonból kiengedett tüntetők a helyszínen maradtak. 19:30-kor folytatódott a kollektív oszlatás, amelynek során további rendőri erők kísérték a kiengedett résztvevőket. A műveletet azonban hamarosan ismét le kellett állítani, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az Oxford Circusről kiengedettek a Great Portland Street északi részén egy másik népes csoporthoz csatlakoznak, amely korábban erőszakosan viselkedett. 20:00-ra sikerült megtisztítani a Portland Place-t, és 10-es csoportokban folytatódott az Oxford Circus-i tömeg feloszlatása. 21:45-re a művelet csaknem befejeződött. Több mint 100 főt tartóztattak le az Oxford Circus területén és környékén lezajlott rendbontás miatt. A kollektív szabadon bocsátási irányelvek szerint a rendőrség megmotozhatta a kiengedett résztvevők bármelyikét vagy akár mindegyikét, feljegyezhette a nevüket és címüket, valamint fényképet készíthetett róluk.
25. A rendőrség becslései lapján a legnagyobb tömeg idején maximum 2000 fő tartózkodott a kordonon belül, és 1000 rajta kívül. A benyújtott szöveges és képi bizonyítékok tanulmányozása alapján feltételezhető, hogy a délután során 392 főt bocsátottak szabadon egyedileg. Megállapítást nyert, hogy ez a szám valószínűleg nem pontos, de Tugendhat J vélekedése szerint az egyedileg szabadon bocsátottak száma valószínűsíthetően „közelebb van 400-hoz, mint 200-hoz”. Ezek közül a legtöbbre az Oxford Circus északi és déli oldalán került sor, míg a keleti és nyugati oldalon szabadon bocsátottak száma lényegesen alacsonyabb. A legtöbb feljegyzett szabadon bocsátás 16:00 előtt történt; 12-re került sor 16:00 és 17:00 között; 89-re 17:00 és 18:00 között; 59-re 18:00 és 19:00 között; valamint 12 egyedi szabadon bocsátásra 19:00 után. Az egyedi szabadon bocsátás során a rendőrök számára nehézséget jelentett annak megállapítása, hogy a tömeg mely tagjai nem jelentenek fenyegetést a közrendre nézve. A szabadon bocsátottak egy részét a rendőri jelentések a tüntetésbe belekeveredő, de azzal kapcsolatban nem álló járókelőkként azonosítottak. Másokat fizikai rosszulléttel küzdő, várandós vagy idős emberekként, illetve gyerekekként írtak le.
(b) Tugendhat J következtetései
26. A bíró megállapította, hogy a korábbi demonstrációkon történt erőszakos cselekmények, a rendőrség rendelkezésére álló titkosszolgálati értesülések, az együttműködési hajlandóság a rendezők által tanúsított hiánya, valamint a tömeg egyes részeinek viselkedése fényében a rendőrség megalapozottan feltételezte, hogy anyagi károk, súlyos sérülés, sőt halál valós veszélyével kell számolnia. A főbb veszélyforrás az emberek eltaposása és összenyomása volt, de a különféle tárgyak dobálása szintén kockázatot jelentett. Az Oxford Circus területén kialakult helyzetben a rendőrségnek nem volt más választása, mint hogy az erőszak és a sérülések megelőzése érdekében abszolút kordont vonjanak a terület köré, ezért az intézkedés arányos reakciónak tekinthető a tömeg jelenlétére. Az elszigetelés első számú célja a személyek – beleértve a kordonon belül tartózkodókat is – védelme; a köz- és magántulajdon épségének megőrzése az Oxford Streeten; valamint a harmadik felek egyéb jogainak védelme volt. A rendőrség a tömeg egyes tagjainak elszigetelését is tervezte, a körülményeknek megfelelően kérdések vagy motozás által.
27. 14:20-tól kezdve senki sem hagyhatta el a helyszínt engedély nélkül. Az intézkedés szigorú bezártságot jelentett az Oxford Circus környékén minimális mozgásszabadsággal, és hatásai jelentősek voltak, az idő múlásával fokozottan. A rendőrség azonban nem tervezte, hogy az elszigetelés ennyire hosszúra nyúlik, és a tömeg biztonságos szabadon bocsátásának lehetőségét folyamatosan mérlegelték.
28. Nem lett volna a tényleges időpontnál korábban megvalósítható a tömeg szabadon bocsátása. Voltak időszakok, amikor a tömegoszlatás tervezett útvonalait más, az Oxford Circus területére bejutni próbáló embercsoportok zárták le. A mozgásuk szabályozása nélkül nem lett volna ésszerű, illetve biztonságos megengedni, hogy ezek a tömegek egyesüljenek. Voltak továbbá olyan időszakok, amelyek során a rendőrség nem rendelkezett a biztonságos szétoszlatáshoz szükséges erőforrásokkal, és semmi nem támasztotta alá, hogy a Metropolitan Police főparancsnokának több rendőri erőforrás állt volna rendelkezésére, illetve többet kellett volna mozgósítania az adott napon, mint ahány rendőrt kirendelt az esemény biztosítására. Az erőforrások elégtelenségének egyik oka épp az volt, hogy a tömeg jelentős része nem volt hajlandó együttműködni az őket körülvevő kordont őrző rendőrökkel. A bíró becslése szerint átlagosan a tömeg körülbelül 40%-a tanúsított aktívan ellenséges viselkedést: lökdösődtek és tárgyakat dobáltak, illetve általánosságban nem voltak hajlandóak együttműködni. Azok pedig, akik nem dulakodtak vagy dobálóztak, nem határolódtak el ettől az agresszív kisebbségtől. Ennek eredményeképpen a kordonhoz elegendő rendőrt kellett kirendelni ahhoz, hogy fizikailag képesek legyenek visszatartani a kitörni készülő embereket. Ha a tömeg kész lett volna az együttműködésre, kevesebb rendőr is elegendő lett volna a kordon biztosítására, így a többieket át lehetett volna csoportosítani az oszlatás irányítására. Az erőforrások elégtelenségének másik oka a kordonon kívüli tömegek viselkedése volt: ezek az egyének nem fogadták el a rendőrök utasításait, illetve irányítását. A rendőrség a lehető legjobb munkát végezte a nehéz körülmények mellett. Az Oxford Circus területén összegyűlt tömeg szétoszlatásának biztosításához szükséges erőforrásokat szükségszerűen és az előírásoknak megfelelően máshol hasznosították. Ez nem azt jelenti, hogy a rendőrségnek engednie kellett volna az Oxford Circusön tartózkodó tömegnek, hogy felügyelet nélkül szétszéledjen. A bíró megállapítása szerint ez egyenlő lett volna a közrend védelmére vonatkozó és gondossági kötelezettségük, valamint arra vonatkozó határozott kötelességük megtagadásával, hogy megvédelmezzék a tömeg tagjait és a harmadik feleket, köztük a rendőröket, a súlyos személyi sérülésektől, valamint megvédjék a harmadik feleket a vagyoni károkozás veszélyétől.
29. Az Oxford Circus területén és környékén uralkodó körülményeket, és különösen annak tényét figyelembe véve, hogy a rendőröknek nehézséget okozott a békés és az erőszakos, illetve potenciálisan erőszakos egyének közti különbségtétel a kordonon belül, a bíró megállapítása szerint nem létezett a használt módszeren kívül az adott helyzetben alkalmazható egyedi szabadon bocsátási módozat. A kordon felállításának pillanatától a kontrollált szétoszlatás minden módja jelentős mennyiségű időt vett volna igénybe. Lehetetlen megállapítani, hogy mennyi időbe telt volna, mire az utolsó tüntetőt is szabadon bocsátják, ha a rendőrség nem élt volna a motozás és a bizonyítékgyűjtés eszközeivel, de 20 percnél mindenképpen többe. Ha a szabadon bocsátás mellett motozás és bizonyítékgyűjtés is történt volna, annyi időbe telt volna, mint jelen esetben, az oszlatás 19:30-ra tehető újrakezdésétől számítva, vagyis legalább 1-2 órába.
30. A jogtalan fogva tartás vádját illetően Tugendhat J úgy vélekedett, hogy alkalmazható a szükségesség védelme, és hogy a rendőri intézkedés szükségszerű volt.
31. Az 5. Cikket illetően a bíró megállapította, hogy a kordonnal való elszigetelés kimerítette a szabadságtól való megfosztás fogalmát az 5. Cikk 1. szakasza értelmében. Kijelentette, hogy noha a rendőrség nem tervezte az Oxford Circus-i tüntetés mindegyik, kordon mögé zárt tagját bíróság elé állítani, az volt a céljuk, hogy a tömeg elzárásával letartózhassák és bíróság elé állíthassák mindazokat, akikről megalapozottan feltételezték, hogy bűncselekményeket követtek el, és azokat, akiknek a letartóztatása szükséges volt a bűncselekmények elkövetésének megakadályozásához, és ez megfelelt az 5. Cikk 1. szakaszának (c) pontjában megfogalmazott követelményeknek.
32. Az ügy egyedi körülményeinek tekintetében Tugendhat J továbbá megállapította, hogy nem történt meg a véleménynyilvánítás és gyülekezés szabadságának megsértése. Egyetlen tanú sem tudott kielégítő magyarázatot adni arra, hogy mi volt az Oxford Circus-i nagygyűlés célja, illetve minek kellett volna történnie akár a helyszínen, akár bárhol máshol, ha a rendőrség kordont nem von a terület köré. Megállapította, hogy a rendezők által előzetesen terjesztett röpiratok azt a célt szolgálták, hogy a jelenlévők legalább egy jelentős méretű kisebbségét rendzavarásra és különféle bűncselekmények elkövetésére biztassák, vélhetően beleértve olyan, közrend megsértésére irányuló cselekményeket, mint a zavargás, a garázdaság és a fosztogatás. A kordon nélkül előálló zűrzavarban gyakorlatilag lehetetlen lett volna törvényes keretek között tiltakozást tartani. Nem volt továbbá bizonyíték arra, hogy az Oxford Circus területén tartózkodott volna olyasvalaki, aki élni kívánt a véleménynyilvánítás szabadságával, ám azt mégsem tette meg. Tugendhat J így arra a következtetésre jutott, hogy az ügy középpontjában a közrend és a szabadsághoz való jog áll, nem pedig a véleménynyilvánítás és gyülekezés szabadsága, és a kérelmező minden követelését elutasította.
(c) A Fellebbviteli Bíróság
33. Tugendhat J engedélyezte Austin asszony és Saxby úr számára, hogy fellebbezzenek a jogtalan fogva tartásért benyújtott követeléssel kapcsolatos megállapításaival szemben, illetve az Egyezmény 5. Cikke értelmében. 2007. október 15-én hozott ítéletében ([2007] EWCA Civ 989) a Fellebbviteli bíróság elutasította a kérelmet.
34. A törvénytelen fogva tartással kapcsolatos követelés ügyében a Fellebbviteli Bíróság megállapította, hogy a rendőrség a közrend mások általi megzavarásának fenyegetésére reagálva jogosan hozhatott olyan intézkedéseket, amelyek akadályozták az ártatlan harmadik feleket törvényes jogaik gyakorlásában, illetve korlátozták azok mértékét, de kizárólag akkor, ha minden más elérhető lehetőséget kimerítettek a közrend megzavarásának megakadályozására és a harmadik felek jogainak védelmében, és ha az intézkedések ésszerűen mérlegelve szükségesnek és arányosnak tekinthetőek. A feltételrendszer alkalmazásával megállapítható, hogy az Oxford Circus-i tüntetés során tapasztalható körülmények mellett Austin asszony elzárása törvényes volt, mert szükség volt rá a közrend küszöbön álló, mások általi megzavarásának megakadályozásához.
35. Az 5. Cikk alapján megfogalmazott kérelemmel kapcsolatban a Fellebbviteli bíróság megállapította, hogy az elszigetelés nem volt a szabadságtól való megfosztásnak tekinthető. A bíróság ítéletét kihirdető Sir Anthony Clarke MR a következőképpen fogalmazott:
“102. ... [A]z első kérdés az, hogy a fellebbezőket a kezdetektől fogva megfosztották-e szabadságuktól. A véleményünk szerint a válasz egyértelműen nem. Helyzetük akkor nem sokban különbözött az elzárás, illetve őrizetben tartás számos egyéb típusától, amelyekre a bíró is utalt, és amelyek az 5. Cikk 1. szakasza értelmében nem számítanának a szabadságtól való megfosztásnak. Talán jó példa a futballszurkolók tömege. Nem szokatlan, hogy az ilyen tömeget megfosszanak a mozgásszabadságuktól, akár hosszabb időre is, részben a tömeget alkotó egyének védelme, részben (egyes esetekben) pedig a tömeg erőszakos viselkedésének, például ellentétes oldalon álló szurkolók összecsapásának megakadályozása érdekében. A további példák között olyanokat említhetünk, mint... például amikor az autóvezetők akár több órára az autópályán rekednek egy balesetet követő rendőri intézkedés miatt. Ilyen esetekben szükségszerű lehet, hogy a rendőrség bizonyos területekre zárja el az érintett személyeket, egyes esetekben akár az eredetileg tervezettnél hosszabb időre.
103. Véleményünk szerint a tárgyalt eset is ebbe a kategóriába esik. A bíró által megállapított tényállásra vonatkozóan: a rendőrség számára nem állt rendelkezésre más alternatíva, mint a kordon felállítása. Az erőszakos cselekmények elkerülése érdekében 2-3 órán át tartó, kontrollált szabadon bocsátást terveztek. A bíró azonosította a céljaikat, beleértve a biztonságra és a tömeg – az adott feltételek mellett nagy részben azonosíthatatlan – tagjai által elkövetendő bűncselekmények megakadályozására való törekvést. Ilyen körülmények mellett a kordon felállítását a megítélésünk szerint nem lehet megalapozottan az önkényes őrizetben tartás olyan válfajának tekinteni, amit a strasbourgi döntéshozók a szabadságtól való megfosztás az 5. Cikk 1. szakaszában meghatározott eseteként jellemeznének. A fentebb felsorolt okokból kifolyólag úgy véljük, hogy a bíró elvi tévedést vétett, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a fellebbezőket 14:20-tól jogtalanul tartották őrizetben.
104. Mindezek alapján újra mérlegelnünk kell az ügy nyitott kérdését, nevezetesen hogy a kérelmezőket ezt követően jogtalanul tartották-e fogva. Megítélésünk szerint a válasz: „nem”. Például... a délután folyamán a rendőrség számos alkalommal parancsot adott a kontrollált szabadon bocsátás megkezdésére, de kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a biztonságos kivitelezés nem lehetséges. Az északi irányú kontrollált tömegoszlatás megkezdésére vonatkozó döntést háromszor voltak kénytelenek felülvizsgálni, majd visszavonni a kordonnal körbezárt és azon kívül tartózkodó tüntetők viselkedése miatt, így a végső szabadon bocsátási fázis megkezdésére 20:02-ig nem kerülhetett sor... Az egész időszakra rendkívül erőszakos viselkedés volt jellemző, noha – és ezt ki kell emelnünk – nem a fellebbezők részéről. Ahogy a bíró is megállapította... ez nem egyszerűen tüntetők mozdulatlan, rendőrök által körbezárt tömege volt, amelyet 7 órán át egy helyben tartottak az Oxford Circus területén. Változékony, kaotikus és zavarba ejtő helyzet volt, amelyet tovább bonyolított a kordonon kívül, annak közvetlen közelében tartózkodó tüntetők nagy létszámú csoportja, akik komoly fenyegetést jelentettek mind a közrendre, mind pedig a kordont biztosító és az azon belül tartózkodó rendőrökre nézve.
105. A vázolt körülmények között megalapozottan nem állítható, hogy elkövetkezett egy olyan pillanat, amikor valami, ami az adott időpontig nem minősült a szabadságtól való megfosztásnak az Egyezmény 5. Cikkének 1. szakasza értelmében, a szabadságtól való megfosztássá vált volna. Ebből kifolyólag, az összes releváns körülmény figyelembe vételével kijelentjük, hogy a bíró által megállapított következtetéssel szemben nem történt meg a szabadság önkényes korlátozása az Egyezményben tárgyalt módon.
(d) A Lordok Háza
36. Austin asszonynak, akárcsak Saxby úrnak, a Lordok Háza engedélyezte a fellebbezés benyújtását az Egyezmény 5. Cikkének 1. szakasza tekintetében. Az ügyben tartott meghallgatásra 2008. november 24–25-én került sor, 2009. január 28-án pedig egyhangú ítéletet hozott, elutasítva a kérelmet azon az alapon, hogy az 5. Cikk 1. szakasza nem alkalmazható, mivel a kérelmezőt nem fosztották meg a szabadságától ([2009] UKHL 5).
37. Lord Hope of Craighead, akivel a lord főbírák egyhangúan egyetértettek, a következőképpen fejtette ki a „szabadságtól való megfosztás” értelmezésének megközelítését:
„23. Az 5. Cikk 1. szakaszának a tömegek ellenőrzésére irányuló intézkedésekkel kapcsolatos alkalmazásának problémakörét egyelőre nem tárták a strasbourgi bíróság elé. Így nem áll rendelkezésre közvetlen iránymutatás azzal kapcsolatban, hogy alkalmazható-e az 5. Cikk 1. szakasza olyan esetekben, amikor a rendőrség a szabad mozgást korlátozó intézkedéseket vezet be azzal a céllal, hogy megóvja az egyéneket a sérüléstől, illetve megelőzze a tulajdonban esett súlyos károkat. A tömegkontroll közrendi alkalmazása azonban nem újdonság. Gyakran van például szükség a hasonló intézkedések bevetésére a futballmeccseken, biztosítandó, hogy a rivális szurkolók ne konfrontálódhassanak olyan helyzetekben, amelyek erőszakos cselekményekhez vezethetnek. A rendőrség az autóvezetőket is korlátozhatja a szabad mozgásban a közúti baleseteket követően, a forgalmi biztonság érdekében; továbbá megakadályozhatja, hogy a helyi lakosság túl közel kerüljön egy-egy tűzvész vagy terrortámadás helyszínéhez. Nem véletlen, hogy eddig nem merült fel a felvetés, miszerint az ilyen jellegű korlátozások megszegik az 5. Cikk 1. szakaszában foglaltakat, amennyiben arányosak és nem önkényesek.
24. A rendőrkordon által a jelen esetben kikényszerített korlátozásokat az imént említett példákhoz képest nagyobb fokúnak, illetve intenzitásúnak tekinthetjük. A felelős állam képviselőjeként felszólaló Lord Pannick QC azonban rámutatott, hogy a korlátozás célja, illetve körülményei ésszerűen nem hagyhatók figyelmen kívül. Az őrizetben tartás alapesetének gondolata senkiben sem merült fel. Szóba sem jöhetett volna a szabadságtól való megfosztás vádja, ha a kordon csak 20 percig marad a helyén. Az a tény azonban, hogy ennél sokkal hosszabb ideig állt, jelen esetben mellékes, ugyanis a kordonnal körbezárt tömeg kiengedése a rendőrségen kívül álló okokból nem volt korábban lehetséges. Olyan esetről van szó, jelentette ki, amelyben annak eldöntéséhez, hogy a történtek az 5. Cikk 1. szakaszának hatálya alá estek-e, meg kell találni az egyén jogai és a társadalom érdekei közötti igazságos egyensúlyt. Természetesen hangsúlyoznunk kell a tényt, hogy az 5. Cikk alapvető jogot tárgyal, amely rendkívüli fontosságú. Az a tény azonban, hogy a megsértése kizárólag az (a)–(f) pontokban részletezett esetekben volt igazolható, rámutatott, hogy fontos lenne azonosítani az alkalmazásának korlátait.
25. A fellebbezőt képviselő Williams jogtanácsos asszony ezzel szemben kijelentette, hogy az intézkedés célja lényegtelen. A tény, hogy az intézkedés szükségszerű és arányos reakció volt, pusztán annak előfeltétele, hogy megállapítható legyen az alkalmazásának törvényessége az 5. Cikk 1. szakasz (a)–(f) alszakaszainek céljaira. Ezen túlmenően azonban nem releváns. Szükségtelen bármiféle egyensúly megállapítása az eredeti kérdés mérlegelésekor, azaz annak megállapításakor, hogy alkalmazható-e az 5. Cikk 1. szakasza a rendőri intézkedésekre. A cél és egyensúly kérdései csak az (a)–(f) pontokban felsorolt esetek tanulmányozásakor merültek fel.
Releváns-e a cél?
26. Annak eldöntése során, hogy megvalósult-e a szabadságtól való megfosztás, minden korábban tárgyalt esetben figyelembe kellett venni az adott ügy egyedi körülményeit. Épp ezért nem sokat segítenek az 5. Cikk alkalmazásával kapcsolatos azon döntések, amelyek teljes egészükben az adott körülményeken alapultak. Ezek is értékesek azonban, amennyiben elmondható, hogy elvi kérdéseket illusztrálnak. A jelen helyzetben a korábbi ügyek tanulmányozása annyiban nyújt segítséget, hogy rajta keresztül megállapítható, mennyiben tekinthető relevánsnak a kérdéses intézkedés célja annak mérlegelésekor, hogy az az 5. Cikk 1. szakaszának hatálya alá tartozik-e egyáltalán.
27. Ha a cél releváns, lehetővé kell tennie a korlátozás által elérni kívánt hatás és az egyéni érdekek közti egyensúly megállapítását. Az a felvetés, hogy az egyensúly megállapítására már a kezdeti szakaszban, a cikk hatályának mérlegelésekor szükség van, nem merült fel az Engel kontra Hollandia (1. sz) (1976) 1 EHRR 647 vagy a Guzzardi v Italy (1980) 3 EHRR 333 ügyben. Az sem mondható el, hogy a cikk szövege tartalmazná ezt a kitételt. Úgy vélem azonban, hogy elegendő utalást találunk a bíróság joggyakorlatában arra, hogy az egyensúly kérdése elválaszthatatlan az Egyezményben foglalt fogalmaktól, és hogy szerepet kell játszania az egyén fizikai biztonságát védelmező kiemelt alapjogok hatályának mérlegelésekor.”
Lord Hope ezt követően megvizsgálta a Bíróság és a Bizottság számos korábbi ítéletét és határozatát, köztük a következőket: X. kontra Német Szövetségi Köztársaság, 8819/79 sz., a Bizottság határozata (1981. március 19., Határozatok Tára, 24. kötet, 158. oldal; Guenat kontra Svájc, 24722/94 sz., a Bizottság határozata (1995. április 10.), Határozatok Tára, 81-B kötet, 13. oldal; H.M. kontra Svájc, 39187/98 sz., ECHR 2002‑II; Nielsen kontra Dánia, 1988. november 28., A sorozat, 144. sz.; Soering kontra Egyesült Királyság, 1989. július 7., A sorozat, 161. sz.; O’Halloran és Francis kontra Egyesült Királyság [GC], 15809/02 és 25624/02 sz., ECHR 2007‑III; N. kontra Egyesült Királyság [GC], 26565/05 sz., 2008. május 27., és az alábbi következtetésre jutott:
„34. Épp ezért úgy vélem, hogy még azon alapjogok esetében is, melyek alkalmazásánál az Egyezmény semminemű korlátozást nem engedélyez, helye van a pragmatikus megközelítésnek, amely minden körülményt alaposan mérlegel. Az 5. Cikk nem említi a közbiztonság és a közrend védelmének érdekét mint olyan esetet, amelyben az egyén megfosztható szabadságától. Ez éles ellentétben áll a 10. Cikk 2. szakaszával, amely e tekintetben kifejezetten ide sorolja az önkifejezés szabadságát. A közbiztonság érdekében foganatosított intézkedések az 5. Cikkel összefüggésben fennálló fontossága azonban világosan megjelenik az Egyezmény 2. Cikkében, hiszen a tömeg erőszakos viselkedése által érintett személyek élete veszélyben foroghat, ha a rendőrség nem alkalmazhatja a tömegkontroll eszközeit. Ebben a helyzetben szükségszerű az igazságos egyensúly megkeresése az egymással ellentétes alapjogok összeegyeztetése érdekében. Az 5. Cikk a tömeg-ellenőrzési intézkedésekre kiterjedő hatálya tekintetében természetesen az egyén és a közösség érdekeit egyaránt mérlegelnünk kell. A lépések megtételekor jóhiszeműen kell eljárni, és azoknak arányosnak kell lenniük a helyzettel, amely szükségszerűvé tette az intézkedések meghozatalát. Ez elengedhetetlen azon alapelv betartásához, miszerint egyetlen olyan intézkedés sem lehet önkényes, amely hatással van egy személy szabadsághoz való jogára. Ha azonban ezek a követelmények teljesülnek, megalapozott az a következtetés, miszerint a közösség érdekeit szem előtt tartva foganatosított tömeg-ellenőrzési intézkedések nem korlátozzák az általuk mozgásszabadsága gyakorlásában akadályozott tömeg egyes tagjainak az 5. Cikk által biztosított jogait.”
Lord Neuberger of Abbotsbury egyetértett azzal a megállapítással, hogy nem történt meg a szabadságtól való megfosztás, majd a következő megfigyelést tette:
„58. A rendőrségnek kötelessége fenntartani a közrendet, ha zavargások kitörése fenyeget, és megtenni az ésszerű lépéseket a rendbontás megakadályozása érdekében, különösen, ha ez az egyének és a tulajdon elleni erőszakos cselekedeteket is magában foglalja. Bármely modern demokráciában élő, józanul gondolkodó állampolgár ésszerűen számíthat rá, de legalábbis elképzelhetőnek és elfogadhatónak tarthatja, hogy bizonyos körülmények között a rendőrség elszigetelheti. Így ha például egy őrült vagy részeg egyén szabadon garázdálkodna egy középületben, a rendőrség fel lenne jogosítva, sőt kötelezve lenne, hogy az érintett állampolgárokat akár több órára elzárja a veszély elől oda, ahol épp tartózkodtak, még akkor is, ha az egy kisebb helyiség számos másik személlyel. Hasonlóképpen, a futballmeccseken, ahol az egymással szembenálló csapatok szurkolói csoportjai vannak jelen, a rendőrség rutinszerűen – és nyilvánvalóan helyesen – gondoskodik róla, hogy az erőszakos cselekmények és súlyos testi sérülések elkerülése érdekében a két csoportot távol tartsa egymástól; ez gyakran jelenti egyik, illetve akár mindkét csoport viszonylag kis helyre és nem elhanyagolható időtartamra való elzárását. Vagy vegyük az országúti balesetek példáját: ezekben az esetekben gyakori – és ismét egyértelműen helyénvaló –, hogy a rendőrség felszólítja az autóvezetőket és az utasokat, hogy maradjanak az álló járműveikben, sokszor egy-két óránál hosszabb időtartamra. A rendőrség az összes felsorolt esetben korlátozza az egyének mozgásszabadságát a saját biztonságuk, illetve a személyek és a tulajdon elleni erőszakos cselekmények megakadályozása érdekében.
59. Hasonlóképpen, egy tüntetés esetén, különösen akkor, ha olyan tüntetésről van szó, amellyel kapcsolatban megalapozottan várható a közrend súlyos megzavarása és a jelentős mértékű erőszak, és ezzel a résztvevők is tisztában vannak, a rendőrségtől értelemszerűen elvárható, hogy megtegyék a rendbontás és az erőszakos cselekmények megakadályozásához, illetve legalább az okozott károk mértékének csökkentéséhez szükséges lépéseket. Ezek az intézkedések gyakran a tüntetők, és olykor a tüntetésbe véletlenül belekeveredett állampolgárok mozgásszabadságának korlátozásával járhatnak. Mindebből bizonyos esetekben az következik, hogy az egyének egy időre viszonylag kis területen kényszerülnek tartózkodni.
60. Ilyen esetekre nézve megalapozatlannak tartom az állítást, hogy az 5. Cikk hatályos lenne, feltéve, és ez egy rendkívül fontos alapfeltétel, hogy a rendőrség intézkedései arányosak és ésszerűek, és hogy bárminemű elzárás a releváns cél elérése, nevezetesen a rendzavarás és az erőszakos cselekmények megakadályozása által megkívánt ésszerű minimumra korlátozódik mind kényelmetlenség, mind időtartam tekintetében.
61. A fellebbező képviselője felvetette, hogy az általam felsorolt példák némelyikében az elzárásba való beleegyezés feltételezhető az érintett személyek részéről. Nem merném kijelenteni, hogy ez megalapozott állítás, már csak azért sem, mert – hacsak a beleegyezést nem tekintjük akaratlannak vagy vitán felül állónak –, nem foglalkozna egy olyan személy ügyével, aki jelezte a rendőrségnek, hogy nem egyezik bele az elzárásába. Ha azonban a feltételezett beleegyezés elégséges alapját képezi az elzárás az 5. Cikknek megfelelő igazolásának, akkor úgy vélem, hogy a jelen esetben az elzárás jogossága igazolható azon az alapon, hogy bárkiről, aki az utcán tartózkodik, különös tekintettel egy olyan tüntetés résztvevőire, amelyről közismerten és megalapozottan feltételezhető az erőszakos cselekmények megtörténte, jogosan feltételezhető, hogy elfogadja annak lehetőségét, hogy a rendőrség elzárja, amennyiben ez a közrend súlyos megsértése és az erőszakos cselekmények megakadályozásának ésszerű és arányos módja.
62. A Fellebbviteli Bíróság döntésével egyetértésben úgy vélem tehát, hogy a Bíró a fenti [57]. bekezdésben összefoglalt megállapításai alapján kijelenthetjük: a rendőrség intézkedései a jelen esetben nem sértették meg a fellebbező az 5. Cikkben biztosított jogait. A tárgyalt eset egyetlen olyan vonása, ami aggodalomra adhat okot, az elzárás időtartama, ami csaknem hét óra volt. Mivel azonban arra a következtetésre jutottunk, hogy a rendzavarás és az erőszakos cselekmények megakadályozásához szükséges ésszerű és arányos korlátozás nem sérti meg az 5. Cikket, megalapozatlannak tartom azt a feltételezést, hogy a puszta tény, miszerint a korlátozás időtartama szokatlanul hosszúra nyúlt, önmagában átalakíthat egy olyan helyzetet, amely nem tartozik az 5. Cikk hatálya alá, egy olyanná, ami igen. Úgy vélem, hogy a megközelítést támogatja pár olyan eset, ahol megállapításra került, hogy a bebörtönzés nem kerül ki az 5. Cikk hatálya alól csak azért, mert rövid ideig tartott – lásd például a Novotka kontra Szlovákia ügyet (47244/99. sz kérelem, 2003. november 4.)
63. Ahogy már korábban jeleztem, a véleményem szerint a rendőrség szándékai relevánsak, különösen egy ehhez hasonló, nem szokványos esetben, ahol a szándék a külső körülményekből származtatható. Ha például a rendőrség a tömeg ellenőrzéséhez szükséges időn túl is fenntartotta volna a kordont, hogy megbüntesse vagy „megleckéztesse” a körbezárt tüntetőket, meglátásom szerint egészen más kérdések merülnének fel. Ebben az esetben úgy vélném, hogy nehezen lenne vitatható az az érv, miszerint a kordon fenntartása őrizetben tartásnak minősült az 5. Cikk értelmében. Azonban, ahogy az a Bíró világos és jól megalapozott megállapításaiból is kiderül, melyeket a fellebbezés során igen helyesen nem támadtak meg, a jelen esetben ez az állítás minden kétséget kizáróan megalapozatlan lenne.
64. Továbbá a véleményem szerint fontos észben tartani, hogy ha a korlátozás a jelen esetben őrizetben tartásnak minősült volna az 5. Cikk értelmében, nem lett volna indokolt a használata a (b) és (c) pontokban felsorolt kivételek alapján, nem utolsósorban az Európai Bíróság a Lawless kontra Írország (3. sz) (1961) 1 EHRR 15 ügyben elhangzott indoklása miatt. Úgy tekintem, hogy a tény, miszerint az őrizetben tartás nem lett volna igazolható az (a)–(f) pontokban felsorolt kivételek alapján, azt az érvet támogatja, hogy a szabad mozgás korlátozása egyértelműen nem minősült őrizetben tartásnak az 5. Cikk értelmében. Életszerűtlennek találnám, ha a rendőrség az adott körülmények között nem tehette volna meg, amit tett, anélkül, hogy megsértette volna a kordonnal körbezárt személyek az 5. Cikkben biztosított jogait.”
Lord Carswell egyetértett Lord Hope-pal, Lord Scott of Foscote pedig egyetértett Lord Hope-pal és Lord Neubergerrel, kiemelve, hogy „az elzárás vagy korlátozás célja és az annak végrehajtásáért felelős személyek szándékai kiemelt fontosságú tényezőként szerepelnek az annak eldöntésekor mérlegelendő körülmények között”, hogy megvalósult-e a szabadságtól való megfosztás.
Lord Walker of Gestingthorpe egyetértett Lord Hope következtetéseivel, de hozzátett egy „lábjegyzetet”:
„43. Véleményének 26. és soron következő szakaszaiben Lord Hope felteszi a kérdést: »Releváns-e a cél?« Következtetése, amely rendkívül jól alátámasztott, a következő (34. bekezdés): még az alapvető jogok esetén is lehetőség kínálkozik a pragmatikus megközelítésre, amely minden körülményt mérlegel. Tisztelettel egyetértek azzal, hogy ezen a ponton indokolt a körültekintés. A strasbourgi Bíróság számos alkalommal kijelentette, hogy minden körülmény releváns lehet annak eldöntésekor, hogy megvalósult-e a szabadságtól való megfosztás, lásd például a HM kontra Svájc ügy (2004) 38 EHRR 314 42. bekezdését. ... Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a felsorolt tényezők, bármennyire is széleskörűek, a célt nem foglalják magukban.
44. A cél általánosságban releváns az olyan elzárás esetében, amelyről feltételezhető, hogy a szabadságtól való megfosztásnak minősül, de nem azért, hogy megállapítsuk, az intézkedés átlépte-e a határt, hanem annak eldöntésére, hogy az elzárás igazolható-e az 5. Cikk 1. szakasza (a)–(f) pontjaival; lásd például a következő döntéseket (az 5. Cikk 1. szakasza (e) pontjával kapcsolatban): Nielsen kontra Dánia (1988) 11 EHRR 175; Litwa kontra Lengyelország (2001) 33 EHRR 1267; Wall kontra Svédország, (2002. december 10.) elfogadhatósági határozat, 41403/98; HM kontra Svájc (fent); HL kontra Egyesült Királyság (2005) 40 EHRR 32; Enhorn kontra Svédország (2005) 41 EHRR 633; valamint Storck kontra Németország (2006) 43 EHRR 96. Ha az elzárás a szabadságtól és személyes biztonságtól való megfosztásnak minősül, a jó szándék nem ellensúlyozza az elzárás jogosságának az 5. Cikk 1. szakasza (a)–(f) pontjainak szigorú értelmezése alapján való igazolhatóságában fellelhető hiányosságokat.
45. Az imént felsorolt, az 5. Cikk 1. szakasza (e) pontjával kapcsolatos esetek közül több kapcsán is felmerül a kifejezett vagy vélelmezett beleegyezés problémaköre (például elmegyógyintézetbe vagy öregek otthonába való beutalás esetén). A korábbi ügyekben hozott határozatok ma már kétesnek tűnhetnek, amennyiben „szülői jogokon” alapultak (különösen a Nielsen-ügy esetében, amelyben 9–7 arányú határozat mondta ki, hogy egy tizenkét éves fiú elmegyógyintézetbe zárása nem minősül a szabadságtól való megfosztásnak az anyja „szülői jogaira” való tekintettel). A Storck-ügy véleményem szerint világosan jelezte, hogy megváltozott a fiatal egyének önrendelkezésének megközelítése (noha ebben az esetben a szerencsétlen sorsú felperes 18 éves volt a brémai klinika zárt elmegyógyászati szárnyában lefolytatott kényszergyógykezelése idején, amellyel kapcsolatban jelentős összegű kárpótlást kapott nem vagyoni kárért).
46. Az X kontra Németország (1981. március 19.) elfogadhatósági határozatával (8819/79) kapcsolatban is kétségeim vannak; egy rendőrkapitányság bárkiben félelmet ébreszthet, különösen a gyerekekben, és meglehetősen csalárdnak tűnik a kapott indoklás, miszerint
»a jelen esetben a rendőri intézkedés nem a gyerekek szabadságtól való megfosztását célozta, hanem egyszerűen azt a célt szolgálta, hogy megtudják tőlük, miként jutottak hozzá a náluk talált tárgyakhoz, valamint információt szerezzenek tőlük a korábban az iskolájukba történt lopásokról.«
47. Mindezeken ellenére megállapítom, hogy a jelen esetben megkerülhetetlen a következő egyszerű kérdés feltétele: miért volt jelen a rendőrség az Oxford Circus területén 2001. május 1-jén? Mi volt a céljuk? A válasz, ahogy Lord Hope azt már kifejtette a bíró meg nem támadott következtetéseinek minden részletre kiterjedő összefoglalója során, az, hogy a tömegkontroll egy különösen nehéz műveletét kellett végrehajtaniuk a személyi sérülések és a tulajdonban esett károk megelőzése érdekében. A műveletet irányító rangidős rendőrök mindent megtettek, hogy megakadályozzák a Red Lion Square-en 1974. június 15-én történt esethez hasonló tragédiákat. A rendőrség célja a tömeg szétoszlatása volt, és az a tény, hogy ennek elérése sokkal több időbe telt, mint hitték, rajtuk kívül álló okokból következett.”
A JOG
I. Az Egyezmény 5. Cikke 1. Szakaszának VÉLELMEZETT SÉRELME
38. A kérelmezők felpanaszolták, hogy megfosztották őket személyes szabadságuktól, megszegve ezzel az Egyezmény 5. Cikkének 1. szakaszát, amely így szól:
“1. Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:
(a) törvényes őrizetben tartás az illetékes bíróság által történt elítélést követően;
(b) olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki nem tesz eleget a bíróság törvényes rendelkezésének, illetőleg a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából történő letartóztatás vagy őrizetbe vétel;
(c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák, vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;
(d) a kiskorú őrizetbe vétele törvényes rendelkezés alapján nevelési felügyelet céljából vagy törvényes őrizetben tartása az illetékes hatóság elé állítás céljából;
(e) törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, valamint elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele;
(f) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából vagy olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki ellen intézkedés van folyamatban kiutasítása vagy kiadatása céljából.”
39. A Kormány úgy érvelt, hogy az 5. Cikk 1. szakasza a tárgyalt esetre nem vonatkozik, mert a szabadságtól való megfosztás tényállása nem valósult meg. Másodlagosan kijelentette, hogy a szabadság bárminemű korlátozása az 5. Cikk 1. szakaszának (b) és/vagy (c) pontjával összhangban történt.
A. A felek érvei
1. A Kormány
40. A Kormány kijelentette, hogy a rendőrség nem fosztotta meg a kérelmezőket a szabadságuktól az 5. Cikk 1. szakaszának értelmében. Hangsúlyozták, hogy a közösség érdekei és az egyén jogainak védelme közti igazságos egyensúly megteremtése az Egyezmény alapvetései közé tartozik. Az egyensúly kérdése a Bíróság esetjogának is lényegi eleme, így tekintetbe veendő annak mérlegelése során, megvalósult-e a szabadságtól való megfosztás. Az Egyezmény 8–11. Cikkeivel ellentétben az 5. Cikk 1. szakaszára nem vonatkozik általános irányelv. Ily módon fontos, hogy a „szabadságtól való megfosztás” fogalma ne kapjon túl tág értelmezést.
41. A szabadságtól való megfosztás azonosításának releváns alapelveit először az Engel és mások kontra Hollandia ügyben (1976. június 8., 58–59. bekezdés, A sorozat 22. sz.) fektette le, majd ezt kövezően a Guzzardi kontra Olaszország ügyben (1980. november 6., 92–93. bekezdés, A sorozat 39. sz.) és számos későbbi esetben is alkalmazta. A joggyakorlatból világosan kiderül, hogy a szabadságtól való megfosztás tényállásának megállapításakor az egyedi körülményekből kell kiindulni. Az egyik mérlegelendő tényező az intézkedés időtartama, de annak ténye, hogy egy bizonyos (akár hosszabb) ideig korlátozások vannak érvényben, önmagában még nem vezet a szabadságtól való megfosztáshoz, ahogy ez az alábbi, éjszakai kijárási tilalmakra vonatkozó esetekből is kiderül: Raimondo kontra Olaszország, 1994. február 22., A sorozat 281‑A sz. és Trijonis kontra Litvánia, 2333/02 sz., 2005. december 15. Az intézkedés foganatosításának célja releváns tényező, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy a Bíróság megállapítsa, nem történt meg a szabadságtól való megfosztás, még az olyan esetekben is, ahol az egyént vagy egyéneket fizikailag elzárták egy bizonyos, jól meghatározható helyen, hosszabb ideig, lásd: Engel, fent hivatkozva, az 59. bekezdésben, ahol a Bíróság megállapította, hogy a katonai fegyelem kontextusa sem hagyható figyelmen kívül; továbbá Nielsen kontra Dánia és H.M. kontra Svájc, amelyekre szintén fent hivatkoztak, és amelyek tárgyalásakor a Bíróság, megállapítván, hogy az 5. Cikk nem hatályos, az elzárás humanitárius célját is számításba vette. A megközelítés elvben helyes volt, mivel az 5. Cikk 1. szakaszának célja az önkényes és indokolatlan őrizetben tartás megakadályozása.
42. A Bíróság joggyakorlatában napjainkig nem merültek fel olyan körülmények, mint a most tárgyalt esetben, ahol szükségszerű volt, hogy a rendőrség arányos intézkedéseket hozzon, és az egyének korlátozott idejű elzárásával megelőzze a közrend súlyos megzavarását, beleértve a halál és a súlyos sérülések jelentős kockázatát. Ha az 5. Cikket úgy értelmeznénk, hogy az alkalmas lenne a 2001. május 1-jén az Oxford Circus köré vont kordon felállításának megakadályozására, a szerződő államok rendőri erői kötelezve lennének arra, hogy alternatív módszereket dolgozzanak ki az erőszakos tüntetések kezelésére, amelyek ugyan nem vetnének fel az 5. Cikkel kapcsolatos aggályokat, de sokkal nagyobb veszélyt jelentenének az érintett felek számára, mivel könnygáz vagy gumilövedékek használatát is magukban foglalhatják.
43. A Lordok Háza és a Fellebbviteli Bíróság helyesen alkalmazták a Bíróság joggyakorlatából következő elveket, amikor megállapították, hogy a kordon felállítása nem minősült a szabadságtól való megfosztásnak. A szabad mozgás átmeneti korlátozása egy országúton, még akkor is, ha abszolút, nem minősül a szabadságtól való megfosztásnak, ahogy az világosan kiderül a hazai bíróságok által felsorolt, a futballmeccsek szurkolói tömegeire és az országúti forgalomra is kitérő példáiból. A következő felmerülő kérdés az, hogy a kordon fennállásának időtartama átminősíthette-e az intézkedést a szabadságtól való megfosztássá. Ennek mérlegelésekor tekintetbe kell venni a körülményeket, különösen a rendőrség ama célját, hogy gondoskodjon a kordonon belül és azon kívül tartózkodók biztonságáról, valamint az intézkedés szükségességét, mivel a rendőrség számára nem állt rendelkezésre más eszköz a közrend súlyos megzavarásának megakadályozására.
44. Másodlagosan, amennyiben megvalósult a szabadságtól való megfosztás, az indokolható az 5. Cikk 1. szakaszának (b) pontjával, mivel „a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából” történik minden, ami segít egy rendőrnek kezelni a közrend megsértését. Harmadlagosan, a szabadság bárminemű megsértése az 5. Cikk 1. szakaszának (c) pontjának hatálya alá esik, amennyiben a kérelmezők elszigetelése szükségszerű volt annak érdekében, hogy a rendőrség megakadályozhassa a közrend küszöbön álló megzavarását.
2. A kérelmezők
45. A kérelmezők véleménye szerint annak megállapítása érdekében, hogy megtörtént-e a szabadságtól való megfosztás, szükségszerű az egyén konkrét helyzetének objektív kiértékelése, nevezetesen annak megállapítása, hogy megvalósult-e az egyén „viszonylag kis helyre és nem elhanyagolható időtartamra való elzárása”, és hogy az egyén „érvényes módon beleegyezett-e” ennek megtörténtébe (lásd: Storck kontra Németország, 61603/00 sz., 74. bekezdés, ECHR 2005‑V). Amennyiben az intézkedés nem eredményezett klasszikus értelemben vett bebörtönzést, az elzárás természete és mértéke, a végrehajtás módja, az időtartama és a kérelmezőre gyakorolt hatása alapján kell értékelni. Így például minél nagyobb mértékű az elszigetelés és a hatósági kényszerítés, annál rövidebb időtartam elegendő a szabadságtól való megfosztás megvalósulásához.
46. A kérelmezők úgy érveltek, hogy a Kormány észrevételei azon az újszerű és ellentmondásos felvetésen alapulnak, hogy a közjóval vagy közérdekkel kapcsolatos cél által szükségessé tett elzárás nem minősül a szabadságtól való megfosztásnak, legalábbis a klasszikus börtönhelyzeten kívül. A kérelmezők ezzel nem értettek egyet, és hozzátették, hogy amennyiben olyan intézkedést hoztak az adott helyzetben, amely egyébként szabadságtól való megfosztásnak minősült volna, az alkalmazás célja irreleváns annak megítélése szempontjából, hogy történt-e szabadságtól való megfosztás. Az intézkedés meghozatalának célja kizárólag annak eldöntése szempontjából lényeges, hogy a szabadságtól való megfosztás igazolható-e az 5. Cikk 1. szakaszának (a)–(f) pontjaiban felsorolt hat céllal, amelyek minden esetben szigorúan értelmezendőek. Nem lehetséges másként értelmezni a szabadságtól való megfosztás fogalmát a közrendi okokból kikényszerített korlátozások esetében, mint az egyéb, közjóval vagy közérdekkel kapcsolatosan hozott intézkedések esetében.
47. A kérelmezők továbbá kijelentették, hogy a kormány abbéli kísérlete, hogy az érvelését a közérdek és az egyének jogainak védelme közötti igazságos egyensúly megkeresésének szükségességével támassza alá, hibás alapokon nyugszik. Ezt az igazságos egyensúlyt az Egyezmény által védett jogok lefektetése már megteremtette. A Bíróságnak nincs jogalapja a közérdekre vonatkozó ellentétes megfontolások a célból történő mérlegelésére, hogy csökkentse a jogvédelem hatályát. Az igazságos egyensúly a Bíróság általi bárminemű mérlegelése az adott cikk struktúráján nyugodott, és az adott struktúra által engedett mozgástérre korlátozódott, beleértve például az egyes cikkekből származtatható pozitív kötelezettségek hatályának kijelölését. Ha a Kormány fő érve helyes lenne, az államok megkerülhetnék az 5. Cikk által biztosított védelmet, az 5. Cikk 1. szakaszának (a)–(f) pontjaiban felsoroltakon kívül eső változatos okokból őrizetben tartva az embereket anélkül, hogy azok élvezhetnék az 5. Cikk által biztosított eljárási és alapvető biztosítékokat, amennyiben az államok indokolni tudják az intézkedés szükségességét.
48. A kérelmezők nem állították, hogy a kordon felállításának pillanatától fennállt a szabadságtól való megfosztás. Az elszigetelés jellegéből, kényszerített alkalmazásából, hosszú időtartamából és az érintettekre gyakorolt hatásából adódóan azonban a rendőrkordonnal való elszigetelésük nyilvánvalóan kimerítette a szabadságtól való megfosztás fogalmát. A tény, hogy a hazai bíróságok szükséges közrendi intézkedésnek tekintik az alkalmazását, a jelen esetben irreleváns.
49. A szabadságtól való megfosztás nem volt indokolható az 5. Cikk 1. szakaszának alszakaszai alapján, különös tekintettel az 5. Cikk 1. szakaszának (b) pontjára, mivel a kérelmezők elzárása nem „a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából” történt, hiszen ez az indoklás csak akkor állná meg a helyét, ha az érintett egyénnel szemben olyan specifikus és konkrét kötelezettség merülne fel, amelynek teljesítéséhez elengedhetetlen az illető megfosztása a szabadságától. A fent megnevezett kötelezettség nem lehet annak kötelessége, hogy alávesse magát a szabadságtól való megfosztásnak. Továbbá az 5. Cikk 1. szakaszának (c) pontja szerinti őrizetben tartás, „amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében”, megköveteli egyrészt azt, hogy a szabadságtól való megfosztás az érintett egyént egy bizonyos bűncselekmény elkövetésében akadályozza meg, másrészt pedig azt, hogy a szabadságtól való megfosztás idején a hatóságoknak az legyen a célja, hogy az egyént büntetőeljárás keretében az illetékes joghatóság elé állítsa. A jelen esetben egyik követelmény sem érvényesült.
B. A Bíróság értékelése
1. Elfogadhatóság
50. A Bíróság úgy tekinti, hogy a kérdés, miszerint a kérelmezőket megfosztották-e szabadságuktól, és ezáltal alkalmazható-e az 5. Cikk 1. szakasza, szorosan összekapcsolódik a kérelmezők panaszainak érdemeivel. Ezt az előzetes szakaszt ezért az érdemekhez csatolja.
51. A Bíróság megállapítja továbbá, hogy a kérelem egyéb okokból sem minősíthető elfogadhatatlannak, így azt elfogadhatónak minősíti.
2. Érdem
(a) Általános elvek
52. Ahogy arra a felek is rámutattak, a Bíróság most először mérlegelte az Egyezmény 5. Cikkének 1. szakaszának alkalmazását a „kettling”, azaz emberek csoportjának közrendi indokból történő rendőrségi elszigetelése kapcsán. Az Egyezmény 5. Cikkének 1. szakaszát a jelen körülmények között értelmezve, és különösen annak meghatározásakor, hogy a kérelmezőket megfosztották-e szabadságuktól, a Bíróság a következő általános elvekre támaszkodott.
53. Először is, ahogy azt a Bíróság több alkalommal is hangsúlyozta, az Egyezmény élő eszköz, amelyet a mai körülmények és a demokratikus államokban uralkodó eszmék fényében kell értelmezni (lásd egyebek mellett: Tyrer kontra Egyesült Királyság, 1978. április 25., 31. bekezdés, A sorozat 26. sz.; Kress kontra Franciaország [GC], 39594/98 sz., 70. bekezdés, ECHR 2001-VI; Christine Goodwin kontra Egyesült Királyság [GC], 28957/95 sz., 75. bekezdés, ECHR 2002‑VI; valamint a legújabb vonatkozó ügy, Bayatyan kontra Örményország [GC], 23459/03 sz., 102. bekezdés, ECHR 2011). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a modern szükségletekre, feltételekre, nézetekre vagy szabványokra való tekintettel a Bíróság új jogot hozhat létre az Egyezményben elismerteken túlmenően (lásd: Johnston és mások kontra Írország, 1986. december 18., 51–54. bekezdés, A sorozat 112. sz.), korlátozhat egy meglévő jogot, illetve olyan új „kivételt” vagy „indoklást” vezethet be, amit az Egyezmény nem ismer el kifejezetten (lásd például: Engel és mások, fentebb hivatkozva, 57. bekezdés, valamint Ciulla kontra Olaszország, 1989. február 22., 41. bekezdés, A sorozat 148. sz.).
54. Másodsorban, az Egyezményt egységes egésznek kell tekinteni, és úgy értelmezni, hogy az erősítse a szöveg belső kohézióját és a különféle rendelkezések közötti harmóniát (Stec és mások kontra Egyesült Királyság (dec.) [GC], 65731/01 és 65900/01. sz., 48. bekezdés, ECHR 2005‑X).
55. Tekintettel a körülményekre, amelyek a vizsgált esetben az elzárással járó intézkedéshez vezettek, a Bíróság helyénvalónak tartja a teljesség kedvéért felidézni, hogy az Egyezményhez csatolt 4. jegyzőkönyv 2. Cikke garantálja a szabad mozgáshoz való jogot. Tény, hogy a kérelmezők nem hivatkoztak erre a rendelkezésre, mivel az Egyesült Királyság nem ratifikálta a 4. jegyzőkönyvet, és ily módon az nem kötelezi. A Bíróság álláspontja szerint azonban, tekintettel az 5. Cikkben és a 4. jegyzőkönyv 2. Cikkében foglalt különböző előírások fontosságára és jelentőségére, hasznos lehet az alábbi megállapítások megtétele. Először is, az 5. Cikk elvileg nem értelmezhető oly módon, hogy az a 4. jegyzőkönyv előírásait is magába foglalja, az azt nem ratifikáló államokkal, egyebek mellett az Egyesült Királysággal szemben. Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy a kérdéses jegyzőkönyv 2. Cikkének 3. szakasza engedélyezi a szabad mozgáshoz való jog korlátozását szükség esetén, inter alia, a közrend fenntartása, a bűncselekmények megelőzése és mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében. Az Egyezmény 11. Cikkére hivatkozva a bíróság kijelentette, hogy a gyülekezési szabadsághoz való jog korlátozása elvben igazolható, amennyiben a cél a rendbontás és a bűncselekmények megelőzése, illetve mások jogainak és szabadságainak védelme, ha a tüntetők erőszakos viselkedést tanúsítanak (lásd: Giuliani és Gaggio kontra Olaszország [GC], 23458/02 sz., 251. bekezdés, ECHR 2011). A Bíróság továbbá úgy vélekedik, hogy bizonyos jól meghatározott körülmények között a 2. és 3. Cikk közvetetten pozitív kötelezettségeket róhat a hatóságokra, hogy megelőző intézkedésekkel védelmezzék a polgárokat a más egyének által elkövetett bűncselekmények fenyegetésével szemben (Giuliani és Gaggio, fentebb hivatkozva, 244. bekezdés; P.F. és E.F. kontra Egyesült Királyság, (dec.), 28326/09. sz., 36. bekezdés, 2010. november 23.). Annak mérlegelésekor, hogy az adott állam hatósága eleget tett-e az ilyen jellegű pozitív kötelezettségeknek, a Bíróság álláspontja szerint figyelembe kell venni a rendőri munka a modern társadalmakban jelentkező nehézségeit, az emberi viselkedés kiszámíthatatlanságát, valamint a prioritásokkal és erőforrásokkal kapcsolatos operatív döntéseket (Giuliani és Gaggio, fentebb hivatkozva, 245. bekezdés; P.F. és E.F. kontra Egyesült Királyság, fentebb hivatkozva, 40. bekezdés).
56. Ahogy a Bíróság korábban már leszögezte, a rendőrségnek biztosítani kell bizonyos mértékű szabadságot az operatív döntések meghozatala során. Ezek a döntések szinte mindig bonyolultak, és a nagyközönség által hozzá nem férhető titkosszolgálati értesülésekkel is rendelkező rendőrség az esetek túlnyomó többségében megfelelő rálátással képes őket meghozni (lásd: P.F. és E.F. kontra Egyesült Királyság, fentebb hivatkozva, 41. bekezdés). Nem elhanyagolható tény tovább, hogy a kommunikációs technológia fejlődése már 2001-re lehetővé tette a tüntetők gyors és titokban történő, eddig ismeretlen léptékű mozgósítását. A szerződött államok rendőri erői új kihívásokkal kénytelenek szembenézni, akár olyanokkal is, amelyek az Egyezmény megszövegezésekor nem voltak előre láthatóak, és új rendfenntartási módszereket dolgoztak ki a kezelésükre, köztük az elszigetelést, illetve „kettling”-et. Az 5. Cikk nem értelmezhető oly módon, amelynek következtében akadályozza a rendőrséget a közrend és a közösség védelmére irányuló feladatai ellátásában, amennyiben nem sérül az 5. Cikkben foglalt alapelv, amely megköveteli az egyén védelmét az önkénnyel szemben (lásd: Saadi kontra Egyesült Királyság [GC], 13229/03. sz., 67–74. bekezdés, ECHR 2008).
57. Amint az a fentiekből kiderül, az 5. Cikk 1. szakasza nem foglalkozik a mozgásszabadság egyszerű megsértéseivel, melyeket a 4. jegyzőkönyv 2. Cikke szabályoz. Annak eldöntéséhez, hogy valakit az 5. Cikk 1. szakaszának értelmében „megfosztottak-e a szabadságától”, az érintett egyéni, konkrét helyzetéből kell kiindulni, és számos szempontot számba kell venni, egyebek mellett a vizsgált intézkedés típusát, időtartamát, hatásait és végrehajtásának módját. A szabadságtól való megfosztás és a szabadság korlátozása közti különbség a sérelem fokában, illetve intenzitásában rejlik, nem pedig a természetében (lásd: Engel és mások, 59. bekezdés; Guzzardi, 92-93. bekezdés; Storck, 71. bekezdés, minden fentebb hivatkozva; valamint Medvegyev és mások kontra Franciaország [GC], 3394/03. sz, 73. bekezdés, ECHR 2010).
58. Ahogy arra Lord Walker rámutatott (lásd a fenti 37. bekezdést), a vizsgált intézkedés célja nem szerepel a fenti ítéletekben mint olyan tényező, amelyet figyelembe kell venni annak eldöntésekor, hogy megtörtént-e a szabadságtól való megfosztás. A Bíróság joggyakorlatából valóban világosan kiderül, hogy az intézkedés alapjául szolgáló közérdekű indíték, például a közösség védelmének szándéka egy bizonyos egyéntől származó vélt vagy valós fenyegetettséggel szemben, lényegtelen ama kérdés szempontjából, hogy az érintett személyt megfosztották-e a szabadságától, noha releváns lehet az ezt követő vizsgálat során, melynek célja annak megállapítása, hogy a szabadságtól való megfosztás igazolható-e az 5. Cikk 1. szakaszának valamely albekezdésével (lásd sok egyéb példa mellett: A. és mások kontra Egyesült Királyság [GC], 3455/05 sz., 166. bekezdés, 2009. február 19.; Enhorn kontra Svédország, 56529/00 sz., 33. bekezdés, ECHR 2005‑I; M. kontra Németország, 19359/04 sz., 2009. december 17.). Ugyanez érvényes arra az esetre is, amikor a cél az elzárt személy védelme, ellátása vagy valamilyen módú gondozása, hacsak az érintett személy nem adta érvényes hozzájárulását az intézkedéshez, amely egyébként a szabadság korlátozásának számítana (lásd: Storck, fentebb hivatkozva, 74–78. bekezdés, valamint az ott hivatkozott esetek, továbbá egy közelmúltbeli ügy, Stanev kontra Bulgária [GC], 36760/06 sz., 117. bekezdés, 2012. január 17.; a hozzájárulás érvényességét illetően betekintésre érdemes továbbá: Amuur kontra Franciaország, 1996. június 25., 48. bekezdés, Ítéletek és Határozatok Tára 1996‑III).
59. A Bíróság azonban úgy vélekedik, hogy a vizsgált intézkedés „típusának” és „végrehajtási módjának” figyelembevételére vonatkozó kötelezettség (lásd: Engel, 59. bekezdés és Guzzardi, 92. bekezdés, mindkettő fentebb hivatkozva) egyben megteremti a lehetőséget a börtöncellában való elzárás alaptípusán kívül eső korlátozástípusok egyedi kontextusának és körülményeinek megvizsgálására is (lásd például: Engel és mások, fentebb hivatkozva, 59. bekezdés; Amuur, fentebb hivatkozva, 43. bekezdés). Az intézkedés meghozatalának körülményei valóban fontos vizsgálati szempontnak számítanak, mivel a modern társadalomban gyakran állnak elő olyan helyzetek, amelyekben a közösség tagjai kénytelenek elviselni szabad mozgásuk, illetve szabadságuk átmeneti korlátozását a közjó érdekében. Ahogy arra a Fellebbviteli Bíróság és a Lordok Háza bírái is rámutattak, a közösség tagjai általánosságban elfogadják, hogy átmenetileg korlátozhatják a mozgásszabadságukat bizonyos esetekben, például tömegközlekedés vagy az autópályán való utazás, illetve egy futballmérkőzésen való részvétel során (lásd a fenti 35. és 37. szakaszaket). A Bíróság úgy ítélte, hogy a szabad mozgás ilyen rendszeresen előforduló korlátozásai nem tekinthetők megalapozottan a „szabadságtól való megfosztás”-nak az 5. Cikk 1. szakasza értelmében mindaddig, amíg azok a hatóságok ellenőrzési körén kívül eső körülmények elkerülhetetlen következményének tekinthetők, szükségesek a súlyos sérülés vagy kár valós veszélyének elhárításához, továbbá azokat az előbbiekben megnevezett célok által megkövetelt legkisebb mértékre szorítják.
60. Az 5. Cikk alapvető emberi jogot rögzít, nevezetesen az egyén védelmét a szabadsághoz való jogának gyakorlásába való önkényes állami beavatkozással szemben. Az 5. Cikk 1. szakaszának (a)–(f) alszakaszai részletes listában sorolják fel az egyén szabadságtól való megfosztásának megengedett okait, és a szabadságtól való megfosztás egyetlen esete sem fér össze az 5. Cikk 1. szakaszával, amennyiben bele nem esik a felsorolt kategóriák valamelyikébe (lásd sok egyéb mellett: Al-Jedda kontra Egyesült Királyság [GC], 27021/08 sz., 99. bekezdés, 2011. július 7.). Nem zárható ki, hogy az elszigetelési és tömegkontroll-technikák bizonyos esetben a szabadság jogtalan korlátozásához vezessenek, megszegve az 5. Cikk 1. szakaszát. Az 5. Cikk 1. szakaszának értelmezésekor minden esetben tekintetbe kell venni a technikák alkalmazásának egyedi körülményeit, valamint a rendőrség a közrend fenntartására és a polgárok védelmére vonatkozó kötelezettségeiből eredő felelősségét, melyek a nemzeti jogból és az Egyezményben lefektetett irányelvekből egyaránt következnek.
(b) A felsorolt elvek alkalmazása a tárgyalt eset tényállására
61. A kérdés tehát, hogy megvalósult-e a szabadságtól való megfosztás, az ügy egyedi körülményeinek mérlegelésével válaszolható meg. Ezzel kapcsolatban a Bíróság emlékeztet arra, hogy az Egyezmény rendszerében az eredeti szándék szerint járulékos szerepet játszik az emberi jogok védelmében a nemzeti jogrendszerek mellett (lásd: A. és mások, fentebb hivatkozva, 154. bekezdés). A szubszidiaritás az Egyezmény alapelve az 1. és a 19. Cikkben rögzítettek alapján. A Bíróságnak lehetőség szerint kerülnie érdemes az elsőfokú vizsgálóbíróságként való fellépést, amennyiben ezt az adott ügy körülményei nem teszik elkerülhetetlenné. Az az általános szabály, hogy amennyiben a nemzeti bíróságok ítéletet hoztak egy ügyben, a Bíróságnak nem feladata a nemzeti bíróságok mérlegelését a sajátjával helyettesíteni, és az utóbbiak hatáskörébe tartozik a tényállás megállapítása az eléjük tárt bizonyítékok alapján. Noha a Bíróságot nem kötik a nemzeti testületek ténymegállapításai, és saját hatáskörében mérlegelheti a rendelkezésre álló tényanyagot, normális körülmények között nyomós indok szükséges ahhoz, hogy a nemzeti bíróságok ténymegállapításaitól eltérjen (Giuliani és Gaggio, fentebb hivatkozva, 180. bekezdés). Mindazonáltal, mivel az Egyezmény 19. és 32. Cikkének értelmében a Bíróság határkörébe tartozik az Egyezmény végleges értelmezése és alkalmazása, noha hivatkoznia kell a nemzeti bíróság megállapításaira, nem kötik annak jogi következtetései annak kapcsán, hogy történt-e szabadságtól való megfosztás az 5. Cikk 1. szakaszának értelmében (lásd például: Storck, fentebb hivatkozva, 72. bekezdés).
62. Tugendhat J elsőfokú ítélete háromhetes tárgyalás után született meg, melynek során jelentős mennyiségű bizonyítékot vizsgált meg az Oxford Circus területén 2001. május 1-jén történtekkel kapcsolatban, beleértve a szóbeli tanúvallomásokat, valamint az írásos és képi bizonyítékokat, illetve videofelvételeket (lásd a fenti 16. bekezdést). Megállapította, inter alia, hogy a rendőrség rendelkezésére álló előzetes információk alapján számítani lehetett egy 500–1000 fős, erőszakos tüntetőkből álló „kemény mag” érkezésére, és ezáltal súlyos sérülés, sőt halál és anyagi károk valós veszélyére, ha a tömeget nem ellenőrzik hatékonyan. A rendőrség úgy vélte, hogy 16:00 körül gyűlik majd össze a tömeg az Oxford Circus területén, így váratlanul érte őket, hogy körülbelül két órával korábban már több mint 1500 ember érkezett a helyszínre. Tekintettel az előzetes titkosszolgálati értesülésekre és a tömeg korábbi, hasonló témájú tüntetéseken tanúsított viselkedésére, a rendőrség úgy határozott, hogy az erőszak, illetve az emberi sérülések és a vagyoni károk megelőzésének egyetlen módja az abszolút kordon felállítása, amelynek 14:00-kor meg is kezdték az előkészületeit. 14:20-tól, a teljes kordon elkészültétől kezdve a tömeg egyetlen tagja sem hagyhatta el a helyszínt engedély nélkül. A kordonon belül elegendő hely volt, hogy az emberek mozogjanak, és nem volt tülekedés, de a feltételek fedél, élelem, víz és mosdóhelyiség hiányában kényelmetlenek voltak. A rendőrség a délután és az este folyamán ismételten megkísérelte a kollektív szabadon bocsátást, de egy jelentős, a kordonon belül és az azt körülvevő területeken tartózkodó kisebbség erőszakos és nem együttműködő magatartása miatt tömegoszlatási kísérleteiket többször felfüggesztették. Ennek következtében a tömeg teljes szétoszlatása csak 21:30-ra fejeződött be. A rendőrség ennek ellenére már ezt megelőzően elengedett mintegy 400 személyt, akik világosan azonosítható módon nem vettek részt a tüntetésen, illetve akiket súlyosan érintett az elkülönítés (lásd a fenti 17–25. szakaszaket). Ezeket a megállapításokat a jelen eljárásban szembenálló felek sem vitatták, ezért a Bíróság nem lát okot az elvetésükre. Az első, második és harmadik kérelmező körülbelül hét órát töltött a rendőrkordon mögé zárva, a negyedik kérelmező pedig öt és felet.
63. A Bíróságnak elemeznie kell a kérelmezők konkrét helyzetét az Engel és mások ügy során és az azt követő joggyakorlatban lefektetett kritériumok szerint (lásd a fenti 57. bekezdést). Noha voltak különbségek a kérelmezők között, nevezetesen az első kérelmező tüntetőként volt jelen az Oxford Circus területén, míg a többiek járókelők voltak, a Bíróság nem tekinti ezt a különbséget relevánsnak annak meghatározásakor, hogy történt-e szabadságtól való megfosztás.
64. A Bíróság az Engel-kritériumok alapján úgy véli, hogy a kordonnal való elszigetelés kényszerű mivolta, időtartama, valamint a kérelmezőkre tett hatása – mind fizikai kényelmetlenség, mind pedig az Oxford Circus elhagyására való képtelenség tekintetében – megfelel a szabadságtól való megfosztás kritériumainak.
65. A Bíróságnak azonban a vizsgált intézkedés „típusát” és „kivitelezésének módját” is tekintetbe kell vennie. Ahogy az fent már megállapításra került, az intézkedés meghozatalának körülményei lényegesek.
66. Ebből kifolyólag fontos leszögeznünk, hogy az intézkedést nagy tömeg elszigetelése és feltartóztatása érdekében hozták veszélyes és változékony körülmények között. Ahogy arra a Kormány rámutatott (lásd a fenti 42. bekezdést), a rendőrség azért döntött a tömeg elzárása mellett, hogy ne kelljen a tömegkontroll erőteljesebb eszközeihez folyamodniuk, amelyek a tömegre nézve a sérülés nagyobb kockázatával járhattak volna. A vizsgálóbíró megállapította, hogy az Oxford Circus területén kialakult helyzetben a rendőrségnek nem volt más választása, mint hogy a súlyos sérülések és anyagi károk valós kockázatának elhárítása érdekében abszolút kordont vonjanak a terület köré (lásd a fenti 26. bekezdést). A Bíróság megállapította, hogy nem indokolt a bíró abbéli következtetésének felülvizsgálata, miszerint az adott körülmények között az abszolút kordon volt a legkevésbé zavaró és leghatékonyabb eszköz, amely a rendőrség rendelkezésre állt. Ezzel egybevágó módon a kérelmezők sem állították, hogy a körbezárt tömeget a kordon felállításának pillanatában azonnal megfosztották szabadságuktól (lásd a fenti 48. bekezdést).
67. Továbbá, szintén a vizsgálóbíró által megállapított tényállásból kiindulva, a Bíróság nem képes azonosítani azt a pillanatot, amikor az intézkedés jellege megváltozott volna, és az eredményeképpen előálló, legfeljebb a szabad mozgás korlátozásának tekinthető helyzet átalakult volna szabadságtól való megfosztássá. Szembetűnő továbbá, hogy a rendőrség már mintegy öt perccel az abszolút kordon felállítása után az északi irányú ellenőrzött oszlatás megkezdését tervezte. Harminc perccel később a rendőrség újabb kísérletet tett a szabadon bocsátás megkezdésére, de ezt a kordonon belül és kívül tartózkodók erőszakos viselkedése miatt kénytelen volt felfüggeszteni. Körülbelül 15:00 és 18:00 között a rendőrség folyamatos megfigyelés alatt tartotta a helyzetet, de a tüntetők újabb csoportjának érkezése, valamint a tömegen belüli veszélyes körülmények miatt úgy találták, hogy nem lenne biztonságos megkísérelni a kordonnal elzárt tömeg szabadon bocsátását. Az ellenőrzött oszlatást 17:55-kor újrakezdték, de 18:15-kor ismét leállították; 19:00-kor folytatták, majd 19:20-kor felfüggesztették, 19:30-kor ismét megkezdték és leállították, majd pedig folyamatosan végezték tízes csoportokban mindaddig, amíg 21:45-re a teljes tömeget szabadon nem bocsátották (lásd a fenti 24. bekezdést). A fent felsoroltak alapján a vizsgálóbíró megállapította, hogy a tömeg feltartóztatását 14:00-kor szükségessé tevő körülmények változatlanul fennálltak körülbelül 20:00-ig, amikor végre megszakítás nélkül lefolytatható volt a kollektív szabadon bocsátás (lásd a fenti 24. bekezdést). Az adott körülmények mellett, mivel a rendőrség végig szoros megfigyelés alatt tartotta a helyzetet, de a kordon 14 órai felállítását szükségessé tevő veszélyes körülmények egész délután és kora este is változatlanul fennálltak, a Bíróság úgy találta, hogy a kordonon belüli embereket nem fosztották meg szabadságuktól az 5. Cikk 1. szakasza értelmében. Mivel a szabadságtól való megfosztás nem történt meg, szükségtelen annak megvizsgálása, hogy a kérdéses intézkedés igazolható-e az 5. Cikk 1. szakaszának (b) vagy (c) pontjával.
68. A Bíróság kiemeli, hogy a fenti következtetés, miszerint a szabadságtól való megfosztás nem történt meg, az eset egyedi tényállásán alapul. A tárgyalt kérelem továbbá nem tartalmazott az Egyezmény 10. vagy 11. szakaszára alapozó panaszt, és a Bíróság elfogadja a felsőbírósági bíró által tett megállapítást, miszerint nem sérült a kordonnal körülvett egyének a 10. és 11. Cikkekben biztosított véleménynyilvánítási és gyülekezési szabadsága (lásd a fenti 32. bekezdést). Fontos kiemelni, hogy a tömegkontroll módszereit a nemzeti hatóságok nem használhatják közvetlenül vagy közvetetten a tüntetések elfojtására vagy ellehetetlenítésére, tekintettel a véleménynyilvánítás és gyülekezés szabadságának alapvető fontosságára minden demokratikus társadalomban. Ha nem lett volna végig szükségszerű a kordon felállítása és fenntartása a súlyos sérülések és anyagi károk megelőzése érdekében, az intézkedés „típusa” eltérő lett volna, kényszerítő és korlátozó jellege pedig alkalmassá tette volna arra, hogy kiterjesszék rá az 5. Cikk hatályát.
69. A Bíróság ebből kifolyólag megállapítja, hogy mivel az 5. Cikk nem alkalmazható ebben az esetben, a rendelkezés megszegésére nem került sor.
EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG
1. A kérelmet egyhangúlag elfogadhatónak nyilvánítja;
2. Tizennégy szavazattal három ellenében megállapítja, hogy az Egyezmény 5. Cikkének megsértése nem történt meg.
Készült angol és francia nyelven, kihirdetésre került nyilvános tárgyalás keretében 2012. március 15-én (Human Rights Building, Strasbourg), a Bírósági Szabályzat 77. szabályának 2. és 3. szakasza alapján.
Michael O’BoyleFrançoise Tulkens
HivatalvezetőElnök
Az Egyezmény 45. Cikke 2. szakaszának, valamint a Bíróság Eljárási szabályzata 74. szabálya 2. szakaszának megfelelően Tulkens, Spielmann és Garlicki bírók alábbi együttes különvéleménye került csatolásra az ítélethez.
D.S.
M.O.B
A különvélemények nem kerültek fordításra, de megtalálhatók angolul és/vagy franciául az ítélet hivatalos szövegváltozatában, mely a Bíróság esetjogi HUDOC adatbázisában található.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatalos nyelvei az angol és a francia. Ez a fordítás semmire nem kötelezi a Bíróságot, mely annak minőségéért sem vállal jótállást. Letölthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogi HUDOC adatbázisából () vagy bármely más adatbázisból, mellyel a Bíróság megosztotta. Nem kereskedelmi céllal sokszorosítható abban az esetben, ha a teljes ügycím feltüntetésre kerül a fenti jogfenntartással együtt. Ha e fordítás bármely részét kereskedelmi célra kívánja felhasználni, kérjük lépjen kapcsolatba velünk az alábbi e-mail címen: publishing@.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.
The official languages of the European Court of Human Rights are English and French. This translation does not bind the Court, nor does the Court take any responsibility for the quality thereof. It may be downloaded from the HUDOC case-law database of the European Court of Human Rights () or from any other database with which the Court has shared it. It may be reproduced for non-commercial purposes on condition that the full title of the case is cited, together with the above copyright indication. If it is intended to use any part of this translation for commercial purposes, please contact publishing@.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013.
Les langues officielles de la Cour européenne des droits de l’homme sont le français et l’anglais. La présente traduction ne lie pas la Cour, et celle-ci décline toute responsabilité quant à sa qualité. Elle peut être téléchargée à partir de HUDOC, la base de jurisprudence de la Cour européenne des droits de l’homme (), ou de toute autre base de données à laquelle HUDOC l’a communiquée. Elle peut être reproduite à des fins non commerciales, sous réserve que le titre de l’affaire soit cité en entier et s’accompagne de l’indication de copyright ci-dessus. Toute personne souhaitant se servir de tout ou partie de la présente traduction à des fins commerciales est invitée à le signaler à l’adresse suivante : publishing@
Full & Egal Universal Law Academy