© Európa Tanács/Emberi Jogok Európai Bírósága, 2013. Ez a fordítás nem köti a Bíróságot. További információkért lásd a teljes szerzői jogi tájékoztatást a dokumentum végén.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. This translation does not bind the Court. For further information see the full copyright indication at the end of this document.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013. La présente traduction ne lie pas la Cour. Pour plus de renseignements veuillez lire l’indication de copyright/droits d’auteur à la fin du présent document.
NAGYKAMARA
FABRIS v. FRANCIAORSZÁG
(Kérelem sz. 16574/08.)
ÍTÉLET
(Érdem)
STRASBOURG
2013. február 7.
Az ítélet jogerős, de szerkesztői módosításokra sor kerülhet.
Fabris v. Franciaország ügyben,
Az Emberi Jogok Európai Bírósága, Nagykamaraként a következő tagok részvételével járt el:
Josep Casadevall, Elnök,
Françoise Tulkens,
Nina Vajić,
Lech Garlicki,
Karel Jungwiert,
Elisabeth Steiner,
Alvina Gyulumyan,
Egbert Myjer,
Dragoljub Popović,
George Nicolaou,
András Sajó,
Ledi Bianku,
Nona Tsotsoria,
Işil Karakaş,
Guido Raimondi,
Paulo Pinto de Albuquerque,
André Potocki, bírók,
és Johan Callewaert, Nagykamara Helyettes Titkára,
Zárt tárgyalást tartott 2012. április 4-én és október 24-én,
És az utóbbi napon meghozza a következő ítélet:
AZ ELJÁRÁS
1. Az ügy a Francia Köztársaság ellen no. 16574/08 számon az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 34. Cikke alapján a francia nemzetiségű Henry Fabris (a továbbiakban: kérelmező) által 2008. április 1-jén benyújtott kérelmen alapszik.
2. A kérelmezőt A. Ottan, Lunelben praktizáló ügyvéd képviselte. A francia Kormányt (a továbbiakban: Kormány) Képviselője, E. Melliard, a Külügyminisztérium Jogi Igazgatója képviselte.
3. Hivatkozva az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkével együtt olvasott Egyezmény 14. Cikkére, a “házasságtörésből született” kérelmező azt állította, hogy diszkrimináció áldozatává vált a születése alapján az anyja vagyonának megosztásakor.
4. A kérelem elbírálását a Bíróság Ötödik Szekciójára osztották (az Eljárási Szabályzat 52. Szabály 1. bekezdése szerint). A Szekció elnöke 2010. február 10-én úgy döntött, hogy arról értesítést küldenek a Kormánynak. Az Egyezmény korábbi 29. Cikk 3. bekezdése (jelenleg 29. Cikk 1. bekezdése) és az 54A. Szabály előírásai alapján a Bíróság úgy döntött, hogy egy időben vizsgálja a kérelem érdemét és elfogadhatóságát. 2011. július 21-én elfogadhatónak nyilvánította az Ötödik Szekció Dean Spielmann, Elnök, Jean-Paul Costa, Boštjan M. Zupančič, Mark Villiger, Isabelle Berro‑Lefèvre, Ann Power és Angelika Nußberger, bírák, és Claudia Westerdiek, a Szekció Titkárából álló tanácsa. Úgy döntöttek, öt szavazattal kettő ellenében, hogy nem sérült az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkét együtt olvasott Egyezmény 14. Cikke, továbbá egyhangúan úgy határoztak, hogy nem volt szükséges külön vizsgálni azt a panaszt, mely az Egyezmény 14. Cikkével együtt olvasott 8. Cikkén alapult.
5. 2011. szeptember 9-én a kérelmező kérte, hogy az ügyét utalják a Nagykamara elé az Egyezmény 43. Cikke és a 73. Szabály alapján. 2011. november 28-án a Nagykamara bizottsága eleget tett a kérésnek.
6. A Nagykamara összetételét az Egyezmény 26. Cikk 4. és 5. bekezdésével és a 24. Szabály rendelkezéseivel összhangban állapították meg.
7. A kérelmező és a Kormány is nyújtott be feljegyzést a Nagykamarának.
8. A nyilvános meghallgatásra 2012. április 4-én került sor Strasbourgban, a Human Rights Buildingben (59. Szabály 3. bekezdés).
A Bíróság előtt megjelentek:
(a) a Kormány részéről
A.-F. Tissier asszony,Társképviselők,
E. Topin asszony, Kül- és Európai Ügyi Minisztérium,
M.-A. Recher asszony, Igazságügyi Minisztérium,
C. Azar asszony, Igazságügyi Minisztérium,Tanácsadók,
(b) a kérelmező részéről
A. Ottan Úr, jogász,
M. Ottan asszony, jogász,Ügyvéd.
.
A Bíróság meghallgatta Otan úr és Tissier Asszony perbeszédeit.
A TÉNYEK
I. AZ ESET KÖRÜLMÉNYEI
9. A kérelmező 1943-ben született és Orléans-ban él.
A. Az ügy háttere
10. A kérelmezőt az apja elismerte a születésekor. A kérelmező fogantatásának idején az édesanyja – M-né. született R. – házas volt, mely házasságból két gyermek született: A. 1923-ban és J.L. 1941-ben. A kérelmező anyja és annak férje egy 1967. február 28-án kelt határozat értelmében elváltak.
11. Egy 1970. január 24-én kelt szerződéssel M. úr és M-né inter vivos megosztották a vagyonukat (donation-partage) két törvényes gyermekük között. A szerződés, melyet közjegyző előtt írtak alá, holtig tartó haszonélvezetet kötött ki, és az adományozás visszavonását abban az esetben, ha megsértik a szerződés feltételeit. Az okirat aláírásakor M. úr és M-né kijelentették, hogy a két adományozotton kívül nincs más leszármazottjuk.
12. 1983. november 24-én kelt ítéletében a Montpellier-i tribunal de grande instance a kérelmezőt M-né “törvénytelen” gyermekének nyilvánította, miután megállapította, hogy a helyzete, mint “törvénytelen” gyermek teljeséggel megállapítást nyert
13. 1984-ben a kérelmező kifejezte a szándékát, hogy megtámadja az 1970-ben létrejött inter vivos megosztási szerződést. Akkor az ügyvédje tájékoztatta, hogy a szerződés nem támadható meg az ajándékozó életében, és az egyetlen lehetősége az, hogy érvénytelenség megállapítása iránti keresetet nyújtson be az ajándékozó halálától számított öt éven belül.
14. A kérelmező anyja 1994 júliusában halt meg. A vagyont kezelő közjegyző 1994. szeptember 7-én értesítette a kérelmezőt, hogy “házasságtörésből született” gyermekként a felére volt jogosult annak a vagyonrésznek, amit törvényes gyermekként örökölt volna (az abban az időben hatályos jog szerint a “házasságtörésből született” gyermek a törvényes gyermekrész felét örökölhette csak – lásd 26. és 27. pontokat lent). Hozzátette, hogy a kérelmező féltestvérei 298.311 frankot (körülbelül 45.477 eurót (EUR)) kívánnak fizetni neki készpénzben, miközben kikötötték, hogy “a későbbi gyermek születését követő csökkentés esetén csak pénzügyi megosztás lehetséges, és semmilyen körülmények között sem természetbeni”. A három gyermek nem tudott megegyezésre jutni.
B. A kérelmező által indított érvénytelenség megállapítása iránti eljárás
15. 1998. január 7-én kelt keresetlevelével a kérelmező pert indított a féltestvérei, J.L. és A. ellen, amiben az inter vivos vagyonmegosztás módosítását kérte a Polgári Törvénykönyv 1077-1 cikke alapján (lásd 25. pont lent). Anyja vagyonából a féltestvéreivel azonos kötelesrészt követelt.
16. Miután a Bíróság elmarasztalta Franciaországot a Mazurek v.Franciaország ügyben (no. 34406/97, 2000. február 1., ECHR 2000-II) Franciaország bevezette a 2001. december 3-i 2001-1135 törvényt (a továbbiakban: a 2001. évi törvény), amely módosította a jogszabályi környezetet, és a “házasságtörésből született” gyermekeknek ugyanazokat az öröklési jogokat biztosította, mint a törvényes gyermekeknek (lásd 28. pont lent). Az új törvény a kérelmező által indított perben meghozott ítélet előtt lépett hatályba. Az átmeneti rendelkezései előírták, hogy bármilyen előzetes megállapodásra vagy jogerős bírósági ítéletre vonatkozóan, az olyan házasságon kívül született gyermekek esetében, akiknek az anyja vagy az apja a fogantatásuk idején mással volt házas, az új öröklési jogokra vonatkozó rendelkezések voltak alkalmazandóak azokra az öröklésekre, amik a törvénynek a hivatalos lapban történt közzétételekor (2001. December 4.) már megnyíltak, és nem került bennük sor vagyonmegosztásra a fenti dátumot megelőzően (a 2001. évi Törvény 25(2) szakasza, lásd 30. pont lent).
17. 2003. február 20-án megismételt kérelmében a kérelmező a 2001. évi törvény rendelkezéseire hivatkozott. A felperes szerint a törvény hatályon kívül helyezte az 1972. január 3-i leszármazási törvény 14. szakaszát (a továbbiakban: az 1972. évi Törvény, lásd 27. és 29. pontok lent), egy átmeneti rendelkezést, mely szerint a törvény hatálya alá eső örökösök kötelesrészre való igénye nem elégíthető ki az inter vivos ajándékok terhére, melyeket a törvény hatálybalépése előtt ajándékoztak. A kérelmező úgy érvelt, hogy mivel a rendelkezést hatályon kívül helyezték, joga volt pert indítani a vagyon megosztásáért a Polgári Törvénykönyv 1077-1 cikke alapján, annak ellenére, hogy az inter vivos megosztási szerződést 1970. január 24-én írták alá.
1. Az első fokú ítélet
18. 2004. szeptember 6-án kelt ítéletében a Béziers-i tribunal de grande instance helyt adott a kérelmező keresetének. Úgy találta, hogy az 1972. évi törvény 14. szakasza ellentétes az Egyezmény 8. és 14. Cikkével. A bíróság ezzel kapcsolatban a Marckx v. Belgium ügyre utalt (1979. június 13., Series A no. 31) ami elismerte, hogy “a családi élet magában foglal bizonyos anyagi természetű érdekeket is”, és a Bíróság számos ítéletére, amelyek “tovább vitték azt a szabályt, miszerint a különbségtétel a házasságon belül és kívül született gyermekek között diszkriminatív (Mazurek, Inze és Vermeire).” Megállapította továbbá, hogy a rendelkezés ellentétes az új, 2001. évi törvénnyel. A bíróság úgy döntött, hogy a kérelmezőt ugyanazok az öröklési jogok illetik meg a vagyon tekintetében, mint féltestvéreit, a következő indokolással:-
“A 2011. december 3-i törvény 25(1) szakasza úgy rendelkezik, hogy ezt a törvényt a hatálybalépésétől fogva alkalmazni kell a már megnyílt öröklésekre; korábbi megállapodások és jogerős bírósági ítéletek esetében a törvény rendelkezéseit a törvénynek a Francia Köztársaság hivatalos lapjában történt közzétételének napján már megnyílt örökségekre kell alkalmazni, ha azt megelőzően nem került sor vagyonmegosztásra.
Jelen ügyben nem történt meg M-né vagyonának felosztása; ennek megfelelően az olyan házasságon kívül született gyermekek öröklési jogaira vonatkozó új szabályok alkalmazandók, akinek a fogantatásuk idején az anyjuk vagy az apjuk mással volt házas....
Valóban nem lehet ésszerűen amellett érvelni, hogy a jogalkotó a 2001. december 3-i törvény meghozatalával fenn szándékozott tartani egy, a törvény szellemével és céljaival ellentétes rendelkezést.”
2. Másodfokú ítélet
19. 2004. októberében és decemberében J.L. és az időközben elhunyt A. örökösei fellebbeztek az ítélet ellen.
20. 2006. február 14-i ítéletében a Montpellier-i Fellebbviteli Bíróság hatályon kívül helyezte az alsóbb fokú bíróság ítéletét és kijelentette, hogy az 1972. évi törvény 14(2) szakasza alapján a kérelmezőnek nem volt joga pert indítani az inter vivos megosztás megváltoztatása iránt. Megállapította, hogy
“... [a szakasz] szerint jelen törvény hatálya alatt, vagy a leszármazásra vonatkozó új szabályokból következően a vagyon köteles részére vonatkozó szerzett jogok nem gyakorolhatóak az olyan inter vivos ajándékok terhére, melyeket a törvény hatálybalépése előtt ajándékoztak.
Ezt a rendelkezést, ami általános szabályt fektet le többek között az 1972. január 3-i törvény leszármazást megalapozó új szabályainak visszaható hatályával kapcsolatban, a 2001. december 3-ai törvény nem helyezte kifejezetten hatályon kívül; továbbá nem vezethető le a későbbi törvény rendelkezésiből, hogy hallgatólagosan hatályon kívül helyezte volna, elsősorban mert a rendelkezései nem állnak ellentmondásban a későbbi törvénnyel, másodsorban pedig mert az alkalmazása nem volt leszűkítve a Polgári Törvénykönyv 915. cikkére, amit az a törvény hatályon kívül helyezett.”
A Fellebbezési Bíróság szerint ez a végkövetkeztetés nem állt ellentmondásban a születésre való tekintet nélküli egyenlőség általános elvével, ahogyan azt az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke és az Egyezmény 8. és 14. Cikkei garantálják:
“Először is, az 1972. évi törvény 14. szakaszának rendelkezéseinek egyedüli célja, hogy megakadályozza, hogy a törvény szerint – és a 2001. december 3-i törvény által kiterjesztett körben – a köteles részre jogosult örökösök az inter vivos 1972. augusztus 1. előtt adományozott ajándékok terhére gyakorolják megszerzett jogaikat, anélkül, hogy megfosztaná nevezett örökösöket az örökösödési jogaiktól. Ezek után az 1972. évi törvény 14. szakaszának van egy objektív és ésszerű magyarázata az elérni kívánt legitim cél érdekében, mégpedig, hogy biztosítsa a békés családi kapcsolatokat, az abban a kontextusban szerzett – néha hosszútávon fennálló – jogok védelme által, anélkül, hogy közben túlzott egyenlőtlenséget teremtene az örökösök között, betartva, hogy ezek a rendelkezések korlátozott hatályúak mind időben, mind pedig az önkéntes megosztás tekintetében.”
3. A Semmítőszék ítélete
21. A kérelmező felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének és az Egyezmény 14. Cikkének sérelmén alapuló kérelmében úgy érvelt, hogy a békés családi viszonyok nem élvezhetnek elsőbbséget a házasságon belül és kívül született gyermekek közötti egyenlőséggel szemben a polgári jog tekintetében.
22. Véleményében, amit megküldtek a feleknek, a Semmitőszék Főtanácsadója a kérelem elutasítását javasolta. A Főtanácsadó a következő beadványt nyújtotta be a Semmítőszék Első Polgári Osztálya bíráinak:
“... nem kellene a bíróságnak megfontolnia, hogy a megnyílt öröklés a Törvény közzététele előtt nem vezetett megosztáshoz, mivel egy megosztási per volt függőben abban az időben?
A vizsgálatra benyújtott kérdés valóban az 1972. és 2001. évi törvények átmeneti rendelkezései által javasolt megközelítésekből fakad. Miközben sem a már megnyílt örökségek, sem pedig az inter vivos ajándékok, melyeket az 1972. évi törvény hatálybalépése előtt jutattak, nem támadhatók meg a szerint a törvény szerint, a 2001. évi törvény lehetővé teszi az olyan házasságon kívül született gyermekek számára, akiknek az anyjuk vagy az apjuk mással élt házasságban a fogantatás pillanatában, hogy öröklési jogaikat gyakorolják a törvény közzététele előtt megnyílt örökségek tekintetében.
Ez a különbség lehetővé teszi a 2001. évi törvény rendelkezéseinek kiterjesztő alkalmazását. Az ilyen gyermekek új öröklési jogai csak akkor zárhatók ki a már megnyílt örökségek esetében, ha megtörtént a tényleges megosztás, vagy megállapodást kötöttek a felek, vagy jogerős bírói ítéletet hoztak az ügyben. A megosztási per miatt a 2001. évi törvény közzététele előtt megnyílt öröklés nem tekinthető olyannak, amiben “megtörtént a megosztás” a törvény közzétételének napján.
Ezért én úgy találom, hogy a beadvány, miszerint a 2001. december 3-i törvény nem alkalmazandó, nehezen fenntartható. Ezzel szemben az 1972. január 3-i törvény 14. szakaszának rendelkezései teljesen félreérthetetlenek. Azok az örökösök, akik ennek a törvénynek a hatálya alatt szereztek jogokat a köteles részre a vagyonból, nem gyakorolhatják azokat a jogokat “a törvény hatálybalépése előtt juttatott ajándékok terhére”. Akkor tehát ezeket a rendelkezéseket hallgatólagosan hatályon kívül helyezettnek kell tekinteni?
Az időfaktor figyelembevétele nélkül, a kérelmező fenntartja a kiegészítő keresetében, hogy a két törvény átmeneti rendelkezései között fennálló nyilvánvaló ellentmondásból az következik, hogy az 1972. évi törvényre vonatkozóakat hallgatólagosan hatályon kívül helyezték. Míg az 1972-ben és a 2001-ben életbe léptetett átmeneti rendelkezések különböző megközelítésűek, számomra nem tűnnek ellentmondónak.
Az 1972. évi törvény hatálybalépése előtt adott inter vivos ajándékok megtámadhatóságának kizárásával a törvényhozó az ilyen ajándékok jogi biztonságát kívánta garantálni. Semmi nem indokolja ennek a jogi biztonságnak a megkérdőjelezését 2002-ben, mivel a korábbi átmeneti rendelkezések kiegészítik a 2001. évi törvény által lefektetetteket.
Ezen az alapon felhívom Önöket, hogy utasítsák el a fellebbezés elsődleges követelését: az 1970. január 24-én kötött ajándékozási szerződést nem kérdőjelezhető meg a leszármazást megállapítását érintő új szabályokból következő öröklési jogok alapján. Ezzel kapcsolatban, míg az kérdéses marad, hogy valóban történt-e megosztás a 2001. december 3-i törvény közzététele előtt, az 1972. január 3-i törvény hatálybalépése előtt adott inter vivos ajándék léte nem vitatott....”
23. A Semmítőszék 2007. november 14-i ítéletében elutasította a kérelmet, hivatalból kiegészítve a kérelmet egy új jogalappal. A Semmitőszék úgy határozott, hogy a 2001. évi törvény átmeneti rendelkezéseinek hatása az volt, hogy bármilyen korábbi megállapodás vagy jogerős bírósági ítélet esetében az olyan házasságon kívül született gyermekek akiknek a fogantatásuk idején az apjuk vagy az anyjuk mással élt házasságban, az új öröklési jogaikra vonatkozó szabályok, csak olyan öröklésekre voltak alkalmazhatóak, amik 2000. december 4-re már megnyíltak, és nem került bennük sor megosztásra ezt a dátumot megelőzően (lásd 16. pont fent). A Semmítőszék megállapította, hogy mivel M-né halála előidézte a megosztást – 1994 decemberében, tehát 2001. december 4. előtt – a fent említett rendelkezések nem voltak alkalmazhatóak.
II. VONATKOZÓ HAZAI JOG ÉS GYAKORLAT
A. A tulajdon inter vivos megosztása és a megosztás iránti per
24. A francia jog szerint a vagyon tulajdonosai saját maguk feloszthatják a vagyonukat az örököseik között. Az inter vivos megosztás (donation-partage) egy olyan ügylet, mellyel az adományozó azonnal megosztja a tulajdonát az örökösei között. Ez egy előre látható, végleges és tárgyaláson alapuló megosztás. A tulajdonjog az adományozás pillanatában száll át, ami az első, (tervezhető) lépése a később megnyíló örökségnek. A Semmítőszék gyakorlata szerint az inter vivos megosztás öröklés miatti megosztássá válik az adományozó halálával. Az öröklés egyaránt nyitott és határozottan felszámolt vagy felosztott a felmenő halálának napján (Semmítőszék, 1876. március 7.; Első Polgári Osztály, 1994. október 5. Bull. 1994, I, no. 27).
25. A leszármazó, aki nem részesült a vagyonból, követelheti a köteles részét az öröklés pillanatában meglévő vagyontárgyakból. Ha a vagyon tárgyai nem megfelelőek, az adományozó halálától számított öt éven belül pert indíthat a megosztásért. Ezt a jogorvoslatot alkalmazta a kérelmező a Polgári Törvénykönyv 1077-1 és 1077-2 szerint, ami így szólt a szóban forgó időben:-
1077-1. cikk
“Az a leszármazó, aki nem vett részt a vagyon inter vivos megosztásában, vagy a kötelesrészénél kevesebb részt kapott, megosztási keresettel élhet, ha az öröklés megnyíltakor nincs elég vagyontárgy a nem megosztott vagyonban, ami kitehetné vagy kiegészíthetné az ő kötelesrészét, figyelembe véve minden önkéntes rendelkezést az ő javára.”
1077-2. cikk
“Az inter vivos vagyonmegosztások az inter vivos ajándékozásról rendelkező szabályok hatálya alá tartoznak mennyiség, a köteles rész számítása és a csökkentés tekintetében.
Megosztási keresettel nem lehet élni a megosztást végző felmenő haláláig, vagy a túlélő felmenő esetében, ha az anya és az apa általi vagyonmegosztás minden utódukra kiterjedt. Az ilyen igény öt évvel a halál után elévül.
Az inter vivos megosztás idején meg nem fogant gyermek is ilyen keresettel élhet a köteles részének kiszolgáltatására vagy kiegészítésére.”
26. A Polgári Törvénykönyv azóta hatályon kívül helyezett 913. és 915. cikkei a “vagyon rendelkezésre álló részeiről” az inter vivos ajándékok és végrendeletek, kapcsán így rendelkeztek:
913. cikk
“Az önkéntes megosztás, akár inter vivos, akár végrendeleti úton született, nem haladhatja meg az adományozó vagyonának felét, ha csak egy gyermek marad utána; egyharmadát, ha két gyermek; és egynegyedét, ha három vagy több gyermek; nem tehető különbség a törvényesen és a házasságon kívül született gyermekek között, kivéve a 915. cikkben szabályozott esetet.”
915. cikk
“Az olyan házasságon kívül született gyermek, akinek az anyja vagy az apja mással élt házasságban a fogantatása pillanatában, egy sorban jogosult a szülője vagyonából örökölni a törvényes gyermekekkel; figyelembe kell venni a kötelesrészen felüli vagyon számításakor; azonban csak a felére jogosult annak, amit akkor kapna, ha minden gyermek, beleértve őt is, törvényes lenne.
A házasságból született gyermekek, akinek az érdekeit sérti a házasságtörés, a házasságtörésből származó gyermek részével így csökkentett vagyont egyenlő arányban öröklik.”
B. A “házasságon kívül született gyermekekhez” kapcsolódó jog fejlődése
27. A házasságon kívül született gyermekekre vonatkozó öröklési törvényeket az 1972. évi leszármazási törvény módosította, ami egyenlő státuszt adományozott számukra az öröklés tekintetében, ami alól a “házasságtörésből született gyermekek” kivételt képeztek (lásd Mazurek fent idézve, 17. pont), akiknek a jogai arra korlátozódtak, hogy “fele részét örököljék annak, amire jogosultak lennének, ha minden gyermek törvényes lenne, beleértve őket is” (lásd a Polgári Törvénykönyv 757. és 760. cikkeit ugyanitt, és lásd még az ajándékok tekintetében a 16. pontot fent).
28. A 2001. évi törvény, ami a Bíróság Mazurek-ügyben hozott döntése után született, eltörölte a “házasságtörésből született” gyermekek öröklési jogainak korlátozását, és egyenlő státuszt biztosított minden gyermeknek az öröklés tekintetében, legyenek azok törvényesek, össze nem házasodott szülők gyermekei vagy “házasságtörésből születettek”. Az 1. bekezdés úgy rendelkezik, hogy “nem lehet különbséget tenni a házasságon belül vagy kívül születettek között annak megállapítása során, hogy mely rokonok jogosultak örökölni” (A Polgári Törvénykönyv 733. cikke) és hogy “a gyermekek vagy az ő utódaik a nemükre vagy az elsőszülöttségükre tekintet nélkül örökölnek az anyjuktól és az apjuktól, még akkor is, ha különböző kapcsolatokból születtek” (a Polgári Törvénykönyv 735. cikke). A “házasságtörésből” született gyermekek kötelesrészének korlátozását és ajándékozásra jogosultságát szabályozó rendelkezéseket hatályon kívül helyezték. Végezetül a leszármazási szabályokat megreformáló 2005. július 4-én kelt, 2005-759. számú rendelet lefektette a születésre való tekintet nélküli egyenlő helyzet elvét, ami eltörölte a házasságon belül és kívül született gyermekek fogalmát.
C. Átmeneti rendelkezések
1. Az 1972. évi törvény átmeneti rendelkezései
29. Ezek a rendelkezések leszűkítették az 1972. évi törvénnyel bevezetett reform hatályát. A 14. szakasz kizárta az új öröklési jogok közvetlen alkalmazását a házasságon kívül vagy “házasságtörésből” született gyermekek esetén, a törvény hatálybalépését megelőzően megnyílt öröklések esetében, és eleve kizárta ezeket a gyermekeket a törvény 1972. augusztus 1. előtti hatálybalépését megelőzően juttatott inter vivos ajándékok megtámadásából. Ezen rendelkezések alapján utasította el a Montpellier-i Fellebbviteli Bíróság a kérelmező keresetét (lásd 20. pont fent).
2. A 2001. évi törvény 25. szakasza
30. A 2001. évi törvény 25(1) szakasza szerint a törvény hatálybalépése főszabály szerint 2002. július 1-jéig volt elhalasztva. Mindazonáltal, a Polgári Törvénykönyv “házasságtörésből” származó gyermekek jogairól szóló rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését illetően a jogalkotó kivételesen úgy döntött, hogy a törvény a hivatalos lapban történő közzétételének napján hatályba lép, ami 2001. december 1. Ennek megfelelően a 25(2) szakasz így rendelkezik:
“Jelen törvényt a [2001. július 1-jétől] már megnyílt öröklésekre kell alkalmazni, a következő kivételekkel: ...
(2) A felek közötti bármilyen korábbi megállapodásra és jogerős bírói ítéletre vonatkozóan a következőket kell alkalmazni minden, a törvénynek a Francia Köztársaság hivatalos lapjában történt közzététele után megnyílt, és vagyonmegosztáshoz nem vezető örökség esetében:
(a) az olyan házasságon kívül született gyermekek öröklési jogaihoz kapcsolódó rendelkezések, akiknek a fogantatása pillanatában az anyjuk vagy az apjuk mással élt házasságban; ...”
31. Amennyiben tehát a “házasságtörésből született” gyermekek jogait érinti, a 2001. évi törvény alkalmazandó minden 2001. december 4-én már megnyílt öröklésre, feltéve, hogy nem volt vagyonmegosztás ezt megelőzően.
3. Az öröklést és önkéntes megosztást megreformáló 2006. június 23-i törvény
32. Ez a törvény módosította a 2001. évi törvény 25(2) szakaszát az “akiknek az apja vagy anyja mással élt házasságban a fogantatásuk idején” feltétel hatályon kívül helyezésével. A 25(2)(2) szakasz nem említi többé, hogy egy gyermek házasságtörésből született-e vagy sem.
4. A Semmítőszék releváns esetjoga
33. Egy 2004. január 6-án kelt ítéletben (Semmítőszék, Első Polgári Osztály, Bull. 2004, I, no. 10) a Semmítőszék a 2001. évi törvény átmeneti rendelkezéseit alkalmazta, az Egyezmény rendelkezéseire való utalás nélkül, amikor hatályon kívül helyezett egy 2002-es másodfokú ítéletet, ami figyelmen kívül hagyott egy “házasságtörésből született” gyermeknek juttatott ajándékot a régi rendelkezések alapján, habár még nem került sor a vagyon megosztására. 2006. június 7-i ítéletében (Semmítőszék, Első Polgári Osztály, Bull. 2006, I, no. 297) szintén a hagyományos rendelkezéseket alkalmazva a Semmítőszék elutasította egy “házasságtörésből született” gyermek fellebbezését, aki csak a felét kapta annak a résznek, amit akkor örökölt volna, ha törvényes gyermek lett volna, mivel a megosztás 2001. december 4. előtt történt (1996 márciusában ebben az esetben). Egy 2008. május 15-én kelt ítéletében a Semmítőszék úgy döntött, hogy a 2001. évi törvény “házasságtörésből született” gyermekek új jogaira vonatkozó rendelkezései alkalmazandóak egy 1972. augusztus 1. előtt megnyílt öröklésre (1962-ben abban az esetben), mivel az nem vezetett megosztásra 2001. december 4. előtt (Semmítőszék, Első Polgári Osztály, Bull. 2008, I, no. 139).
III. AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ JOG ELEMEI
34. A tanulmányozott országok túlnyomó többségében (negyvenkettőből negyven államban) a gyermekek helyzete öröklési szempontból független a szüleik családi állapotától. Huszonegy ország egyenlő jogokat biztosít minden gyermek számára, míg tizenkilenc ország (Albánia, Azerbajdzsán, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Spanyolország, Görögország, Olaszország, Lettország, Luxemburg, a Moldvai Köztársaság, Monaco, Montenegró, San Marino, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, az Egyesült Királyság, Törökország és Ukrajna) különbséget tesz a törvényes és a nem házas szülőktől, vagy házasságtörésből született gyermekek között, de kifejezetten egyenlő jogokat biztosít nekik öröklési szempontból. A “házasságtörésből született” gyermek koncepciója egyáltalán nem közös, ezeket a gyermekeket általában ugyanabba a kategóriába sorolják, mint a házasságon kívül születetteket. Bizonyos különbségek a mai napig léteznek öröklési szempontból a házasságon kívül/házasságtörésből született gyermekek között Máltán. Az egyetlen szerződő ország, amely élesen megkülönbözteti öröklési szempontból a házasságon kívül született gyermekeket Andorra, ahol őket előnytelenebbül kezelik, mint a törvényes gyermekeket.
IV. VONATKOZÓ DOKUMENTUMOK ÉS AZ EURÓPAI ESETJOG
35. A Miniszterek Bizottságának Jelentéstevő Csoportja (GR-J) még vizsgálja azt a tagállamoknak szóló, a gyermekek jogairól és jogi státuszáról, és a szülői felelősségről szóló (magyarázó feljegyzéssel ellátott) ajánlattervezetet [CM/Rec(2012)], amit benyújtottak a Miniszteri Bizottságnak. Az ajánlattervezet a házasságon kívül született gyermekek jogi helyzetéről szóló 1975. évi európai egyezmény (melyet Franciaország nem ratifikált) elavult előírásainak felcserélését célozza, amik már nincsenek összhangban a Bíróság esetjogával. A szöveg jelenlegi állapotában az 1. Elvben lefektetve központi elemként tartalmazza a diszkrimináció-tilalom elvét, ami úgy rendelkezik, hogy:
“A gyermekeket tilos olyan alapokon megkülönböztetni, mint a ... születés ...
A gyermekeket különösen tilos a szüleik jogi helyzete alapján megkülönböztetni.”
Az 5. Elv – “örökléshez való jog” – úgy rendelkezik, hogy a 2. és a 17(2) Elvben (posztumusz fogantatás) definiált szülők alá tartozók “gyermekeinek a születésükre való tekintet nélkül egyenlő jogokkal kell rendelkezniük mindkét szülőjük és azok családjainak vagyonának öröklésekor.”
A magyarázó feljegyzés releváns bekezdése így szól:
“22. Figyelembe véve a diszkrimináció-tilalomnak az 1. Elvben és a Bíróság Mazurek v. Franciaország, Camp és Bourimi v. Hollandia és Marckx v. Belgium ügyekben hozott ítéleteiben meghatározott általános elvét, illetőleg melyekben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a házasságtörő kapcsolatokból és házasságon kívül született gyermekek öröklési jogokkal kapcsolatos megkülönböztetése megsértette az EJEE 14. Cikkét, az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkével összefüggésben az első esetben, és a 8. Cikkel összefüggésben a második esetben, az 5. Elv tágabb értelemben úgy rendelkezik, hogy a gyermekeknek egyenlő öröklési jogokat kell élvezniük tekintet nélkül a születésük körülményeire. Ebben a tekintetben szélesebb körben kell alkalmazni, mint a házasságon kívül született gyermekek jogi helyzetéről szóló 1975. évi európai egyezmény 9. Cikkét, ami az ilyen gyermekeknek ugyanazokat a jogokat biztosítja, mint a házasságban született gyermekeknek. Az 5. Elv a 2. Elvben lefektetett szülő-definíció alá tartozik.”
A JOG
I. AZ ELSŐ KIEGÉSZÍTŐ JEGYZŐKÖNYV 1. CIKKÉVEL EGYÜTT OLVASOTT EGYEZMÉNY 14. CIKKÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE
36. A kérelmező azt sérelmezte, hogy “házasságtörésből született” gyermekként nem tudta az öröklési jogait gyakorolni, és ez az indokolatlan megkülönböztetés a Bíróság Mazurek ítéletét és a 2001. évi törvény bevezetését követően is folytatódott.
Azt állította, hogy megsértették az Egyezmény 14. Cikkét az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkével összefüggésben, ami így szól:
14. Cikk
“A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például ... születés ... alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”
Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke
“Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik.
Az előző bekezdésben foglaltak nem korlátozzák az államok jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történő használatát szabályozhassák, illetőleg az adók, más közterhek vagy bírságok megfizetését biztosítsák.”
A. A kamarai ítélet
37. 2011. július 21-én kelt ítéletében a Kamara úgy döntött, hogy a kérelmező panasza az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének hatálya alá tartozik, ami elegendő ahhoz, hogy az Egyezmény 14. Cikke is alkalmazható legyen. Mivel anyai leszármazása 1983-ban megállapítást nyert, a kérelmezőknek a hazai bíróságok előtt kikényszeríthető joga volt arra, hogy gyakorolhassa az anyja vagyonából való részesedés jogát a 14. Cikkel összhangban lévő módon (lásd a kamarai ítélet 38-42. pontjait).
38. A Kamara az ügy érdemével kapcsolatban megállapította, hogy az 1972. és 2001. évi törvények sajátos, a törvények által biztosított új öröklési jogokra vonatkozó átmeneti rendelkezéseket léptettek életbe. A bíróság megállapította, hogy a hazai bíróságok úgy találták, hogy a kérelmező profitálhat ezekből a rendelkezésekből, amikor semmisségi keresettel élt az 1970-ben juttatott inter vivos adományokkal szemben. A Fellebbviteli Bíróság szerint az 1972. évi törvény átmeneti rendelkezései kizárták a törvény hatályba lépése előtt juttatott inter vivos adományok megtámadását. A Semmítőszék úgy ítélte meg, hogy a vagyon megosztására sor került az anya halálával 1994-ben, és ez kizárta – a 2001. évi törvény 25(5) szakasza szerint – az új, egyenlő öröklési jogokat biztosító rendelkezések alkalmazását. A hazai jog ilyen értelmezése a jogbiztonság elvének és a törvényes gyermekek régóta fennálló jogainak védelmét célozta. Továbbá nem tűnt indokolatlannak, önkényesnek vagy nyilvánvalóan összeegyeztethetetlennek a diszkrimináció-tilalommal. A Kamara megkülönböztette jelen ügy sajátos körülményeit azoktól az esetektől, melyekben még nem került sor a vagyon megosztására (Mazurek, fent idézve, és Merger és Cros v. Franciaország, no. 68864/01, 2004. december 22.) amikor arra a következtetésre jutott, hogy a szóban forgó megkülönböztetés arányos volt az elérni kívánt céllal, és nem sérült az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkét együtt olvasott Egyezmény 14. Cikke (lásd a kamarai ítélet 50-59. pontjait).
B. A felek előadásai
1. A Kormány
(a) Az Egyezmény 14. Cikkének alkalmazhatósága
39. A Kormány előadta, hogy a kérelmező által sérelmezett tények nem esnek az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének hatály alá, ami alkalmazhatatlanná teszi az Egyezmény 14. Cikkét. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az 1970-es inter vivos megosztás következtében a tulajdonjog átszállt a két törvényes gyermekre, megalapozva a tulajdonszerzést, ami kizárta, hogy a kérelmező részesedést követeljen az anyja vagyonából. Sem az 1972. sem pedig a 2001. évi törvény nem jogosította fel arra, hogy olyan részt követeljen a vagyonból, amekkorára jogosult lett volna az 1970-es szerződés hiányában. A Mazurek és Merger és Cros ügyektől eltérően, amelyekben a kérelmezők a szüleik halálát követően automatikusan öröklési jogokat szereztek, jelen ügyben az öröklést 1970-ben rendezték, a kérelmező anyjának halálát megelőzően. Mi több, a tulajdon megosztására a kérelmező leszármazásának 1983-as elismerését évekkel megelőzően került sor. Következésképpen a Kormány szerint a kérelmezőnek nem voltak öröklési jogai a vagyon tekintetében (a Kormány hivatkozott, mutatis mutandis az Alboize-Barthes és Alboize-Montezume v. Franciaország (dec.) 44421/04, 2008. október 21.).
(b) Az ügy érdeme
40. Ahogy korábban is előadta a Kamara előtt, a Kormány fenntartotta, hogy a kérelmezőt nem “zárták ki” az anyja örökléséből, hanem mivel a vagyontárgyakról már rendelkeztek az 1970-es inter vivos megosztási szerződésben, nem követelhette azt a részt, amire az 1972. és 2001. évi törvények szerint jogosult lett volna a szerződés hiányában. Ennek megfelelően nem a szóban forgó bírói döntések akadályozták meg a kérelmező öröklését az anyja vagyonából, hanem egy korábbi tulajdon-átruházási aktus, ami jogi tulajdonszerzést eredményezett.
41. A jogalkotónak – aki egyébként tökéletesen teljesítette a Mazurek ítéletből rá háruló kötelezettségeket – a többi örökös szerzett jogait kellett figyelembe vennie, amikor hatályba léptette a törvényt. Az új törvénynek a már fennálló helyzetekre való alkalmazásának szükségszerűen meg kell felelnie a Bíróság esetjogában megalapozott jogbiztonság és előreláthatóság követelményeinek. A törvény 25. szakasza tehát kizárta az új szabályok alkalmazását a közzététel napján már megnyílt örökségek esetében, amelyekben addigra már sor került a vagyon megosztására. A Kormány álláspontja szerint tehát a Semmítőszék értelmezése nem állt ellentmondásban a Mazurek ítélettel. Ezzel az ítélettel és a Merger és Cros üggyel ellentétben, melyekben a kérelmezők olyan helyzeteket támadtak, amelyek még nem dőltek el, amikor keresetet indítottak ellenük a hazai bíróságok előtt, a kérelmező által 1998-ban indított semmisségi eljárás egy olyan helyzetet kívánt megtámadni, amiben már sor került a vagyon megosztására.
42. A Kormány tudomásul vette, hogy az Egyezmény megsértését megállapító ítélet általános intézkedésekhez vezethet a felelős államban, és a bíróság előtt álló feleket érintő vitát meghaladó hatással bírhat. Mindazonáltal leszögezte, hogy a Bíróság soha nem ismerte el az ítéletei visszamenőleges hatályát. Azt állítani, hogy a Mazurek ítéletet alkalmazni kell jelen ügyre, egy olyan jogi helyzetre, ami már egyértelműen eldőlt, mire azt meghozták, azt jelentené, hogy az ítéletnek visszamenőleges hatálya van, és kiüresítené az Egyezmény 46. Cikkét.
2. A kérelmező
(a) Az Egyezmény 14. Cikkének alkalmazhatósága
43. A kérelmező nem nyújtott be további előadást a Nagykamarához a Kamara előtt elmondottakhoz képest, melyekben kifejezte egyet nem értését a Kormánnyal ebben a kérdésben (a kamarai ítélet 37. pontja). Előadta, hogy az anyai leszármazásának 1983-es megállapítása öröklési jogokat ruházott rá, melyek az anyja halálával nyíltak meg – és melyek a kérelmének benyújtásig függőben voltak – ami az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének hatálya alá tartozik.
(b) Érdem
44. A kérelmező szerint az Egyezmény 14. Cikkének hatékonyságát garantálni kell, és csak “nagyon nyomós” indokok esetén lehet egy születés alapján történt megkülönböztetést az Egyezménnyel összhangban lévőnek tekinteni. A jogbiztonság nem egy Egyezmény által garantált jog, sem pedig egy olyan közérdekű jogalap, ami igazolhatná az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkében foglalt tulajdon békés élvezetéhez való jog megsértését.
45. Ami elfogadható lett volna 1972-ben a jogbiztonság fogalma alapján, és a 14. Cikk által garantált diszkrimináció-tilalom megsértésével, a Marurek ítélet után már nem az. Mindamellett a kérelmező hangsúlyozta, hogy az igazságtalanul szerzett jogokat nem biztosíthatják a 2001. évi törvény átmeneti rendelkezései, ami azért született, hogy véget vessen az említett ítéletben szereplő jogsértéseknek. Előadta, hogy a Mazurek úrnak okozott kár orvosolásakor a Bíróság visszautasította, hogy az ítéletét megelőzően létrejött jogi helyzeteket biztosítson. A kérelmező meglátása szerint a Bíróságnak meg kell állapítania, hogy a Mazurek ítélet kötelező erejének figyelmen kívül hagyták, és ezért el kell marasztalnia Franciaországot. Más következtetésre jutni egyenértékű lenne annak elfogadásával, hogy a Bíróság esetjogából következő konzekvenciák levonására létrehozott szabályozást bevezető államnak határozatlan ideje van arra, hogy átültesse a döntést, és jelen körülmények között az csak a jövőbeli örökléseket érintené, és ez igazolná az Egyezmény ex post facto felismert megsértését. A kérelmező sérelmezte a folyamatos diszkriminációt, ami fenntartotta az 1972. évi törvény hatályát, ami Franciaország elmarasztalásának alapja volt, és amit elvetett a 2001-es törvényhozás.
46. Előadta továbbá, hogy az általa 1998-ben indított semmisségi eljárás függőben volt a 2001. évi törvény közzétételekor, aminek azt kellett volna eredményeznie, hogy részesül a “házasságtörésből született” gyermekeknek járó új jogokból. Következésképpen, mivel a keresete függőben volt, az anyja vagyonát egyértelműen nem oszthatták volna meg; más következtetésre jutni azt jelentené, hogy az inter vivos megosztás elleni semmisségi keresetek nem hatékony jogorvoslatok.
C. A Bíróság értékelése
1. Az Egyezmény 14. Cikkének alkalmazhatósága
(a) Általános elvek
47. A Bíróság állandó esetjogának értelmében, az Egyezmény 14. Cikke kiegészíti az Egyezmény és a Kiegészítő Jegyzőkönyvei egyéb szubsztantív rendelkezéseit. Nincs önálló léte, mivel csak az ezen rendelkezések által biztosított “jogok és szabadságok gyakorlására” terjed ki a hatálya. Az Egyezmény 14. Cikkének alkalmazásának ugyan nem előfeltétele az említett rendelkezések megsértése – ebben az értelemben független –, de alkalmazására nincs lehetőség, hacsak az ügy tényei nem esnek egy vagy több ilyen rendelkezés tárgyi hatálya alá (lásd többek között, Van Raalte .v Hollandia, 1997. február 21, § 33, Reports of Judgments and Decisions 1997‑I; Petrovic v. Ausztria, 1998. március 27. § 22, Reports 1998‑II; Zarb Adami v. Málta, no. 17209/02, § 42, ECHR 2006‑VIII; és Konstantin Markin v. Oroszország [NK], no. 30078/06, § 124, ECHR 2012 (kivonatok)).
(b) Az ügy tényei az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv Első Cikkének hatálya alá tartoznak-e
48. Jelen ügyben tehát meg kell határozni, hogy a kérelmező panasza, mely szerint nem tudta az öröklési jogait gyakorolni semmisségi keresettel élve az inter vivos szerződéssel szemben, melyet az anyja az ő köteles részére tekintet nélkül kötött, az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének tárgyi hatálya alá tartozik-e.
49. A Bíróság megismétli, hogy az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének első részében szereplő “vagyonnak” önálló jelentése van, ami nem szűkíthető le a fizikai javak tulajdonára, és független a nemzeti jogok formális besorolásától: bizonyos más, tulajdont alapító jogok is tekinthetőek “tulajdonjognak”, és így “vagyonnak” ezen rendelkezések tekintetében (lásd Beyeler v. Olaszország [NK], no. 33202/96, § 100, ECHR 2000‑I).
50. Az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke nem garantálja a tulajdon megszerzéséhez való jogot (lásd Slivenko és Társai v. Lettország (dec.) [NK], no. 48321/99, § 121, ECHR 2002‑II (kivonatok), és Ališić és Társai v. Bosznia‑Hercegovina, Horvátország, Szerbia, Szlovénia és Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság (dec.), no. 60642/08, § 52, 2011. október 17.), különösen nem végrendelet vagy önkéntes megosztás útján (lásd, mutatis mutandis, Marckx, fent idézve, § 50, és Merger és Cros, fent idézve, § 37). Mindazonáltal, “vagyon” lehet a “létező vagyon” vagy követelés, ami magában foglalja az igényeket, amikkel kapcsolatban a kérelmező igazolni tudja, hogy legalább “jogos várománya” volt a tulajdonjog valós megszerzésére (lásd többek között Pressos Compania Naviera S.A. és Társai v. Belgium, 1995. November 20., § 31, Series A no. 332; Kopecký v. Szlovákia [NK], no. 44912/98, § 35, ECHR 2004‑IX; és Association nationale des pupilles de la Nation v. Franciaország (dec.), no. 22718/08, 2009. október 6.). A jogos várománynak “megfelelő jogalappal kell rendelkeznie a hazai jogban” (lásd Kopecký, fent idézve, § 52; Depalle v. France [NK], no. 34044/02, § 63, ECHR 2010; és Saghinadze és Társai v. Grúzia, no. 18768/05, § 103, 2010. május 27.). Hasonlóképpen, a “vagyon” fogalma kiterjeszthető egy bizonyos juttatásra, amitől az érintettet megfosztották a jogosultság diszkriminatív feltételei miatt (lásd Andrejeva v. Lettország [NK], no. 55707/00, § 79, ECHR 2009). Mindazonáltal, egy hosszú ideje hatékonyan nem gyakorolható régi tulajdonjog továbbélésének elismerésébe vetett hit nem tekinthető “vagyonnak” az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének értelmében, ahogyan egy feltételtől függő követelés sem, ami a feltétel nem teljesítése miatt szűnt meg (lásd a releváns elvek összefoglalását, Malhous v. Cseh Köztársaság (dec.) [NK], no. 33071/96, ECHR 2000‑XII, további utalásokkal a Bizottság esetjogára; lásd továbbá II. Hans-Adam Liechtenstein Hercege v. Németország [NK], no. 42527/98, § 85, ECHR 2001‑VIII; Nerva és Társai v. Egyesült Királyság, no. 42295/98, § 43, ECHR 2002‑VIII; és Stretch v. Egyesült Királyság, no. 44277/98, § 32, 2003. június 24.).
51. A vizsgálandó kérdés minden esetben az, hogy az ügy körülményeit együttesen vizsgálva átruháztak-e a kérelmezőre egy tényleges, az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke által védett követelést (lásd Bozcaada Kimisis Teodoku Rum Ortodoks Kilisesi Vakfı v. Törökország, nos. 37639/03, 37655/03, 26736/04 és 42670/04, § 41, 2009. március 3.; Depalle, fent idézve, § 62; Plalam S.P.A. v. Olaszország (érdem), no. 16021/02, § 37, 2010. május 18.; és Di Marco v. Olaszország (érdem), no. 32521/05, § 50, 2011, április 26.). A Bíróság úgy ítéli meg, hogy a fenti értelmezés a következő a tények és a jogi szempontok figyelembe vételét követeli meg.
52. Jelen ügyben a Bíróság megállapítja, hogy kizárólag a “házasságtörésből született” helyzetéből fakad, hogy a kérelmező nem támadhatta meg az anyja által kötött inter vivos vagyonmegosztást, ez a helyzet volt ugyanis a Semmítőszék azon döntésének alapja – melyben a 2001. évi törvény átmeneti rendelkezéseit értelmezte –, hogy kizárja az ügyben a törvény által elismert új öröklési jogok alkalmazását. Az olyan ügyekben, mint jelen ügy is, melyek a 14. Cikket az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkével összefüggő olyan panaszokat érintenek, melyek lényege, hogy a kérelmezőt a 14. Cikk hatálya alatt diszkriminatív alapon megfosztották a vagyon egészétől vagy annak egy részétől, a vonatkozó teszt nem más, mint hogy a kérelmező által sérelmezett diszkrimináció hiányában nélkül a kérelmezőnek a hazai jog szerint kikényszeríthető joga lett volna-e a szóban forgó vagyonra (lásd, mutatis mutandis, Stec és Társai v. Egyesült Királyság (dec.) [NK], nos. 65731/01 és 65900/01, § 55, ECHR 2005‑X, és Andrejeva, fent idézve, § 79). Ez a teszt alkalmazandó jelen ügyben.
53. A Kormány úgy érvelt, hogy a kérelmező nem követelhet öröklési jogokat az 1970-es inter vivos ajándékkal kapcsolatban, mivel az az anyja vagyonának azonnali és visszavonhatatlan megosztását eredményezte, és tette ezt azelőtt, hogy az ő anyai leszármazása jogi igazolást nyert volna (lásd 39. pont fent). A Bíróság azonban nem fogadhatja el ezt az érvet. Megállapítja, hogy míg az inter vivos ajándékok azonnali tulajdonátszállást eredményeznek, a Semmítőszék esetjoga szerint ez nem válik öröklési célú megosztássá az ajándékozó haláláig (lásd 24. pont fent), ami jelen esetben nem történt meg 1994-ig. Addigra a kérelmező leszármazása már igazolttá vált. Így tehát a “házasságtörésből született” helyzete miatt volt kizárva az anyja vagyonából.
54. Ebben a tekintetben jelen ügy a fent idézett Mazurek és Merger és Cros ügyekhez hasonló, és megkülönböztethető a fent idézett Alboize-Barthes és Alboize-Montezume v. Franciaország (dec.) ügyektől, melyekben az a döntés született, hogy a kérelmezők apja vagyonának felszámolása – 1955-ben, tehát jóval az ő leszármazásuknak elismerése előtt – elzárta őket az apjuk vagyonához kapcsolódó öröklési jogaik gyakorlásától és a “tulajdonosi” jogcím követelésétől.
55. Ezekből az következik, hogy a kérelmező pénzügyi érdekei az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkének, és az általa védett tulajdonjog békés gyakorlásának hatálya alá esnek. Ez elegendő, hogy a 14. Cikk alkalmazható legyen.
2. Az érdem
(a) Általános elvek
56. A Bíróság megismétli, hogy az Egyezmény biztosította jogok és szabadságok gyakorlása során a 14. Cikk védelmet biztosít az objektív és indokolható igazolás nélküli, hasonló helyzetben lévő személyek megkülönböztetésével szemben. A 14. Cikk szerint a megkülönböztetés diszkriminatív, ha “nincs objektív és indokolható igazolása”, ami azt jelenti, hogy nincs egy elérni kívánt “legitim célja”, vagy “igazolható arányossági kapcsolat az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél között” (lásd Mazurek, fent idézve, §§ 46 és 48). Mi több, a szerződő államok bizonyos mérlegelési szabadsággal rendelkeznek annak eldöntésekor, hogy egyébként hasonló helyzetekben mely és milyen terjedelmű különbségek igazolják a megkülönböztetést (lásd Stec és Társai, fent idézve, §§ 51 és 52, ECHR 2006‑VI). A mérlegelési szabadság terjedelme az ügy körülményeinek, a tárgyának és a hátterének megfelelően változik, de legvégül a Bíróságnak kell eldöntenie, hogy betartották-e az Egyezmény követelményeit. Mivel az Egyezmény elsősorban és legfőképpen az emberi jogokat védő rendszer, a Bíróságnak figyelemmel kell lennie a változó körülményekre a szerződő államokban, és reagálnia kell az elérendő mérce tekintetében létrejött konszenzusra (lásd Konstantin Markin, fent idézve, § 126).
57. A Bíróság a Marckx ügyben kidolgozott esetjogának megfelelően az öröklési jogok területén történt megkülönböztetés a “házasságon kívül született” és “törvényes” gyermekek között az Egyezmény 8. Cikke alá esik önmagában (lásd Johnston és Társai v. Írország, 1986. december 18., Series A no. 112) és az Egyezmény 14. Cikkét a 8. Cikkel együtt olvasva is (lásd Vermeire v. Belgium, 1991. November 29., Series A no. 214‑C, és Brauer v. Németország, no. 3545/04, 2009. május 28.), és az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke alá (lásd Inze v. Ausztria, 1987. október 28., Series A no. 126; Mazurek, fent idézve; és Merger és Cros, fent idézve) tartozó kérdést is jelent. A Bíróság kiterjesztette ezt az esetjogot az önkéntes megosztásra, amikor megerősítette a diszkrimináció-tilalmat a végrendeleti megosztások esetében (lásd Pla és Puncernau v. Andorra, no. 69498/01, ECHR 2004‑VIII). Ennek megfelelően leghamarabb 1979-ben, a Marckx ügyben a Bíróság megállapította, hogy a gyermekek öröklési jogainak korlátozása a születésük alapján ellentétes az Egyezménnyel. Konzekvensen megismételte ezt az alapelvet, ezáltal megalapozta “házasságon kívül” született gyermekek diszkriminációjának tilalmát, mint az európai közrend védelmi szintjét.
58. A Bíróság megállapítja továbbá, hogy az Európa Tanács tagállamai közötti konszenzus a házasságon belül és kívül született gyermekek közötti egyenlőség fontosságáról régóta megalapozott, mi több, ez mára a kérdés azonos megközelítéséhez vezetetett a nemzeti jogalkotásokban – az egyenlőség elve eltörölte a törvényes és a házasságon kívül született gyermekek fogalmát – továbbá társadalmi és jogi fejlődéshez vezetett, ami egyértelműen megjelölte céljaként a gyermekek közötti egyenlőség elérését (lásd 28., 34. és 35. pontok fent).
59. Következésképpen nagyon nyomós indokokat kell felhozni, hogy a házasságon kívül születettségen alapuló különbségtételt az Egyezménnyel összhangban lévőnek lehessen tekinteni (lásd Inze, fent idézve, § 41; Camp és Bourimi v. Hollandia, no. 28369/95, § 38, ECHR 2000‑X; és Brauer, fent idézve, § 40).
60. A Bíróság általában nem köteles eldönteni tisztán magánjellegű vitákat. Ugyanakkor a fentiekben kifejtettek alapján, mivel rá hárul az európai szintű ellenőrzés, nem maradhat tétlen, ha a nemzeti bíróság jogértelmezése, legyen az végrendeleti megosztással, magánjogi szerződéssel, közokirattal, törvényi rendelkezéssel vagy közigazgatási gyakorlattal kapcsolatos, indokolatlannak, önkényesnek vagy nyilvánvalóan összeegyeztethetetlennek tűnik a 14. Cikkben lefektetett diszkrimináció-tilalommal, vagy még szélesebb körben az Egyezmény alapjául szolgáló elvekkel (lásd Larkos v. Ciprus [NK], no. 29515/95, §§ 30-31, ECHR 1999‑I; Pla és Puncernau, fent idézve, § 59; és Karaman v. Törökország, no. 6489/03, § 30, 2008. január 15.).
(b) A fentiek alkalmazása jelen ügyre
(i) Volt-e megkülönböztetés a házasságon kívül születettség alapján
61. Nem vitatott, hogy jelen ügyben a kérelmezőt megfosztották a köteles részétől, és egyértelműen más helyzetbe került az anyja vagyonának megosztása szempontjából, mint a törvényes gyermekek. Nem élhetett semmisségi keresettel az inter vivos megosztással szemben, amiből őt kizárták, és elesett a köteles részétől a “házasságtörésből született” gyermek helyzete miatt.
62. A kérelmező és a féltestvérei közötti megkülönböztetés a 2001. évi Törvény 25(5) szakaszából következik, ami kizárja a “házasságtörésből született” gyermekek új öröklési jogainak alkalmazását a 2001. december 4-e. előtt megnyílt öröklések esetén, amelyekben nem került sor vagyonmegosztásra ezt a napot megelőzően (lásd 30. pont fent). A szóban forgó átmeneti rendelkezések értelmezése során a Semmítőszék az öröklési megosztást megtörténtek tekintette 1994-ben, a kérelmező anyjának halálával (lásd 23. pont fent), régóta egységes esetjogával összhangban, mely szerint az inter vivos megosztások esetén az adományozó halála előidézi mind az örökség megnyílását és megosztását is (lásd 24. pont fent). A törvényes gyermek, akit kihagytak az inter vivos megosztásból, vagy még nem fogant meg a szerződés aláírásakor, nem lett volna elzárva a köteles részének, vagy a Polgári Törvénykönyv 1077-1 és 1077-2 cikkei szerinti vagyonrészének követelésétől (lásd 25. pont fent). Tehát nem vitatott, hogy a kérelmezőt sújtó hátrányos megkülönböztetés egyetlen oka a tény, hogy házasságon kívül született.
63. A Bíróság megismétli, hogy nem feladata eldönteni, hogy a hazai szabályozás melyik értelmezése a helyes, ellenben annak megállapítása igen, hogy a mód, ahogyan azt a szabályozást alkalmazták, megsértette-e az Egyezmény 14. Cikkében védett jogokat (lásd, sok más forrás mellett és mutatis mutandis, Padovani v. Olaszország, 1993. február 26., § 24, Series A no. 257‑B, és Pla és Puncernau, fent idézve, § 46). Jelen ügyben a Bíróság feladata tehát az, hogy megállapítsa, volt-e objektív és indokolható igazolása a szóban forgó megkülönböztetésnek, ami a hazai jogból fakadt.
(ii) A megkülönböztetés igazolása
(α) A legitim cél elérése
64. A Kormány nem szolgált további igazolásokkal a törvényes és a “házasságtörésből” született gyermekek közötti diszkriminációra. A Bíróság megállapítja, hogy a Francia állam egyetértett a szabályozásának megváltoztatásával a Bíróság Mazurek ügyben hozott, fent idézett ítéletét követően, és megváltoztatta az öröklési jog szabályait minden, a “házasságtörésből született” gyermekekhez kapcsolódó diszkriminatív rendelkezés hatályon kívül helyezésével, kevesebb, mint két évvel az ítélet meghozatala után. A Bíróság üdvözli továbbá az intézkedést, ami összhangba hozza a francia jogot az Egyezmény diszkrimináció-ellenes elveivel.
65. Azonban a Kormány szerint nem volt lehetséges harmadik felek – jelen ügyben más örökösök – szerzett jogainak aláásása, és ez igazolta a 2001. évi törvény visszamenőleges hatályának korlátozását az olyan öröklésekre, amelyek a közzétételének napján már megnyíltak és addig nem került bennük sor megosztásra. Az átmeneti rendelkezéseket ennek megfelelően vezették be, hogy védjék a békés családi kapcsolatokat azzal, hogy biztosítják a kedvezményezettek jogait azokban az esetekben, amikor a vagyont már felosztották.
66. A Bíróság nincs meggyőzve arról, hogy egy vagy több tag öröklési jogainak tagadása a családon belüli békés viszonyok erősödését eredményezheti. Mindazonáltal elfogadja, hogy a szerzett jogok védelme a jogbiztonság az Egyezmény alapértékének céljait szolgálhatja (lásd Brumărescu v. Románia [NK], no. 28342/95, § 61, ECHR 1999‑VII; Beian v. Románia (no. 1), no. 30658/05, § 39, ECHR 2007‑V (kivonatok); Nejdet Şahin és Perihan Şahin v. Törökország [NK], no. 13279/05, §§ 56-57, 2011. október 20.; és Albu és Társai v. Románia, nos. 34796/09 és 63 további ügy, § 34, 2012. május 10.). Következésképpen, figyelembe véve a “házasságtörésből született” gyermek által elfogadott örökrészt annak megnyílásakor 1993-ban, és felosztásakor 1996-ban, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Semmítőszék elfogadhatatlanságot megállapító határozata, ami azon alapult, hogy már megtörtént a vagyonmegosztás, ami megakadályozta a kérelmezőt abban, hogy részesüljön a 2001. évi törvény átmeneti rendelkezéseiben biztosított új jogokból, összhangban volt a Marckx ügyben ismételten hangsúlyozott jogbiztonság elvével. Való igaz, hogy “egy bírói testület nem jogosult hatályon kívül helyezni egy szabadon megkötött megosztási szerződést a megosztást követően egy, a Bíróság által hozott ítéletre tekintettel” (lásd E.S. v. Franciaország (hat.), no. 49714/06, 2009. február 10.). A Bíróság arra a következtetésre jut, hogy a már teljesített öröklési megállapodások stabilitását biztosító szándék, ami mindent felülíró követelmény volt a törvényhozó és az ügyben eljáró bíróság véleménye szerint, olyan legitim cél, ami igazolhatja a megkülönböztetést jelen ügyben. Mindazonáltal a megkülönböztetésnek arányosnak kellett lennie ezzel a céllal.
(β) Arányosság az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél között
67. A Bíróság megállapítja, hogy jelen ügyben a semmisségi eljárás megindításának törvényben garantált jogának tárgya nem más, mint hogy a kérelmező féltestvérei tulajdonjogot szereztek az 1970-es inter vivos megosztás alapján, aminek következtében M-né halálakor a vagyona rájuk szállt 1994-ben. Ebben a tekintetben ez az ügy különbözik a fent idézett Mazurek és Merger és Cros ügyektől, melyekben a vagyon még nem szállt át a kedvezményezettekre.
68. Mindazonáltal a Bíróság megismétli, hogy “az elhunytnak és családjának ‘jogos várományainak’ megvédése alárendelt a házasságon kívül és belül született gyermekek egyenlő kezelését kimondó parancsnak” (lásd Brauer, fent idézve, § 43). Ebben az összefüggésben a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kérelmező féltestvérei tudták – vagy tudniuk kellett – hogy a jogaiknak megtámadhatónak kell lenniük. Anyjuk 1994-es halálakor egy öt eves törvényi határidő nyílt meg az inter vivos megosztás elleni semmisségi kereset beadására. A törvényes örökösöknek tehát tudniuk kellett volna, hogy a féltestvérük 1999-ig követelhette a vagyon rá eső részét, és hogy egy ilyen kereset alkalmas az egyes leszármazók jogainak terjedelmét vitatni, ha nem is a megosztást magát. Mi több, a semmisségi eljárás, melyet végül a kérelmező 1998-ban indított meg, folyamatban volt a nemzeti bíróságok előtt a Mazurek ítélet meghozatalakor, ami kimondta, hogy a születésen alapuló öröklési jogok egyenlőtlensége összeegyeztethetetlen az Egyezménnyel, és a 2001. évi törvény közzétételekor, ami végrehajtotta a fenti ítéletet, az abban lefektetett alapelvek francia jogba foglalásával. Végezetül a kérelmező nem olyan leszármazó volt, akinek a létezéséről nem tudtak, mivel egy 1983-as ítélet elismerte az anyja “törvénytelen” gyermekeként (lásd 12. pont fent, lásd mutatis mutandis, Camp és Bourimi, fent idézve, § 39). Ez elegendő volt ahhoz, hogy jogos kételyek merüljenek fel a vagyon M-né halálával, 1994-ben történt valódi átszállásával kapcsolatban (lásd a Főtanácsadó következtetéseit a 22. pontban fent).
69. A Bíróság megállapítja ezzel kapcsolatban, hogy a Kormány szerint az inter vivos megosztás sajátos természetéből fakadóan kizárta a létező jogi helyzet megkérdőjelezését – jelen esetben, hogy a megosztás 1970-es hatályú és hogy később minden bizonnyal megvalósult a vagyon tulajdonosának halálával – a folyamatban lévő jogi eljárások ellenére (lásd 40. és 41. pontok fent). A kérelmező vitatta ezt az érvelést (lásd 46. pont fent). Az ügy körülményei között, melyekben az európai esetjog és a nemzeti jogalkotási reformok egyértelmű tendenciát mutattak a házasságon kívül született gyermekek öröklési jogi diszkriminációjának eltörlése felé, a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kérelmező által a hazai bíróságok előtt 1998-ben indított és 2007-ben elvesztett per jelentős tényező a megkülönböztetés arányosságának vizsgálatakor (lásd 22. és 68. pont fent, 72. pont lent). A tény, hogy az eljárás 2001-ben még folyamatban volt, relativizálta M-né további örököseinek várományát, hogy vitathatatlan öröklési jogokat szerezzenek a vagyonra.
70. Ennek megfelelően, az előzőek fényében a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a kérelmező féltestvéreinek öröklési jogainak megvédése nem volt kellően nyomós ok a kérelmező követelésének felülírására, hogy részesüljön az anyja vagyonából.
71. Továbbá a nemzeti hatóságok számára úgy tűnhet, hogy az inter vivos megosztás kedvezményezett örököseinek várománya nem élvez védelmet minden körülmények között. Valóban, ha az inter vivos megosztást egy másik, később született, vagy a megosztásból szándékosan kizárt törvényes gyermek támadta volna meg ugyanezzel a semmisségi keresettel ugyanebben az időben, azt nem nyilvánították volna elfogadhatatlannak.
72. Ezzel kapcsolatban a Bíróság megkérdőjelezi a nemzeti bíróság 2007-es döntését – ami a fent idézett Marckx és Mazurek döntések után évekkel született – mert a jogbiztonság védelmének elvét különbözőképpen alkalmazta attól függően, hogy azt egy törvényes vagy egy “házasságtörésből született” gyermek ellen érvényesítették. Megállapítja továbbá, hogy a Semmítőszék nem vette figyelembe a kérelmező felülvizsgálati kérelmének elsődleges alapját, az Egyezmény 14. Cikkében garantált diszkrimináció-tilalom megsértését. A Bíróság korábban már megállapította, hogy amikor egy kérelmező keresete az Egyezményben garantált “jogokhoz és szabadságokkal” kapcsolatos, a bíróságoknak megfelelő szigorral és körültekintéssel kell azt vizsgálniuk, amint ez következik a szubszidiaritás elvéből (lásd Wagner és J.M.W.L. v. Luxemburg, no. 76240/01, § 96, 2007. június 28., és Magnin v. Franciaország (dec.), no. 26219/08, 2012. május 10.).
(γ) Konklúzió
73. A korábban említett megfontolások fényében a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem volt megfelelő arányossági kapcsolat az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél között. Így tehát nem volt objektív és indokolható igazolása a kérelmező megkülönböztetésének. Ennek megfelelően megsértették az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkével együtt olvasott Egyezmény 14. Cikkét.
74. Ez a következtetés nem kérdőjelezi meg az államok jogát, hogy átmeneti rendelkezéseket vezessenek be, amikor jogalkotási reformokat fogadnak el, hogy megfeleljenek az Egyezmény 46. Cikk 1. bekezdésében foglalt kötelezettségeiknek (lásd például Antoni v. Cseh Köztársaság, no. 18010/06, 2010. november 25.; Compagnie des gaz de pétrole Primagaz v. Franciaország, no. 29613/08, § 2010. december 18.; Mork v. Németország, nos. 31047/04 és 43386/08, §§ 28-tól 30-ig és 54, 2011. június 9.; és Taron v. Németország, (dec.), no. 53126/07, 2012. május 29.).
75. Bár a Bíróság ítéleteinek lényegében deklaratív jellege az államokra hagyja a jogsértés következményeinek orvoslását (lásd Marckx, fent idézve, § 58, és Verein gegen Tierfabriken Schweiz (VgT) v. Svájc (no. 2) [NK], no. 32772/02, § 61, ECHR 2009), ezzel egyidejűleg ki kell emelni, hogy az általános intézkedések elfogadásával az érintett államnak a Bíróság ítéletében foglalthoz hasonló jogsértések megelőzésére kell törekednie (lásd például, Salah v. Hollandia, no. 8196/02, § 77, ECHR 2006‑IX (kivonatok). Ez kötelezettséget terhel a hazai bíróságokra, hogy az alkotmányos rendjükkel összhangban, és a jogbiztonságra figyelemmel úgy biztosítsák az Egyezmény védelmi szintjének érvényesülését, ahogyan azt a Bíróság értelmezi. A jelen ügyben ez azonban nem történt meg.
II. AZ EGYEZMÉNY 8. CIKKÉVEL EGYÜTT OLVASOTT 14. CIKKÉNEK MEGSÉRTÉSE
76. A kérelmező sérelmezte, ugyanazon az alapon, amire a tulajdonjog békés gyakorlásával kapcsolatban is hivatkozott, hogy az igazolatlan megkülönböztetés sértette az Egyezmény 8. Cikkében garantált magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot, ami így rendelkezik:
“1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét ... tiszteletben tartsák.
2. jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”
A. Kamarai ítélet
77. Ahogyan a Mazurek ügyben sem, a Kamara nem találta szükségesnek a kérdés külön vizsgálatát, mivel nem hoztak fel új érveket (lásd a kamarai ítélet 60. pontját).
B. A felek előadásai
78. A kérelmező nem tett megállapításokat az Egyezmény 8. Cikkével kapcsolatban.
79. A Kormány fő érveként előadta, hogy nem történt beavatkozás jelen ügyben. A végrendelet hiányában történt öröklést érintő kérdések a 8. Cikk hatály alá eshetnek, de ez a rendelkezés nem garantálja az örökléshez való jogot. Egy 1970-ben rendezett jogi helyzet meg nem kérdőjelezéséről szóló döntést nem jelentett beavatkozást a kérelmező családi életének tiszteletben tartásába.
80. Ha azonban a Bíróság úgy ítélné meg, hogy történt beavatkozás, az jogszerű volt, mégpedig az 1972. évi törvény alapján, ami kizárta, hogy az örökösök a kötelesrészre való igényüket az 1972 előtt juttatott ajándékok terhére érvényesítsék. Egy legitim cél elérését szolgálta, mégpedig azt, hogy a régóta fennálló jogok védelmével garantálja a békés családi viszonyokat. A Bíróság Marckx ügyben hozott ítéletére támaszkodva a Kormány előadta, hogy a jogbiztonság elvével ellentétes lenne egy évekkel (1972. évi törvény), sőt évtizedekkel (2001. évi törvény) azelőtt végbement megosztás hatályon kívül helyezése, mielőtt a jogalkotási és jogtudományi változások a “házasságtörésből született” gyermekek öröklési jogaival kapcsolatban lezajlottak volna. Végezetül a beavatkozás arányos volt, mivel a szóban forgó rendelkezések hazai bíróságok általi alkalmazása korlátozott volt mind időben, mind pedig az önkéntes megosztások tekintetében. A Kormány arra a következtetésre jutott, hogy az átmeneti rendelkezések, ahogyan azt a hazai bíróságok értelmezték, összhangban voltak a Mazurek döntéssel és az Egyezménnyel. A 2001. évi törvény pedig az új rendelkezések alkalmazását az időtényezőre tekintettel tette lehetővé, és figyelembe véve a kialakult helyzetet, társadalmi szempontból nemkívánatos – sőt bizonyos esetekben célszerűtlen – lenne annak megkérdőjelezése. A Kormány hangsúlyozta az államok mérlegelési lehetőségét a versengő érdekek mérlegelésekor.
C. A Bíróság értékelése
81. Figyelembe véve a Bíróság következtetéseit az Egyezmény 14. Cikkével együtt olvasott Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikkével kapcsolatban (lásd 73. pont fent), a Bíróság úgy döntött, hogy nem szükséges külön megvizsgálni, hogy sérültek-e ezek a rendelkezések az Egyezmény 8. Cikkével együtt olvasva.
III. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA
82. Az Egyezmény 41. Cikke szerint
“Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek.”
83. A kérelmező 128.550,75 eurót követelt, ami az a vagyonrész, amit akkor kapott volna, ha a féltestvéreivel egyenjogúként kezelték volna, plusz kamatok. A kérelmező továbbá kártérítést követelt a nem vagyoni kárért, amit 30.000 euróra becsült. Végül a kérelmező 20.946 euróra becsülte a hazai eljárásban és a Bíróság előtt felmerült költségeit.
84. A Kormány előadta, hogy a jogsértés megállapítása elegendő kártérítés lenne a kérelmező által elszenvedett anyagi kárra. Minden nem anyagi kárra megítélt kártérítés csak szimbolikus lehet. A költségekre és kiadásokra tekintettel a Kormány 10.000 euró megítélését tartotta megfelelőnek.
85. Jelen ügy körülményei között a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az Egyezmény 41. Cikkének alkalmazásának kérdése még nem eldönthető. Következésképpen teljességében fenntartja a kérdést és rögzíti a következő eljárást, szem előtt tartva a lehetőségét annak, hogy a Részes Államés a kérelmező megegyezésre jutnak (Rule 75 § 1 of the Rules of Court). A Bíróság három hónapot biztosít erre a feleknek.
EZEN OKOKBÓL A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG
1. Megállapítja, hogy megsértették az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv Első Cikkével együtt olvasott 14. Cikkét;
2. Megállapítja, hogy nem szükséges az Egyezmény 8. Cikkével együtt olvasott 14. Cikkére vonatkozó panaszt külön vizsgálni;
3. Megállapítja, hogy a kérelemnek az Egyezmény 41. Cikkével kapcsolatos kérdése még nem dönthető el;
ennek megfelelően,
a) felfüggeszti/ a kérdés vizsgálatát annak teljességében;
b) felhívja a Kormányt és a kérelmezőt, hogy az ítéletről való tudomásszerzést követő három hónapon belül nyújtsák be a Bírósághoz az írásos előadásaikat a kérdésben, és különösen értesítsék a Bíróságot bármilyen megkötött egyezségről;
c) felfüggeszti a további eljárást és a Nagykamara Elnökére ruházza a jogot, hogy szükség esetén lezárja azt.
Készült angolul és franciául, és nyilvánosan lett kihirdetve 2013. február 7-én Strasbourgban, a Human Rights Buildingben tartott nyilvános tárgyaláson.
Johan CallewaertJosep Casadevall
a Hivatalvezető helyetteseElnök
Az Egyezmény 45. Cikk 2. bekezdésével és a Bíróság Eljárási Szabályzatának 74. Szabály 2. bekezdésével összhangban a következő különvéleményeket csatolták az ítélethez:
(a) Popović Bíró párhuzamos indokolása, melyhez Gyulumyan bíró csatlakozott;
(b) Pinto de Albuquerque Bíró párhuzamos indokolása.
A különvélemények nincsenek lefordítva, de angolul és/vagy franciául olvashatóak az ítélet hivatalos nyelve(k)en elérhető változatában, ami a Bíróság HUDOC esetjogi adatbázisában elérhető.
J.C.M.
J
© Európa Tanács/ Emberi Jogok Európai Bírósága 2013. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatalos nyelvei az angol és a francia. Jelen fordítás nem köti a Bíróságot, és a Bíróság nem vállal semmilyen felelősséget annak minőségéért. Letölthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának HUDOC esetjogi adatbázisából (), vagy bármelyik másik adatbázisból, amellyel azt a Bíróság megosztotta. Nem kereskedelmi célú felhasználásra sokszorosítható, azzal a feltétellel, hogy az eset teljes címét idézik, a fenti szerzői jogi megjelöléssel együtt. Amennyiben a jelen fordítás bármely részét kereskedelmi célokra kívánja felhasználni, kérjük, írjon a következő címre: publishing@.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.
The official languages of the European Court of Human Rights are English and French. This translation does not bind the Court, nor does the Court take any responsibility for thequality thereof. It may be downloaded from the HUDOC case-law database of the European Court of Human Rights () or from any other database with which the Court has shared it. It may be reproduced for non-commercial purposes on condition that the full title of the case is cited, together with the above copyright indication. If it is intended to use any part of this translation for commercial purposes, please contact publishing@.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013.
Les langues officielles de la Cour européenne des droits de l’homme sont le français et l’anglais. La présente traduction ne lie pas la Cour, et celle-ci décline toute responsabilité quant à sa qualité. Elle peut être téléchargée à partir de HUDOC, la base de jurisprudence de la Cour européenne des droits de l’homme () ou de toute autre base de données à laquelle HUDOC l’a communiquée. Elle peut être reproduite à des fins non commerciales, sous réserve que le titre de l’affaire soit cité en entier et s’accompagne de l’indication de copyright ci-dessus. Toute personne souhaitant se servir de tout ou partie de la présente traduction à des fins commerciales est invitée à le signaler à l’adresse suivante : publishing@.
Full & Egal Universal Law Academy