EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA
MÁSODIK SZEKCIÓ
ZORICA JOVANOVIĆ kontra SZERBIA ÜGY
( 21794/08 sz. kérelem)
ÍTÉLET
STRASBOURG
2013. március 26.
Ezen határozat az Egyezmény 44. Cikkének 2. bekezdésében foglalt körülmények beálltával válik véglegessé. Szerkesztői változtatás alá eshet.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. Ez a fordítás semmire sem kötelezi a Bíróságot. További információk a teljes jognnyilatkozatban, jelen dokumentum végén találhatók.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. This translation does not bind the Court. For further information see the full copyright indication at the end of this document.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013. La présente traduction ne lie pas la Cour. Pour plus de renseignements veuillez lire l’indication de copyright/droits d’auteur à la fin du présent document.
A Zorica Jovanović kontra Szerbia ügyben
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Második Szekció) Kamaraként tartott ülésén, melynek tagjai voltak:
Guido Raimondi, Elnök,
Danutė Jočienė,
Peer Lorenzen,
Dragoljub Popović,
Işıl Karakaş,
Nebojša Vučinić,
Paulo Pinto de Albuquerque, Bírák,
és Françoise Elens-Passos, Hivatalvezető,
2013. március 5-i, zárt ülésén lefolytatott tanácskozását követően
az azon időpontban elfogadott alábbi ítéletet hozza:
AZ ELJÁRÁS
1. Az ügy alapja egy Szerbia ellen benyújtott kérelem (21794/08 sz.), amelyet az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény („az Egyezmény”) 34. cikke alapján egy szerb állampolgár, Zorica Jovanović asszony („a kérelmező”) 2008. április 22-én terjesztett a Bíróság elé.
1. A kérelmező jogi segítségben részesült, és képviseletét D. Govedarica asszony, Batočinában praktizáló ügyvéd látta el. A szerb kormányt („a Kormány”) S. Carić képviselő úr képviselte.
2. A kérelmező azt állította, hogy a szerb hatóságok többszöri kérése ellenére sem szolgáltattak számára információt arról, hogy mi történt valójában a fiával, aki állítólag meghalt egy állami kórházban, és a kérelmező kárpótlásban sem részesült.
3. 2011. április 12-én a panasz közlésre került a kormány felé. Arról is döntés született, hogy a kérelem érdeme és elfogadhatósága együttesen kerül elbírálásra. (29. cikk 1. bekezdés)
A TÉNYEK
I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI
4. A kérelmező 1953-ban született, és Batočinában él.
5. Az ügy körülményei, a felek beadványai alapján, a következőképpen összegezhetők:
A. A kérelmező ügyének részletes körülményei
6. 1983. október 28-án a kérelmező az állami fenntartású Ćuprija Kórházban (a továbbiakban: „ĆMC”) egészséges fiúgyermeknek adott életet.
7. 1983. október 28. és 30. között a kérelmező a ĆMC-ben tartózkodott, és rendszeresen láthatta a fiát.
8. 1983. okóber 30-án az orvosok közölték kérelmezővel, hogy másnap ő is és a fia is hazamehetnek.
9. 1983. október 30-án este a kérelmező együtt volt a fiával, akit este 11 órakor átvittek az újszülöttek számára fenntartott külön kórterembe. Ez rutineljárás volt. A kérelmező fián betegség tünetei ezidáig nem jelentkeztek.
10. 1983. október 31-én reggel 6.30 körül az ügyeletes orvos közölte a kérelmezővel, hogy „a gyermek meghalt.” Ennek hallatán a kérelmező kiszaladt a folyosóra, a kórterem felé, ahol a fia az éjszakát töltötte. Két beteghordó azonban fizikai kényszer alkalmazásával megállította. Egy ápolónő még nyugtató injekciót is megkísérelt beadni neki, a kérelmező azonban sikeresen ellenállt ennek a próbálkozásnak. Végül azonban, egyéb lehetőség hiányában, a kérelmező, feldúlt lelkiállapotban, elhagyta a ĆMC-t. Ezt követően a családtagjai azt az értesítést kapták, hogy a csecsemő boncolását Belgrádban fogják elvégezni, ezért a holttestet még nem adhatják át a szülőknek. A kérelmező és a családja nem értette, miért kell a boncolást Belgrádban elvégezni, hiszen ez egyértelműen eltért a ĆMC megszokott gyakorlatától.
11. 2001-ben, és főleg 2002-ben a szerb média számos, a kérelmezőéhez hasonló esetről tudósított. (Lásd például a honlapot, hozzáférés 2013. január 29.)
12. 2002. október 24-én a kérelmező kérvényt küldött a ĆMC-nek, melyben kérte az intézményt, hogy szolgáltassa ki számára a fia haláláról készült teljes dokumentációt.
13. 2002. november 12-én a kérelmezőt a ĆMC úgy informálta, hogy a fia 1983. október 31-én reggel 7.15-kor halt meg, és az esetet „exitus non stigmata”-ként minősítették, ami azt jelenti, hogy a halál oka ismeretlen. A ĆMC azt állította, hogy ennyi az összes hozzáférhető információ, mivel az irattárat időközben elöntötte a víz, és számos dokumentum megsemmisült.
14. 2002. november 22-én a ćuprijai jegyzőség a kérelmező kérdésére közölte, hogy a fia születése szerepel a hatósági feljegyzésekben, a halála azonban nem.
15. 2003. január 10-én a kérelmező férje, a gyermek apja feljelentést tett a ćuprijai rendőrségen a ĆMC személyzete ellen, akiket a kérelmező felelősnek tartott „a fia elrablásáért”.
16. 2003. október 15-én az említett intézmény a vádat megalapozatlannak minősítette, azzal az indoklással, hogy „bizonyíték van arra, hogy a gyermek 1983. október 31-én meghalt.” További érvek nem hangzottak el, és semmi sem utalt arra, hogy előzetesen vizsgálat zajlott volna az ügyben.
17. 2004 márciusában a ćuprijai hatóság megerősítette saját, 2002. november 22-i keltezésű levelének tartalmát.
18. 2004. április 29-én a ĆMC átadta a kérelmezőnek a vonatkozó dokumentumokat a belső nyilvántartásából, 2002. november 12-i keltezésű levele tartalmának megerősítése céljából.
19. 2007. szeptember 19-én a ćupriai hatóság megerősítette, hogy a kérelmező fiának halála nem került náluk rögzítésre.
20. 2007. december 28-án, válaszul a korábbi kérelemre, a a ćuprijai hatóság átadta a kérelmezőnek a fia születési anyakönyvi kivonatának másolatait, valamint a ĆMC kérelmét annak regisztrálására.
21. A kérelmező fiának holttestét nem adták át sem a kérelmezőnek, sem a családjának. Boncolási jegyzőkönyvet sem kaptak, sem értesítést, hogy a gyermeket mikor és hol temették el.
22. 2009. június 12. és 2011. július 20. között a kérelmezőt, egyebek mellett, depresszióval összefüggésbe hozható tünetekkel kezelték, melyek 1999, erősebben 2001 óta álltak fenn.
B. További vonatkozó tények
1. Új szabályok bevezetése
23. 2003. június 17-én az Egészségügyi Minisztérium értekezletén, amelyet a kórházban meghalt újszülöttek temetési eljárásáról tartottak, egyebek mellett azt a döntést hozták, hogy a holttest csak abban az esetben adható át a szülőknek, ha azok aláírják a kifejezetten erre a célra szerkesztett űrlapot.
24. 2003. október 17-én az összes belgrádi székhelyű egészségügyi intézmény, a Köztemetkezési Társaság (JKP Pogrebne usluge) kifejezett kérésére, elfogadta még, egyebek mellett, egy olyan eljárás bevezetését, miszerint külön nyilatkozatot kell aláírni: (a) a szülőknek, vagy más családtagoknak, miszerint a kórházban közölték velük a halál beálltát, és ők szeretnének személyesen intézkedni a temetésről, (b) egy jogi személynek, vagy képviselőjének, amennyiben magára vállalja ezen intézkedéseket, abban az esetben, ha mások erre nem hajlandók, vagy nem képesek. Ilyen nyilatkozatok hiányában a Köztemetkezési Társaság visszautasítja a holttest elszállítását a kórházból.
2. A 2006. július 14-i parlamenti jelentés (Izveštaj o radu anketnog odbora obrazovanog radi utvrđivanja istine o novorođenoj deci nestaloj iz porodilišta u više gradova Srbije)
25. 2005-ben több száz, a kérelmezőhöz hasonló helyzetben levő szülő – azaz akiknek az újszülött gyermekük az állítólagos halált követően „eltűnt” a kórházból – jelentkezett a Szerb Parlamentnél jogorvoslatot kérve. Az esetek többsége a ‘70-es, ‘80-as és ‘90-es években történt.
26. 2006. július 14-én a Parlament hivatalos jelentést adott ki, melyet az általa felállított vizsgálóbizottság készített. A jelentés tartalmazta, egyebek mellett, hogy (a) az akkoriban érvényben levő jogi szabályozásban, valamint az állami szervek és az egészségügyi hatóságok eljárásaiban súlyos hiányosságok találhatók, (b) emiatt a szülők kételyei és aggodalmai arra vonatkozóan, hogy mi történt valójában a gyermekükkel, jogosak, (c) a perújrafelvétel az elévülési idő miatt már nem vezetne eredményre (lásd alább a 34. bekezdést); továbbá (d) a kormányzati szervek összehangolt erőfeszítései, valamint a releváns jogszabályok megváltoztatása szükséges ahhoz, hogy a szülők megfelelő kárpótlásban részesüljenek.
A Parlament elnöke által kiadott nyilatkozat
27. 2010. április 16-án a helyi média közölte, hogy a Szerb Parlament elnöke országgyűlési munkacsoportot készül felállítani az új jogi szabályozás előkészítése érdekében, melynek célja, hogy az „eltűnt csecsemők” szülei kárpótlásban részesüljenek.
A 2010. július 29. keltezésű ombudsmani jelentés (Izveštaj zaštitnika građana o slučajevima tzv. “nestalih beba” sa preporukama)
28. Kimerítő vizsgálatot követően az ombudsman, egyebek mellett, azt állapította meg, hogy (a) a vonatkozó időben nem volt egységes gyakorlat és/vagy törvényi szabályozás arra a helyzetre vonatkozóan, ha egy újszülött gyermek meghal a kórházban; (b) az akkoriban uralkodó orvosi nézet az volt, hogy a szülőket meg kell óvni az újszülött gyermek eltemetésével járó lelki megpróbáltatástól, így előfordulhatott, hogy bizonyos pároktól önkényesen megvonták a döntés jogát; (c) a halotti boncolási jegyzőkönyvek általában nem voltak teljesek és meggyőzőek, így a valóságtartalmuk kétségesnek mondható; (d) ennélfogva nem zárható ki a lehetőség, hogy a szóban forgó csecsemőket törvénytelen úton szakították el a családjuktól; (e) a jelen vonatkozásában, a 2006 és 2010 között kiadott kormányzati válaszok nem kielégítőek; (f) emiatt a szülők részéről jogos az igény, hogy megismerjék a gyermekeik sorsát, ami csak lex specialis bevezetésével valósulhat meg.
A Munkacsoport jelentése a Parlamentnek, 2010. december 28-i keltezéssel (Izveštaj o radu radne grupe za izradu predloga zakona radi stvaranja formalno-pravnih uslova za postupanje nadležnih organa po prijavama o nestanku novorođene dece iz porodilišta)
29. Válaszul a 2006. június 14-i keltezésű parlamenti jelentésre (lásd a fenti 26. és 27. bekezdéseket) 2010. május 5-én a Parlament munkacsoportot állított fel (lásd a fenti 28. bekezdést), melynek feladata a helyzet értékelése és a szükséges jogszabályi változások előterjesztése volt.
31. 2010. december 28-án a Munkacsoport benyújtotta a jelentését a Parlamentnek. A jelenlegi, már módosított törvények részletes elemzését követően a Munkacsoport arra a következtetésre jutott, hogy nincs szükség változtatásra az orvosi adatok gyűjtésére és felhasználására vonatkozó jogszabályok módosításán kívül, melynek azonban már folyik az előkészítése (nacrt Zakona o evidencijama u oblasti zdravstva). A Munkacsoport, egyebek mellett, külön hangsúlyt fektetett arra, hogy az Alkotmány 34. cikke miatt nem lehetséges a múltban elkövetett bűncselekmények esetén az elévülési időt meghosszabbítani, illetve új tényállásokat, valamint súlyosabb büntetéseket bevezetni, amelyek az esetben alkalmazhatók lennének (lásd alább a 32. bekezdést). A jelenlegi Büntetőtörvénykönyv azonban már kitér az esethez hasonló, vonatkozó bűncselekményekre, és az új Egészségügyi Törvény részletes eljárást határoz meg, amely ellehetetleníti, hogy az újszülöttet törvénytelen úton eltávolítsák a kórteremből (lásd az alábbi 35. és 41. bekezdéseket).
II. RELEVÁNS HELYI JOG ÉS GYAKORLAT
A. A Szerb Köztársaság Alkotmánya (Ustav Republike Srbije; közzétéve a Szerb Köztársaság hivatalos lapjában – OG RS – no. 98/06)
30. Az Alkotmány 34. szakasza kimondja:
„Senki sem nyilvánítható bűnösnek olyan cselekmény miatt, amelyet az elkövetés előtt sem törvény, sem más törvényen alapuló jogszabály nem minősített büntetendőnek, és nem mondható ki olyan büntetés, amely a cselekmény elkövetéséért nem volt előírva.
A büntetést az elkövetés ideján hatályban levő jogszabály alapján róják ki, hacsak a későbbi jogszabály nem kedvezőbb az elkövető számára. A bűncselekményeket és a bűnvádi büntetéseket törvény határozza meg.”
B. A Szerb Népköztársaság Büntetőtörvénykönyve, 1977 (Krivični zakon Socijalističke Republike Srbije; közzétéve a Szerb Népköztársaság hivatalos lapjában, nos. 26/77, 28/77, 43/77 és 20/79)
31. A 116. cikk, egyebek mellett, kimondta, hogy az, aki törvénytelenül távol tartja vagy megfosztja a szülőket a gyermeküktől, egy és tíz év közötti szabadságvesztéssel büntetendő.
C. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság Büntetőtörvénykönyve, 1976 (Krivični zakon Socijalističke Federativne Republike Jugoslavije; közzétéve a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság hivatalos lapjában – OG SFRY – nos. 44/76, 36/77, 34/84, 37/84, 74/87, 57/89, 3/90, 38/90, 45/90 és 54/90, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság hivatalos lapjában nos. 35/92, 16/93, 31/93, 37/93, 24/94 és 61/01, továbbá: OG RS no. 39/03)
32. A 95. és 96. cikkek kimondták, egyebek mellett, hogy a Szerb Népköztársaság Büntetőtörvénykönyve 116. cikke vonatkozásában elkövetett bűncselekmény büntetőeljárása nem kezdhető illetve nem folytatható, amennyiben több, mint húsz év telt el a bűncselekmény elkövetésének pillanata óta.
D. A Szerb Köztársaság Büntetőtörvénykönyve, 2005 (Krivični zakonik; közzétéve: OG RS nos. 85/05, 88/05, 107/05, 72/09 és 111/09)
33. A 191., 192., 388. és 389. cikkek a gyermekrablás és emberkereskedelem különböző formáit, beleértve, ha az örökbeadás céljával történik, bűncselekménynek minősítik.
E. A kártérítési kötelezettségről szóló törvény (Zakon o obligacionim odnosima; közzétéve: OG SFRY nos. 29/78, 39/85, 45/89, 57/89 és 31/93)
34. A 199. és 200. cikkek kimondják, egyebek mellett, hogy ha bárki a „személyes jogai” (prava ličnosti) megsértése miatt félelmet, fizikai fájdalmat, vagy lelki gyötrelmet szenved el, annak időtartamától és súlyosságától függően kártérítésért perelhet a polgári bíróságokon, és ezen felül egyéb kárpótlást is igényelhet, „amely alkalmas lehet arra”, hogy megfelelően enyhítse a nem anyagi károkat.
35. A 376. cikk 1. és 2. bekezdése kimondja, hogy a fenti rendelkezések szerinti igényt három éven belül lehet benyújtani onnan számítva, hogy a sértett fél tudomást szerzett az őt ért kárról, illetve az azért felelős személy kilétéről, kérelem azonban minden esetben legfeljebb az eseménytől számított öt évig nyújtható be.
36. A 377. cikk 1. bekezdése kimondja, hogy ha a keletkezett kár bűncselekmény következményeként jött létre, ez az időtartam meghosszabbítható, a törvény szerint megállapított elévülési idő maximumáig.
F. Releváns hazai esetjog
37. 1998. június 4-én a Legfelsőbb Bíróság (Rev. 251/98) kimondta, hogy a polgári kártérítési igény benyújthatóságának időtartama (lásd a fenti 36-38. bekezdéseket) csak onnantól számítandó, amikor a panaszolt helyzet már megszűnt (kada su pojedini vidovi neimovinske štete dobili oblik konačnog stanja).
38. 2004. április 21-én a Legfelsőbb Bíróság (Rev. 229/04) kimondta, hogy a kártérítési kötelezettségről szóló törvényben foglalt „személyiségi jogok” vonatkoznak, egyebek mellett, a családi élet tiszteletben tartására.
G. Az Egészségügyi Törvény (Zakon o zdravstvenoj zaštiti; közzétéve: OG RS nos. 107/05, 72/09, 88/10 és 99/10)
39. A 219.-223. cikkek kimondják, egyebek mellett, hogy az újszülött halálának idejét és okát még a kórházban meg kell határozni. A kórház köteles ezekről a családot a lehető leghamarabb értesíteni, és a holttesthez hozzáférést biztosítani. Boncolást kell végezni, és későbbi célokra biológiai mintát kell tárolni. Amennyiben a halál okát nem sikerül megállapítani, értesíteni kell a rendőrséget. Mindenképpen értesíteni kell az illetékes törvényhatóságot.
A JOG
I. Az Egyezmény 8. cikkének VÉLELMEZETT SÉRELME
40. A kérelmező az Egyezmény 4., 5. és 8. cikkeire hivatkozott. A panasza lényegében abban állt, hogy az Államtól többszöri kérésre sem kapott tájékoztatást a fia valódi sorsáról. A kérelmező ezen felül gyanítja, hogy a gyermek talán még mindig életben van, és annak idején illegálisan örökbe adták.
41. Mivel bármilyen előterjesztett esetnél a Bíróság joga a törvényi besorolás (lásd Akdeniz kontra Törökország, 25165/94 sz., 88. bekezdés, 2005. május 31.), a Bíróság úgy véli, hogy ezt a panaszt az Egyezmény 8. cikke szerint kell kivizsgálni, amelynek releváns részei a következőt mondják ki:
„1. Mindenkinek joga van arra, hogy ... családi életét ... tiszteletben tartsák.
2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, közbiztonság vagy az ország gazdagsági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében történik.”
A. Elfogadhatóság
1. Időbeli összeegyeztethetőség (ratione temporis)
(a) A felek érvei
42. A Kormány szerint az állítólagos jogsértés tényei a 2004. március 3. előtti időszakra vonatkoznak - ez az az időpont, amikor az Egyezmény életbe lépett Szerbiában. Konkrétan, a kérelmezőtől állítólagosan 1983. október 31-én vették el a gyerekét, a férje feljelentését pedig 2003. október 15-én utasították el, és a feljelentés megtétele mindössze 10 hónappal azt megelőzően történt. A Kormány végül úgy érvelt, hogy még ha a Felelős Államnak állítólag nem is sikerült 2004. március 4-ig a kétséges szituációt orvosolnia, az időbeli összeegyeztethetőség hiánya miatt az nem tartozik a Bíróság hatáskörébe.
43. A kérelmező ugyanakkor kijelentette, hogy a panaszolt jogsértés azóta is folyamatban van, és az évek során a panaszával ő maga is, szóban, több fórumon előállt.
(b) A Bíróság értékelése
44. A Bíróság leszögezi, hogy hatásköre, az időbeli összeegyeztethetőség miatt, csak attól kezdve van, hogy a Felelős Állam ratifikálta az Egyezményt és annak Kiegészítő Jegyzőkönyveit. A ratifikáció időpontjától azonban az Állam a Bíróságnak felelősséggel tartozik, tettei és mulasztásai miatt az Egyezmény és a Kiegészítő Jegyzőkönyvek alapján felelősségre vonható, abban az esetben is, ha a jogsértés egy, az érvénybe lépésnél korábban kezdődött szituáció folytatása. (Lásd, például, Yağcı és Sargın kontra Törökország, 1995. június 8-i keltezésű ítélet, 40. bekezdés, A Sorozat 319-A sz.; valamint Almeida Garrett, Mascarenhas Falcão és mások kontra Portugália, 29813/96 és 30229/96 sz., 43. bekezdés, ECHR 2000-I).
45. A Bíróság továbbá emlékeztet arra, hogy az eltűnés igen speciális jelenség, amely hosszan tartó bizonytalanságot eredményez, valamint a magyarázat hiányát, mivel információhiány, illetve az információ önkényes elrejtése és félrevezetés lehetősége forog fent. Egy ilyen helyzet gyakran elhúzódik, tartós szenvedést okozva az áldozat szüleinek vagy hozzátartozóinak. Ennél fogva nem állítható, hogy az eltűnés egyszerű, „pillanatnyi” szituáció lenne. Megkülönböztető jellege, miszerint sokáig nem sikerül számot adni az eltűnt személy hollétéről és sorsáról, elhúzódó helyzetet eredményez. Így elmondható, hogy az elszámolás kötelezettsége addig fennáll, amíg az eltűnt személy sorsát nem sikerül tisztázni. Ez abban az esetben is érvényes, ha az eltűnt személy feltételezhetően meghalt. (Lásd, a 2. és 3. cikk összefüggésében, Varnava és mások kontra Törökország [GC], 16064/90, 16065/90, 16066/90, 16068/90, 16069/90, 16070/90, 16071/90, 16072/90 és 16073/90 sz., 148. bekezdés, ECHR 2009).
46. A jelen esetre térve, a Bíróság tudomásul veszi, hogy a kérelmező fia állítólagosan 1983. október 31-én halt meg/tűnt el, az Egyezmény pedig 2004. március 3-án lépett életbe Szerbiában. Mindazonáltal az Felelős Állam továbbra sem tudott bizonyítható és/vagy hihető információval előállni a kérelmező fiának sorsát illetően. Ilyen körülmény esetén a Bíróság a kérelmező panaszát elhúzódó helyzetnek tekinti. (Lásd, a szükséges változtatásokkal, a fentebb hivatkozott Varnava és mások kontra Törökország, [GC] eset 130-150. bekezdéseit; valamint, a 8. cikkel összefüggésben, Kurić és mások kontra Szlovénia [GC], 26828/06 sz. 238. és 240-242. bekezdések, ECHR 2012 (kivonatok)).
47. Mindezek alapján a Kormány időbeli összeférhetetlenségre vonatkozó ellenvetését az eljárással szemben a Bíróság elutasítja. A Bíróság annyiban illetékes a kérelmező panaszának kivizsgálásában , amennyiben az a Egyezményben vállalt 2004. március 3. keltezésű eljárási kötelezettségeket illetően vonatkozik a felelős Állam mulasztásaira. A Bíróság figyelme ugyanakkor kiterjedhet a ratifikációt megelőző eseményekre is, amennyiben azokról elmondható, hogy azon időponton túl elhúzódó helyzetet eredményeztek, vagy fontosak az az után történt események megértéséhez. (Lásd, a szükséges változtatásokkal, a fentebb hivatkozott Kurić és mások kontra Szlovénia [GC] 240. bekezdését.)
2. A hathónapos szabály
(a) A felek érvei
48. A kormány azt állította, hogy a kérelmező panasza késedelmes, mivel a sérelmére elkövetett bűneset következményeiről több mint négy éve tudomást szerzett. A kérelmezőnek így onnantól számítva, hogy az Egyezmény Szerbiában életbe lépett, azaz 2004. március 3-tól, hat hónapon belül kellett volna a Bírósághoz benyújtania a kérelmét. Amellett, hogy számos hivatalos jelentés e dátumnál későbbi keltezésű, a Kormány azt is állította, hogy a kérelmező „józan ésszel nem várhatta”, hogy ezek bármelyike lehetővé tegye számára olyan eljárások elindítását, amelyek elvezethettek „ügye megoldásához.” Így, a kormány következtetése szerint, nem lehetséges az Egyezményre hivatkozva a Felelős Állam kötelezettségeinek „megújítása”.
49. A kérelmező azt állította, hogy a 2006. július 14. keltezésű parlamenti jelentés, valamint a 2010. július 29-i ombudsmani jelentés felkeltette a reményét, hogy végül mégis kárpótlásban részesülhet, és e reménye csak 2010. december 28-án hiúsult meg, amikor a Munkacsoport benyújtotta a jelentését a Parlamentnek.
(b) A bíróság értékelése
50. A 35. cikk 1. bekezdésében foglalt hathónapos időhatár funkciója a jogi bizonyosság; annak biztosítása által, hogy az Egyezményre hivatkozva benyújtott kérelmek ésszerű időn belül kerüljenek kivizsgálásra, illetve, hogy a korábbi ítéleteket ne lehessen folyamatosan vitatni. Ez kijelöli a bírósági vizsgálat időhatárait, és meghatározza mind az egyének, mind az állami hatóságok számára azt az időtartamot, amelyen túl már nem lehetséges az eljárás. (Lásd, egyebek mellett, Walker kontra Egyesült Királyság (dec.), 34979/97 sz., ECHR 2000‑I).
51. Az előírás értelmében a hathónapos szabály az összes hazai jogorvoslati lehetőség kimerítésének az utolsó ítéletétől számítva van érvényben. Ugyanakkor amennyiben kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a kérelmező az őt ért jogsérelemért érdemben nem kárpótolható, ez az időszak kiterjeszthető, és onnantól is számítható, hogy a panaszolt tettet elkövették illetve a panaszolt intézkedést meghozták, vagy onnantól, hogy a kérelmező a tettről vagy annak következményéről, az az által okozott sérelemről tudomást szerez. (Lásd Dennis és mások kontra Egyesült Királyság (dec.), 76573/01 sz., 2002. július 2.).
52. Mindazonáltal az is kimondatik, hogy a hathónapos időhatár nem vonatkozik az elhúzódó szituációkra (lásd, például, Agrotexim Hellas S.A. és mások kontra Görögország, 14807/89 sz., 1992. február 12-i bizottsági határozat, DR 71, 148. oldal, és Cone kontra Románia, 35935/02 sz., 22. bekezdés, 2008. június 24.); ennek oka, hogy ha elhúzódó jogsértés esete forog fenn, az időhatár gyakorlatilag minden egyes napon újraindul, és csak akkor ér véget, ha a helyzet megszűnik.
53. Ugyanakkor, nem minden elhúzódó szituáció egyforma. Ami az eltűnéseket illeti, a kérelmezők nem várhatnak a bizonytalanságban, mielőtt benyújtják a kérelmüket a Bíróságnak. Amennyiben információhiány és bizonytalanság áll fenn, és, ebből adódóan, a történtekre nincs magyarázat, legfeljebb a gyanú, hogy valamely hatóság részéről szándékos információmegtagadás és félrevezetés áll a háttérben, az eltűnt személy hozzátartozóinak még nehezebb felmérni a történteket, vagy azt, hogy a jövőben mire számíthatnak. Ezért a bizonytalanság és összezavarodottság miatt, ami gyakran jellemzi az eltűnéses eseteket, engedményt kell tenni. A kérelmeket akkor lehet elutasítani az időhatár túllépésére hivatkozva, ha a kérelmező részéről aránytalan vagy indokolatlan halogatás történt azután, hogy megtudta, hogy nem indult nyomozás, vagy a megindult nyomozás leállt, vagy nem járt eredménnyel, és, ezen esetek bármelyikében, nincs reális és közvetlen kilátás arra, hogy a jövőben hatékony nyomozás induljon meg. Amikor azonban ilyen kezdeményezések indulnak meg egy eltűnéses esetnél, a kérelmező érthetően várja a fejleményeket, amelyek feltárhatják a tényeket, vagy megoldást hozhatnak a súlyos jogi problémákra. Egészen pontosan, amíg bármi érdemi kapcsolat van az eltűnt személy családja és a problémával foglalkozó hatóságok közt, amelyektől információra lehet számítani, vagy bármiféle előrelépésre a nyomozási folyamatban, az indokolatlan halogatás esete általában nem merülhet fel. Mindazonáltal, ah már jelentős idő eltelt, és a nyomozói tevékenységben jelentős késlekedések és szünetek álltak be, eljön az a pillanat, amikor a hozzátartozóknak fel kell ismerniük, hogy nem kaptak, és a későbbiekben sem fognak eredményes nyomozást kapni (lásd fent hivatkozott Varnava és mások kontra Törökország [GC], 162. és 165. bekezdését).
54. A jelen esetre térve, a Bíróság tudomásul veszi, hogy 2006. július 14-én Szerb Parlament hivatalosan elfogadta a Vizsgálóbizottsága által készített jelentést. Ez a jelentés tartalmazta, egyebek mellett, hogy a kormányzati szervek összehangolt erőfeszítései, valamint a releváns jogszabályok megváltoztatása szükséges ahhoz, hogy a szülők megfelelő kárpótlásban részesüljenek (lásd fentebb a 27. bekezdés (d) pontját). 2010 áprilisában a helyi média közölte, hogy a Parlament elnöke munkacsoportot készül felállítani, melynek feladata a szükséges jogszabályi változások előkészítése lesz annak érdekében, hogy az „eltűnt csecsemők” szülei kárpótlásban részesüljenek (lásd a fenti 28. bekezdést). Végezetül 2010. július 29-én a Szerb Ombudsman azt a véleményt adta ki, hogy a szülők részéről jogos az igény, hogy megismerjék a gyermekeik valódi sorsát, és ennek érdekében lex specialis bevezetését javasolta (lásd a fenti 29. bekezdés (f) pontját).
55. Az ilyen, kétségkívül nagyon speciális körülményekben az eltelt idő ellenére sem állítható, hogy a kérelmező részéről ne lett volna ésszerű várni azon eljárások fejleményeit, amelyek a panaszával kapcsolatosan „feltárhatják a tényeket, vagy megoldást hozhatnak a súlyos jogi problémákra;” legalábbis addig biztosan nem, amíg a Munkacsoport 2010. december 28-i jelentéséből nyilvánvalóvá nem vált, hogy kárpótlásra nem lehet számítani (lásd fent a 30. és 31. bekezdéseket). Mivel jelen kérelmet 2008. április 22-én nyújtották be, a Kormány ellenvetését a Bíróság elutasítja.
3. A hazai jogorvoslatok kimerítése
(a) A felek érvei
56. A Kormány azzal állt elő, hogy a kérelmező nem tett erőfeszítést a hazai jogorvoslatok kimerítése érdekében. Egészen pontosan, a férje volt az, aki feljelentést tett, és a kérelmező személy szerint nem indított polgári pert a kártérítési kötelezettségről szóló törvény 199. és 200. cikkei alapján, ahogyan az alkalmazásra és értelmezésre került a Legfelső Bíróság esetjogában, lásd a fenti 36-40. bekezdéseket. A Kormány továbbá felmutatta a Legfelső Bíróság három ítéletét, ahol a panaszosok kártérítést orvosi műhibák illetve rendőri túlkapások miatt elszenvedett sérelmekért, valamint egy olyan esetet, ahol a Legfelső Bíróság, az utóbbi kontextusában, visszavonta a Kerületi Bíróság ítéletét (lásd Rev. 1118/03, 807/05 és 51/07 sz., 2003. április 10., 2005. december 1. és 2007. március 13.). A Kormány, bármilyen esetben, elvből ésszerűtlennek tartja, hogy a kérelmezők érdemi kártérítése érdekében külső beavatkozás lenne szükséges olyan esetekben, ahol a jogok állítólagos megsértése az Egyezmény ratifikálását megelőzően történt.
57. A kérelmező úgy érvelt, hogy a férje által benyújtott feljelentés egyúttal az ő panaszát is tartalmazta, hiszen az egész ügy a közös gyermekük eltűnéséről szólt. Igaz, hogy a szóban forgó panaszt 2003-ban nyújtották be, de a kérelmező azt megelőzően nem számíthatott érdemi bizonyítékra, vagy kárpótlásra. Az „eltűnt csecsemők ügye” ugyanis, egyszerűen szólva, tabutémának számított egészen addig, amíg az érintett szülők szervezkedésbe nem kezdtek, amiről a média tájékoztatott, miután a parlament plenáris üléseken tárgyalta az ügyet. Azt is szükséges megjegyezni, hogy időközben az ügyben alkalmazható jogszabályok léptek életbe.
(b) A Bíróság értékelése
58. A Bíróság ismételten leszögezi, hogy az Egyezmény 35. cikkének 1. bekezdése értelmében a Bíróság csak akkor vizsgálhat meg egy kérelmet, ha az összes hazai jogorvoslati lehetőséget már kimerítették. A 35. cikk azt a célt szolgálja, hogy a Szerződő Államoknak meglegyen a lehetősége az ellenük felhozott jogsértési vádak tisztázására, mielőtt azok a Bíróság elé kerülnek (lásd például Mifsud kontra Franciaország (dec.) [GC], 57220/00 sz., 15. bekezdés, ECHR 2002-VIII). A hazai jogorvoslatok kimerítésének kötelezettsége alapján elvárható a kérelmezőtől, hogy szabályszerűen éljen azon jogorvoslati lehetőségekkel, amelyek hatékonyan, elégségesen és általa hozzáférhetően ellensúlyozzák ez Egyezményben foglalt jogainak megsértését. Ahhoz, hogy hatékonynak legyen nevezhető, a jogorvoslatnak pontosan helyre kell állítania a kifogásolt állapotot (lásd Balogh kontra Magyarország, 47940/99 sz., 30. bekezdés, 2004. július 20.). A Bíróság ezen felül gyakorta hangsúlyozta, hogy a hazai jogorvoslatok kimerítésére vonatkozó szabályt némiképpen rugalmasan, szélsőséges merevségtől mentesen kell alkalmazni. (Lásd Ringeisen kontra Ausztria, 1971. július 16., 89. bekezdés, A Sorozat 13. sz.).
59. A bizonyítási kötelezettség értelmében a Kormányra hárul, hogy amennyiben azt állítja, hogy a kérelmező kimerítette a hazai jogorvoslati lehetőségeket, igazolja, hogy a jogorvoslat hatékony volt, és a megfelelő időben elméletben és gyakorlatban egyaránt a kérelmező rendelkezésére állt. (Lásd, többek közt, Vernillo kontra Franciaország, 1991. február 20-i ítélet, 27. bekezdés, A Sorozat 198. sz., és Dalia kontra Franciaország, 1998. február 19-i ítélet, 38. bekezdés, Jelentések 1998-I). Amennyiben ez a kötelezettség teljesül, a kérelmezőre hárul, hogy bebizonyítsa: a Kormány által szorgalmazott jogorvoslatot valójában már kimerítette, vagy az, az eset sajátos körülményei közt, valamely oknál fogva nem volt megfelelő, illetőleg hatástalan volt, vagy olyan sajátos körülmény áll fenn, amely feloldhatja őt e kötelezettség alól (lásd Dankevich kontra Ukrajna, 40679/98 sz., 107. bekezdés, 2003. április 29.).
60. Ami a jelen esetet illeti, a Bíróság úgy véli, hogy a kérelmező férje által tett feljelentés a saját és a kérelmező részéről teljesíti ezt a feltételt, hiszen a szóban forgó ügy mindkettőjük számára egyforma jelentőséggel bír. A panaszt ugyanakkor az Ügyészi Hivatal elutasította, anélkül, hogy utalt volna arra, hogy előzetesen vizsgálat zajlott volna az ügyben (lásd a fenti 17. bekezdést). Ezen túl bármilyen bűnügyi eljárás 2003 októbere után már kicsúszott volna az időhatárból, így nem lett volna alkalmas a kárpótlás elérésére (lásd fentebb a 27. bekezdés (c) pontját, valamint a 34. bekezdést).
61. Ami a polgári pert illeti, a Bíróság figyelembe veszi, hogy a kártérítés ezen útja nem orvosolta volna a kifogásolt állapotot. Konkrétan, a polgári bíróság, legjobb esetben, elismerte volna a kérelmező „személyes jogainak” megsértését, és kártérítést biztosított volna az elszenvedett nem anyagi károkért. Lehetséges, hogy a kárpótlás egyéb módjait is elrendelték volna, amelyek „alkalmasak” a nem anyagi károk enyhítésére. Ugyanakkor ezek közül egyik sem jelentett volna hatékony megoldást a kérelmező alapvető panaszára, nevezetesen, hogy információt szeretne kapni „a fia valódi sorsáról.” A Kormány semmilyen módon nem bizonyította ennek az ellenkezőjét. A Bíróság végül azt is megállapítja, hogy sem a Parlament, sem az Ombudsman jelentése nem tért ki erre a kérdésre. Sőt, valójában, a lex specialis szorgalmazása miatt úgy tűnik, hogy semmilyen létező hazai jogorvoslat, beleértve a polgári pert, nem lehetett volna hatékony (lásd fentebb a 27. bekezdés (d) pontját, a 28. bekezdést valamint a 29. bekezdés (f) pontját).
62. Fentiek miatt a Kormány ellenvetését a hazai jogorvoslatok kimerítésének hiányára vonatkozóan a Bíróság elutasítja.
4. Következtetés
63. A Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező panasza az Egyezmény 35. cikkének 3. bekezdésének (a) pontja értelmében nem megalapozatlan. Egyéb okokból sem minősíthető elfogadhatatlannak, így a Bíróság azt elfogadhatónak minősíti.
B. Érdem
1. A felek érvei
64. A kérelmező megerősítette a panaszát, mely szerint a felelős állam sorozatosan megvonta tőle az információt a fia valódi sorsát illetően. Hozzátette, hogy ha a fia valóban meghalt volna úgy, ahogyan a ĆMC állította, akkor az intézménynek kötelessége lett volna az esetet az az illetékes törvényhatóságnak jelenteni, a holttestet a szülőknek megmutatni, és boncolási jegyzőkönyvet kiállítani.
65. A Kormány azt állította, hogy a kérelmező jogainak megsértése nem hárítható a Felelős Államra, mivel a fia állítólagos eltűnésére egy egészségügyi intézményben került sor, nem állami szervben. Arra sincs bizonyíték, hogy a gyermeket valóban törvénytelen módon vették el a kérelmezőtől. Lehetséges ugyan, hogy a ĆMC részéről 1983-ban eljárásbeli mulasztások történtek, kérelmező nem élt a hazai jogorvoslati lehetőségekkel, holott azok megfelelően kárpótolhatták volna az elszenvedett károkért. Az ügyet hazai szinten többször is tárgyalták, és a jogi kereteket és gyakorlatokat a szükséges változtatásoknak vetették alá, hogy azok megfelelő védelmet biztosítsanak. Mindazonáltal a büntetőjogi törvények semmilyen változtatása, azok természeténél fogva, nem alkalmazható a kérelmező ügyében, amely ilyen sok évvel ezelőtt történt (lásd fentebb a 24., 25. és 31. bekezdéseket).
2. A Bíróság értékelése
66. Az, hogy a szülő és a gyermek kölcsönösen élvezhesse egymás társaságát, a „családi élethez való jog” alapvető elemét alkotja az Egyezmény 8. cikkének értelmében (lásd, sok egyéb mellett, Monory kontra Románia és Magyarország, 71099/01 sz., 70. bekezdés, 2005 április 5.).
67. A 8. cikk lényegi funkciója, hogy megvédje az egyént a közhatóságok önkényes beavatkozásától. Felléphetnek, ugyanakkor, tevőleges kötelezettségek is e rendelkezés betartása érdekében, melyek, egyebek mellett, kiterjednek arra, hogy a családi életre vonatkozó bűnügyekben hatékony nyomozást kell lefolytatni. (lásd, a szükséges változtatásokkal, és a „magánélethez való jog” összefüggésében, M.C. kontra Bulgária, 39272/98 sz., 152. és 153. bekezdések, ECHR 2003‑XII).
68. A fentebb hivatkozott Varnava-ügyben a Nagykamara, jóllehet a 3. cikk összefüggésében, a következőt mondta ki:
„200. Az eltűnési esetek különösen súlyos terhet rónak az eltűnt személy hozzátartozóira, akik tartósan nem jutnak információhoz a szerettük sorsáról, és szenvednek a bizonytalanság kínjától. ... A jogsértés elsődleges lényege ebben az esetben nem az, hogy az eltűnt személy jogait súlyosan megsértették, hanem a hatóságok reakciója és hozzáállása a szituációhoz, miután arról értesítették őket. Más vonatkozó tényezők közt szerepel például ... annak mértéke, amennyiben a családtag tanúja volt a szóban forgó eseményeknek, továbbá a családtag bevonásának mértéke az eltűnt személy hollétére irányuló információszerzési kíséréletekbe. ...A kötelezettség, hogy az ilyen jellegű jogsértésnek a végére kell járni, nem korlátozódik azokra az esetekre, ahol a Felelős Államot tartják az eltűnésést felelősnek ... hanem felmerül ott is, ahol a hatóságok nem tudtak érdemi választ adni az eltűnt személyt kereső hozzátartozóknak, vagy akadályokat gördítettek a hozzátartozók útjába, melynek következtében nagyrészt rájuk hárult a keresés feladata. Az ilyen eseteket úgy tekinthetjük, hogy a felelős hatóságok felháborító módon, elhúzódóan és minden empátia nélkülözve megszegték a kötelezettségüket, hogy az eltűnt személy hollétére és sorsára fényt derítsenek.”
A Bíróság ezeket a megfontolásokat széles körben alkalmazhatónak tartja, a szükséges változtatásokkal, a jelen esetben a 8. cikk értelmében életbe lépő tevőleges kötelezettségek speciális összefüggésében.
69. Mindezt észben tartva, és a jelenlegi helyzet vonatkozásában, megállapítható, hogy a kérelmező fiának a holttestét soha nem adták át a kérelmezőnek vagy a családjának, és a halál okát nem határozták meg (lásd fentebb a 22. és 14. bekezdéseket, ebben a sorrendben). Továbbá, a kérelmezőnek boncolási jegyzőkönyvet sem adtak át, és nem értesítették a fia eltemetésének állítólagos idejéről és helyéről, ráadásul ezt a halálesetet hivatalosan sosem rögzítették (lásd fentebb a 22. és 15. bekezdéseket, ebben a sorrendben). A kérelmező férje által tett feljelentést minden jel szerint kellő kivizsgálás nélkül utasították vissza (lásd fentebb a 17. bekezdést), és magának a kérelmezőnek azóta sincs semmilyen információja arról, hogy mi történt a fiával.
70. Ezen felül a Bíróság megállapítja, hogy maguk a Felelős Államnak a hatóságai erősítették meg, az Egyezmény szerbiai ratifikációja után több alkalommal, hogy: (a) az 1980-as években súlyos hiányosságok voltak az alkalmazható törvényekben, és az állami szervek, és egészségügyi hatóságok által eljárásaiban; (b) nem voltak koherens törvényi előírások arra nézve, hogy mi a teendő abban a helyzetben, ha egy újszülött meghal a kórházban; (c) az akkoriban uralkodó orvosi nézet az volt, hogy a szülőket meg kell óvni az újszülött gyermek eltemetésével járó lelki megpróbáltatástól, így előfordulhatott, hogy bizonyos pároktól önkényesen megvonták a döntés jogát; (d) ez a helyzet jogossá tette a szülők kételyeit/aggodalmait a gyermekeik valódi sorsát illetően, és a fentiek miatt nem zárható ki, hogy valóban törvénytelenül fosztották meg a szülőket a gyerekeiktől; (e) a Felelős Állam válasza 2006 és 2010 között önmagában nem megfelelő; és (f) emiatt a szülők igénye, hogy megtudják a gyermekeik valódi sorsát, továbbra is jogos (lásd fentebb a 26-29. bekezdéseket).
71. Végezetül, annak ellenére, hogy 2003 és 2010 között számos, látszólag ígéretes hivatalos kezdeményezés történt, a 2010. december 28-án a Parlamentnek benyújtott munkacsoporti jelentésben az állt, hogy a meglevő, már módosított törvények tekintetében nem szükséges változtatás, csak az orvosi adatok gyűjtése és felhasználása tekintetében. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy mindez csak jövő tekintetében javított a helyzeten, ám gyakorlatilag semmit nem nyújtott azoknak a szülőknek, köztük a kérelmezőt, akik a múltban elszenvedték a panaszolt megpróbáltatásokat (lásd fentebb a 30. és 31. bekezdést).
72. Mindezen megfontolások elégségesek ahhoz, hogy a Bíróság levonhassa a következtetést, hogy a kérelmező elhúzódóan megszenvedte a családi élethez való jogának sérelmét azáltal, hogy a hatóság folytatólagosan elmulasztott hitelt érdemlő információt szolgáltatni fiának a sorsáról.
73. Ennek megfelelően az Egyezmény 8. cikkének sérelme megállapítható.
II. AZ EGYEZMÉNY 13. CIKKÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE, AZ EGYEZMÉNY 8. CIKKÉVEL EGYÜTT OLVASVA
74. A kérelmező az Egyezmény 13. cikke alapján azt is panaszolta, hogy a felelős Állam sorozatosan megtagadta tőle a „családi élethez” való jogának folyamatos megsértése miatti kárpótlást.
77. A Kormány vitatta ezt a panaszt (lásd fentebb az 58. bekezdést).
75. A Bíróság megállapítja, hogy ezt a panaszt a 13. cikk alapján kell vizsgálni, együtt olvasva az Egyezmény 8. cikkével.
76. Az előbbi cikk kimondja:
„Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.”
77. Figyelembe véve, hogy a kérelmező 13. cikkre hivatkozó panasza lényegében azonos a 8. cikkre vonatkozó panaszával, és figyelembe véve az utóbbi vonatkozásában megállapítottakat (lásd főleg fentebb a 73. bekezdést), a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a 13. cikkre hivatozó panasz elfogadható, ám nem szükséges külön vizsgálat tárgyává tenni.
AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA
78. Az Egyezmény 41. cikke kimondja:
„Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését állapítja meg, és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek.”
A. Károk
79. A kérelmező nem vagyoni kár tekintetében 50.000 eurót követelt.
80. A Kormány vitatta az igényt.
81. A Bíróság úgy véli, hogy a kérelmező nem vagyoni kárt szenvedett. Tekintettel az esetben megállapított jogsértésre, méltányossági alapon 10.000 eurót ítél meg számára ilyen címen.
B. Költségek és kiadások
82. A kérelmező további 2750 eurót kért a Bíróság előtt felmerült költségek és kiadások megtérítésére.
83. A Kormány vitatta ezt az igényt.
84. A Bíróság esetjoga szerint a kérelmező csak annyiban jogosult költségei és kiadásai megtéríttetésére, amennyiben bizonyítja, hogy e költségek ténylegesen és szükségszerűen felmerültek, s összegüket tekintve ésszerűek. A jelen ügyben a birtokában levőn dokumentumokra és a fenti kritériumokra figyelemmel, valamint a tényre, hogy a jelentkező már részesült 850 euro juttatásban az Európa Tanács jogsegélyrendszere keretében, a Bíróság további 1800 euro megítélését tartja jogszerűnek ilyen címen, az azelőtt felmerült költségek fedezésére.
C. Késedelmi kamat
85. A bíróság úgy ítéli meg, hogy a késedelmi kamatnak az Európai Központi Bank marginális kölcsönkamatán kell alapulnia, amelyhez további három százalékpontot kell hozzáadni.
IV. AZ EGYEZMÉNY 46. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA
86. Az Egyezmény 46. cikke kimondja:
„1. A Magas Szerződő Felek vállalják, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintik a Bíróság végleges ítéletét minden ügyben, amelyben félként szerepelnek.
2. A Bíróság végleges ítéletét el kell juttatni a Miniszteri Bizottsághoz, amely ellenőrzi annak végrehajtását.”
87. E rendelkezésekből következik, egyebek mellett, hogy egy olyan ítélet, amelyben a Bíróság az Egyezmény megszegését mondja ki, nem csak azt a kötelezettséget rója a Felelős Államra, hogy az érintetteknek fizesse meg az igazságos kompenzációként meghatározott kártérítési összeget, hanem azt a kötelezettséget is – amelynek teljesítése a Miniszteri Bizottság felügyelete alá esik –, hogy döntsön mindazon általános, illetve, ha szükséges, egyedi intézkedésekről, amelyeket a hazai jogrendszerébe beemel annak érdekében, hogy véget vessen a Bíróság által megállapított jogsértésnek, és, amilyen mértékben lehetséges, ellensúlyozza azok következményeit (lásd Scozzari és Giunta kontra Olaszország [GC], 39221/98 és 41963/98 sz., 249. bekezdés, ECHR 2000-VIII).
88. Ezzel kapcsolatban a kérelmező azt kérte, hogy a Felelős Államot a Bíróság utasítsa, hogy változtassa meg a törvényeit annak érdekében, hogy a vonatkozó bűncselekmények büntetési tételei növekedjenek, terjessze ki az elbírálhatóság előírt időtartamát, és, ebből következően, történjen perújrafelvétel a kérelmező ügyében.
89. A fentiek alapján, tekintettel a hasonló ügyekben kérelmezők potenciálisan nagy számára, attól az időponttól számított egy éven belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése szerint véglegessé válik, a Felelős Államnak meg kell tennie minden szükséges lépést, lehetőség szerint lex specialis bevezetésével (lásd a fenti 29. bekezdésben a 2010. július 29. keltezésű ombudsmani jelentést), hogy olyan eljárási rendet alapozzon meg, amely egyénileg kárpótol minden, a kérelmező helyzetében levő, vagy ahhoz hasonló panasszal előálló szülőt (lásd a fenti 26. bekezdés). Ezt az eljárási rendet a szükséges erőt képviselő független kormányzati szerv felügyelje, amely képes hiteles választ adni minden eltűnt gyermek sorsára vonatkozóan, illetőleg képes megadni a lehető legigazságosabb kártérítést.
90. Ami a beterjesztett hasonló kérelmeket illeti, a Bíróság úgy határoz, hogy ezeket a fenti időtartam idejére felfüggeszti. Ez a határozat nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy az Egyezmény értelmében bármikor elfogadhatatlannak ítélhet vagy elvethet bármely hasonló esetet.
nem jelenti azt, hogy a Bíróság bármikor elfogadhatatlannak ítélhet vagy elvethet bármely hasonló esetet.
EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG
1. A kérelmet befogadhatónak találta;
2. Megállapítja, hogy az Egyezmény 8. cikke vonatkozásában jogsértés történt;
3. Megállapítja, hogy a panaszt a 13. cikkre hivatkozóan nem szükséges külön vizsgálat tárgyává tenni;
4. Megállapítja,
(a) hogy az alperes Államnak attól az időponttól számított három hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése szerint véglegessé válik, a kérelmező számára
(i) nem vagyoni kár tekintetében 10.000 (tízezer), eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét;
(ii) költségek és kiadások tekintetében 1.800 (ezernyolcszáz) eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét
kell kifizetnie szerb dínárban, a teljesítéskori átváltási árfolyam alkalmazásával;
(b) hogy a fent említett három hónap lejártát követően teljesítés időpontjáig a késedelmes időszakra az Európai Központi Bank marginális kamatlábát három százalékponttal meghaladó értékű kamatot kell fizetni a fenti összeg után.
5. A kérelmező igazságos elégtétellel kapcsolatos további igényeit elutasítja.
6. Megállapítja, hogy az alperes Államnak attól az időponttól számított egy éven belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése szerint véglegessé válik, meg kell hoznia a megfelelő intézkedéseket egy olyan eljárás kidolgozása érdekében, amely egyénileg nyújt kártérítést minden szülőnek, aki a kérelmezőével azonos vagy hasonló helyzetben van (lásd feljebb az ítélet 92. bekezdését).
7. Úgy határoz, hogy attól az időponttól számítva, amikor jelen ítélet véglegessé válik, egy évre felfüggeszt minden, a Bíróság előtt függőben levő hasonló kérelmet. Ez a határozat nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy az Egyezmény értelmében bármikor elfogadhatatlannak ítélhet vagy elvethet bármely hasonló esetet.
Készült angol nyelven, írásbeli kihirdetésre került 2013. március 26-án, a Bíróság Eljárási Szabályzata 7. szabályának 2. és 3. bekezdésének megfelelően.
Françoise Elens-PassosGuido Raimondi
Hivatalvezető-helyettesElnök
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatalos nyelvei az angol és a francia. Ez a fordítás semmire nem kötelezi a Bíróságot, mely annak minőségéért sem vállal jótállást. Letölthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogi HUDOC adatbázisából () vagy bármely más adatbázisból, mellyel a Bíróság megosztotta. Nem kereskedelmi céllal sokszorosítható abban az esetben, ha a teljes ügycím feltüntetésre kerül a fenti jogfenntartással együtt. Ha e fordítás bármely részét kereskedelmi célra kívánja felhasználni, kérjük lépjen kapcsolatba velünk az alábbi e-mail címen: publishing@.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.
The official languages of the European Court of Human Rights are English and French. This translation does not bind the Court, nor does the Court take any responsibility for the quality thereof It may be downloaded from the HUDOC case-law database of the European Court of Human Rights () or from any other database with which the Court has shared it. It may be reproduced for non-commercial purposes on condition that the full title of the case is cited, together with the above copyright indication. If it is intended to use any part of this translation for commercial purposes, please contact publishing@.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013.|
Les langues officielles de la Cour européenne des droits de l’homme sont le français et l’anglais. La présente traduction ne lie pas la Cour, et celle-ci décline toute responsabilité quant à sa qualité. Elle peut être téléchargée à partir de HUDOC, la base de jurisprudence de la Cour européenne des droits de l’homme (), ou de toute autre base de données à laquelle HUDOC l’a communiquée. Elle peut être reproduite à des fins non commerciales, sous réserve que le titre de l’affaire soit cité en entier et s’accompagne de l’indication de copyright ci-dessus. Toute personne souhaitant se servir de tout ou partie de la présente traduction à des fins commerciales est invitée à le signaler à l’adresse suivante : publishing@
Full & Egal Universal Law Academy