© Európa Tanács/Emberi Jogok Európai Bírósága, 2013. Jelen fordítás nem köti a Bíróságot. További információért lásd a teljes szerzői jogi tájékoztatást a dokumentum végén.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. This translation does not bind the Court. For further information see the full copyright indication at the end of this document.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013. La présente traduction ne lie pas la Cour. Pour plus de renseignements veuillez lire l’indication de copyright/droits d’auteur à la fin du présent document.
EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA
HARMADIK SZEKCIÓ
HATÁROZAT
a Bède DJOKABA LAMBI LONGA által
Hollandia ellen előterjesztett
33917/12. sz. kérelemről
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Harmadik Szekció), 2012. október 9-én a következő összetételű Kamarában ülésezve:
Josep Casadevall, Elnök,
Egbert Myjer,
Corneliu Bîrsan,
Alvina Gyulumyan,
Luis López Guerra,
Nona Tsotsoria,
Kristina Pardalos, bírák,
és Santiago Quesada, a Szekció Titkára,
tekintettel a 2012. június 1-jén benyújtott fenti kérelemre,
tanácskozást követően az alábbi határozatot hozza:
A TÉNYEK
1. A kérelmező, Bède Djokaba Lambi Longa úr a Kongói Demokratikus Köztársaság állampolgára, 1966-ban született. Jelenleg az Egyesült Nemzetek Szervezetének Fogvatartási Egységében tartják fogva a Hollandiában, Hágában található Scheveningeni Büntetés-végrehajtási Intézetben. A Bíróság előtt W. Eikelboom, F. Schüller és G. Sluiter Amszterdamban praktizáló ügyvédek képviselték.
A. Az ügy körülményei
1. A kérelmező fogva tartása a Kongói Demokratikus Köztársaságban
2. Az ügy a kérelmező által előadott körülményei a következőképpen foglalhatók össze.
3. A kérelmező prominens tagja volt a Kongói Hazafiak Uniójának (Union des patriotes congolais, „UPC”), a Kongói Demokratikus Köztársaság Ituri régiójában létrehozott politikai mozgalomnak. Az UPC katonai szárnya, a Kongó Felszabadítása Hazafias Erői (Forces Patriotiques pour la Libération du Congo, „FPLC”) egyike volt a térségben az elmúlt években aktív fegyveres csoportoknak.
4. 2005. március 19-én a kérelmezőt letartóztatták Kinshasában az UPC és az FLPC más tagjaival együtt, beleértve Thomas Lubanga Dyilót, az UPC elnökét és az FLPC főparancsnokát.
5. A rendelkezésre álló információk szerint a kérelmezőt azzal vádolták meg, hogy részt vett vagy bűnrészes volt az Egyesült Nemzetek Szervezete a Kongói Demokratikus Köztársaságban működő missziója (Mission de l’Organisation des Nations Unies en République démocratique du Congo, „MONUC”) kilenc bangladesi tagjának meggyilkolásában. A kérelmező következetesen tagadta ezeket a vádakat.
6. A kérelmező előzetes letartóztatását számos alkalommal meghosszabbították. A Bíróság rendelkezésére álló ügyiratok között megtalálható utolsó fogva tartást elrendelő döntés 2007. július 2-án lejárt. A kérelmező állítása szerint ezt követően fogva tartásának meghosszabbítását többé nem rendeleték el, és azóta jogalap nélkül tartották fogva.
2. A kérelmező átadása a Nemzetközi Büntetőbíróság őrizetébe
7. 2006. március 17-én Thomas Lubanga Dyilót a Nemzetközi Büntetőbíróság nem nyilvános elfogatóparancsa alapján letartóztatták és Hágába szállították. 2006. augusztus 28-án jelentették be, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság Főügyésze Lubanga Dyilót 15 éven aluli gyermekek fegyveres erők soraiba való behívásával vagy besorozásával, illetve az ellenségeskedésekben való aktív részvételük igénybevételével vádolta meg.
8. 2011. március 27-én a kérelmezőt a Kongói Demokratikus Köztársaságban levő fogvatartási helyéről átszállították Hágába, a Nemzetközi Büntetőbíróság őrizetébe, hogy a védelem tanújaként vallomást tegyen Lubanga Dyilo tárgyalásán. A rendelkezésre álló információk szerint a kérelmező beleegyezett az átszállításába. Az I. Elsőfokú Tanács 2011. augusztus 5-i döntése (lásd lejjebb) szerint a Kongói Demokratikus Köztársaság hatóságai kötelezettséget vállaltak arra, hogy tiszteletben tartják a kérelmező az önvádra kötelezés tilalmából fakadó jogait.
9. A kérelmező 2011. március 30. és április 7. között különböző időpontokban vallomást tett.
3. Eljárás a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt
(a) A kérelmező beadványa és az elsőfokú tanács előtti érvek
10. 2011. április 7-én a kérelmező az I. Elsőfokú Tanácshoz fordult, „menedékkérelméhez kapcsolódóan különleges intézkedéseket” kérve. Állítása szerint tartott az ország kormányának tagjai általi megtorlástól a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérése esetén, beleértve magát Kabila elnököt is. Előadta továbbá, hogy olyan egészségügyi problémái vannak, amelyek miatt a Kongói Demokratikus Köztársaságban nem elérhető gyógykezelésre van szüksége.
11. 2011. június 1-jén a kérelmező menedékkérelmet nyújtott be a holland hatóságokhoz (lásd lejjebb). Ugyanazon a napon arra kérte a Nemzetközi Büntetőbíróságot, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság Eljárási és Bizonyítási Szabályainak 88(1) pontja szerint (lásd lejjebb) rendelje el az ügyben megfelelő „különleges intézkedésként” a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszaküldésének felfüggesztését.
12. Az elsőfokú tanács észrevételek tételére kérte a Kongói Demokratikus Köztársaság hatóságait, amelyek kijelentették, hogy a kérelmezőt valójában az eljárás egésze alatt ők tartották fogva, és csupán ideiglenesen adták át a tényleges őrzését. Álláspontjuk szerint a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július 28. napján elfogadott egyezménynek és 1967. január 31. napján létrejött kiegészítő jegyzőkönyvének nincs elsőbbsége a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumával, és különösen annak 93. cikkével szemben (lásd lejjebb).
13. A holland Kormány a Nemzetközi Büntetőbíróság Hivatala által 2011. június 7-én kézhez kapott észrevételeiben előadta, hogy a kérelmező a Nemzetközi Büntetőbíróság ideiglenes őrizetében, így a Székhelyállam joghatóságán kívül van. Azonban amennyiben valaki menedékkérelmet nyújt be, azt a Kormány megvizsgálja és dönt róla, „bármi is legyen az eredmény”. A Székhelyállam azonban alávetné magát a Nemzetközi Büntetőbíróság értékelésének a tekintetben, hogy a kérelmező biztonságban visszaszállítható lenne-e a Kongói Demokratikus Köztársaságba; a Nemzetközi Büntetőbíróság által azonosított biztonsági kockázatokat pedig a Bíróságnak kellene kezelnie a tanúvédelmi programja keretében. Ez alatt a kérelmezőről a Nemzetközi Büntetőbíróságnak kellene gondoskodnia.
14. A Nemzetközi Büntetőbíróság Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egysége, eleget téve az elsőfokú tanács rendelkezésének, kockázatfelmérést végzett a védelmi intézkedések vonatkozásában a kérelmező és egyes további, egy másik ügyben hasonló aggodalmakat kifejező tanúk kapcsán. A felmérés részeként megvizsgálták a kérelmező vallomásának leiratait, értékelték az aktuális politikai helyzetet a Kongói Demokratikus Köztársaságban, és találkoztak annak a fogvatartási központnak a vezetőjével, ahol a kérelmezőt korábban fogva tartották (Makala fogvatartási központ, Kinshasa). Az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egység mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérése esetén a kérelmezőt a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt tett vallomása miatt nem fenyegetné a korábbiaknál nagyobb veszély a biztonsága, illetve a pszichológiai és fizikai jólléte tekintetében. Ami a kérelmező által kifejezett azon specifikus félelmet illeti, hogy a kongói kormány befolyásos tagjairól tett vallomása veszélynek teszi ki a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérése esetén, azzal kapcsolatban az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egység azon véleményének adott hangot, hogy a kérelmező vallomása nem tárt fel semmi olyat a kongói hatóságok előtt, amiről korábban ne lett volna tudomásuk. Ráadásul „köztudott tény [volt] [a kérelmező] abbéli igyekezete, hogy belekeverje az ügybe a kongói hatóságokat, és különösen Kabila elnököt”. Az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egység arra a következtetésre jutott, hogy valószínűtlen, hogy a kérelmező által szolgáltatott bizonyítékok olyan hatással lennének a Kongói Demokratikus Köztársaság politikai életére, amely indokolná a megtorlást. Emellett a kongói hatóságok biztosítékokat szolgáltattak arra, hogy a kérelmező megfelelő védelemben részesül, és a Makala fogvatartási központba való visszatérése esetén a kérelmező biztonságát folyamatos megfigyeléssel elégséges mértékben biztosítanák.
15. A rendelkezésre álló egészségügyi információk alapján úgy tűnt, hogy a kérelmező az állapotának megfelelő orvosi kezelésben részesült, és utazásra alkalmas állapotban volt.
(b) Az elsőfokú tanács döntése
16. 2011. július 4-én az I. Elsőfokú Tanács döntést hozott az ügyben. Elismerte, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság a Statútum 93 § 7 (b) cikke és Eljárási és Bizonyítási Szabályok 192(4) pontja alapján, valamint a Hivatal és a Kongói Demokratikus Köztársaság közötti megállapodásban jóváhagyott Szabványos Működési Eljárás értelmében köteles visszaadni a kérelmezőt a Kongói Demokratikus Köztársaságnak, ha az ideiglenes átadás célja teljesült – amint az teljesült, hiszen a kérelmező befejezte a vallomástételt. Ugyanakkor a Statútum 21 § 3 cikke megkívánja, hogy az alkalmazandó jog alkalmazása és értelmezése összhangban álljon a nemzetközileg elismert emberi jogokkal. Ezért az elsőfokú tanács először megvizsgálta a kérelmező menedékkérelmének implikációit.
17. A kérelmező menedékkérelméről nem a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, hanem a holland hatóságoknak kellett dönteniük. Azonban a Nemzetközi Büntetőbíróságnak megfelelő lehetőséget kellett biztosítania a holland hatóságok számára arra, hogy ezt megtehessék, a kérelmező számára pedig arra, hogy előadhassa az ügyét. A holland hatóságoknak kellett döntést hozniuk továbbá abban, hogy szükséges-e beavatkozniuk és átvenniük a kérelmező feletti felügyeletet addig, amíg a menekültügyi eljárás, és az eljárásban minden jogorvoslati szakasz le nem zárul.
18. Az elsőfokú tanács utasította a Hivatalt, hogy ésszerű mértékben tegye lehetővé a kérelmező számára az őt a menedékkérelme tekintetében képviselő jogászokkal való kapcsolattartást; nyújtson be egy jelentést a követendő hazai eljárásról, hogy Hollandia teljesíthesse a menedékkérelemhez kapcsolódó kötelezettségeit, mielőtt a kérelmező visszatér a Kongói Demokratikus Köztársaságba (kivéve, ha menedéket kap); vegye fel a kapcsolatot a kongói hatóságokkal a kérelmezőnek a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérését megelőzően, hogy meghatározzák a Hivatal által szükségesnek ítélt védelmi intézkedések kiterjedését és megvalósítsák azokat, és erről tegyen jelentést; valamint kísérje figyelemmel a kérelmező helyzetét a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérését követően.
(c) További eljárások a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt
19. 2011. augusztus 2-án Hollandia Külügyminisztériuma szóbeli jegyzéket adott át, és tájékoztatta az elsőfokú tanácsot a kérelmező meghallgatásának szükségességéről és a további vizsgálat, illetve az azt követő bírósági eljárás valószínűségéről. A jegyzék a következőket tartalmazta:
„Az említett közigazgatási és bírósági eljárások jelentős időt vehetnek igénybe, és Hollandia azt kéri, hogy azok lezárulásáig a fogva tartott tanú maradjon a Nemzetközi Büntetőbíróság Fogvatartási Egységében.”
20. 2011. július 13-án a holland kormány kérelmezte, hogy fellebbezhessen az elsőfokú tanács döntése ellen. A Kongói Demokratikus Köztársaság benyújtott egy dokumentumot, amiben jelezte, hogy vitatja a döntést, aminek kapcsán a tanács úgy határozott, hogy azt a fellebbezés lehetőségének biztosítása iránti kérelemként kezeli. 2011. augusztus 4-én az elsőfokú tanács mindkét kérelemnek helyt adott. Egy későbbi, ismeretlen időpontban a fellebbviteli tanács úgy határozott, hogy a Hollandiának a fellebbezésre lehetőséget biztosító döntés ultra vires, és így helytelen volt.
21. 2011. augusztus 15-én kelt döntésében az elsőfokú tanács megismételte, hogy Hollandia feladata
„eldönteni, hogy a hazai és nemzetközi kötelezettségei fényében átveszi-e a felügyeletet a tanú felett mindaddig, amíg a menekültügyi eljárás, és az eljárásban minden jogorvoslati szakasz le nem zárul.”
Továbbá szorgalmazta, hogy
„a Székhelyállam késedelem nélkül fontolja meg, hogy késleltetni kívánja-e [a kérelmező] eltávozását Hollandiából. A Hivatal kész egyeztetéseket folytatni a holland hatóságokkal a tanú Hollandia »felügyelete« alá helyezéséről, amennyiben a Székhelyállam a menedékkérelméről való döntésig el kívánja halasztani a távozását. A Hivatalnak és a Székhelyállamnak meg kell határoznia egy ésszerű időkeretet az átadásra.”
22. 2011. augusztus 26-án Hollandia Külügyminisztériuma a következőket tartalmazó szóbeli jegyzéket küldött a Nemzetközi Büntetőbíróságnak:
„Hollandia következetesen azon az állásponton volt, hogy a tanú [értsd: a kérelmező] maradjon a Bíróság őrizetében a menedékjogi eljárás alatt. E tekintetben Hollandia felhívja a figyelmet a 2011. augusztus 2-i szóbeli jegyzékére, amelyben meghatározta a Hollandia által követendő eljárást, annak érdekében, hogy eleget tudjon tenni a menedékkérelemből fakadó kötelezettségeinek, beleértve a közigazgatási és a bírósági eljárást is. Ebben Hollandia kijelentette: „azt kéri, hogy [az eljárás] lezárulásáig a fogva tartott tanú maradjon a [Nemzetközi Büntetőbíróság] Fogvatartási Egységében.”
A tanút őrizete alatt a Kongói Demokratikus Köztársaság ideiglenesen átadta a Bíróságnak [értsd: Nemzetközi Büntetőbíróság] a köztük a Statútum 93 § 7 cikke alapján létrejött megegyezésnek megfelelően. E megegyezés szerint a tanú fogva marad, és ha az ideiglenes átadás célja teljesült, vissza kell adni a [Kongói Demokratikus Köztársaságnak]. Ez a megegyezés a [Nemzetközi Büntetőbíróság] és a [Kongói Demokratikus Köztársaság] között azért jött létre, hogy előmozdítsa a [Nemzetközi Büntetőbíróság] általi vádemeléseket. Hollandia számára nem érthető, hogyan következhetne egy olyan kétoldalú megállapodásból, amelynek nem részese, kötelezettsége arra, hogy dokumentumok nélküli vagy illegálisan érkező külföldiek belépését az ország területére lehetővé tegye. A Bíróságnak sem a Statútum, sem a Székhelyegyezmény alapján nincs arra joga, hogy átszállítsa a tanút Hollandia területére, és arra sincs joga, hogy az átszállításra a Székhelyállamot kötelezze. Emellett, ahogy azt a [Nemzetközi Büntetőbíróság] is elismerte, Hollandia nem köteles elfogadni a tanú felügyeletébe történő átadását.
E tekintetben Hollandia meg kívánja jegyezni, hogy a jelen körülmények között nincs joghatósága a tanú őrizetben tartására a menedékkérelméről való döntés meghozataláig.
Mindemellett nem Hollandia kívánja elhalasztani a tanú távozását az országból. Hollandia megjegyzi, hogy a döntés megerősítette: a Bíróság felelős azért, hogy biztosítsa, hogy a tanúnak valódi – vagyis nem csupán elvi – lehetősége van arra, hogy menedékkérelmet nyújtson be a holland hatóságokhoz a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérése előtt. Hollandia meglátása szerint ez a felelősség maga után vonja, hogy a Bíróság nem fogja átszállítani a tanút a Kongói Demokratikus Köztársaságba a menedékkérelemmel kapcsolatos eljárás tartama alatt.
Következésképpen, Hollandia fenntartja azt az álláspontot, hogy a tanúnak a Bíróság őrizetében kell maradnia a menedékkérelemről való döntés megszületéséig. Ezért Hollandia jelenleg nem tartja szükségesnek a Bíróság Hivatalával való konzultációt.”
23. Miután a kérelmező kérte a 2011. július 4-i döntés felülvizsgálatát, az elsőfokú tanács 2011. szeptember 1-jén meghozta a következőket tartalmazó döntését:
„Miután a Székhelyállam tájékoztatta a tanácsot, hogy nem kívánja késleltetni a [a kérelmező] visszaszállítását a [Kongói Demokratikus Köztársaságba], és elutasította, hogy egyeztessen a Hivatallal az őrizetnek a Székhelyállam részére történő átadásáról, a tanács végrehajtási döntésének felülvizsgálatára irányuló kérelem vitatható.
A bírák azon a véleményen vannak, hogy a tanács egyértelmű iránymutatással látta el a Hivatalt, mégpedig, hogy [a kérelmező] visszaadása elhalasztásának feltétele, hogy a tanú [értsd: a kérelmező] őrizetét átadják a Székhelyállamnak a menedékkérelemről való döntés megszületéséig. A tanács eleget tett a Statútum 21 § 3 cikke szerinti kötelezettségeinek, és most a Székhelyállamnak, amelynek a menedékkérelmet benyújtották, kell eldöntenie, hogy szükséges-e beavatkoznia annak érdekében, hogy átvegye a felügyeletet a tanú [értsd: a kérelmező] felett, amíg a kérelemről döntés születik és a jogorvoslati eljárások lezárulnak.
Ebből következően a Hivatalnak [a kérelmező] tekintetében a Statútum 93 § 7 (b) cikkében és a[z Eljárási és Bizonyítási] Szabályok 192(4) pontjában meghatározottak szerint kell eljárnia. ...
Amennyiben az utazás helyénvaló, ... a Hivatalnak tájékoztatnia kell a Székhelyállamot [a kérelmező] tervezett indulási időpontjáról [a Kongói Demokratikus Köztársaságba]. Ha a [Kongói Demokratikus Köztársaságba] való végleges távozása előtt bármikor a holland hatóságok jelzik, hogy a felügyeletük alá kívánják venni a tanút, a Hivatalnak együtt kell működnie [a kérelmező] a Székhelyállamnak való átadásában.”
24. 2011. december 15-én kelt döntésében az elsőfokú tanács elutasította a kérelmező az iránti kérelmét, hogy a tanács vonja vissza a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatéréséről szóló döntését, és helyette rendelje el a szabadon bocsátását – amennyiben szükséges, feltételesen. A tanács hozzátette:
„A Bíróság [2011. szeptember 1-jei] döntése érvényben marad. A tanács megismétli a Hivatalnak szóló azon utasítását, hogy amint [a kérelmező] készen áll az utazásra, készüljön fel a visszaadására a Statútum 93 § 7 (b) cikkének és a[z Eljárási és Bizonyítási] Szabályok 192(4) pontjának megfelelően. A holland hatóságoknak kell meghatározniuk, hogy szükséges-e közbeavatkozniuk a [kérelmező] feletti felügyelet átvétele érdekében azért, hogy a folyamatban lévő hazai eljárást lefolytassák.
Amíg [a kérelmező] visszatér a [Kongói Demokratikus Köztársaságba], a Statútum 93 § 7 (b) cikke szerint őrizetben kell maradnia, kivéve, ha az őrizetet kérésükre átadják a holland hatóságoknak. A tanácsnak nincs joghatósága a [Kongói Demokratikus Köztársaság] a tanú fogva tartását elrendelő döntésének felülvizsgálatára, miután a tanú visszatér az országba, és megjegyzendő, hogy 2011. július 4-i döntésében a tanács megvizsgálta [a kérelmező] a Kongói Demokratikus Köztársaságnak való visszaadásával kapcsolatos, a Statútum 68 § 1 cikkén alapuló kötelezettségeit.”
4. A kérelmező menedékkérelme
25. Amint már említésre került, 2011. június 1-jén a kérelmező menedékkérelmet nyújtott be a holland hatóságokhoz, ügyvédjén, Schüller úron keresztült. A kérelem szerint a kérelmezőnek a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérése esetén üldöztetéstől kell tartania, mert a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt az ország elnökét háborús bűncselekményekhez kötő kijelentéseket tett.
26. Ismeretlen időpontban, de a kérelmező képviselője, Schüller úr által küldött és 2011. szeptember 28-án kelt levélre válaszul a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (Immigratie- en Naturalisatiedienst) úgy foglalt állást, hogy mivel a kérelmező nem áll holland joghatóság alatt, nem kérhet menedékjogot. Emiatt kérelmét védelem iránti kérelemként kezelik (bescherming), amelyet a visszaküldés tilalmának a menekültek helyzetére vonatkozó 1951-es egyezményből és az Egyezmény 3. Cikkéből folyó elve fényében vizsgálnak; azonban figyelembe veszik, hogy a kérelmező nem áll Hollandia joghatósága alatt. Bejelentették, hogy a kérelmezőt meg fogják hallgatni.
5. A kérelmező szabadon bocsátására irányuló eljárás Hollandiában
(a) Eljárás a regionális bíróság előtt
27. Arra az előfeltevésre alapozva, hogy fogva tartása a külföldiekről szóló 2000. évi törvény (Vreemdelingenwet 2000, lásd lejjebb) 59. szakaszán alapuló intézkedés, a kérelmező jogorvoslati kérelmet nyújtott be a Hágai Regionális Bírósághoz (rechtbank).
28. A regionális bíróság 2011. október 27-én hozta meg döntését, kontradiktórius eljárást követően. A bíróság úgy határozott, hogy bár Hollandia kész megfontolni a kérelmező védelem iránti kérelmét, és arra kérte a Nemzetközi Büntetőbíróságot, hogy tartsa fenn a kérelmező őrizetét, de emiatt a kérelmező őrizete nem került a holland hatóságok hatáskörébe vagy felügyelete alá.
(b) Eljárás az Államtanács Közigazgatási Kollégiuma előtt (Afdeling bestuursrechtspraak van de Raad van State)
29. A kérelmező jogorvoslati kérelmet nyújtott be az Államtanács Közigazgatási Kollégiumához, amely 2012. március 22-én hozta meg döntését (nemzeti döntésazonosító szám (Landelijk Jurisprudentie Nummer, „LJN”): BW0617), kontradiktórius eljárást követően.
30. A Közigazgatási Kollégium a következőket idézte a Nemzetközi Büntetőbíróság Hivatala által 2011. október 19-én a külügyminisztériumnak küldött levélből:
„Ami a fogva tartott tanúk speciális kérdését illeti, a Hivatal ezúton megerősíti azon álláspontját, hogy a négy fogva tartott tanút – melyek közül az egyik [a kérelmező] a The Prosecutor vs. Thomas Lubanga Dyilo (ICC 01/04-10/06) ügyhöz kapcsolódik, míg a másik három a The Prosecutor vs. Germain Katanga and Mathieu Ngudjolo Chui (ICC-01/04-01/07) ügyhöz – jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaság („DRC”) kizárólagos hatáskörében tartja fogva, az I. Elsőfokú Tanács és a II. Elsőfokú Tanács azon kérésének megfelelően, hogy mozdítsa elő a tanúk szóbeli vallomástételét a bíróság székhelyén a Római Statútum 93 § 7 cikke alapján. Ezek a személyek jelenleg a Bíróság őrizetében vannak, a Bíróság Eljárási és Bizonyítási Szabályai 192(2) pontja, valamint a kongói hatóságok és a Bíróság közötti megállapodás értelmében.
...
Ami az I. Elsőfokú Tanácsot illeti, az utasította a Hivatalt, hogy egyeztessen a holland hatóságokkal a tanú átadásáról a Székhelyállam felügyeletébe a menedékkérelméről való döntés megszületéséig. Ezt a hátteret figyelembe véve (sic) a Hivatal megerősíti továbbá, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság bírái az eljárás egyetlen szakaszában sem hoztak olyan döntést, amelyben arra kérték volna a Székhelyállamot, hogy vállalja magára a négy fogva tartott tanú őrizetét.”
A Közigazgatási Kollégium indokolása a következőket tartalmazta:
„2.1.6. A fentiekből az következik, hogy a külföldi személyt [értsd: a kérelmezőt] a kongói hatóságok rendelkezése alapján tartják fogva, és fogva tartása jelenleg a Nemzetközi Büntetőbíróság kérésére és felelősségi körében, a Statútum 93 § 7 cikke, a [Nemzetközi Büntetőbíróság Eljárási és Bizonyítási Szabályai] 192. pontja, valamint a kongói hatóságok és a Nemzetközi Büntetőbíróság között létrejött megállapodás alapján egy olyan fogvatartási központban történik, amely a Nemzetközi Büntetőbíróság felügyelete és joghatósága alatt áll.
2.1.7. A Nemzetközi Büntetőbírósággal kapcsolatos (végrehajtási szabályokat tartalmazó) törvény 88. szakasza alapján a holland jog nem vonatkozik a szabadságtól való megfosztásra, amennyiben arra a Nemzetközi Büntetőbíróság rendelkezése alapján Hollandia olyan részén kerül sor, amely a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alá tartozik. Már csak ezért sem alapulhat a külföldi személy fogva tartása a miniszterre a külföldiekről szóló 2000. évi törvény által ráruházott hatáskör gyakorlásán vagy vélt gyakorlásán. Ezért a regionális bíróság helyesen állapította meg, hogy a külföldi személyek ügyében eljárni jogosult bíróságoknak (vreemdelingenrechter) nincs hatáskörük arra, hogy állást foglaljanak a szóban forgó fogva tartás jogszerűségéről.
...”
6. További események
31. 2012. szeptember 27-án a Hivatalvezető, a Bíróság elnöke által adott megfelelő felhatalmazással élve, sürgős értesítést küldött jelen kérelemről a holland Kormánynak (Eljárási Szabályzat, 40. szabály). Válaszában a Kormány tájékoztatta a Bíróságot, hogy a kérelmező – az ügyvédjével, Schüller úrral való konzultációt követően – 2012. szeptember 4-én visszavonta a menedékkérelmét. A Kormány válaszához csatolták a kérelmező a visszavonásról szóló, kézzel írott, francia nyelvű levelének másolatát és egy hivatalos feljegyzésnek a másolatát.
7. [A], [B] és [C] párhuzamos ügyei
(a) Menekültügyi eljárás
32. 2011. május 12-én egy másik ügyben (The Prosecutor vs. Germain Katanga and Mathieu Ngudjolo Chui (ICC-01/04-01/07)) a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt megjelenő három tanú menedékkérelmet nyújtott be a holland hatóságokhoz. Miután a jogszabályi határidőn belül az ügyben nem született döntés, a tanúk kifogást emeltek kérelmük feltételezett elutasítása ellen (fictieve weigering), amely kifogásokat azonban 2011. június 6-án befogadhatatlannak nyilvánították. A tanúk ezt követően jogorvoslati kérelemmel fordultak a Hágai Regionális Bírósághoz.
33. 2011. december 28-án a regionális bíróság döntés hozott az ügyben. Elutasította a migrációs és menekültügyi miniszter azon érvét, hogy a külföldiekről szóló 2000. évi törvény nem alkalmazható a kérelmezők menedékkérelme esetében. Ez az érv nem alapulhatott sem a Székhelyegyezményen, amelynek 8. szakasza a Székhelyállam jogát eltérő rendelkezés hiányában alkalmazandónak minősíti; sem a Nemzetközi Büntetőbírósággal kapcsolatos (végrehajtási szabályokat tartalmazó) törvényen, melynek 88. szakasza tartalmazott egy olyan rendelkezést, amely a holland belső jogot alkalmazhatatlannak minősítette a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alatt álló területeken történő szabadságtól való megfosztás esetében; sem a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumán, kivéve amennyiben a külföldiekről szóló 2000. évi törvény megakadályozhatja a Nemzetközi Büntetőbíróságot feladata teljesítésében – amely helyzet, tekintve, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság tiszteletben tartotta a holland hatóságok jogát a menedékkérelemről való döntéshez, a Nemzetközi Büntetőbíróság szerint sem állt fenn jelen esetben; de magán a külföldiekről szóló 2000. évi törvényen vagy az annak felhatalmazása alapján született jogszabályon sem, mivel a három tanú Hollandia területén tartózkodott, így nem kérhették más államnak a védelmét, amelynek nem tartózkodtak a területén, vagy a Nemzetközi Büntetőbíróságét, amely nem rendelkezik területtel. A minisztert ennek megfelelően felhívták arra, hogy a tanúk menedékkérelme kapcsán hat hónapon belül hozzon döntést.
34. E döntés ellen nem nyújtottak be jogorvoslati kérelmet, és így jogerőssé vált.
35. 2012. június 11-én a migrációs és menekültügyi miniszter bejelentette azon szándékát (voornemen), hogy [B] és [C] menedékkérelmét elutasítja azon az alapon, hogy a gyanú szerint a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi ENSZ-egyezmény 1F. cikke alá eső emberiség elleni bűncselekményeket követtek el. Egészségügyi okokra tekintettel ilyen bejelentés [A] ügyében nem történt.
36. [B] és [C] írásbeli megjegyzéseket nyújtottak be (zienswijze). Az ügyben 2012. októberre várták a döntést.
(b) Polgári eljárás
37. Egy meg nem határozott időpontban [A], [B] és [C] egyszerűsített eljárás (kort geding) keretében a Hágai Regionális Bíróság polgári kollégiumának ideiglenes intézkedésekről dönteni jogosult bírája (voorzieningenrechter) elé idézték a holland államot annak érdekében, hogy felhívják arra: nyilatkozzon úgy a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, hogy kész átvenni a kérelmezőket a Nemzetközi Büntetőbíróságtól, és ennek érdekében egyeztetést kezdeni (overleg) a megfelelő és szokásos módon.
38. Az ideiglenes intézkedésekről dönteni jogosult bíró 2012. szeptember 26-án hozott döntést az ügyben. A következőképpen határozott:
„3.1. A felperesek [értsd: [A], [B] and [C]] arra alapították a kereseti kérelmüket, hogy az állam jogellenesen kárt okoz nekik (jegens hen onrechtmatig handelt). Erre tekintettel a polgári bíróságok – jelen esetben az ideiglenes intézkedésekről dönteni jogosult bíró, egyszerűsített eljárásban – hatáskörrel rendelkeznek a kereseti kérelem tudomásul vételére. A felperesek kereseti kérelme emellett befogadható, mert amit el kívánnak érni, arra más, megfelelő biztosítékokat kínáló bírói jogorvoslati út nem áll rendelkezésre.
3.2. A felek véleménye eltér a tekintetben, hogy az államnak kötelessége-e úgy nyilatkozni a Nemzetközi Büntetőbíróság felé, hogy kész átvenni a felpereseket a Nemzetközi Büntetőbíróságtól és ennek érdekében egyeztetést kezdeni a Nemzetközi Büntetőbírósággal.
3.3. Az állam a saját védelmében kifejtette, hogy a felperesek fogva tartásának jogcíme a Nemzetközi Büntetőbíróság és a Kongói Demokratikus Köztársaság között létrejött megállapodásból fakad, és az állam nem fog és nem képes joghatóságot gyakorolni a felperesek felett. Az állam szerint a Székhelyegyezmény csupán azt kívánja meg, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság erre irányuló kérése esetén a felpereseket Hollandia területén átszállítsa. Álláspontja alátámasztására az állam többek között felhívta a Közigazgatási Kollégium döntését [2012. március 22., lásd fent a 29. és 30. pontot] és az Emberi Jogok Európai Bírósága („a Bíróság”) 2009. június 9-én a Galić-ügyben (22617/07; Nederlandse Jurisprudentie 2010, no. 267) hozott döntését. Az állam szerint az a tény, hogy a felperesek menedékkérelmet nyújtottak be, nem vonja maga után azt, hogy Hollandia köteles lenne átvenni őket a Nemzetközi Büntetőbíróságtól, mivel a menedékkérelem benyújtása abban az esetben nem jogosít fel a Hollandia területén való tartózkodásra, ha a menedékkérő (verzoeker) jogi szempontból valójában nincs Hollandiában (juridisch gezien niet in Nederland verblijft). Az állam meglátása szerint a felpereseknek be kell várniuk a menekültügyi eljárás eredményét. Az állam előadása szerint csupán ezt követően kell majd megvizsgálni, hogy a 3. Cikk akadályát jelenti-e a felperesek a Kongói Demokratikus Köztársaságba való visszatérésének. Ezzel összefüggésben az állam rámutatott, hogy a menedékkérelem elbírálása a szükséges sürgősséggel történik, és az említett szándéknyilatkozatokat figyelembe véve... [lásd fent a 35. pontot], valószínű, hogy [B] and [C] menedékkérelmét el fogják utasítani. Az állam előadja, hogy a helyzetre tekintettel diplomáciai egyeztetések folynak, amelyek végső stádiumba értek.
Az ideiglenes intézkedésekről jogosult bíró, a fenti védekezést figyelembe véve, a következőképpen határoz:
3.4. Bár önmagában véve helyes az az állítás, hogy a felperesek formálisan a Kongói Demokratikus Köztársaság őrizete alatt állnak, amely őrizetet a Nemzetközi Büntetőbíróság hajtja végre, de – figyelembe véve a Nemzetközi Büntetőbíróság álláspontját is – nem tagadható, hogy a felperesek (a fogva tartásuk szempontjából) zsákutcába kerültek. Hiszen 2011. augusztus 24-i döntésében [amelyben a Nemzetközi Büntetőbíróság felhívta a Hivatalt, hogy kezdjen egyeztetéseket a holland kormánnyal] a Nemzetközi Büntetőbíróság úgy tekinti, hogy a Statútuma alapján köteles visszaadni a felpereseket a Kongói Demokratikus Köztársaságnak, ám a továbbra is folyamatban levő menekültügyi eljárás a Statútum 93 § 7 cikke szerint akadályát jelenti a visszaadásuk elrendelésének. Tekintet nélkül arra, hogy – a menekültügyi eljárástól teljesen függetlenül – egyáltalán lehetséges-e a felpereseket biztonságban visszaszállítani a Kongói Demokratikus Köztársaságba, az továbbra is tény, hogy a menekültügyi eljárás gyors lezárulása – figyelembe véve az eljárásban benyújtható jogorvoslati kérelmeket is – nem várható. Ez azt jelenti, hogy 2011. augusztus 24. óta a felpereseket fogva tartása nem jogszerű (zich niet meer in een rechtmatige vorm van detentie bevinden). Sem szabadon bocsátásuk, sem ügyük bíróság elé kerülése nem várható ésszerű időn belül, és nem egyértelmű, hogy fogva tartásuk jogszerűségét illetékes hatóság megvizsgálhatja-e. Sem a Nemzetközi Büntetőbíróság, sem a Kongói Demokratikus Köztársaság nincs abban a helyzetben, hogy a most előállt helyzetet feloldja.
3.5. A védelem azon érve, mely szerint az államnak nincs joghatósága a felperesek fölött, nem tartható. Az Államtanács Közigazgatási Kollégiumának az állam által idézett döntéséből csak az vezethető le, hogy a felperesek fogva tartása nem a külföldiekről szóló 2000. évi törvényből fakadó jogosultságok gyakorlásán vagy vélt gyakorlásán alapul, ami helytálló. Ez nem jelent semmit arra a lehetőségre nézve, hogy az állam jogilag köteles lehet átvenni a felpereseket a Nemzetközi Büntetőbíróságtól.
3.6. A Galić-üggyel való párhuzam sem helytálló. Abban az ügyben a Bíróság azt mondta ki, hogy az a tény, hogy a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekmények megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Törvényszék (a továbbiakban ICTY) székhelye Hollandiában van, nem elegendő ahhoz, hogy a kérelmező emberi jogainak feltételezett sérelmét Hollandiának róják fel. E tekintetben a Bíróság a következőket mondta ki:
‘A fentiekre tekintettel a Bíróság önmagában azt a tényt, hogy az ICTY székhelye és helyiségei Hágában találhatóak, nem találja elegendő indoknak arra, hogy a panaszolt ügyeket a Holland Királyságra tartozónak nyilvánítsa. E következtetés meghozatala során a bíróság figyelemmel volt arra a speciális kontextusra, amelyben az előtte fekvő kérdés felmerült. A Bíróság hangsúlyozza, hogy a jelen ügy egy, az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa által létrehozott nemzetközi bíróságot érint, egy nemzetközi szervezetet, amely az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának elvén alapszik, továbbá azt, hogy e bíróság szervezetét és eljárását meghatározó alapvető jogi rendelkezéseket annak érdekében alkották meg, hogy a vádlottak számára minden megfelelő garanciát biztosítsanak.’
A Galić-ügytől eltérően, amely egy olyan gyanúsítottról szólt, akinek ügyét az Egyesült Nemzetek Szervezete által létrehozott nemzetközi bíróság tárgyalta, és aki ki tudta használni az e bíróság által biztosított (eljárási) garanciákat, a jelen ügy egy olyan tanút érint egy másik ENSZ-bíróság előtti eljárásban, aki a fogva tartása tekintetében ténylegesen nem tudta igénybe venni a bíróság által biztosított garanciákat, ahogy azt a Nemzetközi Bíróság álláspontja is mutatja. Ebben a helyzetben nem zárható ki, hogy az a tény, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság székhelye Hollandia területén található, elegendő alapot nyújt annak feltételezésére, hogy Hollandiának van joghatósága az ügyben.
3.7. A fentiek különösen azért érvényesek, mert a felpereseket a holland menekültügyi eljárás miatt nem lehet visszaadni a Kongói Demokratikus Köztársaságnak. Lehetséges, hogy a menedékkérelmek „felforgatják” (doorkruisen) a nemzetközi jog által felállított rendszert, de jelen helyzetben az állam ezen (Amszterdamban székelő) bíróság [2011. december 28-i, lásd fent a 33. pontot] döntése alapján – amely ellen nem élt jogorvoslati kérelemmel – köteles megvizsgálni a felperesek menedékkérelmét. A menedékkérelem benyújtása nem róható a felperesek terhére.
3.8. Eltekintve a védelem azon érvének helyességétől, hogy a nem Hollandiában (annak joghatósága alatt) tartózkodó személy által benyújtott menedékkérelem nem jogosít fel a Hollandia területén való tartózkodásra, továbbra is úgy áll a dolog, hogy az államnak foglalkoznia kell a felperesek sorsával, és amíg a külföldiekről szóló 2000. évi törvény szerint zajló menekültügyi eljárás – amelynek a lezárulása még nincs kilátásban – folyamatban van, nem hagyhatja őket a Nemzetközi Büntetőbíróság őrizetében. Az államnak ezért egyeztetéseket kell kezdenie a Nemzetközi Büntetőbírósággal annak érdekében, hogy véget vessenek a felperesek jogellenes fogva tartásának.
3.9. A fentiekből az következik, hogy a felperesek kereseti kérelmének a következő formában helyt adok. Annak érdekében, hogy az állam megtehesse a megfelelő előkészületeket, a Nemzetközi Büntetőbírósággal való egyeztetések megkezdésének határideje négy hét. Amennyiben az állam tart a felperesek szökésétől (in de illegaliteit zullen verdwijnen), miután kereseti kérelmüknek helyt adnak, az állam felelőssége, hogy megtegye a megfelelő, arányos megelőző intézkedéseket.”
39. Nem ismert, hogy e döntés ellen az állam élt-e a jogorvoslati kérelemmel.
B. Releváns hazai jog
40. A hazai jog az eset szempontjából releváns rendelkezései a következőek:
1. A Holland Királyság Alkotmánya (Grondwet voor het Koninkrijk der Nederlanden)
93. cikk
„Az egyezmények azon rendelkezései és a nemzetközi intézmények azon határozatai, amelyek tartalmukból fakadóan minden személy számára kötelezőek, a kihirdetésüket követően válnak kötelezővé.”
94. cikk
„A királyságon belül hatályban lévő törvényi rendelkezések nem alkalmazhatóak, ha alkalmazásuk ellentétes lenne a minden személy számára kötelező egyezményi rendelkezésekkel vagy nemzetközi intézmények határozataival.”
2. Általános közigazgatási jogi törvény (Algemene wet bestuursrecht)
8.1 szakasz
„1. A közigazgatási döntés (besluit) ellen minden érdekelt fél (belanghebbende) jogorvoslati kérelemmel fordulhat a regionális bírósághoz. ...”
3. A külföldiekről szóló 2000. évi törvény
59. szakasz
„1. Amennyiben a közrend érdekében és nemzetbiztonság okokból szükséges, [az illetékes miniszter] a kiutasítás végrehajtása érdekében elrendelheti annak a külföldinek a fogva tartását, aki:
(a) nem jogszerűen tartózkodik az ország területén; ...”
93. szakasz
„1. ... [A] jelen törvény 5. fejezete [beleértve az 59. szakaszt] szerinti, a szabadság korlátozására vagy az attól való megfosztásra irányuló intézkedés az Általános közigazgatási jogi törvény 8.1 szakaszának alkalmazásában közigazgatási döntésnek minősül. ...”
4. A Nemzetközi Büntetőbírósággal kapcsolatos (végrehajtási szabályokat tartalmazó) törvény (Uitvoeringswet Internationaal Strafhof)
45. szakasz
„1. A Nemzetközi Büntetőbíróságnak a Statútum 93. cikke szerinti, bármilyen formában való együttműködésre irányuló megkereséseit, amennyire csak lehetséges, a megkeresésben foglaltaknak megfelelően kell teljesíteni. ...”
85. szakasz
„...
2. Azon személyek mozgatására, akiket a Nemzetközi Büntetőbíróság kérésére szállítottak Hollandiába, vagy akik a Nemzetközi Büntetőbíróság kérésére utaztak Hollandiába [értsd: a gyanúsítottakon kívül], a Nemzetközi Büntetőbíróság utasításai alapján (in opdracht) kerül sor, a[z igazságügyi] miniszter (Minister van Justitie) által kijelölt hivatalos személyek által és felügyelete alatt.
3. Olyan személyeknek a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alá eső területeken kívülre történő szállítására (buiten de onder het gezag van het Strafhof staande ruimten), akiket a Nemzetközi Büntetőbíróság utasítása alapján fosztottak meg szabadságuktól, a Nemzetközi Büntetőbíróság utasításai alapján kerül sor, a[z igazságügyi] miniszter által kijelölt hivatalos személyek által és felügyelete alatt.
4. Az e szakaszban hivatkozott hivatalos személyeket fel kell jogosítani arra, hogy az érintett személyek biztonsága és szökésük megakadályozása érdekében megtegyék az általuk szükségesnek tartott intézkedéseket.”
86. szakasz
„1. Olyan személyeknek a mozgatására, akiket a Nemzetközi Büntetőbíróságnak át kell adnia egy másik ország hatóságainak, a Nemzetközi Büntetőbíróság utasításai alapján kerül sor, a[z igazságügyi] miniszter által kijelölt hivatalos személyek által és felügyelete alatt.
2. Az e szakaszban hivatkozott hivatalos személyeket fel kell jogosítani arra, hogy az érintett személyek biztonsága és szökésük megakadályozása érdekében megtegyék az általuk szükségesnek tartott intézkedéseket.”
87. szakasz
„1. Ha bármilyen külföldi állampolgársággal rendelkező tanú, szakértő, áldozat vagy egyéb személy, akinek jelenléte a Nemzetközi Büntetőbíróság székhelyén szükséges, a Nemzetközi Büntetőbíróság által kibocsátott idézés, értesítés (dagvaarding of oproeping) vagy elfogatóparancs, illetve a Nemzetközi Büntetőbíróság által Hollandiának címzett befogadási kérelem alapján belép Hollandiába, ... nem vonható vád alá, nem tartóztatható le vagy nem vonható a szabadságát korlátozó intézkedés alá a Hollandiába érkezését megelőző cselekményekért vagy elítélése miatt.
2. Az első bekezdésben hivatkozott mentesség megszűnik, ha a szóban forgó személy azt követően, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság a jelenlétét már nem igényli, tizenöt napon belül nem hagyta el az országot, bár erre lehetősége lett volna, vagy az ország elhagyása után oda visszatért.”
88. szakasz
„A holland jog nem alkalmazandó a Hollandia területén belül a Nemzetközi Büntetőbíróság döntése alapján végrehajtott, a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alá tartozó szabadságtól való megfosztás esetében.”
C. A Nemzetközi Büntetőbírósághoz kapcsolódó releváns nemzetközi jogi rendelkezések
41. Ebben a fejezetben a „Bíróság” kifejezés a Nemzetközi Büntetőbíróságra vonatkozik.
1. A Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútuma
3. cikk
A Bíróság székhelye
„1. A Bíróság székhelye Hágában, Hollandiában van (a továbbiakban: „Székhelyállam”).
2. A Bíróság a Székhelyállammal székhelyegyezményt köt, amelyet a Statútumban Részes Államok Közgyűlése hagy jóvá, majd a Bíróság elnöke köti meg a Bíróság nevében.
3. A Bíróság máshol is ülésezhet, ha azt kívánatosnak tartja, a jelen Statútumban meghatározottak szerint.”
4. cikk
A Bíróság jogállása és jogosítványai
„1. A Bíróság nemzetközi jogi személyiséggel rendelkezik. A feladatai elvégzéséhez és a céljai megvalósításához szükséges jogképességgel is rendelkezik.
2. A Bíróság funkcióit és jogosítványait a jelen Statútumban meghatározott módon gyakorolhatja bármely Részes Állam, továbbá külön megállapodás révén bármely más állam területén.”
21. cikk
Alkalmazandó jog
„1. A Bíróság a következőket alkalmazza:
(a) elsősorban a jelen Statútumot, a Bűncselekmények Tényállási Elemeit, továbbá az Eljárási és Bizonyítási Szabályokat;
(b) másodsorban, adott esetben, az ügyben alkalmazandó egyezményeket és a nemzetközi jog alapelveit és szabályait, ideértve a nemzetközi jognak a fegyveres konfliktusokra vonatkozó, általánosan elismert alapelveit;
(c) ha ez nem lehetséges, a Bíróság által a világ jogrendszereinek nemzeti szabályaiból levezetett általános jogelveket, ideértve, adott esetben, azoknak az államoknak a nemzeti jogát, amelyek egyébként általában joghatósággal rendelkeznének a bűncselekmény tekintetében, ha ezek a jogelvek nem ellentétesek a jelen Statútummal, a nemzetközi joggal, továbbá a nemzetközileg elismert normákkal és követelményekkel.
2. A jogi alapelveket és más szabályokat a Bíróság úgy alkalmazhatja, ahogyan azokat korábbi döntéseiben értelmezte.
3. A jog jelen cikknek megfelelő alkalmazásának és értelmezésének összhangban kell állnia a nemzetközileg elismert emberi jogokkal, és nem lehet hátrányosan megkülönböztető a 7. cikk 3. bekezdése által meghatározott nem, életkor, faj, bőrszín, nyelv, vallás vagy vallásos meggyőződés, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti, etnikai vagy társadalmi származás, vagyon, születés vagy egyéb helyzet szerint.”
43. cikk
A Hivatal
“...
6. A Hivatalvezető a Hivatal keretében létrehozza az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egységet. Az egység, a Főügyész Hivatalával egyeztetve, biztosítja a védelmi intézkedéseket és a biztonság megszervezését, tanácsot és más megfelelő segítséget nyújt a Bíróság előtt megjelenő tanúknak és áldozatoknak, és más olyan személyeknek, akiket veszély fenyeget a tanúvallomások következtében. ...”
68. cikk
Az áldozatok és a tanúk védelme, részvételük az eljárásban
„1. A Bíróság megteszi a megfelelő intézkedéseket az áldozatok és tanúk biztonságának, testi és lelki épségének, méltóságának és magánéletének védelme érdekében. Ennek során a Bíróság tekintetbe vesz az ügyre vonatkozó minden tényezőt, ideértve az életkort, a nemet a 7. cikk 3. bekezdésének meghatározása szerint, és az egészségi állapotot, valamint a bűncselekmény jellegét, különösen, de nem kizárólag, ha a bűncselekmény nemi erőszakkal, szemérem elleni erőszakkal, vagy gyermekek sérelmére elkövetett erőszakkal járt. A Főügyész különösen a nyomozás és e bűncselekmények miatti büntetőeljárás során teszi meg ezeket az intézkedéseket. Ezen intézkedések nem sérthetik a vádlott jogait, és nem lehetnek ellentétesek azokkal, sem a tisztességes és pártatlan eljárás követelményeivel.
...
3. Ha az áldozatok személyes érdekeit érinti, a Bíróság engedélyezi véleményük, aggályaik előterjesztését és figyelembe vételét az eljárásnak a Bíróság által megfelelőnek ítélt szakaszaiban, úgy, hogy az ne sértse, vagy ne legyen ellentétes a vádlott jogaival és a tisztességes és pártatlan eljárás követelményeivel. A véleményeket és aggályokat az áldozatok jogi képviselői terjeszthetik elő, ha a Bíróság azt – az Eljárási és Bizonyítási Szabályokkal összhangban – megfelelőnek tartja.
4. A Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egység tanácsot adhat a Főügyésznek és a Bíróságnak a szükséges védelmi intézkedésekről, biztonsági rendelkezésekről, és a 43. cikk 6. bekezdésében hivatkozott tanácsadásról és segítségnyújtásról.
...”
93. cikk
Az együttműködés más formái
„1. A Részes Államok a jelen fejezet rendelkezéseinek és a nemzeti eljárásrendnek megfelelően teljesítik a Bíróság megkereséseit annak érdekében, hogy a következő módon nyújtsanak jogsegélyt a nyomozás és a büntetőeljárás során:
...
(e) személyeknek a Bíróság előtt tanúként vagy szakértőként való önkéntes megjelenésének elősegítése;
(f) személyek ideiglenes átadása a 7. bekezdés szerint;
...
(j) az áldozatok és tanúk védelme, továbbá a bizonyítékok megóvása;
...
(l) bármilyen más jellegű jogsegély, amelyet a Megkeresett Állam joga nem tilt, és amely alkalmas a Bíróság joghatóságába tartozó bűncselekmények miatti nyomozás és büntetőeljárás előmozdítására.
...
7. (a) A Bíróság kérheti fogva tartott személy ideiglenes átadását azonosítás, tanúvallomás tétele vagy a jogsegély más formája céljából. A személy a következő feltételekkel adható át:
(i) a személy megfelelő tájékoztatás után szabadon hozzájárul az ideiglenes átadáshoz; és
(ii) a Megkeresett Állam beleegyezik az ideiglenes átadásba, az állam és a Bíróság által megállapított feltételekkel.
(b) Az ideiglenesen átadott személy továbbra is fogva tartva marad. Ha az ideiglenes átadás célja teljesült, a Bíróság késedelem nélkül visszaadja a személyt a Megkeresett Államnak.
...”
119. cikk
A viták rendezése
„1. A Bíróság igazságszolgáltatási feladataival kapcsolatosan felmerülő bármely vitában a Bíróság dönt. ...
2. Minden más, két vagy több Részes Állam között a jelen Statútum értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatos vitát, amelyet tárgyalásos úton a tárgyalások kezdetétől számított három hónapon belül nem tudnak rendezni, a Részes Államok Közgyűlése elé terjesztik. A Közgyűlés maga is törekedhet a vita rendezésére, vagy javaslatot tehet a vita rendezésének további módjaira, ideértve annak a Nemzetközi Bíróság elé utalását, ez utóbbi Bíróság Statútuma szerint.”
2. A székhelyegyezmény a Nemzetközi Büntetőbíróság és a Székhelyállam között
8. cikk
Jog és joghatóság a Bíróság területén
„1. A Bíróság területe a Bíróság felügyelete és joghatósága alatt állnak, a jelen egyezményben meghatározottak szerint.
2. A jelen egyezmény eltérő rendelkezése hiányában a Bíróság területén a Székhelyállam jogszabályai és előírásai alkalmazandóak.”
26. cikk
Tanúk
„1. A tanúkat a következő kiváltságok, mentességek és könnyítések illetik meg a Bíróság előtt tanúvallomás tétele céljából való megjelenésükhöz szükséges mértékben...:
(a) mentesség az őrizetbe vétel és a letartóztatás, illetve szabadságuk bármilyen más módon való korlátozása alól a Székhelyállam területére való belépést megelőző cselekmények vagy elítélések tekintetében;
...
(e) a Bírósággal és a védővel a tanúvallomásukkal kapcsolatban szükséges kapcsolattartás során bármilyen formában joguk van iratokat és dokumentumokat fogadni és küldeni;
(f) mentesség a migrációs korlátozások és a külföldiekre vonatkozó regisztrációs kötelezettség alól a tanúvallomás tétele érdekében való utazásuk során;
(g) nemzetközi válság idején hazatérésük érdekében ugyanazokat a könnyítéseket élvezik, mint a diplomáciai képviselők a Bécsi Szerződés alapján.
...
5. A tanúkat Székhelyállam nem vetheti alá olyan intézkedésnek, amelyek befolyásolhatják a Bíróság előtti megjelenésüket vagy a tanúvallomásukat.”
34. cikk
Együttműködés az illetékes hatóságokkal
„1. A Bíróságnak együtt kell működnie az illetékes hatóságokkal a Székhelyállam jogának érvényesítése, a rend fenntartására irányuló előírások betartásának biztosítása, és annak érdekében, hogy megakadályozzák a jelen egyezményben foglalt bármely kiváltsággal, mentességgel és könnyítéssel való visszaélést.
2. A Bíróságnak és a Székhelyállamnak együtt kell működni a biztonsági kérdések kapcsán, figyelembe véve a közrendi és nemzetbiztonsági szempontokat a Székhelyállam tekintetében.
3. A jelen egyezmény alapján kiváltságokat, mentességeket és könnyítéseket élvező személyek a kiváltságaikra, mentességeikre és az őket megillető könnyítésekre való tekintet nélkül kötelesek a Székhelyállam jogszabályait és előírásait tiszteletben tartani. Kötelességük továbbá a Székhelyállam belügyeibe nem beavatkozni.
4. A Bíróságnak együtt kell működnie az egészségügyért, a munkavédelemért, az elektronikus kommunikációért és a tűzvédelemért felelős illetékes hatóságokkal.
5. A Bíróságnak be kell tartania a Székhelyállammal történő megegyezésben meghatározott biztonsági irányelveket, illetve a tűzvédelmi előírásokért felelős illetékes hatóságok által meghatározott irányelveket.
6. A Székhelyállam minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy értesítse a Bíróságot minden olyan tervezett vagy elfogadott nemzeti jogszabályról vagy előírásról, amelynek közvetlen hatása van a Bíróság és tisztviselői kiváltságaira, mentességeire, az őket megillető könnyítésekre, jogaikra, illetve kötelességeikre. A Bíróságnak joga van arra, hogy észrevételeket tegyen a javasolt nemzeti jogszabályok és előírások kapcsán.”
44. cikk
Őrizetben levő személyek szállítása
„1. Az őrizetben levő személynek a Statútum és az Eljárási és Bizonyítási Szabályok alapján történő, a Székhelyállamba való érkezés helyéről a Bíróság területére szállítását a Bíróság kérése alapján az illetékes hatóságoknak kell végrehajtaniuk, a Bírósággal egyeztetve.
2. Az őrizetben levő személynek a Statútum és az Eljárási és Bizonyítási Szabályok alapján történő, a Bíróság területéről a Székhelyállam elhagyásának helyére való szállítását a Bíróság kérése alapján az illetékes hatóságoknak kell végrehajtaniuk, a Bírósággal egyeztetve.
3. Az őrizetben levő személy bármilyen, a Székhelyállamon belül a Bíróság területén kívülre történő szállítását a Bíróság kérése alapján az illetékes hatóságoknak kell végrehajtaniuk, a Bírósággal egyeztetve.
...”
3. Az Eljárási és Bizonyítási Szabályok
16.
A Hivatalvezető kötelezettségei az áldozatok és a tanúk kapcsán
„...
2. Az áldozatok, tanúk, és azon további személyek tekintetében, akiket a tanúvallomások következtében veszély fenyeget, a Hivatalvezető felelős a következő feladatok elvégzéséért a Statútum és a jelen Szabályok szerint:
(a) tájékoztatásuk a Statútum és a Szabályok szerinti jogaikról, illetve az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egység létéről, funkcióiról és elérhetőségéről;
(b) annak biztosítása, hogy megfelelő időben tudomást szerezzenek a Bíróság azon releváns, bizalmasan kezelendő döntéseiről, amelyek kihatással vannak az érdekeikre.
...
4. A Bíróság részéről a Hivatalvezető tárgyalhat az államokkal a traumatizált vagy megfenyegetett áldozatok, tanúk, vagy más, a tanúvallomások miatt veszélynek kitett személyek áttelepítéséről és a nekik nyújtott támogatásról szóló megállapodásokról. Az ilyen megállapodások bizalmasan kezelhetők.”
17.
Az egység funkciói
„1. Az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egység feladatait a 43. cikk 6. bekezdésével összhangban látja el.
2. Az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egység többek között az alábbi feladatokat látja el, a Statútummal és a Szabályokkal összhangban, és szükség szerint a tanáccsal, a Főügyésszel és a védelemmel egyeztetve.
(a) Minden tanú, a Bíróság előtt megjelenő áldozatok, és más személyek vonatkozásában, akiket e tanúvallomások miatt veszély fenyeget, egyéni igényeiknek és körülményeiknek megfelelően:
(i) megfelelő védelmi és biztonsági intézkedések biztosítása számukra, és a védelmüket szolgáló hosszú és rövid távú tervek megalkotása;
(ii) javaslattétel a Bíróság szerveinek védelmi intézkedések elfogadására, és az érintett államok tájékoztatása az ilyen intézkedésekről;
(iii) segítségnyújtás az orvosi, pszichológiai vagy más szükséges segítséghez való hozzájutásban;
(iv) a Bíróság és a felek számára a traumákkal, a nemi erőszakkal, a biztonsággal és a titoktartással összefüggő tréningek elérhetővé tétele;
(v) szükség szerint, a Főügyészség Hivatalával egyeztetve javaslattétel magatartási kódex kidolgozására, hangsúlyozva a biztonság és a titoktartás létfontosságú voltát a Bíróság nyomozói, a védelem, valamint a kormányközi és a Bíróság megkeresése alapján eljáró nem kormányzati szervek vonatkozásában;
(vi) amennyiben szükséges, együttműködés az államokkal a jelen szabályban előírt intézkedések megtétele során.
(b) A tanúk tekintetében:
(i) tanácsadás arra vonatkozóan, hogy hol juthatnak jogi segítséghez jogaik védelme érdekében, különös tekintettel a tanúvallomásukra;
(ii) támogatás a tanúvallomás Bíróság előtti megtételére vonatkozó felhívás esetén; ...”
87.
Védelmi intézkedések
„1. Szükség esetén, a Főügyész vagy a védelem indítványára, illetve a tanú vagy az áldozat, vagy, amennyiben rendelkezik ilyennel, annak jogi képviselője kérelmére, vagy hivatalból, az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egységgel való egyeztetést követően, szükség esetén a tanács intézkedéseket rendelhet el egy áldozat, egy tanú, vagy tanúvallomás miatt veszélynek kitett más személy védelme érdekében, a 68. cikk 1. és 2. bekezdése szerint. Amikor csak lehetséges, a tanácsnak meg kell kísérelnie megszerezni azon személy beleegyezését még a védelmi intézkedés elrendelése előtt, akit a védelmi intézkedés érint. ...”
88.
Különleges intézkedések
„1. A Főügyész vagy a védelem indítványára, illetve a tanú vagy az áldozat, vagy, amennyiben rendelkezik ilyennel, annak jogi képviselője kérelmére, vagy hivatalból, az Áldozatokat és Tanúkat Segítő Egységgel való egyeztetést követően, szükség esetén a tanács – figyelembe véve az áldozat vagy tanú véleményét – speciális intézkedéseket rendelhet el, különösen – de nem kizárólag – a traumatizált áldozatok vagy tanúk, gyermekek, idős személyek vagy szexuális erőszak áldozatai tanúvallomásának előmozdítására, a 68. cikk 1. és 2. bekezdése szerint. Amikor csak lehetséges, a tanácsnak meg kell kísérelnie megszerezni azon személy beleegyezését még az intézkedés elrendelése előtt, akit a különleges intézkedés érint.
2. A tanács az 1. bekezdés szerint indítvány vagy kérelem alapján – amennyiben szükséges, zárt vagy ex parte – tárgyalást tart annak eldöntésére, hogy elrendel-e különleges intézkedést, különösen – de nem kizárólag – annak engedélyezését, hogy az áldozat vagy a tanú vallomástétele során védő, jogi képviselő, pszichológus vagy egy családtag jelen lehessen. ...”
192.
Őrizetben levő személy átadása
„1. Az őrizetben levő személy a Bíróság részére a [Római Statútum] 93. cikk 7. bekezdése szerinti átadását az érintett nemzeti hatóságok bonyolítják le, a Hivatallal és a Székhelyállam hatóságaival együttműködve.
2. A Hivatal biztosítja az átadás megfelelő végrehajtását, beleértve az érintett személy felügyeletét azon idő alatt, amíg a Bíróság őrizetében van.
3. A Bíróság őrizetében levő személynek joga van arra, hogy a fogva tartási körülményeivel kapcsolatban kifogást emeljen a megfelelő tanács előtt.
4. A [Római Statútum] 93. cikk 7 (b) bekezdése értelmében, ha az átadás célja teljesült, a Hivatalvezető intézkedik az őrizetben levő személy a Megkeresett Állam részére történő visszaadás iránt.”
4. A Hivatal Szabályzata
96.
Védelmi program
„1. A Hivatalnak minden szükséges intézkedést meg kell tennie annak érdekében, hogy védelmi programot tartson fenn tanúk, illetve az őket kísérő és támogató személyek, valamint az olyan személyek számára, akiket a tanúvallomások vagy a Bírósággal való kapcsolatuk miatt sérelem és/vagy halál fenyegethet.
2. A védelmi programba való felvétel iránti kérelem a Főügyész vagy a védő útján terjeszthető be.
3. A védelmi programba való felvételről szóló döntés során a Hivatal a 68. cikkben meghatározott körülményeken kívül többek között a következőkre van figyelemmel:
(a) az érintett személy részvétele a Bíróság előtti eljárásban;
(b) az érintett személy maga, vagy közeli rokonai veszélyben vannak-e a Bíróság előtti eljárásban való részvételük miatt; és
(c) az érintett személy beleegyezik-e a védelmi programban való részvételbe.
4. A védelmi programba való bekerülésről a Hivatalvezető dönt a 3. bekezdésben meghatározott értékelés elvégzését követően.
5. A védelmi programba való bekerülést megelőzően az érintett személy, vagy – ha az érintett személy 18 év alatti, vagy egyéb okból fakadóan nincs erre jogképessége –képviselője megállapodást ír alá a Hivatallal.”
5. A Nemzetközi Büntetőbíróság releváns esetjoga
42. 2009. december 2-án a Jean-Pierre Bemba Gombo ügyében hozott döntésében („Döntés a Főügyész jogorvoslati kérelméről a II. Tárgyalás- előkészítő Tanács ‘Jean-Pierre Bemba Gombo ideiglenes szabadságra bocsátásáról és a Belga Királyság, a Portugál Köztársaság, a Francia Köztársaság, a Németországi Szövetségi Köztársaság, az Olasz Köztársaság és a Dél-afrikai Köztársaság részvételével tárgyalás összehívásáról szóló döntése’ ellen”) a Nemzetközi Büntetőbíróság fellebbviteli tanácsa a következőképpen határozott (az idézet a lábjegyzeteket nem tartalmazza):
„104. A fellebbviteli tanács a lent részletezett indokok alapján megállapítja, hogy a tárgyalás-előkészítő tanács tévedett, amikor úgy határozott, hogy Bemba urat feltételesen szabadságra kell bocsátani, anélkül, hogy közelebbről meghatározta volna a szükséges feltételeket vagy megnevezte volna azt az országot, amely Bemba urat befogadja, és a feltételeket betartatja.
105. A fellebbviteli tanács álláspontja szerint az ideiglenes szabadságra bocsátásról szóló döntés, ahogy az a fenti 59. cikkben már kifejtésre került, nem diszkrecionális. Ha a tárgyalás-előkészítő tanács szerint a Statútum 58 § 1 cikkében foglalt feltételek nem teljesülnek, az érintett személyt szabadon engedi, feltételek mellett vagy azok nélkül. Amennyiben azonban a szabadon bocsátás a Statútum 58 § 1 (b) cikke szerinti veszéllyel járna, a tanács az Eljárási és Bizonyítási Szabályok 119. pontja szerint a megvizsgálhatja a kockázatok csökkentése vagy felszámolása érdekében szükséges feltételeket. Ahogy a feltételeknek az Eljárási és Bizonyítási Szabályok 119. pontjában foglalt felsorolása mutatja, megfelelő körülmények között a tanács olyan feltételeket is meghatározhat, amelyek önmagukban nem csökkentik a Statútum 58 § 1 (b) cikkében foglalt veszélyeket. E kétlépcsős vizsgálatnak egyetlen elkülöníthető döntés az eredménye, amely specifikus és kikényszeríthető feltételek mellett rendelkezik a feltételes szabadságra bocsátásról. Másképp fogalmazva: ilyen körülmények között a szabadságra bocsátás csak specifikus feltételek meghatározása esetén lehetséges.
106. A fellebbviteli tanács álláspontja szerint továbbá a feltételes szabadságra bocsátáshoz szükséges annak az államnak az azonosítása, amely hajlandó az érintett személy befogadására és a kapcsolódó feltételek betartásának kikényszerítésére. Az Eljárási és Bizonyítási Szabályok 119(3) pontja többek között arra kötelezi a Bíróságot, hogy kérje ki az érintett állam véleményét a szabadságot korlátozó bármilyen feltétel kikötése vagy módosítása előtt. Ebből az következik, hogy az érintett személy befogadására hajlandó és képes államot a feltételes szabadságra bocsátásról szóló döntés előtt meg kell nevezni.
107. Mindemellett a fellebbviteli tanács megjegyzi, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság a Részes Államok területén gyakorolja funkcióit és jogosítványait, és így függ az államok együttműködésétől annyiban, amennyiben a feltételes szabadságra bocsátott személyt befogadják és a Bíróság által meghatározott feltételeknek való megfelelést kikényszerítik. Ezen együttműködés hiányában a Bíróság feltételes szabadságra bocsátásról szóló döntései hiábavalóak lennének.
108. A jelen ügy körülményei kapcsán a fellebbviteli tanács megjegyzi, hogy a tárgyalás-előkészítő tanács a Statútum 58 § 1 cikkében foglalt feltételek megvizsgálása után úgy határozott, hogy Bemba urat „szabadságra bocsátja, de feltételekkel”. A tanács a továbbiakban egyértelművé tette, hogy a kiszabandó feltételeket egy későbbi időpontban határozzák majd meg. A kifogásolt döntés 83. bekezdésében a tanács megerősítette továbbá, hogy „nem hoz döntést abban a kérdésben, hogy mely vagy milyen jellegű szabadságkorlátozó feltételek meghatározása szükséges Jean-Pierre Bemba esetében, és hogy melyik államban bocsátják feltételes szabadságra”. Végezetül, a kifogásolt döntés rendelkező részének (a) bekezdésében a tárgyalás-előkészítő tanács kimondta, hogy ellenkező döntésig Bemba urat feltételesen szabadságra bocsátja. Azaz a jelen ügyben kifogásolt döntés hibás, mert a tárgyalás-előkészítő tanács elmulasztotta meghatározni a Bemba úr feltételes szabadságra bocsátásának végrehajthatóságához szükséges feltételeket.
109. Mindezek alapján a fellebbviteli tanács megállapítja, hogy a tárgyalás-előkészítő tanács tévedett, amikor úgy határozott, hogy Bemba urat feltételesen szabadságra kell bocsátani, anélkül, hogy közelebbről meghatározta volna a feltételes szabadságra bocsátás végrehajthatóságához szükséges feltételeket, megnevezte volna azt az országot, ahova Bemba urat szabadságra bocsátják, és megállapította volna, hogy ez utóbbi ország be tudja-e tartatni a Bíróság által meghatározott feltételeket.”
43. 2011. június 9-i, a Germain Katanga és Mathieu Ngudjolo Chui ügyében hozott, a védelem három tanúját (a fent említett [A]-t, [B]-t és [C]-t) érintő döntésében („Döntés egy amicus curiae beadvány és a ‘Requête tendant à obtenir présentations des témoins DRC-D02-P-0350, DRC-D02-P-0236, DRC-D02-P-0228 aux autorités néerlandaises aux fins d’asile’ ügyében (a Statútum 68. és 93. cikkei)”) a II. Elsőfokú Tanács a következőképpen határozott (az idézet a lábjegyzeteket nem tartalmazza):
„1. Mire terjed ki pontosan a tanúk védelmére vonatkozó, többek között a Statútum 68. cikkében is megfogalmazott kötelezettség?
a. A szükséges elhatárolások
59. A tárgyalás-előkészítő ülés során a tanács kiemelte, hogy különbséget kell tenni azon intézkedések között, amelyeket a Bíróság a Statútum 68. cikke alapján a tanúk védelme érdekében megtehet a Bírósággal való együttműködésükre tekintettel, és azokat az intézkedéseket, amelyek megtételét annak érdekében kérelmezik, hogy a tanúkat a tág értelemben vett, lehetséges vagy bizonyított emberi jogi jogsértésektől megóvják. A tanács hozzáteszi, hogy e két típusba tartozó intézkedések nem keverendők össze azokkal, amelyek kifejezetten a menedékkérőket védik az őket a származási országukba való visszatérés esetén fenyegető üldöztetéstől.
60. Ezen elhatárolások jelentik a jelen döntés elméleti megalapozását. A tanács tisztában van azzal, hogy a tág értelemben vett általános emberi jogi helyzet hogyan befolyásolhatja a tanúk által viselt, a Bírósággal való együttműködésükből fakadó kockázatok értékelését, a kockázatok fent felvázolt három típusát azonban nem szabad összemosni, mégpedig azért nem, hogy ne magyarázzuk félre a Bíróságnak a tanúvédelemmel kapcsolatos mandátumát.
61. A tanács álláspontja szerint a Statútum egyértelműen a Bíróságot kötelezi arra, hogy megtegye a tanúkat a Bírósággal való együttműködésük miatt fenyegető veszély elhárítása érdekében szükséges intézkedéseket. Ez az egyetlen és megfelelő értelmezése a Statútum 68. cikkének, ami a kérdés tekintetében a keretszabályt jelenti. Tovább ugyan a[z Eljárási és Bizonyítási] Szabályok 87. pontja és a Hivatal Szabályzatának 96. pontja azt kifejezetten nem mondja ki, e két rendelkezés ésszerű és együttes olvasata alátámasztja azt az álláspontot, hogy a Bíróság szerepe arra korlátozódik, hogy a tanúkat a vallomásuk miatt őket fenyegető veszély ellen védelemben részesítse.
62. A kötelezően kirendelt védő és Germain Katanga védőjének előadásával szemben a tanács azon az állásponton van, hogy nem köteles védelmet nyújtani a tanúknak az olyan veszélyek ellen, amelyek őket nem csupán a tanúvallomásuk eredményeképpen, hanem a [Kongói Demokratikus Köztársaság] által elkövetett emberi jogi jogsértések okán fenyegetik. A Bíróság, mandátumánál fogva, kifejezetten a Bírósággal való együttműködésből fakadó veszélyek ellen nyújt védelmet a tanúknak, nem a származási ország hatóságai által elkövetett emberi jogi jogsértésekből fakadó veszélyek ellen. A Statútum 21 § 3 cikke nem kötelezi a Bíróságot annak biztosítására, hogy a Részes Államok megfelelően tiszteletben tartsák a nemzetközileg elismert emberi jogokat a hazai eljárásaik során. A szabály csak annak biztosítását kívánja meg a tanácsoktól, hogy a Statútumot, valamint a 21 § 1 és 21 § 2 cikkekben meghatározott további jogforrásokat olyan módon alkalmazzák, hogy az ne legyen ellentétben a nemzetközileg elismert emberi jogokkal, vagy ne sértse azokat.
63. Nem köteles a Bíróság arra sem, hogy értékelje az üldöztetés a menedékkérelmet benyújtó tanúkat fenyegető veszélyét. E tekintetben a tanács megismétli a tárgyalás-előkészítő ülésen tett azon észrevételét, hogy a menedékkérelem értékelésének szempontjai – különösen a kérelmező üldöztetésének veszélyére vonatkozóak – nem egyeznek meg azokkal a szempontokkal, amelyeket a Bíróság a tanúkat a tanúvallomásuk miatt fenyegető veszélyek értékelése során alkalmaz.
64. Ennek megfelelően a tanács nem ért egyet a Székhelyállam azon meglátásával, hogy a tanácsnak a visszaküldés tilalmaként („non-refoulement”) ismert, számos nemzetközi dokumentumban, így az 1951. július 28-án elfogadott Genfi Egyezmény 33. cikkében is megjelenő elv alapján értékelnie kellene a tanúkat fenyegető veszélyeket. Kétségtelen, hogy jogi személyiséggel rendelkező nemzetközi szervezetként a Bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a non-refoulement szokásjogi szabályát. Azonban mivel saját területtel nem rendelkezik, a szokásos értelemben véve nem érvényesítheti ezt az elvet, és emiatt valószínűtlen az is, hogy hosszú távon joghatósága legyen olyan személyek felett, akik a származási országukba való visszatérésük esetén üldöztetés vagy kínzás veszélyének lennének kitéve. A tanács álláspontja szerint csak a területtel bíró államok képesek a non-refoulement elvének tényleges alkalmazására. Mindemellett a Bíróság nem veheti igénybe a Statútum által meghatározott együttműködési mechanizmusokat annak érdekében, hogy egy Részes Államot a fenti elvet felhívó személy befogadására kényszerítsen. A Bíróság nem tudja továbbá megítélni a Székhelyállam helyett az utóbbira a non-refoulement elvéből következően háruló kötelezettségeket. Így jelen esetben kizárólag a holland hatóságokra hárul az a feladat, hogy szükség esetén értékeljék a non-refoulement elvéből következő kötelezettségeiket.
b. A Tanács szerepe
65. A kötelezően kirendelt védő és az Áldozatokat és Sértetteket Segítő Egység közötti egyet nem értés miatt a Tanács még nem határozott a három fogva tartott tanút a tanúvallomásuk miatt fenyegető veszély elhárítását szolgáló, a Statútum 68. cikke szerinti operatív védelmi intézkedések bevezetésének szükségességéről. A Tanács megjegyzi, hogy 2011. május 24-én többek között a [Kongói Demokratikus Köztársaság] hatóságaival folytatott egyeztetések alapján utasította az Áldozatokat és Sértetteket Segítő Egységet, hogy végezzen végleges értékelést a tanúkat fenyegető veszélyek és az esetükben alkalmazható védelmi intézkedések tekintetében. Az egyeztetésekről és az azokból következő lehetséges javaslatokról szóló beszámolót 2011. június 7-én nyújtották be a Hivatalnak. Abban az esetben, ha a tanú meghallgatását kérő fél és a Hivatal között egyet nem értés mutatkozik azt követően, hogy a felek és az eljárásban részt vevő további személyek megtették beadványaikat, a Tanács a Fellebbviteli Tanács korábbi döntésének megfelelően döntés fog hozni a mandátumába tartozónak ítélt operatív védelmi intézkedések bevezetéséről.
66. Azonban a fenti elhatárolás fényében ez a döntés nem befolyásolhatja a holland hatóságok előtt folyamatban levő menekültügyi eljárást. A Tanács az alábbiakban fejti ki álláspontját a menekültügyi eljárással kapcsolatban.
2. Összhangban áll-e a Statútum 93 § 7 cikkének azonnali alkalmazása a nemzetközileg elismert emberi jogokkal?
67. Ahogy minden személyt – akár fogva tartják, akár nem –, úgy a szóban forgó három tanút is megilleti a jog, hogy menedékkérelmet nyújtson be. A menekültek helyzetéről szóló 1951. július 28-án elfogadott Genfi Egyezmény és annak 1967. január 31-én létrejött kiegészítő jegyzőkönyve mellett az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 14. cikke is kimondja, hogy mindenkinek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni. Emellett az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése elfogadta a Területi Menedékjogról Szóló Nyilatkozatot, amely tartalmazza a menedékkérés jogát és a menedékhez való jogot. A Tanács megjegyzi továbbá, hogy az Európai Unió 2000. december 7-én elfogadott Alapjogi Chartájának 18. cikke a menekültek helyzetéről szóló 1951. július 28-án elfogadott Genfi Egyezmény és az 1967. január 31-én létrejött kiegészítő jegyzőkönyv rendelkezéseivel, valamint az Európai Közösséget létrehozó szerződéssel összhangban biztosítja a menedékjogot; valamint a Charta 19(2) cikke kimondja, hogy senki sem toloncolható ki vagy utasítható ki olyan államba, vagy adható ki olyan államnak, ahol komolyan fenyegeti az a veszély, hogy halálra ítélik, kínozzák, vagy más embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek vetik alá. A Tanács megjegyzi mindemellett, hogy az 1984. december 10-én kelt, a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés elleni egyezmény az 1951-es Genfi Egyezményben találhatóhoz hasonló szabályt tartalmaz, és, bár érvényét tekintve szűkebb, de szokásjoggá vált. Ez az egyezmény megtiltja a részes államoknak, hogy kiutasítsanak vagy kitoloncoljanak valakit egy másik olyan államba, ahol nyomós okoknál fogva tartani lehet attól a veszélytől, hogy az illető személyt megkínozzák.
68. A non-refoulement elve a nemzetközi szokásjog részének tekintendő és az emberi jogok nemzetközi védelmének lényeges alkotóeleme. Minden személynek joga van arra, hogy az elv állam általi alkalmazásának eredményét élvezze.
69. A Tanács így nem hagyhatja figyelmen kívül a kötelezően kirendelt védő kérelmében felhívott jogok fontosságát. A menedékkéréshez való fent említett jog mellett a tanácsnak különös figyelmet kell fordítania a hatékony jogorvoslathoz való, többek között az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 8. cikke, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 2. cikke, az Emberi Jogok Európai Egyezményének 13. cikke, az emberi jogokról és a népek jogairól szóló afrikai charta 7. cikke, és az emberi jogokról szóló amerikai egyezmény 25. cikke által biztosított jogra. A Tanács nem hagyhatja figyelmen kívül ezt az alapvető szabályt, és hangsúlyozza, hogy a menekültügyi eljárás hatékonyságához szükséges, hogy az mind jogi szempontból, mind a gyakorlatban szabadon igénybe vehető legyen, és a menedékkérelem benyújtása nem ütközhet a Bíróságnak felróható cselekményből vagy mulasztásból fakadó akadályba.
70. A Statútum 21 § 3 cikke értelmében a Tanácsnak a releváns jogi rendelkezéseket és előírásokat oly módon kell alkalmaznia, hogy biztosítsa a hatékony jogorvoslathoz való jog teljes körű gyakorlását, amely jog egyértelműen levezethető a nemzetközileg elismert emberi jogokból.
71. Az alapul fekvő ügyben a három fogva tartott tanút vallomástétel céljából szállították a Bíróságra, a Statútum 93 § 7 cikke szerint. A Statútum 93 § 7 cikke egyebekben kimondja, hogy az átadott személy továbbra is őrizetben marad, és ha az átadás célja teljesült, a Bíróság késedelem nélkül visszaadja a személyt a Megkeresett Államnak – jelen esetben a [Kongói Demokratikus Köztársaságnak].
72. A tanúk 2011. május 3-án, csütörtökön végeztek a vallomástétellel. Ezen a ponton a Tanács úgy ítéli meg, hogy csupán arról kell döntenie, hogy a Statútum 93 § 7 cikkének azonnali alkalmazása sértené-e a fogva tartott tanúk menedékkérelem benyújtásához való jogát.
73. A jelen körülmények között a Tanács nem tudja olyan módon alkalmazni a Statútum 93 § 7 cikkét, hogy az a Statútum 21 § 3 cikke által megkívántaknak megfelelően összhangban legyen a nemzetközileg elismert emberi jogokkal. Ha a tanúkat azonnal visszaadnák a [Kongói Demokratikus Köztársaságnak], lehetetlenné válna számukra, hogy gyakorolják a menedékkérelem benyújtásához való jogukat és megfosztanák őket a hatékony jogorvoslathoz való alapvető joguktól. Továbbá ha a tanács úgy döntene, hogy kötelezi a Székhelyállamot arra, hogy működjön együtt a Bírósággal a tanúk a [Kongói Demokratikus Köztársaságnak] való azonnali visszaadása érdekében oly módon, hogy a repülőtérre szállítja őket, arra kényszerítené Hollandiát, hogy megsértse a tanúk jogát a non-refoulement elvének felhívásához.
74. Továbbá a Tanács azon az állásponton van, hogy nem kell döntést hoznia a tanúk jogállásával kapcsolatban, amiről hosszan tárgyaltak. E tekintetben a holland hatóságok számos alkalommal egyértelműen jelezték, hogy amennyiben hozzájuk menedékkérelmet nyújtanak be – amint az a jelen ügyben már meg is történt –, akkor kötelességük azt megvizsgálni. Szintén megerősítették – a Hivatallal együtt –, hogy az ügyre a Székhelyegyezmény 44. cikke vonatkozik. A Tanács meglátása szerint nem szükséges továbbá döntést hoznia a tanúk által élvezett mentességek vélt joghatásairól, mert a vonatkozó érveket alaptalannak ítélte.
...
I. Következtetések és következmények
79. A fentiek miatt a Tanács jelen ponton úgy határoz, hogy elhalasztja a három fogva tartott tanú visszaadását, mivel a Statútum 68. cikke szerinti védelmük kérdése még nem megoldott, és „késedelem nélküli” visszaadásuk nemzetközileg elismert emberi jogokat sértene. Ennek megfelelően a tanács utasítja a Hivatalt, hogy értesítse az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsát a DRC-D02-P-0236 számú tanú helyzetéről és a jelen döntésről.
80. A kongói hatóságok által kibocsátott, fogva tartást elrendelő döntés hatálya alatt álló tanúk egyelőre fogva tartva, a Statútum 93 § 7 cikke és a[z Eljárási és Bizonyítási Szabályok] 192. pontja szerint a Bíróság őrizetében maradnak. A Tanács nem ért egyet a Hivatal azon érvével, hogy fogva tartásuk fenntartásának nincs jogi alapja arra tekintettel, hogy a Bíróság előtt vallomásukat megtették.
81. A Tanács álláspontja szerint a fent idézett jogforrások felhatalmazzák a Bíróságot arra, hogy a tanúkat az őrizetében tartsa. Ezek a rendelkezések mindaddig érvényesek, amíg a Tanács nem dönt abban a kritikus kérdésben, hogy a Statútum 93 § 7 cikkéből fakadó, a tanúk visszaadására vonatkozó kötelezettségnek eleget tud-e tenni a nélkül, hogy az ellentétes legyen a Bíróság más, a Statútum 68. cikkéből fakadó kötelezettségeivel, és a nélkül, hogy megsértése a három tanú nemzetközileg elismert emberi jogait.”
D. További releváns nemzetközi jogi rendelkezések
1. A volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére létrejött Nemzetközi Törvényszék
44. A volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére létrejött Nemzetközi Törvényszéket az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa S/RES/827 számú, 1993. május 25-én kelt határozata hozta létre. A határozat mellékletét képezte a törvényszék Alapokmánya, amely a következő rendelkezést tartalmazza:
15. cikk
Eljárási és bizonyítási szabályok
„A Nemzetközi Törvényszék bírái eljárási és bizonyítási szabályokat fogadnak el a tárgyalást megelőző eljárás, a tárgyalás és a fellebbezési eljárás lefolytatására, a bizonyítás felvételére, az áldozatok és a tanúk védelmére, és egyéb kérdésekre nézve.”
45. A fenti rendelkezés alapján elfogadott Eljárási és Bizonyítási Szabályok releváns részei a következőképpen rendelkeznek:
90 bis
Fogva tartott tanúk szállítása
„(A) Azon fogva tartott személyeket, akiknek a tanúként való személyes megjelenésére nézve a Törvényszéktől megkeresés érkezett, ideiglenesen át kell szállítani a Törvényszék fogvatartási egységébe, azzal a feltétellel, hogy őket a Törvényszék által meghatározott időn belül visszaszállítják.
(B) A szállításról szóló döntést a bíró vagy a tanács csak azt követően hozza meg, hogy előzetesen megbizonyosodott az alábbi feltételek teljesüléséről:
(i) a fogva tartott személy jelenléte nem szükséges a Megkeresett Állam területén folyamatban levő büntetőeljárás kapcsán abban az időszakban, amelyben a tanúra a Törvényszék igényt tart;
(ii) a tanú átszállításának időtartama nem haladja meg a Megkeresett Állam által végrehajtott fogva tartásának előre látható időtartamát.
(C) Az átszállításra vonatkozó döntést a Hivatal továbbítja azon állam hatóságainak, amelynek területén, vagy amelynek joghatósága vagy felügyelete alatt a tanút fogva tartják. A szállítást az érintett nemzeti hatóságok bonyolítják le, a Székhelyállammal és a Hivatallal együttműködve.
(D) A Hivatal biztosítja az átszállítás megfelelő végrehajtását, beleértve a tanú felügyeletét a Törvényszék fogvatartási egységében; és követnie kell minden olyan, a Megkeresett Állam által biztosított fogvatartási körülményekkel kapcsolatos változást, amely potenciálisan befolyásolhatja a tanú a fogvatartási egységben történő fogva tartásának hosszát, és amint lehet, erről értesítenie kell az érintett bírót vagy tanácsot.
(E) Az ideiglenes átszállításra a Törvényszék által meghatározott idő leteltét követően a fogva tartott tanút vissza kell adni a Megkeresett Állam hatóságainak, kivéve, ha ezen időszak alatt az érintett állam a tanú szabadon bocsátásáról szóló döntést közölt, amely azonnal hatályba lép.
(F) Amennyiben a Törvényszék által meghatározott idő leteltekor a fogva tartott tanú jelenléte továbbra is szükséges, a bíró vagy a tanács a (B) bekezdésben foglalt feltétekkel meghosszabbíthatja az átszállítás időtartamát.”
2. A fegyveres erők jogállásáról szóló NATO-megállapodás
46. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezet (NATO) tagjai között megállapodás jött létre (Az Észak-atlanti Szerződés tagállamai közötti, fegyveres erőik jogállásáról szóló, 1951. június 19-én, Londonban kelt Megállapodás, kiegészítve az 1959-es Kiegészítő Megállapodással (módosítva 1971-ben, 1981-ben és 1993-ban) – „NATO SOFA”), amely többek között szabályozza az egymás területén szolgáló fegyveres erők tagjai feletti büntető joghatóságot. Az egyezmény VII. cikkének releváns részei a következőképpen rendelkeznek:
„1. E cikk előírásai értelmében
a) a küldő állam katonai hatóságai jogosultak a fogadó államon belül gyakorolni mindazon büntetőjogi vagy fegyelmi joghatóságukat, amivel a küldő állam jogszabályai ruházzák fel őket minden olyan személlyel szemben, aki ezen állam katonai jogszabályainak hatálya alá esik;
b) a fogadó állam hatóságainak joghatósága van a fegyveres erő vagy polgári állomány tagja, illetve hozzátartozója által a fogadó állam területén elkövetett, a fogadó állam törvényei szerint büntetendő bűncselekmények esetében.
2. a) A küldő állam katonai hatóságainak kizárólagos joghatósága van az adott állam katonai jogszabályainak hatálya alá eső személyekkel szemben olyan bűncselekmények esetében, amelyek büntetendők a küldő állam jogszabályai szerint, de nem büntetendők a fogadó állam jogszabályai szerint, ideértve a biztonságát érintő bűncselekményeket is.
...
3. Párhuzamos joghatóság esetén a következő szabályok alkalmazandók:
a) A küldő állam katonai hatóságait illeti elsőbbség joghatóság gyakorlására a fegyveres erő, illetve polgári állomány tagjaival szemben abban az esetben, amennyiben
(i) a bűncselekményt kizárólag ezen állam tulajdona vagy biztonsága, vagy kizárólag ezen állam fegyveres erőinek vagy polgári állományának tagjai, illetve hozzátartozóik személye vagy tulajdona ellen követték el,
(ii) a bűncselekmény szolgálati kötelezettség teljesítése közben elkövetett tevékenység vagy mulasztás.
b) Minden más bűncselekmény esetében a fogadó állam hatóságait illeti elsőbbség a joghatóság gyakorlására.
c) Ha az elsődleges joghatósággal rendelkező állam úgy dönt, hogy nem gyakorolja joghatóságát, erről a másik állam hatóságait a lehető leggyorsabban értesíti. Az elsődleges joghatósággal rendelkező állam hatóságai megértő hozzáállást tanúsítanak a másik államnak a joghatóságról való lemondás iránti kérelme iránt, azokban az esetekben, amikor az ilyen joglemondás az utóbbi állam számára különös jelentőséggel bír.
4. A fenti rendelkezések nem biztosítanak a küldő állam katonai hatóságai számára joghatóságot azon személyek felett, akik a fogadó állam állampolgárai vagy annak állandó lakosai, kivéve, ha azok a küldő állam fegyveres erejének állományába tartoznak.
5. a) A fogadó és a küldő állam hatóságai együttműködnek a fogadó állam területén a fegyveres erő vagy polgári állomány tagja, illetve hozzátartozó őrizetbe vételében és átadásában annak a hatóságnak, amely a fenti rendelkezések alapján a joghatóságot gyakorolja.
b) A fogadó állam hatóságai késedelem nélkül értesítik a küldő állam katonai hatóságait a fegyveres erő vagy polgári állomány tagja, illetve ezek hozzátartozóinak őrizetbe vétele esetén.
c) A fegyveres erő vagy polgári állomány fogadó állam joghatósága alá tartozó gyanúsított tagja, amennyiben az a küldő állam őrizete alatt van, annak őrizetében is marad, ameddig a fogadó állam ellene vádat nem emel.
...
10. a) A fegyveres erő reguláris katonai egységeinek vagy alakulatainak jogukban áll, hogy rendészetileg felügyeljenek minden olyan tábort, létesítményt vagy más objektumot, amit a fogadó állammal kötött megállapodás alapján használnak. A fegyveres erő katonai rendőrsége megtehet minden megfelelő intézkedést annak érdekében, hogy biztosítsa a rendet és biztonságot ezekben az objektumokban.
b) Ezeken az objektumokon kívül e katonai rendőrség alkalmazására csak a fogadó állam hatóságaival megkötött megállapodások alapján kerülhet sor együttműködésben ezen hatóságokkal, olyan mértékben, ami szükséges a fegyveres erő tagjai közötti rend és fegyelem fenntartásához. ...”
47. Egy 1995-ben megkötött további megállapodás (Az Észak-atlanti Szerződés részes államai és a ,,Békepartnerség” más résztvevő államai közötti, fegyveres erőik jogállásáról szóló Megállapodás, Brüsszel, 1995. június 19.) a fenti rendelkezés területi hatályát kiterjeszti a Békepartnerségben részt vevő nem NATO-tagállamokra.
3. A Skót Bíróság Hollandiában
48. 1998. szeptember 18-án az Egyesült Királyság és Észak-írország kormánya, valamint a Holland Királyság kormánya a Biztonsági Tanács az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának VII. fejezete értelmében meghozott határozata (1192 (1998) határozat, 1998. augusztus 27.) alapján eljárva megállapodást kötött, amely szerint a holland kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy az eljárás tartamára befogad egy skót bíróságot abból a célból, hogy két líbiai állampolgár ellen, akiket azzal gyanúsítottak, hogy 1988-ban a skóciai Lockerbie fölött felrobbantottak egy civil utasszállító repülőgépet, az eljárást a skót jog és eljárásrend szerint lefolytassák (Megállapodás Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának kormánya és a Holland Királyság kormánya között egy Hollandiában lefolytatott skót eljárásról (mellékletekkel), [2002] 2062 United Nations Treaty Series – UNTS – pp. 81 et seq.). A Skót Bíróság 2002-ig állt fenn Hollandiában.
49. A megállapodás „Jog és joghatóság a Skót Bíróság helyiségeiben” címet viselő 6. cikke a következőképpen rendelkezett:
„(1) A Skót Bíróság területe a jelen megállapodásban foglaltak szerint a Skót Bíróság felügyelete és joghatósága alatt állnak.
(2) Jelen megállapodás eltérő rendelkezése hiányában a Skót Bíróság területe a fogadó állam jogszabályai és előírásai alkalmazandóak.
(3) A Skót Bíróságnak joga van arra, hogy a Skót Bíróság területére nézve szabályokat léptessen életbe annak érdekében, hogy a feladatai teljes körű ellátáshoz szükséges összes körülményt megteremtse. A Skót Bíróságnak azonnali hatállyal tájékoztatnia kell az illetékes hatóságokat a jelen bekezdés alapján megalkotott szabályokról. Annyiban, amennyiben ellentétesek a Skót Bíróság által alkotott szabályokkal, a fogadó állam jogszabályai vagy előírásai a Skót Bíróság területén nem alkalmazhatók.
(4) Minden, a Skót Bíróság és a fogadó állam között azzal kapcsolatban felmerülő vitát, hogy egy adott szabály megalkotására jelen cikk szerint a Skót Bíróság jogosult-e, illetve, hogy a fogadó állam valamely jogszabálya vagy előírása ellentétes-e a Skót Bíróság által e cikk alapján megalkotott bármely szabállyal, késedelem nélkül rendezni kell a 28. cikkben meghatározott eljárás keretében [értsd: tárgyalás és egyeztetés a felek között]. Amíg a vitás kérdés kapcsán megállapodás nem születik, a Skót Bíróság által alkotott szabályok alkalmazandóak, és annyiban, amennyiben azok a Skót Bíróság szerint ellentétesek a Skót Bíróság által megalkotott szabályokkal, a fogadó állam jogszabályai és előírásai nem alkalmazhatóak a Skót Bíróság területén.”
50. Az Egyesült Királyság a megállapodást a következő rendelet útján foganatosította: The High Court of Justiciary [Skót Legfelsőbb Büntetőbíróság] (Proceedings in the Netherlands) (United Nations) Order 1998 (Statutory Instruments 1998, No. 2251), amelynek releváns részei a következőképpen rendelkeznek:
Tanúk
„12. (1) Az Egyesült Királyságban tartózkodó, a jelen rendelet alapján folyó eljárás kapcsán megjelenésre kötelezett tanúk a bíróság területére idézhetők.
(2) A tanú ellen kiadott letartóztatási parancs jogosultságot ad arra, hogy a tanút a miniszter által ennek kapcsán megtett intézkedéseknek megfelelően a bíróság területére szállítsák.
(3) Az Egyesült Királyság területén kívül tartózkodó tanúk ugyanolyan módon idézhetőek a Hollandiában ülésező Skót Legfelsőbb Büntetőbíróság elé, mintha a bíróság Skóciában ülésezne, és ennek megfelelően a büntetőügyekben való nemzetközi együttműködésről szóló 1990(6) törvény 2 (1)(b) szakasza (kézbesítés az Egyesült Királyság tengerentúlon folyó eljárásaiban) úgy érvényesül, mintha az Egyesült Királyság bíróságára való utalás kiterjedne a jelen rendelet alapján Hollandiában ülésező Skót Legfelsőbb Bíróságra.”
A PANASZOK
51. A kérelmező az Egyezmény 5. Cikkének 1. bekezdése alapján azt panaszolta, hogy fogva tartásának fenntartása az Egyesült Nemzetek Szervezetének Fogvatartási Egységében jogellenes volt. A kongói jogcím a fogva tartására, amennyiben az egyáltalán jogcímnek tekinthető, 2007. július 2-án lejárt, és azt nem újították meg. A Nemzetközi Büntetőbíróságnak nem volt jogalapja arra, hogy a vallomástételt követően fogva tartsa. A holland hatóságok pedig soha nem is állították, hogy a kérelmező fogva tartásának volt a holland belső jog szerint alapja.
52. Arra az esetre, ha fogva tartása az Egyezmény 5. Cikk 1 (c) bekezdése szerint igazolhatónak minősülne, a kérelmező az Egyezmény 5. Cikk 3. bekezdésének sérelmét állította, arra tekintettel, hogy ügyében nem tartottak ésszerű időhatáron belül tárgyalást.
53. A kérelmező az Egyezmény 5. Cikk 4. bekezdésének sérelmét arra tekintettel állította, hogy Hollandia még azt is elutasította, hogy fogva tartásának jogszerűségét megvizsgálja. Emellett az 5. Cikk 5. bekezdésének sérelmét is állította.
54. Végezetül, a kérelmező az Egyezmény 13. Cikkének megsértését állította, arra tekintettel, hogy a belső jogszabályok nem biztosítottak neki olyan hatékony jogorvoslatot, amelynek segítségével kétségbe vonhatta volna fogva tartásának jogszerűségét. Ugyanakkor a Nemzetközi Büntetőbíróság tekintetében sem állt rendelkezésére megfelelő garanciákkal ellátott eljárás.
A JOG
I.A KÉRELMET TÖRÖLNI KELL-E A BÍRÓSÁG ÜGYLAJSTROMÁBÓL
55. A Bíróságot a Kormány értesítette arról, hogy a kérelmező 2012. szeptember 4-én visszavonta a menedékkérelmét. Ez egyértelműen maga után vonja a kérelmező lemondását azon szándékáról, hogy a holland hatóságoktól az őrizetből való szabadon bocsátását elrendelő döntést szerezzen. Erről a kérelmező maga nem értesítette a bíróságot (Eljárási Szabályzat, 47 § 6), és nem is vonta vissza a kérelmét. A Bíróság tehát némileg bizonytalanságban maradt a tekintetben, hogy a kérelmező ennek ellenére kívánja-e, hogy a Bíróság megvizsgálja az ügy érdemét.
56. Ezen körülmények között a Bíróságnak magának kell döntés hoznia arról, hogy törölnie kell-e a kérelmet az ügylajstromból az Egyezmény 37. Cikk 1. bekezdésével összhangban, amely a következőképpen rendelkezik:
„1. A Bíróság az eljárás bármely szakaszában határozhat úgy, hogy a kérelmet az ügylajstromból törli, ha a körülmények arra engednek következtetni, hogy
(a) a kérelmező nem szándékozik kérelmét tovább fenntartani, vagy
(b) az ügy megoldódott, vagy
(c) a Bíróság által megállapított bármely más okból nem indokolt a kérelem vizsgálatát tovább folytatni.
A Bíróság mindazonáltal folytatja a kérelem vizsgálatát, ha az Egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben meghatározott emberi jogok tisztelete ezt megkívánja.”
57. Azonban a Bíróság észleli, hogy a kérelem fontos kérdéseket vet fel az Egyezmény 1. Cikke alkalmazása tekintetében. A Bíróság megjegyzi különösen, hogy a kérelem fontos aspektusait érinti a részes államok területén székhellyel rendelkező, és személyek őrizetben tartására hatáskörrel bíró nemzetközi büntetőbíróságok működésének. A Bíróság tekintetbe veszi, hogy a jelen kérelemben felvetett kérdésekre sürgősen választ kell adni, figyelemmel az ideiglenes intézkedésekről dönteni jogosult bíró 2012. szeptember 26-i döntéséből (lásd fent a 38. pontot) fakadó bizonytalan helyzetre.
58. A Bíróság több ízben kimondta, hogy „ítéletei valójában nem csupán a Bíróság elé kerülő ügyekben való döntést szolgálják, hanem általánosságban véve az Egyezmény által előírt szabályok értelmezését, védelmét és fejlesztését is, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy az államok eleget tegyenek a Szerződő Félként vállalt kötelezettségeiknek” (lásd: Karner v. Ausztria, no. 40016/98, § 26, ECHR 2003‑IX). Figyelembe véve azon feladatát, hogy „a Magas Szerződő Felek által az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartásá[t] biztosít[...]sa” (az Egyezmény 19. Cikke), amelyet elsősorban nem az egyéni jóvátétel nyújtásán keresztül valósít meg, a Bíróság megjegyzi, hogy küldetése a közérdekű kérdések közpolitikai alapokon való meghatározása is, és ezen keresztül az emberi jogok védelme általános színvonalának növelése és az emberi jogi jogtudományi ismeretek terjesztése az Egyezményben részes államok közösségében.
59. Mindezek miatt a Bíróság úgy dönt, hogy nem törli a kérelmet az ügylajstromából (lásd, mutatis mutandis: Tyrer v. Egyesült Királyság, 1978.április.25, §§ 26-27, Series A no. 26, és a fent idézett Karner).
II.AZ EGYEZMÉNY 5. ÉS 13. CIKKÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS MEGSÉRTÉSE
60. A kérelmező azt panaszolta, hogy jogellenesen tartották Hollandia területén, és megtagadták tőle azt a lehetőséget, hogy kérhesse a szabadon bocsátását. A kérelmező az Egyezmény 5. és 13. Cikkeire hivatkozott, amelyek releváns részei a következőképpen rendelkeznek:
5. Cikk
„1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:
...
(c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;
...
(f) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából vagy olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki ellen intézkedés van folyamatban kiutasítása vagy kiadatása céljából.
...
3. E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.
4. Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.
5. Mindenkinek, aki e Cikk rendelkezéseinek megsértésével végrehajtott letartóztatás vagy őrizetbe vétel áldozata, joga van kártalanításra.”
13. Cikk
„Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.”
Joghatóság
61. Az Egyezmény 1. Cikke így rendelkezik:
„A Magas Szerződő Felek biztosítják a joghatóságuk alatt álló minden személy számára a jelen Egyezmény I. fejezetében meghatározott jogokat és szabadságokat.”
Ahogy ez a cikk is kimondja, a Szerződő Államok által vállalt kötelezettség arra korlátozódik, hogy „biztosítsák” („securing” az angol, „reconnaître” a francia szövegben) a felsorolt jogokat és szabadságokat a saját „joghatóságuk” alatt álló személyek számára. A „joghatóság” az 1. Cikk szerint küszöbkritérium. A joghatóság gyakorlása szükséges feltétele annak, hogy a Szerződő Államot felelőssé lehessen tenni a neki felróható olyan cselekményekért és mulasztásokért, amelyekkel kapcsolatban felmerül az Egyezményben biztosított jogok és szabadságok sérelme (legutóbb lásd: Hirsi Jamaa and Others v. Olaszország [NK], no. 27765/09, § 70, ECHR 2012, és Al-Jedda v. Egyesült Királyság [NK], no. 27021/08, § 74, ECHR 2011).
1. A kérelmező érvei
62. A kérelmező álláspontja szerint Hollandia gyakorolhatott és kellett volna joghatóságot gyakorolnia fogva tartásával összefüggésben. Rámutatott arra, hogy a holland hatóságok elfogadták a joghatóságukat a menedékkérelmének vizsgálata tekintetében, és úgy foglalt állást, hogy nem engedhető meg Hollandia számára, hogy öterületérőlényesen, „à la carte” alapon gyakoroljon joghatóságot.
63. A kérelmezőt Hollandia területén tartották fogva. A holland jog alkalmazása a Nemzetközi Büntetőbíróság területén nem volt kizárt, épp ellenkezőleg: a Székhelyegyezmény 8. cikke (lásd fent a 41. pontot) kiindulópontnak tekintette az alkalmazhatóságát. Az Egyezmény holland jogként közvetlenül alkalmazandó volt a Holland Királyság Alkotmányának 93. és 94. cikke értelmében, így ratione loci alkalmazandó volt a kérelmező tekintetében, és emiatt felülírta a Nemzetközi Büntetőbírósággal kapcsolatos (végrehajtási szabályokat tartalmazó) törvény 88. szakaszát.
64. A Galić v. Hollandia (dec.), no. 22617/07, ECHR 2009 ügyben szereplő kérelmezőtől eltérően a jelen ügy kérelmezője nem egy nemzetközi testületnek felróható cselekményt vagy mulasztást panaszolt. Álláspontja szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság elismerte, hogy nem volt többé jogcíme a fogvatartásának, és kizárólag a Hollandiában folyamatban levő menekültügyi eljárás miatt tartotta továbbra is fogva. Mindeddig Hollandia kormánya akadályozta meg, hogy a kérelmező Hollandia őrizetébe kerüljön, azzal, hogy szóbeli jegyzéket küldött a Nemzetközi Büntetőbíróságnak, amiben a kérelmező a Bíróság helyiségeiben való fogva tartásának fenntartását kérte, visszautasítva még annak megvitatását is, hogy a kérelmezőt átadják Hollandia őrizetébe, és megtagadva a beavatkozást a kérelmező oldalán a fogva tartásának megszüntetése érdekében. Ez azonban megerősítette, hogy fogva tartásának fenntartása a Hollandiának felróható cselekmények és mulasztások közvetlen és egyértelmű következménye.
65. Másodlagosan – arra az esetre, ha a Bíróság úgy találja, hogy a kérelmezőt a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alatt tartották fogva – a kérelmező úgy érvelt, hogy Hollandia ebben az esetben sem lett volna felmentve vele kapcsolatban az Egyezményből fakadó kötelezettségei alól.
66. A korábban fennálló Emberi Jogok Európai Bizottságának esetjogára, különösen a M. v. Németország (no. 13258/87, a Bizottság 1990. február 9-i határozata, Decisions and Reports (DR) 64) és a Heinz v. az Európai Szabadalmi Egyezmény Szerződő Államai, amennyiben Magas Szerződő Felek az Emberi Jogok Európai Egyezményében, vagyis Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Liechtenstein, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc és az Egyesült Királyság ügyre (no. 21090/92, a Bizottság 1994. január 10-i határozata, DR 76‑A), és a Bíróság esetjogára, mégpedig a Matthews v. Egyesült Királyság ([TERÜLETÉRŐLNK], no. 24833/94, ECHR 1999‑I), a Waite és Kennedy v. Németország ([TERÜLETÉRŐLNK], no. 26083/94, ECHR 1999‑I) és a Prince Hans-Adam II of Liechtenstein v. Németország ([TERÜLETÉRŐLNK], no. 42527/98, ECHR 2001‑VIII) ügyekre hivatkozva a kérelmező azzal érvelt, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság által biztosított emberi jogi jogvédelmi szint nem volt kielégítő az ő szükségletei szempontjából, mert a Nemzetközi Büntetőbíróság működését szabályozó egyezmények és szabályok nem terjedtek ki fogva tartásának egyedi szituációjára. Ráadásul a védelmi szint még a Nemzetközi Büntetőbíróság gyanúsítottjai tekintetében is elégtelen volt: a 2009. december 2-án a Bemba-ügyben hozott ítélet (lásd fent a 42. pontot) nyilvánvalóvá tette, hogy még a gyanúsított feltételes szabadságra bocsátása is lehetetlen, ha nem találnak olyan államot, amely hajlandó befogadni a gyanúsítottat és képes a feltételek betartásának biztosítására.
67. Összegezve, a kérelmező alternatív érvelése az volt, hogy az először a Bosphorus Hava Yolları Turizm ve Ticaret Anonim Şirketi v. Írország ügyben ([NK], no. 45036/98, § 156, ECHR 2005‑VI) kifejtett vélelem – nevezetesen, hogy amennyiben az emberi jogok védelme olyan módon valósul meg, amely legalább egyenértékű az Egyezmény által biztosított védelemmel, akkor a nemzetközi szervezetben való tagságból fakadó jogi kötelezettségeknek megfelelő állami cselekmények megfelelnek az Egyezményben foglalt követelményeknek – megdőlt, és ennek megfelelően Hollandia felelőssége lett volna beavatkozni az ügybe.
2. A Bíróság értékelése
68. A Bíróság sorjában fogja megvizsgálni a kérelmező érvelésének három pillérét.
(a) A területi elv
69. A „joghatóság” koncepciója a nemzetközi közjogban elfogadott és az Egyezmény 1. Cikke szerinti értelemben is elsősorban területi. Az Egyezmény szerinti felelősség általában olyan személy kapcsán keletkezik, aki a Szerződő Állam „joghatósága alatt áll”, abban az értelemben, hogy fizikailag a területén tartózkodik. Azonban a Bíróság esetjoga elismer kivételeket. Így különösen a Bíróság elfogadta a bírósághoz fordulás az Egyezmény 6. Cikk 1. bekezdésében foglalt jogának a nemzetközi közjog az állami mentességre vonatkozó általánosan elismert szabályaiból fakadó korlátozását (lásd: McElhinney v. Írország [NK], no. 31253/96, § 38, ECHR 2001‑XI; Al-Adsani v. Egyesült Királyság [NK], no. 35763/97, § 56, ECHR 2001‑XI; és Fogarty v. Egyesült Királyság [NK], no. 37112/97, § 38, ECHR 2001‑XI). A Bíróság azt is elfogadta, hogy amennyiben az államok annak érdekében hoznak létre nemzetközi szervezeteket, hogy bizonyos tevékenységi területeken együttműködést folytassanak vagy alakítsanak ki, és amennyiben ezeket a szervezeteket bizonyos hatáskörrel ruházzák fel és mentességeket biztosítanak nekik, az kihatással lehet az alapvető jogok védelmére (lásd: Waite és Kennedy v. Németország [NK], no. 26083/94, § 67, ECHR 1999‑I).
70. A (fent idézett) Galić-ügyben (§ 44) és a Blagojević v. Hollandia ügyben (no. 49032/07, § 44, 2009. június 9.) hozott határozatokban a Bíróság arra a következtetésre jutott: nem axiomatikus, hogy egy büntetőeljárás magával vonná annak az államnak a nemzetközi közjog szerinti felelősségét, amelynek területén a büntetőeljárás folyik. Példaként hozta a NATO SOFA VII. cikkét, amely büntető joghatóságot biztosított a küldő állam számára a saját fegyveres erői felett a fogadó állam területén, és a hollandiai Skót Bíróságot, amely 1998 és 2002 között Hollandia területén a skót jog szerint folytatott le egy eljárást.
71. A fentieket figyelembe véve a Bíróság önmagában azt a tényt, hogy az ICTY székhelye és helyiségei Hágában voltak, nem találta elegendő indoknak arra, hogy a panaszolt ügyeket a Holland Királyságnak rója fel. E következtetés levonása során a Bíróság figyelemmel volt arra a sajátságos kontextusra, amelyben az előtte fekvő kérdés felmerült. A Bíróság hangsúlyozta, hogy a Galić- és Blagojević-ügyek egy, az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa által létrehozott nemzetközi bíróságot érintettek, egy nemzetközi szervezetet, amely az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának elvén alapszik, és ráadásul az e bíróság szervezetét és eljárását meghatározó alapvető jogi rendelkezéseket annak érdekében alkották meg, hogy a vádlottak számára minden megfelelő garanciát biztosítsanak.
72. A Bíróság szerint elképzelhetetlen lenne bármelyik – akár hazai, akár nemzetközi – büntetőbíróság kapcsán, hogy ne legyen felruházva a tanúk, a vád vagy esetlegesen a védelem megjelenésének biztosítását szolgáló hatáskörökkel. Őrizetben tartásuk – akár azért, mert nem akarnak tanúskodni, vagy azért, mert más okból fogva vannak tartva – szükséges folyomány. Erre a hatáskörre utal a NATO SOFA, amelynek VII. cikke a küldő államnak extraterritoriális hatáskört ad az eljárás lefolytatására és a rend fenntartására (lásd fent a 46. pontot); a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére létrejött Nemzetközi Törvényszék esetében az Eljárási és Bizonyítási Szabályok 90 bis pontja erre nézve kifejezett rendelkezést tartalmaz (lásd fent a 46. pontot), ahogy a hollandiai Skót Bíróságra vonatkozó High Court of Justiciary (Proceedings in the Netherlands) (United Nations) Order 1998 12. szakasza is (lásd fent az 50. pontot).
73. A kérelmezőt a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt folyamatban levő büntetőeljárás keretében a védelem tanújaként hozták Hollandiába. Már származási országában is fogva tartották, és a Nemzetközi Büntetőbíróság őrizetében maradt. Önmagában az a tény, hogy a kérelmező szabadságtól való megfosztása Hollandia területén történik, nem elégséges ahhoz, hogy a fogva tartásának jogszerűségét érintő kérdések Hollandia „joghatósága” alá tartozzanak, mivel ez utóbbi kifejezést az Egyezmény 1. Cikke fényében kell értelmezni.
74. A kérelmező álláspontja szerint azonban most, hogy tanúvallomását megtette, fogva tartásának a Nemzetközi Büntetőbíróság általi fenntartására nincs jogi alap. Az így keletkezett űrt kizárólag a holland jogrend töltheti be, amelyben az Egyezmény közvetlenül alkalmazható.
75. A Bíróság szerint addig, ameddig a kérelmezőt nem adják vissza a Kongói Demokratikus Köztársaságnak, vagy kérésükre nem adják át a holland hatóságoknak, fogva tartásának jogi alapja a Nemzetközi Büntetőbíróság és a Kongói Demokratikus Köztársaság között a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumának 93 § 7 cikke szerint létrejött megállapodás marad. Ezt tükrözi az I. Elsőfokú Tanács 2011. szeptember 1-jei rendelkezése és 2011. december 15-i döntése (lásd fent a 23. és 24. pontokat), amelyek világossá teszik, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság addig vár a Statútuma 93 § 7 (b) cikke szerinti azon kötelezettségének teljesítésével, hogy a kérelmezőt visszaadja a Kongói Demokratikus Köztársaságnak, ameddig meg nem szűnik az indok arra, hogy a kérelmező a területén tartózkodjon. Tehát nem áll fenn jogi „vákuum”.
(b) A Nemzetközi Büntetőbíróság által nyújtott emberi jogi garanciák állítólagos elégtelensége
76. A (fent idézett) Bosphorus Hava Yolları Turizm ve Ticaret Anonim Şirketi ügyben (§§ 152-56; lásd még: Cooperatieve Producentenorganisatie van de Nederlandse Kokkelvisserij U.A. v. Hollandia (dec.), no. 13645/05, ECHR 2009) a Bíróság a következőképpen határozott:
„152. Egyfelől, az Egyezmény nem tiltja meg a Szerződő Államoknak, hogy szuverén hatásköreiket egy nemzetközi (beleértve a nemzetek fölöttit) szervezetre ruházzák át annak érdekében, hogy bizonyos tevékenységi területeken együttműködést folytassanak (lásd: [M. & Co. v. Német Szövetségi Köztársaság (no. 13258/87, a Bizottság 1990. február 9-i határozata, Decisions and Reports (DR) 64, p. 138] és [Matthews v. Egyesült Királyság [NK], no. 24833/94, § 32, ECHR 1999-I]). Mindemellett e szervezetek maguk – még úgy is, hogy az átruházott szuverén hatáskörök birtokosai – nem felelősek az Egyezmény szerint a szerveik előtt folyó eljárásokért vagy e szervek döntéseiért addig, amíg nem Szerződő Felek (lásd: Confédération française démocratique du travail v. Európai Közösségek, no. 8030/77, a Bizottság 1978. július 10-i határozata, DR 13, p. 231; Dufay v. Európai Közösségek, no. 13539/88, a Bizottság 1989. január 19-i határozata, publikálatlan; és a fent idézett M. & Co., p. 144, valamint Matthews, § 32).
153. Másfelől az is elfogadott, hogy a Szerződő Fél az Egyezmény 1. Cikke szerint felelős szervei minden cselekményéért vagy mulasztásáért, tekintet nélkül arra, hogy a szóban forgó cselekmény vagy mulasztás a belső jogból következett, vagy a nemzetközi jogi kötelezettségeknek való megfelelés miatt vált szükségessé. Az 1. Cikk nem tesz különbséget az érintett szabály vagy intézkedés típusa alapján és nem zárja ki az Egyezmény szerinti vizsgálatból a Szerződő Fél „joghatóságának” egyetlen részét sem (lásd: United Communist Party of Turkey és Társai v. Törökország, 1998. január 30-i ítélet, Reports 1998-I, pp. 17-18, § 29).
154. E két álláspont összehangolása és ezzel annak meghatározása során, hogy milyen mértékben igazolható egy állam cselekménye egy olyan nemzetközi szervezetben való tagságából folyó kötelezettségeinek történő megfeleléssel, amely szervezetre szuverenitásának egy részét átruházta, a Bíróság elismerte, hogy a Szerződő Államok felmentése az Egyezményből folyó kötelezettségeik alól a szuverenitás átruházása által érintett területeken ellentétben állna az Egyezmény rendeltetésével és céljával. Az Egyezményből folyó garanciák érvényesülését így tetszés szerint korlátozni lehetne, vagy ki lehetne zárni, megfosztva ezzel az Egyezményt feltétlen jellegétől és aláásva biztosítékainak ténylegességét és hatékonyságát (lásd: M. & Co., p. 145, és [Waite and Kennedy v. Németország [NK], no. 26083/94, § 67, ECHR 1999‑I]). Úgy kell tekinteni, hogy az állam az Egyezmény hatálybalépése utáni szerződéses kötelezettségvállalások tekintetében megőrzi az Egyezmény szerinti felelősségét (lásd, mutatis mutandis: a fent idézett Matthews, §§ 29 és 32-34, és Prince Hans-Adam II of Liechtenstein v. Németország [NK], no. 42527/98, § 47, ECHR 2001-VIII).
155. A Bíróság álláspontja szerint az ilyen jogi kötelezettségekkel összhangban levő állami cselekmények egészen addig igazolhatóak, amíg a vonatkozó szervezetre úgy tekintenek, mint amely olyan módon védi az alapvető jogokat – mind a nyújtott érdemi garanciák, mind az ezeknek való megfelelést ellenőrző mechanizmusok tekintetében –, hogy az az Egyezmény által biztosított védelemmel legalább egyenértékűnek tekinthető (lásd: a fent idézett M. & Co., p. 145, amely megközelítéssel mind a felek, mind az Európai Bizottság egyetértett). Az „egyenértékű” alatt a Bíróság azt érti, hogy „összehasonlítható”; annak megkövetelése, hogy a szervezet által nyújtott védelem „azonos” legyen, szembemenne a nemzetközi együttműködés folytatásának érdekével. ... Azonban az egyenértékűség megállapítása nem lehet végleges, és az alapvető jogok védelmével kapcsolatos bármilyen releváns változás fényében felülvizsgálható lehet.
156. Amennyiben úgy vesszük, hogy a szervezet ilyen egyenértékű védelmet nyújt, az a vélelem keletkezik, hogy az állam nem tér el az Egyezmény követelményeitől, amikor nem tesz mást, mint hogy a szervezetben való tagságából fakadó jogi kötelezettségeit végrehajtja.
Azonban minden ilyen vélelem megdönthető, ha az adott ügy körülményei között az Egyezményben foglalt jogok védelme nyilvánvalóan elégtelennek tekintendő. Ezekben az esetekben a nemzetközi együttműködésre vonatkozó érdekeknél erősebb az Egyezmény szerepe mint „az európai közrend alkotmányos eszköze” az emberi jogok területén (lásd: Loizidou v. Turkey (előzetes kifogások), 1995. március 23-i ítélet, Series A no. 310, pp. 27-28, § 75).”
77. A kérelmező álláspontja szerint a fogva tartásával kapcsolatban nem érhető el számára megfelelő emberi jogi védelem.
78. A Bíróság korábban arra a következtetésre jutott – csakúgy, mint az Államtanács Közigazgatási Kollégiuma –, hogy a kérelmező fogva tartásának volt alapja a Nemzetközi Büntetőbíróság működését szabályozó és Hollandiát is kötő nemzetközi jogi rendelkezések szerint.
79. A Bíróság megjegyzi, hogy Eljárási és Bizonyítási Szabályainak 87. és 88. pontja szerint a Nemzetközi Büntetőbíróságnak joga van arra, hogy védelmi intézkedéseket, vagy egyéb különleges intézkedéseket rendeljen el annak biztosítása érdekében, hogy a tanúk alapvető jogai ne sérüljenek. A Bíróság rámutat arra, hogy az elsőfokú tanács 2011. júliusi 4-i döntésében ténylegesen ki is használta e jogkörét (lásd fent a 18. pontot).
80. Nem lehet döntő szempont, hogy az elsőfokú tanács által a fenti jogköre gyakorlásával hozott rendelkezés nem vezet szükségképpen ahhoz, hogy a kérelmezőt a Kongói Demokratikus Köztársaság hatóságai szabadon bocsátják, ahogy azt – úgy tűnik – a kérelmező állítja. Az Egyezmény nem ró olyan terhet a nemzetközi büntetőbíróságot a területére befogadó államra, hogy vizsgálja felül a szabadságtól való megfosztás jogszerűségét az adott bíróság és az Egyezményben nem részes államok között jogszerűen létrejött megállapodás alapján.
(c) Hollandia joghatóságának elfogadása a kérelmező a menedékkérelmének vizsgálata tekintetében
81. A Bíróság kialakult esetjoga szerint a Szerződő Államoknak joguk van ahhoz, hogy jól szabályozott nemzetközi jogi ügyként és szerződéses kötelezettségeiknek – beleértve az Egyezményt is – megfelelően kontrollálják a külföldiek az ország területére való belépését, tartózkodásukat és kiutasításukat (lásd többek között: Abdulaziz, Cabales és Balkandali v. Egyesült Királyság, 1985. május 28., § 67, Series A no. 94; Boujlifa v. Franciaország, 1997. október 21., § 42, Reports of Judgments and Decisions 1997-VI; a fent idézett Hirsi Jamaa és Társai, § 113; és Kurić és Társai v. Szlovénia [NK], no. 26828/06, § 355, 2012. június 26.). A Bíróság megjegyzi továbbá, hogy a politikai menedékjogot sem az Egyezmény, sem annak kiegészítő jegyzőkönyvei nem tartalmazzák (lásd, megint csak többek között: Vilvarajah és Társai v. Egyesült Királyság, 1991. október 30., § 102, Series A no. 215; Chahal v. Egyesült Királyság, 1996. november 15., § 73, Reports 1996‑V; és a fent idézett Hirsi Jamaa és Társai). Továbbá az Egyezmény nem biztosít jogot mint olyat az olyan államba való belépésre, az ott tartózkodásra, vagy az ott maradásra, amelynek az érintett nem állampolgára (legutóbb lásd: Kane v. Ciprus (dec.), no. 33655/06, 2011. szeptember 13.; H. v. the Netherlands (dec.), no. 37833/10, 2011. október 18.; és a fent idézett Kurić és Társai). Végezetül, az államok főszabály szerint nem kötelesek arra, hogy lehetővé tegyék a külföldi állampolgárok számára, hogy az adott állam területén várják be a bevándorlási eljárás eredményét (lásd, mutatis mutandis: Nsona v. Hollandia, 1996. november 28., § 93, Reports 1996‑V; Chandra és Társai v. Hollandia (dec.), no. 53102/99, 1999. augusztus 25.; Benamar és Társai v. Hollandia (dec.), no. 43786/04, 2005. április 5.; és Haydarie és Társai v. Hollandia (dec.), no. 8876/05, 2005. október 20.).
82. A kérelmező érvelése szerint mivel Hollandia beleegyezett abba, hogy megvizsgálja a menedékkérelmét, ebből szükségszerűen következik, hogy Hollandia felvállalta, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság helyiségeiben való fogva tartásának jogszerűségét felülvizsgálja, és amennyiben fogva tartását jogszerűtlennek ítéli, elrendeli a szabadon bocsátását, vélhetően a saját területére.
83. A fent idézett esetjogot figyelembe véve a Bíróság a maga részéről nem lát ilyen összefüggést.
(d) Következtetés
84. A fentiekből következik, hogy a kérelem az Egyezmény 35. Cikk 3 (a) bekezdése értelmében ratione personae összeegyeztethetetlen az Egyezmény rendelkezéseivel, és a 35. Cikk 4. bekezdésével összhangban el kell utasítani.
Ezen indokok alapján a Bíróság egyhangúlag
kinyilvánítja, hogy a kérelem elfogadhatatlan.
Santiago QuesadaJosep Casadevall
HivatalvezetőElnök
© Európa Tanács/ Emberi Jogok Európai Bírósága 2013. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatalos nyelvei az angol és a francia. Jelen fordítás nem köti a Bíróságot, és a Bíróság nem vállal semmilyen felelősséget annak minőségéért. Letölthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának HUDOC esetjogi adatbázisából (), vagy bármelyik másik adatbázisból, amellyel azt a Bíróság megosztotta. Nem kereskedelmi célú felhasználásra sokszorosítható, azzal a feltétellel, hogy az eset teljes címét idézik, a fenti szerzői jogi megjelöléssel együtt. Amennyiben a jelen fordítás bármely részét kereskedelmi célokra kívánja felhasználni, kérjük, írjon a következő címre: publishing@.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. The official languages of the European Court of Human Rights are English and French. This translation does not bind the Court, nor does the Court take any responsibility for the quality thereof. It may be downloaded from the HUDOC case-law database of the European Court of Human Rights () or from any other database with which the Court has shared it. It may be reproduced for non-commercial purposes on condition that the full title of the case is cited, together with the above copyright indication. If it is intended to use any part of this translation for commercial purposes, please contact publishing@.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013. Les langues officielles de la Cour européenne des droits de l’homme sont le français et l’anglais. La présente traduction ne lie pas la Cour, et celle-ci décline toute responsabilité quant à sa qualité. Elle peut être téléchargée à partir de HUDOC, la base de jurisprudence de la Cour européenne des droits de l’homme (), ou de toute autre base de données à laquelle HUDOC l’a communiquée. Elle peut être reproduite à des fins non commerciales, sous réserve que le titre de l’affaire soit cité en entier et s’accompagne de l’indication de copyright ci-dessus. Toute personne souhaitant se servir de tout ou partie de la présente traduction à des fins commerciales est invitée à le signaler à l’adresse suivante: publishing@.
Full & Egal Universal Law Academy