EUR-Lex -  62001CC0502 - HU

ANTONIO TIZZANO

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2003. december 2.(1)

C‑502/01. sz. és C‑31/02. sz. egyesített ügyek

Silke Gaumain‑Cerri

kontra

Kaufmännische Krankenkasse – Pflegekasse

(a Sozialgericht Hannover [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

és

Maria Barth

kontra

Landesversicherungsanstalt Rheinprovinz

(a Sozialgericht Aachen [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem]

„Munkavállalók szabad mozgása – Szociális biztonság – 1408/71/EGK rendelet – Ápolási biztosítás – A munkavállaló fogalma – Önmaga ellátására képtelen személyeket ápoló harmadik személyek – Nyugdíjjárulékok – Lakóhely alapján történő hátrányos megkülönböztetés”

I –    Bevezetés

1.        Jelen ügyekben a Sozialgericht Hannover (Németország), (a továbbiakban: Sozialgericht Hannover) és a Sozialgericht Aachen (Németország) (a továbbiakban: Sozialgericht Aachen) hasonló kérdésekkel kereste meg a Bíróságot.

2.        A nemzeti bíróságok lényegében azt kérdezik a Bíróságtól, hogy a személyek szabad mozgására és a migráns munkavállalók társadalombiztosítására vonatkozó közösségi jogszabályokkal ellentétben áll‑e, hogy több német biztosítótársaság megtagadta bizonyos szociális ellátások kifizetését olyan személyeknek, akik nem Németországban laknak, és nem hivatásos jellegű ápolásban részesítenek Németországban élő önellátásra képtelen vagy egyébként is a német ápolási biztosítás rendszeréhez tartozó személyeket.

II – Jogi háttér

A –    A közösségi jog vonatkozó rendelkezései

3.        Ismeretes, hogy az EK 39. cikk értelmében „a Közösségen belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását” és „a munkavállalók szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében”.

4.        A szabad mozgás és a tagállamok munkavállalói közötti megkülönböztetés tilalmának konkrét biztosítása céljából került sor a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet elfogadására (a továbbiakban: az 1612/68/EGK rendelet) (2).

5.        A hivatkozott rendelet 7. cikke így pontosít:

„(1) Valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási- és munkafeltételek tekintetében nem kezelhetik állampolgársága miatt a hazai állampolgároktól eltérő módon, különösen ami a javadalmazást, a munkaviszony megszüntetését és munkanélkülivé válás esetén az újraelhelyezést vagy újrafoglalkoztatást illeti.

(2) A hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez.”

6.        A szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (a továbbiakban: az 1408/71/EGK rendelet) (3), a szociális biztonságról szóló nemzeti jogszabályokat összehangoló rendelkezéseket vezeti be.

7.        Az 1. cikk előírja, hogy a rendelet alkalmazásában:

„a) »munkavállaló« és »önálló vállalkozó«:

i.      aki a munkavállalókra vagy önálló vállalkozókra vonatkozó szociális biztonsági rendszer ágaiba tartozó egy vagy több kockázattal szemben akár kötelezően, akár szabadon választható folytatólagos biztosítás keretében biztosított;

(…)

b)       »határ menti ingázó« az a munkavállaló, vagy önálló vállalkozó, aki szakmai tevékenységét az adott tagállam területén végzi, és akinek lakóhelye egy másik tagállamban van, ahová rendszerint naponta vagy legalább hetente visszatér; (…)

(…)

j)       »jogszabályok« a 4. cikk (1) és (2) bekezdésében érintett szociális biztonsági rendszerekkel és ágakkal kapcsolatos, törvényi, rendeleti és egyéb rendelkezések, valamint az egyes tagállamok meglévő vagy jövőbeni végrehajtási intézkedései (…).

E meghatározás nem érinti a meglévő vagy a jövőbeni szerződéses rendelkezéseket, függetlenül attól, hogy azokat hatósági döntés kötelezővé tette-e vagy sem, illetve alkalmazási körüket kiterjesztette-e vagy sem. Ha azonban e szerződéses rendelkezések:

i)       arra szolgálnak, hogy az előző albekezdésben említett törvények és rendeletek szerinti biztosítási kötelezettséget érvényesítsék,

ii)       (…)

ezt a korlátozást az érintett tagállam bármikor feloldhatja az e rendelet alkalmazási körébe tartozó ilyen rendszereket meghatározó nyilatkozat megtételével (…).

(…)

t)       ellátások és nyugdíjak valamennyi ellátás és nyugdíj, azok közpénzekből fizetett valamennyi eleme, az értékállóságot biztosító növekmény és a kiegészítő ellátás a III. cím rendelkezéseire is figyelemmel, valamint a nyugdíjak helyett fizetendő pénzbeli ellátás, illetve a járulékok visszatérítésének formájában kifizetett ellátás;

(…)”.

8.        A 2. cikk 1. bekezdése úgy rendelkezik, hogy a rendelet személyi hatálya vonatkozik „azokra a munkavállalókra vagy önálló vállalkozókra és diákokra, akik egy vagy több tagállam jogszabályainak a hatálya alá tartoznak vagy tartoztak, és akik a tagállamok egyikének állampolgárai (…) és ezek családtagjaira és túlélő hozzátartozóira”.

9.        A 4. cikk értelmében az anyagi hatályt illetően az ügy szempontjából a rendeletet alkalmazni kell:

„1. (…) a következő szociális biztonsági ágakat érintő valamennyi jogszabályra:

a) betegségbiztosítási és anyasági ellátások;

(…)

c) öregségi ellátások;

(…)

2. (…) valamennyi, akár járulékfizetésen alapuló, akár nem járulékfizetésen alapuló általános és különleges szociális biztonsági rendszerre, valamint a munkáltatóknak vagy hajótulajdonosoknak az (1) bekezdésben említett ellátások nyújtásával kapcsolatos felelősségét érintő biztosítási rendszerekre

(…)”.

10.      Ugyanezen rendelet 3. cikkének 1. bekezdése kimondja az egyenlő bánásmód elvét, amikor előírja, hogy:

„[e] rendelet különös rendelkezéseire is figyelemmel az e rendelet hatálya alá tartozó olyan személyeket, akik egy tagállam területén lakóhellyel rendelkeznek, bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan kötelezettségek terhelik, és ugyanolyan előnyök illetik, mint az adott tagállam állampolgárait”.

11.      A rendelet 13. cikke megállapítja a rendelet hatálya alá tartozó társadalombiztosítási ágazatokban alkalmazandó jogszabályok meghatározásának kritériumait. A jelen ügyet érintően így rendelkezik:

„(1) A 14. cikk c)  pontjára is figyelemmel, a rendelet hatálya alá tartozó személyekre csak egy tagállam jogszabályai alkalmazandóak. E jogszabályokat e cím rendelkezései szerint kell meghatározni.

(2) A 14–17. cikk rendelkezéseire is figyelemmel:

a)       egy tagállam területén alkalmazott személy e tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik, még abban az esetben is, ha egy másik tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, vagy, ha az őt alkalmazó vállalkozás vagy magánszemély székhelye vagy lakóhelye egy másik tagállam területén található;

b)       egy tagállam területén önálló vállalkozóként tevékenykedő személy e tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik még abban az esetben is, ha másik tagállamban rendelkezik lakóhellyel;

(…)”.

12.      A rendelet harmadik címe „az ellátások egyes csoportjaira vonatkozó különös rendelkezéseket” írja elő.

13.      Különösen a 18. és következő cikkek tartalmazzák a betegségi és az anyasági ellátásokra vonatkozó rendelkezéseket.

14.      A jelen üggyel kapcsolatban meg kell említeni a 19. cikket, amely szerint:

„(1) Az a munkavállaló vagy önálló vállalkozó, aki az ellátásra való jogosultság tekintetében kielégíti az illetékes állam jogszabályai által előírt feltételeket, de az illetékes államon kívüli tagállamban rendelkezik lakóhellyel – szükség esetén a 18. cikk rendelkezéseinek figyelembevételével – a lakóhelye szerinti államban:

a)       természetbeni ellátásban részesül, amelyet az illetékes intézmény nevében a lakóhely szerinti tagállam intézménye nyújt az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően, mintha a munkavállaló vagy önálló vállalkozó ott lenne biztosított;

b)       pénzbeli ellátásban részesül, amelyet az illetékes intézmény nyújt az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően. Ugyanakkor az illetékes intézmény és a lakóhely szerinti intézmény közötti megállapodás alapján az ellátást az illetékes intézmény nevében nyújthatja a lakóhely szerinti intézmény is, az illetékes állam jogszabályainak megfelelően.

(2) Az (1) bekezdés rendelkezései hasonlóan alkalmazandók a családtagokra is, akik nem az illetékes államban rendelkeznek lakóhellyel, amennyiben annak az államnak a területén, ahol lakóhellyel rendelkeznek, nem jogosultak ezekre az ellátásokra.

(…)”.

15.      Végül, a rendelet 20. cikke előírja a határ menti ingázókra és családtagjaikra vonatkozó különös szabályokat:

„A határ menti ingázók szintén részesülhetnek ellátásban az illetékes állam területén. Ezt az ellátást az illetékes állam jogszabályai rendelkezéseinek megfelelően az illetékes intézmény nyújtja, mintha az érintett személy lakóhelye annak az államnak a területén lenne.

E munkavállalók családtagjai ugyanilyen feltételek mellett jogosultak természetbeni ellátásra; ugyanakkor a sürgős esetek kivételével ezen ellátás igénybevétele az illetékes államok vagy az ilyen államok illetékes intézményei között létrejött megállapodástól, vagy ilyen megállapodás hiányában az illetékes intézmény előzetes hozzájárulásától függ.”

B –    A nemzeti szabályozás

16.      A Sozialgesetzbuch tizenegyedik könyve (a továbbiakban: SGB XI.) szabályozza a Soziale Pflegeversicherung ot (tehát az „ápolási társadalombiztosítást”; a továbbiakban: ápolási biztosítás).

17.      E jogszabály értelmében minden, kötelező biztosítási rendszerbe tartozó személy az ápolási társadalombiztosításhoz is fizet járulékot. (SGB XI., 20. cikk).

18.      Ezenkívül az SGB XI. 23. cikke értelmében a kötelező betegségbiztosítási rendszerbe nem tartozó, de magán-betegbiztosítási rendszerbe vagy a közalkalmazottak különleges biztosítási rendszerébe tartozó személyeknek egy tetszőleges intézménynél kötendő kötelező kiegészítő ápolási biztosítással kell kiegészíteniük saját biztosítási fedezetüket. A belépést és a szolgáltatásokat illetően a kiegészítő biztosítás feltételei a törvény értelmében megegyeznek az ápolási társadalombiztosítás rendszerében alkalmazandó feltételekkel (SGB XI., 110. cikk).

19.      Az ápolási biztosítás egyéb biztosítási szolgáltatásokon túlmenően havi ápolási segélyt fizet (ápolási segély) a biztosítottnak, a biztosított házastársának és gyermekeinek, amennyiben azok „ápolásra szoruló személyek”(4), a harmadik személyek által számukra otthon nyújtott ápolás költségeinek fedezetére.

20.      Ezen utóbbi szolgáltatások közül a jelen ügy szempontjából a biztosítottat ápoló harmadik személy nyugdíjjárulékainak juttatása releváns, amelyről az SGB XI. 44. cikkének 1. bekezdése így rendelkezik:

„Az [SGB XI.] 19. cikk[e] szerinti ápolást nyújtó személyek biztosítási helyzetének javítása céljából az ápolási intézmények és a biztosítótársaságok, amelyek magánjogi ápolási biztosítási szerződést teljesítenek (…) gondoskodnak a járulékoknak a kötelező nyugdíjfedezetet biztosító illetékes biztosítási intézmény részére történő folyósításáról. A további rendelkezéseket a [Sozialgesetzbuch] (…) hatodik könyvének 3. cikke (…) tartalmazza.”

21.      Ahogyan az a most idézett rendelkezésből következik, és ahogyan arra az előzetes döntéshozatalra utaló végzések is rámutattak, a járulékokat csak két feltétel fennállása esetén lehet folyósítani. Egyfelől az ápolást végző személy tevékenységének meg kell felelnie az SGB XI. 19. cikkében szereplő követelményeknek, másfelől pedig ennek olyan tevékenységnek kell lennie, amelyet az SGB hatodik könyvének („Gesetzliche Rentenversicherung” (5)) (a továbbiakban: SGB VI.) 3. cikke értelmében nyugdíjbiztosítási kötelezettség terhel.

22.      Az első feltételt illetően pontosítani kell, hogy az „ápolást nyújtó személyek” az SGB XI 19. cikke értelmében azok, akik nem hivatásos jelleggel, de legalább heti 14 órában egy ápolásra szoruló személyt annak otthonában ápolnak.

23.      A második feltételt illetően az SGB VI. 3. cikke 1. bekezdésének a) pontja azok számára, akik nem hivatásos jelleggel legalább heti 14 óra időtartamban ápolási tevékenységet folytatnak egy ápolásra szoruló személy otthonában, öregségi, rokkantsági vagy özvegyi nyugdíj céljából járulékfizetési kötelezettséget ír elő, amennyiben az ápolásra szoruló személy jogosult az ápolási biztosítás ellátásaira.

24.      A második feltételt illetően még emlékeztetni kell arra, hogy az SGB negyedik könyvének („Gemeinsame Vorschriften für die Sozialversicherung” (6)) (a továbbiakban: SGB IV.) 3. cikke értelmében

„[a] biztosítási kötelezettséget és a biztosításhoz való jogot érintő rendelkezések hatálya kiterjed:

1. munkavállalás vagy önálló tevékenység feltételezése esetén mindazokra, akik önálló vagy nem önálló tevékenységüket a jelen törvény területi hatálya alatt végzik;

2. ha nem tételezhető fel munkavállalás vagy önálló tevékenység végzése, mindazokra, akik az SGB területi hatálya alá tartozó területeken lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkeznek”.

III – Tényállás és eljárás

 A nemzeti bíróságok előtti eljárás

 A C‑502/1. sz. Gaumain‑Cerri-ügy

25.      Silke Gaumain‑Cerri, aki német állampolgár, francia állampolgárságú férjével együtt Franciaországban él. Mindketten csökkentett munkaidőben dolgoznak egy németországi székhelyű vállalkozásnál, hogy a nap fennmaradó részében kiskorú fogyatékos fiuk ápolásának és felügyeletének szentelhessék idejüket. Németországban történő foglalkoztatásuk okán a német betegségbiztosítási rendszerbe és a német ápolási társadalombiztosítási rendszerbe, konkrétan a Kaufmännische Krankenkasse-Pflegekasse – KKH biztosítópénztárhoz (a továbbiakban KKH) tartoznak. A gyermek 1997 óta havi ápolási segélyt kap a KKH-tól.

26.      2000-ben a házaspár azt kérte, hogy a KKH – az SGB XI. 44. cikke alapján – az illetékes biztosítóintézménynél folyósítsa számukra a nem javadalmazott ápolást nyújtó személyek kötelező biztosítási járulékait. A KKH 2000. május 16‑i határozatával elutasította a kérelmet, arra való hivatkozással, hogy a Gauman‑Cerri-házaspár külföldön lakik, és ezért az SGB IV. 3. cikkének 2. bekezdése alapján nem alanyai a kötelező biztosításnak. A kérelmezők által benyújtott jogorvoslati kérelmet a KKH 2000. július 17‑i határozatával utasította el.

27.      S. Gaumain‑Cerri – mivel úgy vélte, hogy a határozat őt és férjét mint határ menti ingázót hátrányos megkülönböztetésben részesíti – 2000. július 26‑án keresetet nyújtott be a Sozialgericht Hannoverhez, melyben a KKH határozatának megsemmisítését kérte, valamint azt, hogy a bíróság kötelezze a KKH‑t a biztosítási járulékok fizetésére.

28.      A Sozialgericht Hannover az eljárás felfüggesztéséről határozott, és az alábbi előzetes döntéshozatali kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)       Az 1408/71/EGK rendelet 1. cikke szerinti „betegségbiztosítási ellátások” és „öregségi ellátások” kifejezések magukba foglalják-e, és az adott esetben milyen körülmények között foglalják magukba az egyik biztosítóintézet részéről valamely másik biztosítóintézet részére nyújtott ellátásokat, amikor a biztosított csak elvont és közvetlen előnyét élvezi ennek (nyugdíjjárulékok fizetése egy ápolási biztosító pénztár részéről annak a javára, aki nem hivatásos jogcímen folytat gondozási tevékenységet)?

2)      Az elsődleges vagy másodlagos közösségi jog által szankcionált megkülönböztetés tilalmából levezethető-e, hogy az 1) bekezdésben említett ellátásokat a biztosított vagy az ellátás közvetlen kedvezményezettjének lakóhelyétől, illetve attól függetlenül kell folyósítani, hogy az ellátás alapjául szolgáló tevékenységet Németország vagy az Európai Unió másik tagállamának területén folytatták-e?”

A C‑31/02. sz. Barth-ügy

29.      A C‑31/02. sz. ügy tárgyát az képezi, hogy egyes német biztosítóintézmények nem folyósítottak nyugdíjjárulékot egy német állampolgárságú, de másik tagállamban – Belgiumban – lakó nő Németországban végzett ápolási tevékenysége után.

30.      A tényállásban vitatott, hogy Maria Barth – aki egy nyugalmazott német közalkalmazottat ápol összesen heti 18 órában, körülbelül 400 euró havi javadalmazásért – igényt tarthat-e a kötelező nyugdíjjárulék folyósítására azoknak a biztosítási intézményeknek a részéről, amelyekkel az ápolt ápolási biztosítási szerződést kötött.

31.      Az egyik intézmény a Landesamt für Besoldung und Versorgung Nordrhein-Westfalen (a továbbiakban: Landesamt), a német közigazgatási alkalmazottak illetékes biztosítási intézménye, a másik egy magán biztosítóintézmény, a PAX Familienfürsorge Krankenversicherung (a továbbiakban: PAX), amellyel az ápolt kötelező kiegészítő ápolási biztosítást kötött, az SGB XI. 23. cikke és az SGB XI. 110. cikke együttes előírásainak megfelelően (l. fentebb, 18. pont).

32.      A nevezett intézmények kezdetben folyósították az SGB XI 44. cikkében előírt nyugdíjjárulékokat M. Barth javára a Landesversicherungsanstalt Rheinprovinz hez (a továbbiakban: LVR), ahhoz az intézményhez, amelynél a hölgy biztosítva volt. A későbbiekben azonban az LVR egyik rendelkezése megállapította, hogy a hölgy – külföldön található lakhelye okán – nem tartozik járulékfizetési kötelezettség alá, így mind a Landesamt, mind a PAX felfüggesztette az említett járulékok folyósítását.

33.      Az LVR rendelkezésével szemben M. Barth keresetet nyújtott be a Sozialgericht Aachenhez, és elérte, hogy a Landesamt és a PAX pertársi minőségben kerüljenek idézésre.

34.      A Sozialgericht Aachen az eljárás felfüggesztéséről határozott, és az alábbi előzetes döntéshozatali kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

„1)      Az 1408/71/EGK rendelet […] rendelkezései alkalmazhatók-e az ápolási biztosítás német rendszerére abban az esetben, ha az ápolási biztosítás fedezete (esetleg részben) a Sozialgesetzbuch (német társadalombiztosítási kódex) – soziale Pflegeversicherung (ápolási társadalombiztosítás) – (SGB XI.) 23. és 110. cikkének együttes értelmében egy magánbiztosítóval kötött ápolási biztosítási szerződésből származik?

2)      Az SGB XI. 44. cikkének és a Sozialgesetzbuch – Gesetzliche Rentenversicherung (öregségi nyugdíj jogi szabályozása) – (SGB VI.) 3. cikke 1. a) pontja első mondatának (…) együttes értelmében az ápolási biztosító terhére és a nem hivatalos ápolást végző személyek javára megállapított járulékok az 1408/71/EGK rendelet 4. cikke 1. bekezdésének a) pontja szerinti „betegségbiztosítási ellátásoknak minősülnek‑e”? Igenlő válasz esetén: ezek az ellátások folyósíthatók‑e olyan személyek javára, akik az illetékes társadalombiztosító intézmény államában gyakorolják az ápolási tevékenységet, de egy másik tagállam területén laknak?

3)      Az SGB XI. 19. cikke értelmében ápolási tevékenységet végző személyek az EK 39. cikk szerinti munkavállalóknak minősülnek-e? Igenlő válasz esetén: megtagadható-e tőlük az »öregségi nyugdíjjárulék fizetésében« megnyilvánuló ellátás azon a címen, hogy az adott személyek nem rendelkeznek lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel az illetékes állam területén?”

 A Bíróság előtti eljárás

35.      A Bíróság elnökének 2003. július 21‑i végzésével a két ügyet a közöttük lévő összefüggés miatt egyesítették.

36.      A C‑502/01. sz. ügyben a KKH és a Bizottság, a C‑31/02. sz. ügyben pedig a német és a görög kormány adta elő észrevételeit.

37.      Az eljárás során a Bíróság írásbeli kérdést intézett a német kormányhoz arra vonatkozóan, hogy nyilatkozzon, léteznek-e esetleg az 1408/71/EGK rendelet 20. cikkéből következő(7) egyezmények a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság között. A német kormány nyilatkozata szerint ilyen egyezmények nem léteznek, sem az ápolási biztosítás, sem a betegségbiztosítás vonatkozásában.

IV – A jogkérdésről

 Előzmények

38.      Mindkét, a nemzeti bíróságok előtt folyó ügyben lényegében annak megállapításáról van szó, hogy a közösségi joggal ellentétben áll-e, hogy valamely tagállam olyan jogszabályt alkalmazzon, amely az önmaga ellátására képtelen, a nemzeti ápolási biztosítás rendszerébe tartozó személyeket nem hivatásos jelleggel ápoló személyek javára történő szociális járulékok folyósítását az adott államban található lakóhely követelményéhez köti.

39.      Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nemzeti bíróságok által a Bírósághoz benyújtott kérdések megfogalmazása eltérő, és sorrendjük sem egyezik meg. A jelen ügyek együttes eljárásban való tárgyalását elrendelő döntés azonban szükségessé teszi a kérdések újrarendezését, valamint bizonyos mértékben a kérdések átfogalmazását, hogy lehetőleg egységes módon lehessen kezelni őket.

40.      Véleményem szerint mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a szóban forgó nyugdíjjárulékok az 1408/71/EGK rendelet alkalmazási körébe tartoznak‑e. Ehhez fel kell tenni a kérdést, hogy az alapügyek felperesei a rendelet értelmében „munkavállalók”‑e, hogy azután megállapíthassuk, hogy az ápolást nyújtó személy javára történő járulékfizetés a kérdéses ügyek tekintetében „öregségi ellátásnak” vagy „betegségi ellátásnak” minősítendő‑e az említett rendelet értelmében (a C‑502/01. sz. ügy első kérdése és a C‑31/02. sz. ügy második kérdésének első fele).

41.      Miután ily módon megállapításra került az 1408/71/EGK rendelet alkalmazási köre, a továbbiakban azt kell megállapítani, hogy rendelkezései ellentétesek‑e egy olyan, az alapügyekben vitatott nemzeti jogszabály alkalmazásával, amely az említett biztosítási járulékok folyósítását a lakóhely kérdésétől teszi függővé (a C‑502/01. sz. ügy második kérdésének része és a második kérdés második fele a C‑31/02. sz. ügyben).

42.      Csak ekkor lehet érdemben foglalkozni a C‑31/02. sz. ügyben feltett első kérdéssel, és feltenni a kérdést, hogy a rendelet rendelkezései abban az esetben is alkalmazhatók‑e, amikor az ápolási biztosítást csak részben garantálja egy, a társadalombiztosítás rendszerébe tartozó közintézmény, míg a fennmaradó rész kötelező kiegészítő fedezet tárgya, amely fedezetet valamely magánjogi jogalany biztosítja a társadalombiztosítás rendszerében előírtakkal lényegében azonos feltételekkel.

43.      Végül azt a kérdést kell feltenni, hogy az EK 39. cikkel vagy a Szerződés egyéb, a személyek szabad mozgására és a nemzeti hovatartozás alapján történő megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseivel ellentétben áll-e az alapügyekben szereplőhöz hasonló nemzeti jogszabály alkalmazása (a C‑502/01. sz. ügyben második kérdésnek része és harmadik kérdés a C‑301/02. sz. ügyben)

 Az előzetes döntéshozatal iránti kérdés elfogadhatóságáról a C‑31/02. sz. Barth ügyben

44.      Mielőtt hozzákezdenénk az újrafogalmazott kérdések vizsgálatához, azzal az ellenvetéssel kell foglalkoznunk, amellyel a német kormány a C‑31/02. sz. ügyben lényegében vitatja az egész előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát.

45.      Az említett kormány véleménye szerint a Sozialgericht Aachen által feltett előzetes döntéshozatal iránti kérdések nem szükségesek a jogvita megoldásához, miután – a bíróság megítélésétől eltérően – ahhoz, hogy M. Barth keresetének helyt lehessen adni, és ezzel el lehessen ismerni jogát az SGB XI. 44. cikke szerinti nyugdíjjárulékhoz, elég lenne korrekt módon alkalmazni a Sozialgesetzbuch vonatkozó rendelkezéseit.

46.      Lehetséges, hogy a nemzeti jognak a német kormány által javasolt értelmezése lenne a legkorrektebb; fennáll azonban az a tény, hogy az ügyben eljáró bíróság eltérő véleményt fogalmazott meg, amelynek alapján szükségesnek tartotta, hogy az előzetes kérdéseket a Bíróság elé terjessze.

47.      Közismert és már állandó joggyakorlat az, hogy „a Bíróságnak nem az a dolga, hogy értelmezze a nemzeti jogszabályokat, hanem hogy a közösségi bíróságok és a nemzeti bíróságok hatásköri megosztásának keretében figyelembe vegye azon ténybeli és jogszabályi környezetet, amelybe az előzetes döntéshozatali kérdés illeszkedik, ahogyan az az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben meghatározásra került”. (8)

48.      Úgy tűnik számomra, hogy nincs semmi alapja annak, hogy helyt lehessen adni a német kormány által támasztott elfogadhatatlansági kifogásnak.

 Az 1408/71/EGK rendelet hatályáról

49.      Visszatérvén a nemzeti bíróságok által megfogalmazott, a fentebb említett módon általam átrendezett kérdésekhez, az első megoldandó kérdés az 1408/71/EGK rendelet hatályának meghatározása. Különösen azt kell megállapítani, hogy egyfelől a rendelet személyi hatálya kiterjed‑e a felperesek helyzetében lévő személyekre, másfelől pedig, hogy a vitatott biztosítási ellátások annak anyagi hatálya alá tartoznak‑e (a C‑502/01. sz. ügy első kérdése és a C‑31/02. sz. ügy második kérdésének első része).

50.      A világosabb magyarázat érdekében ezeket a pontokat külön‑külön vizsgálom, az említett sorrendben.

 A személyi hatály

51.      Mindenekelőtt arra emlékeztetnék, hogy 2. cikke értelmében az 1408/71/EGK rendeletet „munkavállalókra vagy önálló vállalkozókra” vonatkozik. Fel kell tehát tenni a kérdést, hogy aki az SGB XI. 19. cikke szerint ápolást nyújt, munkavállalónak tekintendő-e a rendelet értelmében.

52.      A görög kormány és a KKH azt javasolja, még ha célzatosan megfellebbezhetetlen módon is, hogy erre a kérdésre nemmel kell válaszolni. Ezt a következtetését a KKH azzal az egyetlen érvvel támasztja alá, hogy az SGB XI. 19. cikkében foglalt ápolás a német jog szerint sem munkavállalói, sem önálló tevékenységnek nem minősíthető.

53.      A Bizottság a maga részéről kiemeli, hogy a rendelet 1. cikk a) pontja világosan meghatározza a „munkavállaló” fogalmát, és ebbe a fogalomba beletartozik minden olyan személy, akit a rendeletben szereplő biztosítási rendszerek valamelyike fedez. Ennek a követelménynek kétség kívül megfelelnek azok, akik az SGB XI. 19. cikke szerinti ápolást nyújtanak, így arra a következtetésre kell jutni, hogy a felperesek az 1408/71/EGK rendelet értelmében munkavállalók.

54.      Ami engem illet, feltétlenül osztom a Bizottság álláspontját.

55.      A közösségi joggyakorlat már korábban tisztázta, hogy a „munkavállaló” fogalma az 1408/71/EGK rendelet értelmében közösségi fogalom (9), és magába foglal „minden, az 1. cikk a) bekezdésében említett társadalombiztosítási rendszerben a nevezett jogszabályban megjelölt körülményekkel és eseményekkel szemben biztosított személyt” (10).

56.      A Bíróság már korábban is megállapította, hogy az ápolási biztosítás éppen az említett rendszerekbe tartozik (11), amennyiben „célja lényegében az, hogy kiegészítse a betegségi biztosítás ellátásait” (12).

57.      Kétség kívül megállapíthatjuk tehát, hogy az ápolási biztosítás által biztosított személy – mint a C‑502/01. sz. ügyben S. Gaumain-Cerri és fia – az 1408/71/EGK rendelet értelmében „munkavállaló”, mert a rendelet 1. cikkének a) bekezdésében említett egyik társadalombiztosítási rendszer biztosítottja.

58.      Ezt megállapítván, hozzá kell még fűznöm, hogy a Bíróság említett ítélkezési joggyakorlatából (fentebb 55. pont) a jelen esetben elfogadott „munkavállaló” fogalma szükségszerűen vonatkozik arra is, aki a biztosítottnak ápolást nyújt – pontosan mint a C‑31/02. sz. ügyben M. Barth esetében –, a tevékenység ingyenes vagy visszterhes jellegétől és az esetleges javadalmazás mértékétől függetlenül.

59.      Valóban, a német társadalombiztosítási rendszerben a hetente legalább 14 órában nem hivatásos jellegű ápolási tevékenységet folytató személyeknek – a lakóhely követelményétől függetlenül – az SGB VI. 3. cikke első bekezdése a) pontjának értelmében csatlakozniuk kell valamely nyugdíj-, rokkantsági és életbiztosítási rendszerhez.

60.      Ismeretes, hogy 4. cikke értelmében az 1408/71/EGK rendelet mind az öregségi, mind a rokkantsági, mind pedig a halál esetére szóló biztosításra alkalmazandó.

61.      Éppen ezért a jelen esethez hasonló körülmények között ápolást végző személyek az 1408/71/EGK rendelet 1. cikke a) pontjának értelmében „munkavállalók”, mert a rendeletben említett egyik biztosítási rendszer által biztosítottak.

62.      Ezért azt javaslom a Bíróságnak, hogy a nemzeti bíróságoknak úgy válaszoljon, hogy az SGB XI. könyve értelmében ápolási biztosítással biztosított jogalany az 1408/71/EGK rendelet 1. cikke szerinti „munkavállaló” fogalmába tartozik, és ugyanebbe a fogalomba tartozik az a jogalany is, aki az SGB XI. 19. cikke szerinti ápolási tevékenységet végez, és ezért az 1408/71/EGK rendelet 1. cikkének a) pontjában említett társadalombiztosítási rendszerek egyike által biztosított.

 Az anyagi hatály

63.      Mindezek után azt kell megállapítani, hogy az SGB XI. 44. cikke értelmében a biztosítási járuléknak az ápolási biztosító részéről az ápolást végző személy javára történő folyósítása a rendelet anyagi hatálya alá tartozik, ahogyan az a 4. cikkben meghatározásra került (l. fentebb 9. pont).

64.      A KKH szerint tagadó választ kellene adni, mert a vitatott járulék folyósítása nem számít a rendelet 4. cikke szerinti betegségi vagy öregségi ellátásnak.

65.      Valójában nem „ellátásokról” van szó, hanem járulékokról, amelyeket az ápolást végző személynek kell fizetnie egy öregségi vagy betegségbiztosító rendszerbe, azért, hogy jogot szerezzen e biztosítási rendszerek ellátásaira.

66.      Az a tény, hogy ezeket a járulékokat az ápolt személy biztosítója folyósítja, nem elégséges a járulékoknak e másik személy javára történő biztosítási ellátásokká való átalakításához. Túlságosan közvetett lenne az a kedvezmény, amelyhez az ápolt e folyósításon keresztül jut.

67.      Az ellentétes állítás alátámasztására – folytatja a KKH – a Bíróság ítélkezési gyakorlatára sem lehet hivatkozni az ápolási biztosítást illetően.

68.      A Molenaar–ügyben hozott ítéletében (13) a Bíróság elismerte az ápolási ellátás betegségbiztosítási jellegét, de kizárólag annak a ténynek a figyelembevételével, hogy ezt közvetlenül az ápolt személynek folyósítják, az egészségbiztosítási szolgáltatások kiegészítése céljából.

69.      Jelen esetben azonban a járulékokat nem az ápolt személynek folyósítják, hanem annak a biztosítóintézetnek, amelynél az ápolást nyújtó személy biztosítva van. Ez a kifizetés tehát semmiképpen sem a betegségbiztosítási szolgáltatások kiegészítője, és nem minősíthető a rendelet 4. cikke szerinti betegségbiztosítási ellátásnak.

70.      A magam részéről nem osztom ezt az álláspontot.

71.      Mindenekelőtt emlékeztetnék arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint egy szolgáltatás akkor tekinthető biztosítási szolgáltatásnak, „ha a kedvezményezettnek törvényesen meghatározott helyzetben, személyes igényeinek bármiféle egyéni vagy diszkrecionális mérlegelésétől eltekintve juttatják, és az 1408/71/EGK rendelet 4. cikkének 1. bekezdésében kifejezetten említett kockázatok egyikére vonatkozik” (14).

72.      A KKH nem vitatja, hogy az ápolási biztosítás szolgáltatásait – beleértve az SGB XI. 44. cikke szerinti járulékok kifizetését is –minden adminisztratív mérlegelés nélkül juttatják a kedvezményezettnek, objektív és törvényesen meghatározott helyzet alapján.

73.      Azt egyébként senki sem vitatja, mint arra a Bíróság a Molenaar-ügyben (15) hozott ítéletben is rávilágított, hogy az ápolási ellátások, a maguk összességében, az 1408/71/EGK rendelet 4. cikke 1. bekezdésének a) pontja szerinti „betegségbiztosítási ellátásnak” (és különösen pénzbeli betegségi ellátásnak) minősíthetők.

74.      Valójában a vitatott kérdés az, hogy a jelen esetben a járulékok fizetése az ápolási biztosítás egyéb szolgáltatásaihoz képest rendelkezik‑e olyan sajátságokkal, hogy másképpen kellene minősíteni.

75.      Nekem, valamint a görög kormánynak és a Bizottságnak is úgy tűnik, hogy semmilyen érv nem indokolja a szóban forgó járulékok fizetésének a biztosított javára szóló „betegségbiztosítási ellátások” sorából történő kizárását – akárcsak a Molenaar-ítélet esetében.

76.      Különösen a Bizottság azon érvével értek egyet, miszerint a Bíróság a Molenaar-ítéletben, bár kizárólag az ápolási ellátásra szorítkozott, valójában egy általános alapelvet fogalmazott meg, amely szerint egy olyan rendszerben, mint az ápolási biztosítás, minden olyan szolgáltatás „pénzbeli betegségbiztosítási ellátás”, amely „olyan gazdasági segítséget” jelent, „amely lehetővé teszi a más ápolásától függő személyek globális életminőségének javítását, az állapotukból következő nagyobb kiadások fedezésével” (16).

77.      A jelen esetben a járulékok folyósítása elsősorban az ápolásra szoruló személy életminőségének javítását teszi lehetővé, miután – ahogyan a C‑502/01. sz. ügyben szereplő tények ezt bizonyítják – ezáltal a saját otthoni környezetében maradhat, és térítésmentesen megkaphatja a szükséges gondoskodást egyik családtagja részéről, akinek – bár ily módon korlátozza külső munkavállalói tevékenységét és ezzel a család bevételeit – nem kell lemondania arról, hogy nyugdíjjogosultságot szerezzen.

78.      Ezen túlmenően, ahogyan azt az előzetes döntéshozatalra irányuló végzésében a Sozialgericht Aachen is megállapítja, az említett járulékok folyósítása valójában az ápolásra szoruló személy pénzbeli támogatását jelenti, mivel lehetővé teszi számára, hogy igénybe vegye egy nem hivatásos ápoló segítségét, anélkül, hogy (közvetlenül vagy közvetve) magára vállalná a kötelező biztosítási járulékok fizetését.

79.      Az ügy szempontjából tehát az a lényeges, hogy az ápolást végző személy öregségi nyugdíja biztosítási járulékainak folyósítását – a Bíróságnak az idézett Molenaar-ítéletben megfogalmazott szempontjai értelmében – az ápolásra szoruló személy javára szóló pénzbeli betegségbiztosítási ellátásnak lehet minősíteni.

80.      Nem lenne érdemes arra az ellenérvre hivatkozni, hogy a szóban forgó járulékokat nem az ápolásra szoruló és nem is az őt ápoló harmadik személy javára folyósítják, hanem közvetlenül annak a biztosítóintézetnek, amelynél a harmadik személy az öregségi nyugdíj céljából biztosítva van.

81.      Mint azt a görög kormány és a Bizottság is helyesen kiemelte, a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint azok a kifizetések, amelyek által egy meghatározott biztosítási rendszerben tevékenykedő intézmény közvetlenül magára vállalja a munkavállaló által valamely másik biztosítási rendszerhez tartozó másik intézménynek fizetendő járulékok folyósítását, úgy minősíthetők, mint az előbbi intézmény által az 1408/71/EGK rendelet céljának megfelelően nyújtott ellátások, annak ellenére, hogy e járulékok fizetését közvetlenül az első biztosítási intézmény teljesíti a másodiknak.(17)

82.      Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az SGB XI. 44. cikke értelmében az ápolási biztosító által az ápolást nyújtó személy javára folyósított járulékok az 1408/71/EGK rendelet szerinti, az ápolási biztosítással biztosított személy javára szóló pénzbeli betegségbiztosítási ellátásnak minősülnek.

 A C‑502/01. sz. ügy második kérdéséről és a C‑31/02. sz. ügy második kérdésének második részéről

83.      A C‑502/01. sz. ügy második kérdésében és a C‑31/02. sz. ügy második kérdésének második részében a nemzeti bíróságok lényegében azt kérdezik, hogy az 1408/71/EGK rendelettel ellentétben áll-e egy olyan rendelkezés alkalmazása, mint az SGB IV. 3. cikkének 2. bekezdése, amely a külföldön lakóhellyel rendelkező jogalanyokat kizárja az SGB XI. 44. cikke szerinti járulékok folyósításának lehetőségéből.

 A felek érvei

84.      A C‑502/01. sz. ügyben a KKH úgy érvel, hogy mind az ápolást végző (a felperes), mind az ápolásra szoruló személy (a fiú) Franciaországban lakik, tehát nem a vitatott ellátások folyósítására illetékes intézmény székhelye szerinti tagállamban (Németország). Az alapeljárás alperese azt állítja, hogy a felperes és fia ugyanolyan ellátásban részesülnek, mint bármely más személy, aki ingyenesen kap vagy nyújt ellátást Franciaországban, és ott is lakik.

85.      A KKH szerint az a tény, hogy Németországban külföldi lakóhelyük miatt nem ismerik el e személyeknek a vitatott ellátásokhoz való jogát, még nem jelent nem egyenlő bánásmódot, és egyébként sem ellentétes az 1408/71/EGK rendelet által létrehozott egységes rendszerrel.

86.      Nem lenne érdemes ellenérvként felhozni, hogy az alapeljárás felperese egy személyben az ápolás végzője és biztosított munkavállaló, akinek az illetékes intézmény szerinti államban joga van az ápolási ellátásokhoz. Ez csak véletlen egybeesés, és semmilyen következménye nincs a felperes mint ápolást végző személy jogi helyzetére nézve.

87.      A KKH szerint lényegében a két különböző jogi helyzetet – biztosított munkavállaló és ápolást végző személy – az 1408/71/EGK rendelet tekintetében külön-külön kellene mérlegelni. Ennélfogva az a személy, akinek bár a rendelet értelmében biztosított munkavállalóként lakóhelyétől függetlenül joga van a pénzbeli egészségbiztosítási ellátásokhoz, nem hivatkozhatna az említett jogi helyzetre azért, hogy jogosult legyen olyan ellátásokra, amelyek őt mint ápolást végző személyt illetnék meg.

88.      A Bizottság a maga részéről először azt állapítja meg, hogy a rendelet 13. cikke 2. bekezdésének a) és b) pontja értelmében a valamely tagállamban munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként dolgozó személy biztosítási rendszerét, amennyiben maga a rendelet másképp nem rendelkezik, az alkalmazás helye szerinti állam joga szabályozza. Mind a C‑502/01. sz., mind a C‑31/02. sz. ügyben a német jogot kell alkalmazni, hiszen ez az ápolási biztosítás rendszerhez tartozó személy alkalmazási helye szerinti állam joga.

89.      Ezek után a Bizottság rámutat, hogy a rendelet az alkalmazandó jog megállapítására vonatkozó rendelkezéseken kívül az anyagi jogszabályokat összehangoló speciális rendelkezéseket is tartalmazza.

90.      Ezek közül különösen a 19. cikk lényeges, amely szerint az illetékes államon kívüli tagállamban lakóhellyel rendelkező munkavállaló vagy önálló vállalkozó az intézmények által alkalmazott jog alapján jogosult a lakóhelye szerinti állam intézményei által nyújtott pénzbeli betegségbiztosítási ellátásokra.

91.      Ahogyan a Bíróság a Molenaar-ítéletben megállapította, az olyan rendelkezés, amely megtiltja az ápolási biztosítás pénzbeli ellátásainak a határ menti ingázó lakóhelye szerinti tagállamba történő folyósítását, nem egyeztethető össze a rendelet 19. cikkével.(18)

92.      Miután az ügyben szereplő járulékok fizetése is az ápolási biztosítás pénzbeli ellátásai közé tartozik, meg kell állapítani, hogy az 1408/71/EGK rendelet 19. cikkével ellentétben áll egy olyan rendelkezés alkalmazása, mint az SGB IV. 3. cikkének 2. bekezdése, amely a külföldön lakóhellyel rendelkező jogalanyokat kizárja az SGB XI. 44. cikke szerinti nyugdíjjárulékok kifizetésének lehetőségéből.

93.      Az elmondottak – folytatja a Bizottság – bizonyosan igazak a C‑502/01. sz. ügy esetében, de azonos következtetéseket lehet levonni a C‑31/02. sz. ügyben is; ez utóbbi tényeinek sajátosságai nem indokolnak eltérő választ.

94.      Valóban igaz, hogy az ebben az ügyben vitatott ellátás a rendelet hatálya alá tartozik abban a tekintetben, hogy az ápolt személy javára nyújtják, míg később a ugyanezen rendelt 19. cikkét lehet felhozni az ápolást nyújtó személy hátrányos megkülönböztetésének megakadályozására.

95.      A Bizottság úgy érvel, hogy „személycseréről” van szó, amely ebben az esetben teljesen elfogadható; a Bíróság már előzőleg is alkalmazta az 1408/71/EGK rendeletet egy olyan ügyben, amelyben a munkavállaló nem volt azonos az ellátás kedvezményezettjével.(19)

96.      A C‑31/02. sz. ügy vonatkozásában is megállapítható, hogy az esetben szereplő körülmények között az 1408/71/EGK rendelet 19. cikke ellentmond a lakóhely követelménye alkalmazásának.

97.      De van még más is. A Bizottság szerint az ilyen követelmény alkalmazása egyébként is ellentétes a rendelet 3. cikkének 1. bekezdésében kimondott egyenlő bánásmód elvével.

98.      A Bíróság egyértelműen megállapította, hogy „az 1408/71/EGK rendelet 3. cikkének 1. bekezdésében szereplő, az egyenlő bánásmódról szóló rendelkezés nemcsak a társadalombiztosítási rendszerek kedvezményezettjeinek állampolgárság alapján történő nyílt diszkriminációját tiltja, hanem a rejtett diszkrimináció bármely formáját is, amelyek, bár máson alapulnak, de ténylegesen ugyanazt eredményezik.(20)

99.      Tehát – folytatja a Bizottság – a hátrányos megkülönböztetés minden formájának megszüntetéséhez, valamint a 3. cikk által előírt teljesen egyenlő bánásmód biztosításához a tagállamoknak a valamely más tagállamban kialakult helyzeteket a náluk kialakult azonos helyzetekhez kellene „igazítaniuk”. A jelen ügyben az 1408/71/EGK rendelet 3. cikke értelmében az ápolást nyújtó személy tényleges külföldi lakóhelyét fiktív németországi lakóhellyé kellene „igazítani”, és úgy kellene tenni, mintha az SGB IV. 3. cikkében előírt lakóhely követelménye teljesült volna.

Értékelés

100. Részemről úgy vélem, hogy az alapügyekben felmerült jelen kérdést nem lehet egységes módon megoldani, mert úgy gondolom, hogy a két ügy között olyan lényeges különbségek vannak, amelyek miatt külön-külön kell értékelni őket.

–      A C‑502/01. sz. ügy

101. Mindenekelőtt azt jegyezném meg, hogy az ügyben szereplő ellátások – mint az ápolási biztosítás rendszerében biztosított munkavállaló javára nyújtott betegségbiztosítási ellátások – a rendelet anyagi hatálya alá tartoznak. (l. fentebb, 79. pont).

102. Következésképpen a C‑502/01. sz. ügy felperese éppen az ápolási biztosítás rendszeréhez tartozó munkavállalói minőségében hivatkozhat a rendelet rendelkezéseire, hogy kifogásolja a vitatott ellátások kifizetésének az alperes részéről történt megtagadását.

103. Mindezt előrebocsátva, egyet kell értenem a Bizottsággal, amikor is észrevételezi, hogy a jelen kérdést a Bíróság lényegében már a Molenaar-ítéletben megvitatta és megválaszolta.

104. Valóban, ebben az ügyben a Bíróság kijelentette, hogy az olyan nemzeti jogszabály, amely „megtiltja az ápolási biztosítás egyik pénzbeli ellátásának a határ menti ingázó lakóhelye szerinti tagállamba történő folyósítását”, nem egyeztethető össze a rendelet 19. cikkével.

105. Miután az ügyben szereplő ellátások kifizetése az ápolási biztosításnak az alapeljárás felperesének javára történő pénzbeli ellátása, ebből az következik, hogy az SGB IV. 3. cikkében szereplő lakóhely követelményének alkalmazása a jelen ügy körülményei között összeegyeztethetetlen a rendelet 19. cikkével.

106. Mindebből tehát azt a következtetést vonom le, hogy – a C‑502/01. sz. ügy körülményeit tekintve – az 1408/71/EGK rendelet 19. cikkével ellentétes az, hogy az illetékes társadalombiztosítási intézmény a kérelmező külföldi lakóhelye miatt megtagadja egy, az SGB XI. 44. cikke szerinti ellátás folyósítását.

–      A C‑31/02. sz. ügy

107. A C‑31/02. sz. ügyben véleményem szerint más értékelést kell adni.

108. A Bizottság véleményével ellentétben én úgy gondolom, hogy a rendelet nem mond ellent a kérdéses nemzeti norma jelen ügyben történő alkalmazásának, mert nem hinném, hogy a kérdéses járulékok kifizetését a rendelet – és különösen annak 19. cikke értelmében – az alperes javára folyósított „betegségbiztosítási ellátásként” kellene minősíteni.

109. Valóban, ahogyan azt a Bíróság már korábban is megállapította, különbséget kell tenni a biztosítási díjak fizetéséhez való hozzájárulás és a tulajdonképpeni társadalombiztosítási ellátások között. A biztosítási díjak fizetéséhez való hozzájárulás ugyanis nem a biztosítási esemény bekövetkezte okán fizetendő, hanem az esemény bekövetkezése esetén jogot keletkeztet a társadalombiztosítási ellátások folyósítására.(21)

110. Nem kétséges, hogy a vitatott járulékok M. Barth javára történő folyósítása nem a felperes öregségi vagy betegségbiztosítása által fedezett kockázatok egyikének bekövetkezte okán történik. A folyósítás kizárólag a társadalombiztosítási ellátások kifizetésére szóló jövőbeli jogot határozza meg, de nem minősíthető a felperes javára szóló „pénzbeli betegségbiztosítási ellátásnak” vagy „pénzbeli öregségi ellátásnak”, amelyekhez a felperesnek a 19. cikk értelmében joga lenne.

111. Nem hiszem, hogy a rendelet 3. cikkéből más megoldás is következhetne, ahogyan azt a Bizottság állítja.

112. Itt emlékeztetnék arra, hogy az említett rendelkezés értelmében azokat a személyeket, akik „e rendelet hatálya alá tartoz[nak]”, ugyanolyan kötelezettségek terhelik, és „bármely tagállam jogszabályai szerint […] ugyanolyan előnyök illetik, mint az adott tagállam állampolgárait”(22).

113. Ahogyan ismeretes, a rendelet alkalmazásában a „jogszabályok” kifejezés minden tagállam számára a nemzeti jogrendnek „a 4. cikk (1) és (2) bekezdésében érintett szociális biztonsági rendszerekkel és ágakkal kapcsolatos” jogszabályait jelenti(23), tehát az ügy vonatkozásában a „betegségbiztosítási (vagy) öregségi ellátásokat” érintő „(…) szociális biztonsági ágakkal” kapcsolatos jogszabályokat.

114. Ez a jelen esetben azt jelenti, hogy a felperes a rendelet 3. cikkére kizárólag azért hivatkozhat, hogy kifogásolja azt a hátrányosan megkülönbözető bánásmódot, amely megfosztja őt azoktól a „betegségbiztosítási ellátásoktól” vagy „öregségi ellátásoktól”, amelyekre egyébként jogosult lehetne.

115. A fentebb (109. és 110. pontban) már jelzett okok miatt úgy tartom, hogy az ügyben vitatott nyugdíjjárulékok folyósítását nem lehet az ápolást végző személy javára nyújtott „betegségbiztosítási ellátásnak” vagy „öregségi ellátásnak” minősíteni. Kérelmének alátámasztására a felperes véleményem szerint nem hivatkozhat érdemben a rendelet 3. cikkére.

116. Mindebből tehát azt a következtetést vonom le, hogy – a C‑31/02. sz. ügy körülményeit tekintve – az 1408/71/EGK rendelet 3. és 19. cikkével nem ellentétes az, hogy az illetékes társadalombiztosítási intézmény a kérelmező külföldi lakóhelye miatt megtagadja egy, az SGB XI. 44. cikke szerinti ellátás folyósítását.

 A C‑31/02. sz. ügy első kérdéséről

117. A C‑31/02. sz. ügy első kérdésében a Sozialgericht Aachen lényegében azt kérdezi, hogy a 1408/71/EGK rendelet alkalmazható-e az ápolási biztosítás azon részére is, amelyre nem a társadalombiztosítás ápolási biztosításának – az SGB XI. 20. cikke szerinti – rendszere, hanem – az SGB XII. 23. és 110. cikke értelmében – valamely magán-biztosítóintézmény szolgáltatásai nyújtanak fedezetet.

118. Ennek kapcsán csak a görög kormány és a Bizottság terjesztett észrevételeket a Bíróság elé.

119. A görög kormány úgy tartja, hogy a rendelet nem alkalmazható magánjogi szerződésre. Véleménye szerint az 1. cikk j) pontjából az következik, hogy a rendelet a „nemzeti jogszabályokat” értelmező részében kizárja „a meglévő vagy a jövőbeni szerződéses rendelkezéseket”.

120. A Bizottság szerint viszont, miután a kiegészítő biztosítási szerződésre vonatkozó jogszabályok teljesen azonosak az ápolási társadalombiztosításra vonatkozókkal, a rendelet teljes egészében alkalmazható a „magán” kiegészítő biztosítási rendszer ellátásaira.

121. Miután a C‑31/02. sz. üggyel kapcsolatban részemről arra a következtetésre jutottam, hogy az adott eset körülményei között az 1408/71/EGK rendelet 3. és 19. cikkével nem ellentétes az, hogy az illetékes társadalombiztosítási intézmény a kérelmező külföldi lakóhelye miatt megtagadja egy, az SGB XI. 44. cikke szerinti ellátás folyósítását, úgy vélem, hogy a Bíróságnak nem kell e kérdéssel foglalkoznia.

 A Szerződés által tiltott hátrányos megkülönböztetésről

 Bevezetés

122. Az C‑502/01. sz. ügy második kérdésében és a C‑30/02. sz. ügy harmadik kérdésében a nemzeti bíróságok lényegében azt kérdezik a Bíróságtól, hogy az EK 39. cikkel vagy a Szerződésnek a személyek szabad mozgására vagy a nemzeti hovatartozás alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó egyéb rendelkezéseivel ellentétes‑e az SGB IV. 3. cikkéhez hasonló rendelkezés alkalmazása, amely a lakóhelytől teszi függővé az SGB XI. 44. cikke szerinti nyugdíjjárulékok kifizetését.

123. Az előző kérdésekre javasolt válaszaim értelmében ezt a kérdést kizárólag a C‑31/02. sz. Barth-ügy vonatkozásában érdemes vizsgálni.

A felek érvei

124. A görög kormány szerint a lakóhely követelményének alkalmazása az ügyben ellentétes az EK 39. cikkel. Valóban, a Bíróság joggyakorlatának megfelelően a csökkentett heti óraszámban csökkentett jövedelemért dolgozó személy az EK 39. cikk értelmében „munkavállaló”, feltéve, hogy munkavégzésre irányuló tevékenysége „valódi és tényleges” (24).

125. A Bizottság a maga részéről megjegyzi, hogy az SGB IV. 3. cikkének alkalmazása a nyugdíjjárulékok folyósításának megtagadásához vezet, az alapeljárás felperesének kárára. Ez a hátrány kizárólag abból a tényből következne, hogy az eredetileg németországi lakóhellyel rendelkező felperes később egy másik tagállamba költözött; ellenben az a személy, aki megtartotta volna németországi lakóhelyét, jogosult lenne a járulékokra.

126. Tehát a Bizottságnak is az a véleménye, hogy az ilyen rendelkezés alkalmazása alkalmas a szabad mozgást gyakoroló személyek hátrányos megkülönbözetésére, tehát összeegyeztethetetlen az EK 18., EK 39. és EK 42. cikkel.

Értékelés

127. Előrebocsátom, hogy érthetőségi okokból a jelen kérdésre adott válaszomat két részre kell bontani. Mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy egy, a C‑31/02. sz. ügy felperesének helyzetében lévő jogalany az EK 39. cikk szerinti „munkavállaló”-e. Igenlő válasz esetén az a további kérdés, hogy az ügyben szereplő körülmények között a lakóhely követelményének alkalmazása az EK 39. cikk 2. bekezdése által tiltott hátrányos megkülönböztetést valósít-e meg.

A munkavállaló EK 39. cikk szerinti fogalmáról

128. E tekintetben először azt jegyezném meg, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint „a munkavállaló 48. cikk [a módosítást követően EK 39. cikk] szerinti fogalma (...) közösségi hatállyal kell rendelkezzen, mivel a munkavállalók szabad mozgása a Közösség egyik alapelve” (25), és kiterjesztően kell értelmezni (26). A fogalomba beletartozik tehát minden olyan személy, aki „meghatározott ideig, más javára és irányítása alatt, díjazás ellenében szolgáltatást nyújt” (27).

129. A Bíróság különösen arra világított rá, hogy a munkavállaló fogalmába tartozik az is, aki részmunkaidőben dolgozik, és nincs olyan jövedelme, amely egymagában biztosítaná a méltó megélhetést (ún. létminimum) (28), feltéve, hogy „valódi és tényleges” munkavégzési tevékenységet fejt ki, és egyedül azok a tevékenységek kerülnek kizárásra, amelyek „oly mértékben korlátozottak”, hogy „kiegészítő jellegűnek és járulékosnak” (29) minősíthetők.

130. Az ügyben vizsgált ápolási tevékenységhez hasonló tevékenység, amelyet heti 18 órában végeznek kb. havi 400 euró jövedelemért, az említett joggyakorlat értelmében kétség kívül „valódi és tényleges” tevékenység.

131. Megállapítható tehát, hogy ha valaki más javára és irányítása alatt valódi és tényleges ápolási tevékenységet végez, mint a C‑31/02. sz. ügy felperese, az az EK 39. cikk értelmében munkavállaló.

Az EK 39. cikk 2. bekezdése által tiltott hátrányos megkülönböztetésről

132. Ezek után meg kell még jegyeznem, hogy az SGB IV 3. cikkéhez hasonló rendelkezésnek az ügy körülményeire való alkalmazása alkalmas lehet arra, hogy akadályozza a munkavállalók szabad mozgását, gazdasági szempontból kevésbé „vonzóvá” téve azt azáltal, hogy a határ menti ingázó munkavállalókat megfosztja valamilyen, a nemzeti munkavállalóknak általában járó kedvezménytől.

133. Fel kell tehát tenni a kérdést, hogy ez a kedvezmény az EK 39. cikkben kimondott szabad mozgásról szóló 1612/68/EGK rendelet által garantált „szociális kedvezmények” kategóriájába tartozik-e. Emlékeztetnék arra, hogy a 7. cikk – miután az 1. bekezdésben kizárja, hogy „valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében nem kezelhetik állampolgársága miatt a hazai állampolgároktól eltérő módon” – a 2. bekezdésében pontosítja, hogy az említett külföldi állampolgár a hazai munkavállalókkal azonos szociális kedvezményeket élvez.

134. Az ítélkezési gyakorlat szerint „ami az 1612/68/EGK rendelet 7. cikkének 2. bekezdésében szereplő szociális kedvezmény fogalmát illeti, ebbe (…) beletartozik valamennyi olyan kedvezmény, amely akár a munkaszerződéssel összefüggésben, akár attól függetlenül a hazai munkavállalóknak elsősorban objektív munkavállalói minőségük alapján általában, illetve azon egyszerű tényből fakadóan jár, hogy szokásos tartózkodási helyük az ország területén van, és amelynek a más tagállamok állampolgárságával rendelkező munkavállalókra történő kiterjesztése megkönnyítheti ezek Közösségen belüli mobilitását”. (30)

135. Az ápolási biztosító által folyósított nyugdíjjárulék pontosan a nemzeti munkavállalók „objektív munkavállalói minőségük alapján” általánosan elismert jogainak egyike; a jelen ügyben a folyósítás azon személyek objektív minősége alapján történik, akik több mint heti 14 órában ápolásra szoruló személyt ápolnak. Nem kétséges egyébként, hogy ennek a jognak más tagállamok állampolgáraira történő kiterjesztése „megkönnyítheti ezek Közösségen belüli mobilitását”.

136. Megállapítható tehát, hogy ebben az esetben az 1612/68/EGK rendelet 7. cikkének 2. bekezdése szerinti szociális kedvezményről van szó, amelyre tehát érvényes az EK 39. cikk 2. bekezdésének végrehajtásáról szóló, az említett rendelet 7. cikkének 1. bekezdésében szereplő hátrányos megkülönböztetés tilalma.

137. Ha így van, akkor az az állandó elv érvényesül, amely szerint „az egyenlő bánásmódra vonatkozó szabályok – mind a szerződés, mind pedig az 1612/68/EGK rendelet 7. cikke alapján – nemcsak a nemzeti hovatartozáson alapuló feltűnő megkülönböztetést, hanem a megkülönböztetés valamennyi rejtett formáját is tiltják, ez utóbbiak ugyanis másfajta megkülönböztető kritériumok alkalmazásával valójában ugyanahhoz az eredményhez vezetnek”.(31) Ezek pedig, mint tudjuk, „azok a nemzeti jogrend által támasztott feltételek, amelyek bár az állampolgárságtól függetlenül alkalmazhatók, elsősorban vagy jórészt a migráns munkavállalókat érintik, valamint azok a különbségtétel nélkül alkalmazható feltételek, amelyeknek a nemzeti munkavállalók könnyebben megfelelhetnek, mint a migráns munkavállalók, illetve azok a feltételek, amelyek különösen a migráns munkavállalókra vonatkozóan lehetnek hátrányosak”(32), anélkül, hogy az egyenlőtlen bánásmódnak objektív indokai lennének.(33)

138. Nyilvánvaló tehát, hogy a lakóhely feltétele – noha az SGB XI. 44. cikke szerinti nyugdíjjárulékok folyósítására való jogosultság megszerzésének szempontjából különbségtétel nélkül alkalmazható – különösen hátrányosan érinti a migráns munkavállalók egy meghatározott csoportját, nevezetesen a határ menti ingázókat.

139. Ráadásul a jelen ügy irataiban egyetlen olyan objektív tényező sem merült fel, amely alkalmas lenne arra, hogy az SGB XI 44. cikke szerinti biztosítási díjak folyósításához való jogosultság szempontjából megindokolja a lakóhellyel rendelkezők és nem rendelkezők közötti eltérő bánásmódot.

140. Egy ilyen rendelkezés nyíltan hátrányosan megkülönböztetőnek minősítendő, és mint ilyen ellentétes az EK 39. cikk 2. bekezdésével és az 1612/68/EGK rendelet 7. cikkével.

141. Mindezekből tehát azt a következtetést vonom le, hogy – a C‑31/02. sz. ügy körülményeit tekintve – az EK 39. cikk 2. bekezdésével és az 1612/68/EGK rendelet 7. cikkével ellentétes az SGB IV. 3. cikkéhez hasonló olyan rendelkezés alkalmazása, amely a kedvezményezett németországi lakóhelyének feltételéhez köti az SGB XI. 44. cikke szerinti nyugdíjjárulékok folyósítását.

V –    Végkövetkeztetések

142. A fentebb elmondottak alapján azt indítványozom, hogy a Bíróság a C‑502/01. sz. ügyben a Sozialgericht Hannover által, illetve a C‑31/02. sz. ügyben a Sozialgericht Aachen által előterjesztett kérdésekre az alábbiak szerint válaszoljon:

„1)      Az SGB XI. könyve szerinti ápolási biztosítással biztosított személy az 1408/71/EGK rendelet 1. cikke szerinti „munkavállaló” fogalomkörébe tartozik, akárcsak az a jogalany, aki az SGB XI. 19. cikke szerinti ápolási tevékenységet végez, és ez okból az 1408/71/EGK rendelet 1. cikkének a) pontjában szereplő biztosítási rendszerek egyikében biztosított.

2)      Az SGB XI. 44. cikke szerinti ápolási biztosítási intézmény által a nyugdíjjárulékoknak az ápolást végző személy javára történő folyósítása az 1408/71/EGK rendelet 4. cikkének 1. bekezdése értelmében az ápolási biztosítással biztosított személy javára szóló pénzbeli betegségbiztosítási ellátásnak minősül.

3)      A C‑502/01. sz. ügy körülményeire vonatkozóan: az 1408/71/EGK rendelet 19. cikkével ellentétes az, hogy az illetékes társadalombiztosítási intézmény a kérelmező külföldi lakóhelye miatt megtagadja egy, az SGB XI. 44. cikke szerinti ellátás folyósítását.

4)      A C‑31/02. sz. ügy körülményeire vonatkozóan: az 1408/71/EGK rendelet 3. és 19. cikkével nem ellentétes az, hogy az illetékes társadalombiztosítási intézmény a kérelmező külföldi lakóhelye miatt megtagadja egy, az SGB XI. 44. cikke szerinti ellátás folyósítását.

5)      Ha valaki más javára és más irányítása alatt valódi és tényleges ápolási tevékenységet végez, mint például a C‑31/02. sz. ügy felperese, az az EK 39. cikk értelmében munkavállaló.

6)      A C‑31/02. sz. ügy körülményeire vonatkozóan: az EK 39. cikk 2. bekezdésével és az 1612/68/EGK rendelet 7. cikkével ellentétes az SGB IV. 3. cikkéhez hasonló olyan rendelkezés alkalmazása, amely a kedvezményezett németországi lakóhelyének feltételéhez köti az SGB XI. 44. cikk szerinti nyugdíjjárulékok folyósítását”.

1 – Eredeti nyelv: olasz.

2 – HL L 257., 1968.10.19., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.

3 – HL L 149., 1971.7.5., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.; a legújabb konszolidált változat: HL L 28., 1997.1.30., 1. o.

4  – Az SGB XI. 14. cikke szerinti meghatározás.

5  – „Kötelező nyugdíjbiztosítás”

6  – „A társadalombiztosításra vonatkozó közös rendelkezések”

7  – L. fentebb, 15. pont.

8  – Lásd többek között a C‑475/99. sz. Ambulanz Glöckner ügyben 2001. október 25‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑8089. o.) 10. pontját és legutóbb a C‑462/99. sz. Connect Austria ügyben 2003 május 23‑án hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 71. pontját. A kiemelés tőlem származik.

9  – Lásd a C‑2/89. sz. Kits Van Hejningen ügyben 1990. május 3‑án hozott ítélet [EBHT 1990., I‑1755. o.] 8–10. pontját; a C‑266/99. sz. Merino Garcia-ügyben 1997. június 12‑én hozott ítélet [EBHT 1997., I‑3279. o.] 22. pontját; a migráns munkavállalók társadalombiztosításáról szóló 3. EGK tanácsi rendelet hatályáról, ugyanebben a tekintetben a 75/63. sz. Unger–ügyben 1964. március 21‑én hozott ítélet [EBHT 1964., 351. o.] 1. pontját.

10– A Kits Van Heijningen ügyben hozott ítélet 9. pontja. Tesauro főtanácsnok indítványának 15. és 16. pontja, ugyanezen ügyben.

11  – A C‑160/96. sz. Molenaar–ügyben 1998. március 5‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑843. o.] 20–25. pontja.

12  – Az idézett Molenaar-ítélet 24. pontja.

13 – Az idézett Molenaar-ítélet 20–25. pontja.

14  – A C‑78/91. sz. Hughes–ügyben 1992 július 16‑án hozott ítélet [EBHT 1992., I‑4839. o.] 15. pontja, és a fent idézett Molenaar-ítélet 20. pontja. Ezeket megelőzően, teljesen hasonló kérdésekben lásd a 249/83. sz. Hoeckx–ügyben 1985. március 27‑én hozott ítélet [EBHT 1985., 973. o.] 12–14. pontját és a 122/84 sz. Scrivner–ügyben 1985. március 27‑én hozott ítélet [EBHT 1985., 1027. o.] 19–21. pontját.

15  – Az idézett Molenaar-ítélet 35. pontja.

16  – Az idézett Molenaar-ítélet, ugyanott.

17 – A C‑73/99. sz. Movrin-ügyben 2000. július 6‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑5625. o.].

18  – Az idézett Molenaar-ítélet 39. pontja.

19  – A C‑255/99. sz. Humer–ügyben 2002. február 5‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑1205. o.].

20  – A 237/78. sz. Toia–ügyben 1979. július 12‑én hozott ítélet [EBHT 1979., 2645. o.]12. pontja és a C‑131/96. sz. Mora Romero-ügyben 1997. június 25‑én hozott ítélet [EBHT 1997., I‑3659. o.] 32. pontja.

21  – A 103/75. sz. Aulich–ügyben 1976. május 26-án hozott ítélet [EBHT 1976., 697. o.] 7. pontja; ugyanebben a vonatkozásban lásd a fent idézett Movrin-ítélet 41. pontját.

22  – A kiemelés tőlem.

23  – A rendelet 1. cikkének j) pontja.

24  – Az 53/81. sz. Levin–ügyben 1982. március 23‑án hozott ítélet [EBHT 1982., 1035. o.] 17. pontja.

25  – Többek között lásd a 66/85. sz. Lawrie-Blum-ügyben 1986. július 3‑án hozott ítélet [EBHT 1986., 2121. o.] 16. pontját.

26  – Ugyanott. Lásd még a 139/85. sz. Kempf–ügyben 1986. június 3‑án hozott ítélet [EBHT 1986., 1741. o.] 13. pontját.

27  – A fent idézett Lawrie-Blum-ítélet 17. pontja.

28  – A fent idézett Kempf-ítélet 14. pontja.

29  – A fent idézett Levin-ítélet 17. pontja; ugyanabban az értelemben lásd a fent hivatkozott Kempf-ítélet 13–16. pontját.

30  – A C‑85/96. sz. Martínez Sala-ügyben 1998. május 12‑én hozott ítélet [EBHT 1998., I‑2691. o.] 25. pontja; ugyanebben a vonatkozásban lásd a 249/83. sz. Hoeckx–ügyben 1985. március 27‑én hozott ítélet [EBHT 1985., 973. o.] 20. pontját.

31  – Többek között lásd a következő ítéleteket: a 152/73. sz. Sotgiu-ügyben 1974. február 12-én hozott ítélet [EBHT 1974., 153. o.] 11. pontja; a 41/84. sz. Pinna-ügyben 1986. január 15‑én hozott ítélet [EBHT 1986., 1. o.,] 23. pontja; a C‑27/91. sz. Le Manoir-ügyben 1991. november 21‑én hozott ítélet [EBHT 1991., I‑5531. o.] 10. pontja; a C‑419/92. sz. Scholz-ügyben 1994. február 23-án hozott ítélet [EBHT 1994., I‑505. o.] 7. pontja; a C‑151/94. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 1995. október 26‑án hozott ítélet [EBHT 1995., I‑3685. o.] 14. pontja; a C‑237/94. sz. O’ Flynn-ügyben 1996. május 23‑án hozott ítélet [EBHT 1996., I‑2617. o.] 17. pontja; a C‑278/94. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1996. szeptember 12‑én hozott ítélet [EBHT 1996., I‑4307. o.] 27. pontja; a C‑266/95. sz. Merino García-ügyben 1997. június 12-én hozott ítélet [EBHT 1997., I‑3279. o.] 33. pontja és a C‑411/98. sz. Ferlini-ügyben 2000. október 3‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑8081. o.] 57. pontja.

32  – A fent idézett O’ Flynn ítélet 18. pontja. Ugyanebben a vonatkozásban lásd a fent idézett Pinna-ítélet 23. pontját és a fent hivatkozott Merino García-ítélet 33. pontját.

33  – Többek között lásd a fent hivatkozott Ferlini-ítélet 59. pontját.

Full & Egal Universal Law Academy