EUR-Lex -  62002CC0141 - HU

M. POIARES MADURO

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2004. október 21. (1)

C‑141/02. P. sz. ügy

Az Európai Közösségek Bizottsága

kontra

max.mobil Telekommunikation Service GmbH

„Fellebbezés – Az EK 86. cikk (3) bekezdése – A panasznak megfelelő eljárás elutasítása – Elfogadhatóság – A bírósági felülvizsgálat természete és hatálya”

1.     Az elmúlt években megnőtt a Bizottság panaszt elutasító határozatai ellen magánszemélyek által benyújtott keresetek száma a versenyjog terén. Az eddigi gyakorlat szerint a Bíróság az ilyen jellegű kereseteket általában elfogadta. Miután az EK 81. és EK 82. cikk(2) alkalmazása keretében elfogadott határozatok elleni panaszt tevők kereseteinek elfogadhatóságát elismerte, a Bíróság ezt az ítélkezési gyakorlatot az állami támogatások ellenőrzése(3) és a vállalategyesítések felügyelete(4) keretében hozott határozatok elleni panaszt tevőkre, és az érdekelt harmadik személyekre is kiterjesztette. Úgy tűnik, hogy ez a kiterjesztés csak egy területre nem terjed ki: a közvállalkozások és az EK 86. cikkben meghatározott különleges és kizárólagos jogokat élvező vállalkozások felügyeletére. Ezen a területen a Bíróság csupán azt mondta ki a Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügyben 1997. február 20-án hozott ítéletében (a továbbiakban: a Bilanzbuchhalter-ügyben hozott ítélet)(5), hogy „nem zárható ki előzetesen az, hogy adódhatnak olyan kivételes helyzetek, amikor magánszemély vagy esetleg a jogalanyok valamely csoportja kollektív érdekeinek védelmére alapított társulás kereshetőségi joggal bírhat a Bizottság azon döntése ellen, hogy nem jár el a 90. cikk (1) és (3) bekezdésében rögzített felügyeleti kötelezettsége alapján”(6).

2.     A max.mobil kontra Bizottság ügyben 2002. január 30‑án hozott ítéletében (a továbbiakban: a megtámadott ítélet)(7), az Elsőfokú Bíróság kísérletet tett arra, hogy a fent ismertetett gyakorlat korlátait áttörje azáltal, hogy megfogalmazta azon keresetek elfogadhatóságának elvét, amelyeket a panaszt tevők a Bizottság azon döntéseivel szemben indítottak, hogy nem jár el az EK 86. cikk alapján benyújtott panaszuknak megfelelően. A jelen fellebbezési eljárásban annak megállapítását kérik a Bíróságtól, hogy ez a kísérlet összhangban áll‑e az EK‑Szerződéssel és az ítélkezési gyakorlattal.

I –    A fellebbezés háttere

3.     A megtámadott ítéletből kitűnően a jogvita alapját a Bizottság 1998. december 11‑i döntése képezi, amely szerint nem jár el azon panasz ügyében, amely annak megállapítására irányult, hogy az Osztrák Köztársaság megsértette az EK 82. cikk és az EK 86. cikk (1) bekezdésének együttesen alkalmazandó rendelkezéseit.

4.     A panasz benyújtásakor három szolgáltató osztozott Ausztria GSM-piacán. A piacon elsőként megjelenő hálózatüzemeltető a Mobilkom Austria AG (a továbbiakban: Mobilkom) volt. Ez a vállalkozás kizárólagos joggal rendelkezett a mobiltávközlési ágazatban azt megelőzően, hogy a max.mobil Telekommunikation Service GmbH (a továbbiakban: max.mobil) a piacra lépett. Jelenleg a Mobilkom részvénytársaság, de részvényeinek egy részét még az osztrák állam jegyzi. Miután 1996 januárjában GSM-engedélyt kapott, a max.mobil 1996 októberében belépett a piacra. Ezt követően a pályáztatás útján 1997 augusztusában kiválasztott új szolgáltató, a Connect Austria GmbH is belépett a szóban forgó piacra. A max.mobil 1997 októberében benyújtott panasza lényegében azt kifogásolta, hogy egyrészről a max.mobilra és a Mobilkomra kiszabott díjak között nem volt különbség, másrészről azt, hogy ez utóbbi számára az osztrák hatóságok kedvezményeket és támogatást nyújtottak.

5.     1998. december 11‑én kelt levelében (a továbbiakban: a vitatott jogi aktus) a Bizottság tájékoztatta szándékairól a panaszt tevőt, nevezetesen arról, hogy „[ami azt a tényt illeti, hogy a Mobilkomra nem szabtak ki magasabb díjat, mint amelyet a max.mobilnak fizetnie kell], a Bizottság ezzel szemben úgy véli, hogy önök nem bizonyították kellőképpen olyan állami intézkedés létét, amely erőfölényével való visszaélésre bírta volna a Mobilkomot. A mostanáig folytatott gyakorlata szerint a Bizottság hasonló ügyekben kizárólag akkor indított kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet, amennyiben valamely tagállam magasabb díjat szabott ki a piacra újonnan belépő vállalkozásra, mint a piacon már működő vállalkozásra (lásd a második olaszországi GSM-rádiótelefon-szolgáltatóval szemben támasztott feltételekre vonatkozó 1995. október 4‑i bizottsági határozatot [HL L 280., 1995. november 23.]).”

6.     1999. február 22‑én az Elsőfokú Bíróság Hivatalához benyújtott keresetlevelével a max.mobil keresetet indított a vitatott jogi aktus részbeni megsemmisítése iránt, amennyiben az a panaszt elutasítja. E feltételezéssel szemben a Bizottság a kereset elfogadhatatlanságával, és másodlagosan annak megalapozatlanságával kapcsolatos érveket hozott fel.

7.     A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság úgy határozott, hogy a keresetet érdemben el kell utasítani. Erre a következtetésre azonban az Elsőfokú Bíróság csupán fokozatosan felépített indokolás után jutott. Az Elsőfokú Bíróság elsősorban úgy véli, hogy a kereset elfogadhatóságát és megalapozottságát általános és előzetes megfontolások tükrében kell megvizsgálni. Ennek megfelelően megállapítja, hogy a panaszok gondos és pártatlan kezelésének kötelezettségét a gondos ügyintézéshez való jog indokolja, amelyet az Európai Unió 2000. december 7‑én Nizzában kihirdetett Alapjogi Chartájának(8) 41. cikke is rögzít.

8.     A megtámadott ítélet szerint ennek a kötelezettségnek kettős alapja van. Elsősorban az Elsőfokú Bíróságnak az EK 81., az EK 82., továbbá az EK 87. és EK 88. cikkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatán alapul. Az első fokon eljáró bíróság szerint ezt az ítélkezési gyakorlatot kell kiterjeszteni úgy, hogy az EK 86. cikk (3) bekezdésére is érvényesülhessen. Az ilyen kiterjesztést indokolja az a tény, hogy az EK 86. cikk – mint ahogyan (1) bekezdéséből is kitűnik – minden esetben együttesen alkalmazandó a Szerződés egyéb szabályaival, többek között a versenyjoggal kapcsolatos rendelkezésekkel, amelyek kifejezetten elismerik a panaszt tevők bizonyos eljárási jogait. Jelen esetben a felperes a Szerződés 85. és 86. cikkének alkalmazásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. sz. tanácsi rendelet(9) 3. cikkében szabályozotthoz hasonló helyzetben van, amely cikk felhatalmazza arra, hogy panaszt nyújtson be a Bizottsághoz. Másodsorban a fenti kötelezettség a Bizottság általános felügyeleti kötelezettségéből ered. Természetesen ez a kötelezettség a közösségi jog minden olyan területén fennáll, amelynek célja a torzításmentes versenyjogi szabályozás megteremtése a közös piacon, márpedig az EK 86. cikk e szabályozás része.

9.     Ezzel kapcsolatosan az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy az EK 86. cikk szerinti eljárást meg kell különböztetni az EK 226. cikkben szabályozott eljárástól. Amíg az EK 226. cikk alapján a Bizottság a Bírósághoz „fordulhat” tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás megindítása céljából, addig az EK 86. cikk (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a Bizottság „szükség esetén” megteszi a megfelelő intézkedéseket. Ebből következik, hogy a Bizottság e tekintetben „nem tisztán mérlegelési jogkörrel” rendelkezik.

10.   Az Elsőfokú Bíróság szerint a tény, hogy a Bizottság a panaszok gondos és pártatlan kivizsgálására köteles, nem jelenti azt, hogy ezáltal elveszti az ítélkezési gyakorlatban elismert széles mérlegelési jogkörét annak eldöntésére, hogy milyen lépéseket szükséges tenni, valamint hogy e célból melyek a megfelelő eszközök. Mindemellett ez a szabadság nem korlátlan: a Bizottság egyrészről köteles az egyéni panaszok gondos és pártatlan vizsgálatára, másrészről e kötelezettség teljesítése bírósági felülvizsgálat tárgya. Ebből az elemzésből az Elsőfokú Bíróság két következtetést von le. Elsősorban azt, hogy a panaszt tevőknek jogorvoslati lehetőséget kell biztosítani jogos érdekük védelméhez. Másodsorban azt, hogy a közösségi bíróság szerepének szűk felülvizsgálatra kell korlátozódnia, amely annak vizsgálatából áll, hogy az indokolás prima facie következetes‑e, hogy pontosak‑e a megállapított tények, és hogy vétettek‑e nyilvánvaló mérlegelési hibát a tények értékelése során.

11.   Az Elsőfokú Bíróság a kereset jogalapját a fenti megfontolások fényében kívánja megvizsgálni. Az elfogadhatóságot az Elsőfokú Bíróság két párhuzamos síkon vizsgálja. Elsődlegesen úgy véli, hogy az állami támogatások esetében alkalmazott gyakorlattól eltérően el kell elismerni a panaszokat elutasító határozatok létét az EK 86. cikk (3) bekezdése keretében. Jelen esetben nem volt kétséges az Elsőfokú Bíróság számára, hogy a vitatott jogi aktust ilyennek kell minősíteni. Tehát a felperesnek elsősorban a vitatott jogi aktus címzettjeként van kereshetőségi joga a Bizottsággal szemben. Még azt feltételezve is, hogy a vitatott jogi aktus természete alapján nem minősül a panaszt tevőnek címzett határozatnak, az Elsőfokú Bíróság kiegészítő jelleggel úgy véli, hogy a vitatott jogi aktus közvetlenül és személyében érinti a felperest. E célból hat megfontolást sorol fel az aktus meghozatalával és a felperes ténybeli helyzetével kapcsolatosan.

12.   Ami az ügy érdemét illeti, az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy felülvizsgálata arra korlátozódik, hogy megvizsgálja, a Bizottság teljesítette‑e a panaszok gondos és pártatlan kivizsgálására vonatkozó kötelezettségét. E tekintetben a vitatott jogi aktus érdemi vizsgálata azt mutatja, hogy az ügy releváns elemeit megfelelően figyelembe vették. A Bizottság pontosan állapította meg a tényeket, és nem vétett nyilvánvaló mérlegelési hibát a tények jogi értékelése során. Ezenkívül az a tény, hogy a vitatott jogi aktust a Bizottság és a felperes közötti több egyeztetést követően hozták meg, azt mutatja, hogy ez utóbbi olyan helyzetben volt, amely lehetővé tette számára azt, hogy megértse az aktus indokolását. Ezért nem állapítható meg, hogy a vitatott jogi aktus indokolása az EK 253. cikkben rögzített követelményekre tekintettel hiányos lenne. Következésképpen a keresetet az Elsőfokú Bíróság elutasította.

13.   A Bizottság ezen ítélet ellen nyújtotta be jelen fellebbezését. A Bizottság nem vitatja az Elsőfokú Bíróságnak az ügy érdemi részére vonatkozó értékelését. Csak annyiban kéri a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését, amennyiben az a keresetet elfogadhatónak nyilvánítja. A Bizottság ennek érdekében három jogalapot hoz fel. Elsősorban vitatja a panaszok kivizsgálásához fűződő jog fennállását, amennyiben az a panaszt tevő kereshetőségi jogát eredményezné a panasz elutasítása esetén. Másodsorban nem ismeri el azt, hogy a vitatott jogi aktus természete alapján a felperesnek címzett határozatnak minősülhetne. Harmadsorban úgy véli, hogy nincs olyan körülmény, amely alapján a felperes személyében érintett vállalkozásnak minősülhetne. A fenti indokokra tekintettel a Bizottság fenntartja azt az álláspontját, hogy a megtámadott ítélet tévesen értelmezte a Bíróság fent hivatkozott Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügyben hozott ítéletét, amely e tekintetben meghatározza a magánszemélyek közösségi bíróságokhoz fordulásának feltételeit. Válaszbeadványában a max.mobil a fellebbezés elutasítását, csatlakozó fellebbezése útján pedig a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését kéri annyiban, amennyiben az a keresetét érdemben elutasítja. A 2002. október 24‑én hozott végzéssel engedélyezték a Francia Köztársaság beavatkozását a Bizottság kérelmeinek támogatására.

14.   Tekintettel arra, hogy az ügy összetett jogi problémákat vet fel, úgy vélem, hogy válaszomat a felmerülő általános kérdések vizsgálatával helyes kezdeni (III). Az ilyen vizsgálat érthetővé teszi a megtámadott ítélet ellen benyújtott fellebbezés és a csatlakozó fellebbezés mögött álló különböző indokok értékelését (IV). Az elemzés megkezdése előtt azonban tisztázni kell a fellebbezés elfogadhatóságának kérdését (II).

II – A fellebbezés elfogadhatósága

15.   A felperes fenntartja álláspontját, miszerint a jelen fellebbezés elfogadhatatlan, tekintettel arra, hogy a Bizottság keresetének első fokon teljes egészében helyt adtak. E célból a Bíróság EK‑alapokmánya (a továbbiakban: alapokmány) 56. cikkének második bekezdésére hivatkozik, amelynek értelmében az a fél nyújthat be fellebbezést, akinek indítványát részben vagy egészben elutasították. Tehát felmerül a kérdés, hogy az a tény, hogy a keresetet – a Bizottság első fokon benyújtott kérelmével összhangban – érdemben elutasították, megakadályozhatja‑e a Bizottságot abban, hogy a megtámadott ítélet részbeni hatályon kívüli helyezésére irányuló fellebbezést nyújtson be.

16.   Ez a kérdés nem teljesen újkeletű. A Franciaország kontra Comafrica és társai(10) ügyben hozott ítéletben a Bíróság már elfogadott fellebbezést az Elsőfokú Bíróság olyan ítélete ellen, amely bár elutasította az egyik fél elfogadhatatlansági kifogását, később a keresetet ez utóbbi fél kérelmével összhangban elutasította mint megalapozatlant. A felperes szerint ugyanakkor ez az ítélet jelen esetben nem releváns. Az ítélet „kivételes és ritka esetre” vonatkozott, amennyiben a fenti ügyben hozott ítélet egyedi döntések sokaságából állt össze. Ezen ítélkezési gyakorlat mögött az a szándék húzódott meg, hogy megelőzzék a Bizottság ellen benyújtott fellebbezések esetleges elszaporodását. A fellebbező szerint ezzel ellenkezően a Bíróságnak a fenti ügyben hozott ítélete pontosan a jelen esetre alkalmazandó annyiban, amennyiben a jelenlegi jogvitában a Bizottság nemcsak harmadik fél a jogvitában, mint ahogyan Francia Köztársaság volt a Franciaország kontra Comafrica és társai ügyben, hanem annak résztvevője.

17.   E kérdés megválaszolása előtt fel kell idézni, hogy az alapokmány a fellebbezésre jogosult személyek két csoportját különbözteti meg egyértelműen. Az alapokmány 56. cikkének második bekezdése értelmében fellebbezéssel élhet „bármelyik fél […], akinek indítványait egészben vagy részben elutasították. A tagállamokon és a Közösségek intézményein kívüli beavatkozók csak akkor nyújthatnak be fellebbezést, ha őket az Elsőfokú Bíróság határozata közvetlenül érinti”. Amíg a közönséges felpereseknek érdeket kell bizonyítaniuk a fellebbezéshez, addig „a közösségi intézményeknek semmilyen érdeket nem kell bizonyítaniuk ahhoz, hogy az Elsőfokú Bíróság ítélete ellen fellebbezhessenek”(11). Tehát ez utóbbiak nem kötelesek bizonyítani, hogy a fellebbezés – annak kimenetelétől függően – számukra előnyös lehet(12).

18.   Ugyanakkor a max.mobil azt állítja, mivel az Elsőfokú Bíróság szabadon határozhat az elfogadhatóságról, minden olyan fellebbezést, amelyet kizárólag az Elsőfokú Bíróságnak az első fokon benyújtott kereset elfogadhatóságával kapcsolatos határozata ellen nyújtottak be, a Bíróság előtt elfogadhatatlannak kell ítélni. E tekintetben hivatkozik a Tanács kontra Boehringer ügyben hozott ítéletre(13).

19.   Ezen érvelésnek nem lehet helyt adni. A fenti ítéletben a Bíróság nem arra való hivatkozással utasította el fellebbezést, hogy azt elfogadhatósággal kapcsolatos határozat ellen nyújtották be. A Bíróság azért utasította el a fellebbezést, mert nem létezett megtámadható határozat. A Bíróság úgy vélte, hogy az Elsőfokú Bíróság az adott körülmények között jogszerűen határozhatott úgy, hogy nem szükséges az első fokon benyújtott elfogadhatatlansági kifogásról határozni. Tehát ebben az esetben nem volt olyan, bármely felet hátrányosan érintő határozat, amely ellen az alapokmány 56. cikkének első bekezdése értelmében fellebbezést lehetne benyújtani. Az a körülmény, hogy a közösségi intézmények kedvezőbb feltételek mellett nyújthatnak be fellebbezést, még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincsenek kötelezettségeik. Ez az ítélet azt mutatja, hogy a fellebbezés benyújtása előtt meg kell jelölniük az alapokmány 56. cikkének első bekezdése szerinti megtámadható határozatot.

20.   Ugyanerre a szabályra alapozva ítélkezett a Bíróság a Bizottság és Franciaország kontra TF1 egyesített ügyekben(14), amelyre a max.mobil szintén támaszkodni kíván. Ebben az ügyben az intézményi mulasztás megállapítása iránti kereset okafogyottá vált a Bizottságnak az elsőfokú eljárás során kifejtett állásfoglalása miatt. Tehát e tekintetben az Elsőfokú Bíróság jogszerűen ítélte feleslegesnek a kereset elfogadhatóságának vizsgálatát, így bármely, az elfogadhatóságról szóló állítólagos határozat elleni jogorvoslati eszköz – határozat hiányában – eredménytelen.

21.   Arra kell‑e mindebből következtetni, hogy amennyiben van megjelölt határozat, akkor – pusztán a jog érvényesülése érdekében – az alapokmány lehetővé teszi a privilegizált felperesek számára a fellebbezést? Véleményünk szerint két ok is kizárja az ilyen következtetést, az egyik gyakorlati, a másik jogi természetű. Ami a gyakorlati okot illet, a megfelelő igazságszolgáltatásnak bizonyára érdeke, hogy a fellebbezési jognak szigorú korlátokat szabjon. Ez az érdek különösen érvényesül a jelenlegi helyzetben, amikor a Nizzai Szerződéssel módosított Szerződésben rögzített hatáskörátruházás következtében a Bíróság mint feljebbviteli bíróság feladatköre nagymértékben kiszélesedett. Más, tisztán jogi megfontolás is ezt támasztja alá. Az alapokmány 56. cikke második és harmadik bekezdésének az a célja, hogy egyes fellebbezők vonatkozásában megkönnyítse a fellebbezés gyakorlását. Az ő vonatkozásukban az említett rendelkezés kivételt vezet be a fellebbezés gyakorlására vonatkozó feltételek alól. Azonban ezen a kivételes szabályozáson túlmenően a fellebbezők e csoportjára is vonatkoznak a fellebbezés általános szabályai. Jóllehet a fellebbezés természeténél fogva nem a tényekre vonatkozik, mégis kapcsolódik egy adott ítélethez. Noha ez alapján igaz az, hogy a Bíróság kizárólag jogkérdéseket értékel, az ügy érdemét tárgyaló bíróságnak ezekkel a kérdésekkel az egyedi jogvita megoldása érdekében már foglalkoznia kellett. A Bíróságnak nem feladata, hogy ez alkalomból általános és elvont kérdésekre válaszoljon, vagy „jogi leckét” adjon. Ez magyarázza többek között azt a szabályt is, hogy az állítólagosan hibás indokolás ellen benyújtott fellebbezés elfogadhatatlan, amennyiben a vitatott indokolás és az első fokon eljárt bíróság ítélete között nincsen közvetlen kapcsolat(15). Hasonló szabály következik a fellebbviteli bíróság felülvizsgálati szerepéből is, amelynek célja a közösségi jog helyes értelmezésének és alkalmazásának az adott esetben való biztosítása. Ezért ez valamennyi fellebbezőre kivétel nélkül vonatkozik. Következésképpen a fellebbezők egyes csoportjának kedvező, az alapokmányban rögzített kivételes szabályozást úgy kell kialakítani, hogy számukra megkönnyítse a fellebbezés gyakorlását, ugyanakkor ne változtassa meg e jogorvoslati eszköz objektív célkitűzéseit.

22.   Ebben a szellemben megfontolásra javaslom azt, hogy az alapokmányban privilegizált fellebbezők vonatkozásában a fellebbezés elfogadhatósága ne csupán a rendelkező rész től függjön, hanem az első fokon eljárt bíróság által a megtámadott ítéletben kifejtett jogi következtetések től is. Lehetővé kell tenni számukra, hogy az Elsőfokú Bíróság közbenső következtetései ellen is fellebbezhessenek, akkor is, ha az ítélet rendelkező része teljes egészében megfelel kérelmeiknek. Ebben az esetben még két feltételnek teljesülnie kell. Bizonyítani kell egyrészről, hogy a megtámadott következtetések a szóban forgó ügyben kialakult vita eredményeként születtek, másrészről pedig, hogy kapcsolódnak az Elsőfokú Bíróság ítéletének rendelkező részéhez(16).

23.   Amennyiben elfogadjuk ezt az érvelést, már nem tűnik szükségesnek – ahogy azt a max.mobil állítja(17) – az ítélet vitatott részéből esetlegesen felmerülő, a lehetséges későbbi esetekre vonatkozó következmények vizsgálata. Ugyanígy következik az, hogy – az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – nem lesz elfogadható az olyan felperesi fellebbezés, bárki legyen is a felperes, amely a jogvitától független jogi indokolást támad, illetve amelynek nincs hatása az ítélet rendelkező részére. Bár ez az érvelés egyes felperesek javára kiterjeszti a fellebbezés jogalapját, ugyanakkor kizár minden olyan fellebbezést, amelyet kizárólag e jog érvényesítése érdekében nyújtanának be.

24.   Jelen esetben az Elsőfokú Bíróság azon következtetése, amelyben a keresetet elfogadhatónak nyilvánítja, ellentmond annak az elfogadhatatlansági kifogásnak, amelyet a Bizottság emelt az elsőfokú eljárás folyamán. Ezért a vitára vonatkozó első feltétel teljesül. Továbbá a megtámadott következtetést az Elsőfokú Bíróság nyilvánvalóan olyan lépésnek ítélte, amely szükséges a szóban forgó jogvita megoldásának megtalálásához. Jóllehet nem szerepel az ítélet rendelkező részében, az elfogadhatóságra vonatkozó következtetés az Elsőfokú Bíróság által az adott jogvitában hozott ítélet szerves részét képezi. Az ítélet megtámadott része és az érdemi határozat közötti kapcsolatra vonatkozó feltétel tehát szintén teljesül. Következésképpen úgy vélem, hogy a jelen fellebbezést elfogadhatónak kell nyilvánítani.

III – Előzetes kérdések

25.   Két kérdés merül még fel az üggyel kapcsolatosan. Ezek egyrészről az EK 86. cikk és a felülvizsgálati eljárásnak a Szerződés általános rendszerében elfoglalt helyére, másrészről a vitatott jogi aktus jogi természetére vonatkoznak. Ez a két kérdés járja körül a panaszt tevők közösségi bírósághoz fordulásának problémáját abban az esetben, amikor a Bizottság megtagadja az EK 86. cikk (3) bekezdése szerinti eljárás megindítását.

26.   Elöljáróban le kell szögezni, hogy az EK 86. cikkben a Bizottságra ruházott hatáskör meglátásom szerint a magánszemélyek érdekét közvetlenül érinti. Ebből azonban nem következik az, hogy valamennyi ilyen érdek vonatkozásában elismerhető a Bizottság által hozott jogi aktus elleni kereshetőségi jog. Szükséges még bizonyítani, hogy teljesülnek‑e a Szerződésben meghatározott, az elfogadhatóságra vonatkozó feltételek.

A –    Az EK 86. cikk (3) bekezdésében rögzített felülvizsgálat helye a Szerződés általános rendszerében

27.   A versenyjog egyéb területeitől eltérően az állammal különös kapcsolatot fenntartó vállalkozások viselkedésének felügyelete nem vezetett végrehajtási szabályozás elfogadásához. Az ilyen joghézag az analógiának kedvez. Következésképpen a felügyeletet két általános módon lehet megvalósítani: vagy a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás egy különleges formájaként, vagy a versenyellenes piaci magatartás felügyelete szerinti eljárásként.

28.   Az első feltételezés alapján, amelyet a Bizottság rendre fenntart(18), a felügyelet ezen a téren elsősorban a Bizottság és az érintett tagállam közötti együttműködésen alapul. Következésképpen a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amely kizárja a magánszemélyek azon jogát, hogy a Bizottságtól meghatározott álláspont elfogadását követeljék. A panaszt tevők egyéni kereshetősége nem elismert, mivel az ilyen rendszerben a Bizottság beavatkozásának tárgya kizárólag az államra és a közösségi hatóságokra tartozó ügy. Ez az okfejtés ellentmond a max.mobil jelen esetben fenntartott érvelésének, amelynek értelmében az EK 86. cikk szerint gyakorolt felügyeletnek a versenyjoghoz kell kapcsolódnia. Az a tény, hogy a fenti rendelkezés a vállalkozásokra vonatkozó versenyjogi szabályokról szóló fejezetben szerepel, a Szerződés megalkotóinak egyértelmű szándékát jelzi. Következésképpen az ilyen felügyelet lényeges szubjektív elemmel bír, amennyiben – mint ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság is kifejtette – „célja az, hogy megvédje a gazdasági szereplőket azon intézkedésekkel szemben, amelyekkel a tagállamok a Szerződésben garantált alapvető gazdasági szabadságjogok érvényesülését veszélyeztethetik”(19). Ezért a Bizottság számára e téren elismert mérlegelési jogkör gyakorlását a magánszemélyek számára elismert szubjektív jogok meghatározott köre korlátozza(20).

29.   A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság kifejezetten az utóbbi tétellel ért egyet. Úgy vélem, hogy ítélkezési gyakorlatában a Bíróság kevésbé határozott álláspontot képvisel. A Hollandia és társai kontra Bizottság ügyben(21) a Bíróság úgy rendelkezett, hogy ez a hatáskör nélkülözhetetlennek bizonyulhat ahhoz, hogy a Bizottság a versenyjogi szabályok érvényesülésének őreként az EK 81‑88. cikkben ráruházott feladatát teljesíteni tudja. A Bíróság tehát a Bizottságnak az EK 86. cikk szerinti döntései útján a tagállamokkal szemben gyakorolt hatáskörét az EK 88. cikk szerint ráruházott hatáskörrel hasonlította össze(22). Ugyanakkor más ügyekben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az állami támogatások felügyelete „a tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetek egyik fajtája”(23).

30.   Véleményünk szerint különbséget kell tenni – ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság is teszi – az EK 86. cikk (3) bekezdése és az EK 226. cikk között. Az Elsőfokú Bíróság azonban téved a megtámadott ítéletben, amikor ezt a különbségtételt a Bizottságra ruházott mérlegelési jogkör mértékére alapozza. A Bizottságra ruházott jogkört nem lehet érdemben összehasonlítani az alapján, hogy „megteheti” vagy „szükség esetén” megteszi a szükséges intézkedéseket. Amennyiben e két eljárás között különbséget kell tenni, azt sokkal inkább a Szerződésben meghatározott felülvizsgálatok koncepciójában és természetében rejlő alapvető különbség okán kell elvégezni(24).

31.   Ahogyan arra a Bíróság hivatkozott, az EK 226. cikkben szabályozott igazgatási eljárás célja az, hogy „lehetővé tegye a tagállamok számára azt, hogy a Szerződés feltételeinek szabad akaratukból eleget tegyenek”(25). A Bizottság kizárólag a Szerződés alapján a tagállamokra háruló kötelezettségekkel kapcsolatos eltérő értelmezések tisztázása érdekében avatkozik be. Ugyanakkor a Bizottságnak „nincs olyan hatásköre, amelynek értelmében a tagállamok jogait és kötelezettségeit kötelező jelleggel meghatározhatná, illetve a tagállamok számára garanciát nyújthatna egy adott magatartás közösségi joggal való megfelelőségéről”(26). A Bizottságnak nincs hatásköre kötelezettségszegés megállapítására, illetve arra, hogy a tagállamot annak megszüntetésére kötelezze(27). Következésképpen nem elfogadhatóak a magánszemélyek által benyújtott keresetek a Bizottság azon döntése ellen, hogy elutasította vagy elmulasztotta a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás valamely tagállammal szembeni indítását(28). Egyrészről az ilyen eljárás indításának lehetősége „a magánszemélyek előtt zárva van”(29). Másrészről az ilyen eljárásnak nem az a célja, hogy a magánszemélyekre jogot ruházó határozatokat hozzon(30). Ezért teljesen egyértelmű, hogy a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás semmilyen közvetlen jogviszonyt nem hoz létre a magánszemélyekkel(31).

32.   A Bizottságnak az EK 86. cikk (3) bekezdése szerinti hatásköre egészen más jellegű. Az ítélkezési gyakorlat értelmében „a Bizottságra ruházott felügyeleti hatáskör – az EK 90. cikk (3) bekezdése alapján – magában foglalja a Szerződésből eredő kötelezettségek pontos meghatározásának a lehetőségét”(32). E felügyeleti hatáskör terjedelme a Szerződés azon szabályainak hatókörétől függ, amelyek érvényesülését biztosítani kívánja(33). Ahol ez a vállalkozásokra vonatkozó versenyjogi szabályokkal együttesen alkalmazandó, logikusnak tűnik a Bizottság számára a fenti szabályok érvényesítése terén ráruházott hatásköréhez hasonló hatáskört biztosítani. A versenyjogi szabályok ugyanakkor a Bizottság számára közvetlen felügyeleti hatáskört biztosítanak a közös piacon működő gazdasági szereplők felett, amely olyan kötelező erejű határozatok meghozatalát teszi lehetővé, amelyek sérelmezhetők.

33.   A Hollandia és társai kontra Bizottság ügyben a Bíróság kifejtette, hogy a Bizottságra az EK 86. cikk (3) bekezdésében ruházott hatáskör hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében el kell „ismerni a Bizottság hatáskörét arra, hogy valamely tagállami intézkedésről megállapítsa, hogy az a Szerződés rendelkezéseivel összeegyeztethetetlen, és jelezze azokat a lépéseket, amelyeket a szóban forgó tagállamnak meg kell tennie a közösségi jogból származó kötelezettségek teljesítése érdekében(34). A következő pontban a Bíróság hozzátette, hogy „az ilyen hatáskör elismerése ugyancsak nélkülözhetetlen a Bizottságnak ahhoz, hogy a Szerződés 85–93. cikkében ráruházott feladatát, a versenyjogi szabályok érvényesülésének felügyeletét teljesíteni tudja”. A versenyjogi szabályokkal együttesen alkalmazva az EK 86. cikknek az a célja, hogy biztosítsa azt, hogy egy adott ágazatban a magánvállalkozások és az államilag ellenőrzött vagy támogatott vállalkozások közötti verseny nem torzul. Ez egyben a közös piacon folyó verseny torzulását előidézni képes egyes állami intézkedések ellenőrzését is jelenti a Szerződés rendelkezéseinek fényében(35).

34.   Amennyiben tehát a Szerződésekben rögzített egyéb eljárással való hasonlóságot keresünk, azt kevésbé találhatjuk az EK 226. cikkben, mint az ESZAK‑Szerződés 88. cikkében, amely lehetővé tette a Bizottság számára, hogy közvetlenül állapítson meg kötelezettségeket és szankciókat a tagállamokkal szemben(36). Ugyanakkor biztos az, hogy ez esetben az érintett magánszemélyek a Bírósághoz fordulhattak, amennyiben a Bizottság nem szólította fel a tagállamokat kötelezettségeik teljesítésére(37).

35.   A fentiekből következik, hogy a Bizottság számára az EK 226. cikkben és az EK 86. cikkben elismert hatáskörök célja különböző, és különböző szabályok vonatkoznak rájuk. Jóllehet a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján a Bizottság egyik esetben sem köteles eljárni(38), azokban az esetekben azonban, amikor a Bizottságnak közvetlen hatásköre van a piacot érintő döntések meghozatalára – mint ahogyan a versenyjog területén is – az ítélkezési gyakorlat megköveteli, hogy az érdekükben érintett magánszemélyek jogi védelme elismert legyen. Az ilyen védelem lehet szűk vagy széles körű az adott ágazat sajátosságai és az elfogadott rendelkezések függvényében. Különösen tekintettel kell lenni a Bizottság határozataival érintett érdekek természetére(39). Azonban minden olyan területen, ahol a Bizottság ilyen hatáskörrel rendelkezik, el kell ismerni az erre jogosult, illetve a szóban forgó határozatban különösen érintett magánszemélyek kereshetőségi jogát a fenti joguk vagy érdekeik érvényesítéséhez(40).

B –    A vitatott jogi aktus jogi természete

36.   Annak eldöntése végett, hogy a vitatott jogi aktus a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján megtámadható aktusnak minősül‑e, pontosan meg kell határozni annak tartalmát és hatályát.

37.   A megtámadott határozatban az Elsőfokú Bíróság a vitatott jogi aktust elsődlegesen egyéni hatályú, panaszt elutasító határozatként értelmezi, amely hasonlít az EK 81. és EK 82. cikkben foglalt elvek megsértése miatti panaszok lezárásáról szóló határozatokhoz. A Bizottság szerint ezzel szemben a levelet olyan aktusnak kell tekinteni, amelynek nincs „határozati” jellege. Kizárólag belső aktusról van szó, amely a Bizottság szándékát fejezi ki egy adott pillanatban. Az a tény, hogy a levelet tájékoztatás céljából a panaszt tevőnek elküldték, nem eredményezi azt, hogy kötelező jogi erővel bíró határozatnak kelljen minősíteni. Ami a francia kormányt illeti, csatlakozik az Elsőfokú Bíróság által másodlagosan kifejtett elemzéshez, és úgy véli, hogy az ilyen helyzetben hozott aktust az érintett tagállamnak, és nem a magánszemélynek intézett határozatnak kell tekinteni. E tekintetben a francia kormány az EK 88. cikk rendelkezéseinek az EK 86. cikk (3) bekezdésének szövegével történő összehasonlítására támaszkodik, amely utóbbi szerint a megfelelő határozatokat a „tagállamokhoz” kell intézni.

38.   Nem vagyunk teljesen meggyőződve egyik fent kifejtett érvelésről sem. Először is az összehasonlítás, amelyre az Elsőfokú Bíróság támaszkodik, ellentmondásosnak tűnik. Az ügyet lezáró határozat, amelyről a megtámadott ítélet 67. pontja említést tesz, az EK 81. és EK 82. cikkek alkalmazásáról szóló rendelkezések értelmében tett kérelemre adott válasz. A határozat olyan eljárást zár le, amely a jogos érdeket bizonyító természetes és jogi személyek számára bizonyos eljárási garanciákat ad a panasz benyújtásához és az észrevételeik megtételéhez fűződő jogaikkal kapcsolatosan. Ugyanakkor pontosan ez, a 17. sz. rendelet(41) 3. cikkében és a 2842/98/EK rendelet(42) 6. cikkében rögzített garanciák alapján ismerte el a Bíróság a panaszt tevőknek a panaszt elutasító határozathoz való jogát. Ez volt az alapja annak, hogy a Guérin automobiles kontra Bizottság ügyben(43) a Bíróság úgy határozott, hogy az eljárás lezárásakor „a Bizottság köteles eljárást indítani a panaszban megjelölt személy ellen […], vagy a panaszt elutasító végleges határozatot hozni, amely a közösségi bíróságok előtt megsemmisítés iránti kereset tárgya lehet”. Erről a határozatról a jogszabályok nem rendelkeznek kifejezetten. Létezését igazolja azonban a panaszt tevő számára elismert jogállás az EK 85. cikk szerinti felülvizsgálat keretében.

39.   Az EK 86. cikk nem ismer el ilyen jogállást. Jóllehet igaz, mint ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság is kifejti a megtámadott ítélet 51. pontjában, hogy az EK 86. cikk megsértése miatt, illetve a 17. sz. rendelet 3. cikke szerinti panaszt tevők helyzete „hasonló”, az mégsem teljesen megegyező. A panasz benyújtásának lehetősége ezen a téren nem kizárt. Ugyanakkor ez jogilag nem védett lehetőség. Megállapítható, hogy a panasz benyújtásának jogilag nem védett, csupán de facto elismert lehetősége nem alkalmas arra, hogy különleges jogokat ruházzon a panaszt tevőre(44). A jelen esetben a panaszt tevőnek semmilyen formális joga nem volt sem kérelem benyújtására, sem a Bizottság által levezetett vizsgálati eljárásban való részvételre. Következésképpen panasza nem hozott létre különleges jogviszonyt a Bizottsággal. Jogilag a Bizottság aktusa nem áll összefüggésben olyan kérelemmel, amelyre egyébként a megfelelő módon és formában kellene választ adnia. Még abban az esetben is, ha a vitatott jogi aktus alapja a panasz lenne, jogilag ez utóbbi akkor sem képezhetné a Bizottság által lefolytatott vizsgálati eljárás kezdő aktusát, és a panaszt tevő sem lenne az így lefolytatott vizsgálat nyomán elfogadott aktus formális címzettje. Az aktus jogi természetének meghatározásához tehát nem annak betű szerinti tartalmát kell figyelembe venni. Jóllehet címzettje a felperes, a vitatott jogi aktus nem minősül a panasz lezárásáról szóló egyéni hatályú határozatnak.

40.   Nagyobb hitelt érdemel‑e a francia kormány érvelése, amely szerint a megtámadott jogi aktus az érintett államhoz intézett határozatként értelmezhető? Ez az álláspont a Bíróságnak az állami támogatások terén elfogadott álláspontját érvényesítheti. A Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítéletében(45) a Bíróság lényegében úgy értékelte, hogy mivel sem a Szerződés, sem a közösségi jog nem rendelkezik az állami támogatást bejelentő panaszok eljárási rendjéről, a Bizottságnak az ilyen ügyekben hozott határozatait az érintett tagállamhoz kell intéznie. Úgy tűnhet, hogy mivel ugyanezek a feltételek vonatkoznak az EK 86. cikkben szabályozott területre is, ennek megfelelő következtetést kell levonni. Ez azonban az EK 88. cikkben és az alkalmazásáról szóló rendelkezésekben rejlő sajátosságok félreértelmezéséhez vezetne.

41.   Valójában a Bizottságnak az EK 88. cikk keretében elfogadott aktusai a tagállamok által elfogadott intézkedésekkel kapcsolatos bejelentési, illetve folyamatos vizsgálati kötelezettség teljesítésének felelnek meg. Az EK 86. cikk (3) bekezdése keretében ráruházott hatáskörével ellenkezően a Bizottság az állami támogatások terén kizárólagos hatáskörrel rendelkezik, amelyet a tagállamokkal szoros együttműködésben gyakorol. A Bizottság az érintett tagállammal folytatott párbeszéd keretében vizsgálja a támogatást még akkor is, amikor jogszerűtlen, be nem jelentett támogatás ügyében jár el. Ebben az esetben a támogatás visszafizetéséről vagy annak a Szerződéssel való összeegyeztethetőségéről szóló határozatot megelőző eljárást jogi szempontból nem az indítja el, hogy a Bizottság milyen módon szerzett tudomást a támogatásról; az ilyen határozatot minden esetben az adott tagállam által szolgáltatott tájékoztatásra és észrevételre adott válasznak kell tekinteni. A fenti álláspontot elfogadva az EK‑Szerződés 93. cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 1999. március 22‑i tanácsi rendelet(46) fogalmazza meg azt az elvet, hogy az állami támogatással kapcsolatos valamennyi határozatot az érintett tagállamhoz kell intézni.

42.   Ugyanakkor, az EK 86. cikk (3) bekezdésében felállított rendszerre nem vonatkoznak olyan különleges feltételek, mint az EK 88. cikkére. Az EK 86. cikk keretében a Bizottság aktusainak meghozatalára egyáltalán nem az érintett tagállammal folytatott párbeszéd keretében kerül sor. Következésképpen nem lehet azt feltételezni, hogy a Bizottság állami intézkedéssel kapcsolatos aktusának szükségképpen az érintett tagállam a címzettje.

43.   Tulajdonképpen a jelen ügyben érintett aktus célja nem más, mint az, hogy valamely sajátos helyzet ténybeli elemeit a versenyjogi szabályok tükrében állapítsa meg. A Bizottság úgy véli, hogy az EK 82. cikk az EK 86. cikkel együttesen nem alkalmazható a szóban forgó esetre. Ezzel az aktussal a Bizottság egy adott helyzetet kapcsol össze a Szerződés egyes rendelkezéseivel, és ebből von le következtetéseket saját szerepére, mint a Szerződés rendelkezéseinek őrére vonatkozóan. Az ilyen aktusnak önmagában nincsen meghatározott címzettje. Ahogyan nem minősül az arra jogosult panaszt tevő által benyújtott kérelemre adott válasznak, a vitatott jogi aktus az érintett tagállam számára sem ír elő meghatározott magatartást. Az a tény, hogy az aktust a panaszban említett ténybeli elemekre tekintettel hozták meg, továbbá az, hogy valamely tagállam intézkedésével kapcsolatos, semmit nem változtat természetén, amely a Szerződés egyes rendelkezéseinek alkalmazhatóságára vonatkozó objektív jogi helyzet megállapítása. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy az aktus az érintett államra és magánszemélyekre jogkövetkezménnyel járhat.

44.   Valójában a Bizottság téved, amikor azt állítja, hogy az ilyen aktusnak nincsen „határozati” jellege. Ahhoz, hogy a közösségi aktusok jogi minősége a vitás helyzetekben meghatározható legyen, az aktus hatásait, és nem célját kell figyelembe venni. Az állandó ítélkezési gyakorlat alapján az intézmények által meghozott valamennyi, jogkövetkezménnyel járó intézkedés az EK 230. cikk értelmében megtámadható jogi aktusnak minősül(47). Ez különösen így van, ha a szóban forgó jogi aktus hatása meghatározott személyek jogi helyzetének jelentős megváltoztatását eredményező szabályok vagy magatartásformák elfogadásának megakadályozása, vagy kikényszerítése. Ennek megfelelően határozhatott az Elsőfokú Bíróság úgy, hogy a Bizottság tagjának nyilatkozata, amely szerint valamely összefonódási műveletnek nincsen közösségi vonatkozása, jóllehet a nyilatkozatnak nem volt név szerinti címzettje, egyszerre érintette azokat a tagállamokat, amelyeknek a művelettel kapcsolatos hatásköre addigra megállapítást nyert, az összefonódásban részt vevő vállalkozásokat, amelyek egyúttal mentesültek az adott művelet bejelentésétől, és magát a Bizottságot is, amelynek magatartását ezt követően a fenti nyilatkozat határozta meg(48).

45.   Jelen esetben úgy vélem, hogy nem vitatható az, hogy a vitatott jogi aktus az érintett tagállamra jogkövetkezménnyel jár, mivel garantálja a tagállam számára azt, hogy a panaszban említett valamely okból nem válik a Bizottság által indított vizsgálati eljárás tárgyává. Továbbá az állami intézkedéssel érintett vállalkozásokat, valamint az érintett harmadik személyeket megfosztja a Bizottság azon döntésétől, hogy az adott intézkedés a Szerződés rendelkezéseivel összeegyeztethető‑e. Ugyanis, ha az ilyen határozat alkalmas lehet arra, hogy az érintett piacon a magánszemélyekre nézve jogkövetkezménnyel járjon, ugyanez a helyzet abban az esetben is, amikor megtagadják e határozat meghozatalát. Következésképpen úgy vélem, hogy a megtámadott jogi aktus természete szerint olyan határozat, amely megsemmisítés iránti kereset tárgya lehet.

46.   A fent kifejtett elemzés végén két dolog tisztázódni látszik. Egyrészről, ellentétben az Elsőfokú Bíróság ítéletével, a felperes kereshetősége nem azon a tényen alapul, hogy ő a vitatott jogi aktus címzettje. Másrészről ugyanakkor az aktus által érintett egyéni érdekek védelmet igényelhetnek(49). Ezért meg kell még vizsgálni, hogy a felperes mint az eljárásban és az aktusban érintett harmadik személy kereshetőségi joggal rendelkezik‑e az EK 230. cikk negyedik bekezdésének rendelkezéseiben meghatározott feltételek szerint.

IV – A fellebbezésben megjelölt jogalapok vizsgálata

47.   A fellebbezés jogalapjai az Elsőfokú Bíróságnak a kereset elfogadhatóságát megállapító következtetésére vonatkoznak. Az elsődleges problémát az jelenti, hogy a felperes rendelkezik‑e kereshetőségi joggal.

48.   A kereshetőségi jog megállapítása a felperes és a megtámadott jogi aktus közötti különleges kapcsolat fennállását feltételezi. Az EK 230. cikk negyedik bekezdésével összhangban a felperesnek bizonyítania kell, hogy őt a vitatott jogi aktus közvetlenül és személyében érinti. A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság abból a tényből, hogy a felperes helyzetét a vitatott jogi aktus közvetlenül érinti, láthatóan azt a következtetést vonja le, hogy a felperesnek joga van azt a közösségi bíróság előtt megtámadni. Ezzel ellenkezően úgy vélem, hogy e megállapításával az Elsőfokú Bíróság a Szerződésnek a vitás ügyek rendezésére vonatkozó rendelkezéseitől idegen megközelítést alkalmaz. A Szerződés a kereshetőségi jogot csak azon különleges tulajdonságokkal rendelkező felperes számára biztosítja, amelyek őt a címzetthez hasonló módon megkülönböztetik. Jóllehet a versenyjogi vitákban a közösségi bíróság az elfogadhatóság fenti feltételének értékelésében rugalmas volt, nem ismeri el az attól való eltekintést(50).

49.   Jelen esetben tehát nem vitatott, hogy az érintett tagállam kötelezettségszegésének megállapítása iránti eljárás meg nem indításáról szóló határozat az osztrák GSM-piacon jelen lévő vállalkozások helyzetét – köztük a felperesét is –, közvetlenül érinti. Azonban ebből nem következik az, hogy őt a megtámadott jogi aktus személyében is érintené.

50.   A Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján a kereshetőségi joghoz szükséges személyes érdek a felperes olyan különleges tulajdonsága vagy ténybeli helyzete, amely képes őt a szóban forgó aktus címzettjéhez hasonlóan, személy szerint megkülönböztetni(51). A megtámadott ítélet szerint az Elsőfokú Bíróság hasonló érdeket vél találni egyrészről a Bizottságnak a felperes által benyújtott panasz kivizsgálását és formális megválaszolását előíró kötelezettségében, másrészről a felperes ténybeli helyzetére vonatkozó megfontolásokban is.

51.   A Bizottság két ellenvetéssel élt a fenti elemzéssel szemben. Általánosságban fenntartja, hogy e területen nincsen olyan, a panaszok kivizsgálására vonatkozó jog, amely a panaszt tevőre kereshetőségi jogot ruházna. Különösen pedig nem került megállapításra, hogy a magánszemély olyan ténybeli helyzetben lenne, amely őt jog szerint megfelelően megkülönböztetné.

A –    A panaszt tevőnek a panasza kivizsgálásához fűződő joga

52.   A megtámadott ítélet 56. pontjában az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy az ilyen jogot az keletkezteti, hogy a Bizottság köteles a panaszok gondos és pártatlan vizsgálatára. A panasz kivizsgálásához fűződő joga megalapozza a panaszt tevő jogos érdekét, amely már bírói jogvédelemben részesül. Ennek eredménye a Bizottságnak az eljárás megindításáról, illetve meg nem indításáról hozott határozatának megtámadásához fűződő jog.

53.   Kétségtelen, hogy a Bíróság ismételten úgy ítélte meg, hogy a határozathozatali eljárásban elismert jog olyan különleges minőséggel ruházza fel címzettjét, amely megalapozza számára a határozat elleni kereshetőségi jogot(52). A kérdés tehát az, hogy EK 86. cikk megállapít‑e ilyen jogot.

54.   A Bíróság, amikor e kérdésben határoznia kellett, nem tekintette elégségesnek a bizonytalanul meghatározott eljárási jogok fennállását ahhoz, hogy a kereshetőségi jogot elismerje. A Bíróság általában megkívánja, hogy a kereset alátámasztására felhívott jogok kellőképpen „pontosak” legyenek(53). Ez azokra az esetekre is vonatkozik, amikor az egyéni jogok rendeletből(54) származnak, és azokra is, amikor közvetlenül a Szerződés(55) rendelkezéseiből következnek. Ezt mondja ki különösen a Metro kontra Bizottság ügyben hozott ítélet, amire az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 56. pontjában hivatkozik. Ebben az ügyben a Bíróság a gondos igazságszolgáltatás elvére támaszkodik annak igazolása során, hogy a közösségi rendeletekben a természetes vagy jogi személy számára elismert jogos érdek nem érvényesülhetne, ha azt a jog nem részesíti védelemben(56). Azonban a fenti ügyben szóban forgó „jogos érdek” azon személyek érdeke, akik 17. sz. rendelet 3. cikke szerinti panasz benyújtására jogosultak, és akik egyéb eljárási jogokkal is rendelkeznek. Az EK 86. cikkben ugyanakkor nincsen olyan rendelkezés, amely ilyen érdekeket védene, illetve az ilyen érdeket bizonyító személyeknek az EK 81. és EK 82. cikkben biztosítottakkal megegyező jogokat ismerne el(57). Következésképpen téves azt állítani, ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság teszi, hogy ez az ítélkezési gyakorlat ugyanilyen feltételek mellett alkalmazható az EK 86. cikk (3) bekezdése keretében is.

55.   A közvállalkozások vagy az ilyennek minősülő vállalkozások felügyeletének keretében a panaszt tevőkre eljárási jogot ruházó jogszabályok hiányában az Elsőfokú Bíróság a gondos és pártatlan ügyintézési kötelezettségre kíván támaszkodni, amelyet az ítélkezési gyakorlat hozott létre, és a Bizottság általános felügyeleti kötelezettsége indokol. Elemzéseiből egyértelműen kitűnik, hogy az Elsőfokú Bíróság ezekből a kötelezettségekből a közösségi jog általános és magasabb rendű szabályait kívánja megteremteni, amelyek alkalmasak a Bizottság mérlegelési jogkörének korlátozására és a panaszt tevők kereshetőségi jogának megalapozására.

56.   Úgy gondolom, hogy az ilyen kísérlet eleve bukásra van ítélve. Véleményünk szerint a fenti kötelezettségek nem alapozhatnak meg egyéni kereshetőségi jogot. Az EK 211. cikkből levezetett általános felügyeleti kötelezettség kétségtelenül alkalmatlan arra, hogy jogokat állapítson meg a felperes javára. Önmagából ebből az általános kötelezettségből nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy az EK 86. cikk különleges jogot biztosít a panaszt tevők számára. Ami a gondos és pártatlan ügyintézési kötelezettséget illeti, még ha el is ismerjük azt, hogy a Bizottságnak van ilyen kötelezettsége(58), ez számomra nem tűnik szükségesnek a kereset elfogadhatóságának vizsgálatához. Az ilyen kötelezettség objektív hatályú. A megkívánt gondos és pártatlan ügyintézést nem a panaszt benyújtó személy vonatkozásában, hanem elsősorban a megfelelő igazgatáshoz és a Szerződés rendelkezéseinek helyes alkalmazásához fűződő általános érdekre tekintettel kell gyakorolni(59). Ebben az értelemben ez a kötelezettség nem hasonlítható össze az érdekelteket esetlegesen megillető azon jogokkal, amelyek alapján közvetlenül beavatkozhatnak az őket érintő határozatok elfogadásába, úgymint a meghallgatáshoz vagy az iratbetekintéshez való jog. Ebből következik, hogy a fenti jogokkal ellenkezően ez a kötelezettség nem teremti meg a panaszt elutasító határozathoz való szubjektív jogot, és következésképpen a határozat elleni kereshetőségi jogot sem alapozza meg(60).

57.   Úgy vélem tehát, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte úgy, hogy a gondos és pártatlan ügyintézési kötelezettség önmagában alkalmas a panaszt tevő kereshetőségi jogának megalapozásához az EK 86. cikk alkalmazásában. Hibás lenne azt állítani, hogy a Szerződés rendszerében a Bizottság valamely kötelezettségének fennállása a magánszemélyek számára bírói jogvédelmet biztosít. A kereshetőségi jogot az érintett személy különleges helyzetének mérlegelésére kell alapozni(61). Hiábavaló próbálkozás tehát a rendszert a gondos igazságszolgáltatás vagy a hatékony jogorvoslathoz való alapvető jog elveire építeni, mint ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság teszi a megtámadott ítélet 56. és 57. pontjában.

B –    A felperes különleges helyzetéről

58.   A Bizottság vitatja az Elsőfokú Bíróság kiegészítő jellegű elemzését, amelynek értelmében a felperest a megtámadott ítélet minden esetben közvetlenül és személyében érinti.

59.   Elöljáróban megjegyezzük, hogy elemzésében az Elsőfokú Bíróság tévesen értelmezi a Bíróságnak az ezen a téren fennálló ítélkezési gyakorlatát. Meg kell állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság nem hivatkozik arra az ítélkezési gyakorlatra, amely szerint magánszemélyeknek csak „kivételes helyzetben” van kereshetőségi joguk a Bizottság ellen abban az esetben, amikor az megtagadja a határozathozatalt az EK 86. cikk (3) bekezdésében rögzített felügyeleti kötelezettsége keretében(62). A megtámadott ítéletben nincsen kifejezett utalás a felperes esetleges „kivételes helyzetére”.

60.   E tekintetben a felperes hiába hivatkozik az Elsőfokú Bíróság TF1 kontra Bizottság ügyben 1999. június 3‑án hozott ítéletére(63). Nem igaz az, hogy ebben az ítéletben az Elsőfokú Bíróság az EK 86. cikk (3) bekezdéséből az EK 81. és EK 82. cikkében elismert védelemmel egyező közvetlen védelmet vezetett volna le a panaszt tevők tekintetében. Jóllehet ez esetben az Elsőfokú Bíróság elismerte, hogy az EK 86. cikk (3) bekezdése a gazdasági szereplőket kívánja védeni, ugyanakkor annak vizsgálatát, hogy a felperes keresete elfogadható‑e, a fent hivatkozott Bundesverband der Bilanzbucchalter kontra Bizottság ügyben(64) hozott ítélettel összhangban a felperes különleges helyzetétől tette függővé.

61.   A kérdés továbbra is az, hogy a Bíróság által folytatott ítélkezési gyakorlatban is meghatározott keretek alkalmasak‑e arra, hogy az EK 86. cikk alkalmazási körében szabályozzák a panaszt tevők közösségi bíróság előtti kereshetőségi jogát.

62.   Emlékezni kell arra, hogy a fent hivatkozott Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapján „nem zárható ki előzetesen az, hogy adódhatnak olyan kivételes helyzetek, amikor magánszemély vagy esetleg a jogalanyok valamely csoportja kollektív érdekeinek védelmére alapított társulás kereshetőségi joggal bírhat a Bizottság azon döntése ellen, hogy nem jár el a 90. cikk (1) és (3) bekezdésében rögzített felügyeleti kötelezettsége alapján”(65). Melyek ezek a helyzetek? Ítéletében a Bíróság nem találta szükségesnek meghatározni azokat.

63.   Véleményünk szerint nem helyes azt gondolni, hogy a Bíróság e fordulattal mentesíteni kívánta a felperest a vitatott jogi aktus megsemmisítéséhez fűződő közvetlen és személyes érdek bizonyításának terhe alól. A Bíróság szándékát egyértelművé teszi a fenti fordulatnak az indokolás szerkezetében elfoglalt helye. A Bíróság először is felidézi, hogy a Hollandia és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet alapján a magánszemély adott esetben jogosult lehet megsemmisítés iránti kereset benyújtására az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében(66). Az ezen ügyben érintett magánszemély azon közvállalkozás volt, amely a Bizottság által kifogásolt állami intézkedés kedvezményezettje volt. Ez esetben a kereset elfogadhatósága egyértelmű volt, mivel a felperes és a vitatott jogi aktus közötti közvetlen és személyes kapcsolat megléte nem volt megkérdőjelezhető. Egészen más a Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügy hátterét képező helyzet. Ebben az ügyben a keresetet egy német jog szerinti szakmai szövetség nyújtotta be a Bizottság azon döntése ellen, hogy nem jár el az adótanácsadókra vonatkozó német törvénnyel kapcsolatos panasza ügyében. A felperes és a vitatott jogi aktus között nem volt egyértelmű kapcsolat. Ebben az esetben csak a kivételes körülmények indokolnák a kereset elfogadhatóságát a Bizottság azon döntése ellen, hogy nem jár el a panasznak megfelelően.

64.   Számunkra ezért úgy tűnik, hogy ezekben az esetekben a Bíróság által említett helyzetek kivételes jellege egyszerűen abból a nehézségből adódik, amit a személyében érintett magánszemély minőségének megállapítása jelent. Ahogy láttuk, ezen a téren a jogi aktus által érintett harmadik személyeknek nincs védett joga a keresetet támogatására. Az ilyen jog hiányában nehéz valamely ténybeli helyzetből a bíróság előtti eljáráshoz fűződő személyes érdeket levezetni. Különösen nem vitatott az, hogy a felperes és a vitatott állami intézkedés kedvezményezettje közötti versenyhelyzet önmagában nem alapozhat meg ilyen érdeket(67). Ezért szükséges még bizonyítani a „különleges körülményeket”(68) vagy a „kivételes helyzetet” (69), amely az adott intézkedés vonatkozásában megkülönbözteti a felperest a többi érintett vállalkozástól.

65.   Ez a következtetés megegyezik a Mischo főtanácsnok által a Bizottság és Franciaország kontra TF1 ügyre vonatkozó indítványában kifejtettekkel(70). Ez még inkább érvényesül, mióta a Bíróság az Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben 2002. július 25‑én hozott ítéletében(71) megállapította, hogy az egyéni kereshetőségi joggal kapcsolatos feltételt semmi esetre sem lehet figyelmen kívül hagyni, mivel ezzel a közösségi bíróság túllépné a ráruházott hatáskört.

66.   Meg kell még határozni azt a feltételt, amely hasonló körülmények között a kereshetőséghez szükséges egyéni érdek megállapítását lehetővé teszi. Az ítélkezési gyakorlat alapján a felperes akkor minősül személyében érintettnek, ha a vitatott jogi aktust meghozó intézmény az aktus elfogadásakor figyelembe vette különleges helyzetét(72). Véleményem szerint ezt kell a döntő feltételnek tekinteni.

67.   E tekintetben az Elsőfokú Bíróság különböző tényeket állapít meg a megtámadott ítéletben, amelyek nem mind egyformán döntőek(73). Az Elsőfokú Bíróság felidézi különösen, hogy a vitatott jogi aktus a felperes panaszára adott válasz, és hogy a Bizottság több alkalommal egyeztetett a felperessel. Azonban mivel a felperes nem rendelkezett formálisan védett eljárási jogokkal, ezek a tények nem tekinthetőek döntőnek. Az Elsőfokú Bíróság felidézi még továbbá, hogy a felperes tevékenységének jelentős része a vitatott jogi aktusban érintett állami intézkedés kedvezményezettje által folytatott tevékenység jelentős részével versenyhelyzetben volt. Azonban a versenyből származó kapcsolat nem elégséges. A felperes egyéni kereshetőségének megállapítása szempontjából az a meghatározó ebben az ügyben, hogy a Bizottság arra a tényre alapozta határozatát, hogy a Mobilkomot és a max.mobilt ugyanakkora összegű díj fizetésére kötelezték. Tehát a határozat a felperesre és a közvállalkozásra kiszabott díjak összegének összehasonlításán alapult. Íme az olyan helyzet, amely ténylegesen kivételes, mivel ebben az esetben a Bizottság által hozott jogi aktus nagymértékben a felperes különleges helyzetének figyelembevételén alapult(74). Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy a max.mobil helyzete más, mint valamely közönséges versenytárs helyzete. A max.mobilt a megtámadott jogi aktus személyében érinti.

68.   Vajon figyelembe kell‑e venni a Bíróságnak a Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben tett fenntartását, amely szerint bármi legyen is a helyzet, magánszemély ilyen kereset útján nem kényszerítheti közvetve az adott tagállamot arra, hogy általános hatályú jogalkotási aktust hozzon? Mint ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság helyesen állapítja meg a megtámadott ítélet 70. pontjában, a jelen ügyben érintett intézkedés különbözik a Bíróság ezen ítéletéhez vezető ügyben érintett intézkedéstől. A jelen esetben a felperes olyan állami intézkedést kíván kétségbe vonni, amely egyes piaci szereplőkre nézve állapít meg díjtételeket. Következésképpen a fenti fenntartás nem érvényesül.

69.   Úgy vélem továbbá, hogy bár jogszerű lehet a feltehetően érintett érdekek jellegének figyelembevétele a magánszemélyek számára biztosított védelem(75) érvényesítése során, semmi nem igazolja az ilyen védelem fennálltának megkérdőjelezését. E tekintetben kizárólag a vitatott közösségi aktus jellege bír jelentősséggel. A vitatott jogi aktus tárgyául szolgáló állami intézkedés jellegét nem szabad figyelembe venni, mivel ez esetben a Szerződésben meghatározott felügyelet nem érvényesülhetne hatékonyan.

C –    Közbenső következtetés

70.   A fenti vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy téves az Elsőfokú Bíróság azon következtetése, amely szerint „a felperes kereshetőségi joga abból származik, hogy azon vitatott jogi aktusnak a címzettje, amelyben a Bizottság úgy határozott, hogy nem jár el az Osztrák Köztársasággal szemben az EK‑Szerződés 90. cikkének (3) bekezdése szerint a mobiltelefónia terén kiszabott koncessziós díjak összege tekintetében”. Amennyiben az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy ez a következtetés elegendő a kereset elfogadhatóságának megalapozásához, jogban való tévedést követ el.

71.   Ugyanakkor ez a tévedés nem idézheti elő a megtámadott ítélet megsemmisítését e tekintetben, ha bizonyítható az, hogy a felperest a vitatott jogi aktus az EK 230. cikk negyedik bekezdésének megfelelően közvetlenül és személyében érinti. Véleményünk szerint ezen a téren ez akkor valósul meg, ha a max.mobil helyzete lényegesen eltér azon harmadik személyek helyzetétől, akiknek érdekét a vitatott jogi aktus ugyancsak érintheti. Jelen esetben az Elsőfokú Bíróság értékelése szerint a vitatott jogi aktust a felperes helyzetének közvetlen figyelembevételével hozták meg. Ezért megsemmisítés iránti keresete elfogadható volt. Következésképpen meg kell állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság nem követett el jogban való tévedést akkor, amikor megállapította, hogy a kereset elfogadható, és a fellebbezést el kell utasítani.

V –    A csatlakozó fellebbezésben megjelölt jogalapok vizsgálata

72.   A csatlakozó fellebbező vitatja a kereset érdemi értékelését. Az Elsőfokú Bíróság tényben és jogban való tévedését három indokkal támasztja alá.

73.   A csatlakozó fellebbezés jogalapjainak helyes mérlegelése végett vissza kell térni a közösségi bíróság által az e téren gyakorolt felülvizsgálat jellegére. Kissé zavaros az Elsőfokú Bíróságnak a bírósági felülvizsgálat kereteire vonatkozó okfejtése a megtámadott ítélet 58., 59. és 73. pontjában, amit az is tükröz, ahogyan a felülvizsgálatot a jelen esetben gyakorolta.

A –    A bírósági felülvizsgálat természete

74.   Úgy vélem, hogy a félreértések elkerülése végett az alábbi két kérdést kell elválasztani egymástól: egyrészről a bírósági felülvizsgálat terjedelmének kérdését, másrészről a felülvizsgálat eszközeinek és feltételeinek kérdését.

1.      A felülvizsgálat terjedelme

75.   Az Elsőfokú Bíróság szerint az EK 86. cikk (3) bekezdése alapján elfogadott aktus felett gyakorolt felülvizsgálat keretében „a bíróság szerepe szűk felülvizsgálatra korlátozódik”(76), amelynek „terjedelme korlátozott, és mértéke különböző. A figyelembe vett ténybeli elemek pontosságát minden esetben teljes körű bírósági felülvizsgálatnak vetik alá, mivel e tények prima facie értékelése és – még inkább – a beavatkozás szükségességének megítélése az Elsőfokú Bíróság szűk felülvizsgálati hatáskörébe tartozik”(77).

76.   Ezek a megállapítások csak részben pontosak.

77.   Ugyanis nem vitatott, hogy a versenyjogi szabályok alkalmazása terén a Bizottságra ruházott hatáskör összetett gazdasági értékelések elvégzésével jár(78). Ebből következően a bíróságnak ezt tiszteletben kell tartania úgy, hogy korlátozza az ilyen értékelés felett gyakorolt felülvizsgálat terjedelmét(79). Ugyanakkor az így végzett felülvizsgálat is a jogszerűség teljes felülvizsgálatának felel meg, tekintettel arra, hogy kiterjed a közösségi bíróság által a megsemmisítés iránti keresetek esetén rendszeresen ellenőrzött valamennyi jogsértésre. Ez esetben a bírósági felülvizsgálat annak vizsgálatából áll, hogy a tényállást pontosan állapították‑e meg, betartották‑e a formális és eljárási szabályokat, és hogy vétettek‑e nyilvánvaló mérlegelési hibát, vagy történt‑e hatáskörrel való visszaélés(80).

78.   Következésképpen nem pontos az az állítás, hogy a bírósági felülvizsgálat terjedelme korlátozott. Egyrészről nem a felülvizsgálat hatóköre, hanem annak mélysége korlátozott. A bírósági mérlegelés annak vizsgálatára korlátozódik, hogy megvalósult‑e a Szerződés vagy az annak végrehajtására vonatkozó bármely jogszabály nyilvánvaló megsértése. A bíróság arra szorítkozik, hogy megjelölje a vonatkozó jogszabályok tiszteletben tartása és a releváns ténybeli elemek jogi minősítése terén elkövetett nyilvánvaló hibákat. Másrészről az e téren a Bizottságra ruházott mérlegelési jogkörre tekintettel a bíróságnak nem feladata a „beavatkozás szükségességének” felülvizsgálata. Az olyan intézkedés alkalmasságának vizsgálata, amely a közösségi intézmények mérlegelési jogkörébe tartozik, meghaladja a jogszerűség általános felülvizsgálatának korlátait, függetlenül annak mélységétől. Ez kizárólag azon politikai és igazgatási szervek mérlegelési jogkörébe tartozik, amelyek a Szerződés értelmében a közösségi aktusokat meghozzák(81).

79.   Ha a Bizottság mérlegelési jogkörén belül elfogadott aktusait érintő bírósági felülvizsgálatnak létezik is különleges aspektusa, azt máshol kell keresni. Ez azon szabályok természetében rejlik, amelyek e felülvizsgálat gyakorlásának alapjául szolgálnak, azaz azon jogforrásokban, amelyek alapján az elfogadott aktus jogszerűsége értékelésre kerül(82).

2.      A felülvizsgálat feltételei

80.   A közösségi bíróság új módszerekkel gazdagította felülvizsgálatát az olyan esetek mindegyike tekintetében, amikor a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezik annak érdekében, hogy a Közösség igazgatási hatóságaként elláthassa feladatát. Ezt a Bíróság első alkalommal a Technische Universität München-ügyben 1991. november 21‑én hozott ítéletében rögzítette(83). Ezen ítéletben a Bíróság megállapította, hogy az összetett értékeléseket feltételező igazgatási eljárások esetében „a közösségi jogrendben biztosított garanciák tiszteletben tartása az igazgatási eljárásokban még inkább alapvető fontosságú. E garanciák között szerepel a hatáskörrel rendelkező intézmény azon kötelezettsége, hogy gondosan és pártatlanul kivizsgálja a szóban forgó eset valamennyi lényeges elemét [...], valamint az érintett személyeknek a megfelelően indokolt határozathoz való [joga]”(84). Hasonló garanciákat terjesztettek ki a versenyjogi szabályok alkalmazásával kapcsolatos valamennyi eljárásra is. Ez az alapja az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikkének, amelyre az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben hivatkozik(85).

81.   Az ítélkezési gyakorlatban ezeket a garanciákat olyan eszközként értelmezik, amelyek egyrészről megszabják a Bizottság számára elismert mérlegelési jogkör gyakorolásának kereteit, másrészről védik az érdekelt harmadik személyeket, akik számára nem biztosított a határozat címzettjeivel egyenértékű eljárásjogi jogvédelem. E tekintetben a Bizottság tévesen állítja, hogy ezek a garanciák csupán a versenyjogban elismert eljárási jogok következményei. A Bíróság különbséget szokott tenni a fenti garanciák és a magánszemélyek számára biztosított eljárási jogok alkalmazása között(86).

82.   Következésképpen az Elsőfokú Bíróság megalapozottan vizsgálta felül e garanciák alkalmazását olyan esetben, amikor a Bizottság elutasította, hogy az EK 86. cikk (3) bekezdése szerint a panasznak megfelelően eljárjon. Ezzel szemben az Elsőfokú Bíróság megalapozatlanul következtetett ebből arra, hogy a felülvizsgálatnak annak ellenőrzésére kell korlátozódnia, „[…] hogy a megtámadott jogi aktus első látásra tartalmaz‑e megfelelő indoklást, amelyből megállapítható, hogy figyelembe vették‑e az iratok releváns elemeit”(87).

83.   Az ilyen álláspont nincs összhangban a Bíróság ítélkezési gyakorlatában rögzített felülvizsgálati feltételekkel. E téren két érv is szól az Elsőfokú Bíróság értékelése ellen. Elsőször is a megtámadott ítélet nem vesz tudomást arról a tényről, hogy a versenyjogi szabályok alkalmazása során a Bizottság valahányszor mérlegelési jogkörét gyakorolja, nem elégséges az „első látásra következetes” indokolás. A jelen esetben kétséget kizáróan figyelembe kell venni az elfogadott jogi aktus természetét. Azonban az EK 235. cikkben előírt indokolásnak minden esetben „világosan és egyértelműen fel kell tüntetnie a jogi aktust elfogadó intézmény érveit oly módon, hogy lehetővé tegye az érdekeltek számára a meghozott intézkedés indokainak megismerését, a hatáskörrel rendelkező bíróság számára pedig a felülvizsgálat gyakorlását”(88). Ezért az indokolás logikájának egyszerű vizsgálata önmagában nem elegendő; azt is vizsgálni kell, hogy a jogi aktus kibocsátója megfelelően feltárta‑e az értékelés alapjául vett körülményeket és indokokat.

84.   Másodsorban úgy tűnik, hogy az Elsőfokú Bíróság az iratok releváns elemei figyelembevételének szükségességét, amely a gondos és pártatlan ügyintézési kötelezettségen alapul, az indokolási kötelezettség felülvizsgálata alá sorolja. Márpedig ez a két kötelezettség kétséget kizáróan a jogi eszközök két különböző osztályába tartozik. A megfelelő indokolás kötelezettsége a vitatott jogi aktusra vonatkozó alaki szabályok vizsgálatához kapcsolódik. Az aktus szövegében fel kell tüntetni az aktus elfogadásának indokait. Ezzel szemben a panaszok pártatlan kivizsgálásának kötelezettsége a vitatott jogi aktus anyagi jogszerűségének vizsgálatához kapcsolódik. Ez azt jelenti, hogy a felülvizsgált aktus érvényességéhez nem elegendő a nyilvánvalóan helyes jogi minősítés; ehhez az aktus igazolására alkalmas valamennyi jogi és ténybeli elem gondos vizsgálatára is szükség van.

85.   Ebből következik, hogy – szemben azzal, amit az Elsőfokú Bíróság állít a megtámadott ítélet 73. pontjában – nem lehet „együttesen vizsgálni” „az indokolási kötelezettség megszegésével, valamint az EK 82. és EK 86. cikk megszegésének vizsgálata során vétett nyilvánvaló mérlegelési hibával összefüggő jogalapokat”. Az ilyen megközelítés zavart kelthet a vitatott jogi aktus indokainak és indokolásának értékelése között. Ezért ahogyan arra a Bíróság már rámutatott a Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben, az Elsőfokú Bíróság félreértelmezte felülvizsgálatiának kereteit azzal, hogy elmulasztotta – akár csak formálisan is – „az indokolási kötelezettség és a határozat érdemi jogszerűsége közötti szükséges különbségtételt”(89).

86.   Emellett vizsgálni kell azt is, hogy az Elsőfokú Bíróság nem követett‑e el jogban való tévedést, amikor megállapította, hogy a vitatott jogi aktus külön-külön nem sérti e két jogalapot.

B –    A bírósági felülvizsgálat gyakorlása

87.   A felperes három kifogást emel az Elsőfokú Bíróságnak az ügy érdemi értékelésével szemben.

1.      Tényben való tévedés

88.   A felperes elsősorban azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság számos olyan ténybeli elemet nem vett figyelembe, amelyek alapján megállapítható lenne, hogy a max.mobil és a Mobilkom által fizetett díjak valójában nem egyeznek meg.

89.   Emlékezni kell arra, hogy a fellebbezés elbírálása során nem a Bíróság feladata, hogy az Elsőfokú Bíróság tényekre vonatkozó mérlegeléséről határozzon, kivéve azt az esetet, ha a ténybeli elemek első fokon történő értékelése nyilvánvalóan pontatlannak tűnik(90). A jelen esetben ilyen pontatlanságról nem beszélhetünk. Nem vitatott, hogy a szóban forgó két szolgáltató által fizetett díjak összege formálisan azonos. Az Elsőfokú Bíróság tehát nem volt pontatlan, amikor azt állapította meg, hogy a vitatott jogi aktust ezekre – a vitathatatlanul valós – tényekre alapozták. Következésképpen a vitatott jogi aktus tényeinek torzításán alapuló fellebbezési jogalapot mint nyilvánvalóan megalapozatlant el kell utasítani.

90.   Érvelésében, amely annak megállapítására irányul, hogy a kiszabott díjak között különbség áll fenn, és ez hátrányos megkülönböztetést eredményez, mivel a Mobilkom a díj fizetésére kedvezményt és fizetési halasztást kapott, a felperes valójában az Elsőfokú Bíróságnak a lényeges ténybeli elemek jogi minősítésében elkövetett állítólagos hibájára utal. Ezért ezt a kérdést a második állítólagos jogalap keretében kell elbírálni.

2.      A tényállás jogi minősítésének felülvizsgálatában elkövetett hiba

91.   Másodsorban a felperes a jogi minősítés nyilvánvalóan hibás voltával összefüggő jogalapot hoz fel. Az Elsőfokú Bíróságnak fel kellett volna ismernie, hogy két alapvetően eltérő helyzet, nevezetesen a max.mobil és a Mobilkom helyzetének azonos kezelése a Szerződés által tiltott hátrányos megkülönböztetést valósított meg.

92.   A megtámadott ítélet 75. pontjában az Elsőfokú Bíróság teljes mértékben a Bizottság által a vitatott jogi aktusban felhozott elemekre alapozta értékelését, nevezetesen egyrészről a két érintett szolgáltató által fizetendő díj azonosságára, másrészről arra a tényre, hogy a Bizottság következtetése az intézmény korábbi gyakorlatával összhangban volt. Ez az Elsőfokú Bíróság számára elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsa, hogy a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát.

93.   Ennek megállapítása során az Elsőfokú Bíróság félreértelmezte felülvizsgálatának kereteit, amelyekről feltételezte, hogy azokhoz jog szerint kötve van. A nyilvánvaló mérlegelési hiba vonatkozásában az Elsőfokú Bíróságnak kellett volna ellenőriznie azt, hogy eleget tettek‑e a gondos és pártatlan ügyintézési kötelezettségnek. Az ilyen kötelezettség a panaszt tevő által vizsgálatra előterjesztett valamennyi ténybeli és jogi körülmény gondos megvizsgálását feltételezi. Jelen esetben ezek a körülmények – mint ahogyan az a megtámadott ítélet 30–34. pontjából is következik – a Mobilkom számára nyújtott állítólagos pénzügyi előny, az utóbbi számára biztosított koncesszió állítólagosan magasabb értéke, valamint az ilyen piacokon a koncesszió kiosztása során a különböző gazdasági szereplők egyenlő elbánásának szükségessége voltak.

94.   Egyértelmű, hogy azzal, hogy az Elsőfokú Bíróság nem vizsgálta meg, hogy a Bizottság a hozzá benyújtott iratok valamennyi releváns elemét figyelembe vette, jogban való tévedést követett el, így nem szükséges arról határozni, hogy az Elsőfokú Bíróságnak milyen következtetésre kellett volna jutnia, amennyiben a fenti vizsgálatot elvégzi, különösen azt illetően, hogy a Bizottság mulasztott‑e akkor, amikor az adott esetben nem állapított meg nyilvánvaló hátrányos megkülönböztetést(91).

3.      Az indokolás elmulasztásának felülvizsgálatában elkövetett jogi hiba

95.   Utolsósorban a felperes azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság jogban való tévedést követett el, amikor megállapította, hogy a vitatott jogi aktust az EK 253. cikk feltételei szerint megfelelően indokolták.

96.   A megtámadott ítélet 79. pontjában az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy az indokolás megfelelő, mivel a felperes olyan helyzetben volt, amely lehetővé tette számára, hogy megértse a vitatott jogi aktus indokolásában szereplő okokat. Ezt az is alátámasztja, hogy a vitatott jogi aktust a felperes és a Bizottság közötti több egyeztetés után és a felperes által ismert helyzetben hozták meg.

97.   Nem vitatható, hogy azt a kérdést, hogy a határozat indokolása megfelelő‑e, „nemcsak annak szövege, hanem a szóban forgó ügy hátterét képező körülmények, és az ügyre vonatkozó valamennyi jogszabály figyelembevételével kell megválaszolni”(92). Az ítélkezési gyakorlat alapján az ilyen körülmények figyelembevétele igazolhatja az indokolási kötelezettség szigorának enyhítését, különösen a „megszerzett ismeretek” címén. Ugyanis amennyiben jó okunk van feltételezni, hogy a felperes olyan helyzetben volt, hogy megismerhette a Bizottság által végül elfogadott határozat indokait, feltételezhető, hogy e tekintetben teljesítették az indokolási kötelezettséget(93). Az ilyen elemzést azonban óvatosan kell alkalmazni, mert az érintett személyek védelmét veszélyeztetheti(94). Az érdekelt személy által ténylegesen megszerzett ismeret valósága felől semmi kétely nem maradhat. Bármi legyen is a helyzet, a meghozott határozat megfelelő indokolásához nem elegendő a korábbi határozatokra(95) vagy az eljárásban részt vevő felek érveléseire(96) történő utalás. Ez abban az esetben még inkább érvényesül, amikor a Bizottság bonyolult gazdasági kérdésekben széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Ilyen esetben az érintett személyeknek jogos érdeke, hogy megfelelő formában tájékoztatást kapjanak azokról az okokról, amelyek a Bizottságot az aktus elfogadására vezették(97). Az ilyen érdeket nemcsak az aktus címzettjei, hanem ugyanúgy az aktus által az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül és személyükben érintett más személyek esetében is el kell ismerni(98).

98.   Jelen esetben az Elsőfokú Bíróság teljes mértékben a felperes által a Bizottsághoz a panasz kivizsgálására irányuló eljárás során benyújtott kiegészítő beadványokra alapoz. Az ilyen megközelítés nyilvánvalóan hibás. Az EK 253. cikkben rögzített kötelezettség nemcsak a határozat elfogadásának hátterét képező körülmények, hanem a határozat mögött álló okok ismeretét is feltételezi. Jóllehet bizonyos fokú értelmezési erőfeszítés elvárható a döntéshozatali folyamatban érintettektől, ez nem vezethet odáig, hogy azt követeljük tőlük, hogy a szóban forgó ügy előzményeiből és körülményeiből vezessék le a határozat indokait. Következésképpen nem elegendő, hogy a felperest az ezen indokok megértését lehetővé tévő helyzetbe hozzuk, mint ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság megállapítja. Minden esetben legalább meg kell bizonyosodni arról, hogy ezeket az indokokat a döntéshozatali eljárás során közölték a felperessel. Mivel az Elsőfokú Bíróság nem vizsgálta ezt a szempontot, jogban való tévedést követett el.

VI – Összefoglalás

99.   A fenti elemzésből kitűnik, hogy a megtámadott ítélet jogi tévedésekben szenved. Az első fokon benyújtott kereset elfogadhatóságával kapcsolatos tévedések viszonylag könnyen lehetővé teszik a jogalapok helyettesítését, így az Elsőfokú Bíróságnak a kereset elfogadhatóságával kapcsolatos következtetései jogilag megalapozottnak tekinthetőek. Ugyanakkor nem ez a helyzet a kereset érdemi vizsgálatával kapcsolatos tévedések tekintetében. Mivel ezek nem orvosolhatók, igazolják a fellebbezés elfogadását. A Bíróság alapokmányának 61. cikke értelmében, ha a fellebbezés megalapozott, a Bíróság az Elsőfokú Bíróság határozatát hatályon kívül helyezi. Ha a per állása megengedi, az ügyet maga a Bíróság is érdemben eldöntheti, illetve határozathozatalra visszautalhatja az Elsőfokú Bírósághoz.

100. Mivel az Elsőfokú Bíróság nem mérlegelte, hogy a Bizottság milyen mértékben vette figyelembe az ügy iratainak valamennyi elemét, továbbá nem bizonyította, hogy a szóban forgó aktus megfelelő indokolással rendelkezett‑e az elfogadására vonatkozó feltételek alapján, a per állása nem engedi meg, hogy érdemben dönteni lehessen. Következésképpen az ügyet határozathozatalra vissza kell utalni az Elsőfokú Bírósághoz, és a költségekről jelenleg nem kell határozni.

VII – Végkövetkeztetések

101. A fenti megfontolások alapján azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy az alábbiak szerint határozzon:

„1)   A Bíróság az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának a T‑54/99. sz., max.mobil kontra Bizottság ügyben 2002. január 30‑án hozott ítéletét hatályon kívül helyezi.

2)      Az ügyet visszautalja az Elsőfokú Bírósághoz.

3)      A költségekről jelenleg nem határoz.”

1 – Eredeti nyelv: portugál.

2  – A 26/76. sz., Metro kontra Bizottság ügyben 1977. október 25‑én hozott ítélet (EBHT 1977., 1875. o.).

3  – A 169/84. sz., Cofaz és társai kontra Bizottság ügyben 1986. január 28‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 391. o.).

4  – A C‑68/94 és C‑30/95 sz. Franciaország és társai kontra Bizottság ügyben 1998. március 31‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1375. o.). Lásd még a C‑170/02. sz., Schlüsselverlag J.S. Moser és társai kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 25‑én hozott ítéletet (EBHT 2003., I‑9889. o.).

5  – A C‑107/95. P. sz. ügyben hozott ítélet (EBHT 1997., I‑947. o.).

6  – Az ítélet 25. pontja.

7  – A T‑54/99. sz.ügy (EBHT 2002., II‑313. o.). Mindemellett meg kell jegyezni, hogy az Elsőfokú Bíróság a T‑52/00. sz., Coe Clerici Logistics kontra Bizottság ügyben 2003. június 17‑én hozott ítéletében részben visszatért ehhez a megoldáshoz (EBHT 2003., II‑2123. o.).

8 HL C 364., 1. o.

9 HL 13., 1962.02.21., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.

10  – A C‑73/97. P. sz. ügyben 1999. január 21‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑185. o.). Lásd még a C‑234/02. sz., Médiateur européen kontra Lamberts ügyben 2004. március 23‑án hozott ítéletet (EBHT 2004., I‑0000. o.).

11  – A C‑49/92. P. sz., Bizottság kontra Anic Partecipazioni ügyben 1999. július 8‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑4125. o.) 171. pontja.

12  – Lásd a contrario a C‑19/93. P. sz., Rendo és társai kontra Bizottság ügyben 1995. október 19‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑3319. o.) 13. pontját.

13  – A C‑23/00. P. sz. ügyben 2002. február 26‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑1873. o.).

14  – A C‑302/99. P. és C‑308/99. P. sz. egyesített ügyekben 2001. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 2001. I‑5603. o.).

15  – Lásd e tekintetben a C‑136/92. P. sz., Bizottság kontra Brazzelli Lualdi és társai ügyben 1994. június 1‑jén hozott ítélet (EBHT 1994., I‑1981. o.) 34. és 59. pontját.

16  – Lásd e tekintetben a 14. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság és Franciaország kontra TF1 egyesített ügyekben hozott ítélet 27. pontját.

17  – Lásd a jelen indítvány 16. pontját.

18  – Lásd különösen az 5. lábjegyzetben hivatkozott Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 22. pontját.

19  – Az Elsőfokú Bíróság T‑17/96. sz., TF1 kontra Bizottság ügyben 1999. június 3‑án hozott ítéletének (EBHT 1999., II‑1757. o.) 50. pontja.

20  – Lásd e tekintetben La Pergola főtanácsnok az 5. lábjegyzetben hivatkozott Bundesverband der Bilanzbuchhalter ügyre vonatkozó indítványának 21. pontját.

21  – A C‑48/90 és C‑66/90. sz. egyesített ügyekben 1992. február 12‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑565. o.).

22  – A 21. lábjegyzetben hivatkozott Hollandia és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 29. pontja.

23  – A C‑301/87. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1990. február 14‑én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑307. o.) 23. pontja.

24  – Lásd Timmermans, C. W. A., „Judicial Protection against Member States: Articles 169 and 177 Revisited”, Institutional Dynamics of European Integration. Essays in Honour of Henry G. Schermers, vol II., Nijhoff, Dordrecht, 1994., 391. o.

25  – Lásd a C‑191/95. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1998. szeptember 29‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5449. o.) 44. pontját.

26  – A 25. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet 45. pontja. Jacobs főtanácsnok C‑198/97. sz., Bizottság kontra Németország ügyre (1999. június 8‑án hozott ítélet, EBHT 1999., I‑3257. o.) vonatkozó indítványának 11. pontjában helyesen ellenzi a Bizottság EK 226. cikk szerinti eljárásának korlátozását a versenyjogi szabályok tiszteletben tartása érdekében hozott határozatok esetében.

27  – Lásd a 7/71. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1971. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 1971., 1003. o.) 49. és 50. pontját. Lásd még Gray, D. C., Judicial Remedies in InternationalLaw, Clarendon Press, Oxford, 1987., különösen a 120. és azt követő oldalakat.

28  – Az 5. lábjegyzetben hivatkozott Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 19. pontja. Lásd még a 48/65. sz., Lütticke kontra Bizottság ügyben 1966. március 1‑jén hozott ítéletet (EBHT 1966., 27. o.). Nem következik ugyanakkor az, hogy a magánszemélyeknek nem áll rendelkezésre semmiféle jogi védelem. Az EK 234. cikk más módot ajánl a Bíróságnak a tagállami kötelezettségszegések megállapítására (a 26/62. sz., Van Gend & Loos ügyben 1963. február 5‑én hozott ítélet [EBHT 1963., 3. o.] 24–25. pontja).

29  – Lásd Gand főtanácsnoknak a 28. lábjegyzetben hivatkozott Lütticke kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványát (EBHT 1966., 46. o.)

30  – Lásd még a 314/81–316/81. és 83//2. sz., Waterkeyn és társai egyesített ügyekben 1982. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 1982., 4337. o.) 15. pontját.

31  – Lásd e tekintetben a C‑422/97. P. sz., Sateba kontra Bizottság ügyben 1998. július 17‑én hozott végzés (EBHT 1998. I‑4913. o.) 42. pontját.

32  – A C‑202/88. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 1991. március 19‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑1223. o.) 21. pontját. Vesd össze a fenti 26. lábjegyezettel.

33  – Lásd a 32. lábjegyzetben hivatkozott 1991. március 19‑én hozott ítélet 21. pontját.

34  – A 21. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 28. pontja. A Bíróság első ízben a 226/87. sz. Bizottság kontra Görögország ügyben 1988. június 30‑án hozott ítélet (EBHT 1988., 3611. o.) 11. és 12. pontjában ismerte el a Bizottság EK 86. cikk (3) bekezdése értelmében hozott határozatainak kötelező jogi erejét.

35 – Mint ahogyan azt a Bíróság is felidézi, az EK 86. cikk (3) bekezdése csak „a tagállamok által az állammal e cikk rendelkezései szerinti különleges kapcsolatban álló vállalkozásokkal szemben elfogadott intézkedéseket” érinti. Kizárólag ezen intézkedésekre tekintettel van a Bizottságnak felügyeleti kötelezettsége, amely szükség szerint gyakorolható irányelvek, illetve a tagállamokhoz intézett határozatok meghozatalával” (a 32. lábjegyzetben hivatkozott Franciaország kontra Bizottság ügyben 1991. március 19‑én hozott ítélet 24. pontja).

36  – Figyeljünk a rendelkezés megfogalmazására: „amennyiben a Bizottság úgy véli, hogy valamely állam nem tett eleget a jelen Szerződésből eredő kötelezettségének, indokolással ellátott határozatban megállapítja e mulasztást, miután lehetőséget adott a tagállamnak észrevételei megtételére. A Bizottság határidőt szab az érintett államnak a rá háruló kötelezettség teljesítéséhez”, hozzátéve azt, hogy ha az érintett állam a Bizottság által meghatározott határidőn belül nem tesz eleget a határozatban foglaltaknak, vagy ha keresetét elutasítják, a Bizottság a Tanács egyhangú hozzájárulásával felfüggesztheti az államnak járó kifizetések teljesítését, továbbá felhatalmazhatja a többi tagállamot derogációs intézkedéseket meghozatalára. Lásd még a 20/59. sz., Olaszország kontra Főhatóság ügyben 1960. július 15‑én hozott ítéletet (EBHT 1960., 662. o.), amelyben a Bíróság e cikket „ultima ratio‑ nak” minősíti, „amely lehetővé teszi azt, hogy a Szerződésben rögzített közösségi érdek a tagállamok tétlensége és ellenállása fölé emelkedjék; ez az eljárás messze túlmegy azokon a szabályokon, amelyeket a hagyományos nemzetközi jog ezidáig elismert a tagállami kötelezettségek végrehajtásásának biztosítása terén” (EBHT 1960., 692. o.).

37  – A 7/54. és 9/54. sz., Groupement des Industries Sidérurgiques Luxembourgeoises kontra Főhatóság ügyben 1956. április 23‑án hozott ítélet (EBHT 1956., 53. o.).

38  – A kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás tekintetében lásd a 247/87. sz., Star Fruit kontra Bizottság ügyben 1989. február 14‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 291. o.) 11. pontját; az EK 86. cikk (3) bekezdésén alapuló hatáskör tekintetében lásd az Elsőfokú Bíróság T‑32/93. sz., Ladbroke Racing kontra Bizottság ügyben 1994. október 27‑én hozott ítéletének (EBHT 1994., II‑1015. o.) 38. pontját.

39 – Véleményünk szerint ez indokolja azt, hogy a Bíróság az 5. lábjegyzetben hivatkozott Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ítélet 28. pontjában úgy határozott, „hogy a magánszemélyek azzal, hogy keresetet indítanak a Bizottság azt megtagadó döntése ellen, hogy határozatot intézzen a tagállamhoz a 90. cikk (1) és (3) bekezdése értelmében, nem kényszeríthetik közvetett módon a tagállamot arra, hogy általános hatályú jogalkotási aktust fogadjon el”. El kell ismerni, hogy ezen a téren az állam mint gazdasági szereplő, illetve mint jogalkotó felügyeletére különböző feltételek vonatkoznak.

40  – A jogvédelem általános elvéről lásd a 46/87. és 227/88. sz., Hoechst kontra Bizottság egyesített ügyekben 1989. szeptember 21‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 2859. o.) 19. pontját. Lásd még Vang Gerven főtanácsnok C‑70/88. sz. Parlament kontra Tanács ügyre vonatkozó indítványának (1990. május 22‑én hozott ítélet, EBHT 1990., I‑2041. o.) 6. pontját.

41  – A Szerződés 85. és 86. cikkének alkalmazásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. sz. tanácsi rendelet (HL 1962., 13, 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.). Meg kell jegyezni, hogy e rendelet helyébe 2004. május 1‑jén a Szerződés 81. és 82. cikkében rögzített versenyjogi szabályok alkalmazásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1, 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) lépett. A 17. sz. rendelet 3. cikkében biztosított panasz benyújtásához fűződő jogot az új szabályozás 7. cikke a szöveg változtatása nélkül átvette.

42 – Az EK‑Szerződés 85. és 86. cikk alapján kezdeményezett eljárásokban a felek meghallgatásáról szóló, 1998. december 22‑i 2842/98/EK bizottsági rendelet (HL L 354., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 4. kötet, 204. o.).

43  – A C‑282/95. P. sz. ügyben 1997. március 18‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑1503. o.) 36. pontja.

44  – Az állami támogatások analógiájára lásd az Elsőfokú Bíróság T‑188/95. sz., Waterleiding Maatschappij kontra Bizottság ügyben 1998. szeptember 16‑án hozott ítéletének (EBHT 1998., II‑3713. o.) 143–145. pontját.

45  – A C‑367/95. P. sz. ügyben 1998. április 2‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1719. o.) 44. és 45. pontja.

46  – az EK‑Szerződés 93. cikkének alkalmazására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló 659/1999/EK rendelet (HL L 83., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 339. o.) 25. cikke.

47  – Lásd legutóbb a C‑27/04. sz., Bizottság kontra Tanács ügyben 2004. július 13‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑0000. o.) 44. pontját. Más megfogalmazásban lásd a 60/81. sz., IBM kontra Bizottság ügyben 1981. november 11‑én hozott ítélet (EBHT 1981., 2639. o.) 9. pontjában.

48  – A T‑3/93. sz., Air France kontra Bizottság ügyben 1994. március 24‑én hozott ítélet (EBHT 1994., II‑121. o.) 43–54. pontja.

49  – Az EK 86. cikk (3) bekezdése értelmében a Bizottság határozatának tárgyát képező állami intézkedések által kedvezményezett vállalkozások tekintetében lásd a 21. lábjegyzetben hivatkozott Hollandia és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet, továbbá az Elsőfokú Bíróság T‑266/97. sz., Vlaamse Televisie Maatschappij kontra Bizottság ügyben 1999. július 8‑án hozott ítéletét (EBHT 1999., II‑2329. o.)

50 – Meg kell jegyezni, hogy a közösségi bíróság előtti kereshetőségi jog hiányában sem szűnik meg az érintett érdekek hatékony védelme. Valójában az érdekelt magánszemélyek minden esetben rendelkeznek jogorvoslati lehetőséggel a nemzeti bíróságok előtt a köz-, illetve magánvállalkozásokra vonatkozó versenyjogi szabályokból eredő jogaik védelme érdekében. Ezt eredményezi egyrészről az EK 81., EK 82., és EK 86. cikk (2) bekezdésének közvetlen érvényesülése, másrészről a tagállamok azon kötelezettsége, hogy megteremtsék a hatékony jogvédelemhez fűződő jog tiszteletben tartását szolgáló jogorvoslati és eljárási rendszert (a C‑50/00. sz., Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben 2002. július 25‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑6677. o.] 41. pontja).

51  – A 25/62. sz., Plaumann kontra Bizottság ügyben 1963. július 15‑én hozott ítélet (EBHT 1963., 197. és 223. o.).

52  – E tekintetben az ítélkezési gyakorlat igen gazdag. Lásd különösen a 2. lábjegyzetben hivatkozott Metro kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet, a 11/82. sz., Piraiki-Patraiki és társai kontra Bizottság ügyben 1985. január 17‑én hozott ítéletet (EBHT 1985., 207. o.), a 264/82. sz., Timex kontra Tanács és Bizottság ügyben 1985. március 20‑án hozott ítéletet (EBHT 1985., 849. o.) és a 3. lábjegyzetben hivatkozott Cofaz és társai kontra Bizottság ügyben 1986. január 28‑án hozott ítéletet.

53  – Lásd még a 191/82. sz., Fediol kontra Bizottság ügyben 1983. október 4‑én hozott ítélet (EBHT 1983., 2913. o.) 25. pontját.

54  – Lásd például a 2. lábjegyzetben hivatkozott Metro kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 13. pontját, továbbá az 53. lábjegyzetben hivatkozott Fediol kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 27. pontját.

55  – Lásd például a 3. lábjegyzetben hivatkozott Cofaz és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 25. pontját, továbbá az 52. lábjegyzetben hivatkozott Piraiki-Patraiki és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 28. pontját.

56  – A 2. lábjegyzetben hivatkozott Metro kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 13. pontja.

57  – Ahogyan az Elsőfokú Bíróság is emlékeztetett rá a 38. lábjegyzetben hivatkozott Ladbroke Racing kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 43. pontjában.

58  – Lásd a jelen indítvány 80. pontját.

59  – Lásd e tekintetben Slynn főtanácsnok 246/81. sz., Lord Bethell kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványát (1982. június 10‑én hozott ítélet, EBHT 1982., 2277. o.), amelyben a következő olvasható: „még akkor is […], ha a Bizottságnak minden hozzá bejelentett olyan ügyet ki kell vizsgálnia, amelyben állítólagos jogsértés történt (és esetleg – sed quaere – meg kell indokolnia, ha nem jár el), nem gondoljuk azt, hogy ez kötelezettség lenne azon személlyel szemben, aki felhívja a Bizottság figyelmét a kérdésre, és amelyet e személy kezdeményezésére teljesítenek” (EBHT 1982., 2296. o.).

60  – Lásd ennek analógiájára a 45. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 45. és 62. pontját.

61  – Lásd e tekintetben Jacobs főtanácsnok C‑263/02. P. sz., Bizottság kontra Jégo-Quéré ügyre vonatkozó indítványának (2004. április 1‑jén hozott ítélet, EBHT 2004., I‑0000. o.) 45. pontját.

62  – Lásd e tekintetben a 7. lábjegyzetben hivatkozott Coe Clerici Logistics kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet, amely lényegében a Bíróság ítélkezési gyakorlatán alapul.

63  – A 19. lábjegyzetben hivatkozott ítélet.

64  – A TF1 kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 52. pontja.

65  – Ezen ítélet 25. pontja.

66  – Az 5. lábjegyzetben hivatkozott Bundesverband der Bilanzbuchhalter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 23. pontja. A Bíróság utal a 21. lábjegyzetben hivatkozott Hollandia és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletre.

67  – Ez világosan következik a 10/68 és 18/68 sz. Eridiana és társai kontra Bizottság ügyben 1969. december 10-én hozott ítélet (EBHT 1969. 459. o.) 7. pontjából. A jelen ügyhöz hasonló kontextusban ez ismétlődött a 7. lábjegyzetben hivatkozott Cloe Clerici Logistics kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 90. pontjában.

68  – A 67. lábjegyzetben hivatkozott Eridiana és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 7. pontja.

69  – Lásd például a C‑358/89. sz., Extramet Industrie kontra Tanács ügyben 1991. május 16‑án hozott ítélet (EBHT 1991., 2501. o.) 17. pontját, valamint ugyanilyen vonatkozásban az Elsőfokú Bíróság T‑435/93. sz., ASPEC és társai kontra Bizottság ügyben 1995. április 27‑én hozott ítéletének (EBHT 1995., II‑1281. o.) 64–70. pontját.

70  – Lásd a 14. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság és Franciaország kontra TF1 egyesített ügyekre vonatkozó indítvány 71. pontját.

71  – Az 50. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 44. pontja.

72  – Ez a megfogalmazás a C‑321/95. P. sz., Greenpeace Council és társai kontra Bizottság ügyben 1998. április 2‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1651. o.) 28. pontjából következik, amelyben a Bíróság áttekinti és összefoglalja állandó ítélkezési gyakorlatát. Lásd általánosságban Cassia, P., L’accès des personnes physiques ou morales au juge de la légalité des actes communautaires, Dalloz, Paris, 2002., különösen az 567. és azt követő oldalakat.

73  – A megtámadott ítélet 70. pontja.

74  – Lásd e tekintetben az 52. lábjegyzetben hivatkozott Timex kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 13–16. pontját, amelyben a Bíróság a felperes egyéni érdekét arra a tényre alapozta, hogy a megtámadott dömpingellenes rendelet figyelembe vette a felperes észrevételeit, illetve azt a helyzetet, amit számára a vitatott dömping eredményezett. Lásd még az Elsőfokú Bíróság T‑266/94. sz., Skibsvaerftsforeningen és társai kontra Bizottság ügyben 1996. október 22‑én hozott ítéletének (EBHT 1996., II‑1399. o.) 46–48. pontját, amelyben az Elsőfokú Bíróság elismerte a kereset elfogadhatóságát egyrészről azért, mert a felperesek a megtámadott határozatban szereplő támogatásban részesülő kedvezményezett vállalkozással közvetlen versenyhelyzetben álltak, másrészről pedig azért, mert a Bizottság az igazgatási eljárás során a felperesek és a kedvezményezett vállalkozás létesítményeinek összehasonlítására alapozott.

75  – Lásd a jelen indítvány 35. pontját.

76  – Lásd a megtámadott ítélet 58. pontját.

77  – Lásd a megtámadott ítélet 59. pontját.

78  – A Bíróság az 56/64. és 58/64. sz., Consten és Grundig kontra Bizottság egyesített ügyekben 1966. július 13‑án hozott ítélet (EBHT 1966., 429. o., 501. o.) óta többször is határozott így.

79  – Lásd például a 42/84. sz., Remia és társai kontra Bizottság ügyben 1985. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 1985., 2545. o.) 34. pontját. Az EK 86. cikkre vonatkozóan lásd az Elsőfokú Bíróság T‑106/95. sz., FFSA és társai kontra Bizottság ügyben 1997. február 27‑én hozott ítéletének (EBHT 1997., II‑229. o.) 100. pontját.

80  – Lásd legújabb példaként a C‑328/99. és C‑399/00. sz., Olaszország és SIM 2 Multimedia kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. május 8‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑4035. o.) 39. pontját.

81  – A versenyjog terén benyújtott panaszok kivizsgálása vonatkozásában lásd különösen a Bíróság 125/78. sz., GEMA kontra Bizottság ügyben 1979. október 18‑án hozott ítéletének (EBHT 1979., 3173. o.) 18. pontját, továbbá az Elsőfokú Bíróság T‑24/90. sz., Automec kontra Bizottság ügyben 1992. szeptember 18‑án hozott ítéletének (EBHT 1992., II‑2223. o.) 73‑77. pontját.

82  – Lásd Ritlent, D., „Le juge communautaire de la légalité et le pouvoir discrétionnaire des institutions communautaires” Actualité juridique, Droit administratif, 1999., 645. o.

83  – A C‑269/90. sz. ügyben hozott ítélet (EBHT 1990., I‑5469. o.).

84  – A 83. lábjegyzetben hivatkozott Technische Universität München ügyen hozott ítélet 14. pontja.

85  – A Chartát megszövegező Konvent elnöksége által adott magyarázat ráadásul utal erre az ítéletre. Meg kell jegyezni, hogy az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés szövegtervezete rögzíti, hogy „a Charta értelmezése során az Unió és a tagállamok bíróságai kellően figyelembe veszik a Chartát megszövegező Konvent elnökségének irányítása alatt készített […] magyarázatokat”. Következésképpen igazolható, hogy e cikk hatályát már most a Bíróság ítélkezési gyakorlatának figyelembevételével vizsgálom.

86  – Lásd például a 4. lábjegyzetben hivatkozott Schlüsselverlag és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 29. pontját, továbbá a 45. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 62–64. pontját.

87  – A megtámadott ítélet 58. pontja.

88  – a C‑163/99. sz., Portugália kontra Bizottság ügyben 2001. március 29‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑2613. o.) 38. pontja.

89  – A 45. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 72. pontja.

90  – Lásd különösen a C‑488/01. P. sz., Martinez kontra Parlament ügyben 2003. november 11‑én hozott végzés (EBHT 2003., I‑0000. o.) 53. pontját.

91  – E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a közelmúltban az osztrák GSM-piacra vonatkozó C‑462/99. sz., Connect Austria ügyben 2003. május 22‑én hozott ítélete (EBHT 2003., I‑5197. o.) 116. pontjában a Bíróság megállapította, hogy a szolgáltatókra kivetett díjak tekintetében a hátrányos megkülönböztetés fennállását a szolgáltatóknak az érintett piacon betöltött helyzete közötti gazdasági ekvivalencia függvényében kell értékelni.

92  – Lásd különösen a C‑42/01. sz., Portugália kontra Bizottság ügyben 2004. június 22‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑0000. o.) 66. pontját.

93  – Lásd e tekintetben az 1252/79. sz., Lucchini kontra Bizottság ügyben 1980. december 11‑én hozott ítélet (EBHT 1980., 3753. o.) 14. pontját.

94  – Lásd e tekintetben Roemer főtanácsnok 24/62. sz., Németország kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványát (1963. július 4‑én hozott ítélet, EBHT 1963., 131. o.), amelyben leszögezi: „szeretnénk elvetni azt az felvetést, miszerint a határozatok indokolása attól függően lenne megállapítható, hogy a címzettek milyen mértékben lehetnek tájékozottak, mivel más eljárásokból tudjuk, hogy a mostanihoz hasonló esetekben vita tárgya lehet, hogy a határozatban megnevezett személyeken kívül kik rendelkezhetnek kereshetőségi joggal. Ezen túlmenően igazat adunk a felperesnek abban, hogy nem szabad megfeledkezni az indokolási kötelezettségnek a bírói jogvédelem megerősítésében betöltött hatékony szerepéről, mivel a határozat meghozatalában résztvevőket a határozat alapjául szolgáló körülmények kellő figyelembevételére készteti a határozat indokolásakor” (EBHT 1963., 155. o.).

95  – Lásd e tekintetben a 294/81. sz., Control Data kontra Bizottság ügyben 1983. március 17‑én hozott ítélet (EBHT 1983., 911. o.) 15. pontját.

96  – Lásd e tekintetben a 323/82. sz., Intermills kontra Bizottság ügyben 1984. november 14‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 3809. o.) 38. pontját.

97  – Lásd e tekintetben a C‑358/90. sz., Compagnia italiana alcool kontra Bizottság ügyben 1992. április 7‑én hozott ítélet (EBHT 1992., 2457. o.) 42. és 43. pontját, továbbá a 83. lábjegyzetben hivatkozott Technische Universität München ügyben hozott ítélet 27. pontját.

98  – A Bíróság 296/82. és 318/82. sz., Hollandia és Leeuwarder Papierwarenfabriek kontra Bizottság egyesített ügyekben 1985. március 13‑án hozott ítéletének (EBHT 1985., 809. o.) 19. pontja, továbbá a 45. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben hozott ítélet 63. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑371/94. és T‑394/94. sz., British Airways és társai és British Midland Airways kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. június 25‑én hozott ítéletének (EBHT 1998., II‑2405. o.) 64. pontja.

Full & Egal Universal Law Academy