EUR-Lex -  62002CC0301 - HU

PHILIPPE LÉGER

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2005. február 17.(1)

C‑301/02. P. sz. ügy

Carmine Salvatore Tralli

kontra

Európai Központi Bank

„Fellebbezés – Európai Központi Bank – A személyzeti szabályzat – Az alkalmazási feltételekre vonatkozó végrehajtási rendelkezések elfogadása – Hatáskör átruházása az Igazgatóságra – Az újonnan felvett alkalmazott próbaidejét meghosszabbító határozat – A Bank alelnökének felhatalmazása – Jogszerűség”

1.     A jelen ügy alapvetően az Európai Központi Bankon (a továbbiakban: EKB) belüli hatáskörátruházással kapcsolatos két kérdést vet fel. Az első kérdés arra irányul, hogy a Kormányzótanács(2) jogszerűen átruházhatta‑e az Igazgatóságra(3) az alkalmazási feltételekre vonatkozó végrehajtási szabályok elfogadásával kapcsolatos jogkörét. A második annak meghatározására irányul, hogy az Igazgatóság az EKB alelnökét bizonyos igazgatási aktusok, és különösen az újonnan felvett alkalmazottak próbaidejét meghosszabbító határozat megtételére felhatalmazhatta‑e.

2.     E kérdések Carmine Salvatore Trallinak, az EKB egykori alkalmazottjának az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága által a Tralli kontra EKB(4) ügyben 2002. június 27‑én hozott ítélettel szemben benyújtott fellebbezése keretében fogalmazódnak meg.

I –    Jogi háttér

3.     Az EK‑Szerződéshez csatolt, a Központi Bankok Európai Rendszere alapokmányáról szóló jegyzőkönyv (a továbbiakban: KBER alapokmánya) 12.3. cikke értelmében „[a] Kormányzótanács eljárási szabályzatot fogad el, amely meghatározza az EKB‑nak és döntéshozó szerveinek belső felépítését”.

4.     Ugyanezen jogszabály 36.1. cikke hozzáteszi: „[a] Kormányzótanács az Igazgatóság javaslata alapján meghatározza az EKB személyzetének alkalmazási feltételeit”.

5.     A KBER alapokmánya 36.1. cikke alapján a Kormányzótanács elfogadta a „Conditions of Employment for Staff of the European Central Bank”‑ot (az Európai Központi Bank személyzetének alkalmazási feltételeit)(5). Ez utóbbi a jogvita tényállására alkalmazandó változatában kimondja:

„9.      (a)   Az EKB és alkalmazottai munkaviszonyát jelen alkalmazási feltételeknek megfelelő munkaszerződés szabályozza. Az alkalmazási feltételek részletes szabályait az Igazgatóság által elfogadott személyzeti szabályzat tartalmazza.

[...]

10.      (a)   Az EKB és alkalmazottai közötti munkaszerződés a munkaszerződés megkötésére irányuló ajánlatnak az alkalmazott általi aláírásával jön létre […]

         (b)   A foglalkoztatáshoz a személyzeti szabályzat rendelkezéseinek megfelelően próbaidő tartozhat. A próbaidő semmilyen esetben sem haladhatja meg a tizenkét hónapot.

11.      (a)   Az EKB a személyzeti szabályzatban meghatározott eljárásnak megfelelően az Igazgatóság indokolással ellátott határozata alapján az alábbi indokokból szüntetheti meg az alkalmazottaival kötött szerződést:

(i)      folyamatos szakmai hiányosságok esetén […];

[...]

41.      A személyi állomány tagjai [...] a bírósági eljárást megelőző vizsgálat keretében az adminisztrációnak előadhatják sérelmeiket és panaszaikat, [...]. A személyi állomány azon tagjai, akik elégedetlenek a bírósági eljárást megelőző igazgatási vizsgálat eredményével, kezdeményezhetik a személyzeti szabályzatban előírt panaszeljárást.

A fenti eljárások alkalmazásával nem lehet megtámadni:

[...]

(iii) a személyi állomány gyakornoki beosztású tagjainak kinevezését megtagadó határozatot.”

6.     A KBER alapokmánya 12.3. cikke alapján a Kormányzótanács elfogadta az EKB eljárási szabályzatát(6). E jogszabály 21.3. cikke kimondja:

„Az Igazgatóság fogadja el és módosítja a személyzeti szabályzatot, ami végrehajtja az alkalmazási feltételeket.”

7.     E rendelkezés és az alkalmazási feltételek 9. cikkének a) pontja alapján az EKB Igazgatósága elfogadta a „European Central Bank Staff Rules”‑t (az Európai Központi Bank személyzeti szabályzata, a továbbiakban: személyzeti szabályzat). Ez kimondja:

„2.1. Próbaidő

Az alkalmazási feltételek 10. cikke b) pontjának végrehajtási szabályai a következők:

2.1.1. Az alkalmazáshoz [...] három hónapos próbaidő tartozik. Kivételes esetben az alábbi 2.1.2. cikk a) pontjának megfelelően az Igazgatóság három hónapnál hosszabb próbaidőt is kiköthet.

[...]

2.1.2. Amennyiben a próbaidő alatt az érdekelt betegség, baleset, szülési szabadság vagy kivételes esetben külön szabadság miatt egy hónapnál hosszabb ideig képtelen ellátni feladatait, az Igazgatóság a próbaidőt ennek megfelelő idővel meghosszabbíthatja.

A próbaidőt egyebekben az Igazgatóság kivételes esetben

a)      összesen legfeljebb tizenkét hónapra meghosszabbíthatja, vagy

b)      az érdekelt más munkakörbe helyezésével összesen legfeljebb tizenkét hónapra meghosszabbíthatja.

2.1.3. A próbaidő alatt az érdekelt szakmai alkalmatlansága vagy hiányosságai esetén az Igazgatóság egy hónapos felmondással megszüntetheti a szerződést.”

II – A jogvita alapját képező tényállás

8.     Az EKB 2000. június 20‑án C. S. Trallit biztonsági alkalmazotti beosztásba vette fel. Az alkalmazásba vételt közlő levélben tájékoztatták, hogy a munkaszerződés három hónapos próbaidőt tartalmaz.

9.     A fellebbezőt 2000. augusztus 21‑én a hivatali fellebbvalója arról tájékoztatta, hogy munkavégzésének minősége nem éri el az említett álláshoz megkívánt szintet. A 2000. szeptember 1‑jén tartott megbeszélés tárgya is a fellebbező munkavégzésének hiányosságai voltak.

10.   2000. szeptember 8‑án a fellebbező megkapta annak a belső feljegyzésnek a másolatát, amelyben az EKB biztonsági koordinátora azt kérte a fellebbező hivatali fellebbvalójától, hogy hosszabbítsák meg a fellebbező próbaidejét. A feljegyzésben kifejtette, hogy a fellebbező nem kielégítő munkavégzése miatt szükséges a próbaidő meghosszabbítása, valamint így a fellebbező részt tud majd venni egy kiegészítő képzésen.

11.   2000. szeptember 18‑án az EKB levélben közölte a fellebbezővel a próbaidejének 2000. december 31‑ig történő meghosszabbításáról szóló határozatot(7). A fellebbezőt arról is tájékoztatták, hogy a kinevezésének véglegesítéséről szóló határozat a meghosszabbított próbaidő során végzett szakmai munkavégzésének minőségétől függ.

12.   A 2000. november 29‑i levélben a fellebbezőt az Igazgatóság azon határozatáról tájékoztatták, amelynek értelmében 2000. december 31‑én megszüntetik szerződését(8). Ezt a határozatot azzal indokolták, hogy a fellebbező szakmai teljesítménye még a meghosszabbított próbaidő során sem javult.

III – Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás és a megtámadott ítélet

13.   C. S. Tralli a Bíróság Hivatalához 2000. december 12‑én benyújtott keresetlevelében az elbocsátási határozat megsemmisítése iránti keresetet terjesztett elő (T‑373/00. sz. ügy).

14.   C. S. Tralli egyebekben három további keresetet is előterjesztett:

–       azon határozat megsemmisítése céljából, amelyben az EKB elnöke elutasítja a fellebbező által a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozata ellen benyújtott panaszát (T‑27/01. sz. ügy)

–       annak megállapítása céljából, hogy az EKB elnöke jogellenesen járt el, amikor nem foglalt állást elbocsátási határozatának megvizsgálására vonatkozó kérelméről (T‑56/01. sz. ügy), valamint

–       azon határozat megsemmisítése céljából, amelyben az EKB elnöke elutasítja a fellebbező által az elbocsátási határozat ellen benyújtott panaszát (T‑69/01. sz. ügy).

15.   E különböző kereseteket az Elsőfokú Bíróság egyesítette. A T‑373/00. sz. ügyben elutasította a keresetet és megállapította, hogy a T‑27/01., T‑56/01. és T‑69/01. sz. ügyben már nem szükséges határozni.

IV – A fellebbezésről

16.   C. S. Tralli 2002. augusztus 26‑án a Bíróság Hivatalához benyújtotta a jelen fellebbezést.

17.   Ez a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezésére, valamint az EKB‑nak a próbaidő meghosszabbítására és az elbocsátásra vonatkozó határozatainak megsemmisítésére irányul. C. S. Tralli továbbá azt kéri a Bíróságtól, hogy kötelezze az EKB‑t arra, hogy 2000. december 31‑től fizessen meg neki évi 32 304 eurót, ami alapfizetésének az alkalmazási feltételekben előírt támogatásokkal és egyéb díjazásokkal növelt összege. Végül, C. S. Tralli azt kéri, hogy az EKB‑t kötelezzék a költségek viselésére.

18.   Az EBK pedig a fellebbezés elutasítását és azt kéri, hogy a fellebbezőt kötelezzék a költségek viselésére.

19.   Kérelmei alátámasztására C. S. Tralli három jogalapot hoz fel, amelyeket sorban megvizsgálunk:

–       a hatáskörátruházás szabályainak megsértése,

–       a személyzeti szabályzat 2.1.2. és 2.1.3. cikkének megsértése, és

–       a költségek viselésével kapcsolatos szabályok megsértése.

A –    A hatáskörátruházására vonatkozó szabályok megsértésére alapított első jogalapról

20.   Az első jogalappal a fellebbező lényegében azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette a hatáskörátruházására vonatkozó szabályokat.

21.   A fellebbező az elsőfokú eljárásban egy jogellenességi kifogást emelt a személyzeti szabályzattal kapcsolatban. Az Elsőfokú Bíróság e kifogással kapcsolatban a következőképpen határozott:

„43      A felperes szerint a személyzeti szabályzatnak nincs jogi alapja. Mivel az valójában az EKB személyzetének alkalmazási feltételeit érinti, a KBER alapokmánya 36.1 cikke alapján azt az Igazgatóság javaslatára a Kormányzótanácsnak kellett volna elfogadnia az Igazgatóság helyett, mivel ez utóbbi nem rendelkezett erre hatáskörrel.

44      Ezzel kapcsolatban elegendő azt megállapítani, hogy a T‑333/99. sz., X kontra EKB ügyben 2001. október 18‑án hozott ítéletben (EBHT‑KSZ 2001., I‑A‑199. és II‑921. o., EBHT 2001., II‑3021. o.) […], az Elsőfokú Bíróság előtt ugyanazt a jogellenességi kifogást hozták fel, mint amelyet jelen esetben a felperes is előad. Ezen ítélet 96–109. pontjában az Elsőfokú Bíróság lényegében azt mondta ki, hogy a személyzeti szabályzat – a felperes kifogásával ellentétben – nem jogellenes, mivel az EKB eljárási szabályzatának 21.3. pontjában a Kormányzótanács átruházta az Igazgatóságra az alkalmazási feltételek végrehajtására vonatkozó feltételek – tehát a személyzeti szabályzat – elfogadására irányuló jogkörét.”

22.   C. S. Tralli úgy ítéli meg, hogy az Elsőfokú Bíróság azzal, hogy ezt a jogellenességi kifogást elutasította, tévesen alkalmazta a jogot. Ezen álláspont alátámasztására három sor érvet ad elő.

23.   Elsősorban C. S. Tralli azt állítja, hogy a KBER alapokmányának 36.1 cikkéből következően az EKB Igazgatósága a személyzeti szabályzat elfogadására nem rendelkezett hatáskörrel. Ez a hatáskör a Kormányzótanácsot illeti meg, és az Igazgatóság e tekintetben csupán javaslattételi joggal rendelkezik. Egyebekben a Kormányzótanács az Igazgatóságra nem ruházhatja át a hatáskörét, mivel a KBER alapokmányának 12.3. cikke és maga az „eljárási szabályzat” fogalma ezzel ellentétben állna.

24.   Másodsorban C. S. Tralli úgy értékeli, hogy az Elsőfokú Bíróság tévedett, amikor azt állapította meg, hogy a Kormányzótanács a személyzeti szabályzat elfogadásával kapcsolatos hatáskörét az Igazgatóságra jogszerűen ruházta át. Valójában az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a közösségi jogban a hatáskörátruházást kifejezett módon kell megtenni. Míg a jelen esetben az Elsőfokú Bíróság megelégedett azzal, hogy „az eljárási szabályzat 21.3 cikke alapján feltételezte a hallgatólagos hatáskörátruházás meglétét”(9).

25.   Végül C. S. Tralli hangsúlyozza, hogy a személyzeti szabályzat 2.1.2. és 2.1.3. cikkének elfogadásával az Igazgatóság megsértette az eljárási szabályzat 21.3. cikkét, amennyiben nem az alkalmazási feltételek egyszerű végrehajtási intézkedéseit, hanem önálló anyagi jogi szabályokat fogadott el. E rendelkezések valójában a próbaidő egyoldalú meghosszabbítására jogosítanak fel, míg az alkalmazási feltételek 10. cikkének b) pontja csupán ezen időszakra vonatkozó szerződéses rendszert ír elő. Továbbá lehetővé teszi az ezen említett időszak alatt az alkalmazott nem megfelelő magatartása vagy teljesítménye miatt történő elbocsátását, ami eltér az alkalmazási feltételek 11. cikkének a) és i) pontjába foglaltaktól.

26.   Véleményünk szerint az elemzés kiindulópontját a Meroni kontra Főhatóság ügyben 1958. június 13‑án hozott ítélet adja(10).

27.   Ezen ügyben a felperes az ESZAK Főhatóságával szemben azt kifogásolta, hogy egyes hatásköreit a „brüsszeli szervezetekre”, vagyis az ESZAK‑Szerződés rendelkezéseinek hatályán kívül eső magánjogi szervezetekre ruházta át. A felperes hangsúlyozta, hogy e szerződésnek a Főhatóságot az általa kitűzött célok megvalósítására felhatalmazó 8. cikke a hatáskörátruházás lehetőségét nem teremtette meg.

28.   A Bíróság ezen érvelést a következő indokolással elvetette(11):

„[...] azonban nem zárható ki az a lehetőség, hogy az [ESZAK‑Szerződés] 53. cikkének a) bekezdése által a »több vállalkozásra alkalmazott közös pénzügyi mechanizmusok« megvalósítását önálló jogi személyiséggel rendelkező és saját hatáskörökkel felruházott magánjogi szervezetekre bízzák;

ugyanazon cikk b) bekezdése értelmében a Főhatóság által bevezetett pénzügyi mechanizmusok ugyanazon céloknak kell, hogy megfeleljenek, mint amelyek az a) bekezdés alkalmazásában engedélyezettek;

hasonló formákat ölthetnek és felhasználhatják különösen az elkülönült jogi személyiséggel rendelkező szervezetek versenyét;

a Főhatóságnak azon lehetősége, hogy a Szerződés 53. cikkébe foglalt pénzügyi mechanizmusokat engedélyezze vagy bevezesse, arra is feljogosítja, hogy bizonyos hatásköröket hasonló szervezetekre – az általa meghatározott feltételek mellett és az ellenőrzése alatt – átruházzon”.

29.   Amint azt egy szerző hangsúlyozta(12), a Bíróság tehát úgy értékelte, hogy az ESZAK‑Szerződésnek a Főhatóságra normatív hatáskört ruházó rendelkezései elegendő jogalapot biztosítanak ahhoz, hogy ezen utóbbi számára lehetővé tegyék, hogy egyes hatásköreit önálló jogi személyiséggel rendelkező magánjogi szervezetekre ruházza át. Megállapítható tehát, hogy a közösségi jogban a hatáskörátruházás jogszerű, amennyiben azt – mint a jelen esetben is – semmiféle jogszabály kifejezetten nem tiltja(13).

30.   Következésképpen, úgy gondoljuk, hogy a Kormányzótanácsnak elvben jogában állt, hogy egyes hatásköreit az EKB Igazgatóságára átruházza. A fellebbezőnek a hatáskörátruházás jogának hiányára vonatkozó első érvét tehát el kell utasítani.

31.   A hatáskörátruházásra vonatkozó rendszert illetően a fent hivatkozott Meroni kontra Főhatóság ügyben hozott ítélet azt mutatja, hogy az átruházás, annak érdekében, hogy jogszerű legyen, számos feltételnek meg kell feleljen. Ezek a közösségi jogi hatáskörátruházás általános rendszerét alkotó feltételek(14) a következőek:

–       az átruházó hatóság a megbízott szervezetre nem ruházhat más hatásköröket, mint amelyekben maga is részesült(15);

–       a megbízott szervezetre ruházott hatáskörök gyakorlására ugyanazon feltételek kell vonatkozzanak, mintha e hatásköröket közvetlenül az átruházó hatóság gyakorolná, különös tekintettel az indokolási és közzétételi kötelezettségre(16);

–       a hatáskörátruházást nem lehet feltételezni: az átruházó hatóság – ha hatásköreinek átruházására jogosult – köteles erről kifejezett határozatot hozni(17);

–       az átruházás csak pontosan meghatározott végrehajtási hatásköröket érinthet(18): a Bíróság valójában úgy értékelte, hogy egy széleskörű mérlegelést lehetővé tevő diszkrecionális hatáskör átruházásával az átruházó hatóság döntései helyébe a megbízott szervezet döntései lépnének és ezáltal egy tényleges felelősségátruházásnak felelnének meg(19). Bizonyos területeken, mint a közös agrárpolitika, a Bíróság ugyanakkor úgy ítélte meg, hogy a „végrehajtási hatáskör” fogalmát szélesen kell értelmezni, tekintettel a szerződés szellemére és a gyakorlat elvárásaira(20).

32.   A jelen esetben C. S. Tralli azt állítja, hogy a fent hivatkozott két utóbbi feltétel nem teljesül. Megjegyzi a második és harmadik érvében, hogy az eljárás tárgyát képező átruházás nem kifejezett módon történt és hogy a személyzeti szabályzat 2.1.2. és 2.1.3. cikke meghaladja az alkalmazási feltételek egyszerű „végrehajtását”.

33.   A második érvet illetően az eljárási szabályzat egyszerű olvasata elegendő annak megállapításához, hogy az nyilvánvalóan megalapozatlan. Az eljárási szabályzat 21.3. cikkében valójában a személyzeti szabályzat elfogadására jogosult Kormányzótanács kifejezetten megjelölte, hogy „[a]z Igazgatóság fogadja el és módosítja a személyzeti szabályzatot, ami végrehajtja az alkalmazási feltételeket”.

34.   A Kormányzótanács tehát kifejezetten átruházta az Igazgatóságra az alkalmazási feltételek végrehajtási feltételeinek elfogadására vonatkozó hatáskört. Ellentétben a fellebbező álláspontjával, az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben nem elégedett meg azzal, hogy „az eljárási szabályzat 21.3. cikke alapján feltételezze a hallgatólagos hatáskörátruházás meglétét”(21).

35.   A harmadik érvet illetően úgy véljük, hogy a személyzeti szabályzat 2.1.2. és 2.1.3. cikke nem érinti az alkalmazási feltételek megfelelő rendelkezéseinek hatályát.

36.   Valójában azt láttuk, hogy az alkalmazási feltételek 10. cikkének b) pontja értelmében „a foglalkoztatáshoz próbaidő tartozhat”, amely „semmilyen esetben sem haladhatja meg a tizenkét hónapot”. Ugyanakkor a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikkében az Igazgatóság kimondta, hogy „a próbaidőt egyebekben kivételes esetben összesen legfeljebb tizenkét hónapra meghosszabbíthatja”. A személyzeti szabályzat 2.1.2. cikke tehát a – Kormányzótanács által előírt maximális időtartam tiszteletben tartása mellett – próbaidő végrehajtási módozatainak meghatározására korlátozódik.

37.   E tekintetben az a tény, hogy az Igazgatóság egyoldalúan meghosszabbíthatja a próbaidőt, nem eredményezi a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikkének jogellenességét. Valójában az Elsőfokú Bíróság 2004. október 14‑i Pflugradt kontra EKB(22) ügyben hozott ítéletében a Bíróság kifejezetten úgy ítélte meg, hogy az EKB és az alkalmazottak közötti munkaviszony szerződéses jellege nem gátolja meg, hogy ennek szerveit – az EKB‑ra bízott közérdekű feladatkör miatt – egyoldalú intézkedések megtételére jogosítsák fel. Mivel az alkalmazási feltételek tartalmazzák az ilyen intézkedések megtételének lehetőségét, nem tekinthető úgy, mint tette azt a fellebbező, hogy a próbaidő kivételes esetekben történő egyoldalú meghosszabbításának megfogalmazásával a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikke az említett alkalmazási feltételek jellegét vagy hatályát érintette volna(23).

38.   A személyzeti szabályzat 2.1.3. cikke vonatkozásában láttuk, hogy az felhatalmazza az Igazgatóságot az érdekelt „szakmai alkalmatlansága vagy hiányosságai” esetén a szerződés próbaidő alatt történő megszüntetésére. Igaz, a „szakmai alkalmatlanság”, mint olyan, nem szerepel az alkalmazási feltételek 11. cikke a) pontjának azon i) alpontjában, amely kimondja, hogy „[f]olyamatos szakmai hiányosságok esetén az EKB megszüntetheti az alkalmazottaival kötött szerződéseket”.

39.   Mindenesetre az alkalmatlanság, a hiányossághoz hasonlóan, az érdekeltnek azon képességéhez kapcsolódik, hogy feladatkörét kielégítő módon gyakorolja. Ugyanakkor, a szakmai alkalmasság fogalma a próbaidő fogalmában benne foglaltatik, hiszen ez utóbbit minden esetben annak érdekében alkalmazzák, hogy megvizsgálják, hogy a jelölt képes‑e azon feladatkör gyakorlására, amelyre felvették. Nehéz tehát azt alátámasztani, hogy a szerződés szakmai alkalmatlanság esetén történő megszüntetésének lehetőségével a személyzeti szabályzat 2.1.3. cikke túllépte az alkalmazási feltételek rendelkezéseinek egyszerű végrehajtását.

40.   Ebből következik, hogy a fent hivatkozott rendelkezésekben az Igazgatóság nyilvánvalóan a Kormányzótanács által az eljárási szabályzat 21.3. cikkében ráruházott végrehajtási jogkör határain belül maradt.

41.   A fellebbező első jogalapját tehát el kell utasítani.

B –    A személyzeti szabályzat 2.1.2. és 2.1.3. cikkének megsértésére alapított második jogalapról

42.   A fellebbező a második jogalapot másodlagos jelleggel hozza fel, arra az esetre, ha a Bíróság elismerné a személyzeti szabályzat 2.1.2. és 2.1.3. cikkének jogszerűségét. Ez a jogalap a megtámadott ítélet 48–83. pontja ellen irányul.

43.   E pontokban az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy a próbaidő meghosszabbításáról szóló és az elbocsátási határozat az alábbi indokolás értelmében nem állt ellentétben az alkalmazási feltételekkel és a személyzeti szabályzattal:

„48      Elsősorban a felperes azzal érvel, hogy a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozatot egy igazgató és egy személyzeti osztályvezető látta el aláírásával, jóllehet a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikke értelmében a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozatokat az EKB Igazgatóságának kell meghoznia.

49      Az Elsőfokú Bíróság megemlíti, hogy kérésére egyrészt az EKB olyan, az EKB Igazgatóságának 1999. március 16‑i üléséről készült, jegyzőkönyvet mutatott, amelyből kitűnik, hogy ezen ülés alkalmával e szerv a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozatok meghozatalára vonatkozó jogkörét az EKB alelnökére ruházta át, másrészt pedig a fellebbező próbaidejének meghosszabbításával kapcsolatos azon javaslatot nyújtott be 2000. szeptember 13‑án, amelyhez az EKB alelnöke – kézzel írott megjegyzésben – 2000. szeptember 15‑én hozzájárulását adta. Következésképpen a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozatot az adott ügyre vonatkozó eljárási szabályoknak megfelelően fogadták el [...].

[...]

54      Harmadsorban a felperes álláspontja szerint az alperes a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozatát nem alapozhatta a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikkének második bekezdésére. Arra hivatkozik, hogy e rendelkezés értelmében a próbaidőt csakis »kivételes esetben« hosszabbíthatja meg. A felperes szerint csakis akkor állhat fenn ilyen »kivételes eset«, ha a munkavégzés hosszú távú akadályoztatása a próbaidő céljának megvalósítását közvetlenül veszélyezteti. Jóllehet, véleménye szerint, ilyen körülmények a jelen esetben nem merültek fel. A nem kielégítő munkavégzésre való átfogó hivatkozás önmagában nem minősülhet ilyen kivételes esetnek.

55      Az alperes ezzel kapcsolatban lényegében azt válaszolja, hogy a felperes eredeti megállapodás szerinti próbaideje nagyrészt a nyári szabadságok idejére esett, és hogy az EKB‑nak ezen időszakban való csökkentett tevékenysége miatt a felperesnek e beosztás betöltésére való alkalmasságát nem lehetett kielégítően megvizsgálni. Jóllehet, egy ilyen vizsgálat szükséges lett volna, mivel a felperes az eredeti megállapodás szerinti próbaideje alatt a munkavégzés tekintetében bizonyos hiányosságokat tanúsított.

56      Az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy azon egyetlen körülmény, miszerint a jelen esetben a próbaidő részben a nyári szünidő hónapjaira esett, nem tekinthető kivételesnek a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikke értelmében. Ellenkezőleg, e körülmény az adminisztráció számára a felvétel pillanatában előrelátható volt. Ezzel szemben az EKB helyesen tekintheti úgy, hogy e feltétel teljesült, mivel – objektíve igazolt indokkal – az adminisztráció az alkalmazott gyakornoknak azon beosztás betöltésére való alkalmassága felől, amelyre felvették, kétségeket látott, de részben a nyári szünidő hónapjai alatti csökkentett tevékenység miatt nem állt módjában végleges véleményt nyilvánítani a tekintetben, hogy az érdekelt kinevezését véglegesítse‑e, vagy a szerződését a próbaidő alatt megszüntesse‑e.

57      Jóllehet a jelen esetben az iratokból és különösen a 2000. szeptember 8‑i feljegyzésből következik, hogy az adminisztráció az eredeti megállapodás szerinti próbaidő alatt nem bizonyosodhatott meg a felperes alkalmasságáról – sem a felperes beosztásának véglegesítése, sem pedig a szerződés megszüntetéséhez vezető nyilvánvaló elégtelensége felől. Ugyanakkor ebből következik, hogy az adminisztráció az eredeti megállapodás szerinti próbaidő alatt a felperes beosztásának betöltésére való alkalmasságát és különösen az EKB biztonsági rendszerének alkalmazását illetően kétségeket táplált, anélkül azonban, hogy végleges jelleggel megállapíthatta volna, hogy ezen eredeti próbaidő alatt a szerződését meg kell‑e szüntetni. A hivatali fellebbvalóinak e kétségét egyébiránt a felperes maga is megerősítette, hiszen e feljegyzésből kitűnik, hogy ez utóbbi a munkavégzésének javítására irányuló akaratát fejezte ki. Ilyen körülmények között az alperes jogosan tekinthette úgy, hogy a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikkének második bekezdése szerinti kivételes esetről van szó, amely lehetővé teszi számára a felperes próbaidejének meghosszabbítását.

[...]

61      A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a felperes nem tudta bizonyítani a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozat jogellenességét [...].

[...]

68      [Az elbocsátási határozatot illetően] a felperes lényegében azzal érvel, hogy a próbaidő alatt egyáltalán nem kapott lehetőséget arra, hogy a biztonsági szolgálat mindennapi követelményeihez hozzászokjon, hogy számára nem engedték meg, hogy nyugodtan megismerkedjen a szolgálat eljárásával, ehelyett azonnal a csoportok általános rendszerébe helyezték, és hogy e tekintetben semmiféle képzésben nem részesítették. Különösen az EKB informatikai rendszerének használata során mutatott hiányosságokkal kapcsolatos kifogásokat illetően azt hangsúlyozza, hogy a próbaideje alatt e téren nem részesült kielégítő képzésben.

69      Az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy a próbaidő lejártával történő elbocsátási határozatot meg kell semmisíteni, ha az érdekelt számára nem tették lehetővé, hogy a gyakorlatát rendes körülmények között végezhesse (lásd a személyzeti szabályzat kapcsán a Bíróság 3/84. sz., Patrinos kontra ESZSZ ügyben 1985. május 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1985., 1421. o.] 20–24. pontját, és az Elsőfokú Bíróság T‑568/93. sz., Correia kontra Bizottság ügyben 1994. november 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1994., I‑A‑271. o. és II‑857. o.] 34. pontját).

70      Meg kell tehát vizsgálni, hogy adott esetben a felperes a gyakorlatát rendes körülmények között végezhette‑e.

71      E tekintetben az iratokból és különösen azon feljegyzésből, amelyet az EKB biztonsági koordinátora 2000. szeptember 8‑án a felperes hivatali fellebbvalójának címzett, és amelynek tudomásul vételét ez utóbbi írásban megerősítette, kitűnik, hogy az EKB‑ban való alkalmazásának első négy hetében a felperes az általa ellátandó alapvető feladatokat érintő bevezető képzésben részesült. E képzés céljait és tartalmát az EKB biztonsági őreinek ellenőre (»supervisor«) határozta meg, aki e tekintetben 2000. június 29‑i időponttal egy képzési tervet állított fel, amelyet kérésre az Elsőfokú Bírósághoz benyújtottak. Ezen időszakban, amint azt a felperes a tárgyalás alkalmával személyesen is megerősítette, egyrészt jó néhány, az EKB biztonsági rendszeréhez tartozó különböző munkaeszközök működéséről szóló előadáson vett részt, másrészt pedig a mindennapi munka során két tapasztalt kolléga kísérte, akiket a szakosodásuk szerint pártfogóként (»godfather«) jelöltek ki mellé. A tárgyalás alkalmával a felperes azt is megerősítette, hogy e kollégák a jövőbeli feladataival kapcsolatos bizonyos alapképzésben valóban részesítették. A felperes azon állítását illetően, miszerint e képzés nem volt kellően alapos, elegendő azt megállapítani, hogy e tekintetben egyetlen olyan konkrét tényt sem szolgáltatott, amely lehetővé tette volna az Elsőfokú Bíróság számára annak megállapítását, hogy e pártfogói rendszer mely okból nem töltötte be feladatát.

72      Ugyanakkor ezen eljárás érdekében az EKB biztonsági őreinek ellenőrhelyettese által 2001. december 21‑én kiállított feljegyzéséből, amelynek tartalmát maga a felperes is megerősítette a tárgyalás alkalmával, kitűnik, hogy a felperes 2000. augusztus 23‑tól 25‑ig egy, a különböző biztonsági rendszerekkel – beleértve bizonyos informatikai rendszereket – kapcsolatos kiegészítő képzésben részesült. Végül ugyanezen feljegyzésből következik, amelyet a felperes személyesen is megerősített a tárgyalás alkalmával, hogy a próbaidő meghosszabbítását követően részt vett egy kétnapos informatikai képzésben, amelynek egy napja a felperes éves szabadságának idejére esett, és amelynek célja e különböző rendszerek működésének átismétlése volt. A felperes ismét kifogásolta, hogy e képzés nem volt kielégítő, anélkül hogy olyan konkrét tényekkel szolgált volna, amelyek az Elsőfokú Bíróság számára lehetővé tették volna annak megállapítását, hogy e képzések mely okból nem biztosították számára annak lehetőségét, hogy a munkájának követelményeivel megismerkedjék, és az ehhez szükséges képzésben részesüljön.

73      A fentiekből következik, hogy az EKB az újonnan felvett alkalmazottak, így a felperes, számára egy olyan képzési programot állított fel, amely a felperes számára lehetővé kellett volna tegye, hogy a próbaidő hat hónapja alatt megismerkedjen a teljesítendő feladatainak jellegével, felelősségének jelentőségével és a részéről elvárt kezdeményezésekkel. E körülményekre tekintettel semmi sem engedi az Elsőfokú Bíróságot arra következtetni, hogy a felperes ne tudta volna rendes körülmények között teljesíteni próbaidejét.

[...]

83      Ebből következik, hogy az alkalmazási feltételek és a személyzeti szabályzat, illetve az arányosság elvének megsértésére alapított jogalapot teljes egészében el kell utasítani.”

44.   A fellebbezés második jogalapja ezen álláspont vitatására irányul. Öt részből áll, amelyeket egymást követően vizsgálunk meg.

45.   Az első részben C. S. Tralli azt állítja, hogy a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozatot a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikkének megsértésével fogadták el. Véleménye szerint az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 49. pontjában kimondottakkal ellentétben a próbaideje meghosszabbításának joga csakis az Igazgatóságot illette meg, és azt nem lehetett az EKB alelnökére átruházni.

46.   Felidézendő, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 49. pontjában az iratok alapján azt állapította meg, hogy az Igazgatóság az 1999. március 16‑i ülése alkalmával az EKB alelnökére ruházta át az újonnan felvett alkalmazottak próbaidejének meghosszabbításáról szóló határozatok elfogadásának jogkörét. A fellebbező érvelése tehát feltételezi e felhatalmazás érvényességének vizsgálatát.

47.   E tekintetben számunkra úgy tűnik, hogy az Európai Közösségek Bizottsága által a tagjainak adott felhatalmazást érintő ítélkezési gyakorlat által meghatározott elvek irányadóak.

48.   Véleményünk szerint a felhatalmazás a hatáskörátruházás egy sajátos formáját képezi, amelyet a közösségi intézményeket és a szerződés által felállított szerveket(24) megillető „belső szervezet kialakítására irányuló jogkör” igazol, és amely az átruházás más formáival ellentétben általában az egyedi határozatok elfogadásának jogkörére korlátozódik. A fent hivatkozott Meroni kontra Főhatóság ügyben hozott ítélet által meghatározott feltételek tehát a felhatalmazás rendszerére tökéletesen alkalmazhatónak bizonyulnak.

49.   Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében(25) a Bíróság kimondja, hogy a Bizottság – a működését szabályozó kollegialitás elvének sérelme nélkül(26) – felhatalmazhatja tagjait arra, hogy nevében bizonyos határozatokat hozzanak. A Bíróság álláspontja szerint e felhatalmazási rendszer nem jár a Bizottság határozathozatali jogkörének elvesztésével, mivel a tagja a határozatokat az egész Bizottság nevében hozza meg, amely azokért teljes felelősséget vállal(27). Ugyanakkor a Bíróság úgy értékelte, hogy e rendszer „szükségesnek mutatkozik, figyelemmel a Bizottság által elfogadandó határozatok számának jelentős emelkedésére, a Bizottság számára feladata ellátásának lehetővé tételére”(28). A Bíróság álláspontja szerint a „döntéshozó testület működőképessége biztosításának szükségessége összhangban áll a minden intézményi rendszerben benne rejlő elvvel, ami különösen kifejezésre jutott az egyesülési szerződés 16. cikkében, amely szerint »a Bizottság eljárási szabályzatot fogad el annak biztosítása érdekében, hogy ő maga és szervezeti egységei […] működjenek«”(29).

50.   Az ítélkezési gyakorlat értelmében e felhatalmazási rendszer ugyanakkor az elvi határozatok kizárásával csakis az irányítási és igazgatási intézkedések meghatározott csoportjaira korlátozódik(30). A felhatalmazás így a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése alapján foganatosítandó vizsgálatok lefolytatását elrendelő határozatra(31), pénzügyi támogatás megszüntetéséről rendelkező határozatra(32) vagy bírságot kiszabó határozat helybenhagyását követő késedelmi kamat megfizetését előíró határozatra(33) vonatkozhat. Ezzel szemben a felhatalmazás nem vonatkozhat a versenyszabályok megsértését megállapító határozatra(34), sem pedig az EK 226. cikk alapján egy indokolással ellátott vélemény kiadására vagy egy kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset benyújtására irányuló határozatra(35).

51.   Véleményünk szerint a Bizottságon belül kialakított felhatalmazási rendszerrel kapcsolatos ezen ítélkezési gyakorlat a jelen esetre tökéletesen átültethető.

52.   Valójában, mivel a felhatalmazás az irányítási és igazgatási aktusokra korlátozódik, nem eredményezi az Igazgatóság döntéshozatali jogkörétől való megfosztását: az EKB alelnöke a próbaidő meghosszabbításáról hozott határozatokat az Igazgatóság nevében hozza, amely azokért teljes felelősséget vállal. Továbbá a döntéshozó szerv működőképessége biztosításának szükségessége, mint a Bizottság esetében is, egy elsődleges jogi rendelkezésben kerül kifejezésre, mégpedig a KBER alapokmányának 12.3. cikkében, amely kimondja, hogy „[a] Kormányzótanács elfogadja az EKB belső szervezetét és döntéshozó szerveit meghatározó eljárási szabályzatot”.

53.   Ugyanakkor a jelen esetben nem vitatott, hogy az eljárás tárgyát képező felhatalmazás csakis irányítási és igazgatási aktusokra vonatkozik. Valójában egyszerűen arról van szó, hogy az EKB alelnöke eldöntheti, hogy egy újonnan felvett alkalmazott próbaidejét meg kell‑e hosszabbítani vagy sem. Az EKB alelnöke tehát a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében egyáltalán nem rendelkezik jogkörrel az „elvi határozatok” tekintetében.

54.   E feltételek mellett úgy véljük, hogy az Igazgatóság jogszerűen hatalmazhatta fel az EKB alelnökét az újonnan felvett alkalmazottak próbaidejének meghosszabbításával kapcsolatos határozatok meghozatalára, és hogy a jogalap első része ezáltal megalapozatlan.

55.   A második részben C. S. Tralli azzal érvel, hogy a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikke ellentétes „a közösségi jog kötelező szabályaival”, és különösen „azon elvvel, amelynek értelmében az Európai Közösségek jogközösséget képez”(36). Azt állítja, hogy a vitatott rendelkezés – mivel olyan homályos feltételekre hivatkozik, mint a „kivételes eset” is, amelyek nem határozzák meg az alkalmazási feltételek alkalmazásának módjait – önkényes intézkedésekre adnak alapot.

56.   Függetlenül azon ténytől, hogy ezen érvelés a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikkének jogszerűségét érinti, és hogy azt az első jogalap keretében kellett volna felhozni, úgy véljük, hogy nyilvánvalóan megalapozatlan.

57.   Valójában nem vitatott, hogy az olyan fogalmak, mint a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikkében található „kivételes eset” is, úgynevezett „jogi standardnak” minősül. Ezek olyan rugalmas szabályok, amelyeket szándékosan meghatározatlan feltételre alapítanak, és amelyek így a jogalkotó azon akaratát tükrözik, hogy az érintett – közigazgatási vagy igazságszolgáltatási – hatóságoknak meghagyja annak lehetőségét, hogy esetről esetre határozza meg azok tartalmát annak érdekében, hogy azokat az alapul szolgáló tényállásnak legmegfelelőbben alkalmazhassa. A jogi standardokat, ha nem is minden jogrendszer, a legtöbb és különösen a közösségi jogrend ismeri(37). Ez esetben az önkényes határozatok kockázatát, mint minden más esetben, kiküszöböli az a tény, hogy a kérdéses határozatok bírói felülvizsgálat tárgyát képezhetik.

58.   Következésképpen úgy véljük, hogy a jogalap második része nyilvánvalóan megalapozatlan.

59.   A fellebbező a harmadik részben vitatja az Elsőfokú Bíróságnak azon álláspontját, amely szerint a gyakornok szakmai alkalmasságával kapcsolatos kételyek a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikke értelmében olyan „kivételes esetnek” minősülnek, amelyek a próbaidejének meghosszabbítását igazolják. Úgy ítéli meg, hogy a próbaidő ténylegesen azt a célt szolgálja, hogy az ilyen kételyek fennállásáról megbizonyosodjanak, az Elsőfokú Bíróság tehát felcserélte a szabályt és a kivételt.

60.   E tekintetben felidézendő elsősorban, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében az EKB a belső szervezet kialakítása és a személyi állomány irányítása terén széleskörű mérlegelési jogkörrel rendelkezik annak érdekében, hogy teljesíthesse a rábízott közérdekű feladatokat(38).

61.   Megjegyzendő továbbá, hogy a közösségi intézményekben és szervekben a próbaidő vagy a gyakorlat elegendő ahhoz, hogy a döntési jogkörrel felruházott hatóság megbizonyosodjon az érdekelt szakmai alkalmasságát illetően, amely ahhoz az álláshoz szükséges, amelyre őt felvették. E megbizonyosodás az érdekelt kinevezésének véglegesítése formájában, vagy a szerződésének, illetve kinevezésének megszüntetéséről szóló határozat formájában jelenhet meg. Valójában viszonylag ritkák az olyan helyzetek, amikor a próbaidőt vagy a gyakorlatot követően a döntési jogkörrel rendelkező hatóságnál továbbra is oly mértékű kételyek merülnek fel, amely miatt a próbaidőt meg kell – vagy kellene – hosszabbítani.

62.   Következésképpen nem bizonyított, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor kimondta, hogy az újonnan felvett alkalmazott alkalmasságával kapcsolatos kételyek megléte a személyzeti szabályzat 2.1.2. cikke értelmében olyan „kivételes esetnek” minősülhet, amely indokolttá teszi a próbaidő meghosszabbítását.

63.   A fellebbező a negyedik részben az Elsőfokú Bíróságnak azon álláspontját vitatja, amely szerint a próbaidejét szakmai alkalmasságával kapcsolatos kételyek miatt hosszabbították meg. Hangsúlyozza, hogy a T‑373/00. sz. ügyben benyújtott viszonválaszában az EKB megjelölte, hogy a fellebbező próbaidejét azért hosszabbították meg, mert az a szabadságok időszakára esett.

64.   E kifogás elfogadhatóságával kapcsolatos kérdésektől függetlenül elegendő azt megállapítani, hogy az EKB a fent hivatkozott viszonválaszában két tényezőre hivatkozott. Jelezte, hogy:

„12.      Elsősorban az [EKB] azon tényre hivatkozik, hogy a felperest 2000. július 1‑jén vették alkalmazásba, [és hogy] próbaidejének nagy része [így] a [szabadságok] időszakára esett.

13.      Másodsorban az [EKB] figyelembe vette azt a tényt, hogy a felperes, mielőtt az EKB alkalmazásába lépett, tizennégy éven át egy magán őrző-védő társaság alkalmazásában állt. Úgy ítélte meg tehát, hogy a felperes munkavégzésének hiányossága főként az EBK‑ban való új munka nehézségeivel és az új munkakörülményekhez való alkalmazkodás szükségességével magyarázható, valamint hogy a próbaidő meghosszabbítása a felperes számára egy további lehetőséget biztosítana arra, hogy a képességeit és alkalmazkodókészségét bizonyítsa”(39).

65.   E feltételek mellett a fellebbezőnek az EKB által a T‑373/00. sz. ügyben benyújtott viszonválasz tartalmára vonatkozó állásponttal kapcsolatos érvelése mindenképpen nyilvánvalóan megalapozatlan.

66.   Végül az utolsó részben a fellebbező különböző érveket hoz fel azt bizonyítandó, hogy az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 70–73. pontjában kimondottakkal ellentétben számára nem tették lehetővé, hogy a próbaidejét rendes körülmények között tölthesse ki.

67.   E tekintetben felidézendő, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében(40) a Bíróság ténymegállapítást nem tehet, illetve elvileg az Elsőfokú Bíróság által e tények alátámasztásaként elfogadott bizonyítékok megvizsgálására sem jogosult. Mivel ezeket a bizonyítékokat az előírásoknak megfelelően szerezték be, illetve a bizonyítási teherre és a bizonyításra vonatkozó eljárási szabályokat és általános jogelveket tiszteletben tartották, az Elsőfokú Bíróság feladata az előterjesztettek értékelése. Ez az értékelés – e tények elferdítésének esetét kivéve – nem minősül a Bíróság felülvizsgálata alá tartozó jogkérdésnek.

68.   Ugyanakkor a jelen esetben az Elsőfokú Bíróság az iratok alapján kimondta, hogy „semmi sem enged [...] arra következtetni, hogy a felperes ne tudta volna rendes körülmények között teljesíteni próbaidejét”(41).

69.   E feltételek mellett a jogalap utolsó része nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Valójában, mivel a fellebbező nem bizonyította és egyértelműen nem is állította, hogy az Elsőfokú Bíróság elferdítette az elé terjesztett tényeket és bizonyítékokat, az újonnan felvett alkalmazottak képzésének biztosítása érdekében alkalmazott eszközök értékelése olyan, a tényekkel és a bizonyítékokkal kapcsolatos értékelésnek minősül, amelyet a jelen fellebbezésben nem lehet vitatni.

70.   A fenti megfontolások alapján azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy a második jogalapot teljes egészében utasítsa el.

C –    A költségek viselésére vonatkozó szabályok megsértésére alapított harmadik jogalapról

71.   Az utolsó jogalap az Elsőfokú Bíróságnak a költségek viselésével kapcsolatos álláspontjára irányul. Ezen álláspont a megtámadott ítéletben a következőképpen jelenik meg:

„95      Az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 87. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanakkor e szabályzat 88. cikke alapján a Közösségek és azok alkalmazottai közötti jogvitákban az intézmények maguk viselik saját költségeiket.

96      E feltételek mellett mindegyik fél maga viseli a T‑373/00. sz. ügy során felmerült költségeit.

97      Ezzel szemben a T‑27/01., T‑56/01. és T‑69/01. sz. ügyben az alperes azt kéri az Elsőfokú Bíróságtól, hogy az eljárási szabályzat 87. cikke 3. §‑ának második bekezdése értelmében és ugyanezen eljárási szabályzat 88. cikkétől eltekintve kötelezze a felperest a költségek egészének viselésére, beleértve az alperes költségeit is. Úgy ítéli meg valójában, hogy e kereseteket érvényes jogalap nélkül nyújtották be. Következésképpen az e keresetek miatt felmerült költségeit az eljárási szabályzat 87. cikke 3. §‑ának második bekezdése értelmében úgy kell tekinteni, mint amely jelentős költségeket ró az alperesre.

98      A felperes a T‑27/01. és T‑69/01. sz. ügyben pedig azt kéri, hogy az eljárási szabályzat 87. cikke 3. §‑ának második bekezdése értelmében a saját költségeit az alperes viselje még abban az esetben is, ha e kereseteket mint elfogadhatatlant elutasítják. Ezzel összefüggésben lényegében arra hivatkozik, hogy e különböző kereseteket a jogai védelme érdekében kellett benyújtania. Véleménye szerint valójában az alkalmazási feltételek 41. és 42. cikke értelmében lehetősége volt, és köteles is volt a próbaidő során a próbaidő meghosszabbítására és az elbocsátásra vonatkozó határozatokkal szemben egy bírósági eljárást megelőző vizsgálatot kezdeményezni, mielőtt e határozatokkal szemben az Elsőfokú Bírósághoz nyújtott volna be keresetet. Jóllehet az alperes ezt az álláspontot már az igazgatási eljárás során kifogásolta. E bizonytalansági helyzet az alperesnek tudható be. Következésképpen véleménye szerint a T‑373/00., T‑27/01. és T‑69/01. sz. ügyben egyidejűleg kellett kereseteket benyújtania.

99      Az Elsőfokú Bíróság álláspontja szerint a felperes állításával ellentétben az alkalmazási feltételek 41. cikke (iii) pontjából egyértelműen következik, hogy a próbaidő során a próbaidő meghosszabbítására és az elbocsátásra vonatkozó határozatok nem képezhetik a bírósági eljárást megelőző vizsgálat és panasz tárgyát. Valójában e két határozat tárgya a rendelkezés alapján „a személyi állomány próbaidős tagja véglegesítésének elutasítása”.

100      A T‑27/01. és T‑69/01. sz. ügyben benyújtott kereset jelentős költségeket rótt az alperesre.

101      Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2001. március 13‑án benyújtott keresetlevél alapján indult T‑56/01. sz. üggyel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a felperes azért nyújtotta be ezt az intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetet, mert nem kapott választ a 2000. február 5‑én benyújtott panaszára, noha egyrészt a személyzeti szabályzat 8.2.1. cikke értelmében a panasz benyújtását követő egy hónappal a kérelem hallgatólagosan elutasítottnak tekintendő, másrészt az EKB elnöke 2001. március 12‑én elutasította panaszát.

102      Következésképpen – anélkül, hogy meg kellene vizsgálni, hogy a keresetet az intézményi mulasztás iránti kereset indítását megelőző felszólító levél hiánya miatt, mint elfogadhatatlant el kell‑e utasítani – egyértelmű, hogy a T‑56/01. sz. ügyben a kereset benyújtásakor, de mindenesetre az azt követő néhány napon belül a felperes tudta, hogy az alperes az EK 232. cikk második bekezdése értelmében már állást foglalt. A felperes ugyanakkor nem tette meg az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy az alperesnél ne merüljenek fel e keresettel kapcsolatban jelentős költségek.

103      Mindebből következően tehát ahelyett, hogy az alperest a felperes kérelmének megfelelően a felperes költségeinek viselésére kellene kötelezni, ez utóbbit kell az alperes – a T‑27/01., T‑56/01. és T‑69/01. sz. ügyben felmerült – költségeinek viselésére kötelezni.”

72.   C. S. Tralli azt állítja, hogy a megtámadott ítélet e tekintetben téves jogalkalmazást tartalmaz. Úgy ítéli meg, hogy valójában az Elsőfokú Bíróság által kimondottakkal ellentétben a T‑27/01., T‑56/01. és T‑69/01. sz. ügyben a kereseteket érvényes jogalappal nyújtották be.

73.   E tekintetben felidézendő, hogy a Bíróság alapokmányának 58.cikke második bekezdése értelmében „a fellebbezés nem vonatkozhat kizárólag a költségek összegére vagy arra, hogy a költségek viselésére mely felet kötelezték”. Ugyanakkor a Bíróság kimondja, hogy „amennyiben a fellebbezés minden más jogalapját elutasították, az Elsőfokú Bíróság költségekre vonatkozó határozatának állítólagos jogellenességére utaló kifogásokat [a fent hivatkozott rendelkezések] alapján, mint elfogadhatatlant el kell utasítani”(42).

74.   Véleményünk szerint, amennyiben a fellebbezés minden más jogalapját el kell utasítani, az Elsőfokú Bíróságnak a költségek viselésére vonatkozó határozatára irányuló utolsó jogalapot a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

V –    Végkövetkeztetések

75.   A fenti megfontolások összességére tekintettel a Bíróságnak azt a javaslatot tesszük, hogy a fellebbezést utasítsa el, és a fellebbezőt a Bíróság eljárási szabályzatának 118. cikke és 69. cikkének 2. §‑a értelmében kötelezze a költségek viselésére.

1 – Eredeti nyelv: francia.

2 – Az EK 112. cikk (1) bekezdése értelmében az EKB Kormányzótanácsa az EKB Igazgatóságának tagjaiból és a nemzeti központi bankok elnökeiből áll.

3 – Az EK 112. cikk (2) bekezdése értelmében az Igazgatóság az elnökből, az alelnökből és négy további tagból áll: ezeket a tagállamok kormányai közös megegyezéssel, a Tanácsnak az Európai Parlamenttel és az EKB Kormányzótanácsával folytatott konzultációt követő ajánlása alapján nevezik ki.

4 – A T‑373/00., T‑27/01., T‑56/01. és T‑69/01. sz. egyesített ügyek (EBHT‑KSZ 2001., I‑A‑97. o. és II‑453. o., a továbbiakban: a megtámadott ítélet).

5 – Az említett feltételeket az 1999. március 31‑én módosított, 1998. június 9‑i 1999/330/EK Európai Központi Banki határozat fogadta el (HL 1999. L 125., 32. o, a továbbiakban: alkalmazási feltételek).

6 – HL 1999. L 125., 34. o.; helyesbítés HL 2000. L 273., 40. o. (a továbbiakban: eljárási szabályzat).

7 – Más néven: a próbaidő meghosszabbításáról szóló határozat.

8 – Más néven: az elbocsátási határozat.

9 – A fellebbezés 36. pontja.

10 – A 9/56. sz. ügy (EBHT 1958., 9. o.). Lásd még e tekintetben a fent hivatkozott X kontra EKB ítélet 102–104. pontját.

11 – A fent hivatkozott Meroni kontra Főhatóság ítélet 42. és 43. pontja.

12 – Lásd Lenaerts, K.: „Regulating the regulatory process: »delegation of powers« in the European Community”, European Law Review, 1993, 23. o. (40–42. pont).

13 – Lásd e tekintetben a fent hivatkozott X kontra EKB ítélet 102. pontját. Az elmélet tekintetében lásd különösen a fent hivatkozott Lenaerts, K. művét (41. és 42. pont), valamint Gautier, Y.: La délégation en droit communautaire, 1995. január 7‑én előadott és megvédett értekezést (357. és 358. o.).

14 – A közösségi jogi hatáskörátruházás feltételeivel kapcsolatos értekezés tekintetében lásd a fent hivatkozott Gautier, Y. művét (418. és azt követő oldalak).

15 – A fent hivatkozott Meroni kontra Főhatóság ügyben hozott ítélet 40. pontja.

16 – Ugyanott, 40. és 41. pont.

17 – Ugyanott, 42. pont.

18 – Ugyanott, 43., 44., 46. és 47. pont.

19 – Az érintett terület szempontjából alapvető fontosságú szabályok és az EK 202. cikk és EK 211. cikk területén a „végrehajtási hatáskörből” eredő szabályok közötti különbség tekintetében lásd különösen a 25/70. sz. Köster-ügyben 1970. december 17‑én hozott ítélet (EBHT 1970., 1161. o.) 6. pontját, és a C‑240/90. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 1992. október 27‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑5383. o.) 36. és 37. pontját.

20 – Lásd különösen a 23/75. sz., Rey Soda ügyben 1975. október 30‑án hozott ítéletet (EBHT 1975., 1279. o.), és a 279/84., 280/84., 285/84. és 286/84. sz., Rau és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1987. március 11‑én hozott ítélet (EBHT 1987., 1069. o.) 14. pontját, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑64/01. és T‑65/01. sz., Afrikanische Frucht-Compagnie és Internationale Fruchtimport Weichert kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 2004. február 10‑én hozott ítéletének (EBHT 2004., II‑521. o) 118. pontját.

21 – A fellebbezés 36. pontja.

22 – C‑409/02. P. sz. ügyben hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 33–37. pontja.

23 – Lásd még ezzel kapcsolatban az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 50–52. pontjában felhozott tényezőket.

24 – Valójában nem vitatott, hogy a közösségi intézmények és szervek a belső szervezetük kialakítása tekintetében széleskörű mérlegelési jogkörrel rendelkeznek: a közösségi intézmények tekintetében lásd különösen a 109/83. és 13/64. sz., Muller kontra Bizottság egyesített ügyekben 1964. december 6‑án hozott ítéletet (EBHT 1964., 1293. o.), és a 69/83. sz., Lux kontra Számvevőszék ügyben 1984. június 21‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 2447. o.) 17. pontját, valamint a szerződés által felállított közösségi szervek tekintetében lásd különösen a C‑15/00. sz., Bizottság kontra EBB ügyben 2003. július 10‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑7281. o.) 67. pontját, és az Elsőfokú Bíróság T‑178/00. és T‑341/00. sz., Pflugradt kontra EBK ügyben 2002. október 22‑én hozott ítéletét (EBHT 2002., II‑4035. o.; EBHT—KSZ 2002., I‑A‑205. és II‑1039. o.), amelyet a fellebbezés alapján hozott, fent hivatkozott Pflugradt kontra EBK ügyben hozott ítélet 2004. október 14‑én helybenhagyott.

25 – Lásd különösen az 5/85. sz., AKZO Chemie kontra Bizottság ügyben 1986. szeptember 23‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 2585. o.) 35. pontját.

26 – Az Európai Közösségek egy egységes Tanácsát és egy egységes Bizottságát létrehozó, 1965. április 8‑i szerződés (HL 1967. L 152., 2. o, más néven: az egyesülési szerződés) 17. cikke alkalmazásával.

27 – A fent hivatkozott AKZO Chemie kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 36. pontja.

28 – Ugyanott, 37. pont.

29 – Uo.

30 – Uo.

31 – A Szerződés 85. és 86. cikkének végrehajtásáról szóló 1962. február 6‑i első tanácsi rendelet (HL 1962., 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet 1. kötet 3. o.). Lásd a 46/87. és 227/88. sz., Hoechst kontra Bizottság ügyben 1989. szeptember 21‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 2859. o.) 44–46. pontját, és a 97/87–99/87. sz., Dow Chemical Ibérica és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1989. október 17‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 3165. o.) 58. pontját.

32 – Az Elsőfokú Bíróság T‑254/99. sz., Maja kontra Bizottság ügyben 2003. március 12‑én hozott ítéletének (EBHT 2003., II‑757. o.) 43. pontja.

33 – Az Elsőfokú Bíróság T‑275/94. sz., Groupement des cartes bancaires «CB» kontra Bizottság ügyben 1995. július 14‑én hozott ítéletének (EBHT 1995., II‑2169. o.) 71. pontja.

34 – A C‑137/92. P. sz., Bizottság kontra BASF és társai ügyben 1994. június 15‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑2555. o.) 71. pontja.

35 – A C‑191/95. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1998. szeptember 29‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5449. o.) 48. pontja.

36 – A fellebbezés 44. pontja.

37 – Lásd többek között a C‑104/95. sz. Kontogeorgas-ügyben 1996. december 12‑én hozott ítélet (EBHT 1996., I‑6643. o.) 25–27. pontjában a kereskedelmi kirendeltségek szerződései terén az „e szektorhoz tartozó ügyfél” fogalmát, a C‑275/97. sz., DE + ES Bauunternehmung ügyben 1999. szeptember 14‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑5331. o.) 31. és 32. pontjában a társaság könyvelési mérlegének aktív és passzív elemeinek elkülönített értékelése elvét lerontó „kivételes esetek” fogalmát, vagy a C‑06/99. sz. SONAE-ügyben 2001. június 21‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑4679. o.) 22–26. pontjában a tőkefelhalmozást sújtó közvetett adókkal kapcsolatos rendelkezések terén a „kiszabás” fogalmát.

38 – Az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott Pflugradt kontra EBK ítéletének 54. pontja, amelyet a Bíróságnak a fent hivatkozott, a fellebbezés alapján hozott Pflugradt kontra EBK ítélete helybenhagyott.

39 –      Kiemelés általunk.

40 – Legfrissebb példaként lásd a C‑122/01. P. sz., T. Port kontra Bizottság ügyben 2003. május 8‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑4261. o.) 27. pontját, valamint a C‑116/03. sz., Fichtner kontra Bizottság ügyben 2004. július 9‑én hozott végzés (az EBHT‑ban nem tették közzé) 33. pontját.

41 – A megtámadott ítélet 73. pontja.

42 – A C‑302/99. P. és C‑308/99. P. sz., Bizottság és Franciaország kontra TF1 ügyben 2001. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑5603. o.) 31. pontja, illetve a C‑57/00. P. és C‑61/00. P. sz., Freistaat Sachsen és társai kontra Bizottság ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑9975. o.) 124. pontja, valamint a C‑39/00. P. sz., SGA kontra Bizottság ügyben 2000. december 13‑án hozott végzés (EBHT 2000., I‑11201. o.) 77. pontja. Lásd továbbá e tekintetben a C‑396/93. P. sz., Henrichs kontra Bizottság ügyben 1995. szeptember 14‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑2611. o.) 66. pontját, valamint a C‑44/00. P. sz., Sodima kontra Bizottság ügyben 2000. december 13‑án hozott végzés (EBHT 2000., I‑11231. o.) 93. pontját.

Full & Egal Universal Law Academy