EUR-Lex -  62002CC0329 - HU

F. G. JACOBS

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2004. március 11. (1)

C‑329/02. P. sz. ügy

SAT.1 SatellitenFernsehen GmbH

kontra

Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták)(OHIM)

1.        Az eljárás alapjául szolgáló fellebbezés a „SAT.2” mint közösségi védjegy különböző áruosztályokba való lajstromozásának elutasítását részben megsemmisítő ítélet (2) ellen került benyújtásra. A felmerült kérdések a következők: (i) vajon a közösségi védjegyről szóló rendelet(3) 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja azt a célt követi-e, hogy a megkülönböztetésre nem alkalmas megjelöléseket általános használatra szabadon kell hagyni; (ii) hogyan kerül lefolytatásra a több elemből álló megjelölések megkülönböztetésre való alkalmasságának minden szempontot figyelembe vevő vizsgálata; és (iii) hogyan érvényesül a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve akkor, amikor egy adott védjegy lajstromozásának elutasítása állítólagos ellentmondásban van a korábbi gyakorlattal.

 I. Jogi háttér

2.        A védjegyről szóló rendelet 4. cikke szerint: „Közösségi védjegyoltalom tárgya lehet minden grafikailag ábrázolható megjelölés, így különösen szó - beleértve a személyneveket -, ábra, kép, alakzat, betű, szám, az áru vagy a csomagolás formája, ha e megjelölés alkalmas arra, hogy valamely vállalkozás áruit vagy szolgáltatásait megkülönböztesse más vállalkozások áruitól vagy szolgáltatásaitól.”

3.        A 7. cikk értelmében „Feltétlen kizáró okok”:

„(1)      A megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, ha

a)      nem felel meg a 4. cikkben meghatározott követelményeknek;

b)      nem alkalmas a megkülönböztetésre;

c)      kizárólag olyan jelekből vagy adatokból áll, amelyeket a forgalomban az áru vagy a szolgáltatás fajtája, minősége, rendeltetése, értéke, földrajzi származása, előállítási vagy teljesítési ideje, illetve egyéb jellemzője feltüntetésére használhatnak;

d)      kizárólag olyan jelekből vagy adatokból áll, amelyeket az általános nyelvhasználatban, illetve a tisztességes üzleti gyakorlatban állandóan és szokásosan alkalmaznak;

(e)      kizárólag olyan formából áll, amely:

i.      az áru jellegéből következik; vagy

ii.      a célzott műszaki hatás eléréséhez szükséges; vagy

iii.      az áru értékének a lényegét hordozza;

...” (4)

4.        A 7. cikk (3) bekezdés értelmében „Az (1) bekezdés b), c) és d) albekezdése alapján a megjelölés nincs kizárva a védjegyoltalomból, ha az árujegyzékben szereplő áruk, illetve szolgáltatások tekintetében használata révén megszerezte a megkülönböztető képességet.”

 II. Az eljárás áttekintése

5.        A SAT.1 SatellitenFernsehen GmbH („SAT.1”) műholdas televíziós társaság 1997. április 15-én a „SAT.2” megjelölés vonatkozásában közösségi védjegy-bejelentési kérelmet nyújtott be a Belső Piaci Harmonizációs Hivatalhoz (védjegyek és formatervezési minták) (a továbbiakban: OHIM) több áruval, illetve a Nizzai Megállapodás szerinti(5) 35., 38., 41. és 42. osztályba tartozó szolgáltatásokkal kapcsolatban. Ez utóbbi osztályok fejezetcímeik alapján lényegében a következőket tartalmazzák: reklámozás, kereskedelmi adminisztráció, irodai munkák; távközlés; nevelés, szakmai képzés, szórakoztatás, sport- és kulturális tevékenységek; valamint máshol nem meghatározott szolgáltatások. A kérelem valamennyi fenti fejezetcím alatti részletes, szolgáltatásokat tartalmazó árujegyzékre vonatkozott. Az elbíráló az összes említett szolgáltatás tekintetében elutasította a kérelmet „amennyiben azok a legszélesebb értelemben vett műholdakra vagy műholdas televíziózásra vonatkoznak”. A második fellebbezési tanács elutasította a SAT.1 által benyújtott fellebbezést a 38., 41. és 42. osztályban található szolgáltatások vonatkozásában, mivel lényegében arra a megállapításra jutott, hogy a megjelölés leíró jellegű volt és nem rendelkezett megkülönböztető képességgel, így a védjegyről szóló rendelet 7. cikk (1) bekezdés b) és c) pontja alá esik.

6.        A SAT.1 az ügyet tovább vitatta az Elsőfokú Bíróság előtt, melynek során az Elsőfokú Bíróság megsemmisítette a fellebbezési tanács határozatát annyiban, amennyiben az nem rendelkezett a kérelmezőnek a 35. osztályban található szolgáltatásokra vonatkozó kérelmeiről (6), valamint amennyiben az a kérelemben felsorolt olyan szolgáltatásokat érintett, amelyek nem kapcsolódnak a műholdas műsorszolgáltatáshoz.(7)

7.        Az Elsőfokú Bíróság szintén elfogadta a kérelmezőnek a védjegyről szóló rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján előterjesztett jogi érvelését valamennyi érintett szolgáltatás vonatkozásában: megállapította, hogy a fenti rendelkezés értelmében a „SAT.2” összetétel nem volt kizárólag leíró jellegű. (8)

8.        Ennek ellenére elutasította a keresetet valamennyi olyan felsorolt szolgáltatás vonatkozásában, amelyek „műholdas műsorszolgáltatáshoz kapcsolódnak”, azon az alapon, hogy jóllehet a „SAT.2” nem leíró jellegű, a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében ezen szolgáltatások tekintetében nem rendelkezik megkülönböztető képességgel. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja kialakítása során lényegében a következőképpen érvelt.  (9)

9.        A védjegyről szóló rendeletnek a feltétlen kizáró okokról szóló 7. cikke (1) bekezdésének b)-e) pontja a köz érdekében azt a célt szolgálja, hogy az azokban hivatkozott megjelölések mindenki által szabadon használhatóak legyenek. Így a 7. cikk (1) bekezdés b) pontja különösen azokra a megjelölésekre vonatkozik, amelyeket a kereskedelemben az áruk és szolgáltatások megjelenítésére általánosan használnak, vagy arra használhatók. A megkülönböztető képességet ezen áruk és szolgáltatások, valamint a megjelölésnek az érintett fogyasztói kör általi érzékelése alapján kell vizsgálni. Jelen esetben az érintett fogyasztói kört ‑ az egyes szolgáltatás típusától függően – filmmel és médiával hivatásszerűen foglalkozók vagy átlagos fogyasztók alkotják.

10.      A megkülönböztető képesség vizsgálata során a „SAT.2” – mint összetett védjegy – egységében került elbírálásra. Mindazonáltal minden egyes jellemzője külön-külön is vizsgálható. Elsőként megállapításra került, hogy a „SAT” egy szokásos német és angol rövidítés, mely a szóban forgó szolgáltatások többségének jellegére utal (kapcsolat a műholdas műsorszolgáltatással). Ebből kifolyólag e szolgáltatások vonatkozásában nem rendelkezik megkülönböztető képességgel. Továbbá olyan számokat, mint a „2”, a kereskedelemben szokásos módon alkalmaznak a szóban forgó szolgáltatások megjelenítésére, így ebből a szempontból ezek sem alkalmasak a megkülönböztetésre. Végül, a „.” alkotóelemet a kereskedelemben általánosan alkalmazzák mindenféle áru és szolgáltatás jelölésére. Így a „SAT.2” összességében olyan alkotóelemek kombinációjából áll, amelyek mindegyike a kereskedelemben szokásosan alkalmazható a szóban forgó szolgáltatások jelölésére, ezért ezek vonatkozásában nem alkalmas a megkülönböztetésre.

11.      Az a tény, hogy egy összetett védjegy csak megkülönböztetésre nem alkalmas alkotóelemekből áll, általában indokolja azt a következtetést, hogy egységében tekintve az a szóban forgó áruk és szolgáltatások általános kereskedelmi megjelölésére is alkalmas. Ez a következtetés csak abban az esetben tagadható, ha bizonyíték állna rendelkezésre arról – mely jelen esetben hiányzik –, hogy az összetett védjegy több mint részeinek összessége.

12.      A SAT.1 azon fennmaradó jogi érve tekintetében, mely az egyenlő elbánás elvének megsértésére hivatkozott, amennyiben az OHIM eltért a számokból és betűkből álló védjegyekről hozott saját korábbi határozataitól, az Elsőfokú Bíróság lényegében a következőképpen érvelt. (10) Ha valamely esetben egy megjelölés lajstromozása helyesen került elfogadásra, de egy későbbi, hasonló esetben ezzel ellentétes határozat született, a második határozatot kell megsemmisíteni a védjegyről szóló rendelet vonatkozó rendelkezéseinek megsértése miatt; a hátrányos megkülönböztetés elvének megsértésére érvényesen nem lehet hivatkozni. Másrészt ha egy megjelölés lajstromozása helytelenül került elfogadásra, és egy későbbi, hasonló esetben ezzel ellentétes határozat született, a későbbi határozat megsemmisítése során az első határozatra nem lehet sikeresen hivatkozni. Az egyenlő elbánás elvét összhangba kell hozni a jogszerűség elvével, és keresete alátámasztása érdekében senki sem hivatkozhat mások javára jogellenesen meghozott jogi aktusokra. A második határozat megsemmisítésének jogalapja egyik esetben sem lehet a hátrányos megkülönböztetés elvének állítólagos megsértése.

13.      A SAT.1 előterjeszti, hogy az Elsőfokú Bíróság alapvetően három szempontból értelmezte félre a védjegyről szóló rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontját: nem helyes úgy tekinteni, hogy a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja azt a közérdekű célt szolgálja, hogy bizonyos megjelölések mindenki számára szabadon használhatók legyenek; a „SAT.2” megkülönböztetésre való alkalmasságának vizsgálata során olyan kritériumot alkalmazott, nevezetesen az érintett termékek kereskedelmi használatban való megjelenítésének valószínűségét, amely a rendelkezésben nem lelhető fel; és ennek során a megjelölést nem mint egységet vizsgálta, hanem csupán annak egyes részeit külön-külön vizsgálta. Vagylagosan a SAT.1 azzal érvel, hogy az Elsőfokú Bíróság hibásan alkalmazta a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét, amennyiben jogi érveit helytelenül úgy kezelte, hogy az korábbi egyedi határozatokra utal, miközben az OHIM-nak a számokból és rövidítésekből álló védjegyekre vonatkozó egységes gyakorlata volt a kérdés.

 A fellebbezés elsődleges jogalapja: a 7. cikk (1) bekezdés b) pontjának hibás értelmezése

 A ‑   A megkülönböztető képesség fogalma

14.      A fellebbezésben előterjesztett egyes érvek vizsgálata előtt hasznos lehet a védjegyről szóló rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt megkülönböztető képesség fogalmának rövid áttekintése.

15.      Ez a fogalom nehézségeket okoz, mert azon védjegy lajstromozásának tilalma, amely „nem alkalmas a megkülönböztetésre”, látszólag más szavakkal megismétli azt a követelményt, hogy a védjegy „alkalmas arra, hogy valamely vállalkozás áruit vagy szolgáltatásait megkülönböztesse más vállalkozások áruitól vagy szolgáltatásairól”, ahogyan a 4. cikk fogalmaz, és ahogyan a 7. cikk (1) bekezdésének a) pontja erre visszautal. Vajon ez puszta ismétlés, vagy a két fogalom eltér egymástól?

16.      A legegyszerűbb választ a 7. cikk (3) bekezdése mutatja, mely szerint a 7. cikk (1) bekezdésének b), c) és d) pontja – de nem az a) pont – alapján a megjelölés nincs kizárva a védjegyoltalomból, ha használata révén az árujegyzékben szereplő áruk és szolgáltatások tekintetében megszerezte a megkülönböztető képességet. Ennek fényében ésszerű az a feltételezés, miszerint a 4. cikk és a 7. cikk (1) bekezdésének a) pontja egy általános, feltétlen és elvont képességre utal, mely különböző eredetű termékek megkülönböztetésére alkalmas, míg a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja a kérdéses áruosztállyal kapcsolatban a megkülönböztető képességre vonatkozik.

17.      Így jelen esetben, ha külön lajstromozást kérelmeznének minden egyes alkotóelemre, a „.” alkotóelem – melyről ténylegesen nem állították, hogy megkülönböztető – semmiféle megkülönböztető képességgel nem rendelkezne, míg egyébként a „SAT” megkülönböztető képességét az érintett szolgáltatások összefüggésében kellene vizsgálni. Amennyiben erről volna szó, az előbbi lajstromozása – valamennyi árura és szolgáltatásra – eleve kizárt lenne a 7. cikk (1) bekezdésének a) és b) pontja alapján, míg az utóbbit kizárólag a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja összefüggésében lehetne vizsgálni, mint ami megkülönböztetésre alkalmas néhány termék vonatkozásában, de nem alkalmas más termékek vonatkozásában.

 B ‑   A 7. cikk (1) bekezdés b) pont célja

 1. A felek érvei

18.      A SAT.1 elfogadja, hogy a Windsurfing Chiemsee ügyből (11) következően a védjegyről szóló rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja azt hivatott biztosítani, hogy az árukra és szolgáltatásokra vonatkozó leíró jellegű jeleket és adatokat mindenki szabadon használhassa ezen áruk és szolgáltatások tekintetében. A Bíróság azonban azt soha nem mondta ki, hogy a 7. cikk (1) bekezdés b) pontjának ugyanez a célja; inkább azt hangsúlyozta, hogy a védjegy alapvető funkciója a különböző eredetű termékek közötti megkülönböztetés, és annak szavatolása, hogy torzulásmentes versenyben, minden egyes az adott védjeggyel ellátott termék egyetlen vállalkozás ellenőrzése alatt áll, amely felelős azok minőségéért, és amely a vásárlóit ezen minőségnél fogva meg tudja őrizni. (12) Ez indokolja azt, hogy a megkülönböztetésre alkalmatlan megjelölések védjegyként nem lajstromozhatók, és nem az, hogy azokat általános használatra szabadon kell hagyni.

19.      Az OHIM előterjeszti, hogy egyértelműen közérdek az, hogy a megkülönböztető képességgel nem rendelkező megjelölések védjegyként ne kerülhessenek lajstromozásra. A Canon-ügyben(13) a Bíróság hangsúlyozta, hogy a jogbiztonság és a gondos ügyintézés érdekében szükséges annak biztosítása, hogy azok a védjegyek, amelyek használata a bíróságok előtt sikeresen megtámadható lenne, ne kerüljenek lajstromozásra. Azok a megjelölések, amelyek az általános használatban levő korlátozott elemsorozatokból – mint a betűk, számok, vagy alapszínek – csupán egyet tartalmaznak, csak korlátozott megkülönböztető képességgel bírhatnak; és különösen a számoknak kell elérhetőnek maradniuk a mennyiségek jelölésére.

 2. Értékelés

20.      Bevett gyakorlat, hogy a lajstromozás megtagadásának valamennyi jogalapját az azt megalapozó közérdek figyelembevételével kell értelmezni. (14)

21.      A 7. cikk (1) bekezdésének c) pontja azon az érdeken alapul, hogy az „árujegyzékben szereplő áruk és szolgáltatások jellemzőire vonatkozó leíró jellegű jelek és adatok mindenki által szabadon használhatóak maradjanak”. Ez első ízben a védjegyről szóló irányelv azonos szövegezésű 3. cikk (1) bekezdésének c) pontjára tekintettel a Windsurfing Chiemsee ügyben (15) került megállapításra, majd nemrégiben a Linde-ügyben (16) nyert megerősítést. Legújabban a Doublemint-ügyben (17) a rendelet 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja összefüggésében került megismétlésre.

22.      Ennek oka egyszerűen belátható. Amennyiben megengedhető lenne, hogy egy kereskedő olyan kifejezést sajátítson ki, amely egy termék jellemzőit írja le, az tisztességtelen előnyt biztosítana számára a versenytársakkal szemben, akiknek jogos érdeke, hogy a kifejezést leíró módon használhassák.

23.      Ez az okfejtés átvetíthető a 7. cikk (1) bekezdésének d) és e) pontjára, azokra a kifejezésekre, amelyeket szokásos módon alkalmaznak egy termékre, valamint olyan formákra, amelyek a termék természetéből fakadóan adottak.(18)

24.      Nem gondolom azonban, hogy ez az okfejtés átvetíthető lenne a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontjára is. Nincs nyilvánvaló oka, hogy a megkülönböztető képességgel egyáltalán nem rendelkező megjelöléseket – még akkor is, ha ez a hiány nem feltétlen, hanem mindössze az érintett áruk és szolgáltatások tekintetében érvényesül – miért kellene általános használatra szabadon hagyni, kivéve, ha maguk a megjelölések szoros – különösen a c)-e) pontban meghatározott – kapcsolatban állnak az érintett termékekkel. Ilyen jellegű kapcsolatra nem utal pusztán az a tény, hogy a megjelölés nem rendelkezik megkülönböztető képességgel.

25.      Igaz, hogy a Libertel-ügyben(19), mely önmagában egy szín védjegyként való lajstromozására irányult, és amely a védjegyről szóló irányelv 3. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmezését foglalta magába (szövegezésében azonos a védjegyről szóló rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjával), a Bíróság megállapította, hogy egy adott szín – mint védjegy – lehetséges megkülönböztető képességének vizsgálata során figyelembe kell venni azt az általános érdeket, hogy a színek az árujegyzékben megjelölt árukkal és szolgáltatásokkal azonos típusú árukat és szolgáltatásokat nyújtó más kereskedők számára való elérhetősége indokolatlanul ne kerüljön korlátozásra.

26.      Ez az érdek azonban nem azonos a 7. cikk (1) bekezdésének c) pontját megalapozó érdekkel. A Libertel-ítélet nem arról beszél, hogy a megjelöléseket elérhetőségét úgy kell megőrizni, hogy azt „mindenki szabadon használhassa”, hanem arról, hogy rendelkezésre állásukat „nem szabad indokolatlanul korlátozni”. Továbbá az ítélet kifejezetten a korlátozott skálán elérhető megjelölések összefüggésében tartalmaz megállapításokat; azoknak a színeknek a száma, amelyeket az átlagos fogyasztó képes megkülönböztetni, korlátozott(20). A jelenlegi ügy összefüggésében annak a valószínűsége, hogy a fogyasztó jóval szélesebb skálán képes a számokat megkülönböztetésre alkalmasként felismerni, lényegesnek tűnik.

27.      Nem szabad elfelejteni továbbá azt sem, hogy (amennyiben a feketét és a fehéret is a színek közé soroljuk) lehetetlen a vizuális védjegyet, termékkiszerelését vagy bármely vizuális hirdetést érzékelni legalább egy, de döntő többségben legalább két, a korlátozott színskálában elérhető szín használata nélkül; ugyanakkor az már választás kérdése, hogy más, korlátozottan elérhető sorozatokból, mint a számok vagy írásjelek, felhasználásra kerül-e valamely elem. Sőt, egy szín önmagában való lajstromozása – szembeállítva azt valamely, az egyedi színt hordozó jellegzetes alak vagy forma lajstromozásával – összehasonlítható például a számok területén bármely kettősséggel kapcsolatos kifejezés („2”, „II”, „ii”, „kettő”, „kettes”, „két”, „iker”, „dupla” stb. és ezek megfelelői más nyelveken) lajstromozásával, szembeállítva azt az egyedi „2” számjegy lajstromozásával.

28.      A fellebbezéssel érintett ítélet 36. pontjában található megállapítás, abban az értelemben, miszerint a 7. cikk (1) bekezdés b) pontjának az a célja, hogy a hatálya alá tartozó megjelölések mindenki számára való szabadon használhatóságát biztosítani kell, ily módon jelentősen tovább megy annál, amit én a jog helyes értelmezésének tartok. Habár önmagában véve nem döntő, ez a megállapítás valószínűleg befolyásolta a „SAT.2” lajstromozhatóságának végső megítélését; annak az ismérvnek az alkalmazása, amelynek célja a megjelölések mindenki számára szabadon történő használhatóságának megtartása, elkerülhetetlenül szigorúbb, mint az az ismérv, amelynek célja egyszerűen az, hogy a korlátozott elemsorozatokat tartalmazó más típusú megjelölések elérhetőségét indokolatlanul ne korlátozzuk.

 C ‑   A megjelölés egységében történő vizsgálatának megközelítési módja

 A felek érvei

29.      A SAT.1 azon az állásponton van, hogy az Elsőfokú Bíróságnak vizsgálnia kellett volna, vajon a „SAT.2” lehetővé tette-e, hogy az érintett fogyasztói kör megkülönböztesse a megjelölt szolgáltatásokat a más kereskedelmi eredetű szolgáltatásoktól. Azt állítani, hogy a „SAT” a „satellite” („műhold”) szokásos rövidítése, és a „.”, valamint a „2” a kereskedelemben általánosan használatos a szóban forgó szolgáltatások megjelölésére, ebből a szempontból nem tartozik a tárgyhoz. Az, hogy vajon egy elem ily módon használható-e, nem a 7. cikk (1) bekezdése b) pontjának, hanem a 7. cikk (1) bekezdése c) vagy e) pontjának feltétele. A 7. cikk (1) bekezdés b) pontja nem további elutasítási ok az olyan megjelölések tekintetében, amelyek nem kizárólag leíró jellegűek.

30.      Ezenkívül még lényeges az olyan fogyasztó általános érzékelése, aki nem alkotóelemeire bontva elemzi a védjegyet. A „SAT.2”, egységében tekintve, a kérdéses szolgáltatások egyike tekintetében sem leíró jellegű, hanem egy könnyen megjegyezhető, kitalált összetétel, és ilyenképpen alkalmas a termékek eredet szerinti megkülönböztetésére. A SAT.1 idézi a Baby-Dry-ítéletet (21) abban az értelemben, hogy az újszerű, nem leíró kifejezések alkalmasak a megkülönböztetésre.

31.       Az OHIM megjegyzi, hogy a „SAT.2”, mint egység, nem leíró jellegű ugyan, ezért nem utasítható el a 7. cikk (1) bekezdésének c) pontja alapján, azonban az Elsőfokú Bíróság fellebbezéssel nem támadható ténymegállapításai szerint tartalmazza a „SAT” elemet, amely leíró jellegű (így nem rendelkezik megkülönböztető képességgel), valamint a „2” elemet, amely sem leíró, sem megkülönböztető képességgel nem rendelkezik (a „.” elemet nem kell számításba vennünk). Minden megjelölést egységében kell megvizsgálni, és az számít, hogy vajon alkalmas-e a termékek eredet szerinti megkülönböztetésére. Azonban egy megkülönböztető képességgel nem rendelkező elem leíró jellegű elemhez történő hozzáadása nem hozhat létre egységében megkülönböztetésre alkalmas megjelölést, kivéve ha az összetétel módja nagyobb egységet hoz létre, mint alkotórészeinek összessége, ami a jelen esetre nem igaz.

32.       A SAT.1 álláspontja, miszerint bármely nem leíró jellegű megjelölésnek rendelkeznie kell megkülönböztető képességgel, logikátlan és téves; az ilyen érvelés megfosztaná a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontját az önálló alkalmazástól. A 7. cikk (1) bekezdés c) pontja sem csupán a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja által szabályozott helyzetek részhalmazát foglalja magában. A Baby-Dry-ítélet nem támasztja alá a SAT.1 álláspontját, mivel az két leíró jellegű elem leleményes és mondattanilag szokatlan összetételének leíró jellegére vonatkozik, és nem arra, amikor egy leíró jellegű elemhez egy megkülönböztető képességgel nem rendelkező elem hozzátételének megkülönböztető jellegéről van szó. Mindenesetre a „bármely érzékelhető különbség” (22) kritériumának nem tesz eleget az olyan banális elem hozzáadása, mint egy szám, vagy éppen egy dőlt betűkép.

 2. Értékelés

33.      A fellebbezéssel érintett ítélet 39. pontjában az Elsőfokú Bíróság a következőt állapította meg: „Mivel összetett védjegyről van szó, megkülönböztető képességének értékelése azt kívánja, hogy egységében vizsgáljuk. Azonban ez nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy a védjegy egyes jellemzőit egyenként is vizsgáljuk.”

34.      A 41-47. pontban az Elsőfokú Bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a „SAT” az „érintett szolgáltatások nagy részének azon jellegére utal, amelyet az érintett fogyasztói kör választása során valószínűleg számításba vesz, azaz a műholdas műsorszolgáltatással való kapcsolatra”, így ezen szolgáltatások tekintetében nem rendelkezik megkülönböztető képességgel; mivel a „2” és a „.” elemek a kereskedelemben szokásosan használatosak ezen szolgáltatások megjelölésére, így ugyanebben a tekintetben ezek sem rendelkeznek megkülönböztető képességgel.

35.      A 49. és 50. pontban a következőket állapította meg:

„a tény, hogy egy összetett védjegy csak olyan elemekből áll, amelyek nem rendelkeznek megkülönböztető képességgel, általában indokolja azt a következtetést, hogy a védjegy, egységében tekintve, szintén alkalmas az érintett áruknak vagy szolgáltatásoknak a kereskedelemben általánosan használatos megjelölésére. A következtetés csak abban az esetben nem érvényes, ha konkrét bizonyíték utal arra – mint például a különböző elemek kombinációjának módja – hogy az összetett védjegy több mint részeinek összessége.

Jelen esetben ilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre. […] A fellebbező azon érvelése irreleváns, hogy a megjelölés – összességét tekintve – tartalmaz fantáziaelemet.”

36.      Az Elsőfokú Bíróság így arra a következtetésre jutott, hogy a „SAT.2” nem rendelkezik megkülönböztető képességgel azon érintett termékek tekintetében, amelyek a „műholdas műsorszolgáltatással kapcsolatosak”.

37.      A SAT.1 lényegében az érvelés két szempontját bírálja: a „SAT” és a „2” elemek vizsgálatát, valamint a megjelölés egységében való vizsgálatát.

38.      A bírálatok megfontolása során meg kell jegyezni, az Elsőfokú Bíróság helyesen állította, hogy a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja értelmében a megjelölést egységében kell vizsgálni. A bevett ítélkezési gyakorlat szerint a védjegyeket általában az alapján kell vizsgálni, hogy az érintett fogyasztóban milyen általános benyomást keltenek, mivel a fogyasztó, jóllehet ésszerűen jól informált, körültekintő és elővigyázatos, „rendszerint a megjelölést egységében érzékeli, és nem elemzi annak különféle részleteit.” (23)

39.      Mindazonáltal az általános vizsgálat során mintegy közbenső szakaszként hasznos lehet külön-külön megvizsgálni a megjelölés alkotóelemeit is, és az Elsőfokú Bíróság nem bírálható azért, mert ezt elvégezte.

40.      A „SAT” elem vizsgálata tekintetében nem tartom hibásnak azt a következtetést, amely abból az előfeltételből indul ki, hogy a „SAT” leíró jellegű a műholdas műsorszolgáltatással kapcsolatos szolgáltatásokra vonatkozóan, ezért nem rendelkezik megkülönböztető képességgel ugyanezen termékek vonatkozásában. Míg a 7. cikk (1) bekezdésének b) és c) pontjai a lajstromozás elutasítására egymástól független alapot szolgáltatnak, ugyanakkor van némi átfedés az általuk szabályozott különböző helyzetek között, és az olyan kifejezés, amely a kereskedelemben bizonyos termék jellegének megnevezésére használható, valószínűleg nem rendelkezik megkülönböztető képességgel azon termék vonatkozásában. (24) Jelen esetben az ilyen jellegű következtetés nyilvánvalóan helyes.

41.      A „2” elem vizsgálata tekintetében a fellebbező bírálata álláspontom szerint meggyőzőbb. Előterjesztése szerint az Elsőfokú Bíróság a 7. cikk (1) bekezdés b) pontjában nem található új ismérvet vezetett be, amikor azt állította, hogy „általában a számok, de különösen a »2«, a kereskedelemben általánosan használatosak a szóban forgó szolgáltatások megjelölésére”, így ebből a szempontból nem rendelkeznek megkülönböztető képességgel. (25)

42.      Valóban úgy tűnik számomra, hogy ez a következtetés helytelen. Jóllehet egy leíró elem, amennyiben a kereskedelemben általánosan használatos áruk vagy szolgáltatások megjelölésére szolgál, nagy valószínűséggel nem rendelkezik megkülönböztető képességgel, ez az érvelés nem terjeszthető ki automatikusan a nem leíró elemekre. Különösen a sokféle és különböző területen általánosan használatos számokra nem terjeszthető ki, amelyek cikkek, áruk vagy szolgáltatások – csak három példát említve, közigazgatási nyomtatványok, golfütők és autóbuszvonalak – közötti megkülönböztetésre (26) szolgálnak, és amelyek –úgy tűnik – a feladatukat jól betöltik. Nincs olyan természetükből fakadó ok, amely miatt a számok – melyeket a védjegyről szóló rendelet 4. cikke kifejezetten felsorol –ne különböztethetnék meg különböző szolgáltatók termékeit. Az Elsőfokú Bíróság megközelítéséből azonban úgy tűnik, hogy az egyesíti a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott megkülönböztető képesség kritériumát a 7. cikk (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott leíró jelleg kritériumával.

43.      Végül és legfőképpen minden egyes összetevő természete csupán egy tényező melyet számításba kell venni az összesség vizsgálata során. Mint reductio ad absurdum kiemelhető, hogy ha úgy tekintenénk, hogy az „abc” egyes betűi egyedileg nem rendelkeznek megkülönböztető képességgel, (27) ebből nem lehetne következtetést levonni a szükségszerűen ilyen betűkből álló szóvédjegy megkülönböztető képessége vonatkozásában.

44.      Az a tény, hogy egy megjelölés az érintett termékek vonatkozásában kizárólag megkülönböztető képességgel egyedileg nem rendelkező elemekből áll, ugyanezen tényből következően nem adhat okot arra az automatikus feltételezésre, hogy a megjelölés egységében sem rendelkezik megkülönböztető képességgel, amely utóbbi csak egy további tényező bizonyításával, az elemek kombinációjának egyéni módjával cáfolható meg,, és amely az ilyen bizonyítás hiányában a megjelölés egységében való vizsgálatát szükségtelenné teszi.

45.      Épp ellenkezőleg, mivel a megjelölés mint egység, vagy több, vagy nem több, mint „részeinek összessége”, a megjelölés mint egész elkülönült vizsgálata mindig szükséges. Azonban az Elsőfokú Bíróság a fellebbezéssel érintett ítélet 49. és 50. pontjában nem végezte el ezt a vizsgálatot.

46.      Így álláspontom szerint az Elsőfokú Bíróság tévedett a védjegyről szóló rendelet 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja alkalmazása során: először, amikor abból a tényből, hogy a számok, így különösen a „2” szám, a kereskedelemben általánosan használatosak az érintett szolgáltatások megjelölésére, azt a következtetést vonta le, hogy ebben a tekintetben nem rendelkeznek megkülönböztető képességgel; másodszor, amikor a „SAT.2” megjelölés mint egység megkülönböztető képességének vizsgálatát elmulasztotta, és irrelevánsnak ítélte meg a fellebbező azon érvét, hogy a megjelölés mint egység fantáziaelemet is hordoz.

 IV ‑ A fellebbezés vagylagos jogalapja: a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megsértése

 A ‑   A felek érvei

47.      A SAT.1 kijelenti, hogy az Elsőfokú Bíróság érvelése releváns, amikor egymásnak ellentmondó egyedi döntésekről van szó, de nem releváns – mint ahogyan azt az első fokon és a lajstromozási eljárás során is állította – amikor az OHIM a maga általa kibocsátott vizsgálati útmutatóval összhangban a múltban következetes és világosan körvonalazott gyakorlatot követett. Hivatkozni lehet az OHIM által a távközlés területén elfogadott megjelölésekre, úgy mint a „T-SAT”, a „One Tel”, a „One.Tel” és a „MEDIA 4”.

48.      Az OHIM elutasítja, hogy a fellebbezés jogalapja az egyenlő elbánás elvének az OHIM, és nem az Elsőfokú Bíróság általi állítólagos megsértésére vonatkozik. A SAT.1 így az OHIM által követett gyakorlatra vonatkozó, az elsőfokú eljárásban benyújtott kereseti kérelme felülvizsgálatát kéri a Bíróságtól, amely a fellebbezési eljárásban nem fogadható el.

 B ‑   Értékelés

49.      Miután arra a következtetésre jutottam, hogy a fellebbezés fő jogalapjának sikeresnek kellene lennie, így a vagylagos jogalaphoz csak rövid magyarázatot fűzök.

50.      Először is világosnak tűnik számomra, hogy a SAT.1 azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság az eredeti kereseti kérelmében hivatkozott egyenlő elbánás elvének OHIM általi megsértésére vonatkozó értékelése jogi tévedésen alapul. A SAT.1 azt állítja, hogy a kereseti kérelem elutasítása során az Elsőfokú Bíróság egyedi esetek összehasonlítására alkalmas érvelést alkalmazott, és nem egy egyedi eset, valamint a következetes gyakorlat közötti összehasonlítást. A fellebbezés jogalapja ezért helytálló.

51.      Másodszor az Elsőfokú Bíróság megközelítése elvben kifogástalannak tűnik. Ha az OHIM korábbi döntése helytelen volt, erre nem lehet hivatkozni annak érdekében, hogy egy később született helyes döntés megsemmisítését alátámassza, hiszen kérelme alátámasztása érdekében senki sem hivatkozhat mások javára jogellenesen elfogadott aktusokra.(28) Ahol fordított a helyzet – megítélésem szerint ilyen a szóban forgó ügy –, a második döntést kell megsemmisíteni, és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve nem merül fel.

52.      Harmadszor ez az érvelés előfeltételezi különösen azt az állítást, hogy a fellebbezési tanács a lajstromozás elbírálása során nem mérlegelési, hanem korlátozott jogkörben jár el. Jóllehet amíg bármilyen mérlegelési jogkör csakugyan korlátozott, addig bizonyos fokú szubjektivitás elkerülhetetlen a megjelölés megkülönböztető képességének vizsgálata során, még a jog helyes alkalmazásán belül is. Ilyen összefüggésben különösen fontosnak látszik fenntartani a következetességet. Valóban, az OHIM saját vizsgálati útmutatója(29) kimondja, hogy „a döntéshozatal során érvényesülnie kell a következetességnek, hogy minden kérelmező egyenlő bánásmódban részesüljék. Az elbírálók kötelesek a többi elbíráló, és különösen a fellebbezési tanács, az Elsőfokú Bíróság és az Európai Bíróság döntéseit folyamatosan nyomon követni.”

 Az elsőfokú eljárásban benyújtott kereset lényege

53.      Az egyetlen döntésre váró fennmaradó kérdés, hogy vajon a „SAT.2” egységében rendelkezik-e a védjegyről szóló rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti megkülönböztető képességgel a műsorszolgáltatással kapcsolatos szolgáltatások tekintetében.

54.      A Bíróság alapokmányának 61. cikke szerint az ügyet eldöntheti a Bíróság, ha az eljárás állása ezt megengedi, vagy visszautalhatják azt az Elsőfokú Bíróság elé, hogy ő hozzon határozatot. Jelen esetben a kérdéseket kielégítően megvitatták, és pergazdaságossági perökonómiai szempontból nem lenne indokolt, ha az ügyet visszautalnánk az Elsőfokú Bíróság elé. Valóban, a fent kifejtett megfontolásokra tekintettel némi további elemzés szükséges.

55.      A „SAT.2” egy összetett megjelölés, melynek formája általános a műsorszolgáltatás területén. A hasonló példák sorát tartalmazó hosszú lista az európai országokban magában foglalja a következőket „BBC 1”, „Kanaal 2”, „MTV 3”, „TV4”, „Tele 5”, „M6”, „RTL 7” stb. Néhány esetben a nem számból álló elem saját maga is rendelkezik megkülönböztető képességgel, más esetekben azonban leíró jellegű, ugyanúgy, ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság a „SAT”-ról a műholdas műsorszolgáltatással kapcsolatban megállapította, ezért úgy tekinthető, hogy ebből a szempontból megkülönböztető képességgel nem rendelkezik.

56.      Mindamellett a számjegyből álló azonosító elem célja egyértelműen a megkülönböztető képesség biztosítása. Ezek a megjelölések a kereskedelmi használatban televíziós csatornákat és ehhez kapcsolódó termékeket jelölnek, ennek a megközelítésnek a sikerességét számos bizonyíték támasztja alá. Ha a televíziós programok, és származékos termékeik átlagos fogyasztójának nehézséget okozna annak azonosítása, hogy ezek a megjelölések termékeket és azok eredetét különbözteti meg, nem használnák őket különösen azért, mert a hirdetési bevételekből és a nézettségi adatokból származó kereskedelmi nyomás erőteljes szükségletet hoz létre a termékhűség iránt. (30)

57.      Az a cél, hogy bizonyos megjelölések elérhetősége „indokolatlanul nem korlátozható”, amely a 7. cikk (1) bekezdés b) pontjának is az egyik célja, jelen esetben nem tűnik relevánsnak. Amikor a megjelölés számból és számot nem tartalmazó elemből áll, ez utóbbi vagy leíró jellegű vagy nem; de bármelyik esetet is vesszük, a választás nem különösebben korlátozott. Természetesen van gyakorlati korlátja a reálisan használható számok terjedelmének, de ez a kör még így is elég szélesnek tekinthető. Amikor a kétféle elem összetételre kerül, a megkülönböztetésre alkalmas és megkülönböztethető kombinációk száma valóban nagyon magas. Ha a fogyasztó például azonosítani tud egy műholdas televíziós csatornát az olyan megjelölés segítségével, mint a „SAT.2”, világosan meg tudja különböztetni más, különböző betűkből és/vagy számokból álló kombinációktól, amelyeket más műsorszolgáltatók szeretnének védjegyként lajstromoztatni. (31)

58.      Következésképpen álláspontom szerint a fellebbezési tanács tévedett, amikor úgy ítélte meg, hogy a „SAT.2”, mint egység, nem rendelkezik megkülönböztető képességgel az érintett szolgáltatások tekintetében.

 Végkövetkeztetések

59.      A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság:

–      semmisítse meg az Elsőfokú Bíróságnak a T‑323/00. sz. ügyben hozott ítéletét annyiban, amennyiben az elutasítja a keresetet arra való hivatkozással, hogy a „SAT.2” mint közösségi védjegy lajstromozása a műholdas műsorszolgáltatással kapcsolatos szolgáltatások tekintetében a védjegyről szóló rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében kizárt;

–      semmisítse meg a második fellebbezési tanács R 312/1999‑2. sz. határozatát annyiban, amennyiben azt a T‑323/00. sz. ügyben hozott ítélet nem semmisíti meg; és

–      az OHIM-ot kötelezze mind az elsőfokú, mind a fellebbezési eljárás költségeinek viselésére.

1 – Eredeti nyelv: angol.

2  – A T‑323/00. sz., SAT.1 SatellitenFernsehen kontra OHIM ügyben 2002.  július 2-án hozott ítélet (EBHT 2002., II‑2839. o., a továbbiakban: megtámadott ítélet ).

3  – A közösségi védjegyről szóló, 1993. december 20-i 40/94/EK tanácsi rendelet (HL 1994., L 11., 1. o., magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 146. o.)

4  –      A fennmaradó f)-j) pont alapján összefoglalva tilos a következők lajstromozása,: közrendbe vagy közerkölcsbe ütköző megjelölések; megtévesztő megjelölések; emblémát, jelvényt vagy címert jogosulatlanul tartalmazó megjelölések; olyan borokra és szeszes italokra alkalmazott földrajzi árujelzők, melyek nem a feltüntetett helyről származnak.

5  – A védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó felülvizsgált és módosított, 1957. június 15-i Nizzai Megállapodás.

6  – A fellebbezéssel érintett ítélet 18-21. pontjai.

7  – A fellebbezéssel érintett ítélet 42-44. pontjai.

8  – A fellebbezéssel érintett ítélet 24-28. pontjai.

9  – A fellebbezéssel érintett ítélet 34-57. pontjai.

10  – A fellebbezéssel érintett ítélet 61. pontja, amely idézi a 188/83. sz., Witte kontra Parlament ügyben 1984.  október 9-én hozott ítélet (EBHT 1984., 3465. o.) 15. pontját, valamint a 134/84. sz., Williams kontra Számvevőszék ügyben 1985. július 4-én hozott ítélet (EBHT 1985., 2225. o. )14. pontját.

11  – C‑108/97. sz. és C‑109/97. sz. egyesített ügyekben 1999. május 4-én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑2779.) 25. pontja. Az ítélet a védjegyről szóló irányelv 3. cikk (1) bekezdés c) pontjára vonatkozik (A védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1988. december 21-i 89/104/EGKelső tanácsi irányelv [HL 1989., L 40., 1. o., magyar nyelvű különkiadás 1. kötet, 17. fejezet, 92. o]), amely szövegezésében azonos a védjegyről szóló rendelet 7. cikk (1) bekezdés c) pontjával, amely elsősorban a nemzeti, és nem a közösségi védjegyeket érinti.

12  – Lásd a C‑39/97. sz. Canon-ügyben 1998.  szeptemner 29-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5507. o.) 28. pontját; a C‑10/89. sz., CNL-SUCAL kontra HAG GF (HAG II) ügyben 1990. október 17-én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3711. o.) 13. pontját; a C‑299/99. sz., Philips kontra Remington ügyben 2002. június 18-án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑5475. o.) 30. pontját.

13  – A 12. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 21. pontja.

14  – Lásd pl. 12. lábjegyzetben hivatkozott Philips-ítélet 77. pontját.

15  – 11. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 25. pontja.

16  – C‑53/01–C 55/01. sz. Linde és társai egyesített ügyekben 2003. április 8-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3161. o.) 73. pontja és a rendelkező rész 2. pontja.

17  – C‑191/01. P. sz., Belső Piaci Harmonizációs Hivatal kontra Wrigley ügyben 2003. október 23-án hozott ítélet (az EBHT-ban még nem tették közzé) 31. pontja.

18  – Az irányelv 3. cikke (1) bekezdésének e) pontjára vonatkozóan (amely szövegezésében azonos a rendelet 7. cikke (1) bekezdésének e) pontjával) lásd a 12. lábjegyzetben hivatkozott Philips-ügyben született ítélet 78-80. pontját. Az f)-j) pontok által követett célok különbözőek, de az a tartalomból egyértelműen kiderül. Lásd a 4. lábjegyzetben.

19  – C-104/01. sz., Libertel Groep ügyben 2003.  május 6-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3793. o.). Az ítéletet a jelen ügyben benyújtott fellebbezés és válaszbeadvány benyújtása után hirdették ki ; a jelenlegi összefüggésben lásd különösen a 44-60. pontot.

20  – Az ítélet 47. pontja. Lásd szintén Ruiz-Jarabo főtanácsnok által a C‑456/01. P. sz. és C‑457/01. P. sz., Henkel kontra OHIM egyesített ügyben 2003. november 6-án ismertetett indítvány 81. pontját; C‑468/01. P. sz.–C‑472/01. P. sz., Procter & Gamble kontra OHIM és C-473/01. P. sz. és C‑474/01. P. sz., Procter & Gamble kontra OHIM (a „többszínű mosótabletták” ügy).

21  – A C‑383/99. P. sz., Procter & Gamble kontra OHIM ügyben 2001. szeptember 20-án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6251. o.) 40. és 42?45. pontja.

22  – A hivatkozott 2001. szeptember 20-án hozott ítélet 37. pontja.

23  – Lásd, például, a különböző vizsgálatokra tekintettel a C‑251/95. sz. SABEL-ügyben 1997. november 11-én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑6191. o.) 23. pontját; a fent hivatkozott Baby-Dry-ügy 40. pontját és a C‑291/00. sz. LTJ Diffusion ügyben 2003. március 20-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑2799. o.) 52. pontját.

24  – Lásd, például, a C‑265/00. sz. Campina Melkunie-ügyben 2004. február 12-én hozott ítélet (az EBHT-ban még nem tették közzé) 18. és 19. pontját.

25  – A fellebbezéssel érintett ítélet 46. pontja.

26  – Ezekben az esetekben a számot azonosítóként használják, ellentétben azzal az esettel, amikor a méret jelölésére alkalmazzák, amely esetben az egyértelműen leíró jelleget mutat.

27  – De lásd William Cornish és David Llewelyn, Intellectual Property (5th edition 2003) (Szellemi tulajdon, 5. kiadás, 2003), 17-23. pont, 663. oldal, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

28  – A fellebbezéssel érintett ítélet 61. pontja.

29  – A Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (védjegyek és formatervezési minták) (OHIM) 9/96. sz.  Eljárási Szabályzata,1996. március 26. (HL OHIM, 1327. o.) .2.2 pont

30  – Meglehetősen különböző területen összehasonlítható például a „Pastis 51” és a „VAT 69” mint egyértelműen megkülönböztető képességgel rendelkező márkanevek, melyek csak egy leíró jellegű elemből és egy megkülönböztető számból állnak.

31  – Nem szabad elfelejteni, hogy a jelenlegi kérdés a védjegyről szóló rendelet 7. cikkében meghatározott feltétlen kizáró okok egyikét érinti; ebben az összefüggésben azok a szempontok nem kapnak szerepet, melyek jelentősek lehetnek az olyan felszólalási vagy bitorlási eljárás során, amely érvénytelenséget okozó viszonylagos kizáró okon alapul, mint például a hasonló termékekre korábban bejegyzett hasonló védjegy.

Full & Egal Universal Law Academy