EUR-Lex -  62002CC0467 - HU

PHILIPPE LÉGER

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja : 2004. június 10. (1)

C‑467/02. sz. ügy

Inan Cetinkaya

kontra

Land Baden-Württemberg

(a Verwaltungsgericht Stuttgart [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az EGK–Törökország társulási megállapodás – Az EGK–Törökország Társulási Tanács 1/80 határozata 7. cikkének első bekezdése – Hatály – A fogadó tagállamban született és azóta folyamatosan ott lakó gyermek – Török munkavállaló gyermekének tartózkodási joga nagykorúságának elérése után – Szabadságvesztést kiszabó ítélet – A kitoloncolási határozat feltételei – Az 1/80 határozat 14. cikke – A kiutasítási határozatot követően a nemzeti bíró által az érintett személy pozitív irányú fejlődésének figyelembevétele”

1.        Jelen ügyben egy török munkavállaló fia, aki Németországban született, és azóta folyamatosan ott lakott, vitatta az e tagállam hatóságai által ellene azt követően indított kiutasítási eljárást, hogy jogellenes kábítószer-kereskedelem miatt szabadságvesztésre ítélték. Az ügy következésképpen az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulást létrehozó megállapodás(2) által felállított Társulási Tanács által hozott, a társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 határozat(3) értelmezésére vonatkozik.

2.        A Verwaltungsgericht Stuttgart (Németország) így több kérdést terjeszt elő az 1/80 határozat hatályára vonatkozóan, azokra a körülményekre vonatkozóan, amelyek miatt az általa biztosított jogok szabadságvesztésre történő elítélést követően elveszíthetők, és arra vonatkozóan, hogy a kiutasítási határozattal szemben indított keresetet elbíráló bíró figyelembe veheti-e az érintett személy pozitív irányú fejlődését a fenti határozatot követően.

I –    A közösségi jog

3.        A társulási megállapodás célja az Európai Közösség és Törökország közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok folyamatos és kiegyensúlyozott megerősítésének elősegítése, ezen állam felgyorsult gazdasági fejlődésének, valamint a török lakosság foglalkoztatási szintje és életkörülményei javításának biztosítása érdekében(4). E megállapodás preambuluma szerint a török állampolgároknak az életszínvonaluk javítására irányuló erőfeszítéseihez így nyújtott támogatás meg fogja könnyíteni Törökország későbbiekben bekövetkező csatlakozását a Közösséghez.

4.        E célok elérése érdekében a társulási megállapodás előírta a munkavállalók szabad mozgása fokozatos megvalósítását, valamint a letelepedés szabadságára és a szolgáltatások szabad mozgására vonatkozó korlátozások megszüntetését(5). A megállapodás 12. cikke szerint a munkavállalók szerződő felek közötti szabad mozgása fokozatos biztosításának megvalósításához a szerződő felek megállapodtak abban, hogy „a Közösséget létrehozó EK-Szerződés 48.(6), 49.(7) és 50. (8) cikke szolgál iránymutatásul”. A szabad mozgásnak a társulási megállapodás hatálybalépését követő tizenkettedik év vége és huszonkettedik év vége között kell megvalósulnia, a Társulási Tanács által meghatározott szabályok alapján(9).

5.        A Társulási Tanács így először elfogadta az 1976. december 20‑i 2/76 határozatot, amely az első állomást jelentette, és előírta a munkavállalók számára a fogadó tagállamban való fokozatos munkavállalási jogot, valamint ezen munkavállalók gyermekei számára a tagállamban az általános oktatáshoz való jogot(10).

6.        Ezt követően elfogadta az 1/80 határozatot, amelynek a harmadik preambulumbekezdése szerint célja a munkavállalók és családjuk jogi helyzetének a 2/76 határozat által létrehozott rendszerhez képest történő javítása szociális téren. A török munkavállalókra és családtagjaikra alkalmazandó rendelkezések a fenti határozat 6. és 7. cikkében találhatók.

7.        Az 1/80 határozat 6. cikke szerint:

„(1)  A családtagok szabad munkavállalásra való jogosultságáról szóló 7. cikk sérelme nélkül, valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló ebben a tagállamban

–        egy év rendes foglalkoztatás után jogosult arra, hogy munkavállalási engedélyét ugyanannál a munkáltatónál megújítsa, amennyiben munkaviszonyban áll;

–        három év rendes foglalkoztatás után – és a közösségi tagállamok munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – jogosult arra, hogy ugyanazon foglalkozás vonatkozásában a választása szerinti munkáltatónál jelentkezzen bármely, rendes feltételek mellett meghirdetett és e tagállam munkaügyi hatóságánál bejelentett állásajánlatra;

–        négy év rendes foglalkoztatás után jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő munkavállalásra.

(2)       Az éves szabadság és az anyaság, a munkahelyi baleset vagy a rövid betegség miatti távollét beleszámít a rendes foglalkoztatás idejébe. Az önhibán kívüli munkanélküliség időtartama, amelyet az illetékes hatóságok szabályosan megállapítottak, valamint a hosszabb betegség miatti távollét nem számít ugyan bele a rendes foglalkoztatás idejébe, de nem érinti a korábbi foglalkoztatási időtartam alatt megszerzett jogokat.” [nem hivatalos fordítás]

–        […]”

8.        Az 1/80 határozat 7. cikke kimondja, hogy:

„Valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló családtagja, aki engedélyt kapott arra, hogy a munkavállalóhoz költözzön,

–        jogosult – a Közösség tagállamai munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – bármely állásajánlatra jelentkezni, amennyiben ott már legalább három éve szabályszerű lakóhellyel rendelkezik;

–        jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő szabad munkavállalásra, amennyiben ott legalább öt éve szabályszerű lakóhellyel rendelkezik.

A török munkavállaló gyermeke, aki a fogadó államban szakmai képesítést szerzett, az érintett tagállamban való tartózkodásának időtartamától függetlenül jelentkezhet minden állásajánlatra, amennyiben egyik szülője az érintett tagállamban legalább három évig szabályszerűen munkaviszonyban állt.” [nem hivatalos fordítás]

9.        Az 1/80 határozat 14. cikke meghatározza azokat a korlátozásokat, amelyek e jogok gyakorlása elé állíthatók. Az (1) bekezdés előírja, hogy:

„E szakasz rendelkezéseit a közrend, a közbiztonság és a közegészség okán indokolt korlátozásokra is figyelemmel kell alkalmazni.” [nem hivatalos fordítás]

II – A tényállás és az eljárás

10.      Inan Cetinkaya, török állampolgár, 1979-ben Németországban született, és mindig ebben a tagállamban lakott. 1995 júliusában alapfokú középiskolai végzettséget adó oklevéllel fejezte be tanulmányait. 1996-tól 1999 decemberéig több munkahelyen, különböző munkáltatóknál dolgozott rövidebb ideig. 1995. március 9. óta határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkezik Németországban. A szülei és a lánytestvérei szintén ebben a tagállamban élnek, ahol az édesapja nyugdíjba vonulásáig dolgozott.

11.      1996 és 2000 között I. Cetinkayát öt alkalommal elítélték, ezek közül négyszer szabadságvesztésre. Az utolsó elítélése 2000. szeptember 26‑án történt, három év „fiatalkorúakkal szemben alkalmazható szabadságvesztésre” ítélték jogellenes kábítószer-kereskedelem miatt.

12.      I. Cetinkaya 2000. január 7‑től 2001. január 22‑ig volt börtönben, ekkor kábítószer-elvonó kezelésen való részvétel céljából szabadságra bocsátották. 2002 nyarán sikeresen befejezte a kúrát. 2002 augusztusa óta folytatja tanulmányait, és részmunkaidőben dolgozik. 2002. augusztus 20‑i határozatával az Amstgericht Schwäbisch Hall (Németország) a szabadságvesztés-büntetése hátralévő részét próbaidőre felfüggesztette.

13.      2000. november 3‑án a Regierungspräsidium Stuttgart (a kiutasítás terén illetékes német hatóság) I. Cetinkayával szemben Németországból való azonnali kiutasítási határozatot hozott. E hatóság szerint a kiutasítás azért volt szükséges, mert a közrendre és a közbiztonságra alapított nyomós okok állnak fenn, amelyek megalapozzák a törvényi vélelmet az intézkedés alkalmazása érdekében. A kiutasítás az egyedi és az általános prevenció érdekében szükséges tehát. I. Cetinkaya egyébként már nem hivatkozhat az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdésében biztosított tartózkodási jogra, mivel szabadságvesztés-büntetése és kábítószer-elvonó kúrája miatt – amelyen részt kellett vennie – nem áll többé a munkaerőpiac rendelkezésére. 2000. december 8‑án I. Cetinkaya megtámadta ezt a határozatot. 2002. szeptember 3‑án a Regierungspräsidium Stuttgart úgy módosította a 2000. november 3‑i határozatát, hogy 2002. október 4‑ig adott határidőt I. Cetinkayának, hogy önkéntesen elhagyja az ország területét. Az érintett személy megtámadta ezt a módosítást is. A Verwaltungsgericht Stuttgart egyesítette az I. Cetinkaya által kezdeményezett két eljárást.

III – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

14.      Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésében a Verwaltungsgericht kifejti, hogy ha I. Cetinkaya nem tartozik az 1/80 határozat hatálya alá, akkor a 2002. szeptember 3‑i határozattal módosított, 2000. november 3‑i határozat elleni keresetét el kell utasítani a külföldiekre vonatkozó nemzeti szabályozás alkalmazásával. A kérdést előterjesztő bíróság szerint ugyanis egyrészt a Bundesverwaltungsgericht (Németország) állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az érintett személy 2000. november 3‑át, a kiutasítási határozat elfogadását követő pozitív irányú fejlődését nem lehet figyelembe venni. 2000. november 3‑i időpontban kell tehát a bíróságnak megítélnie I. Cetinkaya jogi és ténybeli helyzetét. Másrészt viszont az érintett személy kiutasítása nem tűnik aránytalan intézkedésnek az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatára tekintettel, annak ellenére, hogy Németországban született, és szülei, valamint lánytestvérei is itt élnek. Az érintett személy megfelelő török nyelvtudással rendelkezik, nagykorú, nőtlen, és nincsenek gyermekei, továbbá az Emberi Jogok Európai Bírósága kiemelt fontosságot tulajdonít a kábítószerhez kapcsolódó bűnözés elleni harcnak.

15.      A kérdést előterjesztő bíróság szerint, ha I. Cetinkaya az 1/80 határozat hatálya alá tartozik, és ha ennek 14. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az érintett személy jogi és ténybeli helyzetét a tárgyalás napján kell megítélni, akkor a keresetét nagy valószínűséggel el kell fogadni. I. Cetinkaya szabadságvesztés-büntetésének hátralévő részét ugyanis a 2000. november 3‑i határozatot követően próbaidőre felfüggesztették, amely alapján feltételezhető, hogy már nem jelent tényleges és valódi veszélyt valamely fontos közösségi érdekre.

16.      A Verwaltungsgericht Stuttgart arra a véleményre hajlik, hogy – ellentétben az illetékes közigazgatási hatóság határozatával – I. Cetinkaya az 1/80 határozat hatálya alá tartozik, és a pozitív irányú fejlődésének figyelembe vehetőnek kell lennie. E bíróság azonban mégis kétségeket érez a tekintetben, hogy milyen értelmezést kell adni az 1/80 határozat vonatkozó rendelkezéseinek. A fenti megállapításokra tekintettel felfüggesztette az eljárást, és az alábbi kérdéseket terjesztette előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé:

„1.)  A rendes munkaerőpiachoz tartozó török munkavállaló Németországban született gyermeke vajon […] 1/80 […] határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alá tartozik-e abban az esetben, ha születésétől fogva – legalábbis nagykorúvá válásáig – tartózkodását kezdetben kizárólag családegyesítési okokból engedélyezték, illetve engedély alóli mentesség esetén azt kizárólag a fenti okokból kifolyólag nem szüntették meg?

2.)       A családtagoknak a 7. cikk első bekezdésének második francia bekezdésében lefektetett joga a munkaerőpiachoz való hozzáférésre és tartózkodásuk meghosszabbítására csak az 1/80 határozat 14. cikke alapján korlátozható?

3.)       Három év, fiatalkorúakkal szemben alkalmazható szabadságvesztés kiszabása az illetőnek a munkaerőpiacról való végleges kiválásához, és ezáltal a 7. cikk első bekezdése második francia bekezdésében lefektetett jogainak elvesztéséhez vezet-e, még abban az esetben is, ha konkrétan fennáll annak a lehetősége, hogy a büntetésnek csak egy részét kell letöltenie, de másrészt feltételes szabadságra bocsátása esetén az illetőnek először kábítószer-elvonó kezelésen kell részt vennie, és e kezelés időtartama alatt az illető személy(ek) már nem áll(nak) a munkaerőpiac rendelkezésére?

4.)       Az állásvesztés – amennyiben végrehajtandó, feltételesen fel nem függesztett szabadságvesztés-büntetés eredménye –, illetve munkanélküli személy esetében az állásra való jelentkezés lehetőségének hiánya az 1/80 határozat 6. cikke (2) bekezdése második mondatának értelmében automatikusan önkéntes munkanélküliségnek minősül-e, amely nem gátolja meg az 1/80 határozat 6. cikke (1) bekezdésében és 7. cikke első bekezdésében az illetőre ruházott jogok elvesztését?

5.)       Ugyanez vonatkozik-e arra az esetre is, ahol feltételezhető, hogy az illetőt belátható és megfelelő időn belül szabadon bocsátják, habár utána kábítószer-elvonó kezelésnek kell alávetnie magát, és csak valamely magasabb szintű iskolai végzettség megszerzését követően lesz képes munkát vállalni?

6.)       Az 1/80 határozat 14. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy a bírósági eljárás során figyelembe kell venni a körülményekben beállt, a legutóbbi hatósági határozatot követő azon változásokat, amelyek az érintett vagy az érintettek javára szólnak, azaz meggátolják, hogy az 1/80 határozat 14. cikkében lefektetett korlátozások bármelyikét alkalmazni lehessen?”

IV – Álláspont

A –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

17.      Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné megtudni, hogy I. Cetinkaya az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdése rendelkezéseinek hatálya alá tartozik-e. Azért terjesztette ezt a kérdést a Bíróság elé, mert – ellentétben azzal, amit ez a rendelkezés előír – az érintettnek nem engedélyezték a kifejezés valódi értelmében azt, hogy csatlakozzon szüleihez Németországban, mivel ebben a tagállamban született. Lényegében azt a kérdést teszi fel, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy a hatálya alá tartozik a fogadó tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállalónak a fogadó tagállamban született nagykorú gyermeke.

18.      Mielőtt pontos választ adnánk erre a kérdésre, bevezetésképpen meg kell jegyezni, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az 1/80  határozat 7. cikke első bekezdése rendelkezéseinek közvetlen hatálya van, oly módon, hogy azok a török állampolgárok, akik megfelelnek az e rendelkezés által előírt feltételeknek, a nemzeti bíró előtt közvetlenül hivatkozhatnak azokra a jogokra, amelyeket a fenti rendelkezések rájuk ruháznak(11). Továbbá, amint azt láttuk, a fenti 7. cikk első bekezdése a fogadó tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló valamennyi olyan családtagja számára, akinek engedélyezték, hogy hozzá költözzön, megadja azt a jogot, hogy – amennyiben ott már legalább három éve szabályszerű lakóhellyel rendelkeznek – bármely állásajánlatra pályázzon a Közösség tagállamai munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel, és amennyiben már legalább öt éve szabályszerű lakóhellyel rendelkeznek, akkor e fenntartás nélkül. Azt is kimondta a Bíróság, hogy az e rendelkezés által biztosított, munkavállalási jog hatékony érvényesülése szükségszerűen magában foglalja az ehhez kapcsolódó tartózkodási jogot(12).

19.      Ebből következik, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által biztosított, munkavállalási jog négy feltétel alá van rendelve: elsőként az érintett személynek valamely török munkavállaló családtagjának kell lennie; másodsorban a fogadó tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállalónak kell lennie ennek a munkavállalónak; harmadsorban a családtag jogosult legyen a munkavállalóhoz való költözésre; és negyedsorban legalább három éve szabályszerű lakóhellyel rendelkezzen ebben a tagállamban. Annak érdekében, hogy a Bíróság hasznos válasszal szolgáljon a kérdést előterjesztő bíróságnak, megvizsgáljuk valamennyi feltételt.

20.      Az első feltételt illetően nem vitatott, és nem tűnik vitathatónak, hogy egy török munkavállaló gyermeke családtag az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése értelmében. A fent hivatkozott Ergat-ítéletben a Bíróság pontosította továbbá, hogy egy török munkavállaló gyermeke a nagykorúság után is megőrzi ezt a minőségét a fent hivatkozott rendelkezés értelmében, még akkor is, ha a fogadó tagállamban a szüleitől független életet él(13). I. Cetinkaya török munkavállaló gyermekekénti minőségében így annak családtagja az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése értelmében.

21.      Ezzel ellentétben a német kormány kétségbe vonja azt a tényt, hogy I. Cetinkaya teljesíti a második előírt feltételt, azt, hogy a „rendes munkaerőpiachoz tartozó” török munkavállaló gyermeke legyen. Ez a kormány azt állítja, hogy abban az esetben, ha I. Cetinkaya apja a kiutasítási határozat meghozatala, azaz 2000. november 3. előtt érvényesítette a nyugdíjhoz való jogát, már nem tartozott a rendes munkaerőpiachoz. Így fia a határozat meghozatalának időpontjában már nem tekinthető az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdése hatálya alá tartozónak. A német kormány szerint ugyanis, az e rendelkezés által előírt feltételek sokkal szigorúbbak, mint a 7. cikk második bekezdése, amely a török munkavállalók azon gyermekeire vonatkozik, akik a fogadó tagállamban szakképzettséget szereztek. A Bíróság által a C‑210/97. sz. Akman-ügyben 1998. november 19‑én hozott ítéletében(14) elfogadott álláspont, amelyben kimondta, hogy egy török munkavállaló azon gyermeke, aki a fogadó országban szakképzettséget szerzett, még akkor is hivatkozhat az 1/80 határozat második bekezdése által biztosított jogokra, ha az a munkavállaló, akitől ez a joga származik, elhagyta ennek a tagállamnak a rendes munkaerőpiacát; ez az álláspont nem alkalmazható a fenti határozat 7. cikkének első bekezdésére. Ebből az következik, hogy a török munkavállalónak még a fogadó tagállam munkaerőpiacához kell tartoznia akkor, amikor családtagjai a fenti 7. cikk első bekezdése által biztosított jogokra kívánnak hivatkozni.

22.      Nem osztjuk ezt az álláspontot. Igaz ugyan, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdésében található „rendes munkaerőpiachoz tartozó” kifejezés jelenlegi állapotra utal, amint a francia változatban a „tartozó” folyamatos melléknévi igenév használatából következik. Ugyanez a megfogalmazás szerepel más nyelvi változatok nagy részében is, amelyeken az 1/80 határozatot meghozták(15). Az sem vitatott, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének második bekezdésében szereplő, a fent hivatkozott Akman-ítéletben a Bíróság által értelmezett, a munkavállalónak a munkaerőpiachoz való tartozására vonatkozó feltétel múlt időben van megfogalmazva(16). A 7. cikk első bekezdése által megfogalmazott, vitatott feltétel megszövegezéséből azonban nem következik kifejezetten, hogy a rendelkezés által a török munkavállaló családtagjai számára biztosított jogok a fogadó tagállamban a munkavállaló által végzett kereső tevékenység gyakorlásától függnek, és hogy ezek a jogok megszűnnek, amint a munkavállaló végleg befejezi ott a tevékenységét. A Bíróság állandó gyakorlatából következik továbbá, hogy az 1/80 határozat valamely rendelkezésének értelmezése érdekében nem csak az érintett rendelkezés megszövegezésére, hanem a fenti határozat összefüggéseire és célkitűzéseire is tekintettel kell lenni(17). A vitatott feltétel német kormány általi értelmezése szerintünk ellentétes a fenti 7. cikk első bekezdésének azon rendszerével és célkitűzéseivel, ahogyan az ítélkezési gyakorlat azt pontosította.

23.      Így a fent hivatkozott Kadiman-ítéletben a Bíróság jelezte, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése kettős célnak felel meg. E rendelkezés elsősorban valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló munkavállalásának és tartózkodási jogának megkönnyítésére irányul, biztosítva a családi kötelékek fenntartását(18). A Bíróság szerint e nézőpontból e rendelkezés előírja kezdetben a fenti munkavállaló családtagjai számára azt a lehetőséget, hogy családegyesítés céljából hozzá költözzenek(19). A Bíróság e rendelkezés rendszeréből és céljából arra következtetett, hogy a családtagnak az első három évben a török munkavállalóval ténylegesen együtt, közös háztartásban kell élnie(20). Másodsorban, ennek a munkavállalónak a fogadó tagállamban történő beilleszkedésének erősítése érdekében a fenti rendelkezés a családtagok helyzetének megerősítésére irányul, lehetővé téve számukra a későbbiekben azt, hogy ők maguk is ezen állam rendes munkaerőpiacának részévé váljanak(21). Ezért jogosultak – a Közösség más tagállamai munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – bármely állásajánlatra pályázni, amennyiben ott már legalább három éve szabályszerű lakóhellyel rendelkeznek, majd, öt év elteltével, e fenntartás nélkül. Továbbá tudjuk, hogy a munkavállalási jog szükségszerűen magában foglalja azt, hogy a tartózkodási jog is gyakorolható legyen a fogadó tagállamban.

24.      A fent hivatkozott Ergat-ítéletben a Bíróság pontosította, hogy mi a tartalmuk a családtagok számára biztosított ezen jogoknak(22). Megerősítette, hogy attól az időponttól kezdve, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdésében említett török állampolgár, aki legalább öt éve szabályszerű lakóhellyel rendelkezik, e rendelkezés második francia bekezdésével összhangban jogosult a fogadó tagállamban a bármely munkaviszonyban történő szabad munkavállalásra, e rendelkezés közvetlen hatályából nem csak az következik, hogy az érintettek egyéni jogot vezethetnek le az 1/80 határozatból a munkavállalás terén, de e jog hatékony érvényesülése szükségszerűen magában foglalja a közösségi jogon alapuló, ehhez kapcsolódó tartózkodási jogot, amely független az e jogok megszerzéséhez szükséges feltételek folyamatos fennállásától(23). A Bíróság jelezte, hogy az 1/80 határozat nem érné el a célját, ha a valamely tagállam által bevezetett korlátozásoknak olyan hatása lehetne, amely pontosan abban az időpontban fosztaná meg a családtagokat a fenti határozat 7. cikke első bekezdése által biztosított jogoktól, amikor a választásuk szerinti munka vállalásához való jog szabadság alapján, lehetőségük van tartósan letelepedni a fogadó tagállamban(24). Az elemzése alátámasztására a Bíróság a fent hivatkozott Akman-ítéletre hivatkozik, amelyben, megjegyezzük, a Bíróság úgy határozott, hogy abban az időpontban, amikor a gyermek befejezte a tanulmányait és megszerzi az 1/80 határozat által közvetlenül biztosított jogot a fogadó tagállam munkaerőpiacán elhelyezkedni és ennél fogva e célból tartózkodási engedélyt szerezni; nem szükséges, hogy ennek a gyermeknek a szülője még mindig munkavállaló legyen, sem az, hogy még mindig ennek a tagállamnak a területén tartózkodjon. Úgy összegezte a Bíróság, hogy a tagállamoknak már nincs joguk valamely török munkavállaló családtagjának tartózkodására vonatkozó feltételeket szabni a fenti három éves időszak eltelte után(25), és még kevésbé öt év szabályszerű tartózkodás után, mivel az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése alkalmazásával az érintett személlyel szemben többé nem hivatkozhatnak a más tagállamok munkavállalói számára biztosított elsőbbségi jogra.

25.      Ezekből az elemekből szerintünk az következik, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által a családtagok számára a fogadó tagállamban történő teljes beilleszkedés elősegítése érdekében biztosított munkavállalási jogot és tartózkodási jogot annak a török munkavállalónak a helyzetétől függetlenül kell elismerni, akitől eredetileg erednek ezek a jogok. Amennyiben a családtag teljesíti a fenti 7. cikk első bekezdésében előírt feltételeket, ezek a jogok még akkor is gyakorolhatók, ha az a munkavállaló, akitől a fenti családtag jogai erednek, már nem tartozik ennek az államnak a munkaerőpiacához. Ennek hiányában nem lehetne e családtagok beilleszkedésének valódi lehetőségéről beszélni, mivel munkavállalási joguk – annyiban, amennyiben mindig a török munkavállaló sorsától függ –, megőrizné bizonytalan vagy ideiglenes jellegét. Így a német kormány álláspontja alapján egy török munkavállaló olyan gyermeke, mint I. Cetinkaya, aki a fogadó tagállamban dolgozni kezdett, elveszítheti a későbbiekben a munkavállalásra való jogosultságot, mégpedig attól az időponttól kezdve, hogy apja él nyugdíjhoz való jogával. Ezt az álláspontot nem tartjuk követhetőnek. Az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének rendszerére és céljaira tekintettel azt gondoljuk, hogy a munkavállalónak a fogadó tagállam munkaerőpiacához való tartozására vonatkozó feltétel csak az első három évben alkalmazható, amelynek során a családtag köteles megszakítás nélkül nála lakni, és ennek lejárta előtt ez a családtag nem rendelkezik a fenti 7. cikk első bekezdése által közvetlenül biztosított jogokkal. E feltétel nem alkalmazható ezen időszakon túl anélkül, hogy ne veszélyeztetné e jogok tartalmát. Ebből arra következtetünk, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése nem írja elő azt, hogy a török munkavállaló még mindig az érintett tagállam munkaerőpiacához tartozzék, ha – három év szabályszerű, ebben a tagállamban való tartózkodást követően – a családtagja is be kíván lépni a munkaerőpiacra, és tartózkodási jogot kér.

26.      Egy olyan török állampolgárt, mint I. Cetinkaya, aki Németországban született, és mindig ott élt, ahol az édesapja több mint három éven keresztül kereső tevékenységet végzett a múltban, szerintünk az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése szerinti, rendes munkaerőpiachoz tartozó török munkavállaló gyermekének kell tekinteni még akkor is, ha a 2000. november 3‑án hozott kiutasítási határozat időpontjában az apja élt a nyugdíjhoz való jogával.

27.      Most a harmadik feltételt kell megvizsgálni, mely szerint a családtagnak engedéllyel kell rendelkeznie arra, hogy a török munkavállalóhoz költözzön a fogadó tagállamba. A kérdést előterjesztő bírósághoz és valamennyi beavatkozóhoz hasonlóan mi is úgy ítéljük meg, hogy a harmadik feltétel nem értelmezhető úgy, mint amely az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alól kizárja ennek a munkavállalónak azon családtagjait, akik ennek a tagállamnak a területén születtek. Egyrészt a 7. cikk első bekezdése megfogalmazásának egyetlen eleme sem jelzi azt, hogy ezt a feltételt valamely török munkavállaló olyan családtagjaival szemben állították, aki az érintett tagállam területén született, és akinek, elvileg, nem volt szüksége „engedélyre a hozzáköltözésre”. Másrészt a vitatott feltétel ilyen megszorító értelmezése nem felel meg annak a jogi összefüggésnek sem, amelybe illeszkedik, és különösen nem felel meg az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által követett célnak.

28.      Az 1/80 határozat 6. és 8. cikkének tartalmából az következik ugyanis, hogy a határozat nem érinti a tagállamok azon jogát, hogy a török állampolgárok, valamint családtagjaik területükre történő belépését szabályozzák(26). Így az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése egy meghatározott idejű tartózkodást követően megnyitja a munkavállalási jogot a török munkavállaló családtagjai számára, anélkül azonban, hogy befolyásolná az érintett tagállam hatáskörét annak engedélyezése tekintetében, hogy az érintett személy az ott rendesen foglalkoztatott török munkavállalóhoz költözhessen(27). Az ítélkezési gyakorlat értelmében a fogadó tagállam szabályozása megsértésének szankciója az, hogy a munkavállalási jog keletkezése érdekében szükséges tartózkodási jogot nem szerezheti meg csalárd módon ebben a tagállamban(28).

29.      Ebből arra következtetünk, hogy azt a feltételt, mely szerint a török munkavállaló családtagjai „engedéllyel kell, hogy rendelkezzenek a hozzáköltözésre”, úgy kell érteni, hogy kizárja az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alól azokat, akik a fogadó állam területére ezen állam szabályainak megsértésével léptek be. Ez a feltétel csak azokkal a személyekkel szemben támasztható, akik nem tartózkodnak annak a tagállamnak a területén, ahol a török munkavállaló tartózkodik, és akik ennek a tagállamnak az illetékes hatóságaitól kötelesek engedélyt kérni az e munkavállalóhoz való költözés céljából történő belépés érdekében. Következésképpen nem lehet erre a feltételre hivatkozni e munkavállaló olyan családtagjával szemben, akinek – mivel az érintett állam területén született – nem volt szüksége ilyen engedélyre.

30.      Másrészt a török munkavállaló családtagjainak, különösen a fogadó állam területén született gyermekeinek kizárása az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alól, nyilvánvalóan ellentétes a fenti határozat célkitűzésével. A kialakult ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a 7. cikk első bekezdésének célja a családegyesítés elősegítése a fogadó államban. Amint fentebb már jeleztük, a Bíróság kimondta, hogy ez a cikk az érintett tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló munkavállalási és tartózkodási jogának megkönnyítésére irányul, biztosítva számára a családi kötelékek fenntartását(29). E cél figyelembevételével mondta ki a Bíróság a fent hivatkozott Kadiman-ítéletben, hogy a családtagoknak megszakítások nélkül közös életet kell élniük az érintett munkavállalóval a fenti 7. cikk első bekezdésében előírt hároméves időszak alatt. Ezzel a céllal „logikátlan és összeegyeztethetetlen” lenne – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság maga is jelzi(30) – annak ellenére kizárni e rendelkezés hatálya alól a török munkavállaló családtagjait, különösen a fogadó állam területén született gyermekeket, hogy az ebben az államban való születésük hozzájárul a fenti rendelkezés által kitűzött cél megvalósításához.

31.      Következésképpen az a körülmény, hogy I. Cetinkaya Németországban született, és formálisan nem engedélyezték számára az édesapjához való költözést, nem zárja ki azt, hogy az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alá tartozzon.

32.      Végül a negyedik feltételt illetően ismert, hogy I. Cetinkaya – kiutasítása elrendelésének időpontban – szabályszerűen Németországban lakott már több mint öt éve. A kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott adatokból az is kiderül, hogy I. Cetinkaya születése óta megszakítás nélkül ebben az államban lakott. Továbbá, 1995. március 9‑én határozatlan időre szóló tartózkodási engedélyt kapott. Az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdése második francia bekezdésének hatálya alá kíván tartozni, amely alapján a választásai szerint bármely munkaviszonyban történő szabad munkavállalásra jogosult.

33.      Ebből következik, hogy az I. Cetinkayához hasonló helyzetben lévő török állampolgár az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdése rendelkezéseinek hatálya alá tartozik. Azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre azt válaszolja, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés hatálya alá tartozik a fogadó tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó vagy tartozott török munkavállaló ebben a tagállamban született, nagykorú gyermeke.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

34.      Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné megtudni, hogy I. Cetinkaya elvesztette-e az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdéséből származó jogait szabadságvesztés-büntetése és kábítószer-elvonó kúrája miatt. A bíróság jelzi, hogy a nemzeti ítélkezési gyakorlat szerint az 1/80 határozat 6. cikkében megfogalmazott elvek, amelyek értelmében a munkaerőpiacról való hosszabb távollét az e cikk által biztosított jog elvesztését eredményezheti, alkalmazhatók a fenti határozat 7. cikkére is. Kiemeli azonban, hogy ez az álláspont nem felel meg magának a 7. cikknek a rendszerének és céljainak. A fenti állítás nem felel meg a Bíróság ítélkezési gyakorlatának sem, hiszen a Bíróság a fent hivatkozott Ergat-ítéletében azt sugallta, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdésében biztosított jogok csak a 14. cikk alkalmazásával szüntethetők meg.

35.      A kérdést előterjesztő bíróság tehát lényegében arra szeretne választ kapni, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése értelmezhető-e úgy, hogy azok a jogok, amelyeket e cikk az I. Cetinkaya helyzetében lévő török állampolgárnak biztosít – szabadságvesztésre ítélés, majd ezt követő kábítószer-elvonó kezelés után – csak az 1/80 határozat 14. cikkének alkalmazásával korlátozhatók vagy a munkaerőpiacról való hosszabb távollét miatt is.

36.      E kérdés lényegének megértése céljából emlékeztetni kell arra, hogy milyen körülmények között állapította meg az ítélkezési gyakorlat, hogy a török munkavállaló a munkaerőpiacról való hosszabb távollét esetén elveszíti az 1/80 határozat által biztosított jogokat. Ez az ítélkezési gyakorlat a fenti határozat 6. cikkének értelmezése során alakult ki. Ezt a cikket a valamely tagállamban munkaviszonnyal rendelkező és e tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállalókra kell alkalmazni. A munkavállalási jog gyakorlása érdekében kell az érintett személynek tartózkodási joggal rendelkeznie(31). E tartózkodási jognak tehát csak az a célja, hogy a munkavállalási jog hatékony érvényesülését biztosítsa. A fent hivatkozott Bozkurt-ítéletben az ítélkezési gyakorlat arra a következtetésre jutott, hogy török állampolgár már nem hivatkozhat a fogadó tagállam területén való tartózkodási jogra az 1/80 határozat 6. cikke alapján, ha elérte a nyugdíjkorhatárt, vagy olyan munkahelyi balesetet szenvedett, amelynek következtében a későbbi kereső tevékenység gyakorlására teljesen és állandóan alkalmatlanná vált. A Bíróság szerint ilyen esetben az érintett személyt úgy kell tekinteni, mint aki véglegesen elhagyta a tagállam munkaerőpiacát oly módon, hogy az általa követelt tartózkodási jog nem áll semmilyen kapcsolatban még a jövőbeni kereső tevékenységgel sem(32). A fent hivatkozott Tetik-ítéletben továbbá a Bíróság kimondta, hogy a török munkavállaló elveszíti a fenti 6. cikk által számára biztosított jogokat, ha úgy dönt, hogy felmond, és ésszerű időn belül nem teszi meg a szükséges lépéseket egy új munkaviszony létrehozatala érdekében(33). A Bíróság a fent hivatkozott Nazli és társai ítéletben megerősítette ezt az elemzést(34). A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés arra irányul tehát, hogy ez az ítélkezési gyakorlat vonatkozhat-e egy olyan török munkavállaló esetére, aki az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alá tartozik, és olyan helyzetben van, mint I. Cetinkaya.

37.      A Bizottsághoz hasonlóan úgy gondoljuk, hogy erre a kérdésre a válasz levezethető a fent hivatkozott Ergat-ítéletből. Ez az ítélet, amint láttuk, török munkavállalók gyermekére vonatkozik, akinek engedélyezték, hogy nyolcéves korában a szüleihez költözzön Németországba, ahol maga is különböző munkákat végzett, és akinek a tartózkodási engedélye meghosszabbítása iránti kérelmét az illetékes hatóságok elutasították, mert azt késedelmesen nyújtotta be. Láttuk, hogy a Bíróság pontosította az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által a török munkavállaló családtagjainak közvetlenül biztosított jogok terjedelmét. Jeleztük, hogy a Bíróság kifejezetten megerősítette, hogy az államoknak már nincs joguk valamely török munkavállaló családtagjának tartózkodására vonatkozó feltételeket szabni az ezen rendelkezés által előírt hároméves időszak eltelte után, akkor pedig főként nem, ha az érintett személy öt év szabályszerű ottlakást követően e határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése alá tartozik(35). A Bíróság pontosította, hogy noha a tagállamok megőrizték hatáskörüket mind a török munkavállaló családtagjának a területükre történő belépésének, mind az első hároméves időszak során a tartózkodás feltételeinek szabályozása terén, már nem rendelkeznek azzal a lehetőséggel, hogy a tartózkodásra vonatkozó intézkedéseket fogadjanak el oly módon, hogy akadályozzák az 1/80 határozat által az érintett személynek kifejezetten biztosított jogok gyakorlását, aki teljesíti a feltételeket, és aki – e tényből kifolyólag – már szabályszerűen beilleszkedett a fogadó tagállamba, mivel a tartózkodási jog nélkülözhetetlen a munkavállaláshoz és minden kereső tevékenység gyakorlásához(36).

38.      Ugyanebben az ítéletben egyébként a Bíróság kifejtette, hogy milyen feltételek mellett veszítheti el az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alá tartozó török munkavállaló családtagja az e rendelkezés által számára biztosított jogokat. Az ügyhöz kapcsolódó indítványában Mischo főtanácsnok azt az álláspontot képviselte, mely szerint az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alá tartozó török munkavállaló nagykorú gyermeke, ha egyszer elérte azt az időpontot, hogy szabadon bármilyen állásajánlatra jelentkezhet, ugyanazon szabályok kell, hogy vonatkozzanak rá, mint a felnőttkorban a tagállamba letelepedni érkező török munkavállalóra. A gyermek elveszíti tehát jogait hosszabb idejű, szándékos munkanélküliség esetén(37). Hasonló álláspontot képviseltünk a fent hivatkozott Akman-ügyben ismertetett indítványunkban egy olyan gyermek kapcsán, aki a fogadó országban szakképzettséget szerzett, és akinek az 1/80 határozat 7. cikkének második bekezdéséből eredtek a jogai. A koherencia érdekében állítottuk, hogy amennyiben egy török munkavállaló gyermeke a szakképzettség megszerzése után jogosult bármely munkaviszonyban szabadon munkát vállalni, és ehhez kapcsolódó tartózkodási joga is van, a munkavállalási jogát ésszerű határidőn belül kell gyakorolnia(38). A Bíróság azonban nem ismételte meg ezt a követelményt a fent hivatkozott Akman-ítéletben. A fent hivatkozott Ergat-ítéletben egyébként a Bíróság kijelentette, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által a családtagoknak biztosított jogok csak két esetben korlátozhatók, egyrészt akkor, ha a fenti határozat 14. cikkének alkalmazására kerül sor, másrészt akkor, ha az érintett családtag jelentős időre és jogos indok nélkül elhagyta a fogadó tagállam területét(39). A Bíróság nem alkalmazta tehát a Mischo főtanácsnok által javasolt és a hosszabb ideig tartó, önkéntes munkanélküliségre vonatkozó harmadik esetet.

39.      A fent hivatkozott Ergat-ítéletből tehát arra lehet következtetni, hogy az 1/80 határozat 14. cikke alapján a tagállam által meghozott kitoloncoló határozaton kívül, csak ha az érintett személy maga választja az ezzel az állammal fennálló kapcsolatok megszakítását, elhagyva azt hosszú időre és jogos indok nélkül, akkor veszíti el a fenti határozat 7. cikkének első bekezdése által számára biztosított munkavállalási és tartózkodási jogot. Ezzel ellentétben, amennyiben a családtag nem szakította meg a kapcsolatát a fogadó állammal, akkor csak a fenti 14. cikk alkalmazásával veszítheti el a jogait.

40.      Ezt a megoldást kell a fortiori alkalmazni egy török munkavállaló olyan nagykorú gyermekére, mint I. Cetinkaya, aki a tagállamban született, és azóta folyamatosan ott lakott a szüleivel. Ugyanis láttuk, hogy az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének kettős célja a török munkavállaló fogadó állambeli beilleszkedésének lehetővé tétele a családi kapcsolatok fenntartásának elősegítésével, és a családtagok saját helyzetének a megerősítése azáltal, hogy lehetővé teszi számukra egy bizonyos idő eltelte után a munkaerőpiacra való belépést. Megjegyeztük, hogy a fent hivatkozott Ergat-ítéletben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a tagállamoknak már nincs joguk azon családtagok tartózkodási jogát korlátozó intézkedéseket elfogadni, akik teljesítik az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének feltételeit, mivel ez utóbbiak e tényből kifolyólag már szabályszerűen beilleszkedtek a fogadó államba. Ezt az érvelést kell alkalmazni a fortiori egy olyan török munkavállalónak a gyermekére, aki a fogadó államban született, ott járt iskolába, és azóta folyamatosan ott lakott. Vitathatatlannak tűnik, hogy ez a török állampolgár már beilleszkedett a tagállamba. Az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdéséből eredő jogai nem korlátozhatók jobban, mint annak a családtagnak a jogai, aki az élete során a munkavállalóhoz költözött a fogadó tagállamba. Meg kell jegyezni továbbá, hogy I. Cetinkaya – ugyanúgy, mint S. Ergat – gyakorolta munkavállalási jogát a fogadó államban, mivel különböző kereső tevékenységeket végzett 1996 és 1999 decembere között, azaz gyakorlatilag a letartóztatásáig, amely még inkább igazolja azt, hogy a Bíróság által a fent hivatkozott Ergat-ítéltben elfogadott álláspont vonatkozik a jelen ügyre.

41.      A fentiekből tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az a török állampolgár, aki a fogadó államban született, és aki soha nem szakította meg a kapcsolatait ezzel az állammal, csak az 1/80 határozat 14. cikkének (1) bekezdése alapján fosztható meg azoktól a jogoktól, amelyeket a fenti határozat 7. cikkének első bekezdése közvetlenül biztosít a számára, azaz a közrend, a közbiztonság vagy a közegészség okán. Ez az elemzés megfelel a fenti 7. cikk első bekezdése által követett, integrációs célkitűzéseknek. A török munkavállalók beilleszkedését segíti ugyanis elő, ha a fogadó államban született gyermekek jogait megerősítik. Hasonlóképpen, a családtagok beilleszkedését segíti, ha a fogadó államban született második generációs gyermekek – akik soha nem szakították meg a kapcsolatot a fogadó állammal – tartózkodási joga azáltal, hogy nem lesz alárendelve gazdasági tevékenység gyakorlásának, egyetlen generáció esetén sem rendelkezik már átmeneti vagy bizonytalan jelleggel. Ezzel ellentétes helyzetben az 1/80 határozat 6. cikkében található korlátozásoknak ezekre a gyermekekre történő alkalmazása azzal a következménnyel járhat, hogy a munkavégzésre véglegesen alkalmatlanná tévő balesetet vagy a nyugdíjhoz való joguk érvényesítését követően a fenti határozat alapján már nem rendelkeznek ebben az államban tartózkodási joggal, még ha mindig itt éltek is.

42.      Ennek az elemzésnek továbbá az az előnye, hogy figyelembe veszi a közösségi jog jelentős fejlődését a tagállamokban való tartózkodási jog területén. Így tudjuk, hogy a közösségi polgárok tartózkodási joga már nincs alárendelve gazdasági tevékenység végzésének. Az 1990-es évektől kezdődően több irányelvet is elfogadtak azon személyek segítése érdekében, akik nem vagy már nem gyakorolnak gazdasági tevékenységet. A jogalkotó előírta nevezetesen, hogy mely feltételek esetén engedélyezhető a nyugdíjas munkavállalók számára a fogadó tagállamban való tartózkodás(40). A jogfejlődés különösen az uniós polgár státuszának az Európai Unióról szóló szerződés által a Szerződésben való bevezetésével konkretizálódott, amely közvetlen hatállyal bíró rendelkezés útján azzal a feltétellel biztosítja valamely tagállam állampolgárságával rendelkező személy számára a tagállamok területén való szabad tartózkodási jogot(41), hogy maguk az érintett személyek, valamint a családtagjaik rendelkeznek elegendő anyagi fedezettel és a kockázatokat lefedő egészségbiztosítással a fogadó tagállamban(42).

43.      Ezek a rendelkezések természetesen nem ültethetők át az 1/80 határozat hatálya alá tartozó török állampolgárokra, és az ítélkezés gyakorlat jelen állapotában a közösségi polgár valamely tagállamban való tartózkodási joga az EK 39–41. cikk keretei között – amely cikkek a társulási megállapodás szerződő feleinek megállapodása alapján a Közösség tagállamai és Törökország között a munkavállalók szabad mozgása megvalósítására iránymutatásul szolgálnak –annak a feltételnek marad alárendelve, hogy az állampolgár megőrizze munkavállalói vagy adott esetben munkát kereső személykénti minőségét(43). Továbbá, nehéznek tűnik figyelmen kívül hagyni ezt a fejlődést, ha az 1/80 határozat értelmezéséről van szó. Ezt a figyelembevételt számunkra igazolni látszanak a harmadik államok állampolgárainak a tagállamokban való tartózkodási jogára vonatkozóan meghozott rendelkezések. Így az 1999. október 15–16‑i tamperei rendkívüli ülésén az Európai Tanács kijelentette, hogy az Európai Unió köteles méltányos bánásmódot biztosítani a harmadik országok azon állampolgárai számára, akik jogszerűen élnek a tagállamok területén, és hogy a beilleszkedés területén folytatott hathatósabb politika céljának az uniós polgároknak biztosított jogokhoz és kötelezettségekhez hasonló jogok és kötelezettségek – számukra történő – biztosításának kell lennie(44). A 2003/109/EK irányelv(45), amelyet e kijelentéssel összhangban fogadtak el(46), jelezte nevezetesen, hogy a tagállamokban huzamosan tartózkodó, harmadik országbeli állampolgárok beilleszkedése kulcsfontosságú szerepet játszik a gazdasági és társadalmi kohézió előmozdításában, amely a Közösségnek a Szerződésben kinyilvánított alapvető célkitűzése(47). A harmadik országok olyan állampolgárai számára, akik jogszerűen öt éve valamely tagállam területén tartózkodnak, létrehozza az állandó jellegű, huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező jogállást, amennyiben igazolják, hogy önmaguk és családtagjaik eltartására elegendő jövedelemforrással, valamint egészségbiztosítással rendelkeznek (48).

44.      Tekintettel erre a fejlődésre és különösen a harmadik országoknak valamely tagállamban bizonyos ideje jogszerűen tartózkodó állampolgárainak összessége számára így biztosított jogokra, nem lenne tehát következetes, hogy a török munkavállalók olyan nagykorú gyermekei, akik ott születtek, és mindig ott éltek, egy több mint negyven évvel ezelőtt Törökországnak az Európai Közösséghez való integrációjának a céljával megkötött társulási megállapodás alapján olyan tartózkodási joggal rendelkezzenek, amely a gazdasági tevékenység végzésének mindössze velejárója. E tekintetben emlékeztetni kell arra is, hogy az ítélkezési gyakorlat jelen állapotában, az 1/80 határozat által a török munkavállalók számára biztosított jogok nem jelentik a Közösségen belüli szabad mozgás jogát, és annak a fogadó tagállamnak a területére korlátozódnak, ahová a külföldi munkavállaló belépett, vagy ahol jogszerűen tartózkodik(49). Annak elismerése, hogy az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által a fogadó államban született és az állammal a kapcsolatot soha meg nem szakító török gyermekek számára közvetlenül megadott jogok csak a fenti határozat 14. cikke alapján korlátozhatók, lehetővé tenné e migránsoknak, hogy megőrizzék az uniós polgárok és a harmadik államok állampolgárainak helyzete közötti, köztes helyzetüket, amely megfelel a társulási megállapodás logikájának.

45.      Egy olyan török állampolgár, mint I. Cetinkaya, aki megsértette a kábítószerekre vonatkozó jogszabályokat, amely jelen esetben három év szabadságvesztésre való ítélése alapjául szolgált, nem zárható ki az 1/80 határozat hatálya alól és nem fosztható meg automatikusan a munkavállalási és tartózkodási jogtól, amelyet a határozat 7. cikkének első bekezdése biztosít számára. Ez az elemzés nem kérdőjelezi meg a tagállamok azon törvényes jogát, hogy más tagállamok olyan állampolgáraival szemben, akik súlyosan zavarják a közrendet, kitoloncoló intézkedéseket hozzanak. Nem vitatjuk azt sem, hogy a kábítószerrel kapcsolatos jogsértések elkövetése súlyos és valódi veszélyt jelent a társadalomra, amely – amint azt a Bíróság több már alkalommal elismerte (50) – igazolja a bűnösként elítélt külföldiekkel szembeni különleges intézkedéseket. Egyszerűen azt szeretnénk mondani, hogy az a jogi háttér, amelyben a tagállamok az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének hatálya alá tartozó török munkavállalókkal szemben ezeket az intézkedéseket meghozhatják, az a fenti határozat 14. cikke, amellyel a Társulási Tanács a társulási megállapodás szerződő államai számára fenn kívánta tartani a közrend védelméhez fűződő jogos érdekeik védelmének jogát, lehetővé téve a fenti határozat által biztosított jogok korlátozását.

46.      A 2002. szeptember 3‑án módosított, 2000. november 3‑i kiutasítási határozat jogszerűségét tehát e rendelkezés alapján kell a kérdést előterjesztő bíróságnak ellenőriznie. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a fent hivatkozott Nazli és társai ítéletben a Bíróság jelezte, hogy az 1/80 határozat 14. cikkében megállapított közrendi kivétel hatályának meghatározásakor arra az értelmezésre kell hivatkozni, amelyet a Közösség tagállamainak munkavállaló állampolgárai szabad mozgásának terén megállapított kivétel esetében adtak(51). Az ítélkezési gyakorlatból kiderül, hogy a „közrend” fogalmát – amikor a fogalommeghatározást a Szerződés által biztosított alapvető jog gyakorlásától való eltérés igazolására alkalmazzák – megszorítóan kell értelmezni(52). A társadalmi rend – valamennyi törvénysértéssel együtt járó – megzavarásán kívül a társadalom alapvető érdekeit érintő, tényleges és kellően súlyos fenyegetés létét is feltételezi(53). Egy ilyen esetben büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet csak akkor igazolhat kiutasítási intézkedést, ha az ítélet meghozatalakor alapvetőnek ítélt körülmények alátámasztják, hogy az érintett személy magatartása valós fenyegetést jelent a közrendre(54). Ebből következik, hogy egy kiutasítási határozat nem alapulhat általános megelőzéssel összefüggő indokláson(55), mint ahogy jelen esetben úgy tűnik, hogy – legalábbis részben – erről van szó az alapügyben megtámadott határozat kapcsán. Büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletet követően sem lehet automatikusan meghozni a kiutasítási határozatot(56). Minden esetben egyedileg kell mérlegelni a jogsértést elkövető személy személyes magatartását, és azt, hogy milyen veszélyt jelent a közrendre. Továbbá, amint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdés vizsgálatánál látni fogjuk, a kiutasítási határozatot követően bekövetkezett tényeket, amelyek azt igazolják, hogy az érintett személy már nem jelent veszélyt a közrendre, szintén figyelembe kell tudni vennie a kiutasítási határozat jogszerűségét felülvizsgáló bírónak. Végül az érintett tagállam által hozott, közrendi intézkedéseknek tiszteletben kell tartaniuk az arányosság elvét(57), oly módon, hogy biztosítaniuk kell az általuk kitűzött cél elérését, és nem léphetnek túl azon, ami a cél eléréséhez szükséges.

47.      A nemzeti hatóságok e mérlegelés során figyelembe veszik továbbá a családi élet védelmét, amelyet az emberi jogokról szóló európai egyezmény 8. cikke biztosít. Ez a követelmény, amelynek figyelembevételét a Bíróság előírta a közösségi munkavállalók és családtagjaik szabad mozgásának keretében(58), akkor is kötelező, ha az 1/80 határozat által a török migránsok számára biztosított jogok korlátainak mérlegeléséről van szó. Nem vitatott, hogy valamely személy kiutasítása abból az országból, ahol a közeli rokonai élnek, a családi élet tiszteletben tartásához való jogba való beavatkozást jelentheti, és ez a jog a közösségi jogrend által védett alapvető jogok részét képezi(59). A fent hivatkozott, Orfanopoulos és társai ügyben a Bíróság pontosította, hogy egy ilyen beavatkozásnak arányosnak kell lennie a közrend védelmével, és az arányosság ellenőrzése érdekében figyelembe kell venni az érintett személy által elkövetett jogsértés jellegét és súlyát, a fogadó tagállamban való tartózkodásának időtartamát, a jogsértés elkövetése óta eltelt időtartamot, az érintett személy családi körülményeit, és azokat a nehézségeket, amelyekkel az esetleges házastársa és gyermekei szembesülhetnek abban az országban, amelynek állampolgára(60).

48.      Az ítélkezési gyakorlat tehát köti magát az egyének jogainak védelméhez az államok által a közrend területén gyakorolt hatásköre esetében. Annak elismerése, hogy egy török állampolgárt szabadságvesztésre ítélését követően automatikusan kizárjanak az 1/80 határozat hatálya alól, mert pillanatnyilag akadályozva van a kereső tevékenység végzésében, azt is lehetővé tenné a nemzeti hatóságok számára, hogy a közösségi jog által a tagállami – a közrend területén meglévő – hatáskörök vonatkozásában előírt korlátozásokat megkerüljék, és ezáltal részben megakadályozzák az 1/80 határozat 14. cikkének hatékony érvényesülését.

49.      A fenti elemek összességére tekintettel azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ adja, hogy az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy csak a fenti határozat 14. cikkének alkalmazásával korlátozhatók azok a jogok, amelyeket ez a rendelkezés egy, a I. Cetinkaya helyzetében levő, a fogadó tagállamban született és azóta folyamatosan ott lakó török állampolgárnak biztosít olyan szabadságvesztésre való elítélés után, amelyet esetlegesen kábítószer-elvonó kezelés követ.

C –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

50.      Abban az esetben, ha az előző kérdésre nemleges a válasz, és az érintett személy a munkaerőpiacot elhagyva elveszítheti az 1/80 határozat 7. cikkének első bekezdése által biztosított jogokat, a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné megtudni, hogy úgy kell-e tekinteni, hogy ez a helyzet akkor, ha – mint jelen esetben – az érintett személyt három év, fiatalkorúakkal szemben alkalmazható szabadságvesztésre ítélték. E tekintetben felmerül a kérdés, hogy miként kell értelmezni a fent hivatkozott Nazli és társai ítéletnek, amelyben a Bíróság kimondta, hogy a rendes munkaerőpiachoz tartozó munkavállaló nem veszíti el az 1/80 határozat 6. cikke által neki biztosított jogokat amiatt, hogy tizenhárom hónapon keresztül előzetes letartóztatásban volt, majd felfüggesztett szabadságvesztés-büntetésre ítélték.

51.      A kérdést előterjesztő bíróság arra szeretne tehát lényegében választ kapni, hogy egy török munkavállaló családtagja elveszíti-e az 1/80 határozat 7. cikk első bekezdésének második francia bekezdése által neki biztosított, a választása szerinti bármely fizetett tevékenységhez való hozzájutás jogát öt év, a fogadó tagállamban való szabályszerű tartózkodás után, ha három év, fiatalkorúakkal szemben alkalmazható szabadságvesztésre ítélték, amelynek időtartama csökkenthető, de amelyet kábítószer-elvonó kezelés követ, melynek során az érintett személy továbbra sem áll a munkaerőpiac rendelkezésére.

52.      Mivel az előző kérdésre igenlő válasz adását javasoltuk, ezért csak másodlagosan foglalunk álláspontot az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre vonatkozóan. Úgy gondoljuk, hogy a Bíróság által a fent hivatkozott Nazli és társai ítéletben elfogadott álláspont lehetővé teszi a nemleges választ erre a kérdésre(61).

53.      Ebben az ítéletben a Bíróság kimondta, hogy a török munkavállaló tevékenységének átmeneti megszakítása önmagában nem eredményezi a közvetlenül az 1/80 határozat 6. cikkéből eredő munkavállalási és tartózkodási jog elveszítését, azzal a feltétellel azonban, hogy szabadságra bocsátását követően ésszerű időn belül talál magának munkát(62). A Bíróság igazolta ezt a megállapítást, jelezve, hogy az előzetes letartóztatás által eredményezett átmeneti távollét nem veszélyezteti semmilyen esetben sem az érintett személy későbbi visszatértét a munkaerőpiacra(63). Nem korlátozta ezt a megállapítást az ügy sajátos körülményeire, tekintettel arra, hogy Nazlit a nyomozás lefolytatása érdekében helyezték előzetes letartóztatásba, majd felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. A fent hivatkozott Nazli és társai ítélet fenti elemzését a fent hivatkozott Orfanopoulos és társai ítélet is megerősítette(64).

54.      Ugyanez az elemzés tűnik helytállónak abban az esetben is, ha az érintett személy feltételes szabadságra bocsátásban részesül kábítószer-elvonó kezelés lefolytatása érdekében. Egy ilyen intézkedésnek pontosan az a célja, hogy az érintett személynek a társadalomba történő ismételt beilleszkedése érdekében megszüntesse kábítószer-függőségét, tehát hogy újra megtalálja a helyét a társadalomban, amely magában foglalja azt, hogy munkát végezhessen, és ne fosszák meg a tartózkodási jogától. Ezért e célkitűzésekkel nem fér össze, hogy úgy tekintsük, hogy a szabadságvesztés-büntetést kiszabó ítélet önmagában a munkaerőpiac elhagyását jelenti, amely megfoszt a munkaerőpiacra való belépés jogától és az ehhez kapcsolódó tartózkodási jogtól. E célkitűzéssel azért sem fér ez össze jelen esetben, mert a német büntetőjogi rendszer által kitűzött reszocializációs cél megvalósultnak tűnik, mivel az érintett személy sikeresen befejezte kábítószer-elvonó kezelését, szabadságvesztés-büntetését próbaidőre felfüggesztették, újrakezdte tanulmányait, és részmunkaidős állást talált. Ezzel ellentétben, a kiszabott büntetést megalapozó tények az 1/80 határozat 14. cikke körében értékelhetők, annak megítélése érdekében, hogy az érintett személy az ítélkezési gyakorlat értelmében tényleges, valódi és kellően súlyos veszélyt jelent-e a közrendre.

55.      Arra a következtetésre jutottunk, hogy a török munkavállaló családtagja nem veszíti el az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése által biztosított, munkavállalási és tartózkodási jogát, ha három év, fiatalkorúakkal szemben alkalmazható szabadságvesztésre ítélték, amelynek időtartama csökkenthető, de amelyet kábítószer-elvonó kezelés követ, melynek során az érintett személy továbbra sem áll a munkaerőpiac rendelkezésére.

D –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik és ötödik kérdésről

56.      Az együttesen vizsgálandó negyedik és ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy az állásvesztés – amennyiben végrehajtandó, feltételesen fel nem függesztett szabadságvesztés-büntetés eredménye –, illetve munkanélküli személy esetében az állásra való jelentkezés lehetőségének hiánya az 1/80 határozat 6. cikke (2) bekezdése második mondatának értelmében automatikusan önkéntes munkanélküliségnek minősül-e, amely nem gátolja meg az 1/80 határozat 6. cikke (1) bekezdésében és 7. cikke első bekezdésében az illetőre ruházott jogok elvesztését. Azt a kérdést teszi fel továbbá, hogy hatással van-e az előző kérdésre adott válaszra az a körülmény, hogy ez az elítélés szabadságra bocsátás tárgya lehet, amelyet azonban először kábítószer-elvonó kezelés követ, és amelyet követően csak valamely oklevél megszerzését követően tud majd munkát vállalni.

57.      Szintén csak másodlagos jelleggel vizsgáljuk meg ezt a két kérdést, amennyiben azt a választ javasoltuk az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre, hogy egy olyan helyzetben lévő török állampolgár, mint I. Cetinkaya, csak az 1/80 határozat 14. cikke alapján veszítheti el a fenti határozat 7. cikkének első bekezdése által közvetlenül biztosított jogokat.

58.      Ez a két kérdés azon az előfeltevésen alapul, hogy az 1/80 határozat 6. cikke (2) bekezdésének rendelkezései önmagukban vonatkozhatnak a fenti határozat 7. cikkének első bekezdésére. Valamennyi beavatkozóhoz hasonlóan azt gondoljuk, hogy ez az előfeltevés hibás. Láttuk, hogy az 1/80 határozat fenti 6. cikke a török munkavállalók helyzetére vonatkozik. Ez a cikk az (1) bekezdésében fokozatosan megnyitja számukra a munkavállalási jogot(65). Amint a Bíróság a fent hivatkozott Bozkurt-ítéletében(66) kifejtette, kizárólag az (1) bekezdésében említett rendes foglalkoztatás időtartamainak kiszámítása érdekében írja elő a 6. cikk (2) bekezdése, hogy melyek a munkavállalás bizonyos megszakításának az esetei. Azt is kijelenti továbbá, hogy az éves szabadság, az anyaság, a munkahelyi baleset vagy a rövid betegség miatti távollét beleszámít a rendes foglalkoztatás idejébe. Második mondatában azt is kijelenti, hogy az önhibán kívüli munkanélküliség időtartama, valamint a hosszabb ideig tartó betegség miatti távollét nem érinti a török munkavállaló által az 1/80 határozat 6. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseivel összhangban megszerzett jogokat. Amint a Bíróság a fent hivatkozott Tetik-ítéletében(67) kijelentette, ez utóbbi rendelkezésnek kizárólag az a célja, hogy egy olyan török munkavállalónak, aki – miután betegség vagy önhibáján kívüli munkanélküliség miatt kénytelen volt abbahagyni a szakmai tevékenységeit – újra munkába áll, ne kelljen az elejétől kezdenie a 6. cikk (1) bekezdése által előírt rendes foglalkoztatás időtartamát ugyanúgy, mint egy olyan török állampolgárnak, aki még soha nem végzett kereső tevékenységet a fogadó tagállamban.

59.      Az 1/80 határozat 6. cikke (2) bekezdésének rendelkezései nem alkalmazhatók a fenti határozat 7. cikkének első bekezdésére, amely nem ismétli meg annak szövegét, és egy teljesen különböző rendszert ír elő, mivel az e cikk által biztosított jogok nem a családtag által meghatározott ideig gyakorolt kereső tevékenységnek vannak alárendelve, hanem a munkavállalóval való hároméves tényleges együttélésnek.

E –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdésről

60.      A hatodik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt szeretné megtudni, hogy figyelembe veheti-e az I. Cetinkaya helyzetében a 2000. november 3‑án hozott kiutasítási határozat óta bekövetkezett pozitív irányú fejlődést. Előadja, hogy a Bundesverwaltungsgericht állandó ítélkezési gyakorlata értelmében kiutasítási határozat keretében az érintett személy ténybeli és jogi helyzetét e határozat időpontjában kell megítélni. A bíróság nem veheti figyelembe az érintett személy helyzetének 2000. november 3‑a utáni változását. A kérdést előterjesztő bíróság előadja azonban, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint valamely uniós polgár kiutasítása nemcsak egy tényleges, hanem egy valós veszély létezése feltételének is alá van rendelve(68). Eszerint az ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti hatóságok és bíróságok az eljárás minden szakaszában kötelesek megvizsgálni azt, hogy az érintett személy még mindig tényleges veszélyt jelent-e a közrendre. Ez az ítélkezési gyakorlat vonatkozhat továbbá az 1/80 határozat 14. cikkének alkalmazására. Ebből következik, hogy a nemzeti bíróság figyelembe kell, hogy vehesse az érintett személy tárgyaláskori helyzetét.

61.      A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy az 1/80 határozat 14. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti gyakorlat, amelynek értelmében a kiutasítási határozattal szembeni eljárásban eljáró bíró nem veheti figyelembe az érintett személy helyzetének a hatóságok utolsó határozata után bekövetkezett változását, amely az érintett jogainak korlátozását e cikk értelmében már nem tenné lehetővé.

62.      Úgy gondoljuk, hogy a válasz erre a kérdésre a fent hivatkozott Orfanopoulos és társai ítéletből levezethető, amelyben a Bíróság egy közösségi polgárral szemben a német közigazgatási hatóság által hozott kiutasítási határozattal szembeni eljárás keretében hasonló kérdésre válaszolt(69). A kérdés a 64/221 irányelv 3. cikkének értelmezésére vonatkozott, amely meghatározza azokat a feltételeket, amelyek mellett egy tagállam más tagállamok állampolgáraival szemben közrendi intézkedéseket hozhat. Ez a cikk úgy rendelkezik, amint láttuk, hogy a közrendi, illetve közbiztonsági indokok alapján hozott intézkedések kizárólag az érintett személy magatartásán alapulhatnak, és az érintett személlyel szemben korábban hozott büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletek önmagukban nem szolgálhatnak alapul ilyen intézkedésekhez. A fent hivatkozott Orfanopulos és társai ítéletben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy „a 64/221 irányelv 3. cikkével ellentétes egy olyan nemzeti gyakorlat, amely szerint a nemzeti bíróságok valamely más tagállam állampolgára ellen elrendelt kiutasítás jogszerűségének megvizsgálásakor nem kötelesek figyelembe venni az illetékes hatóságok utolsó határozata után bekövetkezett olyan tényeket, amelyek az érintett magatartása közrendre való veszélyessége ténylegességének megszűnésére vagy jelentős csökkenésére vonatkoznak”(70). A Bíróság pontosította, hogy különösen ez az eset, amikor a kiutasítási határozat időpontja és a hatáskörrel rendelkező bíróság által ennek a határozatnak az elbírálása között hosszú idő telt el.

63.      Ez a válasz alkalmazható az 1/80 határozat 14. cikkére is. Ez a cikk ugyanis egyrészt, mint a 64/221 irányelv 3. cikke, nem tartalmaz jelzést arra az időpontra vonatkozóan, amikor a kiutasítási határozattal sújtott török munkavállaló magatartásának a közrendre való veszélyessége tényleges jellegét meg kell ítélni. Másrészt a Bíróság a fenti irányelv 3. cikkének értelmezését azon ítélkezési gyakorlatára alapozta, amelynek értelmében azokat az eltéréseket, amelyek a munkavállalók szabad mozgásának elvét korlátozhatják, megszorítóan kell értelmezni(71). Tudjuk továbbá, hogy a Szerződésnek a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó cikkei keretében elismert elveket a lehető legnagyobb mértékben alkalmazni kell az 1/80 határozat által elismert jogokban részesülő török állampolgárokra, és hogy ennek 14. cikkében előírt közrendi kivétel tartalmának meghatározása során hivatkozni kell a tagállami állampolgárok munkavállalói szabad mozgásának keretében ugyanezen kivétel értelmezésére(72). Ebből következik, hogy az 1/80 határozat kertében „a közrendre való veszély ténylegessége” – amelyet a kiutasítási intézkedés alanyának személyes magatartása kell, hogy megvalósítson – fogalmának ugyanaz a tartalma, mint amit a Bíróság a tagállamok állampolgáraira alkalmazandó 64/221 irányelv 3. cikkére vonatkozóan adott.

64.      Azt javasoljuk tehát a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdésre az legyen a válasz, hogy az 1/80 határozat 14. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti gyakorlat, amelynek értelmében a kiutasítási határozattal szembeni eljárásban eljáró bíró nem veheti figyelembe az érintett személy helyzetének a hatóságok utolsó határozata után bekövetkezett változását, amely az érintett jogainak korlátozását e cikk értelmében már nem tenné lehetővé.

V –    Végkövetkeztetések

65.      Az előző megállapításokra tekintettel, azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy a Verwaltungsgericht Stuttgart által előterjesztett kérdésekre a következő módon válaszoljon:

„1.)               Az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulási megállapodás által felállított Társulási Tanács által elfogadott, a társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 határozat 7 cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés hatálya alá tartozik a fogadó tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó vagy tartozott török munkavállaló ebben a tagállamban született, nagykorú gyermeke.

2.)      Ugyanezt a rendelkezést továbbá úgy kell értelmezni, hogy csak az 1/80 határozat 14. cikkének alkalmazásával korlátozhatók azok a jogok, amelyeket ez a rendelkezés egy, a I. Cetinkaya helyzetében levő, a fogadó tagállamban született és azóta folyamatosan ott lakó török állampolgárnak biztosít olyan szabadságvesztésre való elítélés után, amelyet esetlegesen kábítószer-elvonó kezelés követ.

3.)      A fenti határozat 14. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti gyakorlat, amelynek értelmében a kiutasítási határozattal szembeni eljárásban eljáró bíró nem veheti figyelembe az érintett személy helyzetének a hatóságok utolsó határozata után bekövetkezett változását, amely az érintett jogainak korlátozását e cikk értelmében már nem tenné lehetővé.”

1 – Eredeti nyelv: francia.

2  – 1963. szeptember 12-én Ankarában egyrészről a Török Köztársaság, másrészről az EGK tagállamai és a Közösség által aláírt, és a Közösség nevében az 1963. december 23‑i 64/732/EGK tanácsi határozat által megkötött, jóváhagyott és megerősített megállapodás (HL 1964. 217., 3685. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 10. o., a továbbiakban: társulási megállapodás).

3  – Az 1980. július 1‑jén hatályba lépett 1/80 határozat, megtekinthető Az EGK-Törökország társulási megállapodás és jegyzőkönyvei, valamint más alapszövegek- ben, az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Brüsszel, 1992.

4  – 2. cikk

5  – 12–14. cikk

6  – Jelenleg, módosítást követően, EK 39. cikk

7  – Jelenleg, módosítást követően, EK 40. cikk.

8  – Jelenleg EK 41. cikk.

9  – Az Európai Gazdasági Közösség és Törökország közötti társulást létrehozó megállapodáshoz csatolt, 1970. november 23-án Brüsszelben aláírt, és a Közösség nevében az 1972. szeptember 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelet (HL L 293., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 41. o.) által megkötött, jóváhagyott és megerősített kiegészítő jegyzőkönyv 36. cikke.

10  – A 2/76 határozat 2. és 3. cikke.

11  – A C‑351/95. sz. Kadiman-ügyben 1997. április 17‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑2133. o.) 28. pontja; a C‑329/97. sz. Ergat-ügyben 2000. március 16‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1487. o.) 34. pontja és a C‑65/98. sz Eyüp-ügyben 2000. június 22‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4747. o.) 25. pontja.

12 – A fent hivatkozott Ergat-ítélet 40. pontja.

13  – 27. pont

14  – A C‑210/97. sz. Akman-ügyben 1998. november 19‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑7519. o.). Ebben az ügyben H. Akmannak 1980-ban engedélyezték azt, hogy belépjen Németországba, ahol apját rendes munkavállalóként foglalkoztatták, és itt mérnöki tanulmányokat folytasson. Miután 1993-ban sikeresen befejezte a tanulmányait, határozatlan időre szóló tartózkodási engedélyért folyamodott. Ezt az engedélyt megtagadták tőle, mivel apja 1986-ban visszatért Törökországba. A Bíróság azonban mégis úgy vélte, hogy H. Akman teljesíti az 1/80 határozat 7. cikkének második bekezdése által előírt két feltételt, amennyiben teljesítette tanulmányait Németországban, és az édesapját itt rendes munkavállalóként foglalkoztatták több mint három évig.

15 – A német változatban: „Die Familienangehörigen eines dem regulären Arbeitsmarkt eines Mitgliedstaates angehörenden türkischen Arbeitnehmers”, az olasz változatban: „I familiari che sono stati autorizzati a raggiungere un lavoratore turco inserito nel regolare mercato del lavoro di uno Stato membro”, vagy a holland változatban „Gezinsleden van een tot de legale arbeidsmarkt van een lidstaat behorende Turkse werknemer, die toestemming hebben gekregen om zich bij hem te voegen».

16 – „[…] egyik szülője az érintett tagállamban legalább három évig szabályszerűen munkaviszonyban állt.”

17 – A fent hivatkozott Kadiman-ítélet 37. és Akman-ítélet 32. pontja. A C‑171/01. sz. Wählergruppe Gemeinsam ügyben 2003. május 8‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑4301. o.) 78. pontja és a C‑317/01. és C‑369/01. sz. Abatay és társai ügyben 2003. október 21‑én hozott ítélet (EBHT 0000. o.) 90. pontja.

18  – 34. pont

19  – Ugyanott (35. pont).

20  – Ugyanott (41. és 47. pont). A Bíróság azonban pontosította, hogy ez az értelmezés nem akadályozza meg azt, hogy az érintett családtag ésszerű ideig és jogos indokból a közös lakóhelytől távol legyen, például nyaralás miatt, vagy a családnak a származási országban történő meglátogatása miatt, amennyiben ezek a megszakítások annak szándéka nélkül történtek, hogy a munkavállalóval közös lakóhelyet a fogadó tagállamban megszüntessék (48. pont).

21  – Ugyanott (36. pont).

22  – Ennek az ügynek a hátterét egy 1967-ban született török állampolgár, S. Ergat – akinek 1975-ben engedélyezték azt, hogy munkavállalók szüleihez való költözés céljából belépjen Németországba és bizonyos megszakításokkal különböző munkákat végzett ott – tartózkodási engedélye meghosszabbítása iránti kérelmének a német hatóságok általi elutasítása képezte, mely azzal az indokkal történt, hogy a meghosszabbítás iránti kérelmet késedelmesen nyújtották be az illetékes idegenrendészeti hatósághoz 1991 júliusában.. A Bíróság elé azt a kérdést terjesztették, hogy egy török állampolgár, akinek valamely tagállamnak a rendes munkaerőpiacához tartozó munkavállalóval való családegyesítés címén engedélyezték azt, hogy belépjen ebbe a tagállamba, és aki több mint öt éve jogszerűen ott tartózkodik, továbbá aki bizonyos megszakításokkal rendszeresen különböző munkákat végzett ott, elveszíti-e az 1/80 határozat 7. cikke első bekezdésének második francia bekezdése által biztosított jogokat, és különösen fogadó tagállambeli tartózkodási engedélyének meghosszabbításához való jogot,, amennyiben a tartózkodási engedélye lejárt abban az időpontban, amikor ennek meghosszabbítását kérte, és amelyet az illetékes nemzeti hatóságok elutasítottak.

23  – Ugyanott (40. pont, kiemelés tőlünk).

24  – Ugyanott (43. pont)

25  – A fent hivatkozott Ergat-ítélet 38. pontja.

26  – A C‑37/98. sz. Savas-ügyben 2000. május 11-én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑2927. o.) 58. pontja és a fent hivatkozott Abatay és társai ügyben hozott ítélet 63. pontja. Az 1/80 határozat 6. cikkére vonatkozóan lásd a C‑237/91. sz. Kus-ügyben 1992. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 1992., I‑6781. o.) 25. pontját, és a C‑171/95. sz. Tetik-ügyben 1997. január 23‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑329. o.) 21. pontját.

27  – Lásd a fent hivatkozott Kadiman-ítélet 32. és 51. pontját.

28  – Lásd a C‑285/95. sz. Kol-ügyben 1997. június 5‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑3069. o.) 27. pontját. Lásd ebben az értelemben a C‑192/89. sz. Sevince-ügyben 1990. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3461. o.) 30. pontját; a fent hivatkozott Kus-ítélet 12. és 22. pontját; a C‑434/93. sz. Bozkurt-ügyben 1995. június 6‑án hozott ítélet (EBHT 1995., I‑1475. o.) 26. pontját, és a C‑1/97. sz. Birden-ügyben 1998. november 26‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑7747. o.) 55–59. pontját.

29  – A fent hivatkozott Kadiman-ítélet 34. pontja.

30  – Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés (11. o.).

31 – A fent hivatkozott Sevince-ítélet 29. és 31. pontja; a fent hivatkozott Kus-ítélet 33. pontja, és a fent hivatkozott Tetik-ítélet 26., 30. és 31. pontja. Lásd a C‑340/97. sz. Nazli és társai ügyben 2000. február 10‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑957. o.) 28. pontját is.

32  – A fent hivatkozott Bozkurt-ítélet 39. és 40. pontja.

33  – 41., 42. és 46. pont.

34  – 44. és 49. pont

35  – A fent hivatkozott Ergat-ítélet 39. és 40. pontja.

36  – Ugyanott (42. pont, kiemelés tőlünk).

37  – Ugyanott (az indítvány 65. és 66. pontja).

38  – A fent hivatkozott, Akman-ügyben adott indítvány 61. pontja.

39  – 45–50. pont.

40  – A kereső tevékenységük folytatásával felhagyó munkavállalók és önálló vállalkozók tartózkodási jogáról szóló, 1990. június 28‑i 90/365/EGK tanácsi irányelv (HL L 180., 28. o.; magyar nyelvű különkiadás 20. fejezet, 1. kötet, 5. o.). Lásd a tartózkodási jogról szóló, 1990. június 28‑i tanácsi irányelvet is (HL L 180., 26. o.; magyar nyelvű különkiadás 20. fejezet, 1. kötet, 3. o ).

41 – A C‑413/99. sz. Baumbast és R ügyben 2002. szeptember 17‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑7091. o.) 84. pontja.

42  – Jelezzük azt is, hogy egy olyan irányelv elfogadása van folyamatban, amelynek egységes szerkezetbe kell foglalnia és felülvizsgálnia a létező rendeleteket és irányelveket az uniós polgárok új státuszának fényében, és amely előírja, hogy az uniós polgárok és családtagjaik olyan tartózkodási jogot élveznek a tagállam területén való öt év szabályszerű tartózkodás után ebben a tagállamban, amely semmilyen feltételnek sincs alávetve [az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, ...‑i 2004/.../EK európai parlamenti és tanácsi irányelv elfogadása céljából a Tanács által 2003. december 5‑én elfogadott 6/2004/EK közös álláspont 17. preambulumbekezdése és 16. cikke (HL C 54. E, 12. o.)].

43  – A C-482/01. és C-493/01. sz. Orfanopoulos és társai ügyben 2004. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 0000. o.) 49. pontja.

44  – Az elnökségi következtetések 18. pontja.

45  – A harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló, 2003. november 25‑i 2003/109/EK tanácsi irányelv (HL 2004. L 16., 44. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 272. o.) Ezen irányelv egyrészről a Közösség vagy a Közösség és annak tagállamai, másrészről harmadik országok között kétoldalú és többoldalú megállapodások kedvezőbb rendelkezéseinek sérelme nélkül alkalmazandó [3. cikk (3) bekezdés]. A tagállamok hatályba léptetik azokat rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ennek az irányelvnek legkésőbb 2006. január 23‑ig megfeleljenek (26. cikk).

46  – A 2003/109 irányelv (2) preambulumbekezdése.

47 – A 2003/109 irányelv (4) reambulumbekezdése.

48 – A 2003/109 irányelv 4. és 5. cikke.

49 – A fent hivatkozott Tetik-ítélet 29. és a Kadiman-ítélet 30. pontja. Lásd a C‑36/96. sz. Günaydin és társai ügyben 1997. szeptember 30‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑5143. o.) 23. pontját és a C‑98/96. sz. Ertanir-ügyben ugyanekkor hozott ítélet (EBHT 1997., I‑5179. o.) 22. pontját.

50 – A C‑348/96. sz. Calfa-ügyben 1999. január 19‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑11. o.) 22–24. pontja, a fent hivatkozott, Nazli és társai ítélet 58. pontja, és a fent hivatkozott, Orfanopoulos és társai ítélet 65. pontja.

51 – 56. pont

52 – A 36/75. sz. Rutili-ügyben 1975. október 28‑án hozott ítélet (EBHT 1975., 1219. o.) 27. pontja és a fent hivatkozott, Nazli és társai ítélet 58. pontja.

53 – A 30/77. sz. Bouchereau-ügyben 1977. október 27‑én hozott ítélet (EBHT 1977., 1999. o.) 35. pontja.

54 – A fent hivatkozott Calfa-ítélet 24. pontja. Ez az ítélet a külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25‑i 64/221/EGK tanácsi irányelven alapul (HL 1964. 56., 850. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 11. o.), amely a 3. cikkében előírja, hogy „a közrendi, illetve közbiztonsági indokok alapján hozott intézkedések kizárólag az érintett személy viselkedésén alapulhatnak”, és „az érintett személlyel szemben korábban hozott büntetőítéletek önmagukban nem szolgálhatnak alapul ilyen intézkedésekhez.”

55 – A 67/74. sz. Bonsignore-ügyben 1975. február 26-án hozott ítélet (EBHT 1975., 297. o.) 7. pontja.

56 – Így a fent hivatkozott, Calfa-ítéletben a Bíróság kimondta, hogy a Szerződésben szereplő – EK 39., 52. és 59. cikkben foglalt – alapvető szabadságok, valamint a 64/221 irányelv 3. cikke kizárja annak a nemzeti jogszabálynak az alkalmazását, amely a bíróságot arra kötelezi, hogy rendelje el más tagállam olyan állampolgárainak az adott tagállam területéről való automatikus, végleges hatályú kiutasítását, akiket kábítószerekre vonatkozó szabályok megsértésében bűnösnek találtak. A fent hivatkozott Nazli és társai ítéletben a Bíróság a közösségi állampolgárokkal szemben hozott kiutasítási intézkedésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatból arra következtetett, hogy az 1/80 határozat 14. cikke kizárja azt a nemzeti szabályozást, amelynek értelmében a kábítószerre vonatkozó belső jogot sértő cselekményt elkövető külföldit kiutasítsák anélkül, hogy az illetékes hatóságok ne rendelkezzenek valamilyen mérlegelési jogkörrel. A közelmúltban a fent hivatkozott Orfanopoulos és társai ügyben a Bíróság kimondta, hogy ezek a rendelkezések kizárják azt a nemzeti szabályozást, amely – mint a külföldiekre alkalmazandó német szabályozás – arra kötelezi a nemzeti hatóságokat, hogy rendeljék el más tagállamok azon állampolgárainak kiutasítását, akiket kábítószerekre vonatkozó szabályok megsértése miatt büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletben legalább két év, fiatalkorúakkal szemben alkalmazható szabadságvesztésre vagy felfüggesztés nélküli szabadságvesztés büntetésre ítéltek.

57 – A C-100/01. sz. Olazabal-ügyben 2002. november 26‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10981. o.) 43. pontja.

58 – A C‑249/86. sz. Bizottság kontra Németország ügyben 1989. május 18-án hozott ítélet (EBHT 1989., 1263. o.) 10. pontja.

59 – A C-60/00. sz. Carpenter-ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑-6279. o.) 41. pontja. Lásd a C‑459/99. sz. MRAX-ügyben 2002. július 25‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6591. o.) 53. pontját is.

60 – 99. pont.

61 – A fent hivatkozott Nazli és társai ítéletben a Bíróság azzal a kérdéssel került szembe, hogy egy török állampolgár, aki négy év szabályszerű, a fogadó tagállambeli, megszakítás nélküli munkavállalás után megszűnt a munkaerőpiachoz tartozni, elveszíteti-e az 1/80 határozat 6. cikk (1) bekezdésének harmadik francia bekezdése által biztosított jogokat, mert több mint egy évig előzetes letartóztatásba helyezték, majd felfüggesztett szabadságvesztés-büntetésre ítélték.

62 – Ugyanott (41. pont).

63 – Ugyanott (42. pont).

64 – Ugyanott (50. pont).

65 – Az 1/80 határozat 6. cikkének (1) bekezdése szerint egy év rendes foglalkoztatás után jogosult arra, hogy munkavállalási engedélyét ugyanannál a munkáltatónál megújítsa, amennyiben munkaviszonyban áll. Három év rendes foglalkoztatás után – és a közösségi tagállamok munkavállalóinak biztosítandó elsőbbségre is figyelemmel – jogosult arra, hogy ugyanazon foglalkozás vonatkozásában jelentkezzen állásajánlatra. Négy év rendes foglalkoztatás után jogosult a választása szerinti bármely munkaviszonyban történő munkavállalásra a fogadó államban.

66 – 38. pont.

67 – 39. pont.

68 – A bíróság a fent hivatkozott Bouchereau- és Calfa-ítéletekre hivatkozik.

69 – A kérdés a C‑493/01. sz. ügyben merült fel, amelynek hátterét a R. Oliveri olasz állampolgár által a Regierungspräsidium Stuttgart által 2000 augusztusában hozott, a kiutasítását elrendelő határozattal szemben kezdeményezett eljárás képezte, amely kiutasítást kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt történt többszöri elítélést követően rendelték el. A kérdést előterjesztő bíróság azt szerette volna megtudni, hogy figyelembe veheti-e azt a tényt, hogy R. Oliverinél a kiutasítási határozat óta már nem áll fenn a visszaesés veszélye, mivel az érintett AIDS–es, súlyosan beteg volt.

70 – Ugyanott, a rendelkező rész 3. pontja.

71 – A fent hivatkozott Orfanopoulos-ítélet 79. pontja.

72 – A fent hivatkozott Nazli-ítélet 55. és 56. pontja.

Full & Egal Universal Law Academy