EUR-Lex -  62005CC0291 - HU

PAOLO MENGOZZI

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2007. július 5.1(1)

C‑291/05. sz. ügy

Minister voor Vreemdelingenzaken en Integratie

kontra

Rachel Nataly Geradina Eind

(A Nederlandse Raad van State [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Személyek szabad mozgása – Tartózkodási jog – A munkavállaló visszatérése az állampolgársága szerinti államba – A migráns munkavállaló harmadik ország állampolgárságával rendelkező lányának az apa származási államában való tartózkodási joga, az apa ezen államba való visszatérése esetén – A 1612/68/EGK rendelet, a 90/364/EGK irányelv és az EK 18. cikk”

I –    Bevezetés

1.        A 2005. július 13‑i végzésével a Nederlandse Raad van State (államtanács) (Hollandia) az EK 234. cikk alapján a személyek szabad mozgására vonatkozó közösségi szabályozás értelmezésével, különösen tagállam állampolgárának harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagja tartózkodási jogának problémájával kapcsolatos előzetes döntéshozatali kérdéseket terjesztett a Bíróság elé.

2.        Ezek a kérdések a Minister voor Vreemdelingenzaken en Integratie (holland bevándorlási és integrációügyi miniszter) és a suriname‑i állampolgárságú Rachel Nataly Geradina Eind – aki holland állampolgár lánya – közötti, hollandiai tartózkodási engedélyt megtagadó határozattal kapcsolatos jogvita keretében merültek fel.

II – Jogi háttér

3.        A Raad van State által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálatához a 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályba lépése előtti(2) közösségi szabályozás az irányadó.

4.        Az EK 17. cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Létrejön az uniós polgárság. Uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára. Az uniós polgárság kiegészíti és nem helyettesíti a nemzeti állampolgárságot.

(2)      Az uniós polgárokat megilletik az e szerződés által rájuk ruházott jogok, és terhelik az e szerződésben előírt kötelezettségek.”

Az EK 18. cikk (1) bekezdése szerint „[a]z e szerződésben és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel, minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz”.

5.        Az EK 39. cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A Közösségen belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását.

(2)      A munkavállalók szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében.

(3)      A közrendi, a közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokra is figyelemmel, a munkavállalók szabad mozgása jogot biztosít a munkavállalónak arra, hogy:

a)      a tényleges állásajánlatokra jelentkezzen;

b)      e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon;

c)      munkavállalás céljából valamely tagállam területén tartózkodjon az adott tagállam állampolgárainak foglalkoztatására vonatkozó törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően;

d)      egy tagállamban történő alkalmazását követően a Bizottság által végrehajtási rendeletekben meghatározott feltételek mellett az adott tagállam területén maradjon.

(4)      […]”

6.        A munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15–i 1612/68/EGK tanácsi rendelet(3) 1. cikke a munkavállalás tekintetében a következőképpen rendelkezik:

„(1)      A tagállamok állampolgárainak, lakóhelyükre tekintet nélkül, joguk van arra, hogy egy másik tagállam területén munkát vállaljanak és munkát végezzenek a tagállam állampolgárainak foglalkoztatását szabályozó törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően.

(2)      Különösen joguk van egy másik tagállam területén az adott állam állampolgáraival azonos feltételekkel [helyesen: az adott állam állampolgáraira alkalmazandókkal azonos feltételek mellett] munkát vállalni.”

7.        Ugyanezen rendelet 10. cikkének (1) bekezdése(4) a munkavállaló családja tekintetében kimondja, hogy

„(1)      Állampolgárságuktól függetlenül a következők jogosultak azzal a munkavállalóval letelepedni, aki az egyik tagállam állampolgára, és aki egy másik tagállam területén áll alkalmazásban:

a)      a munkavállaló házastársa, és azok a lemenő egyenes ági rokonaik, akik 21 évnél fiatalabbak, vagy a munkavállaló eltartottjai;

b)      a munkavállaló és házastársa felmenő egyenes ági, eltartott rokonai.”

8.        A tagállami munkavállalók és családtagjaik Közösségen belüli mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozások eltörléséről szóló, 1968. október 15‑i 68/360/EGK tanácsi irányelv(5) különösen a következőket mondja ki:

„1. cikk

A tagállamok ezen irányelv rendelkezéseinek megfelelően eltörlik az említett tagállamok állampolgárainak és az 1612/68/EGK rendeletben meghatározott családtagjaiknak a mozgására és tartózkodására vonatkozó korlátozásokat.

[…]

3. cikk

(1)      A tagállamok az 1. cikkben említett személyek számára biztosítják a jogot arra, hogy érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél egyszerű felmutatásával felségterületükre lépjenek.

(2)      A tagállamokba történő belépéshez a tagállamok nem kérhetnek beutazóvízumot vagy ezzel egyenértékű okiratot; kizárólag azon családtagok képeznek ezen szabály alól kivételt, akik a tagállamok egyikének állampolgárságával sem rendelkeznek. A tagállamok gondoskodnak minden olyan eszközről, amely az ezen személyek számára szükséges vízumok megszerzését megkönnyíti.

4. cikk

(1)      A tagállamok biztosítják a területükön való tartózkodás jogát azoknak az 1. cikkben említett személyeknek, akik fel tudják mutatni a (3) bekezdésben felsorolt okiratokat.

[…]

(4)      A tagállamok olyan tartózkodási okmányt állítanak ki annak a családtagnak, aki egyetlen tagállamnak sem állampolgára, amelynek érvényessége megegyezik az őt eltartó tagállami állampolgárnak kiadott okirat érvényességével.”

9.        A tartózkodás jogáról szóló, 1990. június 28–i 90/364/EGK irányelv(6) 1. cikke kimondja:

„(1)      A tagállamok tartózkodási jogot biztosítanak a tagállamok olyan állampolgárainak, akik számára a közösségi jog más rendelkezései nem biztosítják ezt a jogot, továbbá a (2) bekezdésben meghatározott családtagjaiknak, azzal a feltétellel, hogy ők és családtagjaik teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek a fogadó államban, továbbá elegendő anyagi fedezettel rendelkeznek ahhoz, hogy elkerüljék, hogy tartózkodási idejük alatt a fogadó tagállam szociális biztosítási rendszerének terhet jelentsenek.

[…]

(2)      A következő személyeknek, tekintet nélkül állampolgárságukra, joguk van a tartózkodási jog jogosultjával egy másik tagállamban letelepedni:

a)      a házastárs és eltartott egyenes ági leszármazóik;

b)      a tartózkodási jogosult, illetve házastársa eltartott felmenő egyenes ági rokonai.”

III – A tényállás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

10.      2000 februárjában a holland állampolgár Runaldo Ruben Leonard Eind az Egyesült Királyságba utazott, ahol munkát talált, és ahol még ugyanebben az évben csatlakozott hozzá R. N. G. Eind nevű lánya (született 1989. április 29‑én), aki közvetlenül Suriname‑ból jött, és aki ezen utóbbi állam állampolgára.

11.      A 2001. június 4‑i levelükben a brit hatóságok tájékoztatták R. R. L. Eindet, hogy az 1612/68 rendelet alapján rendelkezik az Egyesült Királyságban tartózkodási joggal. Ugyanezen a napon arról értesítették levélben Eind lányát, hogy közösségi munkavállaló családtagjaként szintén megilleti a tartózkodási jog. R. R. L. Eind 2001. június 6–tól 2006. június 6–ig érvényes tartózkodási engedélyt kapott.

12.      2001. október 17‑én R. R. L. Eind és lánya beléptek Hollandiába. 2001. november 9–én Eind lánya jelentkezett a rendőrségen, és ezen államban az apjával való tartózkodás idejére tartózkodási engedély kiállítását kérte.

13.      A 2002. január 2‑i határozatával a Staatssecretaris van Justitie (igazságügyi államtitkár) elutasította R. R. L. Eind lányának a kérelmét azzal az indokkal, hogy nem rendelkezett ideiglenes tartózkodási engedéllyel, és hozzátette, hogy semmilyen tartózkodási engedély nem adható neki „közösségi állampolgár” családtagja minősége alapján, ugyanis a nemzeti jog szerint, a Szerződés alapján valamely tagállam állampolgárát a másik tagállamba való belépés és az ottani tartózkodás joga illeti meg. A határozatban e tekintetben azt állítják, hogy R. R. L. Eind nem tekinthető „közösségi állampolgárnak”, mivel másik tagállamban való tartózkodást követően tért vissza Hollandiába, ahol nem végez valós és tényleges tevékenységet, továbbá a közösségi szabályozás értelmében nem minősül gazdaságilag inaktív személynek.

14.      A fent említett határozat ellen R. R. L. Eind lánya panaszt nyújtott be. 2002. május 21–én a lánya kérelmét vizsgáló adminisztratív bizottság előtt R. R. L. Eind kijelentette, hogy a Hollandiába való visszatérése óta szociális segély címén járadékban részesül, és ugyanezen időponttól nem végzett, nem is keresett munkát, mivel beteg volt. Hozzátette, hogy 2002. május 7–én volt interjún a Bannenmarkton (állásbörze) a munkaerőpiacra való visszatérése érdekében, és hogy egy második interjúra vár.

15.      R. R. L. Eind lányának a 2002. január 2–i határozat elleni panaszát a Staatssecretaris van Justie a 2002. július 5–i határozatával többek között azzal az indokkal utasította el, hogy R. R. L. Eind a közösségi szabályozás értelmében nem tekinthető gazdaságilag inaktív személynek, mivel nem személyesen rendelkezik az elegendő anyagi fedezettel, hanem szociális segélyben részesül.

16.      Ugyanakkor 2004. október 20–án a Rechtbank te ’s Gravenhage (hágai kerületi bíróság) az Antonissen-ügyben(7) és a Singh-ügyben hozott ítéletekre(8) hivatkozva megsemmisítette e második határozatot, és visszautalta az ügyet a Minister voor Vreemdelingenzaken en Integratie elé a panasz felülvizsgálata végett.

17.      Ez utóbbi a Rechtbank te ’s Gravenhage ítélete ellen fellebbezést nyújtott be a Nederlandse Raad van State előtt, amely a 2005. július 13–i határozatával (a továbbiakban: előzetes döntéshozatalra utaló végzés) az eljárást felfüggesztette, és az alábbi kérdéseket terjesztette előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:

„1)      a)     Ha a fogadó tagállam valamely harmadik állam állampolgárát a 1612/68 rendelet 10. cikke értelmében vett munkavállaló családtagjának tekinti, és az e tagállam által kiadott tartózkodási engedély érvényessége még nem járt le, ez azzal jár–e, hogy a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállam emiatt nem tagadhatja meg a harmadik állam állampolgárától a munkavállaló visszatérése esetén a belépéshez és a tartózkodáshoz való jogot?

b)      Ha az előző kérdésre adott válasz nemleges, ez azt jelenti–e, hogy e tagállam saját maga állapíthatja meg, hogy a harmadik állam állampolgára beutazásakor megfelel–e a belépéshez és tartózkodáshoz való jog nemzeti jog szerinti feltételeinek, vagy e tagállamnak először meg kell ítélnie, hogy a harmadik állam állampolgára a munkavállaló családtagjaként a közösségi jogból származtathat–e még jogokat?

2)      Más lenne–e az 1.a) és 1.b) kérdésre adott válasz, ha a harmadik állam állampolgára a fogadó tagállamban való tartózkodását megelőzően nem rendelkezett tartózkodási joggal a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban annak nemzeti joga alapján?

3)      a)     Ha a munkavállaló (az apa) állampolgársága szerinti tagállam a munkavállaló hazatérése esetén maga ítélheti meg, hogy a közösségi jognak a tartózkodási engedély családtag számára való megadásával kapcsolatos feltételei még fennállnak–e, a harmadik állam állampolgára, aki a munkakeresés céljából a fogadó tagállamból az állampolgársága szerinti tagállamba visszatérő apa családtagja, rendelkezik–e tartózkodási joggal az utóbbi tagállamban, és ha igen, mennyi ideig?

b)      Fennáll–e ez a jog akkor is, ha az apa az utóbbi tagállamban nem folytat valós és tényleges tevékenységet, illetve nem, vagy már nem tekinthető munkakeresőnek az [90/364] irányelv értelmében, arra a körülményre is tekintettel, hogy az apa holland állampolgársága révén szociális segélyben részesül?

4)      A fenti kérdésekre adandó válaszokra tekintettel milyen jelentőséget kell tulajdonítani annak a ténynek, hogy a harmadik állam állampolgára olyan uniós polgár családtagja, aki élt az EK 18. cikk alapján őt megillető joggal, és visszatért az állampolgársága szerinti tagállamba?”

IV – Jogi elemzés

A –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésről

18.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdés kifejezetten abból az előfeltevésből indul ki, hogy R. R. L. Eind lánya az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján kapta meg az Egyesült Királyságban a tartózkodási engedélyt. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés a rendelkező részében azt állítja, hogy a 2001. június 4–i levélben R. R. L. Eind lányát arról tájékoztatták, hogy R. R. L. Eind családtagjaként „ugyanazon az alapon” rendelkezik az Egyesült Királyságban tartózkodási joggal, mint az apa, vagyis „az 1612/68 rendelet alapján”(9).

19.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés a) pontjában a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy egy olyan engedély, amelynek érvényessége még nem járt le, biztosítja–e a harmadik állam állampolgár jogosultjának a belépés és tartózkodás jogát az apa állampolgársága szerinti tagállamban (a továbbiakban: kérdéses tagállam), ahová az apa az említett engedélyt kiállító tagállamban (a továbbiakban: fogadó tagállam) való kereső tevékenység végzését követően tért vissza.

20.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés b) pontjában a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy ha az előző a) pontban feltett kérdésre a válasz nemleges, a kérdéses tagállam hatóságai a harmadik állam állampolgára által benyújtott belépési és tartózkodási kérelem vizsgálatakor kötelesek–e még azelőtt, hogy megvizsgálnák, hogy ez utóbbi megfelel–e a belépéshez és tartózkodáshoz a nemzeti jog által előírt feltételeknek, meggyőződniük arról, hogy ezen állam munkavállalók szabad mozgásának jogával rendelkező állampolgárának családtagjaként a közösségi jog alapján megilleti ezen államban a belépés és tartózkodás joga.

21.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdéssel annak pontosítására kérik fel a Bíróságot, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett előző két kérdésre adandó választ befolyásolja–e, hogy a harmadik állam állampolgára a fogadó tagállamban való tartózkodását megelőzően nem rendelkezett tartózkodási joggal a kérdéses tagállamban annak nemzeti joga alapján.

22.      Az említett kérdések terjedelme a szövegezésük alapján nem egyértelmű. Ezzel magyarázható az, hogy az Európai Közösségek Bizottsága és a Bíróság előtt észrevételeket előterjesztő kormányok(10) szélsőségesen különböző módon értelmezték, kezelték és válaszolták meg ezeket a kérdéseket. A terjedelem könnyebb érthetősége érdekében hangsúlyozandó, hogy – mint ahogy az az előzetes döntéshozatalra utaló végzés indokolásából is kiderül(11) –, ezeket a kérdéseket az előterjesztő bíróság azért vetette fel, hogy állást tudjon foglalni a megkereső miniszternek a Bíróság Akrich–ügyben hozott ítéletére(12) alapított elméletével kapcsolatban.

23.      Hangsúlyozva azt, hogy ezen ítéletből az következik, hogy valamely uniós állampolgár harmadik állam állampolgárságával rendelkező házastársának jogszerűen kell tartózkodnia ahhoz valamely tagállamban, hogy egy másik tagállamban családtagként belépési és tartózkodási jogot szerezzen(13), a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy a megkereső miniszter szerint, mivel R. R. L. Eind lánya az Egyesült Királyságba történő belépését megelőzően nem tartózkodott jogszerűen Hollandiában, az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján nem jogosult az Egyesült Királyságban való tartózkodásra(14).

24.      Az említett bíróság pontosítja, hogy „a miniszter felfogása szerint egyértelmű, hogy őt nem köti a [brit hatóságok] határozat[a], amely szerint a külföldit közösségi állampolgár családtagjának kell tekinteni, mivel az egyesült királyságbeli tartózkodása előtt a külföldi a nemzeti jog alapján nem rendelkezett tartózkodási joggal Hollandiában, következésképpen nem kérdőjelezhető meg a jogszerű tartózkodása az Akrich–ügyben hozott ítélet szerint”(15).

25.      A kérdést előterjesztő bíróság szerint a megkereső miniszter álláspontja tehát azt veti fel, hogy „milyen jelentést kell tulajdonítani annak a körülménynek, hogy az Egyesült Királyságban [R. R. L. Eind lánya] az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján kapott tartózkodási engedélyt”(16) és ez végső soron azt jelenti, hogy a közösségi joggal nem ellentétes az, hogy a kérdéses tagállam szabadon döntheti el, hogy a munkavállalók szabad mozgását élvező állampolgárának családtagja – aki a fogadó tagállamban a közösségi jog alapján kapott tartózkodási jogot – a közösségi jog alapján ebben az államban is belépési és tartózkodási jogot nyerhet–e(17).

26.      Lényegében a megkereső miniszternek a közösségi jog szempontjából az Egyesült Királyság által R. R. L. Eind lányának az 1612/68 rendelet 10. cikk alapján kiállított tartózkodási engedély érvényességével kapcsolatos állításával ellentétben, a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésével arra keres választ, hogy ezen engedély kiállítása és az a tény, hogy az még érvényes, önmagában kötelezi–e a holland hatóságokat arra, hogy R. R. L. Eind lányának engedélyezzék holland területre való belépést és tartózkodást apjának e területre való visszatérése esetén, még abban az esetben is, amikor egy ilyen engedélyt – a második kérdésben és az Akrich-ügyben hozott ítéletben hivatkozott körülmények fényében – anélkül állították ki, hogy a fent említett 10. cikk alkalmazásának feltételei fennálltak volna.

27.      E tekintetben rögtön meg kell állapítani, hogy kétségek merültek fel a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseit megalapozó feltételezés valósága tekintetében, vagyis, hogy a brit hatóságok az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján állították ki R. R. L. Eind lányának a tartózkodási engedélyt.

28.      Az Egyesült Királyság Kormánya az írásbeli észrevételeiben azt állítja, hogy R. R. L. Eind lánya nem az 1612/68 rendelet 10. cikke, hanem a brit jog, pontosabban az Immigration (European Economic Area) Regulations n°2000/2326 (a bevándorlásról [Európai Gazdasági Térség] szóló 2000/2326 rendelet) alapján, az Egyesült Királyságban való tartózkodásra jogosult személy családtagjaként kapta meg a tartózkodási engedélyt. Ugyanezen írásbeli észrevételekben és a tárgyalás során is e kormány előadta, hogy R. R. L. Eind lányának az Egyesült Királyságban való tartózkodási joga a nemzeti jogon alapul, amely nem közösségi jogi kötelezettséget tükröz, hanem a nemzeti jogalkotó által gyakorolt diszkrecionális politikai választás(18). A tárgyaláson az Egyesült Királyság Kormányának képviselője előadta, hogy a brit hatóságok R. R. L. Eind lányának 2001. június 4–én küldött levele semmilyen kifejezett utalást nem tartalmaz az 1612/68 rendeletre, csupán az alkalmazandó nemzeti jogot ismerteti.

29.      Ha ezek az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben hivatkozottakkal ellentétes állítások igaznak bizonyulnak, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdés értelmetlenné válik. Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy átfogóbb vizsgálatot folytasson le azon jogalap tekintetében, amely alapján a brit hatóságok R. R. L. Eind lányának a tartózkodási engedélyt kiállították.

30.      A jelen előzetes döntéshozatali eljárás keretében azonban csak a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott kiindulópontot vehetjük alapul, vagyis, hogy a tartózkodási engedélyt az 1612/68 rendelet 10. cikke alapozza meg.

31.      Márpedig az a kérdés, hogy egy ilyen engedély vajon kötelezi–e vagy sem a holland hatóságokat arra, hogy engedélyezzék R. R. L. Eind lányának Hollandia területére való belépést és ott-tartózkodást?

32.      Véleményem szerint erre a kérdésre csak nemleges válasz adható.

33.      Ugyanis itt nem a fogadó tagállam által az oda érkező közösségi munkavállaló harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagja számára kiállított még érvényes tartózkodási engedélyről van szó, amely biztosítaná ezen állampolgárnak az említett munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban való visszatérésekor ezen utóbbi államban a belépési és tartózkodási jogot.

34.      Vagyis a közösségi munkavállalónak az állampolgársága szerinti államba való visszatérésekor ezen állam hatóságai nem kötelesek e munkavállaló harmadik országbeli családtagjának tartózkodási engedélyt kiállítani csupán azon tény miatt, hogy a fogadó államban, amelyet mindketten elhagytak, a harmadik ország állampolgára az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján tartózkodási engedélyt kapott, és hogy ez az engedély még érvényes.

35.      Az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján kiadott tartózkodási engedély hatálya egyértelműen a kiállító tagállam területére korlátozódik. Az említett cikk szerint bizonyos egyes családtagok „jogosultak azzal a munkavállalóval letelepedni, aki az egyik tagállam állampolgára, és aki egy másik tagállam területén áll alkalmazásban”. E jogosultság rokonsági foktól függően, a közösségi munkavállalók szabad mozgásának jogából ered, annak érdekében, hogy „egy másik tagállam területén munkát vállaljanak és munkát végezzenek a tagállam állampolgárainak foglalkoztatását szabályozó törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően” (az 16126/68 rendelet 1. cikkének (81) bekezdése)(19). A családegyesítés címén kiállított tartózkodási engedély területi korlátozása tehát a munkavállalás érdekében kiállított tartózkodási engedély területi jellegét tükrözi(20).

36.      A valamely tagállam által kiállított tartózkodási engedély tehát csak a saját, és nem a Közösség egész területére érvényes.

37.      Ezen kívül, mint ahogy azt a Bíróság hangsúlyozta, a tagállami állampolgár harmadik ország állampolgárságával rendelkező házastársa részére a tartózkodási engedély kiadását nem jogot keletkeztető, hanem olyan jogi aktusnak kell tekinteni, amellyel a tagállam – a közösségi jog rendelkezései alapján – egy harmadik ország állampolgárának egyéni helyzetét állapítja meg(21). Hozzátesszük, hogy ez a megállapítás pontosabban e személy közösségi jog alapján fennálló egyéni helyzetére vonatkozik azon tagállamban való tartózkodása tekintetében, aki e helyzetet megállapítja.

38.      Egyértelműnek tűnik azonban számomra, hogy a munkavállaló állampolgárság szerinti tagállama – a munkavállaló visszatérése esetén – nem kötelezhető arra, hogy a munkavállaló harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagjának elismerje a saját területre való belépési és tartózkodási jogát csupán azon tény miatt, hogy a fogadó állam e családtagnak az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján tartózkodási engedélyt állított ki(22). Másrészről pedig a közösségi jog egyetlen szabálya vagy alapelve sem írja elő azt, hogy ha az említett cikk alapján egy állam már elismerte a saját területén egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező munkavállaló és egy harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja családegyesítéshez való jogát, akkor ezt követően ugyanezt a jogot függetlenül az adott körülményektől és ezen első elismerés hatályától egy olyan másik tagállamnak is el kell ismernie, ahová e két személy le akar telepedni.

39.      A munkavállaló állampolgársága szerinti tagállam hatóságai ugyanakkor jogosultak, sőt kötelesek arra, hogy autonóm módon megvizsgálják, hogy a közösségi jogrend, különösen az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján a munkavállaló családtagja rendelkezik‑e ezen állam területére való belépési és tartózkodási joggal a munkavállaló e területre történő visszatérése esetén(23).

40.      E rendelet közvetlen alkalmazhatósága és a közösségi jog nemzeti joggal szembeni elsőbbségének elve véleményem szerint magában foglalja azt, hogy e vizsgálatnak ki kell terjednie azon feltételek ellenőrzésére is, amelyet a nemzeti jog a közösségi szabályozáson túl a kérdéses állam területére való belépési és tartózkodási jog elismeréséhez előír. Úgy ítélem meg, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett első kérdés a) pontjára adott nemleges válasszal az első kérdés b) pontjára is választ adtunk.

41.      A második kérdésben szereplő azon körülmény, hogy a munkavállaló harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja a fogadó tagállamban való tartózkodása előtt a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban annak nemzeti joga alapján nem rendelkezett tartózkodási joggal, egyáltalán nem ellentétes a fenti 38–40. pontban levont következtetéseimmel. Ráadásul az említett körülmény az első kérdés a) pontja tekintetében kizárhatja a fogadó állam által a munkavállaló családtagjának az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján kiállított tartózkodási engedély kötelező jellegét. Ugyanakkor általános jelleggel, tehát a kérdéses körülménytől függetlenül már kizártam azt, hogy egy ilyen engedély önmagában kötelezze a munkavállaló állampolgársága szerinti államot arra, hogy a munkavállaló fogadó államból való visszatérése esetén, a harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagjának elismerje a területére való belépés és tartózkodás jogát. Az első kérdés a) és b) pontjára adandó válasz tekintetében tehát nincs jelentősége annak a ténynek, hogy a munkavállaló harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja a fogadó tagállamban való tartózkodás előtt a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban annak nemzeti joga alapján nem rendelkezett tartózkodási joggal.

42.      Így e körülmény jellegéből és az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban első és második kérdést megelőző észrevételekből, különösen az Akrich-ügyben hozott ítéletre való hivatkozásokból olyan következtetések is levonhatóak, amelyek a kérdést előterjesztő bíróságnak azokat a kételyeit, amelyek ezen ítéletből levonható elvekből, és a jelen ügy közötti kapcsolatból és az arra való alkalmazásából fakadnak – az e kérdések megfogalmazásából kitűnőeken túl felmerülteket –, eloszlathatják.

43.      Az Akrich–ügyben hozott ítéletben(24) a Bíróság, miután megállapította, hogy „az 1612/68 rendelet csak a Közösségen belüli szabad mozgásra vonatkozik”, és hogy az „[h]allgat az Unió polgárainak harmadik ország állampolgárságával rendelkező házastársának a Közösség területére történő beutazásával kapcsolatos jogairól”, kimondta, hogy „egy uniós állampolgár harmadik ország állampolgárságával rendelkező házastársa számára az 1612/68 rendelet 10. cikkében biztosított jogok alapeljárásbelihez hasonló helyzetben történő gyakorlásához az adott személynek jogszerűen kell valamely tagállam területén tartózkodnia, amikor belép egy olyan tagállamba, ahová az Unió polgára korábban bevándorolt vagy bevándorolni készül”.

44.      Mivel R. R. L. Eind lányának Egyesült Királyságba történő beutazása közvetlenül azon harmadik országból történt, amelynek állampolgára, és nem a Közösség egy más tagállamából, az Akrich-ügyben hozott ítélet alapján először is az vetődik fel, hogy a brit hatóságok az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján nem állíthatták volna ki a tartózkodási engedélyt(25).

45.      Ebből a szemszögből e tartózkodási engedély holland hatóságokra nézve kötelező jellegével kapcsolatos első kérdés a) pontja úgy is értelmezhető, hogy az azt kívánja meghatározni, hogy a holland hatóságok egy ilyen engedély esetén kötelesek‑e úgy tekinteni R. R. L. Eind lányát, hogy az a hollandiai tartózkodási engedély benyújtásakor – az Akrich-ügyben hozott ítéletben hivatkozottak alapján – megfelel a Közösség egy tagállamában való előzetes jogszerű tartózkodás feltételeinek, vagy éppen ellenkezőleg, ezen engedély ellenére megállapíthatják, hogy e feltételek nem állnak fenn, figyelemmel arra a tényre, hogy R. R. L. Eind lánya a nemzeti jog alapján sem Hollandiában, sem a Közösség egyetlen más tagállamában sem rendelkezett tartózkodási joggal az apjával az Egyesült Királyságban történt családegyesítést megelőzően, és így ezen engedély kiállításának feltételei hiányoznak.

46.      Márpedig legújabban a Jia-ügyben hozott ítéletben(26) pontosította a Bíróság az Akrich-ügyben hozott ítélet terjedelmét, amellyel kapcsolatban Geelhoed főtanácsnok(27) hangsúlyozta azt, hogy ez az ítélet nyilvánvalóan ellentétben áll más, a közzétételét megelőzően és azt követően hozott ítéletekkel egyaránt, amelyekben a Bíróság azt állapította meg, hogy valamely tagállami állampolgár harmadik ország állampolgárságával rendelkező házastársának a tagállamokba történő beutazásának és tartózkodásának a joga egyedül a családi kapcsolattól függ(28). A Jia-ügyben hozott ítéletben a Bíróság kizárta, hogy az Akrich-ügyben hivatkozott előzetes jogszerű tartózkodás követelménye általános jellegű lenne(29). Azt állapította meg ugyanis, hogy „a közösségi jog a fentebb hivatkozott Akrich-ügyben hozott ítélet fényében nem kötelezi arra a tagállamokat, hogy a tartózkodási engedély kiadását harmadik állam állampolgárságával rendelkező számára, aki a szabad mozgás jogával élő közösségi polgár családtagja, ahhoz a feltételhez kössék, hogy ez a családtag előzőleg jogszerűen tartózkodott valamely másik tagállamban”(30). A Bíróság azt is megállapította, hogy egy ilyen feltétel szigorúan az Akrich-ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló jogvita egyedi tényállási keretéhez köthető(31), és hogy nem vetíthető rá egy olyan esetre, ahol „nem állítják, hogy a kérdéses családtag jogszerűtlenül tartózkodott volna valamely tagállam területén, sem pedig azt, hogy rosszhiszeműen meg akarta volna kerülni a nemzeti bevándorlási jogszabályokat”(32).

47.      Rátérve a jelen előzetes döntéshozatali eljárás tárgyát képező helyzetre, amelyben egyetlen visszaélésszerű magatartást sem rótt fel a kérdést előterjesztő bíróság az érintettek terhére, azt kell feltételezni, hogy az Akrich-ügyben hozott ítéletből levezethető elvek – mivel R. R. L. Eind lánya nem jogszerűtlenül tartózkodott egy tagállamban azelőtt, hogy apjával találkozott volna az Egyesült Királyságban – nem tiltják meg a brit hatóságoknak, hogy az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján tartózkodási engedélyt állítsanak ki R. R. L. Eind lányának(33).

48.      Mivel R. R. L. Eind lánya, mielőtt beutazott volna apjával Hollandiába, a brit hatóságok által kiállított érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkezett, tehát nem illegálisan tartózkodott az Egyesült Királyságban, a hivatkozott elvek ugyanúgy nem tiltják a holland hatóságoknak, hogy a közösségi jog alapján elismerjék R. R. L. Eind lányának a Hollandiába történő belépéshez és az ott-tartózkodáshoz való jogát(34).

49.      Annál is inkább, mivel az a tény, hogy R. R. L. Eind lánya az egyesült királyságbeli tartózkodása előtt sem a közösségi, sem a nemzeti jog alapján nem rendelkezett tartózkodási joggal Hollandiában, nem alapozza meg érvényesen az 1612/68 rendelet 10. cikke vagy a közösségi jog más alkalmazható szabályai alapján a hollandiai tartózkodási engedély elutasítását.

50.      A Bíróságnak tehát a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésére adandó válaszul az alábbiakat javaslom:

„1)      a)     Önmagában az a tény, hogy a fogadó tagállam egy harmadik állam állampolgárát az 1612/68 rendelet 10. cikke szerint munkavállaló családtagjának tekinti, és így e cikk alapján ebben az államban tartózkodási engedélyt kapott, még akkor is, ha ez az engedély még érvényes, nem kötelezi a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamot arra, hogy a munkavállaló ezen utóbbi tagállamba való visszatérése esetén elismerje a fenti harmadik ország állampolgárának a területére történő belépés és ott-tartózkodás jogát.

b)      A munkavállaló állampolgársága szerinti tagállam még azelőtt köteles a közösségi jog alapján értékelni azt, hogy a munkavállaló harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagja a munkavállaló e tagállam területére való visszatérése esetén rendelkezik–e a területére való belépési és tartózkodási joggal, hogy megvizsgálná, hogy a közösségi szabályozás hatályán túlmenően a nemzeti jog alapján ezt a jogot elismerheti–e vagy sem.

2)      Az első kérdés a) és b) pontjára adandó válasz tekintetében nincs jelentősége annak a körülménynek, hogy e harmadik állam állampolgára a fogadó államban való tartózkodását megelőzően nem rendelkezett a nemzeti jog alapján tartózkodási joggal a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban. Ezzel a körülménnyel nem ellentétes az, ha ezen utóbbi állam a közösségi jog alapján tartózkodási engedélyt állít ki a harmadik állam állampolgárának.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésről

1.      Előzetes megállapítások

51.      A kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdése olyan eseten alapul, amelyben meg kellene – és véleményem szerint meg is kell – állapítani, hogy a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállam hatóságai jogosultak annak értékelésére, hogy a munkavállaló harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagja a munkavállaló e tagállamba történő visszatérése esetén rendelkezik–e a közösségi jog alapján tartózkodási joggal. Az említett kérdések arra keresik a választ, hogy az R. R. L. Eind lányáéhoz hasonló helyzetben lévő személy esetében fennállnak–e az ilyen jog elismeréséhez szükséges feltételek.

52.      A harmadik kérdés a) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy el kell–e ismerni ezt a jogot – és ha igen, mennyi ideig – abban az esetben, amikor a munkavállaló munkakeresés céljából tért vissza az állampolgársága szerinti tagállamba.

53.      A harmadik kérdés b) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a 90/364 irányelv 1. cikke alapján és azon tény ellenére, hogy munkavállaló állampolgársága révén a kérdéses tagállamban szociális segélyben részesül, a kérdéses jog fennáll–e abban az esetben is, amikor a munkavállaló e tagállamba való visszatérése esetén nem talál munkát, és már nem tekinthető munkakeresőnek sem.

54.      A negyedik kérdéssel lényegében azt kérdezik, hogy milyen jelentősége van a fent hivatkozott jog elismerése tekintetében annak, hogy olyan uniós polgár családtagjáról van szó, aki élt az EK 18. cikk alapján őt megillető szabad mozgás és tartózkodás jogával, és visszatért az állampolgársága szerinti tagállamba.

55.      Mielőtt rátérnénk e kérdések lényegére, megfigyelhetjük, hogy a közösségi jog által valamely szabad mozgás jogával rendelkező személy családtagjának biztosított tartózkodási jog célja, hogy megszüntesse azokat az akadályokat, amit e személynek e szabadság gyakorlása során az jelentene, ha a családtagjai nem tudnák őt a fogadó tagállamba elkísérni vagy ott csatlakozni hozzá, másrészről pedig, hogy megakadályozza az ebből eredő családi élethez való jog megsértését. Pozitív módon ugyanennek a jognak célja továbbá e személy integrációjának a megkönnyítése a fogadó tagállamban, megkönnyítve ezáltal e szabadság gyakorlását.

56.      Ebben az értelemben az 1612/68 rendelet ötödik preambulumbekezdése szerint „[…] annak érdekében, hogy a szabad mozgáshoz való jog objektív mérce szerint szabadon és méltósággal legyen gyakorolható, kívánatos, hogy […] továbbá kiküszöböljék a munkavállalók szabad mozgásának akadályát, különösen amelyek a munkavállalónak azt a jogát érintik, hogy családja csatlakozhasson hozzá, és a családnak a fogadó országba történő integrálódásra lehetősége legyen”(35). A Bíróságnak magának is volt alkalma megfigyelnie, hogy az „1612/68 rendelet céljának, azaz a munkavállalók szabad mozgásának a szabadság és a méltóság elvével összhangban történő biztosítása szükségessé teszi, hogy a közösségi munkavállaló családjának a fogadó államba történő integrálódása a lehető legkedvezőbb feltételekkel történjen”(36). A maga részéről a 90/364 irányelv ötödik preambulumbekezdése kimondja, hogy „ezt a jogot csak akkor lehet ténylegesen gyakorolni, ha ez a családtagokat is megilleti”.

57.      A közösségi jog által, a Szerződés személyek Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló szabályainak alkalmazása keretében biztosított családegyesítéshez való jog célja tehát e szabadság tényleges gyakorlásának a biztosítása,(37) és olyan helyzetet feltételez, amelyről elmondható, hogy ténylegesen gyakorolták ezt a jogot.

2.      A harmadik kérdés a) pontjáról: a családtagnak a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatos szabályok szerinti tartózkodási joga

58.      Egy „munkavállaló” származási országába való visszatérésére és az ottani „munkakeresésére” való hivatkozással a harmadik kérdés a) pontja arra vonatkozik, hogy a munkavállalók szabad mozgásáról szóló közösségi szabályozás alapján megilleti–e a származási országába visszatérő munkavállaló harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagját ezen állam területén való tartózkodás joga (a továbbiakban: családegyesítéshez való jog).

59.      E szabályozás keretében az 1612/68 rendelet 10. cikke szabályozza és rendezi a családegyesítéshez való jogot. Következésképpen először is az vetődik fel, hogy az alapügyben fennállnak–e e cikk alkalmazásának feltételei akkor, amikor R. R. L. Eind nyilvánvalóan nem egy valós állásajánlat miatt tért vissza Hollandiába, és az említett államban a visszatérése (2001. október 17.) és a lánya által kérelmezett tartózkodási engedély elutasítása miatt benyújtott panaszt elutasító határozat időpontja (2002. július 5.) között eltelt időszakban semmilyen gazdasági tevékenységet sem folytatott, de ugyanakkor feltehető, hogy „munkavállalás céljából tért vissza az állampolgársága szerinti tagállamba”(38), mint ahogy azt az előzetes döntéshozatalra utaló végzés megállapítja.

a)      Az 1612/68 rendelet 10. cikkének alkalmazási feltételei

60.      Az 1612/68 rendelet 10. cikke szerinti családegyesítéshez való jog fennállása egy közösségi állampolgárral való meghatározott rokonsági köteléken kívül feltételezi, mint ahogy az a Bizottság megalapozottan állapította meg az írásbeli észrevételeiben, hogy ez utóbbi az EK 39. cikk és e rendelet 1. cikke szerinti munkavállalónak minősüljön.

61.      Következésképpen ahhoz, hogy R. R. L. Eind lánya az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján az apjával, annak az Egyesült Királyságból való visszatérése esetén tartózkodási jogot szerezzen Hollandiában, az szükséges, hogy amikor R. R. L. Eind a származási országába visszatért, az EK 39. cikk és ugyanezen rendelet 1. cikke alapján munkavállalónak minősüljön, hogy e jogcímen legyen tartózkodási joga Hollandiában.

62.      Először is az vetődik fel, hogy az a körülmény, miszerint holland állampolgár, megakadályozza–e R. R. L. Eind e minőségének elismerését. Vagyis a hivatkozott rendelkezések olyan munkavállaló helyzetére történő alkalmazhatóságának kérdése merül fel, aki a származási országába tér vissza és ott is kíván tartózkodni.

63.      Az 1612/68 rendelet 1. cikk szövegezése szerint ugyanis a tagállamok állampolgárainak joguk van arra, hogy „egy másik tagállam területén”(39) (amely jog nyilvánvalóan feltételezi az ezen államban való tartózkodást) munkát vállaljanak és munkát végezzenek, amely arra enged következtetni, hogy ez a cikk nem biztosít azonos jogot az érintett származási országa szerinti tagállam területén.

64.      Ugyanígy, az 1612/68 rendelet 10. cikkének szövegezése arra enged következtetni, hogy ez a cikk a munkavállaló bizonyos családtagjainak a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamon kívül biztosít tartózkodási jogot.

65.      Végül más megközelítésben maga az említett rendelet 1. és 10. cikkének a szövegezése enged arra következtetni, hogy az e cikkek által szabályozott tagállambeli tartózkodási jog megilleti az érintettet és a családtagjait is, feltéve, hogy az előbbi „munkavállaló” legyen ebben az államban.

66.      A Bíróság ítélkezési gyakorlatának elemzése ugyanakkor megmutatja, hogy e cikkek terjedelme jóval túlmutat azon, mint amire a szövegezésük következtetni enged.

i)      Lehet–e az 1612/68 rendelet 1. és 10. cikkére hivatkozni az érintett állampolgársága szerinti tagállamban való tartózkodási jog követeléséhez?

67.      Szerintünk az érintett hivatkozhat az 1612/68 rendelet rendelkezéseire, amennyiben e rendelet értelmében „munkavállaló”-nak minősül, még az állampolgársága szerinti tagállam tekintetében is, annak érdekében, hogy ezen állam területén ő és családtagjai legalább ugyanolyan kedvezményeket élvezzenek a tartózkodási jog tekintetében, mint amilyeneket nekik a közösségi jog egy másik tagállam területén biztosít(40).

68.      Először is, az EK 39. cikk egyetlen rendelkezése – amelynek fényében az EGK‑Szerződés 49. cikke (a módosítást követően EK 40. cikk) alapján elfogadott 1612/68 rendelet rendelkezéseit a pontosításuk érdekében értelmezni kell(41) – sem korlátozza a munkavállalók azon tagállamok területén való szabad mozgásának terjedelmét, amelynek nem állampolgárai(42).

69.      Másodsorban a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a Szerződésnek a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó szabályait és azok végrehajtására elfogadott intézkedéseket nem lehet azon tevékenységekre alkalmazni, amelyekben nincsen olyan tényező, amely azt a közösségi jog által szabályozott helyzetekhez kötné, és amelynek minden lényeges eleme egyetlen tagállamon belülre korlátozódna, mindazonáltal igaz az, hogy minden közösségi polgár a fenti rendelkezések hatálya alá tartozik, függetlenül lakóhelyétől és állampolgárságától, aki élt a munkavállalók szabad mozgásának jogával, és aki egy másik tagállamban keresőtevékenységet folytatott. A Bíróság azt is megállapította, hogy egy munkavállaló még az állampolgársága szerinti tagállammal szemben is hivatkozhat az EK 39. cikkre és az 1612/68 rendelet 7. cikkére(43), ha egy másik tagállamban lakott, és ott munkaviszonyban állt(44).

70.      Különösen, annak ellenére, hogy valamely tagállam állampolgára elvileg az állampolgárságához kötődő, és nem a közösségi jog által biztosított jogok alapján lép be ezen állam területére, és tartózkodik ott, ez nem akadályozza azt meg, hogy abban az esetben, amikor az említett állampolgár másik tagállam területére utazik, ott az EK 39. cikk alapján munkát vállaljon, majd visszaköltözik, hogy az állampolgársága szerinti tagállamban önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként tevékenységet folytasson, az ezen utóbbi államban a belépéshez és tartózkodáshoz való jogát szintén az EK 39. és az EK 34. cikke biztosítsa. Mint ahogy azt a Bíróság a Singh-ügyben hozott ítéletében megállapította: „[h]a egy tagállam állampolgára egy másik tagállam területén kíván önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként tevékenységet folytatni, akkor visszatarthatná őt a származási országának elhagyásától az, hogy abban az esetben, ha az állampolgársága szerinti országba vissza kíván térni annak érdekében, hogy ott önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként tevékenységet folytasson, a beutazást és tartózkodást illetően nem élvezhetné legalább azokat a kedvezményeket, mint amelyek az EGK‑Szerződés vagy a másodlagos jog alapján egy másik tagállam területén megilletnék”(45).

71.      Többek között e megállapítások alapján jutott a Bíróság arra a következtetésre ugyanebben az ítéletben, hogy valamely közösségi állampolgár házastársa, aki él az EGK‑Szerződés 48. és 52. cikke (módosítást követően EK 39. és EK 43. cikk) által elismert szabad mozgás és letelepedés jogával, és ha „a közösségi állampolgár a származási országába visszatér, a házastársának a beutazását és a tartózkodást illetően legalább ugyanazokkal a jogokkal kell rendelkeznie, mint amelyeket a közösségi jog nyújtana számára akkor, ha a férje vagy felesége egy másik tagállam területére beutazna, és ott tartózkodna”(46).

72.      Következésképpen az a tény, hogy R. R. L. Eind holland állampolgár, és ennélfogva ebben az államban a nemzeti jog alapján tartózkodási joggal rendelkezik, önmagában nem teszi a származási országába történő visszatérését pusztán belső jogi helyzetté, amelyre így a közösségi jog nem vonatkozik. Ellenkezőleg, az 1612/68 rendelet 10. cikkének az alapügyre történő esetleges alkalmazása érdekében azt kell megvizsgálni, hogy ez a származási országba való visszatérés az EK 39. cikk és az említett rendelet által biztosított munkavállalók szabad mozgásának a gyakorlását jelenti–e vagy sem.

ii)    Lehet–e az 1612/68 rendelet 10. cikkére hivatkozni akkor is, ha az érintett nem folytat keresőtevékenységet abban az országban, ahol a tartózkodási jogot kérte?

73.      A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint, a „munkavállaló” EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet értelmében vett fogalma közösségi hatállyal rendelkezik, és nem kell megszorítóan értelmezni. „Munkavállalónak” kell tekinteni minden személyt, aki valódi és tényleges munkát végez, az olyan korlátozott tevékenységek kivételével, amelyek kizárólag csekély jelentőségűek és járulékos jellegűek. Ezen ítélkezési gyakorlat szerint a munkaviszony jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy, meghatározott ideig, más javára és irányítása alatt díjazás ellenében szolgáltatást nyújt(47).

74.      Az említett fogalom egyébként nem csupán azt a személy foglalja magában, aki egy tényleges állásajánlatra való jelentkezés miatt telepedik le egy másik tagállamban, hanem azt is, aki munkakeresés céljából érkezik oda(48).

75.      Mint ahogy arra a kérdést előterjesztő bíróság maga is helyénvalóan emlékeztet(49), a Bíróság az Antonissen-ügyben hozott ítéletében ugyanis megállapította, hogy „a[z EK–Szerződés] 48. cikk (3) bekezdését [jelenleg az EK 39. cikk (3) bekezdése] úgy kell értelmezni, hogy az nem végérvényesen határoz meg bizonyos jogokat, amelyeket a tagállami állampolgárok élveznek a munkavállalók szabad mozgásának keretén belül, és hogy ugyanakkor ez a szabadság a tagállamok állampolgárai számára olyan jogot biztosít, hogy más tagállamok területén szabadon mozogjanak és munkakeresés céljából ott tartózkodjanak”. A Bíróság hangsúlyozta, hogy „[a]z EGK‑Szerződés ilyen értelmezése egyébként megfelel a Közösség jogalkotó szervei szerinti értelmezésnek, ahogy azt a szabad mozgás alapelvének alkalmazása kapcsán kibocsátott rendelkezések, különösen a [munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi] rendelet […] 1. és 5. cikkéből is következik, amely biztosítja a közösségi állampolgárok számára, hogy valamely másik tagállam területén munkavállalás céljából mozogjanak és következésképp ott tartózkodjanak”(50).

76.      Ha tehát a közösségi állampolgár hivatkozhat az EK 39. cikkre és az 1612/68 rendelet 1. cikkére egy másik tagállamba való, munkavállalás céljából történő belépési és tartózkodási jog megszerzése érdekében, beleértve az állampolgársága szerinti tagállamot is, csak azt kell megvizsgálni, hogy az ugyanezen rendelet 10. cikke szerinti kategóriák egyikébe tartozó családtagok hivatkozhatnak–e ezen utóbbi rendelkezésre a közösségi állampolgárral a fogadó államban való együttes tartózkodás érdekében.

77.      A dán kormány az írásbeli észrevételeiben erre nemleges választ adott. E kormány fenntartja, hogy az a közösségi polgár, aki munkavállalás céljából egy másik tagállamba telepedik le, vagy aki visszatér saját származási országába, él a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogával, azonban az 1612/68 rendelet 10. cikkét nem lehet a családtagjaikra alkalmazni. Meg kell állapítani, hogy e cikk e rendelet I. részének II. címében található, és mint ahogy azt a Bíróság a Collins-ügyben hozott ítéletében pontosította(51), e cím keretében a „munkavállaló” kizárólag azt a személyt jelenti, aki tényleges munkát végez.

78.      Az igaz, hogy a Collins-ügyben hozott ítéletben a Bíróság azt állapította meg, hogy a „munkavállaló fogalmát az 1612/68 rendelet nem egységesen használja”, és hogy „[m]ég ha e rendelet I. részének II. címében ez a fogalom a munkaerőpiacon már részt vevő személyeket is jelenti, ugyanezen rendelet más részében a munkavállaló fogalmát tágabban kell értelmezni”(52). Egyébként a kérdéses II. cím a „foglalkoztatás”-sal kapcsolatos, és a szabályainak alkalmazása feltételezi, hogy az I. címben található „foglalkoztathatóság” feltételeinek eleget tettek(53).

79.      Ugyanakkor szerintem a Bíróságnak ezt a megjegyzését a szövegkörnyezetében kell értelmezni és árnyaltabbá tenni.

80.      Egyrészről ezt a megjegyzést olyan érvelés keretében tették, amely lényegében azt kívánja kizárni, hogy valamely tagállam állampolgára, aki munkavállalás céljából másik tagállamba költözik, az 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján ugyanolyan szociális és pénzügyi előnyöket élvezzen, mint a tagállam saját állampolgára (az alapügyben a munkakeresőket megillető járadékról volt szó). A Collins-ügyben hozott ítélet egyáltalán nem vonatkozik a munkát kereső közösségi polgárt kísérő vagy hozzá a fogadó tagállamban csatlakozó családtagok jogaira.

81.      Másrészről azt vesszük észre, hogy az 1612/68 rendelet 7. cikkének (4) bekezdése, amely szintén a fent hivatkozott II. címben található, semmisnek nyilvánítja a kollektív vagy egyéni szerződés vagy bármely más kollektív megállapodás azon rendelkezését, amely más tagállam állampolgárait illetően megkülönböztető feltételeket határoz meg vagy engedélyez többek között a „foglalkoztathatóság” tekintetében. Ez azt mutatja, hogy II. címtől valójában nem idegen a foglalkoztathatóság témája, és hogy az I. és II. cím tárgya közötti különbségtétel nem is olyan merev, mint ahogy az első pillantásra tűnik.

82.      A Bíróság már megállapította, hogy az 1612/68 rendelet 10. cikkét „a rendelet rendszerével és céljával összhangban kell értelmezni”(54). Ez utóbbi azon különböző szabályozások közé illeszkedik, amelyek az EK 39. cikk szerinti célok megvalósítását szolgálják, és ennélfogva különösen azt kell megengedniük, hogy a munkavállalók szabadon mozoghassanak a tagállamok területén, és ott munkavégzés vagy munkavállalás céljából tartózkodjanak. A Bíróság szerint „[a] rendelkezések összességéből kiderül, hogy a munkavállalók családtagjai mozgásának megkönnyítése érdekében a Tanács figyelembe vette egyrészt annak emberi szempontból való fontosságát, hogy a munkavállaló a családját maga mellett egyesíthesse, másrészt annak minden szempontból való fontosságát, hogy a munkavállaló és családja beilleszkedjen a fogadó államba, anélkül, hogy bármely bánásmódbeli különbség lenne az állam saját állampolgáraihoz képest”(55). A Bíróság azt is megállapította, hogy figyelembe véve a kontextust, és az e rendelkezés által követett célszerűségeket, a rendelkezést nem lehet megszorítóan értelmezni(56).

83.      Általánosabban a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a Tanács az önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként tevékenységet folytatók Közösségen belüli szabad mozgásával kapcsolatos rendeleteiből és irányelveiből különösen az következik, hogy a közösségi jogalkotó elismerte a tagállami állampolgárok családi élete védelme biztosításának fontosságát annak érdekében, hogy a szerződés által biztosított alapvető szabadságok gyakorlásának akadályait megszüntesse(57).

84.      Márpedig fel kell azt ismerni, hogy sértheti e jog hatékony érvényesülését az, ha lehetetlenné válik, hogy a munkavállalás céljából egy másik tagállamba a szabad mozgás és tartózkodás jogával élő személyt a családtagjai elkísérjék, vagy ezen államban a közeli hozzátartozók hozzá csatlakozhassanak. Nem nehéz olyan helyzetet találni, ahol – mivel a családtagoknak nem ismerik el azon jogát, hogy az érintettet elkísérjék a fogadó államba, vagy ott hozzá csatlakozhassanak – a gyakorlatban nem fognak élni a munkavállalás céljából történő szabad mozgás jogával (például egy olyan polgár esetében, aki egyedül nevel egy kiskorú gyereket). Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy másik tagállamban a munkavállalás céljából való tartózkodás jelentős időtartamig jogszerűen meghosszabbítható (lásd e tekintetben a következő 109–115. pontokat).

85.      Ezen kívül gondolni kell arra, hogy mennyire fontos egy közösségi rendelet rendelkezéseinek értelmezéséhez figyelembe venni a közösségi jog általános alapelveihez, és nevezetesen az alapvető jogok tiszteletben tartásához fűződő követelményeket(58). Ami bennünket a jelen esetben érdekel, az a családi élet tiszteletben tartásához való jog, amelyet mind az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt Európai Egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 8. cikke alapján, mind a kiskorú gyermekek tekintetében pedig az örökbefogadott gyermekek jogairól szóló 1989. november 20‑án New Yorkban aláírt Egyezmény alapján védeni kell.

86.      Egyrészről a Bíróság már kifejezetten megállapította, hogy az EJEE 8. cikke szerinti, a családi élet tiszteletben tartásához való jog azon alapvető jogok közé tartozik, amelyek – a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében, illetve amelyet az Egységes Európai Okmány preambulumában és az EU 6. cikkének (2) bekezdésében is megerősítésre került – a közösségi jogrend védelme alatt állnak,(59) és kimondta, hogy noha az EJEE nem biztosítja a külföldi részére egy meghatározott országba való belépés vagy ott-tartózkodás jogát, az érintett személynek abból az országból történő eltávolítása, amelyben közeli rokonai laknak, beavatkozást jelenthet az érintettnek a családi élet tiszteletben tartásához való, az EJEE 8. cikkének (1) bekezdésében biztosított jogába(60).

87.      A Bíróság hangsúlyozta továbbá, hogy az 1612/68 rendeletet az EJEE 8. cikkében meghatározott, a családi élet tiszteletben tartására vonatkozó követelmény fényében kell értelmezni(61).

88.      Másrészről a Bíróság a Parlament kontra Tanács ügyben hozott ítéletben elismerte, hogy a gyermekek jogairól szóló egyezmény valamennyi tagállamot köti, és azok közé az emberi jogok védelmére vonatkozó nemzetközi okmányok közé tartozik, amelyeket a Bíróság figyelembe vesz a közösségi jog általános elveinek alkalmazásakor(62). E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy az említett egyezmény „elismeri továbbá a családi élet tiszteletben tartásának elvét”, amely az „egyezmény hatodik preambulumbekezdésében kifejezett azon felismerésen alapul, hogy a gyermek személyiségének harmonikus kibontakozásához szükséges, hogy családi környezetben, boldog, szeretetteljes és megértő légkörben nőjön fel”(63).

89.      Ezen egyezmény 9. cikkének (1) bekezdése ebben az értelemben előírja, hogy a részes államok gondoskodjanak arról, hogy a gyermeket szüleitől, ezek akarata ellenére, ne válasszák el; a 10. cikk (1) bekezdése szerint pedig ebből a kötelezettségből az következik, hogy a részes államoknak pozitív szellemben, emberiességgel és kellő gondossággal kell megvizsgálniuk bármely gyermeknek vagy szüleinek családegyesítés céljából a részes államba való beutazása vagy onnan való kiutazása iránti kérelmét(64).

90.      A fent hivatkozott valamennyi értelmezési szempont alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a megfogalmazása (vagyis az, hogy olyan munkavállaló családtagjait említi, „aki egyik tagállam állampolgára, és aki egy másik tagállam területén áll alkalmazásban”(65)), illetve az 1612/68 rendelet I. részének I. címében való elhelyezése ellenére, e rendelet 10. cikke nem csupán azon közösségi állampolgárnak biztosítja a fogadó államban a családegyesítéshez való jogot, aki tényleges állásajánlatra jelentkezik ebben a tagállamban, hanem annak a közösségi állampolgárnak is, aki ott munkát keres.

91.      Másodlagosan, abban az esetben is, amikor lehetetlen a családegyesítéshez való jog fennállását megállapítani, még abban a második esetben is, amikor a fent hivatkozott 10. cikket kiterjesztően értelmezik, azon a véleményen vagyunk, hogy ugyanezen rendelkezés analógia útján történő értelmezésével ez lehetséges, amelynek az az indoka, hogy e rendelkezés munkavégzés esetére való alkalmazásának indoka tökéletesen összeegyeztethető a munkakeresés esetére való alkalmazásának kiterjesztésével.

92.      Csupán még másodlagosabban állapíthatjuk meg azt, hogy a kérdéses jog minden esetben levezethető a hatékony érvényesülés elve alapján, azon rendelkezésekből – vagyis az EK 39. cikkből és az 1612/68 rendelet 1. cikkéből –, amelyek a közösségi állampolgároknak munkavállalás céljából biztosítják egy másik tagállamba való belépés és ott-tartózkodás jogát(66). A Bíróság személyek szabad mozgásával kapcsolatos ítélkezési gyakorlata azokban az esetekben, amikor hiányzik a speciális irányadó rendelkezés, hasonló példákat hoz fel családtagoknak a közeli rokonok tartózkodási joga hatékony érvényesülése alapján fennálló tartózkodási jogára(67).

93.      Az előző megállapításokból következik, hogy a harmadik kérdés a) pontjának első részére biztonsággal az a válasz adható, hogy harmadik ország állampolgára, aki olyan munkavállaló családtagja, aki az állampolgársága szerinti fogadó tagállamba költözik, hogy ott munkát vállaljon, jogosult e tagállamban tartózkodni.

94.      Mielőtt megvizsgálnám a harmadik kérdés a) pontjának második részét, amely azt kívánja megtudni, hogy ez a jog mennyi ideig áll fenn, szükségesnek tűnik megvilágítani egy olyan nagy jelentőségű pontot, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság nem vett figyelembe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseinek megfogalmazása során(68).

iii) Fennáll–e az 1612/68 rendelet 10. cikke szerinti családegyesítéshez való jog abban az esetben is, amikor a munkavállalónak a származási országába való visszatérése nem munkavállalás vagy munkakeresés céljából történt?

95.      Mint ahogy azt a Bizottság lényegében kimondta, valamely tagállam állampolgára, aki azért élt a munkavállalók szabad mozgásának az EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet 1. cikke szerint őt megillető jogával, hogy másik tagállamban munkát végezzen, ugyanezen rendelkezések alapján léphet be és tartózkodhat ezen utóbbi államba, még akkor is, ha nem akar vagy nem képes munkát végezni vagy munkát keresni(69).

96.      Az igaz, hogy a Bíróság a Szerződés 52. cikke és azon tény alapján, hogy egy tagállam állampolgára azért költözött vissza az állampolgársága szerinti államba, hogy ott önálló vállalkozóként tevékenységet folytasson, a fent hivatkozott Singh–ügyben hozott ítéletében elismerte az említett állampolgár azon jogát, hogy házastársával belépjen az állampolgársága szerinti tagállamba, miután másik tagállamban kereső tevékenységet folytatott.

97.      Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a Bíróság a közösségi jogban ahhoz a feltételhez kötötte volna az állampolgárság szerinti tagállamba való belépés és ott-tartózkodás jogát, hogy előtte egy másik tagállamban kereső tevékenységet kelljen folytatni, és az előbbi államba való visszatérés esetén – akár munkavégzőként, akár önálló vállalkozóként – gazdasági tevékenységet kelljen folytatni.

98.      A Bizottság az írásbeli észrevételeiben jogosan emlékeztet arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében, az EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet körében azt a személyt kell munkavállalónak tekinteni, aki meghatározott ideig szolgáltatásokat végez egy másik személy érdekében és annak utasítása szerint, amely ellenében díjazásban részesül; amikor a munkaviszony véget ér, az érintett elvileg elveszíti a munkavállalói minőségét, ám ez a minőség járhat bizonyos hatásokkal a munkaviszony megszűnése után is(70). Maga a migráns munkavállalói jogállás is, valamint a közösségi munkavállaló családtagjait az 1612/68 rendelet értelmében megillető jogok is tovább élhetnek a munkaviszony megszűnését követően bizonyos körülmények fennállása esetén(71).

99.      Márpedig ezek közé a jogok közé tartozik a migráns munkavállalónak az állampolgársága szerinti tagállamba való belépéshez és az ottani tartózkodáshoz való joga is, miután a fogadó tagállamban megszűnt a munkaviszonya.

100. Az igaz, hogy ez a jog a nemzeti jogban általánosan elismert, ha az állampolgár jogálláshoz kötődik, összhangban az EJEE Strasbourgban, 1963. szeptember 16‑án aláírt 4. kiegészítő jegyzőkönyve 3. cikkének (2) bekezdésével, amely szerint „senkit sem lehet megfosztani azon jogától, hogy belépjen azon állam területére, amelynek állampolgára”.

101. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy ezt a jogot a közösségi jog annyiban biztosítja, amennyiben az a munkavállalók szabad mozgását biztosító rendelkezések hatékony érvényesüléséhez szükséges. Az természetes ugyanis, hogy egy tagállam állampolgárát visszatarthatja attól, hogy elhagyja a származási országát, hogy egy másik tagállamban munkát vállaljon, ha nem biztos a származási tagállamba való visszatérés lehetőségében, függetlenül ez utóbbi államban való valamely gazdasági tevékenység folytatásától vagy munkakereséstől.

102. Egy közösségi munkavállalónak a fogadó tagállamból a származási országába való visszatérése, még akkor is, ha ez nem ezen utóbbi államban történő munkakeresés vagy munkavégzés céljából történik, egy olyan helyzet tehát, amely egyáltalán nem tekinthető belső helyzetnek, és amelyet a közösségi jog, pontosabban az EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet 1. cikke szabályoz és biztosít.

103. Következésképpen és analógia alapján azzal, amit a 76–90. pontokban megállapítottunk, feltéve, hogy fennáll az ugyanezen rendelet 10. cikkében meghatározott rokonsági fok, szerintünk e cikk alapján és függetlenül attól, hogy e munkavállaló munkavégzést folytat vagy munkát keres, illetve nem, az állampolgársága szerinti államban, még e munkavállaló családtagjai is hivatkozhatnak arra, hogy rendelkeznek tartózkodási joggal, miután e munkavállaló a fogadó államban folytatott kereső tevékenységét követően visszatért ezen államba. Különösen az természetes, hogy a munkavállalónak a származási országába való visszatérésének közösségi joga nem lehet tényleges, ha az ezen államban emelt akadályok visszatarthatják a legközelebbi családtagjait az ott-tartózkodástól.

104. Nem fogadható el a miénkkel ellentétes megközelítés, mint ahogy azt a holland és a dán kormány az írásbeli észrevételeikben mégis megtették, hogy azon kilátás, hogy a közösségi polgár a származási tagállamába való visszatéréskor nem folytathatja a fogadó tagállamban esetleg kialakított közös családi életet, nem tekinthető úgy, hogy ez őt visszatartja attól, hogy ez utóbbi tagállamba költözzön az ottani munkavégzés érdekében. Különösen a holland kormány hangsúlyozta azt a tényt, hogy R. R. L. Eindet nem tarthatta vissza az említett szabadságnak az Egyesült Királyságba való utazás révén történő gyakorlásától annak lehetetlensége, hogy származási államába történő későbbi visszatérésekor a lánya vele a származási államában tartózkodjon, mivel R. R. L. Eind lányának már e költözés idején sem volt tartózkodási joga Hollandiában.

105. Úgy ítéljük meg, hogy a kérdéses visszatartó hatás azon egyszerű kilátás folytán is bekövetkezhet, hogy egy tagállam állampolgára, aki egy másik tagállamban szeretne munkát vállalni, a származási államába való visszatérése után nem folytathatja az esetleg már a fogadó államban házasság, leszármazás vagy, mint az alapügyben, családegyesítés következtében megkezdett közös családi életet(72) a közeli hozzátartozóival.

106. Gondoljunk egy olyan közösségi munkavállaló esetére, aki kereső tevékenység folytatása érdekében egy másik tagállamban telepedett le, és házasságot kötött harmadik állam jogszerűen ott tartózkodó állampolgárával, majd gyermekük született, aki nem rendelkezik sem a munkavállaló származási országának, sem a fogadó államnak az állampolgárságával. Komolyan elvárhatjuk–e ettől a munkavállalótól, hogy a származási országába való visszatérés esetén ne kísérhesse el őt a harmadik ország állampolgárságával rendelkező házastársa és a gyermeke, amiatt, hogy akkor, amikor eldöntötte, hogy a fogadó államban telepedik le, még nem volt ilyen családi köteléke, és ennélfogva nem tarthatta vissza az ezen államban való letelepedéstől a származási országában való utólagos családegyesítés lehetetlensége?

b)      Következtetés az 1612/68 rendelet 10. cikkének egy alapügyhöz hasonló esetben való alkalmazásáról

107. Úgy ítélem meg tehát, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés a) pontjára válaszolva azt kell megállapítani, hogy valamely munkavállalónak az állampolgársága szerinti tagállamba való visszatérése esetén – miután valamely tagállamban munkaviszonyban állt – e munkavállaló harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja a 1612/68 rendelet 10. cikkének alapján tartózkodási joggal rendelkezik a közeli hozzátartozójával a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban, még akkor is, ha a munkavállaló ott nem folytat valóságos és tényleges gazdasági tevékenységet.

108. Ez a jog, mint ahogy azt a Bizottság megállapította, a címzettjét minden egyéb időbeli korlátozás nélkül megilleti, ha ez a jog nem a fent hivatkozott 10. cikk a) és b) pontjában szereplő feltételekből következik. Ha – mint ahogy az alapügyben – egy munkavállaló lemenő egyenes ági rokonáról van szó, addig illeti meg e jog, ameddig nem éri el a huszonegy éves kort, vagy ameddig a munkavállaló tartja el.

c)      A munkát kereső személy családtagjait az 1612/68 rendelet 10. cikke szerint megillető tartózkodási jog időtartama

109. Amennyiben a Bíróságnak nincs lehetősége a fenti 107. pontban ismertetett megoldást alkalmazni, de legalább elismerheti azt, hogy valamely tagállami állampolgár, aki visszatér a származási országába, hogy ott munkát keressen, ezen állampolgár harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján tartózkodási joggal rendelkezik ezen állampolgár állampolgársága szerinti tagállamban; az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés a) pontjára adandó válasz kiegészítéséhez pedig még azon időtartam meghatározása van hátra, ameddig e jog fennáll.

110. A Bíróságnak volt alkalma megállapítani, hogy az 1612/68 rendelet 10. cikke, a 68/360 irányelv 1. és 4. cikke szerint „a tagállamok a keresőtevékenységet végző személy házastársának és gyermekeinek olyan tartózkodási jogot biztosítanak, amely egyenértékű a keresőtevékenységet végző személy számára biztosított tartózkodási joggal”(73). Különösen ezen irányelv 4. cikkének (4) bekezdése rendelkezik arról, hogy annak a családtagnak, aki egyetlen tagállam állampolgárságával sem rendelkezik, olyan tartózkodási okmányt kell kiállítani, amelynek az érvényessége megegyezik az őt eltartó munkavállalónak kiadott okirat érvényességével. Ebből az következik, hogy a közösségi jog a migráns munkavállaló családtagjainak „ugyanolyan terjedelmű tartózkodási jogot biztosít, mint amilyen e munkavállalóé”(74).

111. Tehát azt kell megvizsgálni, hogy meddig terjednek az EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet 1. cikke által munkakeresés érdekében biztosított tartózkodási jog időbeli korlátai.

112. A Bíróság ítélkezési gyakorlata már megvizsgálta ezt a szempontot. Az Antonissen-ügyben hozott ítéletben a Bíróság azt állapította meg, hogy „a 48. cikk [jelenleg az EK 39. cikk] gyakorlati hatékonysága van biztosítva abban a tekintetben, hogy a közösségi jogalkotás, vagy annak hiányában a tagállami szabályozás az érdekeltek részére ésszerű időtartamot biztosít, amely lehetővé teszi számukra, hogy megismerjék az érintett tagállam területén szakmai képesítésüknek megfelelő állásajánlatokat, és hogy adott esetben az alkalmazás érdekében megtegyék a szükséges lépéseket”(75).

113. Egy másik tagállamban munkát kereső közösségi állampolgár tartózkodási jogának határidejét meghatározó közösségi szabályozás hiányában a tagállamok jogosultak arra, hogy e célból ésszerű határidőt állapítsanak meg(76). A Bíróság már megállapította, hogy egy hat hónapos határidő elvileg elegendőnek tűnik, pontosítva, hogy „[a]mennyiben a kérdéses határidő leteltét követően az érdekelt bizonyítja, hogy a munkakeresést továbbra is folytatja, és reális lehetőség van arra, hogy őt alkalmazzák, akkor a fogadó tagállam területéről nem utasítható ki”.(77) Így ellentétes a közösségi joggal egy olyan nemzeti szabályozás, amely az előírt határidő lejártát követően automatikusan a tagállam elhagyására kötelezi a munkát kereső közösségi állampolgárt(78).

114. Tehát ha azt az időtartamot, amelynek keretein belül a munkát kereső közösségi állampolgár egy tagállamban tartózkodhat, nem határozza meg közösségi rendelkezés, azt a közösségi jog által e tekintetben előírt kötelezettségek betartása mellett a tagállamok határozzák meg. Tehát olyan ésszerű határidőről van szó, amelynek lejárta semmilyen esetben sem gátolhatja azt a közösségi állampolgárt, aki bizonyítja, hogy a munkakeresést továbbra is folytatja, és reális lehetőség van arra, hogy őt alkalmazzák.

115. Ameddig ezen állampolgárnak jog van munkakeresés céljából egy tagállam területén tartózkodni, az 16126/68 rendelet 10. cikkében felsorolt családtagjai e cikk alapján szintén rendelkeznek tartózkodási joggal ugyanebben az államban.

116. Márpedig a holland szabályozás, mint ahogy az az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből következik(79), tökéletesen megfelel a Bíróság által előírt követelményeknek, mivel úgy rendelkezik, hogy a munkát kereső külföldinek kiállított tartózkodási okmány időtartama hat hónap (határidő, amely a Bíróság szerint elvileg ésszerű), és hogy ez az időtartam minden egyes esetben három hónappal meghosszabbítható, ha a külföldi bizonyítja, hogy a munkakeresést továbbra is folytatja, és reális lehetőség van arra, hogy talál is munkát.

d)      Javaslat a harmadik kérdés a) pontjára adandó válaszra

117. A Bíróságnak a harmadik kérdés a) pontjára adandó válaszul az alábbiakat javaslom:

Valamely tagállami állampolgárnak az állampolgársága szerinti tagállamba való visszatérése esetén – miután egy másik tagállamban munkaviszonyban állt – ezen állampolgár harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja a 1612/68 rendelet 10. cikke alapján, ha a családi kötelék még fennáll, tartózkodási joggal rendelkezik a közeli hozzátartozóival a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban, még akkor is, ha a tagállami állampolgár ott nem végez és nem is keres munkát. Ez a jog a fent hivatkozott 10. cikk a) és b) pontjában meghatározott feltételeken túl időben nem korlátozható.

3.      A harmadik kérdés b) pontjáról és a negyedik kérdésről: a családtag EK 18. cikk és a 90/364 irányelv szerinti belépési és tartózkodási joga

118. A harmadik kérdés a) pontjára javasolt válaszunk – amelyből az következik, hogy az alapügyben az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján jogosult R. R. L. Eind lánya az apjával Hollandiában tartózkodni – feleslegessé teszi a harmadik kérdés b) pontjának és a negyedik kérdésnek az elemzését. Tehát csupán a teljesség kedvéért és összefoglalóan végezzük el ezt az elemzést.

119. Az EK 18. cikkel kezdve, úgy ítéljük meg, hogy nem lehet elszigetelten megállapítani R. R. L. Eind lányának azt a jogát, hogy Hollandiában az apjával tartózkodhasson. Azon a véleményen vagyunk ugyanis, hogy a jogelmélet azon állítása, amely szerint „a személyek szabad mozgása tekintetében az európai polgár olyan paradoxon, amely sokat mond, de nem jelent több jogot annál, mint ami már amúgy is létezik”(80), egy másik tagállamban való tartózkodási jog elismerésének feltételeire vonatkozik.

120. Még ha el is vonatkoztatunk attól a ténytől, hogy R. R. L. Eind lánya nem uniós polgár, és először is csak R. R. L. Eind helyzetének tisztázására szorítkozunk, aki ezzel ellentétesen uniós polgár, úgy ítéljük meg, hogy ennek fényében eleve kizárható, hogy csupán az EK 18. cikk (1) bekezdése alapján ismerjék el neki Hollandia területén való tartózkodási jogát.

121. E cikk (1) bekezdése elismeri ugyan, hogy „[m]inden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz”, de „[a]z e szerződésben és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel”. Szerintünk ez egyértelműen azt jelenti, hogy az említett jog csak e „feltételekkel” áll fenn, és hogy a terjedelmét e „korlátozások” is meghatározzák.

122. Számunkra úgy tűnik, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata lényegében kizárja annak lehetőséget, hogy egy uniós polgár valamely tagállam területén való tartózkodási jogát kizárólag az EK 18. cikk (1) bekezdése alapján ismerjék el.

123. Ugyan az ítélkezési gyakorlatot bizonyos kettősség jellemzi, amely zavart okozhat, mint például amikor a Bíróság kimondta, hogy „[…] az EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott, a tagállamok területén történő tartózkodáshoz való jog[ot] […] az EK‑Szerződés egy világos és pontos rendelkezése alapján minden uniós polgárt közvetlenül megillet”.(81) Foglalkozik e téma kapcsán a jogelmélet azzal, hogy Bíróság a főtanácsnokok ilyen értelmű javaslatai alapján(82) elismeri e rendelkezések közvetlen hatályát. A Baumbast és R ügyben hozott ítéletben a Bíróság különösen azt hangsúlyozta, hogy „[…] az EK 18. cikk (1) bekezdésében az említett tartózkodási jog gyakorlására vonatkozóan elfogadott korlátozások és feltételek alkalmazása bírói felülvizsgálat alá tartozik. Következésképpen e jog esetleges korlátozásai és feltételei nem akadályozzák meg, hogy az EK 18. cikk (1) bekezdésében olyan jogokat biztosítson a magánszemélyek számára, amelyeket azok bíróság előtt érvényesíthetnek, és amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük”.(83)

124. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából, még a fenti pontban hivatkozottból is, ugyanakkor egyértelműen következik, hogy az uniós polgárnak az EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott, más tagállam területén történő mozgásra és tartózkodásra való joga nem feltétlen, hanem a Szerződésben, valamint a végrehajtó rendelkezésekben előírt feltételek mellett ismerhető el(84), ennélfogva „[…] az uniós polgárra hárul annak bizonyítása, hogy megfelel a vonatkozó közösségi jogszabályokban írt feltételeknek”.(85)

125. Szerintem hasznosabb lenne, ha nem önmagában az EK 18. cikk (1) bekezdésének a közvetlen hatályáról beszélnénk, hanem e rendelkezés és a Szerződés vagy a másodlagos jog valamennyi azon rendelkezésének együttes olvasatáról, amelyek a kérdéses jog fennállásának feltételeit határozzák meg, amely jogot tehát a közösségi jog jelenlegi állapotában nem lehet kizárólag az uniós polgár jogállás alapján megítélni.

126. Mint ahogy azt a Bíróság a 2004/38 irányelv hatálybalépése előtti jogi háttér tekintetében a Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítéletében pontosította(86), „[a] tartózkodási engedély kiadását a következő irányelvek szabályozzák: munkavállalók esetén a 68/360 irányelv, önálló vállalkozók esetén a 73/148 irányelv, diákok esetén a 93/96 irányelv, kereső tevékenységük folytatásával felhagyó munkavállalók és önálló vállalkozók esetén a 90/365 irányelv, a tartózkodásra más közösségi rendelkezés alapján nem jogosult tagállami állampolgárok esetén pedig a 90/364 irányelv”.

127. Az alapügy jogvitájának megoldásához, a munkavállalókra vonatkozó, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés a) pontja keretében már megvizsgált szabályozáson kívül, a 90/364 irányelv rendelkezéseit is figyelembe kell venni, pontosan amelyre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés b) pontja is vonatkozik.

128. Ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdésének első albekezdéséből kitűnik: a tagállamok más tagállamnak a területükön tartózkodás jogával élni kívánó állampolgáraitól megkívánhatják, hogy ők és családtagjaik teljes körű egészségbiztosítással rendelkezzenek a fogadó államban, továbbá elegendő anyagi fedezettel rendelkezzenek annak elkerüléséhez, hogy tartózkodási idejük alatt terhet rójanak a fogadó tagállam szociális ellátórendszerére(87).

129. E feltételek – ezen irányelv negyedik preambulumbekezdésére tekintettel értelmezve, miszerint a tartózkodási jog kedvezményezettjei nem róhatnak indokolatlan terhet a fogadó tagállam költségvetésére – azon a feltevésen alapulnak, hogy az uniós polgárok tartózkodási jogának gyakorlása alárendelhető a tagállamok jogos érdekeinek(88).

130. Az alapügyben a kérdést előterjesztő bíróság figyelembe vette a 90/364 irányelv 1. cikkét, mint amely jogalappal szolgálhat arra, hogy mivel R. R. L. Eind lánya a fent hivatkozott cikk (2) bekezdése alapján tartózkodási jog jogosultjának „eltartott egyenes ági leszármazottjának” minősül, tartózkodási joggal rendelkezik Hollandiában, amely az apjának ugyanezen cikk szerinti jogából ered.

131. Következésképpen e rendelkezésekre való hivatkozáshoz pontosan azt kell bebizonyítani, hogy R. R. L. Eind nem csupán a holland jog és állampolgársága alapján rendelkezik tartózkodási joggal Hollandiában, hanem a kérdéses irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében is.

132. E tekintetben először is az állapítható meg, hogy nem tűnik úgy, hogy a 90/364 irányelv a közösségi állampolgároknak azon tagállam tekintetében kívánt volna jogokat biztosítani, amelyeknek állampolgárai. A harmadik preambulumbekezdésének olvasata alapján az tűnik ki, hogy az irányelv célja, hogy összehangolja „a tagállamok állampolgárainak más tagállamokban való tartózkodási jogáról rendelkező tagállami szabályokat”. Tehát lényegében a közösségi állampolgárok az Unión belüli mobilitását kívánja ösztönözni. Ez azzal magyarázható, hogy az állampolgárságunk szerinti tagállamban való tartózkodás jogát, mint ahogy arra már emlékeztettünk (lásd a fenti 100. pontot) a nemzeti jogok – a nemzetközi jogi kötelezettségeknek megfelelően – általánosan elismerik.

133. Ugyanakkor azon cél fényében, amelyet az EK 235. cikk alapján elfogadott 90/364 irányelv kitűzött, és amelyet az EK 3. cikk c) pontja is szabályoz, továbbá amelyre maga az irányelv első preambulumbekezdése is emlékeztet, azaz a személyek szabad mozgását gátló, tagállamok közötti akadályok eltörlése, figyelemmel továbbá az egyenlőség általános elvének tiszteletben tartására, lehetségesnek tartjuk az említett irányelv rendelkezéseinek kiterjesztő értelmezését, amely alapján az alkalmazható lesz olyan személyekre, akik – nem az állampolgárságuk szerinti tagállamban laknak akár azért, mert ott születtek, akár mert ott telepedtek le – az állampolgárságuk szerinti tagállamban kívánnak letelepedni, de ennek érdekében nem hivatkozhatnak a nemzeti jogra vagy a közösségi jog más rendelkezéseire.

134. Egy ilyen kiterjesztő értelmezés keretében azt kell megvizsgálni, hogy R. R. L. Eind és következésképpen a lánya is, megfelelnek‑e azoknak a feltételeknek, amelyeket a hollandiai tartózkodásuk érdekében a 90/364 irányelv előír.

135. Ezen irányelv 1. cikkének (1) bekezdésében meghatározott tartózkodási jog fennállásához különösen az szükséges, hogy a magánszemélyek „elegendő anyagi fedezettel rendelkez[ze]nek ahhoz, hogy elkerüljék, hogy tartózkodási idejük alatt a fogadó tagállam szociális biztosítási rendszerének terhet jelentsenek”. Az elegendő anyagi fedezetnek, mint a kérdéses tartózkodási jog megszerzésének fontos feltétele, logikusan már e jog gyakorlása előtt rendelkezésre kell állnia. Vagyis az érintettnek, amikor a fogadó tagállamban való tartózkodást kérelmezi, be kell bizonyítania, hogy az ottlétére nincs szüksége ezen állam gazdasági támogatására. A tartózkodás lényegében nem válhat indokolatlan teherré azon tagállam költségvetése számára, ahol tartózkodni szeretnénk (lásd az irányelv negyedik preambulumbekezdését).

136. Mint ahogy a Bíróságnak már volt alkalma megállapítani, még e rendelkezés értelmében is „elegendő, ha a tagállami állampolgárok elegendő anyagi fedezettel „rendelkeznek”, és e rendelkezés semmiféle követelményt nem fogalmaz meg az anyagi fedezet eredetét illetően”.(89) Következésképpen még a szociális segély is lehet elvben a 90/364 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése szerinti „elegendő anyagi fedezet” forrása.

137. Ugyanis az a közösségi állampolgár, aki egy tagállamban olyan szociális segélyben részesül, amely – mivel nem függ a lakóhelytől –„exportálható” lenne egy más tagállamban való letelepedés esetén, így az érintett bizonyára hivatkozhatna erre a segélyre a kérdéses irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében, annak érdekében, hogy bebizonyítsa, hogy nem terheli meg a fogadó állam szociális biztosítás rendszerét.

138. Ugyanezt a lehetőséget ezen állampolgárnak a saját állama tekintetében is el kellene ismerni, amely a segélyt folyósítja számára, és amelyben le szeretne telepedni, vagy oda vissza szeretne térni. Ugyanis, ha e segély kifizetésére való joghoz nem lenne szükséges, hogy az állampolgár az említett államban tartózkodjon, úgy egy ilyen tartózkodás nem is jelentene plusz terhet a kérdéses állam szociális biztosítási rendszerére, de amely így kétségkívül köteles lenne a segélyt kifizetni, még akkor is, ha az állampolgára nem tartózkodik a területén.

139. Szerintünk a szociális segély nyújtásának feltételei tehát meghatározóak. Az alapügyben a Bíróság nem rendelkezik kellő pontosságú információval a holland hatóságok által R. R. L. Eindnek nyújtott szociális segély feltételeiről. Ugyan az előzetes döntéshozatalra utaló végzés hivatkozik arra a tényre, hogy R. R. L. Eind a kérdéses segélyt a Hollandiába való visszatérése óta megkapja(90), ám csak annyit állít, hogy „holland állampolgársága révén jogosult járadékra szociális segély címén”(91). Nem zárható ki ugyanakkor – tekintve, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem tulajdonított akkora jelentőséget a szociális segély nyújtása feltételeinek, mint én –, hogy R. R. L. Eind ezt a segélyt a hollandiai lakóhelyére tekintettel is kapta.

140. Ha R. R. L. Eind a holland állam e segélyét a holland állampolgárságára tekintettel, a hollandiai tartózkodásától függetlenül kapta meg, megalapozottan hivatkozhat erre, hogy a 90/364 irányelv értelmében lányával együtt tartózkodási joga legyen ebben az államban. Ezzel szemben nem hivatkozhat erre, ha arra tekintettel részesül segélyben, hogy Hollandiában lakó polgár, vagyis feltételezik R. R. L. Eind ebben az államban való tartózkodását.

141. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés b) pontja tehát, amennyiben a Bíróság nem tartja a vizsgálatát feleslegesnek, a következő tartalmú választ érdemelné:

A 90/364 irányelv 1. cikkének alkalmazása elvben nem zárja ki, hogy az e cikk szerinti „elegendő anyagi fedezet” rendelkezésre állásának vizsgálata keretében valamely tagállam által nyújtott szociális segélyt figyelembe vegyék. Ha egy olyan állam állampolgárának nyújtott segélyről van szó, amely államtól ugyanezen cikk értelmében a tartózkodási jogot kérik, a fenti vizsgálat keretében e segély nem vehető figyelembe, ha az feltételezi, hogy a kedvezményezettje az említett állam területén lakik.

Az EK 18. cikk (1) bekezdésében az uniós polgárnak más tagállam területén történő mozgásra és tartózkodásra biztosított joga csak a Szerződés más rendelkezéseiben, valamint a végrehajtó rendelkezésekben előírt feltételek mellett ismerhető el. Az a körülmény, hogy a harmadik állam állampolgára egy uniós polgársággal rendelkező személy családtagja, nem módosítja azon válaszomat, amelyet az előzetes döntéshozatalra előterjesztett előző kérdésekre adtam.

V –    Végkövetkeztetések

142. A fenti megállapítások fényében, a Bíróságnak a Nederlandse Raad van State előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseire adandó válaszul az alábbiakat javaslom:

„1)      a)     Önmagában az a tény, hogy a fogadó tagállam egy harmadik állam állampolgárát a munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68 rendelet 10. cikke szerint munkavállaló családtagjának tekinti, és így e cikk alapján ebben az államban tartózkodási engedélyt kapott, még akkor is, ha ez az engedély még érvényes, nem kötelezi a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamot arra, hogy a munkavállaló ezen utóbbi tagállamba való visszatérése esetén elismerje a fenti harmadik ország állampolgárának a területére történő belépés és ott-tartózkodás jogát.

b)      A munkavállaló állampolgársága szerinti tagállam még azelőtt köteles a közösségi jog alapján értékelni azt, hogy a munkavállaló harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagja a munkavállaló e tagállam területére való visszatérése esetén rendelkezik‑e a területére való belépési és tartózkodási joggal, hogy megvizsgálná, hogy a közösségi szabályozás hatályán túlmenően a nemzeti jog alapján ezt a jogot elismerheti‑e vagy sem.

2)      Az első kérdés a) és b) pontjára adandó válasz tekintetében nincs jelentősége annak a körülménynek, hogy e harmadik állam állampolgára a fogadó államban való tartózkodását megelőzően nem rendelkezett a nemzeti jog alapján tartózkodási joggal a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban. Ezzel a körülménnyel nem ellentétes az, ha ezen utóbbi állam a közösségi jog alapján tartózkodási engedélyt állít ki a harmadik állam állampolgárának.

3)      a)     Valamely tagállami állampolgárnak az állampolgársága szerinti tagállamba való visszatérése esetén – miután egy másik tagállamban munkaviszonyban állt – ezen állampolgár harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja a 1612/68 rendelet 10. cikke alapján, ha a családi kötelék még fennáll, tartózkodási joggal rendelkezik a közeli hozzátartozóival a munkavállaló állampolgársága szerinti tagállamban, még akkor is, ha a tagállami állampolgár ott nem végez és nem is keres munkát. Ez a jog a fent hivatkozott 10. cikk a) és b) pontjában meghatározott feltételeken túl időben nem korlátozható.

b)      A tartózkodás jogáról szóló, 1990. június 28–i 90/364/EGK irányelv 1. cikkének alkalmazása elvben nem zárja ki, hogy az e cikk szerinti „elegendő anyagi fedezet” rendelkezésre állásának vizsgálata keretében valamely tagállam által nyújtott szociális segélyt figyelembe vegyék. Ha egy olyan állam állampolgárának nyújtott segélyről van szó, amely államtól ugyanezen cikk értelmében a tartózkodási jogot kérik, a fenti vizsgálat keretében e segély nem vehető figyelembe, ha az feltételezi, hogy a kedvezményezettje az említett állam területén lakik.

4)      Az EK 18. cikk (1) bekezdésében az uniós polgárnak más tagállam területén történő mozgásra és tartózkodásra biztosított joga csak a Szerződés más rendelkezéseiben, valamint a végrehajtó rendelkezésekben előírt feltételek mellett ismerhető el. Az a körülmény, hogy a harmadik állam állampolgára egy uniós polgársággal rendelkező személy családtagja, nem módosítja azon válaszomat, amelyet az előzetes döntéshozatalra előterjesztett előző kérdésekre adtam.”

1 – Eredeti nyelv: olasz.

2 – Az Unió polgárainak és családtagjainak a tagállamok területén történő szabad mozgásához és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 86/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 9/354/EGK, a 90/365/EGK és a 93/86/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29–i irányelv (HL L 158, 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.)

3 – HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.

4 – Az 1612/68 rendelet 10 és 11. cikkét a 2004/38 rendelet 2006. április 30‑tól hatályon kívül helyezte.

5 – HL L 257., 13. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 27. o. Ezt az irányelvet a 2004/38 irányelv 2006. április 30–tól hatályon kívül helyezte.

6 – HL L 180., 26. o.; magyar nyelvű különkiadás 20. fejezet, 1. kötet, 3. o. Ezt az irányelvet szintén a 2004/38 irányelv helyezte hatályon kívül 2006. április 30–tól.

7 – A C‑292/89. sz. ügyben 1991. február 26–án hozott ítélet (EBHT 1991., I‑745. o.).

8 – A C‑370/90. sz. ügyben 1992. július 7–én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑4265. o.).

9 – Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 2.4. pontja.

10 – Ezek: az Egyesült Királyság Kormánya, a cseh, a dán, a holland és a német kormány, amelyek írásbeli észrevételeteket terjesztettek elő, illetve a görög kormány, amely csak a tárgyalás során avatkozott be.

11 – Lásd e végzés 2.7. és 2.9. pontját.

12 – A C‑109/01. sz. ügyben 2003. szeptember 23–án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑9607. o.).

13 – Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 2.9.2. pontja.

14 – Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 2.7. pontja.

15 – Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 2.9.3. pontja.

16 – Ugyanott.

17 – Ugyanott.

18 – Az Egyesült Királyság azzal indokolta ezt az állítást, hogy az említett Akrich-ügyben hozott ítéletből az következik, hogy valamely harmadik ország állampolgára, aki közösségi munkavállaló családtagja, az EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján ezen utóbbi személlyel csak akkor nyer tartózkodási jogot a fogadó tagállamban, ha a Közösség másik tagállamában már a fogadó államba való belépése előtt jogszerűen tartózkodik.

19 – Kiemelés tőlem.

20 – A tartózkodási engedély említett területi korlátozása közvetlenül vagy közvetve más közösségi rendelkezésekből is levezethető. Például a 68/360 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése előírja a tagállamoknak, hogy biztosítsák állampolgáraiknak és az 1612/68 rendeletben meghatározott családtagjaiknak „a területükön való tartózkodás jogát”, akik fel tudják mutatni az előírt okiratokat. Az 1612/68 rendelet 11. cikke előírja, hogy ha egy tagállam állampolgára foglalkoztatottként vagy önálló vállalkozóként tevékenységet folytat egy másik tagállamban, házastársa és gyermekei jogosultak „ugyanannak az államnak a területén foglalkoztatottként bármely tevékenységet vállalni” (kiemelés tőlem). A Bíróság a C‑10/05. sz. Mattern és Cikotic ügyben 2006. március 30‑án hozott ítéletében (EBHT 2006., I‑3145. o., 24. pont) hangsúlyozta, hogy magából a rendelet 11. cikkének szövegéből következik, hogy a harmadik állam állampolgárának, aki közösségi állampolgár házastársa, a munkaerőpiacra jutásához való jogára csak abban a tagállamban lehet hivatkozni, ahol a közösségi állampolgár foglalkoztatottként vagy önálló vállalkozóként tevékenységet folytat.

21 – A C‑157/03. sz. Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2005. április 14‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2911. o.) 28 pontja.

22 – Ebben az értelemben nyilatkozott a cseh és a német kormány az írásbeli észrevételeikben.

23 – Ez magában foglalja azt is, hogy az említett hatóságok például az előírt rokonsági fok valódiságát is ellenőrizhetik.

24 – A fent hivatkozott ítélet 49. és 50. pontja.

25 – Feltételezve természetesen, hogy a kérdéses tartózkodási engedély tényleg az 1612/68 rendelet 10. cikkén alapul: lásd a fenti 27–29. pontokat.

26 – A C‑1/05. sz. ügyben 2007. január 9‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑1. o.).

27 – A Jia-ügyben hozott ítéletre vonatkozó 2006. április 27–i indítvány 28. pontja.

28 – A C‑459/99. sz. MRAX-ügyben 2002. július 25–én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6591. o.) 59. pontja és a hivatkozott Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott ítélet 28. pontja.

29 – A Bizottság é a cseh kormány a jelen előzetes döntéshozatali eljárás keretében benyújtott írásbeli észrevételeikben a Jia-ügyben hozott ítélet kihirdetése előtt szintén azt állították, hogy az előzetes jogszerű tartózkodás követelménye nem alkalmazható általános jelleggel, és a jelen ügyre pedig nem vonatkozik. A tárgyaláson R. R. L. Eind lányának képviselője ebben az értelemben nyilatkozott; ezzel ellentétben a görög és a német kormány a fentiekkel ellentétes állásponton voltak.

30 – A hivatkozott Jia-ügyben hozott ítélet 33. pontja.

31 – Mint ahogy arra a kérdést előterjesztő bíróság maga is emlékeztet az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 2.9.1. pontjában, ez a jogvita egy olyan helyzetben merült fel, amelyben egy brit állampolgár marokkói házastársa jogellenesen tartózkodott az Egyesült Királyságban, és kiutasították Írországba, hogy találkozzon a házastársával, aki már azelőtt ott élt és dolgozott, hogy együtt mindketten visszatértek volna az Egyesült Királyságba, ahol az említett házastárs munkát vállalt.

32 – A hivatkozott Jia-ügyben hozott ítélet 31. pontja.

33 – A német kormány a mi véleményünktől kifejezetten eltérő álláspontot képviselt a jelen eljárás keretében még a Jia-ügyben hozott ítélet közzététele előtt előterjesztett írásbeli észrevételeiben.

34 – Egyébként, még ha azt is állapítanánk meg, hogy ellentétben azzal, amit a Bíróság a Jia-ügyben hozott ítéletében kimondott, az Akrich-ügyben hozott ítéletben említett előzetes jogszerű tagállami tartózkodás feltétele általános alkalmazással bírna – amely azzal a következménnyel járna, hogy a brit hatóságok nem állíthatták volna ki R. R. L. Eind lányának az 1612/68 rendelet 10. cikke alapján a tartózkodási engedélyt –, úgy ítéljük meg, hogy R. R. L. Eind lányának egyesült királyságbeli tartózkodása nem tekinthető jogellenesnek, mivel azt a brit hatóságok – a feltételek hiányában – mindenképpen egyértelműen engedélyezték.

35 – Kiemelés tőlem. A 2004/38 irányelv (5) preambulumbekezdése jelenleg ugyanúgy kimondja, hogy „[a] tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás valamennyi uniós polgárt megillető jogát, ha azt a szabadság és méltóság objektív feltételei mellett gyakorolják, a családtagok számára is biztosítani kell, állampolgárságukra tekintet nélkül” (kiemelés tőlem).

36 – A C‑308/89. sz. Di Leo–ügyben 1990. november 13–án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑185. o.) 13. pontja és a C‑413/99. sz. Baumbast és R ügyben 2002. szeptember 17–én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑7091. o.) 50. pontja.

37 – Maga a 2004/38 irányelv is fenntartja az uniós polgár családegyesítéshez való jogának ezt a funkcionális megközelítését, hiszen a 3. cikkének (1) bekezdése szerint „[e]zt az irányelvet kell alkalmazni mindazokra az uniós polgárokra, akik olyan tagállamba költöznek, vagy olyan tagállamban tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, valamint az őket kísérő vagy hozzájuk csatlakozó, a 2. cikk 2. pontjában meghatározott családtagjaikra” – így a szabad mozgás jogát nem gyakorló uniós polgárok családegyesítésére a nemzeti jog vonatkozik. Ebben az értelemben lásd Urbano De Sousa, C. „Az Európai Unió polgára családtagjainak tagállamok területén történő mozgáshoz és tartózkodáshoz való joga a 2004/38/EK irányelvben”, Carlier, J. Y., és Guild, E. (gondozásában megjelent) L’avenir de la libre circulation des personnes dans l’UE, Bruylant, Brüsszel, 2006, 103. o., különösen a 124. és 125. o. Lásd továbbá Stix-Hackl főtanácsnok fent hivatkozott MRAX–ügyre vonatkozó 2001. szeptember 13–i indítványának 30. pontját.

38 – Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 2.10.2. pontja.

39 – Kiemelés tőlem.

40 – A cseh kormány és a Bizottság lényegében ugyanezen a véleményen van.

41 – Lásd a 249/86. sz. Bizottság kontra Németország ügyben 1989. május 18‑án hozott ítélet (EBHT 1989., 1263. o.) 8. pontját.

42 – Az EK 39. cikk (1) bekezdése szerint „[a] Közösségen belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását”. A 39. cikk (3) bekezdésének b) pontja utal a munkavállaló azon jogára, hogy „e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon”, a c) pont arra, hogy „[…] valamely tagállamban tartózkodjon”, és a d) pont pedig arra, hogy „egy tagállamban történő alkalmazását követően […] az adott tagállam területén maradjon” (kiemelés tőlem).

43 – Az 1612/68 rendelet 7. cikke szerint valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási- és munkafeltételek tekintetében a hazai állampolgárokkal azonos módon kell kezelni.

44 – A C‑18/95. sz. Terhoeve–ügyben 1999. január 26‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑345. o.) 26–29. pontja és a hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

45 – A hivatkozott ítélet 19. pontja.

46 – Ugyanott, 23. pont.

47 – A C‑138/02. sz. Collins–ügyben 2004. március 23‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑2703. o.) 26. pontja és a hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

48 – Lásd kifejezetten ebben az értelemben a C‑85/96. sz. Martínez Sala ügyben 1998. május 12–én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑2691. o.) 32. pontját, amely szerint a 39. cikk és 112/68 rendelet keretében „azt a személyt, aki ténylegesen munkát keres, szintén munkavállalónak kell tekinteni”.

49 – Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 2.10.1. pontja.

50 – A hivatkozott Antonissen-ügyben hozott ítélet 13. és 14. pontja (kiemelés tőlem). Lásd továbbá a C‑171/91. sz. Tsiotras-ügyben 1993. május 26–án hozott ítélet (EBHT 1993., I‑2925. o.) 8. pontját; a C‑344/95. sz. Bizottság kontra Belgium ügyben 1997. február 20‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑1035. o.) 15. pontját és a hivatkozott Collins–ügyben hozott ítélet 36. pontját.

51 – A fent hivatkozott ítélet 32. pontja.

52 – Ugyanott.

53 – Lásd Darmon főtanácsnok Antonissen-ügyre vonatkozó, 1990. november 8‑i, fent hivatkozott indítványának 7. pontját.

54 – A fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet 11. pontja.

55 – Ugyanott.

56 – A 267/83. sz. Diatta-ügyben 1985. február 13‑án hozott ítélet (EBHT 1985., 567. o.) 17. pontja.

57 – A C‑60/00. sz. Carpenter-ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6279. o.) 38. pontja; a fent hivatkozott MRAX-ügyben hozott ítélet 53. pontja, és fent hivatkozott Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott ítélet 26. pontja.

58 – Ex multis, a C‑67/91. sz. Asociación Española de Banca Privada és társai ügyben 1992. július 16‑án hozott ítélet (EBHT 1992., I‑4785. o.) 30. pontja.

59 – A fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet 10. pontja; a Carpenter-ügyben hozott ítélet 41. pontja; az Akrich-ügyben hozott ítélet 58. pontja és a C‑540/03. sz. Parlament kontra Tanács ügyben 2006. június 27‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑5769. o.) 52. pontja. A családi élet tiszteletben tartásához való jogot az Európai Unió alapjogi chartájának 7. cikke is említi (HL C 364, 1. o.; a továbbiakban: Charta).

60 – A fent hivatkozott Carpenter-ügyben hozott ítélet 42. pontja; az Akrich-ügyben hozott ítélet 59. pontja és a Parlament kontra Tanács ügyben hozott ítélet 53. pontja.

61 – A fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet 10. pontja, és a Baumbast és R ügyben hozott ítélet 72. pontja.

62 – A fent hivatkozott Parlament kontra Tanács ügyben hozott ítélet 37. pontja.

63 – Ugyanott, 57. pont.

64 – Ugyanott. A maga részéről a Charta 24. cikkének (2) bekezdése arra kötelezi a közigazgatási hatóságokat vagy a magán szervezeteket, hogy a gyermekekkel kapcsolatos valamennyi aktusukat a gyermek érdekeinek elsődleges figyelembevételével hozzák meg, továbbá a 24. cikkének (3) bekezdésében pedig arra, hogy a gyermekek jogait rendszeresen személyes, illetve a szülőkkel való közvetlen kapcsolat útján ellenőrizzék.

65 – Kiemelés tőlem.

66 – Az EK 39. cikk és az 1612/68 rendelet 1. cikke hatékony érvényesülésére történő egyszerű hivatkozásnál megfelelőbbnek tűnik számunkra az 1612/68 rendelet 10. cikkének analógia útján történő alkalmazása, amiatt, hogy ezen utóbbi rendelkezés speciális jellegű, és egyértelműen körülhatárolja a családtagok azon körét, akik a fogadó tagállamban tartózkodási joggal rendelkeznek.

67 – A C‑200/02. sz. Zhu és Chen ügyben 2004. október 19‑én hozott ítéletben (EBHT 2004., I‑9925. o.) 45. és 46. pontja) a Bíróság az ír állampolgárságú Catherine kínai állampolgárságú Chen édesanyjának Egyesült Királyságbeli tartózkodási jogát nem a közösségi családegyesítéssel kapcsolatos speciális rendelkezéséből vezette le, hanem olyan rendelkezések (az EK 18. cikk és a 90/364 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése) hatékony érvényesülésének elvéből, amelyek a lányának ebben a tagállamban tartózkodási jogot biztosítanak. A Bíróság a fent hivatkozott Baumbast és R ügyben hozott ítéletének 73–75. pontjában hasonlóan érvelt, amikor a hatékony érvényesülés elve alapján a gyermek 1612/68 rendelet 12. cikke szerinti befogadó tagállamban tanulmányok folytatása érdekében való tartózkodási jogából vezette le azt a jogot, hogy a felügyeletét tényleges ellátó szülő államporságától függetlenül vele tartózkodjon, annak ellenére, hogy a szülők medio temporis elváltak, vagy az a szülő, aki az Európai Unió polgára, már nem migráns munkavállaló a befogadó tagállamban.

68 – E tekintetben emlékeztetünk arra, hogy a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróság számára biztosítsa a közösségi jog értelmezéséhez szükséges összes olyan elemet, amely hasznos lehet az utóbbi előtt lévő ügy megítéléséhez, függetlenül attól, hogy kérdése megfogalmazásában a nemzeti bíróság hivatkozott‑e ezekre, vagy sem (a C‑456/02. sz. Trojani-ügyben 2004. szeptember 7‑én hozott ítélet [EBHT I‑7573. o.] 38. pontja és a hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

69 – A cseh és a német kormány, valamint az Egyesült Királyság Kormánya ellentétes álláspontot képviselnek.

70 – A fent hivatkozott Martínez Sala ügyben hozott ítélet 32. pontja és a hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

71 – A fent hivatkozott Baumbast és R ügyben hozott ítélet 70. pontja és a hivatkozott ítélkezési gyakorlat, valamint a C‑35/97. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 1998. szeptember 24‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5325. o.) 41. pontja.

72 – A „közös családi élet” kifejezést tág értelemben használom, és nem feltételezem azt, hogy ez szükségszerűen együtt jár a közös lakóhellyel. A Bíróság ugyanis pontosította, hogy „a migráns munkavállaló 1612/68 rendelet 10. cikke szerinti családtagjainak nem szükségszerűen kell állandóan vele lakniuk ahhoz, hogy tartózkodási jog jogosultjai legyenek e rendelkezés szerint […]” (a fent hivatkozott Diatta-ügyben hozott ítélet 22. pontja).

73 – A fent hivatkozott Singh-ügyben hozott ítélet 18. pontja (kiemelés tőlem).

74 – A C‑356/98. sz. Kaba-ügyben 2000. április 11‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑2623. o.) 23. pontja.

75 – A fent hivatkozott Antonissen-ügyben hozott ítélet 16. pontja. Ugyanezt tartalmazza a fent hivatkozott Tsiotras-ügyben hozott ítélet 13. pontja és a Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet 16. pontja.

76 – A fent hivatkozott a Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet 17. pontja és a Collins-ügyben hozott ítélet 37. pontja.

77 – A fent hivatkozott Antonissen-ügyben hozott ítélet 21. pontja. Lásd továbbá a fent hivatkozott Tsiotras-ügyben hozott ítélet 13. pontját, a Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet 17. pontját, és a Collins-ügyben hozott ítélet 37. pontját.

78 – A fent hivatkozott Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet 18. pontja.

79 – A végzés 2.3.1. pontja.

80 – Rodière, P., „Libre circulation des personnes et citoyenneté européenne dans la jurisprudence de la Cour de justice”, Revue trimestrielle de droit européen, 2006, 42. (1) kötet, 163. o, többek között a 164. o.

81 – A fent hivatkozott Baumbast és R ügyben hozott ítélet 84. pontja, a Trojani-ügyben hozott ítélet 31. pontja, és a Zu és Chen ügyben hozott ítélet 26. pontja.

82 – Lásd La Pergola főtanácsnoknak a fent hivatkozott Martínez Sala-ügyre vonatkozó 1997. július 1‑jén előadott indítványát, és Cosmas főtanácsnoknak a Wijsenbeek-ügyre (C‑378/97. sz. ügyben 1999. szeptember 21‑én hozott ítélet [EBHT 1999., I‑6207. o.]) vonatkozó 1999. március 16‑án előadott indítványát.

83 – A fent hivatkozott Baumbast és R ügyben hozott ítélet 86. pontja.

84 – A fent hivatkozott Kaba-ügyben hozott ítélet 30. pontja; a Baumbast és R ügyben hozott ítélet 85. pontja, a C‑466/00. sz. Kaba-ügyben 2003. március 6‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑2219. o.) 46. pontja, a fent hivatkozott Trojani–ügyben hozott ítélet 32. pontja, és a fent hivatkozott Zu és Chen ügyben hozott ítélet 26. pontja.

85 – A C‑408/03. sz. Bizottság kontra Belgium ügyben 2006. március 23‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑2647. o.) 64. pontja.

86 – Ugyanott, 65. pont.

87 – Ugyanott, 36. pont.

88 – Ugyanott, 37. pont.

89 – A fent hivatkozott Zu és Chen ügyben hozott ítélet 30. pontja, és a Bizottság kontra Belgium ügyben 2006. március 23‑án hozott ítélet 40. pontja.

90 – A végzés 2.4. pontja.

91 – A végzés 2.10.4. pontja.

Full & Egal Universal Law Academy