EUR-Lex -  62006CC0062 - HU

VERICA TRSTENJAK

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2007. május 3.1(1)

C‑62/06. sz. ügy

Fazenda Pública – Director Geral das Alfândegas

kontra

ZF Zefeser – Importação e Exportação de Produtos Alimentares Lda

(A Supremo Tribunal Administrativo [Portugália] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az 1697/79/EGK tanácsi rendelet 3. cikke – Behozatali és kiviteli vámok utólagos beszedése – Vámjog – Büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény – Fogalom – Közösségi alapjogok – A tisztességes eljáráshoz való jog – Az ártatlanság vélelmének alapelve – Az in dubio pro reo elv”

I –    Bevezetés

1.        A jelen ügyben a portugál Supremo Tribunal Administrativo előzetes döntéshozatal céljából öt kérdést tesz fel a Bíróságnak az időközben hatályon kívül helyezett, a megfizetésért felelős személytől meg nem követelt, az ilyen vámok megfizetésének kötelezettségével járó vámeljárás alá vont árukkal kapcsolatos behozatali, illetve kiviteli vámok utólagos beszedéséről szóló, 1979. július 24‑i 1697/79/EGK tanácsi rendelet(2) értelmezésével kapcsolatban.

2.        Az alapeljárásban a ZF Zefeser – Importação de Produtos Alimentares Lda. (a továbbiakban: ZF Zefeser) és a portugál vámügyi hatóság a fizetendő vám összegét módosító és annak megfizetését előíró olyan vámhatározat jogszerűségéről vitatkoznak, amely a ZF Zefesert be nem fizetett vám utólagos megfizetésére kötelezi. Míg a ZF Zefeser álláspontja szerint a behozatali mezőgazdasági lefölözések utólagos beszedését eleve kizárja az a tény, hogy a rendelet 2. cikkének (1) bekezdésében szereplő hároméves elévülési idő időközben eltelt, a vámhatóság a 3. cikk szerinti kivételes rendelkezésre hivatkozik, amelynek értelmében ez a határidő nem alkalmazható akkor, ha az illetékes hatóságok megállapítják, hogy büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény következtében nem tudták meghatározni a szóban forgó árura vonatkozó, jogszabály alapján fizetendő behozatali, illetve kiviteli vámok pontos összegét. Így ehelyett a nemzeti jogban előírt tízéves elévülési időt kell alkalmazni.

3.        Lényegében itt az a kérdés, melyik testület rendelkezik hatáskörrel annak a közösségi jogra kiható megállapítására, hogy az adós bizonyos magatartása az 1697/79 rendelet 3. cikke értelmében vett „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény”‑e. A portugál vámhatóság – az említett rendelkezések szövegére és rendszerére hivatkozva – magának igényli ezt a hatáskört. Ezzel szemben a ZF Zefeser azzal érvel, hogy ez az értelmezés nem egyeztethető össze a jogbiztonság és az ártatlanság vélelmének elveivel, amelyek büntetőbíróság jogerős elmarasztaló ítéletét követelik meg.

II – Jogszabályi keretek

A –    A közösségi szabályozás

1.      A Vámkódex hatálybalépése előtt alkalmazandó szabályozás

4.        A behozatali mezőgazdasági lefölözések utólagos beszedésére vonatkozó kereseteket érintő elévülési időket az 1980. július 1‑je és 1993. december 31. közötti időszakban az 1697/79 tanácsi rendelet 2. cikkének (1) bekezdése határozta meg, a következőképpen:

„Amennyiben a hatáskörrel rendelkező hatóságok megállapítják, hogy a jogszabály szerinti behozatali vagy kiviteli vám összegének egészét vagy egy részét vámfizetési kötelezettséggel járó vámeljárásra bejelentett áru esetén a megfizetésért felelős személytől nem követelték meg, eljárást indítanak a be nem fizetett vám beszedésére.

Ezt az eljárást azonban a megfizetésért felelős személytől eredetileg megkövetelt összeg könyvelésének időpontjától, illetve, ha nem történt könyvelés, a szóban forgó árura vonatkozó vámtartozás keletkezésének időpontjától számított hároméves határidő eltelte után nem lehet megindítani.”

5.        Az 1697/79 rendelet 3. cikke ezen általános hároméves határidő alól kivételt is megállapított:

„Amennyiben az illetékes hatóságok megállapítják, hogy büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény következtében nem tudják meghatározni a szóban forgó árura vonatkozó behozatali vámok vagy a kiviteli vámok pontos összegét, a 2. cikkben előírt határidő nem alkalmazható.

Ebben az esetben az illetékes hatóságok beszedésre irányuló fellépése a vonatkozó hatályos tagállami rendelkezések szerint történik.”

2.      A Vámkódex

6.        Az 1697/79 rendeletet az 1994. január 1‑jén hatályba lépett, a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i, 2913/92/EGK tanácsi rendelet(3) (a továbbiakban: Vámkódex) hatályon kívül helyezte,(4) amely 221. cikkének (3) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„A vámtartozás keletkezésétől számított 3 év lejárta után az adóssal már nem lehet közölni a tartozás összegét. Ha azonban a vámhatóság büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény következtében nem tudta megállapítani a jogszabály alapján fizetendő vámtartozás pontos összegét, a 3 éves határidő lejárta után is lehet azt közölni, ha a hatályos rendelkezések azt lehetővé teszik.”

B –    A nemzeti szabályozás

7.        Az alapjogvitát kiváltó események idején az 1991. április 23‑i 154/91. sz. törvényrendelettel módosított pénzügyi perrendtartás (Código de Processo Tributario) 34. cikke (1) bekezdésének értelmében a portugál adóhatóságnak tíz év állt rendelkezésére a behozatali vámkövetelés utólagos behajtására, ha visszaélés miatt nem lehetett helyesen megállapítani a vámtartozás összegét.

III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

8.        1993 októbere folyamán egy Törökországból érkező hajó a portugáliai Setúbal kikötőjében kirakott bizonyos mennyiségű, a ZF Zefesernek címzett olajat, míg a fedélzeten található olajszállítmány többi részét áthaladó áruként jelentették be. Ezt követően e hajó Ceuta (Spanyolország) kikötője felé indult, ahol ezt a maradék olajat kellett volna kirakni. A spanyol hatóságok tájékoztatása szerint azonban a szóban forgó hajó üresen érkezett meg.

9.        Ezen információk alapján a setúbali vámhatóság 1997. április 9‑én, azaz három évvel a vámtartozás keletkezéséhez vezető eseményeket követően, a fizetendő vám összegét módosító és annak megfizetését előíró vámhatározatot címzett a ZF Zefesernek. Továbbá a vámhatóság által 1997. március 18‑án benyújtott büntető feljelentést követően a társaság tagjai ellen csempészet, okirathamisítás, csalás és bűnszervezet létrehozása miatt nyomozás is indult.

10.      A büntetőeljárással párhuzamosan a ZF Zefeser a portugál adóügyi bíróságnál keresetet indított a szóban forgó vámhatározat ellen, többek között a vámtartozás elévülésére hivatkozva. E keresetet az illetékes portugál Tribunal Tributário de Primeira Instância azzal az indokolással utasította el, hogy az alkalmazandó elévülési idő tíz év, és nem pedig három év, mivel büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményeket követtek el.

11.      Ezt az ítéletet 2004. október 12‑én a Tribunal Central Administrativo hatályon kívül helyezte, visszaállítva az eredeti állapotot. A bíróság azzal indokolta döntését, hogy a hároméves elévülési idő alkalmazandó, miután a Supremo Tribunal de Justiça időközben megerősítette és jogerőssé nyilvánította a Tribunal Judicial de Setúbal által 2001. január 10‑én büntetőügyben meghozott ítéletet, amelyben a vádlottakat bizonyítékok hiányában felmentették.

12.      A Tribunal Central Administrativo közigazgatási ügyben hozott ítélete ellen a portugál pénzügyminisztérium a Supremo Tribunal Administrativo előtt nyújtott be fellebbezést.

13.      A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, megfelel‑e a közösségi jognak az, ha eltérnek a hároméves elévülési időtől abban az esetben, ha pusztán feltételezhető, hogy bűncselekmény történt, ezzel kapcsolatban büntetőeljárás indult, amely azonban nem végződött bírói elmarasztaló ítélettel. Különösen az a kérdés, hogy a rendelet 3. cikkének kiterjesztő értelmezése sértheti‑e az adós jogait abban az értelemben, hogy lehetővé teheti a közigazgatás számára, hogy büntető feljelentés tételével a behozatali mezőgazdasági lefölözések utólagos beszedésére vonatkozó eljárás megindításának határidejét túlságosan kiterjessze.

14.      Mivel a Supremo Tribunal Administrativo az 1697/79 rendelet nevezett 3. cikkének értelmezését vitatottnak tartja, úgy határozott, hogy előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Az 1979. július 24‑i, 1697/79 tanácsi rendelet 3. cikke értelmében vett »büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményként« való minősítés a vámhatóság hatáskörébe tartozik‑e, vagy az ilyen minősítést csak az illetékes büntetőügyekben eljáró bíróság végezheti el?

2)      A második esetben elegendő‑e az illetékes bűnüldöző szerv (Portugália esetében a Ministério Público [ügyészség]) által emelt vád, vagy szükséges, hogy az adóst az adott büntetőeljárás során elítéljék?

3)      Ez utóbbi esetben eltérően kell‑e kezelni azokat az eseteket, amikor a bíróság az adóst az in dubio pro reo elv alapján menti fel, illetve amikor azért hoz felmentő ítéletet, mert bizonyítottnak látja, hogy az adós nem követte el a kérdéses jogsértést?

4)      Milyen következtetést kell levonni abból, ha az ügyészség nem emel vádat az adós ellen, mivel úgy véli, hogy nincs bizonyíték büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményre? Az ilyen döntés ellentétes‑e azzal, hogy eljárást indítanak a be nem szedett vámok beszedése iránt?

5)      Amennyiben az ügyészség vagy a büntetőügyekben eljáró bíróság a büntetőeljárást a büntethetőség elévülése miatt megszünteti, ez a határozat azzal jár‑e, hogy nem lehet a be nem szedett vámok beszedése iránt eljárást indítani?”

IV – A Bíróság előtti eljárás

15.      A 2006. január 11‑i előzetes döntéshozatalra utaló végzést 2006. február 6‑án vették nyilvántartásba a Bíróság Hivatalában.

16.      Írásbeli észrevételeket a ZF Zefeser, a portugál és az ír kormány, valamint a Bizottság nyújtott be a Bíróság eljárási szabályzatának 23. cikkében előírt határidőn belül.

17.      A 2007. március 1‑jei tárgyaláson megjelentek az írásbeli eljárásban résztvevők képviselői, hogy szóbeli nyilatkozatokat tegyenek.

V –    A felek főbb érvei

A –    Az első és a második kérdés

18.      Mind Portugália és Írország kormánya, mind a Bizottság a rendelet 2. cikkének szabályára hivatkozik, miszerint valamely magatartás „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményként” való minősítése kizárólag a tagállami vámhatóság feladata. Emellett szól a rendelkezések rendszertani összefüggése és a rendelet 3. cikkének szövege is, amely nem követeli meg az érintett elítélését. Ezenfelül utalnak a Meico-Fell‑ügyben hozott ítéletre,(5) amelyben a Bíróság illetékesnek nyilvánította a vámhatóságot behozatali vámok utólagos beszedésére.

19.      A ZF Zefeser ezzel szemben úgy érvel, hogy csak akkor lehet valamely cselekményt bűncselekménynek minősíteni, ha azt jogerős ítéletben annak nyilvánítják. Csak akkor alapozható a vámok utólagos beszedése a büntetőjog esetleges megsértésére. A jogbiztonság és az ártatlanság vélelmének elve tiltja, hogy a vámhatóság és az ügyészség jogi álláspontja az utólagos beszedés alapjául szolgáljon.

B –    A harmadik kérdés

20.      A felmentő ítélet esetén levonandó következtetés tekintetében a portugál és az ír kormány előadja, hogy egyedül a büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény elkövetése és nem a büntetőeljárás kimenetele a döntő.

21.      Ezzel szemben a Bizottság azt az álláspontot képviseli, hogy a rendelet 3. cikkében szereplő határidő a jelen esetben nem alkalmazható, mivel az eljárás alapját képező büntetőeljárásokban a ZF Zefeser tagjai terhére büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény nem volt bizonyítható.

22.      A ZF Zefeser osztja ezt a véleményt, és ugyancsak arra hivatkozik, hogy a jogrend egységességének elve megtiltja azt, hogy két, egymásnak ellentmondó döntést hozzanak, azaz büntetőjogi szinten felmentő, a vámjog területén pedig elmarasztaló ítéletet.

C –    A negyedik és az ötödik kérdés

23.      Portugália és Írország kormányai, valamint a Bizottság utalnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adott válaszukra, amelynek értelmében egyedül a vámhatóság határozata a mérvadó. Eszerint a büntetőjogi üldöztetés elmaradása vagy az eljárás megszüntetése nem áll ellentétben a behozatali lefölözéseknek a hároméves elévülési idő lejártát követő, utólagos beszedésével.

24.      A ZF Zefeser szerint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdés az alapügy megoldása szempontjából közömbös, mivel jelen esetben nyomozás indult. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdéssel kapcsolatban azt javasolja, hogy az ártatlanság vélelme elvének fényében a válasz az legyen, hogy a behozatali lefölözések utólagos beszedése kizárt, ha a büntetőeljárást megszüntették.

VI – A jogkérdésről

A –    Bevezető megjegyzések

25.      Az 1697/79 rendelet 2. cikkének (1) bekezdése és 3. cikke, valamint a Vámkódex 221. cikkének (3) és (4) bekezdése olyan határidőket előíró közösségi jogi rendelkezések, amelyek alatt az illetékes hatóságok a megfizetésért felelős személytől utólagosan követelhetik a be nem fizetett vámot. Ezek tehát nem pusztán eljárási szabályok, hanem anyagi jogi elévülési időket tartalmaznak, amelyek lejártához a Közösség vámjoga anyagi jogi következményeket kapcsol, nevezetesen a vámtartozás megszűnését.(6)

26.      Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében általánosságban az érvényes, hogy az eljárási szabályok alapvetően alkalmazandók minden, a hatálybalépésükkor folyamatban lévő eljárásban, míg az anyagi jogi szabályokat szokás szerint úgy értelmezik, hogy azok nem alkalmazandók a hatálybalépésük előtt keletkezett tényállásokra.(7) Azon kérdés tekintetében, hogy mely szabályok vonatkoznak az utólagos beszedésre, az a döntő, hogy mikor fogadták el a vámáru-nyilatkozatot. Ha tehát olyan vámáru-nyilatkozatról van szó, amelyet 1994. január 1‑je előtt fogadtak el, akkor az utólagos beszedés az 1697/79 rendelet 2. cikke szerint alakul.(8) Jelen esetben ez a helyzet, mivel az alapeljárás alapjául szolgáló tények időpontjában, nevezetesen amikor 1993 októberében eredetileg behozták Setúbal kikötőjébe az olajat, és a hajó rakományának többi részét a portugál hatóságok felé tranzitáruként jelentették be, még hatályban volt a nevezett rendelet.

27.      Az alapügyben ezért a Vámkódex hatálybalépését megelőzően alkalmazandó szabályozás anyagi jogi előírásait és e kódex eljárásjogi szabályait kell alkalmazni.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések vizsgálata

1.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

28.      Előzetes döntéshozatali kérelmével a kérdést előterjesztő nemzeti bíróság olyan kérdések vizsgálatára nyújt lehetőséget, amelyek a tagállami eljárásjog, valamint az államigazgatás lényeges aspektusait érintik. Mindenekelőtt a tagállami büntető igazságszolgáltatási rendszer döntései közösségi vámjogra gyakorolt joghatásainak kérdéséről van itt szó, olyan jogterületről, amely ma, a Közösség vámuniójának beteljesítését követően nagyrészt az utóbbi kizárólagos jogalkotási hatáskörébe tartozik,(9) amelyet azonban a közösségi jog úgynevezett közvetlen tagállami közigazgatási végrehajtása során elsősorban nemzeti hatóságok alkalmaznak.(10)

a)      Az előzetes döntéshozatali tárgy elfogadhatósága

29.      Először is emlékeztetni kell arra, hogy az EK 234. cikk értelmében az előzetes döntéshozatali eljárás keretei között kizárólag azon előzetes döntéshozatalra utalt kérdés lehet elfogadható, amelyben a tagállami bíróság kérdése a közösségi jog érvényességére vagy értelmezésére vonatkozik. Ezzel szemben a Bíróságnak tilos állást foglalnia a nemzeti jog értelmezésére vagy érvényességére vonatkozó kérdésekben.(11)

30.      A jogvita tárgyát képező 1697/79 rendelet kétségkívül a Bíróság értelmezési hatáskörébe tartozik. Az EK 234. cikk első bekezdésének b) pontja értelmében a közösségi joghoz tartoznak ugyanis a közösségi intézmények jogi aktusai, amelyek a teljes, az intézmények által alkotott másodlagos közösségi jogot is jelentik. Az 1697/79 rendelet 3. cikkében szereplő határozatlan jogfogalom, a „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” azonban felveti azt a kérdést, hogy azt a Bíróság egyáltalán értelmezheti‑e, vagy az sokkal inkább – a büntető anyagi joggal, illetve eljárásjoggal való rendszertani összefüggések alapján – a nemzeti testületek értelmezési hatáskörébe tartozik.

31.      A Meico-Fell ügyben(12) hozott ítéletben a Bíróság kinyilvánította, hogy a „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” alatt csak olyan cselekmények érthetők, amelyek a nemzeti büntetőjog értelmében bűncselekmények azon tagállam jogrendje szerint, amelynek illetékes hatóságai utólag szednek be követeléseket.(13) Ezáltal a Bíróság lényegében követte Van Gerven főtanácsnok felfogását, aki ebben a klauzulában a tagállami jogra való implicit utalást fedezett fel.(14) Ezen ügyben tett indítványában a főtanácsnok utalt ugyanis arra, hogy a „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” fogalmát az alkalmazandó nemzeti jog alapján kell meghatározni. Ennek során hangsúlyozta, hogy mindennek ugyanakkor egységes, a Bíróság által az értelmezés tekintetében felállított vezérfonalak alkalmazásával kell történnie.(15)

32.      A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a közösségi jog olyan rendelkezése fogalmainak, amely értelmének és jelentőségének magyarázata céljából nem utal kifejezetten a tagállamok jogára, rendszerint az egész Közösségben autonóm és egységes értelmezést kell adni, amely értelmezést a szabályozási összefüggések és az érintett szabályozás által követett cél figyelembevételével kell meghatározni. Ha hiányzik a kifejezett utalás, a közösségi jog alkalmazása adott esetben magában foglalhatja a tagállamok jogára való utalást, ha a közösségi bíróság a közösségi jogban vagy a közösségi jog általános jogelveiben nem talál olyan fogódzót, amely lehetővé tenné számára, hogy a közösségi jog tartalmát és jelentőségét autonóm értelmezés során határozza meg.(16)

33.      Az ilyenfajta utalások különösen akkor megkerülhetetlenek, ha a Közösség nem gyakorolt(17) vagy teljesen hiányzó jogalkotási hatáskör alapján a közösségi jog egy speciális területén nem alkotott egységes terminológiát. Így az EK 5. cikk értelmében a közösségi jogban benne rejlő elvek, a korlátozott hatáskörök és a szubszidiaritás következményei.(18) Ennek megfelelően a Bíróság a már említett Meico-Fell ügyben hozott ítéletben – elismerve azt a veszélyt, hogy a „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” fogalma a tagállamokban érvényes anyagi büntetőjogra tekintettel különböző eredményekhez vezethet –, utalt arra, hogy egy meghatározott magatartás büntetőjogi besorolása a közösségi jog adott állása szerint nem volt harmonizálva, és ezért a nemzeti jog dolga volt.(19)

34.      A jelen ügy megítélésére tekintettel mindazonáltal nagyobb jelentőséggel bír Van Gerven főtanácsnok második kijelentése, amely szerint a nemzeti testületek a nemzeti jog értelmezésekor kötve vannak a Bíróság irányelveihez.(20)

35.      Ezt a kijelentést úgy értelmezem, hogy az a körülmény, hogy valamely közösségi jogi norma tagállami jogra utal, nem vezethet ahhoz, hogy a nemzeti jog teljesen kikerül a közösségi jog befolyása alól. Sokkal inkább úgy vélem, hogy a nemzeti jognak azon keretek között kell maradnia, amelyeket a közösségi jog részére az implicit utalás által kijelöl. Ennek álláspontom szerint még inkább érvényesülnie kell, ha – mint a jelen ügyben – nem a büntető anyagi jog kérdéséről van szó, hanem kizárólag a „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” fogalmának eljárásjogi jelentéséről. A fogalom ugyanis a büntetőeljárás során hozott ügyészi, illetve bírósági döntéseknek a tagállami hatóságok utólagos beszedési eljárásának gyakorlati végrehajtására gyakorolt jogkövetkezményeit érinti.

36.      A Meico-Fell ügytől eltérően itt e fogalomnak a Bíróság általi értelmezését a tagállamoknak a közösségi jog végrehajtására vonatkozó szervezési, illetve közigazgatási főhatalma akadályozza, nem pedig az, hogy a Közösség nem rendelkezik büntetőhatalommal (ius puninendi)(21). Ezalatt a tagállamok azon hatásköre értendő, hogy – a Közösség általános eljárásjoga híján – meghatározzák a közigazgatás(22) és az igazságszolgáltatás(23) azon szerveit, amelyek a közösségi jog alkalmazása tekintetében tagállami szinten hatáskörrel rendelkeznek. Ez a közigazgatási főhatalom azonban nem menti fel a tagállamokat azon kötelezettség alól, hogy tekintetbe vegyenek bizonyos előírásokat, amelyeket számukra a közösségi jog kötelezővé tesz, mindenekelőtt azt, hogy biztosítsák a hatékonyság elvének érvényesülését abban az értelemben, hogy a közösségi jog átültetésekor elérjék annak legszélesebb körű gyakorlati hatékonyságát.(24)

37.      A vámjog egységes alkalmazása nemcsak a vámuniónak a Közösségre gyakorolt nagy integrációs politikai és gazdasági jelentőségére tekintettel szükséges,(25) hanem a jogállami alapelvek megőrzésének érdekében is jelentőséggel bír, a hatóságok és az egyén viszonylatában. A kizárás és az elévülési idők ugyanis a jogbiztonság érdekét szolgálják, és céljuk mind a megfizetésért felelős személy, mind a hatóságok védelme.(26) Álláspontom szerint e lényeges szempontokra, valamint annak szükségességére tekintettel, hogy a közösségi jogot egységesen alkalmazzák, és a megfizetésért felelős személyeket egyenlő elbánásban részesítsék, azaz az 1697/79 rendelet egyik (a fenti 4. pontban említett) céljára tekintettel ezért vissza kell szorítani a tagállamok eljárási autonómiáját, annak érdekében, hogy Közösség vámjogára vonatkozó egységes szabályozás szülessen.(27)

38.      Eszerint a Supremo Tribunal Administrativo a „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” határozatlan jogi fogalmának eljárásjogi jelentésére tekintettel olyan kérdést nyújtott be a közösségi jog értelmezésére vonatkozóan, amelynek megválaszolása a Bíróság hatáskörébe tartozik, az EK 234. cikk első bekezdésének b) pontja szerinti előzetes döntéshozatal iránti eljárás keretében.

b)      A rendelet értelmezése

 i.     Szó szerinti értelmezés

39.      Amint azt a Bíróság már többször megállapította, a közösségi rendelet egységes értelmezésének szükségessége azt követeli meg, hogy az adott rendelkezést a többi nyelvi változat fényében értelmezzük és alkalmazzuk.(28) Az értelmezés kiindulópontja ezért az a megfogalmazás kell, hogy legyen, amelyben a vita tárgyát képező fogalmat a különböző nyelvi változatokban visszaadják. Ennek kapcsán feltűnik, hogy egyes nyelvi változatok, különösen a német és a holland, amelyekben „Handlungen, die strafrechtlich verfolgbar sind” és „een strafrechtelijk vervolgbare handeling” szerepel, nem nyilatkoznak egyértelműen arról, hogy adott esetben a büntetőbíróságnak egyáltalán foglalkoznia kell‑e a büntetőjogilag releváns tényállással, vagy elegendő az adott cselekménynek a büntető anyagi jog szerinti, pusztán elvont büntethetősége.

40.      Ezzel szemben a portugál, a francia, a spanyol, az angol és az olasz nyelvi változatok („um acto passível de procedimento judicial repressivo”, „un acte passible de poursuites judiciaires répressives”, „un acto que puede dar lugar a la incoación de un proceso judicial punitivo”, „an act that could give rise to criminal court proceedings”, „un atto passibile di un’azione giudiziaria repressiva”) egyértelműen a büntetőeljáráson belüli bírósági eljárásra utalnak, sőt, a büntetőjogi szankciók kiszabásának lehetőségére is, amely azt sejteti, hogy büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményről csak akkor lehet szó, ha büntetőbíróság előtt vádat emeltek, és a tárgyalás lefolytatását követően a bíróság által elítélésre kerül sor. Ezen nyelvi változatok pontos kijelentésére tekintettel abból kell kiindulni, hogy az ennek megfelelő értelmezés inkább megfelel a közösségi jogalkotó akaratának.

41.      Az a feltűnően tág megfogalmazás, amelyet a közösségi jogalkotó a büntetendő magatartás körülírására talált, nem ellentétes ezzel az értelmezéssel. Álláspontom szerint sokkal inkább amellett szól, hogy a büntethetőséget a konkrét esetben a tagállami büntetőjog anyagi és eljárási szabályai alapján kell megállapítani. A megfogalmazást a közösségi jog akkori állására és a Közösség büntető hiányzó büntetőhatalmára vonatkozó, akkor uralkodó konszenzusra tekintettel kell vizsgálni.

 ii.   Rendszertani és teleologikus értelmezés

42.      Portugália és Írország kormányai, valamint a Bizottság a nemzeti vámhatóságnak a megfizetésért felelős személytől még be nem szedett behozatali és kiviteli vámok utólagos beszedésére vonatkozó általános hatásköréből az 1697/79 rendelet 2. cikke (1) bekezdése értelmében a vámhatóság azon jogosultságát vezetik le, hogy az a közösségi jogra kihatóan meghatározhatja, hogy „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményről” van‑e szó.

43.      Ennek ellent kell mondanunk, hiszen – bár a vámhatóság vitathatatlanul hatáskörrel rendelkezik be nem szedett vámok utólagos beszedésére a vonatkozó rendelkezések alapján – egyedül ezen jogosultságból nem vonhatók le végkövetkeztetések a vámhatóság esetlegesen közösségi jogilag megalapozott, cselekmények büntetendőnek minősítésére vonatkozó kiegészítő hatáskörére.

44.      Az 1697/79 rendelet céljából és tartalmából sokkal inkább az következik, hogy a 2. cikk (1) bekezdésének és a 3. cikk (1) bekezdésének jelentősége kimerül abban, hogy felhatalmazási alapot teremt az utólagos beszedésre. Ez a közösségi jogi norma ugyanis meghatározza, hogy mely esetekben lehet utólagosan vámot követelni a megfizetésért felelős személytől, ha az illetékes vámhatóság megállapítja, hogy az eredeti beszedés helytelen volt vagy nem volt teljes.(29) Ugyan mindkét rendelkezés az illetékes hatóságok annak megállapítására vonatkozó hatáskörére utal, hogy fennállnak‑e az utólagos beszedés feltételei, ám nem derül ki belőlük az, hogy az illetékes hatóságoknak ezt a megállapítást milyen információk alapján kell meghozniuk.

45.      Főszabály szerint mind a tárgynak a vámeljáráshoz való közelsége, mind az a tapasztalat és a különleges szaktudás, amellyel a vámhatóságok rendszerint rendelkeznek, a tényállás tisztázására vonatkozó vámhatósági hatáskör mellett szól, amint az egyes tagállamokban szokás.(30) Mindazonáltal ezt a nyomozati hatáskört nem azonosíthatjuk a cselekmény büntetőjogi értékelésével,(31) amely a tagállamok alkotmányos hagyományainak megfelelően főszabály szerint a büntető igazságszolgáltatásnak van fenntartva.(32) Az ezzel ellentétes értelmezés oda vezetne, hogy a vám- és pénzügyi hatóságok a végrehajtó államhatalom részeként kvázi igazságszolgáltatási szerepet kapnának, amelynek sem a tagállamok alkotmányos hagyományaiban, sem a közösségi jogban nincs alapja.

46.      Az EK 135. cikkből például – csakúgy, mint az elsődleges közösségi jog ezen rendelkezésének az Európai Unióról szóló szerződés büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésre vonatkozó rendelkezéseivel való szembeállításából – az következik, hogy a vámügyek és a büntető igazságszolgáltatás a közösségi jogalkotó akarata szerint továbbra is a szuverén tevékenység független területei maradnak.(33) Az EK 135. cikk első mondata tartalmazza a Tanács felhatalmazását arra, hogy a vámügyekben a tagállamok, illetve a tagállamok és a Bizottság közötti együttműködés erősítésére tegyen intézkedéseket, míg a második mondatban tisztázzák, hogy ezen intézkedések nem érintik sem a nemzeti büntetőjog alkalmazását, sem a nemzeti igazságszolgáltatást.(34) A vámügyek és a büntető igazságszolgáltatás közösségi jog által előírt elválasztása álláspontom szerint támpontként szolgál arra, hogy a vámhatóság megfontolásai egy cselekmény büntethetőségével kapcsolatban nem helyettesíthetik a bírósági ítéletet.(35)

47.      Van Gerven főtanácsnok nyilvánvalóan hasonló megfontolásokból indul ki, amikor a Meico-Fell ügyben tett indítványában először kifejezetten kifejti, hogy a nemzeti bíróság feladata az alkalmazandó nemzeti jog alapján meghatározni azt, hogy „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményről” van‑e szó.(36) Ezen fejtegetéseket aztán kiegészíti az a megállapítás, miszerint a vita tárgyát képező jogfogalom szükségképpen büntetéssel fenyegetett cselekményekre vonatkozik, amelyeket bíróságnak kell megállapítania.(37)

48.      A rendszertani és teleologikus értelmezésből ezért az következik, hogy az 1697/79 rendelet 3. cikkében szereplő hivatkozás nemcsak a tagállamok büntető anyagi jogára, de eljárásjogára is vissza kíván utalni.

 iii. Értelmezés a közösségi alapjogok fényében

49.      Ezt a végkövetkeztetést megerősíti az 1697/79 rendelet rendelkezéseinek a Közösség eljárási alapjogai, mindenekelőtt a tisztességes eljáráshoz való jog fényében történő értelmezése.

50.      Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az alapvető jogok az általános elvekhez tartoznak, amelyek megóvását a Bíróságnak biztosítania kell.(38) Ez a tagállamok alkotmányos hagyományaiból és azon iránymutatásokból vezethető le, amelyeket azok az emberi jogok védelméről szóló nemzetközi egyezmények adnak, amelyeknek megkötésében a tagállamok részt vettek, vagy amelyekhez csatlakoztak. E keretek között különös jelentőséggel bír az 1950. november 4‑én Rómában aláírt Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (EJEE).(39)

51.      Ez az ítélkezési gyakorlat az európai integrációs folyamat további fejlődése során beépült az EU 6. cikkének (2) bekezdésébe. E rendelkezés szerint az Unió a közösségi jog általános elveiként tiszteletben tartja az alapvető jogokat, ahogyan azokat az EJEE biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.

52.      A Bíróság többször kifejtette, hogy a tagállamoknak is figyelemmel kell lenniük a közösségi jogi szabályozás végrehajtása nyomán az alapvető jogok közösségi jogrendbeli védelmének követelményeire, és e szabályokat, amennyire lehetséges, ezen követelményekkel összhangban kell alkalmazniuk.(40) Ebből az következik, hogy a tagállamokat, csakúgy, mint a közösségi intézményeket, közvetlenül kötelezik a közösségi jogi alapvető jogok, ha és amennyiben a Szerződések hatálya alatt cselekednek.(41) Ez a feltétel kétségtelenül teljesül, ha – mint a jelen esetben – a vámjog közigazgatási végrehajtására vonatkozó hatáskörrel rendelkeznek.

53.      A Bíróság továbbá kifejtette, hogy ő, amennyiben valamely állami szabály a közösségi jog hatálya alá tartozik, köteles az előzetes döntéshozatali eljárásban a kérdést előterjesztő bíróságnak minden olyan értelmezési kritériumot megadni, amelyre annak szüksége van annak érdekében, hogy megítélhesse e szabályok összeegyeztethetőségét az általa védett alapvető jogokkal.(42)

–       A tisztességes eljáráshoz való jog

54.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés megválaszolásához először az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésével kell kezdenünk, amelynek értelmében mindenki jogosult arra, hogy ügyét nyilvánosan és ésszerű határidőn belül tárgyalja egy független és pártatlan, törvény által létrehozott bíróság, amely határozatot hoz az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. Ez az alapvető jog hasonló alakban szerepel az Európai Unió Alapjogi Chartájának(43) 47. cikkében is, amely szerint mindenki jogosult arra, hogy ügyét egy pártatlan, független és törvény által megelőzően létrehozott bíróság előtt tárgyalják, tisztességes eljárásban, nyilvánosan és ésszerű határidőn belül. A Bíróság ezen alapjogokból kifejezetten egy általános közösségi jogi alapelvet fejlesztett ki, amelynek értelmében mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz,(44) és amely ugyancsak alkalmazandó a büntetőjog területén.(45)

55.      Az Európai Unió minden tagállama összetett bírósági szervezettel rendelkezik, amelyben nagyszámú, pontosan lehatárolt hatáskörrel és feladattal rendelkező bíróság van. Az Európai Unión belüli különböző bírósági rendszerek a tagállamok sokszínű jogi hagyományait tükrözik. A legtöbb tagállami jogrend azonban a polgári és közigazgatási ügyekre szóló igazságszolgáltatás mellett büntető igazságszolgáltatást is szabályoz, amelyet büntetendő cselekmények nyomozására és elítélésére szolgáló különleges eljárás jellemez. Ennek feladata megvalósítani az állam büntetőigényét a terhelt jogainak egyidejű megóvásával.(46) Biztosítja a bűnüldözés és az egyéni jogvédelem területére vonatkozó speciális szaktudás mellett a feladata gyakorlása érdekében szükséges bírói függetlenséget.(47)

56.      Annak megakadályozása érdekében, hogy a büntető igazságszolgáltatás által kínált jogvédelmet megkerüljék azáltal, hogy bűnüldözési intézkedéseket fegyelmi, közigazgatási vagy polgári jogi intézkedésnek minősítenek,(48) az Emberi Jogok Európai Bírósága kifejti, hogy az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett „büntetőjogi vád” fogalmát autonóm módon kell értelmezni.(49) Ennek során vitathatatlan, hogy ez a határozatlan jogfogalom anyagi mellett eljárási összetevőt is tartalmaz annyiban, hogy ezen alapvető jog védelme az egész büntetőeljárást átfogja, beleértve a jogorvoslati eljárást és az elmarasztaló ítéletet.(50)

57.      Ugyanezen megfontolásokat kell alkalmazni álláspontom szerint itt, az 1697/79 rendelet 3. cikkében szereplő „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” jogfogalom értelmezésére tekintettel. Máskülönben, ha valamely tagállam jogosult lenne kiegészítő, konkuráló, igazságszolgáltatási hatalommal rendelkező testületet létrehozni, fennállna a veszélye annak, hogy megkerülik azokat az eljárási biztosítékokat, amelyeket a közösségi jog az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésére és az Alapjogi Charta 47. cikkére alapítva előír. Ez különösen érvényes a vámhatóság mint a végrehajtó államhatalom részére történő hatáskör-kiutalásra, amely alapjaiban ellentétes az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének és az Alapjogi Charta 47. cikkének szövegével.

–       Az ártatlanság vélelmének elve

58.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre tekintettel is célszerűnek tartom továbbá, hogy utaljak az EJEE 6. cikkének (2) bekezdésében rögzített alapelvre, miszerint a bűnösség törvényes bizonyításáig azt vélelmezik, hogy a büntetendő cselekmény miatt megvádolt személy ártatlan. Az Alapjogi Charta 48. cikke ennek megfelelően úgy szól, hogy minden személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították. Az ártatlanság vélelmének alapelvét – a jogállamiság elvének kifejeződéseként – az Európai Unió minden tagállamának jogrendjében elismerik.

59.      Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata magyarázatokkal szolgál arról, hogy mit kell az ártatlanság vélelmének elve alatt érteni. Ebből kiderül, hogy ez az elv különbözőképpen juthat kifejeződésre. Mégis, a jelen ügy szempontjából a következő lényeges jellemzőket állapíthatjuk meg.

60.      Az ártatlanság vélelmének alapelve csak olyan személyt illet meg, akit büntetendő cselekmény miatt vád alá helyeztek.(51) Kötelezi az államot, hogy a vádlottat úgy kezelje, mintha nem követett volna el bűncselekményt, mindaddig, amíg az állam a büntetőhatóságok alakjában elegendő bizonyítékot nem szolgáltatott, amely meggyőzte a független és pártatlan bíróságot a vádlott bűnösségéről. Rendszerint az ügyésznek kell kétséget kizáróan bizonyítania a vádlott bűnösségét. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának felfogása szerint a bizonyítási teher az ügyészségre hárul, és minden kétség a vádlott javára szól.(52)

61.      Továbbá, bíróság vagy hivatalos személy nem tehet olyan nyilatkozatot, hogy a vádlott bűnös valamely bűncselekmény elkövetésében, ameddig bíróság elé nem állították, és el nem ítélték. Sérül az ártatlanság vélelme, ha hivatalos személy a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyt érintő kijelentést tesz, utalva annak bűnösségére, anélkül hogy e bűnösséget a törvényi rendelkezéseknek megfelelően bebizonyították volna, és anélkül hogy a személy lehetőséget kapott volna arra, hogy éljen a védelemhez való jogával.(53) Ha a nyilvánosság előtt a tényállással kapcsolatban olyan nyilatkozatok hangzanak el, amelyek a büntetőeljárással összefüggésben állnak, tanácsos visszafogottnak lenni.(54)

62.      Ezen ítélkezési gyakorlat mögött egyrészt az a jogi meggyőződés áll, hogy csak a büntetőeljárás vezethet büntetőjogi bűnösség formális megállapításához, és így más állami szerv nem nevezhet valakit bűnösnek. Másrészt számításba veszi azt a körülményt, hogy állami hatóságok részéről gyanú nyilvános kinyilvánítása kedvezőtlen hatással lehet az egyén jogi helyzetére. Következésképpen a gyanúsítottnak a prejudikációval szembeni védelmét célozza.(55)

63.      Álláspontom szerint a megfizetésért felelős személy elfogadhatatlan prejudikációjának és nyilvános megbélyegzésének veszélyét hordozza magában az, ha a vámhatóság az utólagos beszedési eljárás keretei között a megfizetésért felelős személy cselekményének büntetendőségét megállapítja, mielőtt jogerős ítélet született volna. Ugyan a megfizetésért felelős személy megtámadhatná a hatóságok által kibocsátott vámhatározatot közigazgatási bíróság előtti kereset útján, és így védekezhetne magatartása büntetendőségének közvetett vádja ellen, azonban nem várható el az érintettől, hogy más jogvédelmi lehetőséget vegyen igénybe, mint azt, amelyet a büntető eljárásjog biztosít részére. Sokkal inkább a tagállam feladata, hogy teljesítse azokat a gondoskodási kötelezettségeit, amelyekre az EJEE(56) és a közösségi jog kötelezik. A vámhatóságnak a portugál kormány és a Bizottság által képviselt értelmezési jogköre ezért nem tekinthető összeegyeztethetőnek az Emberi Jogok Európai Bíróságának Minelli, Ribemont, Daktaras és Butkevičius ügyekben megfogalmazott ítélkezési gyakorlatával.(57) A megfizetésért felelős személy ezzel együtt járó alapjog-korlátozása nem indokolható a Közösségnek az esetleges, olyan vámok utólagos beszedésére vonatkozó érdekével, amelyeket valószínűleg a közösségi jog megsértésével nem szabtak ki.

c)      Végkövetkeztetések

64.      Mindezekből az következik, hogy a „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény” jogi fogalma a közösségi alapjogok fényében is a tagállami büntető eljárásjogra történő utalásként értendő. Következésképpen csak tagállami büntetőbíróság jogerős döntése rendelkezik a Közösség alkalmazandó utólagos beszedési jogára vonatkozó értelmezési hatással.

2.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

65.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésből már következik, hogy ügyészi döntés nem helyettesíthet jogerős bírói ítéletet. Továbbá figyelembe kell venni, hogy egyrészt az Európai Unió sok tagállamában az ügyészség szervezéstani és funkcionális tekintetben vagy a végrehajtó államhatalomnak van alárendelve, vagy mindenesetre úgy tekintendő, mint amely szoros kapcsolatban áll azzal,(58) és másrészt eljárásjogilag a büntetőbíró olyan végső döntési hatáskörrel rendelkezik, hogy a büntetőeljárás megszűnik, ha a büntető ítélet jogerőssé válik. A bűnösség törvényi bizonyítékát így csak jogerős bírói ítélet hozza meg.(59) Ez a következtetés egyébként egyezik a portugál kormány azon véleményével, miszerint az egyetlen lehetőség annak megállapítására, hogy ténylegesen „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményt” követtek el, az, hogy megvárják a büntetőeljárás végét.(60) Következésképpen a jogbiztonság érdekében csak ez a szuverén aktus a döntő, nem pedig az ügyészség vádja.

3.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

66.      Az ártatlanság vélelmének elve – amint az az EJEE 6. cikkének (2) bekezdéséből és az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából kiderül – megköveteli az ügyésztől, hogy kétséget kizáróan bizonyítsa be a vádlott bűnösségét.(61) Az általános felfogás szerint ugyanezen szabályból levezetett in dubio pro reo elv(62) a bírói ítélkezés keretei között is alkalmazandó. Az ártatlanság vélelme elvének különleges kifejeződéséről van tehát szó.

67.      Az ügyészséggel ellentétben ez az alapelv azonban a büntetőbíró számára nem bizonyítási szabály, hanem döntési szabály. Ez a parancs nem mondja meg a bírónak, hogy mikor legyenek kétségei, hanem csak azt, hogyan kell döntenie, ha kétségei vannak. Ha egy büntetőeljárásban nem lehet a szükséges bizonyossággal tisztázni, hogy a terhelt elkövetett‑e egy bizonyos bűncselekményt, az ártatlanságából kell kiindulni.(63) A büntető eljárásjog ezt a körülményt azáltal veszi számításba, hogy a bírótól a vádlott elítéléséhez alapvetően megköveteli, hogy minden ésszerű kétséget kizáróan biztos legyen annak bűnösségében, bár a bírói meggyőződés pontos követelményeit a nemzeti büntető eljárásjog határozza meg, és ezért azok tagállamonként eltérhetnek.(64) Az in dubio pro reo elv biztosítja a vádlottnak azt a jogot, hogy úgy kezeljék, mintha az ártatlansága bizonyított lenne.(65) Eszerint a büntetőeljárás és az alapjogvédelem szempontjából nem áll fenn minőségi különbség a bizonyítékok hiányában meghozott felmentő ítélet és az olyan felmentő ítélet között, amelyet az eredményezett, hogy kétséget kizáróan bebizonyosodott a vádlott ártatlansága.(66)

68.      Az 1697/79 rendelet 3. cikkében a tagállami büntető eljárásjogra való hivatkozás következménye az, hogy a Közösség kötött ezen eljárási alapelvekhez, így, ami az in dubio pro reo elv alkalmazását illeti, a rendelet végrehajtásával megbízott nemzeti hatóságok és a megfizetésért felelős személy viszonyában sem érvényesülhet más. Következésképpen az a megfizetésért felelős személy, akit bizonyítékok hiányában mentett fel büntetőbíróság, jogilag nem részesülhet rosszabb elbánásban, mint az, akinek kétséget kizáróan megállapították az ártatlanságát.

4.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésről

69.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy egyrészt milyen következmények származnak abból, hogy az ügyészség nem emel vádat a megfizetésért felelős személlyel szemben, mert álláspontja szerint nincsenek arra utaló jelek, hogy büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmények történtek volna. Másrészt arra a kérdésre kíván választ kapni, hogy ellentétes‑e egy ilyen döntéssel az, hogy keresetet indítanak a be nem szedett vámok beszedése érdekében.

70.      E kérdés tekintetében arra szeretnék emlékeztetni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 234. cikk szerint kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amellyel a Bíróság e bíróságok számára a közösségi jog olyan értelmezését nyújtja, amely szükséges az előttük folyamatban lévő ügy eldöntéséhez.(67)

71.      Ezen együttműködés keretében kizárólag a jogvitában eljáró, a meghozandó bírósági határozatért felelősséget viselő nemzeti bíróság dolga a jogvita jellegzetességeire tekintettel mind az előzetes döntéshozatalnak az ítélethozatalhoz való szükségességének, mind pedig az általa a Bíróság elé terjesztett kérdések jelentőségének megítélése. Tehát, ha az előterjesztett kérdések a közösségi jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles azokról határozni.(68)

72.      A Bíróság mindazonáltal azt is kimondta, hogy kivételes esetekben jogosult saját hatáskörének megállapítása céljából megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyek mellett a nemzeti bíróság hozzá fordult. Csak akkor utasíthatja el a határozathozatalt a nemzeti bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéséről, ha a közösségi jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma elméleti jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi adatok, amelyek az elé terjesztett kérdés hatékony megválaszolásához szükségesek.(69)

73.      Az együttműködés szelleme, amelyben az előzetes döntéshozatali eljárást le kell folytatni, ugyanis magában foglalja, hogy a nemzeti bíróság a maga részéről figyelemmel van a Bíróságra háruló feladatra, amely a tagállamok igazságszolgáltatásához való hozzájárulásból, és nem általános vagy elméleti kérdésekről való jogi véleménynyilvánításból áll.(70)

74.      Amennyiben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés annak az utólagos beszedési eljárásra vonatkozó esetleges joghatásait érinti, hogy az ügyészség lemond a vádemelésről, úgy álláspontom szerint összefüggés hiányában nem szükséges a kérdésfeltevés az alapeljárásbeli döntéshez. Mind az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből, mind a portugál kormány és a ZF Zefeser által a Bírósághoz benyújtott iratokból egyértelműen kiderül, hogy az ügyészség büntetőjogi nyomozása következtében csempészet, okirathamisítás, csalás és bűnszervezet létrehozása miatt vádat emelt a ZF Zefeser tagjai ellen valamely polgári és büntető ügyekben illetékes nemzeti bíróság, nevezetesen a Tribunal Judicial de Setúbal előtt, amely őket 2001. január 10‑i ítéletével felmentette. Ennek megfelelően az ügyészség részéről egyetlen időpontban sem merült fel a büntetőeljárás megszüntetése vagy a vádemeléstől való eltekintés kérdése.

75.      Ebből az következik, hogy a negyedik kérdés tisztán elméleti jellegénél fogva nem hasznos a nemzeti bíróság előtt függőben lévő jogvita megoldása szempontjából, és ez okból a Bíróságnak nem kell erről határoznia.

5.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdésről

76.      Ezzel ellentétben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdés ténylegesen kötődik az alapjogvitához, mivel a ZF Zefeser beadványaiból kiderül, hogy a Tribunal Judicial de Setúbal hivatalból megállapította a büntethetőség elévülését a csempészet és az okirathamisítás bűncselekményére, amely miatt e társaság tagjait vád alá helyezték.

77.      Az 1697/79 rendelet 3. cikkében a nemzeti büntetőjogra való hivatkozás hatása az, hogy a büntethetőség elévülését is szükségképpen a nemzeti jog határozza meg. Amint azt már az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés kapcsán kifejtettük, a vámhatóságot a közösségi jog alkalmazásakor köti az EK 10. cikk első bekezdése szerinti együttműködési kötelezettség értelmében vett hatékonyság elve. Ez az elv megfelel az EK 10. cikk második bekezdése szerinti kötelezettségnek, miszerint a tagállamok tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti a Szerződés célkitűzéseinek megvalósulását.

78.      A közösségi jognak a közösségi jogalkotó által az 1697/79 rendelet 3. cikkében szándékozott nemzeti büntetőjoghoz igazítását akadályozná, ha a vámhatóság a hároméves elévülési idő lejárta ellenére közigazgatási bírósági eljárást indíthatna a be nem szedett vámok behajtása érdekében, olyan vélt bűncselekményekre hivatkozva, amelyekkel kapcsolatban bíróság a büntethetőség elévülését állapította meg.

79.      A büntetőeljárásnak a büntethetőség elévülésének bekövetkezése miatt történő megszüntetése nem egy bizonyos magatartás büntethetőségének a büntető anyagi jog alapján történő megítélésén alapul, hanem eljárási akadály fennállásából adódik. A büntethetőség elévülése a jogalkotó azon akaratát fejezi ki, hogy a jogbiztonság érdekében bűncselekményeket csak meghatározott időn belül üldözzenek.

80.      Következésképpen ezt a jogalkotói akaratot a vámjog területén szintén figyelembe kell venni. Ha a büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény az illetékes büntetőbíróság megítélése szerint elévült, akkor a vámhatározat jogszerűségéről döntő közigazgatási bíróságnak tilos a vámjogra kiterjedő hatállyal az 1697/79 rendelet 3. cikke értelmében vett „büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekményből” kiindulnia.

81.      Ennek következtében a büntetőeljárásnak a büntethetőség elévülésének bekövetkezte miatt történt bírósági megszüntetése ellentétben áll a be nem szedett vámok beszedése iránti eljárás indításával, amennyiben a keresetet az 1697/79 rendelet 3. cikke értelmében vett hároméves elévülési idő lejártát követően nyújtják be. Ha a büntethetőség elévülési ideje azonban kevesebb, mint a hároméves általános elévülési idő, megindítható az adott kereset.

82.      A jelen ügyben az iratokból kiderül, hogy a büntethetőség elévülését bíróság megállapította, és a hároméves határidő lejárt. Így kizárt a be nem szedett vámok bírósági úton történő behajtása.

VII – Végkövetkeztetések

83.      A fenti fejtegetések alapján azt indítványozom, hogy a Bíróság a Supremo Tribunal Administrativo előzetes döntéshozatali kérelmére a következő választ adja:

„1)      Az utólagos beszedés iránti eljárás keretei között a büntetőügyben eljáró illetékes bíróság által végzett minősítést alapul kell vennie a vámhatóságnak az 1979. július 24‑i, 1697/79/EGK tanácsi rendelet 3. cikke értelmében vett »büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény« fennállásának megállapításakor.

2)      Az 1697/79 rendelet 3. cikkének tényállása csak akkor teljesül, ha a megfizetésért felelős személyt az érintett büntetőeljárásban jogerősen elítélték.

3)      Az 1697/79 rendelet 3. cikke értelmében vett »büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény« nem áll fenn, ha a bíróság a megfizetésért felelős személyt az in dubio pro reo elv alapján felmentette.

4)      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdést, hipotetikus jellege miatt, nem kell megválaszolni.

5)      A büntetőeljárásnak a büntethetőség elévülésének bekövetkezése miatt történő bírósági megszüntetése ahhoz vezet, hogy a be nem szedett vámok beszedésére vonatkozó eljárás az 1697/79 rendelet 3. cikke értelmében vett hároméves elévülési idő lejártát követően nem indítható meg, ha az utólagos beszedést azzal indokolják, hogy a megfizetésért felelős személy olyan cselekményt követett el, amely büntethetőségének elévülését bíróság megállapította. Ha a büntethetőség elévülésének határideje rövidebb, mint a hároméves általános elévülési idő, eljárás indítható a be nem szedett vámok beszedése érdekében.”

1 – Eredeti nyelv: német.

2 – HL L 197., 1. o.

3 – HL L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.

4 – Lásd a 2913/92 rendelet 251. cikkének (1) bekezdését.

5 – A C‑273/90. sz. ügyben 1991. november 27‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑5569. o.).

6 – A C‑201/04. sz. Molenbergnatie‑ügyben 2006. február 23‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑2049. o.) 39‑41. pontja.

7 – A C‑121/91. és C‑122/91. sz., CT Control (Rotterdam) és JCT Benelux kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. július 6‑án hozott ítélet (EBHT 1993., I‑3873. o.) 22. pontja; a C‑61/98. sz. De Haan‑ügyben 1999. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑5003. o.) 13. pontja; a C‑251/00. sz. Ilumitrónica‑ügyben 2002. november 14‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10433. o.) 29. pontja és a fent hivatkozott Molenbergnatie‑ügyben hozott ítélet 31. pontja.

8 – Hampel, H., Die Nacherhebung von Einfuhr- oder Ausfuhrabgaben nach dem Zollkodex, Zeitschrift für Zölle und Verbrauchsteuern, Nr. 3 (2000), 110. o. Scheuer, P., „Die Verjährung im gemeinschaftlichen Versandverfahren”, Recht der internationalen Wirtschaft, Nr. 12 (1994), 1038. o. arra utal, hogy sem a Vámkódex, sem az 1993. július 2‑i, a Vámkódex végrehajtási rendelkezéseit tartalmazó 2454/93/EGK bizottsági rendelet nem írja elő a visszaható hatály alkalmazását. A „régi” ügyeket ezért a tempus regit actum alapelv értelmében kell megoldani. Ez azt jelenti, hogy a tényállás jogkövetkezményeinek megítélése a kérdéses események bekövetkezésének idején érvényben lévő jogszabály alapján történik.

9 – Sack, J.. in: Dauses, M. (ed.), Handbuch des EU-Wirtschaftsrechts, C. II., 13. pont.

10 – Streinz, R., Europarecht, 5. kiadás, Heidelberg, 2001., 479. pont; Galera Rodrigo, S., Derecho aduanero español y comunitario, Madrid, 1995., 167–175. o.; Stettner, R., in: Dauses, M., (a 9. lábjegyzetben hivatkozott i.m.), B. III., 11. o.; Voß, R.–Grabitz–Hilf, Das Recht der Europäischen Union, EK 135. cikk, 4. pont (2004. januári kiegészítő füzet); Schütz, H.‑J.., Bruha, T., König, D., Casebook Europarecht, München, 2004., 294. o.

11 – Az EK 220. cikk első bekezdése által számára megállapított feladatból következik, hogy hatáskörének keretein belül biztosítja a jog tiszteletben tartását az EK‑Szerződés értelmezése és alkalmazása során. Lásd a 6/64. sz. Costa‑ügyben 1964. július 15‑én hozott ítéletet (EBHT 1964., 1141. és 1268. o.) és a 107/83. sz. Klopp‑ügyben 1984. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 2971. o.) 14. pontját.

12 – Az 5. lábjegyzetben hivatkozott ügyben hozott ítélet 13. pontja.

13 – Az 5. lábjegyzetben hivatkozott ügyben hozott ítélet 12. pontja.

14 – Fabian, F., „Erstattung, Erlass und Ausfuhrabgaben der Europäischen Gemeinschaft”, Studien zum internationalen Wirtschaftsrecht und Atomenergierecht, 91. kötet, 130. o., e fogalomban szintén a nemzeti jogra való hallgatólagos utalást lát azzal a következménnyel, hogy a nemzeti jog a közösségi jogon belül értelmezési hatással bír.

15 – Van Gerven főtanácsnok fent hivatkozott Meico-Fell‑ügyre vonatkozó 1991. szeptember 26‑án előterjesztett indítványának 5. pontja.

16 – Az Elsőfokú Bíróság T‑43/90. sz., Díaz García kontra Parlament ügyben 1992. december 18‑án hozott ítéletének (EBHT 1992., II‑2619. o.) 36. pontja. Ebben az ítéletben az Elsőfokú Bíróság a 37. pontban a köztisztviselők személyzeti szabályzata VII. melléklete 2. cikkének (4) bekezdésében foglalt „törvényileg tartásdíj fizetésére kötelez” fogalom tekintetében kifejtette, hogy sem a közösségi jog, sem a köztisztviselők személyzeti szabályzata nem nyújt a közösségi bíróságnak olyan iránymutatást, amely alapján autonóm értelmezés segítségével az meghatározhatná a törvényi tartásdíj-kötelezettség tartalmát és jelentőségét, amelyek alapján a köztisztviselőnek a szabályzat VII. melléklete 2. cikkének (4) bekezdése értelmében biztosítható a pótlék a tartásra jogosult gyermekei számára. Ezért meg kellett határozni, hogy a felperes mely nemzeti jogrend hatálya alá tartozott, és azt kellett vizsgálni, hogy ez a jogrend rá élettársa gyermekeivel szemben a szabályzat értelmében vett törvényi tartásdíj-kötelezettséget ró‑e.

17 – A 14. lábjegyzetben hivatkozott Fabian F., i.m. a visszatérítési/elengedési jogra és az utólagos beszedési jogra tekintettel utal arra, hogy – habár a Közösség ezt az anyagot rendeletekkel egységesen szabályozta – a tagállamok különböző nemzeti jogai a közösségi visszatérítési/elengedési jog és az utólagos beszedési jog részterületeire hatással voltak. Ennek kapcsán a nemzeti jog szabályozott területeken való hatásának két típusát kell megkülönböztetni: egyrészt a nemzeti jog hatással bírhat konkrét hivatkozás által, másrészt kiegészítő hatással bírhat általános hivatkozás útján. A két hatás együttesen is fennállhat, amint az például a visszatérítési/elengedési jog és az utólagos beszedési jog tekintetében a helyzet. Példaként a szerző az 1697/79 rendelet 3. cikkére és a Vámkódex 221. cikke (3) bekezdésének második mondatában szereplő, annak helyébe lépő rendelkezésre hivatkozik. Gellert, L., „Anwendbarkeit der nationalen Abgabenordnung auch nach In-Kraft-Treten des Zollkodexes”, Zeitschrift für Zölle und Verbrauchsteuern, 80. évf. (2004), 6. szám, 187. o. szerint a Vámkódex lehetőséget ad a jogalkalmazónak arra, hogy különböző jogkérdésekkel kapcsolatban továbbra is a nemzeti vámrendtartás rendelkezéseit alkalmazzák. Ez a lehetőség egyrészt a Vámkódex rendelkezéseiben a nemzeti jogra való hivatkozásból adódik, másrészt a vámhatóságra ruházott azon hatáskörből, hogy meghatározott részleteket maga szabályozzon, és végül a közigazgatási mérlegelési jogkör gyakorlásából azon esetekben, amelyekben a Vámkódex megengedi, hogy a vámhatóság mérlegelés alapján döntsön. Egy további lehetőség a nemzeti vámrendtartás alkalmazására azokban az esetekben adódik, amelyekben a Vámkódex határozatlan jogfogalmakat alkalmaz, amelyek tartalma nem következik a Vámkódexből.

18 – Witte, P. és Wolffgang, H.‑M., Lehrbuch des europäischen Zollrechts, 4. kiadás, Herne, Berlin, 2003., 35. o., utal arra, hogy a Tanács és a Bizottság végrehajtó szervek, amelyek csak szűk szerződési felhatalmazási keretek között cselekedhetnek, és nem rendelkeznek a nemzeti jogalkotó által élvezett tág cselekvési térrel.

19 – Az 5. lábjegyzetben hivatkozott Meico-Fell‑ügyben hozott ítélet 12. pontja.

20 – A 15. lábjegyzetben hivatkozott Meico-Fell ügyre vonatkozó indítvány 15. pontja.

21 – Amint azt Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok a C‑176/03. sz., Bizottság kontra Tanács ügyben 2005. május 26‑án tett indítványa (2005. szeptember 13‑án hozott ítélet, EBHT 2005., I‑7879. o.) 27. és azt követő pontjaiban kifejti, széleskörű az egyetértés abban, hogy a közösségi jog sem kifejezetten, sem hallgatólagosan nem jogosult büntetést elrendelni. Utal a 203/80. sz. Casati‑ügyben 1981. november 11‑én hozott ítélet (EBHT 1981., 2595. o.) 27. pontjára, amely szerint a büntetőhatalom főszabály szerint a tagállamok hatáskörébe tartozik. A Bíróság a C‑226/97. sz. Lemmens‑ügyben 1998. június 16‑án hozott ítéletének (EBHT 1998., I‑3711. o.) 19. pontjában és a C‑274/96. sz., Bickel és Franz ügyben 1998. november 24‑én hozott ítéletének (EBHT 1998., I‑7637. o.) 17. pontjában megállapította, hogy a büntetőjog és a büntető eljárásjog főszabály szerint a tagállamok hatáskörébe tartozik. Másrészt azonban elismert az, hogy a Közösség a tagállamokat az EK 10. cikkben lefektetett együttműködési elv alapján kötelezheti azon magatartásformák büntetőjogi megtorlására, amelyek sértik a közösségi jogrendet. A tagállamoknak a közösségi jog megsértésének megtorlására vonatkozó kötelezettségét érintő ítélkezési gyakorlat fejlődése tekintetében lásd az 50/. Amsterdam Bulb ügyben 1977. február 2‑án hozott ítéletet (EBHT 1977., 137. o.), a 68/88. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1989. szeptember 21‑én hozott ítéletet (EBHT 1989., 2965. o.) és a C‑186/98. sz., Nunes és de Matos ügyben 1999. július 8‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑4883. o.) 14. pontját.

22 – Voß, R., a 10. lábjegyzetben hivatkozott i.m., EK 135. cikk, 4. és 9. pont; Kahl, W., Kommentar zum EUV/EGV, 1. kiadás (1999), 10. cikk, 377. o., 24. pont, a „nemzeti eljárási és perrendtartások alkalmazásának alapelvéről” beszél, amelynek értelmében a közösségi jog végrehajtása a nemzeti joghoz, különösen a nemzeti közigazgatási és közigazgatási szervezési joghoz illeszkedik, amennyiben a közösségi jog nem tartalmaz erre vonatkozó szabályozást.

23 – Lenaerts, K., Arts, D. és Maselis, I., Procedural Law of the European Union, 2. kiadás, London, 2006., 83. o., 3–001. pont, utal arra, hogy a közösségi jogot főként a tagállami bíróságok alkalmazzák. Mivel a Közösség nem rendelkezik saját eljárásjoggal, az egyes tagállamok jogrendjének feladata, hogy meghatározza a bírósági hatáskört és az eljárási szabályokat a közösségi jog által az egyéneknek biztosított jogok végrehajtása kapcsán. Lásd ezzel kapcsolatban a 33/76. sz. Rewe‑ügyben 1976. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 1976., 1989. o.) 5. pontját; a 45/76. sz. Comet‑ügyben 1976. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 1976., 2043. o.) 13. pontját; a C‑312/93. sz. Peterbroeck‑ügyben 1995. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4599. o.) 12. pontját; a C‑453/99. sz., Courage és Crehan ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6297. o.) 29. pontját; a C‑13/01. sz. Safalero‑ügyben 2003. szeptember 11‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑8679. o.) 49. pontját és a C‑432/05. sz. Unibet‑ügyben 2007. március 13‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑2271. o.) 39. pontját.

24 – Az eljárási autonómia alapelve értelmében az alkalmazandó részletes eljárási szabályok az egyes tagállamok hazai jogrendjére tartoznak, ugyanakkor nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek ugyanilyen, de belső állami típusú tényállásokat szabályoznak (ekvivalencia kritérium), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy nehezíthetik el túlságosan a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a hatékonyság elve) (ebben az értelemben lásd többek között a 23. lábjegyzetben hivatkozott Peterbroeck‑ügyben hozott ítélet 12. pontját; a C‑78/98. sz., Preston és társai ügyben 2000. május 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑3201. o.] 31. pontját; a C‑201/02. sz. Wells‑ügyben 2004. január 7‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑723. o.] 65. és 67. pontját és a 23. lábjegyzetben hivatkozott Unibet‑ügyben hozott ítélet 43. pontját.

25 – Bár a Közösség célkitűzései a kezdetektől fogva túlmentek a tagállamok közötti vámunió puszta megteremtésén, annak kiemelkedő jelentősége egyértelműen következik abból, hogy a vámunió állandóan az első helyen szerepel a politikák között. A vámunió csaknem minden más célkitűzés és politika kiindulópontja. Az Európai Unió és a közös piac felállítását követően sem változott ez, habár a vámunió most már feloldódik a közös piacban és a kereskedelempolitikában, amely az integrációs haladás jele. Vámunió nélkül nem lehetséges sem közös közlekedés-, sem mezőgazdaság-politika. Vámunió nélkül nem létezhet a személyek és szolgáltatások szabad áramlása sem. Az áruk szabad mozgásához legalább annyiban szükséges a tőke szabad áramlása, hogy az áruszállítást meg kell fizetni. A vámjog nem egységes alkalmazása a forgalmi áramlások megváltozásához vezet, és így károsítja a Közösség pénzügyi érdekeit, főképp mivel a vámokat és azonos hatású díjakat már nem nemzeti szinten szedik be, hanem azok a Közösség feladatainak fedezetéül szolgálnak (ezzel kapcsolatban lásd a 9. lábjegyzetben hivatkozott Sack, J., i.m. 6–8. pontját).

26 – Lásd a C‑261/95. sz. Palmisani‑ügyben 1997. július 10‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑4025. o.) 28. pontját, a C‑90/94. sz. Haahr Petroleum ügyben 1997. július 17‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑4085. o.) 48. pontját és a C‑260/96. sz. Spac‑ügyben 1998. szeptember 15‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑4997. o.) 19. pontját.

27 – Schwarze, J., Europäisches Verwaltungsrecht, II. kötet, 1. kiadás, Baden-Baden, 1988., 1058. és azt követő oldalak, helyesen utal arra, hogy a közösségi jogalkotó céljainak egyike az 1697/79 rendelet kibocsátásakor éppen az volt, hogy a nemzeti közigazgatási jog háttérbe szorításával egységes eljárási szabályokat teremtsen, annak érdekében, hogy szembeszálljon az eltérő közigazgatási végrehajtás veszélyével.

28 – A 19/67. sz. Van der Vecht ügyben 1967. december 5‑én hozott ítélet (EBHT 1967., 445. és 461. o.), a 9/79. sz. Koschniske‑ügyben 1979. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 1979., 2717. o.) 6. pontja és a C‑372/88. sz. Cricket St. Thomas ügyben 1990. március 27‑én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑1345. o.) 19. pontja. A Bíróság ezen ítéletekben megállapította, hogy a közösségi rendeletek egységes értelmezésének szükségessége kizárja a rendelkezés elszigetelt szemlélését, és arra kötelez, hogy azt kétség esetén a többi nyelvi változat fényében értelmezzük és alkalmazzuk.

29 – A vámhatóság főszabály szerint köteles az utólagos beszedésre, hacsak nem érvényesül az 1697/79 rendelet 5. cikke (1) bekezdésének lehetetlenülési szabálya, illetve az 5. cikk (2) bekezdésének mérlegelési tényállása.

30 – Berr, C., és Trémeau, H., Le droit douanier communautaire et national, 7. kiadás, Párizs, 2006., arra utal, hogy a francia jog szerint a törvénysértések megállapítása ugyan főszabály szerint a police judiciaire tisztviselőinek hatáskörébe tartozik, a vámtisztviselők azonban történelmi okokból kiterjedt nyomozati hatáskörökkel rendelkeznek a vámjog területén (509. o.). Többek között nyomozhatnak az ügyészség vagy a nyomozati bíró megbízásából és felügyelete mellett. A bűnüldözési szervek és a vámhatóságok együttműködésének koordinálása érdekében 2002. december 5‑én rendelettel megalapították a „service national de douane judiciaire”‑t, amely a directeur général des douanes et droits indirects alá tartozik. Ezen hatóság feladata a nyomozás és bizonyítékok gyűjtése a vám- és adójog megszegése, védjegyhamisítás és -bitorlás, valamint az ezzel összefüggő bűncselekmények leküzdése kapcsán (510. és azt követő oldalak). Scheurmann‑Kettner, P., Abgabenordnung (Karl Koch, Rolf‑Detlef Scholtz kiadó), 5. kiadás, Köln, Berlin, Bonn, München, 1996., utal a német jogra, amely szerint a pénzügyi hatóságok (Finanzamt, Hauptzollamt, Bundesamt für Finanzen und Familienkasse [Pénzügyi igazgatóság, Fővámhivatal, Pénzügyi és Családi Pénztár Szövetségi Hivatal]) az adóbűncselekmények felderítése során hasonló nyomozati hatáskörökkel rendelkeznek, mint az ügyészség (397. §, 3–15. pont). Az ügyészség nyomozati monopóliumának korlátozása mellett hathatós érvek szólnak. Az adóbűncselekmények felderítése nem választható el az adóalapok felderítésétől, a pénzügyi hatóságok adóeljárásbeli feladataitól és a vámok és fogyasztási adók adófelügyeletének gyakorlásától. Az adóbűncselekményekkel kapcsolatos információt legtöbbször az adóeljárásban, mindenekelőtt helyszíni szemlén fedezik fel. Azzal, hogy a pénzügyi hatóságok az adóügyekben büntetőjogi nyomozást is végrehajtanak, kétszeres közigazgatási költséget, valamint az eljárás szükségtelen késedelmét kerüljük el, és kihasználjuk a pénzügyi hatóságok speciális szakmai tudását (386. §, 3. pont).

31 – Faucherand, P., „La lutte contre la fraude douanière: un impératif pour l’Union européenne”, Revue du marché unique européen, 1. sz. (1995), helyesen utal a vámhatóságok és a bíróságok hatásköre közötti elhatárolásra. Ezen nyomozati hatóságok feladata a csalások leküzdése terén abból áll, hogy a bíróságoknak megadják azokat bizonyítékokat, amelyek azokat meggyőzik a törvénysértés fennállásáról (78. o.). A büntetőeljárás megindítása rendszerint a nyomozás előrehaladott stádiumában következik be (81. o.); Berr, C. és Trémeau, H., a 30. lábjegyzetben hivatkozott i.m., utal a francia jognak a büntetőbíró meggyőződésére vonatkozó alapvető elvére (541. o.). Eszerint egyedül az ő felelőssége az elé benyújtott bizonyítékok és tények jogi értékelése (547. o.). A 30. lábjegyzetben hivatkozott Scheurmann-Kettner, P., i.m. értelmében (3. és azt követő pontok) a német jogban sem alakul másképp a helyzet. A pénzügyi hatóságok kötelesek hatáskörük keretei között minden bűncselekmény miatt fellépni, amennyiben elegendő ténybeli támpont létezik. Ha a nyomozás elegendő okot ad a közvád emeléséhez, a pénzügyi hatóságok a bírónál a büntetőparancs kibocsátását kérik, máskülönben az iratokat az ügyészségre nyújtják be. Az adóügyekben a bírósági eljárás előírt végrehajtása tekintetében, Németország és Franciaország vonatkozásban továbbá Bremer, H., Das deutsche und französische Steuerstrafrecht und Verfahrensrecht im Vergleich, Baden-Baden, 2003., 210. és 227. o.; Witte, P., Zollkodex, 3. kiadás, München, 2002., 221. cikk., 8. pont, utal a hatáskör hasonló felosztására az osztrák jogban, mivel büntetendő cselekménynek csak olyan pénzügyi bűncselekmények számítanak, amelyeket kizárólag bíróság vagy fellebbezési testület előtt lehet tárgyalni.

32 – Sánchez, P., „Conference of the Chief Justices of the Supreme Courts and Attorney-Generals of the Countries of the European Union (Lisszabon, 1994. május 18–21.)”, Boletim de documentação e direito comparado, 59/60. sz., 1994‑es évfolyam, 453. o., hangsúlyozza, hogy a spanyol jogrend tekintetében a nyomozati jogosultságokat nem szabad összekeverni az ítélkezési funkcióval, mivel az utóbbi a spanyol alkotmány 117. cikkének (3) bekezdése értelmében a bíróknak van fenntartva.

33 – Az Amszterdamban meghozott döntések alapján az igazságszolgáltatási és belügyi együttműködésre vonatkozó szabályokat a Maastrichti Szerződésnek megfelelően a kormányközi együttműködés területéről (harmadik pillér) részben az EK területei közé helyezték át. A vámügyi együttműködésről szóló EK 135. cikk új, saját cím alatt került bevezetésre a közösségi hatáskörök területei közé. A büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés azonban továbbra is a kormányközi együttműködés területéhez tartozik. Ez az együttműködés az EU 29. cikk második bekezdése, valamint az EU 30. cikk (1) bekezdésének a) pontja értelmében a vámhatóságokra is kiterjed, amennyiben azok bűncselekmények üldözésével foglalkoznak (lásd a 10. lábjegyzetben hivatkozott Voß, R., i.m., EK 135. cikk, 2. és azt követő pontok).

34 – Faucherand, P., a 31. lábjegyzetben hivatkozott i.m., 87. o., kiemeli azt a tényt, hogy közösségi szinten az intézkedések tervezésekor a tagállamok közigazgatásai közötti, a csempészet leküzdése területén folytatott együttműködés javítása céljából figyelni kell arra, hogy a bűnüldöző szervek és büntetőbíróságok tevékenysége ne sérüljön.

35 – Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok a 21. lábjegyzetben hivatkozott C‑176/03. sz., Bizottság kontra Tanács ügyben tett indítványa 78. pontjában utal arra, hogy az EK 135. cikk értelmében vett „büntető igazságszolgáltatást” a büntetőjog alkalmazására vonatkozó hatáskörként kell érteni, amely kétségkívül a büntető igazságszolgáltatás bíráié.

36 – Van Gerven főtanácsnok 15. lábjegyzetben hivatkozott Meico-Fell‑ügyben tett indítványának 5. pontja.

37 – Van Gerven főtanácsnok 15. lábjegyzetben hivatkozott Meico-Fell‑ügyben tett indítványának 8. pontja, habár az adott tagállami bíróságnak, amint azt Van Gerven főtanácsnok megállapítja, nem kell szükségképpen büntetőbíróságnak lennie.

38 – Lásd a 2/94. sz. 1996. március 28‑i vélemény (EBHT 1996., I‑1759. o.) 33. pontját, valamint a 7/56., 3/57. és 7/57. sz., Algera és társai kontra az ESZAK Közgyűlése egyesített ügyekben 1957. július 12‑én hozott ítéletet (EBHT 1957., 81. és 117. o.); a 29/69. sz. Stauder‑ügyben 1969. november 12‑én hozott ítélet (EBHT 1969., 419. o.) 7. pontját, és a C‑299/95. sz. Kremzow‑ügyben 1997. május 29‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑2629. o.) 14. pontját.

39 – Lásd például a 4/73. sz. Nold kontra Bizottság ügyben 1974. május 14‑én hozott ítéletet (EBHT 1974., 491. o.); a 44/79. sz. Hauer‑ügyben 1979. december 13‑án hozott ítélet (EBHT 1979., 3727. o.) 15. pontját; a 222/84. sz. Johnston‑ügyben 1986. május 15‑én hozott ítélet (EBHT 1986., 1651. o.) 18. pontját és a C‑7/98. sz. Krombach‑ügyben 2000. március 28‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1935. o.) 25. pontját.

40 – A 201/85. és 2002/85. sz., Klensch és társai egyesített ügyekben 1986. november 25‑én hozott ítélet (EBHT 1986., 3477. o.) 8. pontja; az 5/88. sz. Wachauf‑ügyben 1989. július 13‑án hozott ítélet (EBHT 1989., 2609. o.) 19. pontja; a C‑260/89. sz. ERT‑ügyben 1991. június 18‑án hozott ítélet (EBHT 1991., I‑2925. o.) 42. pontja; a C‑2/92. sz. Bostock‑ügyben 1994. március 24‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑955. o.) 16. pontja; a C‑351/92. sz. Graff‑ügyben 1994. július 14‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑3361. o.) 17. pontja és a C‑292/97. sz., Karlsson és társai ügyben 2000. április 13‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑2737. o.) 37. pontja.

41 – Moitinho de Almeida, J. C., „Protección de los derechos fundamentales en la jurisprudencia del TJCE”, El Derecho comunitario europeo y su aplicación judicial (Gil Carlos Rodríguez Iglesias és Diego Liñan Nogueras kiadó), Madrid, 1993., 113. o.; Brosius‑Gersdorf, F., Bindung der Mitgliedstaaten an die Gemeinschaftsgrundrechte – Die Grundrechtsbindung der Mitgliedstaaten nach der Rechtsprechung des EuGH, der Charta der Grundrechte der Europäischen Union und ihre Fortentwicklung, Berlin, 2005., 17–20. o.; Jürgensen, T. és Schlünder, I., „EG-Grundrechtsschutz gegenüber Maßnahmen der Mitgliedstaaten”, Archiv des öffentlichen Rechts. Nr. 2 (1996), 208. és azt követő oldalak; Schütz, H.‑J., Bruha, T. és König, D., a 10. lábjegyzetben hivatkozott i.m., 70., 294. és 883. o., szerint a tagállamokat kötik a közösségi jogi alapvető jogok, ha és amennyiben a „Szerződések hatálya alatt” cselekszenek. Ez vitathatatlanul érvényes a közösségi jog végrehajtása során, mivel a tagállamok, amelyek rendszerint a végrehajtási hatáskörrel rendelkeznek, funkcionálisan „közösségi hatóságokként” járnak el; Herrero de la Fuente, A., La Carta de derechos fundamentales de la Unión Europea – Una perspectiva pluridisciplinar, Zamora, 2003., 229., 230. és 235. o., utal arra, hogy a közösségi alapjogokra mind a közösségi szervekkel, mind a tagállami szervekkel szemben lehet hivatkozni, ha ezek közösségi jogi normákat alkalmaznak.

42 – A 40. lábjegyzetben hivatkozott Bostock‑ügyben hozott ítélet 16. pontja és a 40. lábjegyzetben hivatkozott ERT‑ügyben hozott ítélet 42. pontja.

43 – Az Európai Unió Nizzában, 2000. december 7‑én kihirdetett Alapjogi Chartája (HL C 364., 1. o.). Az Alapjogi Chartát sem a Szerződések közé nem vették fel, sem az EU 6. cikkének (2) bekezdése nem hivatkozik arra. Elsősorban politikai nyilatkozatról van szó, amelyhez többek között az Európai Bizottság és az Európai Parlament kötve érzi magát. Ugyan nem hagyható figyelmen kívül a Charta alkotójának kifejezetten kinyilvánított akarata, amely azt nem látta el jogi kötőerővel, mindazonáltal egyetértek Léger főtanácsnok felfogásával, hogy elhibázott lenne megfosztani azt minden jelentőségétől (lásd Léger főtanácsnok C‑353/99. P. sz., Tanács kontra Hautala ügyben 2001. július 10‑én tett indítványának [2001. december 6‑án hozott ítélet, EBHT 2001., I‑9565. o.] 73–86. pontját). Sokkal inkább a közös európai értékek konkretizálásának tekinthető. Így nyilvánvaló, hogy a közösségi jog alkalmazásakor hivatkozunk arra (lásd például az Alapjogi Chartára történő hivatkozást Alber főtanácsnok C‑340/99. sz. TNT Traco ügyben 2001. február 1‑jén tett indítványának [EBHT 2001., I‑4109. o.] 94. pontjában; Tizzano főtanácsnok C‑173/99. sz. BECTU‑ügyben 2001. február 8‑án tett indítványának [EBHT 2001., I‑4881. o.] 26–28. pontjában; Mischo főtanácsnoknak C‑122/99. P. és C‑125/99. P. sz., D és Svédország kontra Tanács egyesített ügyekben 2001. február 22‑én tett indítványának [EBHT 2001., I‑4319. o.] 97. pontjában; Jacobs főtanácsnok C‑377/97. sz., Hollandia kontra Parlament és Tanács ügyben 2001. június 14‑én tett indítványának [EBHT 2001., I‑7079. o.] 197. pontjában; Geelhoed főtanácsnok C‑413/99. sz., Baumbast és R ügyben 2001. július 5‑én tett indítványának [EBHT 2002., I‑7091. o.] 59. és 110. pontjában; Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok C‑208/00. sz. Überseering‑ügyben 2001. december 4‑én tett indítványának [EBHT 2002., I‑9919. o.] 59. pontjában). Lásd ebben az értelemben továbbá Poiares Maduro, M., „The double constitutional life of the Charter of Fundamental Rights”, Unión Europea y derechos fundamentales en perspectiva constitucional, Madrid, 2004., 306. o.; Schmitz, T., „Die Charta der Grundrechte der Europäischen Union als Konkretisierung der gemeinsamen europäischen Werte”, Die Europäische Union als Wertegemeinschaft, Berlin, 2005., 85. o., valamint Beyer, U., Oehme, C. és Karmrodt, F., „Der Einfluss der Europäischen Grundrechtecharta auf die Verfahrensgarantien im Unionsrecht”, Beiträge zum Transnationalen Wirtschaftsrecht, 34. füzet, 2004. november, 14. o.). Az Alapjogi Chartára újabban az Emberi Jogok Európai Bírósága is hivatkozik, hogy az EJEE ötvenéves cikkeit korszerűen értelmezhesse (lásd például az EJEB, 2002. július 11‑i Goodwin kontra Egyesült Királyság ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára, 2002‑VI., 100. §). Az Európai Közösségek Bírósága a 23. lábjegyzetben hivatkozott Unibet‑ügyben hozott ítélet 39. pontjában először hivatkozott arra a hatékony jogvédelemmel összefüggésben.

44 – A 39. lábjegyzetben hivatkozott Krombach‑ügyben 2000. március 28‑án hozott ítélet 26. pontja, a C‑185/95.  P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑8417. o.) 20. és azt követő pontjai és a C‑174/98. P. és C‑189/98. P. sz., Niederlande és Van der Wal kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. január 11‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1. o.) 17. pontja.

45 – Haase, K., Die Anforderungen an ein faires Gerichtsverfahren auf europäischer Ebene, Berlin, 2006., 282. o., szerint a közösségi jogi tisztesség elve tárgyi hatálya – ellentétben az EJEE 6. cikkében biztosított tisztesség elvével, amely szövege alapján csak polgári és büntetőeljárásban alkalmazható –, a közösségi jog általános jogelveként a kezdetektől minden eljárástípusra alkalmazandó. Lásd mind a Bíróság 85/76. sz., Hoffmann-La Roche kontra Bizottság ügyben 1979. február 13‑án hozott ítéletének (EBHT 1979., 461. o.) 9. pontját, mind az Elsőfokú Bíróság T‑348/94. sz., Enso Española kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének (EBHT 1998., II‑1875. o.) 80. pontját és a T‑213/95. sz. és T‑18/96. sz., SCK és FNK kontra Bizottság egyesített ügyekben 1997. október 22‑én hozott ítélet (EBHT 1997., II‑1739. o.) 53. és azt követő pontjait.

46 – Cunha Rodrigues, J. N., „Discours de son Excellence le Procureur Général de la République, Conference of the Chief Justices of the Supreme Courts and Attorney-Generals of the Countries of the European Union”, a 32. lábjegyzetben hivatkozott i.m., 19. és azt követő oldalak, hivatkozik a büntető igazságszolgáltatás területén a bíróságok kizárólagos hatáskörére. Továbbá utal arra a nehézségre, hogy a társadalom bűncselekményekkel szembeni védelmét összhangba kell hozni az eljárási garanciák megóvásával. Bacigalupo, E., Justicia penal y derechos fundamentales, Madrid, 2002., 134. o., a büntetőeljárás céljának a bűnösök elítélését és az ártatlanok védelmét tekinti.

47 – De Figueiredo Dias, J., Direito processual penal, Coimbra, 2004., 303. és azt követő oldalak, a büntető igazságszolgáltatás függetlenségében a hatalommegosztás elvének kifejeződését fedezi fel. Indokoltnak látja ezt az elkülönítést azon növekvő társadalmi funkció által is, amelyet a büntetőbírónak el kell látnia. Bacigalupo, E., a 46. lábjegyzetben hivatkozott i.m., 14. o., leírja az első független büntetőbíróságok kialakulásának történetét a 18. és 19. század Európájában, az abszolutisztikus korszak végén.

48 – Lásd Ovey, C. és White, R., Jacobs and White, The European Convention on Human Rights, 3. kiadás, Oxford, 2002., 141. o.; Soyer, J.‑C. és de Salvia, M., La Convention européenne des droits de l’homme – Commentaire article par article (Decaux, E. és Imbert, P.‑H. kiadó), 2. kiadás, Párizs, 1999., 254. o.

49 – Lásd például az EJEB, 1976. június 8‑i Engel kontra Hollandia ítéletet, A. sorozat, 22. szám, 81. § és az 1993. február 25‑i Funke kontra Franciaország ítéletet, A. sorozat, 256‑A. szám, 44. §.

50 – Lásd Ovey, C. és White, R., 48. lábjegyzetben hivatkozott i.m., 143. o. Az 1982. július 15‑i Eckle kontra Németország ítéletben, A. sorozat, 51. szám, (1983) 73. §, az Emberi Jogok Európai Bírósága a következőképpen határozza meg a „büntetőjogi vád” fogalmát: „»Charge«, for the purposes of Article 6 par. 1 (art. 6-1), may be defined as »the official notification given to an individual by the competent authority of an allegation that he has committed a criminal offence«”. Eszerint az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének védelme az egész eljárásra vonatkozik, beleértve a jogorvoslati eljárást és az elmarasztaló ítéletet is: „As regards the end of the »time«, in criminal matters the period governed by Article 6 par. 1 covers the whole of the proceedings in issue, including appeal proceedings” (76. §).

51 – X kontra Német Szövetségi Köztársaság, Nr. 4483/70 – a keresetet, mint elfogadhatatlant, elutasították.

52 – EJEB, 1988. december 6‑i Barberà, Messegué és Jabardo kontra Spanyolország ítélet, A. sorozat, 146. szám (1989), 77. §.

53 – Az 1983. március 25‑i Minelli kontra Svájc ítéletben, A. sorozat, 62. szám (1983), 38. § az Emberi Jogok Európai Bírósága az ártatlanság vélelmének terjedelmével kapcsolatban úgy határozott, hogy az EJEE 6. cikke (2) bekezdésének megsértése az a bírósági döntés, amely az eljárást az elévülés miatt szünteti meg, ha azt a látszatot kelti, hogy a bíró a vádlottat bűnösnek tartotta. A konkrét ügyben olyan eljárásjogi szabályról volt szó, amely a vádlott költségviselési kötelezettségét tartalmazta, ha pervesztessége előre látható volt. Az EJEB úgy döntött, hogy a svájci bíróság indoklása az óvatos szóhasználat („in all probability”, „very probably”) ellenére olyan megjegyzéseket tartalmazott, amelyek nem egyeztethetők össze az EJEE 6. cikkének (2) bekezdésével. Az 1995. február 10‑i Allenet de Ribemont kontra Franciaország ítélet, A. sorozat, 308. szám, (1995), 37. és 41. §, magas rangú rendőrtiszt és a francia belügyi miniszter a Ribemont elleni, gyilkosságra való felbujtás vádjára vonatkozó kijelentéseit érintette egy olyan sajtótájékoztató keretei között, amelyre a büntetőeljárással párhuzamosan került sor. A Bíróság ezen nyilatkozatokat úgy értékelte, mint amelyek állami szervként megállapítják Ribemont bűnösségét, és amelyek alkalmasak voltak arra, hogy befolyásolják a közvéleményt, és az illetékes bírói fórumot megelőzve prejudikáljanak. A 2000. október 10‑i Daktaras kontra Litvánia ítélet, 42095/98. sz. egyéni panasz, 42. §, egy ügyész olyan kijelentéseit érintette egy nyomozás keretei között, amelyekből azt lehetett kivenni, hogy a vádlott bűnösségét már bebizonyították. A Bíróság először is arra emlékeztetett, hogy az ártatlanság vélelmének elvét a nyomozati eljárás megszüntetéséről döntő ügyész is megsértheti. Habár a Bíróság szerencsétlennek tartotta a „bebizonyosodott” kifejezést, nem állapította meg azonban az EJEE 6. cikke (2) bekezdésének megsértését, tekintettel a különleges körülményekre, amelyek között a kifejezést használták. A 2005. április 8‑i A. L. kontra Németország ítéletben, 72758/01. sz. egyéni panasz, 31. §, az Emberi Jogok Európai Bírósága utalt a Daktaras kontra Litvánia ítéletben tett megállapításaira, emlékeztetett arra, hogy „a 6. cikk (2) bekezdése értelmében vett ártatlanság vélelme a 6. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes büntetőeljárás egyik jellemzője. Sérül, amikor hivatalos személy bűncselekménnyel vádolt személyt érintő kijelentésével annak bűnösségét nyilvánítja ki, hacsak ezt a személyt a törvényi rendelkezéseknek megfelelően nem nyilvánították bűnösnek. Ha a formális kijelentés hiányzik is, elegendő az, hogy bizonyos okok utalnak arra, hogy a hivatalos személy az érintett személyt bűnösnek tartja.”

54 – A 2002. március 26‑i Butkevičius kontra Litvánia ítélet, 48297/99. sz. egyéni panasz, 51–54. §, a litván főügyész és az országgyűlés elnöke sajtóban tett kijelentéseit érintette az egykori védelmi miniszter, Butkevičius korrupció gyanúja miatt történt letartóztatását követően. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a hivatalos személyek ezen kijelentéseit alkalmasnak tartotta arra, hogy a nyilvánosságot arra vezessék, hogy a vádlott bűnösségéből induljanak ki már az elítélést megelőzően. Ennek következtében az EJEE 6. cikke (2) bekezdésének megsértését állapította meg.

55 – Frowein, J., „Zur Bedeutung der Unschuldsvermutung in Art. 6 Abs. 2 der Europäischen Menschenrechtskonvention”, Recht als Prozess und Gefüge: Festschrift für Hans Huber zum 80. Geburtstag, Bern, 1981., 554–556. o., kommentálja az Emberi Jogok Európai Bizottságának döntését a Petra Krause kontra Svájc panasz kapcsán, amelyben a svájci igazságügy miniszternek televízióban tett nyilatkozatával kapcsolatban kifogásolták, hogy az sértette az EJEE 6. cikkének (2) bekezdését. Ebben ugyanis az akkor letartóztatott Petra Krausét robbanóanyaggal kapcsolatos bűncselekmény tettesének nevezték. A Bizottság megerősítette az EJEE 6. cikke (2) bekezdésének alkalmazhatóságát, azon indokolással, hogy ez a szabály azt az alapvető elvet tartalmazza, hogy senkit nem nevezhetnek a hatóságok bűnösnek egy büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény elkövetése miatt, anélkül hogy ezt a bűnösséget bíróság megállapította volna. A szerző megjegyzi – utalva az Emberi Jogok Európai Bizottságának fejtegetéseire –, hogy jelentős kihatással járhat a gyanú erőteljes kijelentése. Különösen a bírósági eljárásra lehet befolyással, ha ezáltal sajtókampány alakul ki, vagy fennáll a bíró befolyásolásának egyéb veszélye.

56 – Haase, K., a 45. lábjegyzetben hivatkozott i.m. 92. o., emlékeztet arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága a prejudikáló sajtónyilatkozatok kapcsán megállapította, hogy a Szerződő Felek az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése alapján bizonyos védelmi kötelezettséggel rendelkeznek. Eszerint az államok aktívan – pozitív intézkedések által – kötelesek gondoskodni arról, hogy a sajtó a folyamatban lévő büntetőügyek kapcsán a szükséges tárgyilagosság határai között maradjon.

57 – Lásd az 55. lábjegyzetet.

58 – Több tagállami jogrendben az ügyészségé a büntetőeljárás lefolytatásáért való kizárólagos felelősség, és ennek megfelelően az rendelkezik a kizárólagos vádemelési joggal. Feladata a nyomozás megindítása és az adott cselekmény miatt vád emelése bíróság előtt. Sem saját megfontolásából nem dönt (opportunitás elve), sem törvény nem kötelezi erre (törvényesség elve). Az ügyészséggel kapcsolatos fő gond azt a kérdést érinti, hogy adottak‑e a körülmények a politikai befolyástól mentes feladatteljesítésre, amely befolyás által sérülhet a pártatlanság kötelezettsége. Problematikus ebben az összefüggésben az a tény, hogy az ügyészség gyakran szoros kapcsolatban áll a végrehajtó hatalommal, sőt, alá van annak rendelve (lásd ezzel kapcsolatban „Conference of the Chief Justices of the Supreme Courts and Attorney-Generals of the Countries of the European Union”, a 32. lábjegyzetben hivatkozott i.m. 484. és azt követő oldalak). Az autonómiával és a portugál „Ministério Público” közigazgatási felépítésével kapcsolatban lásd Pereira, R., „O domínio do inquérito pelo Ministério Público”, Jornadas de direito processual penal e direitos fundamentais(Organizadas pela Faculdade de Direito da Universidade de Lisboa e pelo Conselho Distrital de Lisboa da Ordem dos Advogados, com a colaboração do Goethe Institut), Coimbra, 2004., 128–130. o. De Figueiredo Dias, J. szerint, a 47. lábjegyzetben hivatkozott i.m. 362–368. o., ítélkezési hatáskör nélkül a portugál Ministério Público nem sorolható az igazságszolgáltatáshoz. Az igazságszolgáltatási hatáskör a portugál alkotmány értelmében csak a bíróságoknak van fenntartva. Viszonylagos autonómiája alapján mindazonáltal a Ministério Público hidat képez a végrehajtó és bírói hatalom között.

59 – Lásd továbbá Meyer-Ladewig, J., Konvention zum Schutz der Menschenrechte und Grundfreiheiten – Handkommentar, Baden-Baden, 2003., 6. cikk, 85. pont, amely szerint a bűnösség törvényi bizonyítékát a jogerős bírói ítélet adja.

60 – Lásd a portugál kormány írásbeli észrevételeinek 55. és azt követő oldalait.

61 – Az 52. lábjegyzetben hivatkozott Barberà, Messegué és Jabardo kontra Spanyolország ítélet, 77. §.

62 – Bacigalupo, E., a 46. lábjegyzetben hivatkozott i.m. 145. o., utal arra, hogy az alapvető jogok elmélete és a mai eljárásjog értelmében az in dubio pro reo elv az ártatlanság vélelmének biztosítása alapjogának lényeges része. Amikor az ártatlanság vélelmének alapelve nem vezethető le közvetlenül a nemzeti jogból, a szakirodalom az EJEE 6. cikkének (2) bekezdésére utal, egyetértés áll fenn a tekintetben, hogy ez a szabály ugyancsak az in dubio pro reo elv megóvására kötelez. Hasonlóan Marques da Silva, G., Curso de processo penal, 2. kötet, Lisszabon, 1993., 92. és azt követő oldalak, amely az in dubio pro reo elvet az ártatlanság vélelméből vezeti le. Walter, T., „Die Beweislast im Strafprozess”, Juristenzeitung, 2006., 344. o., ugyanakkor az in dubio pro reo elvet a jogállamiság elvéből vezeti le, és indoklásképpen utal a kétségre vonatkozó szabály és az ártatlanság vélelme eltérő védelmére. Utóbbi szélesebb körű, mert akkor is érvényesül, ha a bíróságnak soha még a legkisebb kételye sincs, melynek következménye, hogy az ítéletig a vádlott ártatlannak számít. Másrészről viszont a kétségre vonatkozó parancs szélesebb, mint az ártatlanság vélelme, mert olyan körülményeket is átfog, amelyek csak az eljárásjog területén bírnak jelentőséggel, mint például a cselekmény időpontja mint az elévülés feltétele.

63 – De Figueiredo Dias, J., a 47. lábjegyzetben hivatkozott i.m., 213. o.; Tome Garcia, J. A., Derecho procesal penal (Andrés de la Oliva Santos és mások kiadó), Madrid, 1993., 453. o.

64 – Az 1990. szeptember 27‑i Windisch kontra Ausztria ítélet, 12489/86. sz. egyéni panasz, 25. §.

65 – Walter, T., a 62. lábjegyzetben hivatkozott i.m. 348. és azt követő oldalak, utal arra, hogy az in dubio pro reo elv általában a vádlott javára történő döntésre kötelez. Ez a döntés a mindenkori kétség tárgyához igazodik. A nyomozás során és az elsőfokú bírósági eljárásban az eljárási akadályokra és feltételekre tekintettel a kedvező döntés mindig az eljárás megszüntetése.

66 – De Figueiredo Dias, J., a 47. lábjegyzetben hivatkozott i.m., kifejti, hogy a büntetőeljárásban a bizonyítékok hiányában meghozott felmentő ítélet nem a vádlottat hátrányosan érintő döntés, ha a vádat az ügyészség emeli (212. o.). Az előterjesztett bizonyítékok meggyőző erejére vonatkozó ésszerű kétségek fennállásának a szerző érvelése értelmében az a hatása, hogy ugyanazon jogkövetkezményeknek kell bekövetkezniük, mint a vádlott ártatlanságának kétséget kizáró megállapításának esetén (215. o.).

67 – Lásd többek között a C‑83/91. sz. Meilicke‑ügyben 1992. július 16‑án hozott ítélet (EBHT 1992., I‑4871. o.) 22. pontját és a C‑380/01. sz. Schneider‑ügyben 2004. február 5‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑1389. o.) 20. pontját.

68 – A 67. lábjegyzetben hivatkozott Schneider‑ügyben hozott ítélet 21. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

69 – Lásd a 244/80. sz., Foglia kontra Novello ügyben 1981. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 1981., 3045. o.) 18. pontját; a C‑422/93., C‑423/93. és C‑424/93. sz., Zabala Erasun és társai egyesített ügyekben 1995. június 15‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑1567. o.) 29. pontját; és a 67. lábjegyzetben hivatkozott Schneider‑ügyben hozott ítélet 22. pontját. Lásd végül Tizzano főtanácsnok C‑165/03. sz. Längst‑ügyben 2005. január 18‑án tett indítványának (2005. június 30‑án hozott ítélet, EBHT 2005., I‑5640. o.) 45. pontját és ugyanebben az ügyben a 2005. június 30‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑5637. o.) 30‑35. pontját.

70 – A 67. lábjegyzetben hivatkozott Schneider‑ügyben hozott ítélet 23. pontja.

Full & Egal Universal Law Academy