EUR-Lex -  62009CC0118 - HU

VERICA TRSTENJAK

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2010. június 2.1(1)

C‑118/09. sz. ügy

Mag. lic. Robert Koller

(Az Oberste Berufungs- und Disziplinarkommission [Ausztria] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az EK 234. cikk értelmében vett nemzeti bíróság fogalma – Oberste Berufungs- und Disziplinarkommission – 89/48/EGK irányelv– Személyek szabad mozgása – A szakoktatás és szakképzés elismerése – Az 1. cikk a) pontja – Az oklevél fogalma – Az ügyvédi szakma megkezdése – Azon tagállamtól eltérő állam szakmai kamarájába történő felvétel, amelynek képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványát egyenértékűnek fogadták el – Joggal való visszaélés”

I –    Bevezetés

1.        A jelen előzetes döntéshozatalra utalással a Bíróságot – az EK 234. cikk(2) értelmében – arra kérik fel, hogy foglaljon állást a legalább hároméves szakoktatást és szakképzést lezáró felsőfokú oklevelek elismerésének általános rendszeréről szóló, 1988. december 21‑i 89/48/EGK tanácsi irányelv(3) értelmezésével kapcsolatban. Pontosabban, az Oberste Berufungs- und Disziplinarkommission (a továbbiakban: OBDK) lényegében azt kérdezi, hogy a 89/48 irányelv célkitűzéseire tekintettel megengedett‑e, hogy egy közösségi állampolgárt, aki felsőfokú tanulmányait teljes egészében a származási országában, Ausztriában folytatta, és aki a képesítés megszerzéséről szóló osztrák tanúsítványa Spanyolországban történő honosítása útján olyan oklevelet szerzett, amely lehetővé tette számára az ügyvédi szakma megkezdését, illetve gyakorlását ebben az országban, megillesse a spanyol oklevelének Ausztriában való kölcsönös elismerése abból a célból, hogy ezt a szakmát a származási államában gyakorolhassa, jóllehet Spanyolországban nem szerezte meg az Ausztriában előírt mértékű szakmai tapasztalatot.

II – Jogi háttér

A –    A közösségi szabályozás

2.        Mielőtt 2007. október 20‑ával hatályon kívül helyezte a szakmai képesítések elismeréséről szóló 2005/36 irányelv(4), az alapügyben ratione temporis alkalmazandó 89/48 irányelv szabályozta a legalább hároméves szakoktatást és szakképzést lezáró felsőfokú oklevelek kölcsönös elismerését.

3.        A 89/48 irányelv első preambulumbekezdése értelmében:

„[M]ivel a Szerződés 3. cikkének c) pontja értelmében a személyek és a szolgáltatások tagállamok közötti szabad mozgását gátló akadályok eltörlése a Közösség egyik alapvető célkitűzése; mivel ez a tagállamok állampolgárai számára azt a lehetőséget jelenti, hogy önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként gyakorolják foglalkozásukat egy másik tagállamban, mint ahol képesítésüket megszerezték[.]”

4.        Ezen irányelv harmadik preambulumbekezdése kifejti:

„[M]ivel annak érdekében, hogy mihamarabb eleget lehessen tenni a szakoktatásukat és szakképzésüket lezáró, felsőfokú oklevéllel rendelkező közösségi állampolgárok elvárásainak, akiknek az oklevelét nem abban a tagállamban állították ki, mint amelyben foglalkozásukat gyakorolni kívánják, be kell vezetni az oklevelek elismerésének egy másik módszerét; mivel ennek a módszernek meg kell könnyítenie a polgárok számára minden olyan szakmai tevékenységet, amelynek gyakorlásához a fogadó tagállamban a középfokú oktatást követő képzés a feltétele, amennyiben olyan oklevéllel rendelkeznek, amely őket ezekre a tevékenységekre előkészíti, legalább három évig tartó tanulmányokat igazol, és amelyet egy másik tagállamban állítottak ki[.]”

5.        Az irányelv ötödik preambulumbekezdése értelmében:

„[M]ivel azoknak a foglalkozásoknak az esetében, amelyek gyakorlásához a Közösség nem határozta meg a szükséges képzés alapvető színvonalát, a tagállamok fenntartják maguknak annak lehetőségét, hogy ezt a színvonalat úgy határozzák meg, hogy általa biztosítani tudják a területükön nyújtott szolgáltatások minőségét; mivel azonban nem írhatják elő egy másik tagállam állampolgára számára a Szerződés 5. cikkében foglalt kötelezettségeik sérelme nélkül, hogy olyan képesítéseket szerezzen, amelyeket rendszerint a saját, nemzeti képzési rendszerük keretein belül kiállított oklevelekre állapítanak meg, ha az érintett személy ezeket a képesítéseket egészében vagy részben egy másik tagállamban már megszerezte; mivel ezért minden fogadó tagállamnak, amelyben egy foglalkozást szabályoztak, figyelembe kell vennie a többi tagállamban szerzett képesítéseket, és meg kell ítélnie, hogy azok megfelelnek‑e az általa megkövetelt képesítéseknek[.]”

6.        A 89/48 irányelv 1. cikke a), b) és g) pontjának értelmében:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

a)      oklevél: minden oklevél, bizonyítvány és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítvány, illetve ezek az oklevelek, bizonyítványok és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítványok együttesen,

–        amelyeket az egyes tagállamban annak törvényi, rendeleti és közigazgatási előírásai szerinti illetékes hatósága állít ki,

–        amely azt igazolja, hogy az oklevél tulajdonosa legalább három évig tartó felsőfokú képzést vagy ennek megfelelő időtartamú részképzést végzett el egyetemen, felsőoktatási intézményben vagy más hasonló szintű intézményben, és adott esetben a felsőfokú képzésen felül szükséges szakmai gyakorlatot is megszerezte, és

–        amely azt igazolja, hogy az oklevél tulajdonosa rendelkezik olyan képesítéssel, amely egy szabályozott szakma megkezdéséhez vagy gyakorlásához az adott tagállamban szükséges,

feltéve, hogy az oklevéllel, bizonyítvánnyal és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítvánnyal igazolt képzést az érintett személy túlnyomórészt a Közösség területén szerezte meg, vagy ha az oklevél tulajdonosa hároméves szakmai tapasztalattal rendelkezik, amelyet az a tagállam igazol, amely egy harmadik ország oklevelét, bizonyítványát vagy a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítványát elismerte.

Az első albekezdésben említett oklevéllel egyenértékű minden olyan oklevél, bizonyítvány és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítvány, illetve ezek az oklevelek, bizonyítványok vagy a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítványok együttesen, amelyet az egyik tagállam illetékes hatósága állított ki egy, a Közösségen belül megszerzett, és ennek a tagállamnak az illetékes hatósága által egyenértékűnek elismert képzés befejezésekor, és ebben a tagállamban a szabályozott szakma megkezdésével vagy annak gyakorlásával kapcsolatban ugyanezeket a jogokat biztosítja;

b)      fogadó tagállam: az a tagállam, amelyben egy másik tagállam állampolgára egy szabályozott szakma gyakorlását kérvényezi, ha nem abban a tagállamban szerezte meg azt az oklevelet, amelyre hivatkozik, vagy nem ott gyakorolta először az érintett foglalkozást;

[…]

g)      alkalmassági vizsga: a kérelmező szakmai tudását érintő, a fogadó állam illetékes hatóságai által lefolytatott vizsga, amelynek célja a kérelmező arra való alkalmasságának felmérése, hogy az adott tagállamban gyakorolhatja‑e a szabályozott szakmát.

A vizsga céljaira az illetékes hatóságok listát készítenek azokról a szakterületekről, amelyeket az adott államban megkövetelt képzés és a kérelmező addigi képzésének az összehasonlítása alapján a kérelmező által bemutatott oklevél vagy bizonyítványok nem fednek le.

Az alkalmassági vizsgánál figyelemmel kell lenni arra, hogy a kérelmező hazájában vagy származási tagállamában szakképzettséggel bír. A vizsga olyan szakterületeket fog át, amelyeket a felsorolásban szereplő szakterületek közül kell kiválasztani, és amelyeknek ismerete a foglalkozás gyakorlásának lényeges feltétele a fogadó tagállamban. Ez a vizsga kiterjedhet az érintett tevékenységekre vonatkozó, a fogadó államban érvényes foglalkozási szabályok ismeretére is. A szakmai alkalmassági vizsga részletes szabályait – a közösségi jog rendelkezéseinek tiszteletben tartása mellett – a fogadó állam illetékes hatóságai határozzák meg.

Az olyan kérelmező jogállását, aki a fogadó tagállamban kíván felkészülni az alkalmassági vizsgára, az adott állam illetékes hatóságai állapítják meg.”

7.        A 89/48 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének értelmében:

„Ezt az irányelvet a tagállamok minden olyan állampolgárára alkalmazni kell, aki önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként egy másik tagállamban kíván egy szabályozott szakmát gyakorolni.”

8.        A 89/48 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja így szól:

„Ha egy szabályozott szakma megkezdését vagy gyakorlását a fogadó ország törvényei valamilyen oklevél megszerzésétől teszik függővé, akkor az illetékes hatóság a hiányos képesítésre való hivatkozással nem tagadhatja meg egy tagállam állampolgárától az adott foglalkozásnak a saját állampolgárával azonos feltételek szerinti megkezdésének vagy gyakorlásának jogát,

a)      amennyiben a kérelmező olyan oklevéllel rendelkezik, amely más tagállamban ahhoz szükséges, hogy annak területén az illető a foglalkozást megkezdhesse vagy gyakorolhassa, és ezt az oklevelet az egyik tagállamban szerezte; […]

9.        A 89/48 irányelv 4. cikke értelmében:

„(1)      A 3. cikk nem akadályozza meg a fogadó tagállamot abban, hogy a kérelmezőtől kérje

a)      szakmai tapasztalat igazolását, amennyiben a 3. cikk a) és b) pontja alapján igazolt tanulmányainak időtartama a fogadó tagállamban előírt képzési időnél legalább egy évvel rövidebb. Ebben az esetben a megkövetelt szakmai tapasztalat időtartama nem haladhatja meg

–        a hiányzó képzési időnek a kétszeresét, amennyiben a hiányzó képzési idő felsőfokú képzésre és/vagy olyan szakmai gyakorlatra vonatkozik, amely szakember felügyelete alatt történik, és amelyet vizsga zár le,

–        a hiányzó képzési időt, amennyiben a hiányzó képzési idő egy képzett szakember segítségével szerzett szakmai gyakorlatra vonatkozik.

Az 1. cikk a) pontja utolsó bekezdésének oklevelei esetében az egyenértékűnek elismert képzések időtartamát az 1. cikk a) pontjának első albekezdése alapján kell meghatározni.

Az előző rendelkezések alkalmazásánál a 3. cikk b) pontja szerinti szakmai tapasztalatot kell beszámítani.

A megkövetelt szakmai tapasztalat semmilyen esetben sem haladhatja meg a négy évet;

b)      egy, legfeljebb három évig tartó adaptációs időszak teljesítését vagy alkalmassági vizsga letételét,

–        amennyiben a megszerzett képzés a 3. cikk a) és b) pontjának megfelelően olyan tárgyakra vonatkozik, amelyek lényegesen különböznek azoktól, amelyek a fogadó tagállamban előírt oklevél megszerzéséhez szükségesek, vagy

–        amennyiben a 3. cikk a) pontjában említett esetben a szabályozott szakma a fogadó tagállamban egy vagy több olyan szabályozott szakmai tevékenységet is magában foglal, amely a kérelmező származási tagállamában vagy abban a tagállamban, ahonnan a kérelmező érkezett, a szabályozott szakmának nem képezi részét, és amennyiben ez a különbség egy sajátos képzésben valósul meg, amelyet a fogadó állam megkövetel, és amely olyan tárgyakra vonatkozik, amelyek lényegesen különböznek azoktól, amelyeket a kérelmező a saját oklevele megszerzéséhez elsajátított, vagy

–        amennyiben a 3. cikk b) pontjában említett esetben a szabályozott szakma a fogadó államban egy vagy több olyan szabályozott szakmai tevékenységet is magában foglal, amely a kérelmező származási tagállamában vagy abban a tagállamban, ahonnan a kérelmező érkezett, a gyakorolt foglalkozásnak nem képezi részét, és amennyiben ez a különbség olyan oktatás és képzés során valósul meg, amelyet a fogadó állam megkövetel, és amely olyan tárgyakra vonatkozik, amelyek lényegesen különböznek azoktól, amelyeket a kérelmező a saját képesítési igazolásának, illetve igazolásainak megszerzéséhez elsajátított.

Amennyiben a fogadó állam él ezzel a lehetőséggel, akkor a kérelmezőnek fel kell ajánlania az adaptációs időszak, illetve a szakmai alkalmassági vizsga közötti választás lehetőségét. Ettől az alapelvtől eltérően a fogadó állam előírhatja az adaptációs időszakot vagy az alkalmassági vizsgát, ha olyan foglalkozásokról van szó, amelyek gyakorlása megköveteli a nemzeti jog pontos ismeretét, és amelyeknél a nemzeti jog kérdéseit illető tanácsadás és/vagy segítségnyújtás a szakmai tevékenység alapvető és állandó része. Amennyiben a fogadó ország más foglalkozásoknál is el kíván térni a kérelmező választási lehetőségétől, úgy a 10. cikk szerinti eljárást kell alkalmazni.

(2)      A fogadó tagállam azonban nem alkalmazhatja egyidejűleg az 1. bekezdés a) és b) pontját.”

B –    A nemzeti szabályozás

10.      A kérdést előterjesztő bíróság által nyújtott információk szerint a jelen ügyben a szolgáltatások szabad áramlásáról és az európai közösségi ügyvédek letelepedéséről szóló szövetségi törvényt (Bundesgesetz über den freien Dienstleistungsverkehr und die Niederlassung von europäischen Rechtsanwälten, a továbbiakban: EuRAG) kell alkalmazni.

11.      Az EuRAG 24. §‑ának (1) bekezdése értelmében:

„(1)      Az Európai Unió tagállamainak és az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás egyéb részes államainak azon állampolgárait, akik olyan diplomát szereztek, amelyből kitűnik, hogy jogosultja megfelel azon hivatásbeli feltételeknek, amelyek a jelen szövetségi törvény mellékletében felsorolt foglalkozás közvetlen gyakorlásához szükségesek, kérelemre be kell jegyezni az ügyvédi névjegyzékbe (Rechtsanwaltsordnung 1. §‑ának (1) bekezdése), ha eredményes alkalmassági vizsgát tettek.

(2)      Az (1) bekezdés értelmében vett diploma a legalább hároméves szakoktatást és szakképzést lezáró felsőfokú oklevelek elismerésének általános rendszeréről szóló, 1988. december 21‑i 89/48/EGK tanácsi irányelv értelmében vett oklevél, bizonyítvány és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítvány. […]”

Az EuRAG 27. §‑a megállapítja:

„Az alkalmassági vizsgára bocsátásról a jelentkező kérelmére az Oberlandesgericht székhelye szerinti ügyvédi kamara egyetértésével a Rechtsanwaltsprüfungskommission (ügyvédi szakvizsga bizottság) elnöke dönt, legkésőbb az összes dokumentum jelentkező általi benyújtását követő négy hónapon belül.”

12.      Ezenfelül a kérdést előterjesztő bíróság szerint az osztrák Rechtsanwaltsordnung (az ügyvédek jogállásáról szóló törvény, a továbbiakban: RAO) egyes rendelkezéseit kell alkalmazni.

13.      A RAO‑nak az ügyvédi névjegyzékbe történő felvételről szóló 1. §‑a így szól:

„(1)      Az ügyvédi hivatás [Osztrák Köztársaságban történő] gyakorlásához nincs szükség hatósági kinevezésre, hanem csak az alábbi követelmények teljesítésének igazolására és az ügyvédi névjegyzékbe történő bejegyzésre (5. és 5a. §‑ok).

[…]

(2)      Ezek a követelmények:

[…]

d)      gyakorlati idő teljesítése, a törvény szerinti módon és időtartamban;

e)      eredményesen letett ügyvédi szakvizsga; […]”

14.      A RAO 2. §‑a a gyakorlat tekintetében meghatározza:

„(1)      Az ügyvédi hivatás gyakorlásához szükséges gyakorlatnak bíróságon vagy ügyészségen és ügyvédnél végzett jogi szakmai tevékenységből kell állnia; […]

(2)      Az (1) bekezdés szerinti gyakorlat időtartama öt év.”

15.      Az ügyvédi szakvizsgáról szóló osztrák törvény (Rechtsanwaltsprüfungsgesetz, a továbbiakban: RAPG) szabályozza az ügyvédi szakvizsgát, amelynek 1. §‑a így szól:

„Az ügyvédi szakvizsga a jelentkező ügyvédi hivatás gyakorlásához szükséges képességeit és ismereteit, így különösen az ügyvédekre bízott köz- és magánügyek elindításában és elintézésében való jártasságát, valamint a jogi okiratok és jogi szakvélemények megfogalmazására, valamint egy jogi helyzet és tényállás rendszerezett írásbeli és szóbeli előadására való alkalmasságát tanúsítja.”

III – A tényállás, az alapügy és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

16.      Robert Koller osztrák állampolgár 2002. november 25‑én befejezte az Universität Grazon folytatott jogtudományi tanulmányait, és „Magister der Rechtswissenschaften” címet kapott. 2004. november 10‑i határozatával a spanyol Oktatás- és Tudományügyi Minisztérium ezt a címet – a madridi egyetemen letett kurzusokat és kiegészítő vizsgákat követően – a spanyol „Licenciado en Derecho” címmel egyenértékűnek ismerte el, és feljogosította R. Kollert a spanyol cím viselésére(5). Ennek alapján a madridi ügyvédi kamara 2005. március 14‑én feljogosította R. Kollert az „abogado” foglalkozási megjelölés viselésére.

17.      Miután R. Koller néhány héten keresztül gyakorolta az ügyvédi hivatást Spanyolországban, 2005. április 5‑én azt kérte az Oberlandesgericht Graz mellett működő Rechtsanwaltsprüfungskommissiontól, hogy a szolgáltatások szabad áramlásáról és az európai közösségi ügyvédek Ausztriában történő letelepedéséről szóló szövetségi törvény (Bundesgesetz über den freien Dienstleistungsverkehr und die Niederlassung von europäischen Rechtsanwälten in Österreich, EuRAG) 28. §‑a alapján bocsássák alkalmassági vizsgára. Ezzel egyidejűleg – az EuRAG 29. §‑ára hivatkozással – kérte minden vizsgatárgy alóli felmentését.

18.      Az ügyvédi szakvizsga bizottság 2005. augusztus 11‑i határozatával elutasította e kérelmeket. R. Kollernek az OBDK‑hoz benyújtott fellebbezése nem volt eredményes. Jogorvoslati kérelme alapján a Verfassungsgerichtshof (alkotmánybíróság) 2008. március 13‑án hatályon kívül helyezte a határozatot, és arra utasította az OBDK‑t, hogy ismételten határozzon R. Koller alkalmassági vizsgára bocsátásáról.

19.      Az OBDK felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

1.      Alkalmazható‑e a 89/48/EGK irányelv egy osztrák állampolgár esetében, ha ez az osztrák állampolgár

a)      Ausztriában eredményesen befejezte felsőfokú jogtudományi tanulmányait, és megszerezte a „Magister der Rechtswissenschaften” egyetemi fokozatot,

b)      majd a Spanyol Királyság Oktatás- és Tudományügyi Minisztériuma által kiadott, elismerést tanúsító bizonyítvány birtokában – a kiegészítő vizsgák valamely spanyol egyetemen történt letételét követően, amelyek esetében azonban a képzésre fordított idő nem érte el a három évet – jogosulttá vált az osztrák címmel egyenértékű spanyol „Licenciado en Derecho” cím viselésére, és

c)      a madridi ügyvédi kamarához történt bejelentést követően megszerezte az „abogado” foglalkozási megjelölés használatára való jogosultságot, és Spanyolországban ténylegesen ügyvédi tevékenységet folytatott, mégpedig a kérelem benyújtását megelőzően három hétig, az elsőfokú határozat meghozatalának időpontjáig pedig legfeljebb öt hónapig.

2. Amennyiben az első kérdésre igenlő válasz adandó:

Összeegyeztethető‑e a 89/94/EGK irányelvvel az EuRAG 24. §‑ának olyan értelmezése, amely szerint az osztrák jogtudományi tanulmányok lezárását, valamint a kiegészítő vizsgák valamely spanyol egyetemen történt letételét követően a három évnél rövidebb időtartam alatt megszerzett, a spanyol „Licenciado en Derecho” cím viselésére való jogosultság akkor sem elegendő Ausztriában az EuRAG 24. §‑ának (1) bekezdése szerinti alkalmassági vizsgára bocsátáshoz szükséges, a nemzeti jog (a RAO 2. §‑ának (2) bekezdése) által megkövetelt gyakorlathoz, ha a kérelmező Spanyolországban a gyakorlat hasonló megkövetelése nélkül „abogado”-ként működhet, és ott e foglalkozást a kérelem benyújtását megelőzően három hétig, az elsőfokú határozat meghozatalának időpontjáig pedig legfeljebb öt hónapig gyakorolta?

IV – A Bíróság előtti eljárás

20.      A 2009. március 16‑án kelt előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2009. április 1‑jén érkezett a Bíróság Hivatalához.

21.      Írásbeli észrevételeket az alapeljárás felperese, a Spanyol Királyság, az Osztrák Köztársaság, a Cseh Köztársaság és a Görög Köztársaság kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága nyújtott be a Bíróság alapokmányának 23. cikkében előírt határidőn belül.

22.      A Bíróság pervezető intézkedések keretében kérdést intézett az eljárás résztvevőihez, amelyet azok megválaszoltak.

23.      Mivel senki nem nyújtott be tárgyalás tartása iránti kérelmet, így a Bíróság 2010. február 9‑i általános értekezletét követően sor kerülhetett a jelen főtanácsnoki indítvány kidolgozására.

V –    A felek főbb érvei

A –    A Bíróság hatásköre

24.      A görög kormány és a Bizottság álláspontja szerint az OBDK rendelkezik az ítélkezési gyakorlat értelmében szükséges összes tulajdonsággal ahhoz, hogy az EK 234. cikk értelmében vett bíróságként ismerjék el. Ennek megfelelően elfogadják a Bíróság hatáskörét.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

25.      Az eljárás összes résztvevője egyetért abban, hogy a R. Koller által megszerzett okleveleket meg kell vizsgálni abból a szempontból, hogy azok a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontjának értelmében vett „okleveleknek” tekinthetők‑e.

26.      Az osztrák, a görög és a cseh kormány utal arra, hogy hasonló probléma merült fel a C‑311/06. sz., Cavallera-ügyben 2009. január 29‑én hozott ítéletben(6), mégpedig egy olasz állampolgárnak származási országában a mérnöki kamarába történő felvételére vonatkozó kérelmével összefüggésben, miután honosítási eljárás keretei között egyenértékűnek ismertette el saját egyetemi képzését és a spanyol egyetemi képzést. Az osztrák és cseh kormány álláspontja szerint az ezen ítélet 55. és azt követő pontjaiban megfogalmazott végkövetkeztetések alkalmazhatók az alapügyre.

27.      Az osztrák kormány azt az álláspontot képviseli, hogy R. Koller tudományos címének spanyolországi honosítása, és felvétele a madridi ügyvédi kamarába nem tette lehetővé a Spanyolországban szerzett képesítések és szakmai tapasztalat ellenőrzését. Mindazonáltal az ügyvédi hivatás megkezdésének feltétele éppen e követelmények teljesítésének ellenőrzése.

28.      A cseh kormány szerint az „abogado” foglalkozási megjelölés viselésére vonatkozó jog elismerése nem tekinthető a 89/48 irányelv 1. cikkének a) pontja szerinti „oklevélnek”, mivel e jog megadása csupán a „Licenciado en Derecho” tudományos cím viselésére vonatkozó jog elismeréséhez kapcsolódik, anélkül, hogy szükséges lenne valamely kiegészítő képzés, vizsga vagy szakmai tapasztalat.

29.      A görög kormány a maga részéről arra hivatkozik, hogy a „Magister der Rechtswissenschaften” osztrák egyetemi oklevélnek a spanyol „Licenciado en Derecho” oklevéllel való „egyenértékűsége” olyan eljárásra vezethető vissza, amelyet ugyan a spanyol jog ír elő, viszont a 89/48 irányelv 1. cikkének mind szövegétől, mind szellemétől idegen. A görög kormány álláspontja szerint ugyan Spanyolország nem akadályozható abban, hogy fenntartsa az oklevelek kölcsönös elismerésének valamely rendszerét, ugyanakkor a tudományos cím és az ügyvédi hivatás (kívánt) ausztriai gyakorlása közé ékelődő spanyolországi egyetemi elismerés megtöri az oklevél fogalmának egységét azáltal, hogy a fogalom egyik részét egy, az irányelv hatályán kívül eső eljárás alá rendeli. A 89/48 irányelv ausztriai alkalmazása tekintetében a spanyolországi egyetemi elismerés nem tartozik a felsőfokú oklevelek elismerésének általános rendszerében kimerítő jelleggel felsorolt, jogszabályban meghatározott kompenzációs eljárások közé. Nem is egy új cím „informális” megszerzését jelenti, amely önmagában az „abogado” foglalkozás spanyolországi gyakorlásához, és azután ezen új oklevél Ausztriába történő kiviteléhez vezethetne, hiszen még a felsőbb szintű középfokú végzettséget követő hároméves tanulmányokra vonatkozó minimumfeltétel sem teljesül.

30.      Ezenfelül a görög kormány előadja, hogy még abban az esetben is hiányozna R. Kollernek a megfelelő idő mindkét államban – hiszen úgy kell őt kezelni, mint aki öt hónapon keresztül folytatta a tevékenységet Spanyolországban –, ha a foglalkozás gyakorlásának hiányzó idejébe beleszámítjuk a másik tagállamban gyakorolt tevékenység által megszerzett szakmai tapasztalatot, mint ahogy az az általános szabályok által meghatározott kompenzációs eljárásból következik.

31.      Az osztrák, a görög és a cseh kormány ezért azt javasolja, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre nemleges választ adjon. A görög kormány elővigyázatosságból utal arra, hogy a jelen ügy, valamint a Cavallera-ügy felveti a nemzeti oktatási rendszerek megkerülésének kérdését. Felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó ügy vizsgálható‑e a joggal való visszaélés szempontjából.

32.      R. Koller, a spanyol kormány, valamint a Bizottság ugyanakkor arra hivatkozik, hogy a 89/48 irányelv alkalmazandó az alapügyben, amennyiben az érintett foglalkozási címek teljesítik a 89/48 irányelv 1. cikkének a) pontja szerinti „oklevél” minden feltételét.

33.      Először is a spanyol jog alapján az Oktatás- és Tudományügyi Minisztérium és a madridi ügyvédi kamara rendelkezik az osztrák cím egyenértékűségének elismerésére és az „abogado” foglalkozási megjelölés kiadására vonatkozó hatáskörrel.

34.      Másodszor a kérdéses képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványok azt igazolják, hogy az oklevél tulajdonosa „legalább három évig tartó felsőfokú képzést […] végzett el egyetemen […]. A Bizottság utal arra, hogy R. Koller rendelkezik a „Magister der Rechtswissenschaften” címmel, és kifejti, hogy nem szükséges a 89/48 irányelv 1. cikkének a) pontja szerinti felsőfokú képzésen felül szükséges szakmai gyakorlat.

35.      Harmadszor a kérdéses képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványok azt igazolják, hogy „az oklevél tulajdonosa rendelkezik olyan képesítéssel, amely egy szabályozott szakma megkezdéséhez vagy gyakorlásához az adott tagállamban szükséges”. A spanyol kormány egyértelművé teszi, hogy a külföldi oklevelek honosítása Spanyolországban ugyanolyan joghatásokkal bír, mint a „Licenciado en Derecho” megjelölés, nevezetesen az ügyvédi szakma megkezdésével. A Bizottság és R. Koller e tekintetben arra hivatkoznak, hogy a kedvezményezett élt is ezzel a lehetőséggel.

36.      Ezenfelül a Bizottság aláhúzza azt a tényt, hogy R. Koller a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontja feltételeinek megfelelően a képzés minden részét (egyetemi tanulmányok Ausztriában, kiegészítő vizsgák Spanyolországban) a Közösségen belül végezte. R. Koller utal arra, hogy a 89/48 irányelv 8. cikke (1) bekezdésének értelmében – és a Bíróságnak a C‑274/05. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 2008. október 23‑án hozott ítéletében(7) megfogalmazott értelmezésnek megfelelően – a fogadó tagállam akkor is köteles elismerni a valamely más tagállam hatósága által kiállított oklevelet, ha ezen oklevél részben vagy egészben a fogadó tagállamban zajlott képzést zár le.

37.      Továbbá R. Koller és a Bizottság kifejti, hogy a jelen ügy lényegesen különbözik a Cavallera-ügytől abban, hogy az utóbbi ügyben megmutatkozó hiányok nem találhatók meg R. Koller helyzetében. Így a spanyol Oktatás- és Tudományügyi Minisztérium részéről az elismerés nem egyedül az Ausztriában befejezett egyetemi tanulmányok megállapításán alapul. Az elismerési határozat alapját sokkal inkább a madridi egyetemen letett kiegészítő vizsgák képezik.

38.      A Bizottság álláspontja értelmében a Cavallera-ügyben hozott ítélet szerint nem feltétel, hogy a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontja (1) bekezdésének második franciabekezdése szerinti három évig tartó felsőfokú képzést a fogadó államtól eltérő tagállamban végezzék, hanem csupán azt követeli meg, hogy a cím által igazolt szakképesítést „– részben vagy egészben – a szóban forgó tanúsítványt kiállító tagállam oktatási rendszere keretében szerezték meg”.(8) A Bizottság ennek során aláhúzza azt a körülményt, hogy R. Koller az elismerési határozatban igazolt szakképesítést legalábbis részben – azaz amennyiben az a kurzusokat követően a kiegészítő vizsgák által igazolt spanyol jogi ismereteket illeti – Spanyolországban szerezte meg.

39.      A 89/48 irányelv értelmére és céljára tekintettel a Bizottság álláspontja szerint az a lényeges, hogy a képesítés megszerzéséről szóló tanúsítvány mindenesetre más tagállamban szerzett kiegészítő képesítést igazol, amely ott lehetővé teszi a szabályozott szakma megkezdését. Ez a követelmény megakadályozza, hogy ezt már a fogadó tagállamban megszerzett egyetemi oklevél puszta honosítása lehetővé tegye. A Bizottság továbbá arra hivatkozik, hogy a Bíróság a Cavallera-ügyben hozott ítéletben nem követeli meg azt, hogy valamely képesítés megszerzéséről szóló tanúsítvány minden esetben szakmai tapasztalatot is igazoljon. Sokkal inkább az derül ki a Bíróság megfogalmazásából, hogy csak ezen elemek együttes hiánya vezet ahhoz, hogy – a kiállító tagállammal való kapcsolat hiánya okán – ne a 89/48 irányelv értelmében vett „oklevélnek” tekintsék a képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványt.

40.      R. Koller a maga részéről előadja, hogy a 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében a szakmai tapasztalat igazolása akkor kérhető, ha a tanulmányok időtartama a fogadó tagállamban előírt képzési időnél legalább egy évvel rövidebb. Álláspontja szerint tőle nem követelhetik ezt az igazolást, mivel be tud mutatni Ausztriában lezárt felsőfokú tanulmányokat, és egy három évig tartó spanyolországi képzést igazoló oklevelet.

C –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

41.      A Bizottság kifejti, hogy a 89/48 irányelv 3. cikkének a) pontjával ellentétes az olyan tagállami jogszabály, amelynek értelmében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben leírthoz hasonló oklevél tulajdonosa nem bocsátható alkalmassági vizsgára a nemzeti jog által megkövetelt gyakorlat igazolása nélkül. E rendelkezés értelmében a fogadó állam nem tagadhatja meg a kérelmezőtől egy szabályozott szakma megkezdését hiányos szakképesítésre való hivatkozással, ha a kérelmező rendelkezik a 89/48 irányelv 1. cikke szerinti oklevéllel.

42.      A Bizottság utal arra, hogy az alkalmassági vizsga annak megállapítására szolgál, hogy a kérelmező alkalmas‑e a szabályozott szakmának a fogadó tagállamban történő gyakorlására. Ausztria nem zárhat ki az alkalmassági vizsgából kérelmezőket azért, mert képesítési profiljuk eltér a fogadó tagállamétól.

43.      A spanyol kormány ezzel kapcsolatban előadja, hogy nem követelhető meg a Spanyolországban az ügyvédi szakma megkezdését lehetővé tevő „Licenciado en Derecho” cím viselőitől, hogy elvégezzék az e foglalkozás gyakorlásához Ausztriában szükséges gyakorlati tevékenységet. A spanyol kormány továbbá előadja, hogy nem követelhető meg szakmai tapasztalat. Ezenfelül a 2004. november 10‑i miniszteri határozat összeegyeztethető a 89/48 irányelvvel, és lehetővé kell tennie a kérelmező számára, hogy Ausztriában alkalmassági vizsga alá vethesse magát, anélkül, hogy gyakorlati tevékenységet kellene igazolnia.

44.      A Bizottság és R. Koller arra a következtetésre jut, hogy a 89/48 irányelvvel ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amelynek értelmében az alapügyben szereplőhöz hasonló oklevél tulajdonosa nem bocsátható alkalmassági vizsgára a nemzeti jog által megkövetelt gyakorlat igazolása nélkül.

45.      R. Koller különösen arra hivatkozik, hogy nem egyeztethető össze a közösségi joggal a 89/48 irányelvnek, valamint az EuRAG 24. cikkének olyan értelmezése, amely alkalmassági vizsgát vagy adaptációs időszakot követelne meg. A 89/48 irányelv 4. cikkére és a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozással kifejti, hogy alkalmassági vizsga nélkül is biztosítani kellene számára az ügyvédi hivatás megkezdését. Ezzel kapcsolatban úgy érvel, hogy nincs lényeges különbség az ő képzése és a fogadó tagállamban előírt képzés között.

46.      R. Koller álláspontja szerint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésből közvetve arra lehet következtetni, hogy őt joggal való visszaéléssel vádolják. Mindazonáltal az osztrák alkotmánybíróság már kimondta, hogy esetében nincs szó joggal való visszaélést megvalósító magatartásról. A joggal való visszaélés vádja ezért nem alapozható sem a közösségi jogra, sem a Bíróság ítélkezési gyakorlatára. Továbbá nem feltételezhetik róla azt, hogy meg akarja kerülni a szóban forgó rendelkezéseket.

VI – A jogkérdésről

A –    Előzetes észrevételek

47.      A 89/48 irányelv kibocsátásával lényeges fordulat állt be az egyetemi tanulmányokat folytatott személyek szabad mozgása tekintetében. Míg a közösségi jogalkotó a hetvenes években először azon nemzeti rendelkezések közelítésére törekedett, amelyek a meghatározott foglalkozások megkezdését szabályozzák (úgynevezett ágazati illetve vertikális megközelítés), később elhatározta, hogy a felsőfokú oklevelek kölcsönös elismerésének megkönnyítése céljából az egyes szakmák nem mindig egyszerűen megvalósítható harmonizációját új, a szakmákon átívelő és ezáltal általános megközelítéssel egészíti ki, amelynek középpontjában új elv állt: az oklevelek egyenértékűségébe vetett kölcsönös bizalom(9). A közösségi jogalkotó ennek kapcsán abból az alapfeltevésből indult ki, hogy a tagállamokban az egyetemi tanulmányok lényegében összehasonlíthatók(10). A számtalan különbség tudatában azonban – amelyek meghatározott területeken, mindenekelőtt a jogászképzésben állnak fenn(11) – a közösségi jogalkotó bizonyos különös rendelkezéseket vett be a 89/48 irányelvbe, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy az oklevelek egyenértékűsége tekintetében fennálló esetleges fenntartásaikat azáltal szüntessék meg, hogy kivételesen, egyszerűsített körülmények között jogosultak azok szakmai képesítéseinek vizsgálatára, akik külföldön szerzett okleveleik elismerését kérelmezik.

48.      A jelen ügy középpontjában Ausztria ilyen fenntartása áll; R. Koller esetében Ausztria ragaszkodik mind az alkalmassági vizsga letételéhez, mind az ötéves gyakorlati képzés teljesítéséhez. E fenntartás lényege alapvetően abban áll, hogy nyilvánvalóan gyanítható: az osztrák jogászképzési rendszer megkerülése céljából hivatkoznak a 89/48 irányelvre, mivel először is a spanyol képzési rendszer semmiféle hasonló gyakorlati képzést nem ismer, másodszor R. Koller a spanyol oklevelét nem a közösségi jog, hanem kizárólag a spanyol jog által szabályozott honosítási eljárás alapján szerezte.

49.      A következőkben először is azt kell megvizsgálni, hogy a 89/48 irányelv alkalmazható‑e az alapügyre, amelynek során különösen azon kérdésnek kell utánajárni, hogy fennáll‑e a közösségi jogra való visszaélésszerű hivatkozás. Ezt követően azt kell megvizsgálni, hogy jogos‑e Ausztria fenntartása, és hogy – az általa külföldön megszerzett szakképesítésekre tekintettel – követelhető‑e R. Kollertől is, csakúgy, mint a jogi alaptanulmányokat elvégzett más osztrák hallgatóktól az, hogy az ügyvédi szakvizsgára bocsátás előtt elvégezze az ötéves úgynevezett gyakorlatot.

B –    A Bíróság hatásköre

50.      Mindenekelőtt meg kell vizsgálni, hogy az OBDK az EK 234. cikk szerinti „bíróságnak” minősül‑e, és következésképpen a Bíróságnak van‑e hatásköre az előterjesztett kérdések megválaszolására.

51.      Az EK 234. cikk (3) bekezdése nem tartalmazza a „bíróság” fogalmának meghatározását. Vannak azonban bizonyos minimális közösségi jogi követelmények, amelyeket a Bíróság állított fel. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint annak megítéléséhez, hogy valamely előzetes döntéshozatalt kezdeményező szervezet a Szerződés 234. cikke szerinti bíróság jellemzőivel rendelkezik‑e – ami kizárólag a közösségi jog alapján eldöntendő kérdés –, a Bíróság meghatározott tényezők összességét veszi figyelembe, amelyek közé tartozik az, hogy a szervezet törvény alapján jött‑e létre, állandó jelleggel működik‑e, hatásköre kötelező jellegű‑e, az eljárása kontradiktórius jellegű‑e, a szervezet jogszabályokat alkalmaz‑e, valamint hogy a szervezet független‑e(12).

52.      Az OBDK az ügyvédek és ügyvédjelöltek fegyelmi jogáról szóló, 1990. június 28‑i szövetségi törvény (Disziplinarrecht für Rechtsanwälte und Rechtsanwaltsanwärter; a továbbiakban: DSt) 59. §‑a értelmében egy elnökből, egy alelnökből, az Oberste Gerichtshof (legfelsőbb bíróság) legalább 8, de legfeljebb 16 bírájából és 32 ügyvédből (ügyvédbíróból) áll. A DSt 63. §‑ának (1) bekezdése értelmében tanácsokban határoz. A (hivatásos) bírákat a DSt 59. §‑ának (2) bekezdése értelmében a szövetségi igazságügy-miniszter nevezi ki öt évre. Az ügyvédbírákat az ügyvédi kamarák választják öt évre. A törvény nem szabályozza az OBDK tagjainak idő előtti visszahívását. A DSt 64. §‑ának (1) bekezdése értelmében az OBDK tagjai nem utasíthatók. Egyébként semmilyen körülmény nem szól a tagok függetlensége ellen. Nem jön szóba sem az OBDK ügyvédbíráinak, sem bírói tagjainak helyettesíthetősége. Az OBDK kontradiktórius eljárásban dönt, átfogó vizsgálati jogosultsággal rendelkezik, amelynek során mind a tény- és jogkérdéseket, mind a bizonyítékok értékelését megvizsgálhatja. Ezenfelül állandó szervezetről van szó, amelyen az a tény sem változtat, hogy tagjait csak korlátozott időre – néhány évre – nevezik ki(13). Az OBDK a RAO‑ban és a DSt‑ben részletesen szabályozott jogszabályi alapon működik.

53.      Álláspontom szerint ez a szerv rendelkezik tehát az ítélkezési gyakorlat értelmében szükséges összes tulajdonsággal ahhoz, hogy az EK 234. cikk értelmében vett bíróságként ismerjék el. Mivel az OBDK határozatait az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben foglalt adatok értelmében már nem lehet a nemzeti jog szerinti rendes jogorvoslattal megtámadni, az OBDK ezenfelül – az EK 234. cikk (3) bekezdése értelmében – köteles előzetes döntéshozatal érdekében a Bírósághoz fordulni(14).

C –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

54.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdéssel az OBDK arra keresi a választ, hogy a 89/48 irányelv alkalmazható‑e az alapügyben. Ehhez fenn kell állnia ezen irányelv személyi és tárgyi hatályának.

1.      A 89/48 irányelv hatálya

a)      Személyi hatály

55.      A 89/48 irányelv az oklevelek és pontosabban a szakképesítések tagállamok közötti elismerésének a kölcsönös elismerés elvén nyugvó általános rendszerét állapítja meg. Az irányelv 2. cikke értelmében ezt „a tagállamok minden olyan állampolgárára alkalmazni kell, aki [...] egy másik tagállamban kíván egy szabályozott szakmát gyakorolni”. A fogadó tagállamot az irányelv 1. cikkének b) pontja akként határozza meg, mint „az a tagállam, amelyben egy másik tagállam állampolgára egy szabályozott szakma gyakorlását kérvényezi, ha nem abban a tagállamban szerezte meg azt az oklevelet, amelyre hivatkozik, vagy nem ott gyakorolta először az érintett foglalkozást”.

56.      A jelen ügyben ezek a feltételek teljesülnek, mivel R. Koller valóban közösségi állampolgár, aki Spanyolországban kiállított oklevéllel rendelkezik, amely őt feljogosítja arra, hogy ebben az államban az ügyvédi foglalkozást – a 89/48 irányelv 1. cikkének c) pontja értelmében vett szabályozott szakmát(15) – gyakorolja, és amelynek elismerését kérelmezi Ausztriában, a fogadó tagállamban, amely egyidejűleg a származás szerinti tagállama is.

b)      Tárgyi hatály

i)      Első és harmadik feltétel

57.      Az is szükséges a 89/48 irányelv alkalmazhatóságához, hogy az a tanúsítvány, amelyre R. Koller hivatkozik, a 89/48 irányelv által meghatározott „oklevél” fogalmának megfeleljen. Az irányelv 1. cikkének a) pontja értelmében három együttes feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy az elismerni kért képesítés megszerzéséről szóló tanúsítvány, illetve szakmai tapasztalat oklevélnek minősüljön.

58.      Az oklevelet először is valamely tagállam illetékes hatóságának kell kiállítania. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében a 89/48 irányelv 1. cikkének a) pontja értelmében vett „oklevél” több, a képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványból is állhat együttesen(16). A jelen ügyben ez a feltétel teljesül, mivel a R. Koller által a konkrét ügyben hivatkozott „Licenciado en Derecho” oklevelet a spanyol Oktatás- és Tudományügyi Minisztérium állította ki, amely a spanyol jogszabályok értelmében jogosult a jogi képzést elvégzők okleveleinek kiállítására.

59.      Az oklevélnek másodsorban azt kell igazolnia, hogy a tulajdonosa „legalább három évig tartó felsőfokú képzést vagy ennek megfelelő időtartamú részképzést végzett el egyetemen, felsőoktatási intézményben vagy más hasonló szintű intézményben, és adott esetben a felsőfokú képzésen felül szükséges szakmai gyakorlatot is megszerezte”. Mivel a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontjának értelmezése tekintetében a főbb eltérések e feltételt érintik, e szempontot utolsóként fogom megvizsgálni, és közelebbről kitérek az ezzel kapcsolatos jogi problémákra.

60.      Az oklevélnek harmadsorban a kiállító országban a szakma megkezdésére kell jogosítania. Vagyis az oklevélnek az adott szakma tényleges gyakorlását kell lehetővé tennie abban az államban, amely azt kiállította. A második feltétel teljesítésével kapcsolatos fenntartások mellett ez utóbbi követelmény is teljesítettnek tekinthető. A R. Koller által osztrák oklevelének honosítása útján megszerzett spanyol oklevél ugyanis őt az oklevél kiállítása szerinti államban, a jelen ügyben Spanyolországban, az ügyvédi foglalkozás gyakorlására jogosítja. Amint azt a spanyol kormány beadványában kimerítően kifejti, az elismert intézményekben megszerzett hivatalos külföldi felsőfokú oklevelek honosítása Spanyolországban ahhoz vezet, hogy azokat hivatalos – felsőfokú és szakmai – hatásukat tekintve a megfelelő spanyol oklevéllel egyenértékűnek tekintik. Ami ismét a hivatalos felsőfokú oklevél hatását illeti, meg kell állapítani, hogy a spanyol rendelkezések – a spanyol kormány érvelése értelmében – ezen oklevélnek kettős felsőfokú és szakmai hatást tulajdonítanak, amely alapján tulajdonosa teljes körűen élvezi az abból fakadó egyetemi jogokat és ezzel egyidejűleg korlátozás nélkül jogosult a foglalkozás gyakorlására is.

ii)    Második feltétel

61.      Nem utolsósorban abból adódik a nehézség, hogy a második feltételt teljesítettnek tekintsük, hogy az irányelv kifejezetten megköveteli: azon oklevél tulajdonosának, amelynek elismerését a tulajdonos a fogadó államban kéri, először is egy „legalább három évig tartó felsőfokú képzést” kell elvégeznie.

62.      Ha csak e rendelkezés szövegét vesszük figyelembe, akkor ez a feltétel első pillantásra nem tekinthető teljesítettnek, főképp mivel R. Koller képzés megszerzéséről szóló spanyol tanúsítványát, amely lehetővé teszi számára, hogy gyakorolja az ügyvédi szakmát Spanyolországban, nem az előírt négyéves szokásos tanulmányi idő alatt – amely megfelelne a 89/48 irányelv tanulmányok elé támasztott időbeli követelményeinek – szerezte meg, hanem honosítási eljárás keretei között, amelynek hossza mindenesetre kevesebb, mint három év volt. Amint az az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kiderül, a grazi Magister tudományos fokozat megszerzése (az úgynevezett Sponsion) és a cím spanyolországi elismerése között ugyanis körülbelül két év telt el(17). Következésképpen a pontosabb adatok hiányában abból kell kiindulni, hogy a honosítási eljárás hossza körülbelül ezen időtartamnak felelt meg.

63.      Ezen értelmezés mindazonáltal nem veszi figyelembe azt, hogy R. Koller a honosítás következtében olyan képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványt szerzett meg, amely Spanyolországban négyéves jogtudományi tanulmányoknak felel meg. Amint azt R. Koller beadványában előadta, e célból különböző jogterületeket felölelő vizsgasorozatnak kellett alávetnie magát. Az általa megadott adatok értelmében a tartalom egyezett az Universidad Autónoma de Madrid normál jogtudományi tanulmányai tárgyainak tartalmával(18). Ismeretei és képességei a honosítási eljárás során való ilyen átfogó vizsgájának oka az volt, hogy az illetékes spanyol minisztérium lényeges képzésbeli különbségeket állapított meg az osztrák és a spanyol tudományos fokozat között, amelyeket ki kellett egyenlíteni.

64.      A fent említett megállapításokra tekintettel álláspontom szerint a következő lényeges végkövetkeztetések vonhatók le a 89/48 irányelv 1. cikkének a) pontjában szereplő minősítésből:

–       A 89/48 irányelv 1. cikke a) pontjának második franciabekezdésének értelmében vett „felsőfokú képzés” megléte

65.      Először is a honosítási eljárás, amelynek R. Kollernek alá kellett vetnie magát, kétségtelenül ezen irányelvi rendelkezés értelmében vett „egyetemi felsőfokú képzésnek” minősül. Itt elsősorban egy kiegészítő szakképesítés megszerzéséről van szó. Amint azt a Bíróság a Kraus-ügyben hozott ítéletben(19) kifejtette, valamely tagállam állampolgára ebben az államban akkor és csakis akkor hivatkozhat egy másik tagállamban megszerzett oklevélre, ha ez az oklevél „igazolja egy [a származás szerinti tagállamban folytatott képzéshez képest] kiegészítőszakképesítés meglétét, és ezáltal tanúsítja jogosultjának alkalmasságát egy meghatározott munkakör betöltésére”. A honosítási okirat, amelyet R. Koller a vizsgák sikeres letételét követően kapott, semmi esetre sem „pusztán formális aktus” vagy képesítés megszerzéséről szóló osztrák tanúsítvány „egyszerű elismerése”(20) – mint ahogy arra a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra utaló határozatából következtethetnénk(21) –, hanem sokkal inkább a spanyol jogra vonatkozó kiegészítő szakképesítés állami igazolása. Az alapügy tényállása e tekintetben alapvetően különbözik az eljárás részvevői által hivatkozott Cavallera-ügytől.

66.      Ezen ügy alapját egy olasz állampolgár, M. Cavallera kérelme képezte, aki egy, a Torinói Egyetem által kiállított gépészmérnöki képesítés megszerzéséről szóló bizonyítvány tulajdonosa volt. Annak érdekében, hogy e foglalkozást gyakorolhassa Olaszországban, az olasz jog értelmében kiegészítésképpen államvizsgát kellett volna tennie. M. Cavallera ehelyett kérelmezte Spanyolországban az Oktatás- és Tudományügyi Minisztériumnál olasz tanúsítványának a megfelelő spanyol tanúsítvánnyal egyenértékűnek való elismerését egy csupán a nemzeti jogszabályok által szabályozott honosítási eljárás alapján, amely különbözik attól az elismerési eljárástól, amelyet a 89/48 irányelv ültet át a spanyol jogba. Az elismerés megtörténte után M. Cavallerát felvették egy katalán mérnöki kamara szakmai névjegyzékébe, jóllehet sem Olaszországon kívül nem dolgozott tanult szakmájában, sem Spanyolországban nem végzett el kiegészítő képzést.

67.      A Bíróság azon ügyben hozott ítéletében tehát helyesen indult ki abból, hogy a spanyol honosítás nem tanúsítja semmilyen kiegészítő szakképesítés meglétét, és ezért nem felelt meg a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontjának értelmében vett „oklevéllel” szemben támasztott követelményeknek(22). Indokolásképpen a Bíróság kifejtette, hogy sem a honosítás, sem pedig az egyik katalán kamara szakmai névjegyzékébe való felvétel nem az M. Cavallera által megszerzett képesítések vagy szakmai tapasztalatok ellenőrzésén alapult. A Bíróság e tekintetben azt a felfogást képviselte, hogy ilyen körülmények között a szóban forgó szabályozott szakma Olaszországban való megkezdése érdekében a 89/48 irányelvre történő hivatkozás elfogadása ahhoz vezetne, hogy lehetővé tenné olyan személy számára, akinek az e tagállam által kibocsátott képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványa önmagában nem teszi lehetővé az említett szabályozott szakma gyakorlását, hogy e szakma gyakorlását mégis megkezdhesse úgy, hogy a Spanyolországban szerzett honosítási okirat nem igazolja kiegészítő képesítés vagy szakmai tapasztalat megszerzését. A Bíróság álláspontja szerint az ilyen eredmény ellentétes lenne a 89/48 irányelvben foglalt – és annak ötödik preambulumbekezdésében kimondott – azon elvvel, miszerint a tagállamok fenntartják maguknak annak lehetőségét, hogy a szükséges képzés alapvető színvonalát úgy határozzák meg, hogy általa biztosítani tudják a területükön nyújtott szolgáltatások minőségét(23).

68.      Ez a veszély azonban nem áll fenn az alapügyben, mivel a R. Koller számára kiadott honosítási okirat az ő Spanyolországban, kurzusok keretei között megszerzett szakképesítésének ellenőrzésén alapul. Ami az Ausztriában megszerzett oklevéllel való kapcsolatot illeti, az osztrák és spanyol jog közötti vitathatatlan különbségekre tekintettel nem lenne helyes a Spanyolországban megszerzett ismereteket és képesítéseket pusztán az ausztriai jogtudományi tanulmányok kiegészítésének tekinteni. Sokkal inkább abból kell kiindulni, hogy a honosítási eljáráshoz kapcsolódó spanyolországi képzés önálló képzés.

69.      Mivel az ügyvédi hivatás gyakorlásának Spanyolországban – Ausztriától eltérően – nem feltétele a szakmai tapasztalat, hanem egyedül a végzett hallgató „egyetemi képesítése” számít, ez elegendő arra, hogy az ilyen tanúsítvány tulajdonosának „képesítésére” következtethessenek.

–       A 89/48 irányelv 1. cikke a) pontja második franciabekezdésének értelmében vett „legalább három évig tartó felsőfokú képzés” megléte

70.      Másodszor az a körülmény, hogy a honosítási eljárás vitathatatlanul három évnél rövidebb ideig tartott, nem feltétlenül ellentétes a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontja második franciabekezdése szerinti „legalább három évig tartó felsőfokú képzés” elismerésével.

71.      Hiszen egyrészről az ilyen esetben szóba kerül a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontja második albekezdésében szereplő egyenértékűségi klauzula analógia útján történő alkalmazása. Ezen irányelvi rendelkezés értelmében az első albekezdésben említett „oklevéllel” egyenértékű minden olyan oklevél, bizonyítvány és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítvány, illetve ezek az oklevelek, bizonyítványok vagy a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítványok együttesen, amelyet az egyik tagállam illetékes hatósága állított ki egy, a Közösségen belül megszerzett, és ennek a tagállamnak az illetékes hatósága által „egyenértékűnek elismert képzés befejezésekor, és ebben a tagállamban a szabályozott szakma megkezdésével vagy annak gyakorlásával kapcsolatban ugyanezeket a jogokat biztosítja”. Ezt a rendelkezést, amely eredeti koncepciója alapján az úgynevezett „alternatív képzési formákat” szabályozza, – amint azt a Bíróság a Beuttenmüller-ügyben hozott ítéletben(24) kifejtette – annak érdekében vezették be, hogy „azon személyeket méltányolja, akik ugyan nem végeztek el három évig tartó képzést valamely felsőoktatási intézményben, de olyan képesítés megszerzéséről szóló tanúsítvánnyal rendelkeznek, amely számukra ugyanolyan szakmai jogokat biztosít”(25). A honosítási eljárás így értelmét és célját tekintve – amennyiben az alapügybelihez hasonló módon a spanyol jogi ismeretek ellenőrzését írja elő – bizonyos mértékben a szokásos spanyolországi felsőfokú tanulmányok alternatív képzési formáját alkotja, amely külföldi tudományos fokozatok és szakmai képesítések elismeréséhez vezet, amikor azoknak belföldön olyan joghatást biztosít, mint a belföldieknek. A honosítási eljárás sikeres lefolyása esetén a R. Kollerhez hasonló külföldi jogászok számára lehetővé válik egy szabályozott szakma, az ügyvédi szakma gyakorlása Spanyolországban.

72.      Másrészt nem látható be, miért kellene R. Koller hátrányára szolgálnia annak, hogy ő azt a jogi képzést, amely a nemzeti jog szerint négy évig tartó spanyolországi jogtudományi tanulmányoknak felel meg, csupán két év alatt, így a rendes képzési idő előtt végezte el. Közösségi jogi szinten a honosítási okirat egyenértékűségének el nem ismerése végeredményben azzal a következménnyel járna, hogy a teljesítményt nem értékelnék, hanem inkább büntetnék, főképp mivel hátrányba kerülne az a kérelmező, aki a szükséges vizsgákat másoknál rövidebb idő alatt teszi le. Ez egyrészt helytelen, másrészt nem felel meg a közösségi jog mai állásának, amint azt például a Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott ítélet(26) mutatja.

73.      Azon ítélet tárgya a 89/48 irányelvnek – különösen 3. cikkének – Spanyolország általi megsértése volt. A Bíróság jogsértést állapított meg abban, hogy Spanyolország megtagadta a kizárólag Spanyolországban zajlott egyetemi képzés alapján Olaszországban megszerzett mérnöki szakmai képesítések elismerését, és a valamely más tagállamban szakmai képesítést szerzett mérnökök esetében a közszolgálatban az előmenetelhez szükséges belső vizsgákra való bocsátást e képesítések felsőfokú elismerésétől tette függővé. Ennek kapcsán meg kell jegyezni, hogy az érintettek esetében az Alicante Egyetem (Spanyolország) által kiállított oklevelek tulajdonosairól volt szó, amely oklevelek egyenértékűségét egy együttműködési keretmegállapodás alapján ismerte el az Università Politecnica delle Marche (Olaszország). Ennek következtében megkapták az „ingegnere civile” olasz oklevelet. Utalni kell továbbá arra, hogy az érintettek ezen oklevél megszerzését követően Olaszországban még letették az államvizsgát, amely megadja e tagállamban a mérnöki szakma megkezdéséhez szükséges felhatalmazást.

74.      Ezen ítéletben a Bíróság először is azt emelte ki, hogy a 89/48 irányelv 8. cikkének (1) bekezdése előírja a fogadó tagállam számára a kötelezettséget, hogy annak igazolásaként, hogy az oklevél elismerésének feltételei fennállnak, minden esetben fogadja el a többi tagállam illetékes hatóságai által kiállított tanúsítványokat és dokumentumokat(27). Ezt követően a Bíróság bizonyos mértékig az azon személyekkel szembeni egyenlőtlen bánásmód ellen szólalt fel, akik szakképesítésüket rendes egyetemi vagy főiskolai tanulmányok helyett honosítás alapján szerezték, amikor ezen ítélet 80. és 81. pontjában a következőket állapította meg:

„Így, ha a jelen esetben az út‑, csatorna‑ és kikötő‑építőmérnöki szakma Spanyolországban általában ötéves képzést követően szerzett spanyol oklevél birtokában gyakorolható, akkor a valamely más tagállamban kiállított, és az – adott esetben kiegyenlítő intézkedéseket követően – ugyanezen szakma Spanyolországban történő gyakorlására feljogosító oklevél jogosultja számára ugyanazon előmeneteli lehetőségeket kell biztosítani, mint e spanyol oklevél jogosultjainak. E szempontok függetlenek attól, hogy az említett jogosultnak a szóban forgó oklevél megszerzéséhez hány éves képzést kell elvégeznie.

Ugyanis mihelyt megtörténik a valamely másik tagállamban kiállított oklevél elismerése a 89/48 irányelv alapján, adott esetben azt követően, hogy kiegyenlítő intézkedésekre kerül sor, az ugyanolyan szakképesítést nyújt, mint az egyenértékű spanyol oklevél. E körülményekre tekintettel az a tény, hogy a valamely más tagállamban kiállított oklevél jogosultjait kizárólag amiatt nem engedik ugyanazon előmeneteli lehetőségek előnyeiből részesülni, mint az egyenértékű spanyol oklevél jogosultjait, hogy ezen oklevelet egy rövidebb ideig tartó képzés végeztével szerezték meg, oda vezetne, hogy hátrányosan kezelnék a másik tagállam oklevelével rendelkezőket pusztán amiatt, hogy ők rövidebb idő alatt szerezték meg az egyenértékű képesítést.”

75.      Véleményem szerint mind a fenti érvelésekből, mind a Bíróság fent idézett gyakorlatából az alábbi következtetés vonható le. Egyrészt azon kérdés megítélésekor, hogy a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontja második franciabekezdésének értelmében vett „legalább három évig tartó felsőfokú képzésről” van‑e szó, lényegtelen, hogy a kérdéses tanúsítványt rendes, legalább három évig tartó egyetemi képzés, vagy kevesebb mint három évig tartó honosítási eljárás során szerezték. Amennyiben – mint az alapügyben – ez utóbbi a tekintetben összehasonlítható egy egyetemi képzéssel, hogy kurzusokból és kiegészítő vizsgákból álló képzést ír elő, és a megfelelő tanúsítvány belföldön ugyanazt a joghatást éri el, mindkét féle tanúsítványt egyenértékűnek kell tekinteni.

76.      A 89/48 irányelv az alapügyre való alkalmazhatóságának kérdése tekintetében – amely az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés tárgya – alapvetően lényegtelen az adott esetben hiányzó szakmai tapasztalat. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy az okleveleknek a 89/48 irányelv által elrendelt kölcsönös elismerése a kölcsönös bizalom elvén nyugszik(28), így a fogadó tagállamnak alapvetően tilos megkérdőjelezni a másik tagállamban szerzett szakképesítés egyenértékűségét. Utalni kell továbbá arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata(29) értelmében a 89/48 irányelvnek az ágazati irányelvektől eltérően nem célja a hatálya alá tartozó foglalkozások gyakorlása feltételeinek közelítése. E feltételek meghatározása a közösségi jogban előírt korlátok között továbbra is a tagállamok hatásköre(30).

77.      Ennélfogva abból kell kiindulni, hogy Spanyolország szabadon dönthet az ügyvédi foglalkozás Spanyolországban való gyakorlásáról egy másik tagállamban végzett képzést honosító határozat alapján, csakúgy, mint a saját képzésének elvégzését igazoló egyetemi oklevél alapján, mivel – az 1. cikk a) pontjának első albekezdése értelmében – a 89/48 irányelv által támasztott egyetlen követelmény abban áll, hogy a tanúsítvány azt igazolja, „hogy az oklevél tulajdonosa legalább három évig tartó felsőfokú képzést […] végzett el […], amely azt igazolja, hogy az oklevél tulajdonosa rendelkezik olyan képesítéssel, amely egy szabályozott szakma megkezdéséhez vagy gyakorlásához az adott tagállamban szükséges”(31). Következésképpen azt a kérdést, hogy valamely foglalkozás gyakorlásához mennyiben szükséges a nemzeti jog pontos ismerete, kizárólag a nemzeti rendelkezések alapján kell megválaszolni(32). Ennek következtében Ausztria mint fogadó tagállam – annak érdekében, hogy megkérdőjelezze az alapügyben a 89/48 irányelv alkalmazhatóságát – nem hivatkozhat eredményesen arra, hogy R. Koller nem teljesítette az e tagállam joga által előírt ötéves „gyakorlatot”.

78.      Amennyiben a R. Koller által honosítás útján megszerzett tanúsítvány Spanyolországban ugyanazon joghatással bír, mint a négy évig tartó egyetemi tanulmányok, és e tanúsítvány alapjául a kiállító tagállamban kiegészítő képesítés, mint például a kurzusokból és kiegészítő vizsgákból álló képzés szolgál, abból kell kiindulni, hogy a 89/48 irányelv alkalmazhatósága tekintetében teljesül az 1. cikk a) pontja második franciabekezdésének értelmében vett „oklevél” definíciójának második feltétele.

c)      Közbenső következtetés

79.      Ennek megfelelően a R. Koller által hivatkozott képesítés megszerzéséről szóló tanúsítvány megfelel a 89/48 irányelv 1. cikkének a) pontjában foglalt „oklevél” definíciónak. A jelen ügy tehát ezen irányelv hatálya alá tartozik.

2.      A joggal való visszaélés magatartásának megállapítása az oklevelek kölcsönös elismerése általános rendszerének keretei között

a)      A joggal való visszaélés közösségi jogi fogalma

80.      Valamely irányelv alapvető alkalmazhatósága mindazonáltal nem téveszthető össze azon lehetőséggel, hogy arra hivatkozzanak. Amennyiben konkrét támpontok vannak a joggal való visszaélés esetére, a közösségi jogra való hivatkozás lehetőségét ki kell zárni(33). Amint azt a Bíróság legutóbb a Bizottság kontra Spanyolország ügyben(34) a 89/48 irányelv értelmezése tekintetében kifejtette, a tagállam állampolgárai nem kísérelhetik meg a Szerződésben biztosított könnyítésekkel visszaélve kivonni magukat a nemzeti jogszabályaik alkalmazása alól. Az alapügyben – úgy tűnik – a kérdést előterjesztő bíróság ilyen, joggal való visszaélésre vonatkozó gyanúra utal, amikor előzetes döntéshozatalra utaló határozatában kifejti, hogy R. Koller célja megkerülni az ügyvédi hivatás gyakorlásához Ausztriában a törvény szerint megkövetelt ötéves gyakorlati időt(35). Ez alkalmat nyújt a joggal való esetleges visszaélés megvizsgálására.

81.      A közösségi jog ismeri a joggal való visszaélés(36) fogalmát, amely a Bíróság ítélkezési gyakorlatára vezethető vissza(37), és mára viszonylag jól meghatározott tartalommal bír(38). Ezt a gondolatot – amely eredetileg az alapszabadságok területén keletkezett – a Bíróság a közösségi jog egyes más területeire is átvitte és továbbfejlesztette. Erősen leegyszerűsítve ezt a gondolatot a visszaélésszerű gyakorlatok tilalmára vonatkozó elv értelmében kell venni, amely szerint „a jogalanyok nem alkalmazhatják visszaélésszerűen vagy csalárd módon a közösségi jogi normákat”(39). A Bíróság álláspontja szerint valamely visszaélés bizonyítása egyrészt azt feltételezi, hogy a konkrét ügy objektív körülményeinek összességéből kitűnjön, hogy a közösségi szabályozás által meghatározott feltételek formális betartása ellenére az e szabályozás által kitűzött célok nem valósultak meg. Másrészt van egy szubjektív elem is, nevezetesen az a szándék, hogy a közösségi szabályozásból eredő előnyt megszerezzék azáltal, hogy mesterséges módon teremtik meg az előny megszerzéséhez szükséges feltételeket(40).

82.      A nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy egy visszaélésszerű gyakorlat tényállási elemei az alapügyben megvalósultak‑e(41), a Bíróság azonban az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálása során szükség esetén pontosításokat adhat, amelyek célja, hogy iránymutatást adjanak a nemzeti bíróságnak az értelmezés során(42).

b)      Az irányelv céljai szempontjából történő értékelés

83.      Azt a kérdést, hogy ténylegesen joggal való visszaélés esete áll‑e fenn, nem lehet elvontan, az irányelv céljainak figyelmen kívül hagyásával megítélni. A 89/48 irányelv által létrehozott általános elismerési rendszer célja pontosan az, hogy lehetővé tegye a valamely tagállamban a szabályozott szakma gyakorlására feljogosított tagállami állampolgárok számára ugyanezen szakmának a többi tagállamban való megkezdését és gyakorlását(43). A Bíróság ezért úgy határozott: az, hogy valamely tagállamnak a szabályozott szakmát gyakorolni óhajtó állampolgára valamely tetszése szerinti tagállamban szeretné e szakmát gyakorolni, önmagában még nem tekinthető a 89/48 irányelv által létrehozott általános elismerési rendszer visszaélésszerű alkalmazásának. Amint azt a Bíróság továbbá megállapította, valamely tagállam állampolgárainak azon joga, hogy megválaszthassák azt a tagállamot, amelyben a szakképesítésüket meg akarják szerezni, az EK‑Szerződés által biztosított alapvető szabadságok egységes piacon belüli gyakorlásának velejárója(44).

84.      Valamely tagállam állampolgárával szemben az ítélkezési gyakorlat ezen alapelveire tekintettel nem kifogásolható, hogy miután származási államában befejezte alaptanulmányait, és egy másik, választása szerinti tagállamban kiegészítő képesítést szerzett, származási államában el akarja ismertetni külföldi oklevelét. Uniós polgárként élhet a személyek szabad mozgásához való joggal, és külföldön tanulhat és/vagy dolgozhat, anélkül, hogy származási államába való visszatérése esetén felsőfokú és/vagy szakmai pályafutására vonatkozóan hátrányoktól kellene tartania. Ennek biztosítása megfelel a 89/48 irányelv első preambulumbekezdésében megfogalmazott célkitűzésnek, vagyis a személyek tagállamok közötti szabad mozgását gátló akadályok eltörlésének is. E jogra a magánszemély értelemszerűen hivatkozhat saját származási államával szemben is.

85.      A fent leírt eset összhangban áll a szolgáltatások szabad mozgása – az első preambulumbekezdés alapján a 89/48 irányelv által célzott – legmesszemenőbb megvalósításának céljával, mivel egyrészt valamely tagállam intézményei által egy másik tagállam területén nyújtott oktatási szolgáltatás nyújtását szolgálja. A külföldön szerzett felsőfokú/szakmai képesítés az uniós polgár származási államának is kedvező, amennyiben jelentőséget tulajdonít állampolgárai lehető legjobb képzésének. Ez hozzájárul az európai munkaerőpiac megalkotásához, amely csak akkor valósulhat meg, ha európai szinten létezik képzési piac is. Másrészt a szolgáltatások szabad mozgása azáltal is megvalósul, hogy lehetővé teszik az ügyvédi szolgáltatásokat a határon átnyúló jogviszonyok területén(45). Ez ugyanis feltételezi a másik tagállam jogának ismeretét, amely a legjobban a helyszínen történő kiegészítő jogi képzés útján érhető el. E célt szolgálja a fogadó államban valamely külföldön szerzett, az adott tagállam jogára vonatkozó jogi képesítés elismerése(46).

86.      Amint azt Poiares Maduro főtanácsnok a Cavallera-ügyben tett indítványában helyesen felismerte,(47) nem tekinthető önmagában joggal való visszaélésnek az, ha valamely uniós polgár magának előnyt akart kovácsolni abból, hogy egy másik tagállamban valamely szakma megkezdése és gyakorlása kedvezőbb, mint abban a tagállamban, ahol a tanulmányait végezte, és ezt a körülményt ki is aknázza. A jelen esetben sokkal inkább akkor kell joggal való visszaélést feltételezni, ha az uniós polgár a szabad mozgáshoz való jogát ténylegesen – például egy másik tagállamban kiegészítő képzés vagy szakmai tapasztalat megszerzése útján – nem gyakorolta. Csak az ilyen képzés elvégzése, illetve szakmai tapasztalat szerzése kapcsán indulhatunk ki a „gazdasági és társadalmi összefonódás elősegítéséből”(48), amint azt az EK 1. cikk c) pontjában foglalt belső piaci célkitűzések megkívánják. Mivel már megállapítottuk, hogy R. Koller olyan szakképesítést szerzett, amely megfelel az 1. cikk a) pontja második franciabekezdése értelmében vett „tanulmányoknak”(49), egyértelmű, hogy nem állnak fenn azok a feltételek, amelyek alapján vélelmezni lehetne a joggal való visszaélést.

3.      Eredmény

87.      Így az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést akként kell megválaszolni, hogy a 89/48 irányelv 1. cikke a) pontjának értelmében vett „oklevél” fogalma magában foglalja a valamely más tagállam intézménye által kiállított képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványt, amely igazolja, hogy a kérelmező ott megfelel a szabályozott szakma megkezdéséhez szükséges szakmai feltételeknek, amelyek azonban nem legalább hároméves ottani egyetemi tanulmányokat igazolnak, hanem a fogadó tagállamban megszerzett képesítés megszerzéséről szóló megfelelő tanúsítvány elismerésén alapulnak, amennyiben ezen elismerés alapjául a kiállító tagállamban kiegészítő képesítések – például kurzusokból és kiegészítő vizsgákból álló képzés – szolgálnak.

D –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

88.      Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 89/48 irányelvvel ellentétes‑e az olyan nemzeti jogszabály, amelynek értelmében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben leírthoz hasonló oklevél tulajdonosa a nemzeti jog által megkövetelt gyakorlat igazolása nélkül nem bocsátható alkalmassági vizsgára.

89.      Miután az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés vizsgálatának keretei között már igennel válaszoltunk a 89/48 irányelv alkalmazhatóságára, az elkövetkezőkben azt kell megvizsgálni, hogy a nemzeti jog megfelel‑e az irányelv előírásainak. Ennek során meg kell vizsgálni azt a kérdést, hogy Ausztria, eltérve a kölcsönös elismerés alapelvétől, megkövetelheti‑e R. Kollertől, mind az osztrák „Magister der Rechtswissenschaften”, mind a spanyol „Licenciado en Derecho” cím, valamint az „abogado” foglalkozási megjelölés tulajdonosától, hogy gyakorlati képzési időt teljesítsen az alkalmassági vizsgára bocsátás feltételeként.

90.      Az ilyen tagállami intézkedés jogalapjaként a 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja jön számításba. Ezen irányelvi rendelkezés értelme a jogalkalmazó számára mindazonáltal csak az irányelv alapjául szolgáló kölcsönös elismerés mechanizmusának, valamint a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatának kifejtését követően tárul fel.

1.      Az automatizmus hiánya a kölcsönös elismerési eljárásban

91.      Először is a 89/48 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésére kell utalni, amely az oklevelek elismerésével összefüggésben pontosítja a kölcsönös bizalom alapelvét(50), amikor úgy rendelkezik, hogy az a fogadó ország, amelyben valamely szabályozott szakma megkezdését vagy gyakorlását oklevél megszerzésétől teszik függővé, a nem megfelelő képesítésre hivatkozással nem tagadhatja meg valamely tagállam állampolgárától az adott foglalkozás megkezdésének vagy gyakorlásának jogát, amennyiben a kérelmező olyan, valamely tagállamban szerzett felsőfokú oklevéllel rendelkezik, amely valamely másik tagállamban a foglalkozásnak az ezen utóbbi ország területén való megkezdéséhez, illetve gyakorlásához előírt. Utalni kell továbbá a 89/48 irányelv már említett 8. cikkének (1) bekezdésére, amely más tagállamok hatóságai vonatkozó okmányainak elismerésére kötelezi a fogadó tagállamot.

a)      A Morgenbesser-ügyben 2003. november 13‑án hozott ítélet

92.      Amint azt a Bíróság mindazonáltal a Morgenbesser-ügyben hozott ítéletben(51) tisztázta, a 89/48 irányelv semmi esetre sem követeli meg, hogy az oklevél elismerésének teljesen automatikusan kell bekövetkeznie(52). Az illetékes hatóságnak a Bíróság által a Vlassopoulou-(53) és Fernández de Bobadilla-ügyben hozott ítéletekben(54) kifejlesztett alapelvekkel összhangban azt kell megvizsgálnia, hogy a másik tagállamban kiadott oklevél által igazolt ismeretek és megszerzett képességek, avagy az ott megszerzett szakmai tapasztalat, valamint az abban a tagállamban szerzett tapasztalat, ahol a jelentkező bejegyzését kérelmezi, az érintett tevékenység megkezdéséhez megkövetelt feltételek – akár részleges – teljesítésének tekinthetők‑e, és ha igen, milyen mértékben(55).

93.      E vizsgálati eljárásnak lehetővé kell tennie a fogadó tagállam hatóságai számára azt, hogy objektíven meggyőződhessenek arról, hogy a külföldi oklevél annak jogosultja tekintetében, ha nem is azonos, de legalábbis a nemzeti oklevél által tanúsítottakkal egyenértékű ismereteket és képesítéseket igazol. A külföldi okmány egyenértékűsége ezen vizsgálatának kizárólag az ezen okmány alapján megkövetelhető ismeretek és képesítések fokának figyelembevételével kell történnie, tekintettel azon tanulmányok jellegére, időtartamára és azon gyakorlati képzésre, amelyre az a jogosult tekintetében feltehetőleg vonatkozik(56).

94.      E vizsgálat keretében a tagállamok különböző célokat vehetnek figyelembe mind az érintett szakma származási tagállambeli jogi hátterét, mind annak tevékenységi körét illetően. Az itt jelentőséggel bíró ügyvédi szakma esetében a Bíróság álláspontja szerint tehát a tagállamnak joga van az oklevelek összehasonlító vizsgálatát elvégezni, figyelemmel az érintett nemzeti jogrendszerek közötti lényeges eltérésekre(57).

95.      Amennyiben az oklevelek összehasonlító vizsgálatát követően arra a következtetésre lehet jutni, hogy a külföldi oklevél által tanúsított szakértelem és képesítés megfelel a nemzeti rendelkezések által előírtaknak, a tagállam köteles elismerni, hogy az érintett oklevél megfelel a nemzeti jogszabályok által meghatározott követelményeknek. Ezzel szemben, amennyiben kitűnik, hogy a fenti szakértelem és képesítés a nemzeti jogszabályok által előírt követelményeknek csak részben felel meg, a fogadó tagállam jogosult az érdekeltet arra kötelezni, hogy bizonyítsa, megszerezte a hiányzó szakértelmet és képesítést(58). E tekintetben a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok feladata annak megítélése, hogy a fogadó tagállamban akár tanulmányok útján, akár gyakorlati tapasztalat során megszerzett szakértelem és képesítés elegendő‑e a hiányzó szakértelem meglétének igazolására(59).

b)      A Peśla-ügyben 2009. december 10‑én hozott ítélet

96.      A Bíróság az ügyvédi szakmával kapcsolatos képesítéssel összefüggésben legutóbb a C‑345/08. sz., Peśla-ügyben 2009. december 10‑én hozott ítéletben erősítette meg kifejezetten, hogy az ilyen, a másik tagállamban szerzett szakképesítéseknek a fogadó állam hatóságai részéről történő összehasonlító vizsgálata a közösségi joggal összeegyeztethető(60).

97.      Ezen ügy alapját K. Peśla lengyel állampolgárnak a németországi jogi szakmákra felkészítő gyakorlatra való felvétele iránti kérelme képezte. K. Peśla származási országában jogtudományi tanulmányokat folytatott, és később egy német–lengyel jogászképzés keretében megszerezte mind a „Master of German and Polish Law” tudományos fokozatot, mind a „Bachelor of German and Polish Law” egyetemi címet. A német hatóságok az egyenértékűség elismerésére irányuló kérelmet azon indokkal utasították el, hogy a külföldi jogi ismeretek a német joghoz képest fennálló eltérések miatt nem ismerhetők el egyenértékűnek. Ezenfelül a német hatóságok utaltak arra, a K. Peśla által a „Master of German and Polish Law” kurzuson megszerzett kreditpontokhoz szükséges német jogi ismeretek egyértelműen alacsonyabb szintűek, mint a kötelező tantárgyakból teendő első államvizsga írásbeli vizsgáján megkövetelt ismeretek. K. Peślának ugyanakkor felajánlották a lehetőséget, hogy amennyiben azt kérelmezi, részt vehet egy alkalmassági vizsgán(61).

98.      A Bíróság ebben az ítéletben lényegében megerősítette a német hatóságok jogfelfogását. Így többek között megállapította, hogy „a fogadó tagállam jogszabályai által megkövetelt szakmai képesítés tekintetében kell vizsgálni a valamely más tagállamban kiadott oklevél által tanúsított szakértelmet, és a más tagállamokban megszerzett képesítéseket és/vagy szakmai tapasztalatot, valamint az azon tagállamban megszerzett tapasztalatot, ahol a jelölt be szeretné magát jegyeztetni”(62).

99.      A Bíróság ennek kapcsán helyesen ismerte fel, hogy a fogadó államban a jogi szakma megkezdése tekintetében döntően e tagállam jogának ismerete a lényeges. Egyértelművé tette, hogy ez a tudás önmagában nem helyettesíthető a származási állam jogának ismeretével, akkor sem, ha a két tagállam joga tárgyában folytatott jogi tanulmányok mind a képzés szintjét, mind az e célra fordított időt és energiát illetően összehasonlíthatónak tekinthetők. A K. Peśla által előadott, ezzel ellentétes érvelés abszurditásának bemutatására a Bíróság kifejtette, ez „végső következményeit illetően annak elismeréséhez vezetne, hogy bármely jelölt megkezdhetné a felkészítő gyakorlatot, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is ismerné akár a német jogot, akár a német nyelvet”(63).

100. A Bíróság megállapította továbbá, hogy „amikor valamely tagállam hatóságai egy másik tagállam állampolgárának valamely szabályozott szakma későbbi gyakorlásához szükséges gyakorlati képzési idő – mint amilyen a felkészítő gyakorlat is – megkezdésére irányuló kérelmét vizsgálják, akkor maga az EK 39. cikk nem írja elő, hogy e hatóságok a közösségi jog által előírt egyenértékűségi vizsgálat keretében a jelölttől csupán alacsonyabb szintű jogi ismereteket követeljenek meg, mint amelyeket az e tagállamban a gyakorlati képzési idő megkezdéséhez szükséges képesítés igazol”(64).

c)      Következtetések

101. A Bíróság fent kifejtett ítélkezési gyakorlatából a jelenlegi előzetes döntéshozatali eljárás szempontjából az következik, hogy az oklevél elismerésének nem kell automatikusan bekövetkeznie(65). A fogadó állam egy összehasonlító eljárás keretében igenis jogosult ellenőrizni, hogy a külföldi oklevél egyenértékű‑e a fogadó államban megszerzett megfelelő tanúsítvánnyal(66). A jogi végzettség tekintetében alapvetően a tagállami jogrendek eltérő voltából kell kiindulni, ezért a fogadó állam a közösségi joggal összhangban követelheti az oklevél tulajdonosától a fogadó állam jogának pontos ismeretét(67). A közösségi jog szempontjából ugyan megengedett, de nem szükségszerű, hogy a munkavállalók szabad mozgása érdekében a jelölttől csupán alacsonyabb szintű jogi ismereteket követeljenek meg, mint amelyeket az e tagállamban a gyakorlati képzési idő megkezdéséhez szükséges képesítés igazol(68).

102. A Bíróság ezen alapelveket a munkavállalók szabad mozgásáról és letelepedési szabadságáról szóló EK 39. cikk és EK 43. cikk elsődleges jogi rendelkezéseinek értelmezése során fejlesztette ki. A másodlagos jog alkalmazási elsőbbségének elve megköveteli, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés vizsgálatakor elsősorban a 89/48 irányelvet kell alkalmazni. Ugyanígy ez a körülmény nem ellentétes a 89/48 irányelvnek a fent említett alapelvek fényében történő értelmezésével, mivel ez az irányelv éppen az alapszabadságok megvalósulásának céljából született, amelyre jogalapjainak megválasztása, valamint első preambulumbekezdése utal(69).

2.      A 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában szereplő jogalap

103. A Bíróság fent idézett ítélkezési gyakorlata lényeges adatokkal szolgál a 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának értelmezése tekintetében, mivel e rendelkezés tárgyát azon intézkedések képezik, amelyeket a fogadó tagállam a kérelmező képesítései összehasonlító vizsgálatának befejeztét követően a külföldi oklevél elismerésére tekintettel foganatosíthat. Ide tartozik az a jogosultság, hogy a kérelmezőtől meghatározott feltételek mellett legfeljebb három évig tartó adaptációs időszak teljesítését vagy alkalmassági vizsga letételét követeljék.

104. Az irányelv 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának második albekezdése értelmében a kérelmezőt alapvetően választási jog illeti meg. Ettől az alapelvtől eltérően a fogadó állam előírhatja az adaptációs időszakot vagy az alkalmassági vizsgát, ha olyan foglalkozásokról van szó, amelyek gyakorlása megköveteli a nemzeti jog pontos ismeretét, és amelyeknél a nemzeti jog kérdéseit illető tanácsadás és/vagy segítségnyújtás a szakmai tevékenység alapvető és állandó része. Ez vonatkozik az ügyvédi szakmára, akinek kétségkívül feladata ügyfelei részére a tanácsadás és/vagy a segítségnyújtás a nemzeti jogi kérdések tekintetében(70). Ennek értelmében Ausztria megkövetelheti az ügyvédi szakvizsga letételét, amennyiben az megfelel az „alkalmassági vizsga” fogalmának.

a)      Az ügyvédi szakvizsga mint az 1. cikk g) pontja értelmében vett „alkalmassági vizsga”

105. A RAPG 1. §‑ában előírt ügyvédi szakvizsga megfelel a 89/48 irányelv 1. cikke g) pontja értelmében vett „alkalmassági vizsga” fogalmának, mivel az kizárólag a kérelmező szakmai tudását érinti. A kérelmező arra való alkalmasságát mérik fel ezzel, hogy gyakorolhatja‑e az ügyvédi szakmát az Ausztriában meghatározott követelményeknek megfelelően. E követelményeket a RAPG 1. §‑a rögzíti, amelynek értelmében „az ügyvédekre bízott köz- és magánügyek elindításában és elintézésében való jártasságát, valamint a jogi okiratok és jogi szakvélemények megfogalmazására, valamint egy jogi helyzet és tényállás rendszerezett írásbeli és szóbeli előadására való alkalmasságát” kell tanúsítania. Fogadó tagállamként Ausztria a közösségi jog értelmében – a Bíróság ítélkezési gyakorlatában kifejlesztett alapelveknek megfelelően – jogosult a követelmények megállapítására(71). A 89/48 irányelv 1. cikkének g) pontja azt a jogot is biztosítja Ausztria számára, hogy megállapítsa az ilyen „alkalmassági vizsga” „részletes szabályait”.

b)      Azon feltételek, amelyek mellett a fogadó tagállam alkalmassági vizsgát követelhet

106. A 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának második franciabekezdéséből adódik, hogy a fogadó tagállam alkalmassági vizsgát követelhet meg, ha a szabályozott szakma a fogadó tagállamban egy vagy több olyan szabályozott szakmai tevékenységet is magában foglal, amely a kérelmező származási tagállamában vagy abban a tagállamban, ahonnan a kérelmező érkezett, a szabályozott szakmának nem képezi részét, és amennyiben ez a különbség egy sajátos képzésben valósul meg, amelyet a fogadó állam megkövetel, és amely olyan tárgyakra vonatkozik, amelyek lényegesen különböznek azoktól, amelyeket a kérelmező a saját oklevele megszerzéséhez elsajátított.

i)      A kérelmező származási tagállamában, vagy abban a tagállamban, ahonnan a kérelmező érkezett, nem szabályozott szakmai tevékenység

107. Az Ausztriában a RAO 1. §‑a (2) bekezdésének d) pontja értelmében előírt „gyakorlat” olyan „szakmai tevékenységnek” tekintendő, amely „abban a tagállamban, ahonnan a kérelmező érkezett, a szabályozott szakmának nem képezi részét”, és amelyet a spanyolországi jogászképzésben nem írtak elő.

ii)    Lényeges különbség a képzésben

108. Azt a lényeges különbséget, amely a 4. cikk (1) bekezdése b) pontja második franciabekezdésének értelmében a fogadó állam által megkövetelt sajátos képzésben valósul meg, azon körülményre tekintettel kell szemlélni, hogy Ausztriában az ügyvédi szakma megkezdése végeredményben csak azok számára megengedett, akik az egyetemi alaptanulmányok mellett sikeresen leteszik az ügyvédi szakvizsgát, és elvégzik az ötéves gyakorlatot. A RAO 1. §‑a (1) és (2) bekezdése értelmében ugyanis ezek az ügyvédi szakma gyakorlására jogosító ügyvédi névjegyzékbe történő bejegyzés feltételei. Spanyolországban ezzel szemben ehhez elegendő a „Licenciado en Derecho” cím megszerzése, az egyetemi tanulmányok befejezése, valamint valamely ügyvédi kamara névjegyzékébe történő felvétel. Tekintettel arra, hogy Spanyolországban az ügyvédképzéshez semmiféle gyakorlati tapasztalatra nincs szükség, e különbség lényegesnek tekintendő.

iii) Olyan tárgyakra hivatkozás, amelyeket a származási tagállam oklevelének megszerzéséhez nem kellett elsajátítani

109. Végül a fogadó tagállam az alkalmassági vizsga letételét csak akkor követelheti, ha ez a különbség olyan tárgyakra vonatkozik, amelyek lényegesen különböznek azoktól, amelyeket a kérelmező a saját képesítési igazolásának, illetve igazolásainak megszerzéséhez elsajátított.

–       A Spanyolországban megszerzett képesítés

110. Amint az mind a 89/48 irányelvből, mind a Bíróság ítélkezési gyakorlatából(72) kitűnik, a kérelmezőnek például a fogadó állam jogára vonatkozó esetleg már meglévő ismereteit itt figyelembe kell venni. Ebben az összefüggésben lényeges szerepet játszik az a körülmény, hogy R. Koller nemcsak Spanyolországban végzett tanulmányokat, hanem előzőleg Ausztriában elvégezte a jogtudományi alaptanulmányokat is, főképp mivel a 89/48 irányelv 1. cikkének a) pontja szerinti „oklevél”, mint azt már említettük, több, a képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványból is állhat együttesen(73), „Magister der Rechtswissenschaften” címe ezért elviekben egy képesítés megszerzéséről szóló további tanúsítványnak tekinthető. Mindazonáltal az egyes tagállami jogrendek közötti alapvető különbségek miatt a R. Koller által Spanyolországban elvégzett képzés alapvetően nem az ausztriai alaptanulmányok kiegészítésének, hanem lényegét tekintve alapvetően különböző képzésnek tűnik. Ezért ezek csak feltételesen hasonlíthatóak össze. Ezenfelül a szakképesítések megítélése kapcsán tekintettel kell lenni arra, hogy az ügyvédi szakma szerepe egyik tagállamról a másikra eltérő lehet(74). A 89/48 irányelv 2. cikke g) pontja második franciabekezdésének értelmében a fogadó állam illetékes hatóságainak feladata egyenként megvizsgálni, hogy a fogadó államban megkövetelt képzés mely szakterületeinek elsajátításáról nem tanúskodik a kérelmező által bemutatott oklevél.

–       Az alaptanulmányok és az ügyvédképzés közötti kapcsolat

111. Álláspontom szerint egyértelműbb Ausztriában az ügyvédképzés és az alaptanulmányok közötti kapcsolat. E tagállamban az ügyvédképzés koncepcióját tekintve az alaptanulmányokra épít, mivel az abban megszerzett jogi tudás szükségképpen feltétel. E tekintetben kiegészítő képzésről van szó, mivel célja a vizsga jelöltjei számára lehetővé tenni a szükséges szakképzettség és szakmai tapasztalat megszerzését. A valamely egyetemen folytatott, pusztán felsőfokú jogtudományi tanulmányoktól eltérően az ügyvédképzés mindazonáltal gyakorlat-orientált. Amint azt az osztrák kormány(75) kifejti, ezen – az ötéves gyakorlatot és az ügyvédi szakvizsgát magában foglaló – képzés jogalkotói igazolása azon törekvésben rejlik, hogy a jogkeresők érdekében minőségileg értékes ügyvédi szolgáltatásokra törekedjenek, amelyek megfelelnek a gyakorlat követelményeinek.

112. Ausztriában az ügyvédképzés gyakorlati beállítottsága mellett azt kell figyelembe venni, hogy ez a képzés olyan szakterületeket ölel fel, amelyekről vagy nem, vagy nem elegendő mértékben esik szó az alaptanulmányok keretében; ide tartozik az ügyvédi költségek kiszámolása, valamint az ügyvédi foglalkozási szabályok. Amint azt R. Koller maga is elismeri írásbeli beadványaiban(76), az ügyvédi költségjogot csak részben tanították az egyetem polgári eljárásjogi, valamint büntető eljárásjogi tárgyainak keretében. Gyakorlati tapasztalatokat sem tud felmutatni e szakterületeken. Ezek ismerete azonban az ügyvédi szakma gyakorlásának lényeges feltétele. Ezen oknál fogva említik kifejezetten a 89/48 irányelv 1. cikkének g) pontjában foglalt foglalkozási szabályokat is, mint amelyek az alkalmassági vizsga tárgyát képezhetik. Érvelése, melynek értelmében több mint négyéves ügyvédi tevékenység után feltételezhető, hogy autodidakta módon elsajátítja a költségjogot, nem kérdőjelezi meg szakképzettsége állami ellenőrzésének szükségességét.

113. Végül meg kell jegyezni, hogy a 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdése b) pontja második franciabekezdésének értelmezésekor figyelembe kell venni a 89/48 irányelv ötödik preambulumbekezdését, amely szerint azon foglalkozások esetében, amelyek gyakorlásához a Közösség nem határozta meg a szükséges képzés alapvető színvonalát, a tagállamok fenntartják maguknak annak lehetőségét, hogy ezt a színvonalat úgy határozzák meg, hogy általa biztosítani tudják a területükön nyújtott szolgáltatások minőségét. Azon tényre tekintettel, hogy sem a 89/48 irányelv, sem az egyéb közösségi szabályozás nem szabályozza az ügyvédi foglalkozás megkezdésének általános követelményeit, és hogy a tagállamok ennek következtében továbbra is jogosultak maguk meghatározni a követelményeket és így az ügyvédképzés alapvető színvonalát, a közösségi joggal nem ellentétes a kérelmező alkalmassági vizsga teljesítésére kötelezése.

c)      Közbenső következtetés

114. Eszerint Ausztria támaszkodhat a 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának második franciabekezdésében szereplő jogi indokolásra annak érdekében, hogy R. Kollertől ügyvédi szakvizsga letételét követelje.

3.      Az ötéves gyakorlat teljesítésére vonatkozó kötelezettség

115. E kötelezettségtől azonban meg kell különböztetni a kérelmezőnek az ötéves gyakorlat teljesítésére vonatkozó kötelezettségét.

116. A 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja – megfelelő jogalap hiányában – nem szolgálhat gyakorlati képzési idő teljesítésére vonatkozó kötelezettség jogalapjaként.

117. A 4. cikk (1) bekezdésének a) pontja értelmében a fogadó állam ugyan kérheti a kérelmezőtől szakmai tapasztalat igazolását, de csak akkor, ha a 3. cikk a) pontja alapján igazolt tanulmányainak időtartama a fogadó tagállamban előírt képzési időnél legalább egy évvel rövidebb. Mindazonáltal nincsenek támpontjaink a tekintetben, hogy Spanyolországban a rendes képzési idő annyiban eltérne az e tekintetben hasonlítási alapként használt ausztriai jogtudományi tanulmányok időtartamától. Amint azt már kifejtettem(77), az alapügyben figyelembe kell venni azt, hogy R. Koller csupán két év alatt elvégzett egy jogi kiegészítő képzést, amely a spanyol jog értelmében négyéves spanyolországi rendes képzési idővel rendelkező jogtudományi tanulmányoknak felel meg.

118. Ám ha csak a honosítási eljárás kétéves időtartamát vennénk figyelembe, akkor is igencsak kétséges lenne, hogy a 4. cikk (1) bekezdésének a) pontja megengedne egy olyan hosszú gyakorlati képzési időt, mint Ausztriában az ötéves gyakorlat, főképp mivel az első francia bekezdés értelmében a megkövetelt szakmai tapasztalat időtartama nem haladhatja meg a hiányzó képzési időnek a kétszeresét. Ezenfelül a 4. cikk (1) bekezdése a) pontjának negyedik albekezdése egyértelműen meghatározza, hogy a megkövetelt szakmai tapasztalat semmilyen esetben sem haladhatja meg a négy évet. Az Ausztriában kötelező ötéves gyakorlat így mindenesetre meghaladná a 89/48 irányelv által megengedett maximális időkeretet.

119. Végül utalni kell a 89/48 irányelv 4. cikkének (2) bekezdésében foglalt szabályozásra, amely kifejezetten előírja, hogy a fogadó tagállam nem alkalmazhatja egyidejűleg az (1) bekezdés a) és b) pontját. E szabályozást a két kompenzációs mechanizmus halmozott alkalmazásának tilalmaként kell értelmezni(78). Az alapügyre kivetítve ez azt jelenti, hogy Ausztria az alkalmassági vizsgán felül nem kérheti szakmai tapasztalat igazolását.

120. Következésképpen a 89/48 irányelvben nincs jogalapja az alapügy konkrét körülményei között az ötéves gyakorlat teljesítésére vonatkozó kötelezettségnek.

4.      Eredmény

121. Összefoglalásképpen megállapítható, hogy Ausztria kötelezheti ugyan R. Kollert alkalmassági vizsga letételére, de nem kötelezheti kiegészítésképpen ötéves gyakorlat teljesítésére.

122. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a 89/48 irányelvvel ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amelynek értelmében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben leírthoz hasonló oklevél tulajdonosa a nemzeti jog által megkövetelt gyakorlat igazolása nélkül nem bocsátható alkalmassági vizsgára.

VII – Végkövetkeztetések

123. A fent kifejtettekre tekintettel azt indítványozom a Bíróságnak, hogy az Oberste Berufungs- und Disziplinarkommission által előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

1)         A 89/48 irányelv 1. cikke a) pontjának értelmében vett „oklevél” fogalma magában foglalja a más tagállam intézménye által kiállított képesítés megszerzéséről szóló tanúsítványt, amely igazolja, hogy a kérelmező ott megfelel a szabályozott szakma megkezdéséhez szükséges szakmai feltételeknek, amelyek azonban nem legalább hároméves ottani egyetemi tanulmányokat igazolnak, hanem a fogadó tagállamban megszerzett képesítés megszerzéséről szóló megfelelő tanúsítvány elismerésén alapulnak, amennyiben ezen elismerés alapjául a kiállító tagállamban kiegészítő képesítések – például kurzusokból és kiegészítő vizsgákból álló képzés – szolgálnak.

2)         A 89/48 irányelvvel ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amelynek értelmében az 1. pontban leírthoz hasonló oklevél tulajdonosa a nemzeti jog által megkövetelt gyakorlat igazolása nélkül nem bocsátható alkalmassági vizsgára.

1 – Eredeti nyelv: német.

2 – Az előzetes döntéshozatali eljárást – az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló, 2007. december 13‑i Lisszaboni Szerződés (HL 2007. C 306., 1. o.) értelmében – immár az Európai Unió működéséről szóló szerződés 267. cikke szabályozza.

3 – HL 1989. L 19. o., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 337. o.

4 – A szakmai képesítések elismeréséről szóló, 2005. szeptember 7‑i 2005/36 európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2005. L 255., 22. o.). A 2005/36 irányelv a szakmai képesítések elismerésének területén konszolidálja a joganyagot. Három, általános szabályokat tartalmazó horizontális irányelvet és tizenkét egyedi irányelvet integrál. Minden olyan tagállami állampolgárra vonatkozik, aki önálló vállalkozóként vagy alkalmazottként valamely szabályozott szakmát egy másik tagállamban kíván gyakorolni, mint ahol képesítését megszerezte.

5 – Az iratokból kitűnik, hogy a honosítás az 1987. január 16‑i, 86/1987. számú királyi rendelet alapján következett be (BOE, 1987. január 23., amelyet időközben felváltott a 2004. február 20‑i, 285/2004. számú királyi rendelet, BOE, 2004. március 4.).

6 – A C‑311/06. sz. Cavallera-ügyben 2009. január 29‑én hozott ítélet (EBHT 2009., I‑415. o.).

7 – A C‑274/05. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 2008. október 23‑án hozott ítélet (EBHT 2008., I‑7969. o.) 31. és 35. pontja.

8 – A (fenti 6. lábjegyzetben hivatkozott) Cavallera-ügyben hozott ítélet 55. pontja.

9 – A koordinációs és elismerési irányelvek másodlagos jogi rendszerével, valamint a 89/48 irányelv jogalkotási történetével kapcsolatban lásd Görlitz, N., „Gemeinschaftsrechtliche Diplomanerkennungspflichten und Zugang zum deutschen Vorbereitungsdienst – Die primär- und sekundärrechtliche Verpflichtung der EU-Staaten zur Äquivalenzüberprüfung von den Ersten Staatsexamina vergleichbaren ausländischen Hochschulabschlüssen”, Europarecht, 2000., 5. füzet, 840. o.; Bianchi Conti, A., „Considerazioni sul riconoscimento delle qualifiche e die titoli professionali”, La libera circolazione dei lavoratori, 1998., 205. o.; Pertek, J., „La reconnaissance mutuelle des diplômes d’enseignement supérieur”, Revue trimestrielle de droit européen, 1989., 4. szám, 629., 637. o.; Boixareu, A., „Las profesiones jurídicas en la directiva relativa a un sistema general de reconocimiento de los títulos de enseñanza superior”, Gacetajurídica de la C.E.E., 1999., 44. szám, 3., 4. o.; Zilioli, C., „L’apertura delle frontiere intracomunitarie ai professionisti: la direttiva CEE N. 89/48”, Diritto comunitario e degli scambi internazionali, 1989., XXVIII. évfolyam, 3. szám, 422. o., amelyek kifejtik, a közösségi jogalkotó eredetileg hogyan tervezte az egyes nemzeti képzésmódok tartalmának és felvételi követelményeinek közelítését, hogy később azután eltérjen ettől a megközelítéstől, és a 89/48 irányelvvel az úgynevezett bizalmi elv alapján egy tagállami elismerési kötelezettséget vezessen be az adott származási állam – e tekintetben nem harmonizált – rendelkezései alapján megszerzett oklevelekre.

10 – Ebben az értelemben Pertek, J., „La reconnaissance des diplômes, un acquis original rationalisé et développé par la directive no2005/36 du 7 octobre 2005”, Europe, 2006., 3. szám, 7. o., a 89/48 irányelv 3. cikke illetve az irányelv 13. cikke (1) bekezdését felváltó rendelkezés tekintetében, amely a szerző álláspontja szerint a külföldi oklevelek egyenértékűségének megdönthető vélelmét tartalmazza.

11 – Visée, J.‑M., „L’application de la directive 89/48/CEE (système général de reconnaissance des diplômes) aux avocats”, La reconnaissance des qualifications dans un espace européen des formations et des professions, 1998., 212. o. szerint a 89/48 irányelv 4. cikkében előírt intézkedések (kurzusok és alkalmassági vizsgák) hivatottak kompenzálni a képzési formák között fennálló, részben alapvető különbségeket.

12 – Lásd többek között a C‑54/96. sz., Dorsch Consult ügyben 1997. szeptember 17‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑4961. o.) 23. pontját, a C‑53/03. sz., Syfait és társai ügyben 2005. május 31‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑4609. o.) 29. pontját, valamint a C‑246/05. sz., Häupl-ügyben 2007. június 14‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑4673. o.) 16. pontját.

13 – Lásd a C‑258/97. sz., Hospital Ingenieure ügyben 1999. március 4‑én hozott ítéletet (EBHT 1999., I‑1405. o.).

14 – Helytálló tehát az osztrák Verfassungsgerichtshof 2003. szeptember 30‑i ítéletében (ügyiratszám B614/01 ua) alkalmazott értelmezés.

15 – Az ügyvédi, mint szabályozott szakma tekintetében lásd a C‑313/01. sz., Morgenbesser-ügyben 2003. november 13‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑13467. o.) 60. pontját és a C‑345/08. sz., Peśla-ügyben 2009. december 10‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 27. pontját.

16 – A (fenti 6. lábjegyzetben hivatkozott) Cavallera-ügyben hozott ítélet 47. pontja, a C‑286/06. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2008. október 23‑án hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 55. pontja.

17 – Lásd az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 13. és azt követő oldalát.

18 – Lásd R. Koller beadványának 4. oldala 4. pontját.

19 – A C-19/92. sz., Kraus-ügyben 1993. március 31‑én hozott ítélet (EBHT 1993., I‑1663. o.) 19. pontja.

20 – Poiares Maduro főtanácsnok a C‑311/06. sz., Cavallera-ügyben 2008. február 28‑án tett indítványának (EBHT 2009., I‑415. o.) 23. pontjában helytállóan állapította meg, hogy M. Cavallera Spanyolországban nem tanult és nem is dolgozott, ily módon – pontosabban kifejezve – ebben az államban semmiféle szakmai vagy felsőfokú képzést nem végzett. A főtanácsnok e körülményből helyesen következtetett arra, hogy a Spanyolországban szerzett gépészmérnöki oklevél az olasz egyetemi/főiskolai képzés egyenértékűségének „egyszerű elismerésén” alapult.

21 – Lásd az előzetes döntéshozatalra utaló végzés 14. oldalát.

22 – A (fenti 6. lábjegyzetben hivatkozott) Cavallera-ügyben hozott ítélet 56–59. pontja.

23 – A (fenti 6. lábjegyzetben hivatkozott) Cavallera-ügyben hozott ítélet 57. pontja.

24 – A C‑102/02. sz., Beuttenmüller-ügyben 2004. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑5405. o.).

25 – Uo. 42. pont. Ebben a Bíróság a Bizottság által 1996. február 15‑én előterjesztett „Jelentés a 89/48 irányelv 13. cikke alapján kiadott felsőfokú oklevelek elismerésére vonatkozó általános szabályok alkalmazásának állásáról az Európai Parlament és a Tanács részére (COM [1996] 46 végleges)” hivatkozik.

26 – A (fenti 16. lábjegyzetben hivatkozott) Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott ítélet.

27 – A (fenti 16. lábjegyzetben hivatkozott) Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott ítélet 61. pontja.

28 – Lásd ezen indítvány 47. pontját.

29 – Lásd a C‑149/05. sz., Price-ügyben 2006. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑7691. o.) 54. pontját.

30 – A Bíróság kifejtette, hogy ameddig hiányzik valamely szakma gyakorlása feltételeinek közelítése, a tagállamok állapíthatják meg, hogy mely ismeretek és képességek szükségesek e foglalkozás gyakorlásához, és hogy megkövetelhetik ezen ismereteket és képességeket igazoló oklevél bemutatását. Lásd a 222/86. sz., Heylens és társai ügyben 1987. október 15‑én hozott ítélet (EBHT 1987., 4097. o.) 10. pontját, a C‑340/89. sz., Vlassopoulou-ügyben 1991. május 7‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑2357. o.) 9. pontját, a C‑104/91. sz., Aguirre Borrell és társai ügyben 1992. május 7‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑3003. o.) 7. pontját, és a (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Peśla-ügyben hozott ítélet 34. pontját. Ugyanígy továbbá Mengozzi, P., „La direttiva del Consiglio 89/48/CEE relativa ad un sistema generale dei diplomi di istruzione superiore”, Le nuove leggi civili commentate, XIII/1990. év, 3–4. szám, 1014. o.

31 – Lásd Poiares Maduro főtanácsnok a C‑311/06. sz., Cavallera-ügyben 2008. február 28‑án ismertetett indítványának (EBHT 2009., I‑415. o.) 33. pontját.

32 – Lásd a (fenti 29. lábjegyzetben hivatkozott) Price-ügyben hozott ítélet 54. pontját.

33 – A közösségi jogra történő, joggal való visszaélésszerű hivatkozás következménye a közösségi jog meghatározott tényállásra történő alkalmazásának megtagadása. Így például a Bíróság a C‑110/99. sz., Emsland-Stärke ügyben 2000. december 14‑én hozott ítéletének (EBHT 2000., I‑11569. o.) 51. pontjában és a 125/76. sz., Cremer-ügyben 1977. október 11‑én hozott ítéletének (EBHT 1977., 1593. o.) 21. pontjában kifejti, hogy a közösségi rendeletek nem alkalmazhatók a gazdasági szereplők visszaélésszerű gyakorlata kapcsán.

34 – A (fenti 16. lábjegyzetben hivatkozott) Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott ítélet 69. pontja.

35 – Lásd az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 3. oldalát. Függetlenül attól, hogy az alapügyben valóban a joggal való visszaélés esetéről van‑e szó – amit csak objektív jogi vizsgálat alapján lehet megállapítani – a kérdést előterjesztő bíróság nem áll egyedül a gyanújával. Arra a vélt kockázatra, hogy a jogászképzés különbségei az ügyvédjelöltek „turizmusához” vezethetnek, utal például Mannino, A., „Anerkennung von Berufsqualifikationen: Anmerkung zu EuGH, C‑313/01, 13.11.2003 – Morgenbesser”. Zeitschrift für Gemeinschaftsprivatrecht, 2004., 5. szám, 282. o., és különösen a jelen előzetes döntéshozatali eljárás kapcsán Goldsmith, J., „Fancy a little law qualification forum shopping?”, Law Society Gazette, hozzáférhető az interneten, 2009. augusztus 4‑i bejegyzés, mindazonáltal anélkül, hogy kifejezetten beszélne a joggal való visszaélésről.

36 – A közösségi jogilag a 2003/88 irányelv 7. cikkében elismert fizetett éves szabadságra vonatkozó jogra betegszabadság idején visszaélésszerűen történő hivatkozás veszélyével összefüggésben lásd a C‑520/06. sz., Stringer és társai ügyben 2008. január 24‑én tett indítványom (EBHT 2009., I‑179. o.) 80. pontját. Az indítvány 53. lábjegyzetében joggal való visszaélésnek minősítettem valamely jogi helyzetnek a céljával ellentétes kiaknázását, amely korlátozza valamely fennálló jog gyakorlásának lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy a jóhiszeműség elve korlátozza egy formálisan jogszerű jogosultság érvényesítését. Még aki formálisan érvényesíthető joggal rendelkezik is, nem gyakorolhatja azt visszaélésszerűen. Hasonlóan vélekedik Creifelds, Rechtswörterbuch (szerk. Klaus Weber), 17. kiadás, München, 2002., 1109. o., aki szerint valamely alanyi jog gyakorlása visszaélésszerű, ha formálisan megfelel a törvénynek, érvényesítése azonban bizonyos különleges eseti körülmények miatt rosszhiszeműen történik.

37 – Lásd a 115/78. sz., Knoors-ügyben 1979. február 7‑én hozott ítélet (EBHT 1979., 399. o.) 2. pontját, a C‑61/89. sz., Bouchoucha-ügyben 1990. október 3‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3551. o.) 14. pontját, a C‑370/90. sz., Singh-ügyben 1992. július 7‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑4265. o.) 24. pontját, a C‑367/97. sz., Kefalas és társai ügyben 1998. május 12‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑2843. o.) 20. pontját, a C‑212/97. sz., Centros-ügyben 1999. március 9‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑1459. o.) 24. pontját, a C‑373/97. sz., Diamantis-ügyben 2000. március 23‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1705. o.) 33. pontját, a C‑436/00. sz., X és Y ügyben 2002. november 21‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10829. o.) 41. és 45. pontját, a C‑167/01. sz., Inspire Art ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑10155. o.) 136. pontját, a C‑255/02. sz., Halifax és társai ügyben 2006. február 21‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑1609. o.) 68. pontját, a C‑196/04. sz., Cadbury Schweppes és Cadbury Schweppes Overseas ügyben 2006. szeptember 12‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑7995. o.) 35. pontját, a C‑425/06. sz., Part Service ügyben 2008. február 21‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑897. o.) 42. pontját, és a C‑127/08. sz., Metock és társai ügyben 2008. július 25‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑6241. o.) 75. pontját.

38 – Ugyanígy Poiares Maduro főtanácsnok a (fenti 20. lábjegyzetben hivatkozott) Cavallera-ügyben 2008. február 28‑án tett indítványának 43. és azt követő pontjai. Baudenbacher, L. M., „Außer Spesen nicht gewesen – Die Spanienreise des italienischen Ingenieurs Cavallera”, European Law Reporter, 6/2009., 213. és azt követő o. és „Überlegungen zum Verbot des Rechtsmissbrauchs im Europäischen Gemeinschaftsrecht”, Zeitschrift für Europarecht, internationales Privatrecht und Rechtsvergleichung, 2008., 205. és azt követő o. álláspontja szerint nem zárható ki, hogy a Bíróság tovább fogja fejleszteni a jövőben a joggal való visszaélés fogalmával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát, és azt még a közösségi jog általános jogelveként is el fogja ismerni. A szerző két esetcsoportra osztja a joggal való visszaéléssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot: az elsőben egy magánszemély visszaélésszerűen hivatkozik a közösségi jogra a célból, hogy kivonja magát a nemzeti jog alkalmazhatósága alól. A másodikban a közösségi jogból eredő jogok visszaélésszerűen vagy csalárd módon való gyakorlásáról van szó.

39 – Lásd a (fenti 37. lábjegyzetben hivatkozott) Kefalas és társai ügyben hozott ítélet 20. pontját, a (fenti 37. lábjegyzetben hivatkozott) Diamantis-ügyben hozott ítélet 33. pontját, a (fenti 37. lábjegyzetben hivatkozott) Halifax és társai ügyben hozott ítélet 68. pontját, és a (fenti 37. lábjegyzetben hivatkozott) Cadbury Schweppes és Cadbury Schweppes Overseas ügyben hozott ítélet 35. pontját.

40 – Lásd a (fenti 33. lábjegyzetben hivatkozott) Emsland-Stärke ügyben hozott ítélet 52. és 53. pontját, és a C‑515/03. sz., Eichsfelder Schlachtbetrieb GmbH/Hauptzollamt Hamburg-Jonas ügyben 2005. július 21‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑7355. o.) 39. pontját. Lásd továbbá a C‑569/08. sz., Internetportal-ügyben 2010. február 10‑én tett indítványom (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 113. pontját.

41 – Lásd a (fenti 40. lábjegyzetben hivatkozott) Eichsfelder Schlachtbetrieb ügyben hozott ítélet 40. pontját és a (fenti 37. lábjegyzetben hivatkozott) Halifax és társai ügyben hozott ítélet 76. pontját. Habár az osztrák Verfassungsgerichtshof a B 1098/06 ügyiratszámú ügyben 2008. március 13‑án hozott ítéletében R. Koller magatartásában nem vélt joggal való visszaélést felismerni (lásd az ítélet 2.3.8. pontját: „A fenti érvelésből adódóan és tekintetbe véve azt, hogy a felperes gyakorolja az »abogado« [ügyvédi] foglalkozást, adódik – csakúgy, mint a madridi ügyvédi kamara a felperes által előterjesztett igazolásából –, hogy teljesen elhibázott a felperest visszaéléssel vádolni.”) Mindazonáltal meg kell fontolni, hogy a joggal való visszaélés itt releváns fogalma kapcsán közösségi jogi fogalomról van szó, amely különös ismertetőjegyekkel rendelkezik, és amelyet ezért a közösségi jogban autonóm módon kell értelmezni. A nemzeti bíróságnak a közösségi kritériumok alapján kell megvizsgálnia azt, hogy az alapügyben történt‑e joggal való visszaélés.

42 – Lásd a C‑79/01. sz., Payroll és társai ügyben 2002. október 17‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑8923. o.) 29. pontját és a (fenti 37. lábjegyzetben hivatkozott) Halifax és társai ügyben hozott ítélet 76. és 77. pontját.

43 – A (fenti 16. lábjegyzetben hivatkozott) Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott ítélet 70. pontja.

44 – Uo. a 72. pont és a C‑151/07. sz., Chatzithanasis-ügyben 2008. december 4‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑9013. o.) 32. pontja.

45 – Lásd Goll, U., „Anerkennung der Hochschuldiplome in Europa: Wunsch und Wirklichkeit”, Europäische Integration und globaler Wettbewerb, 196. o., aki szerint egy másik tagállamból származó jogász, aki a fogadó államban alkalmassági vizsgát kíván letenni, valószínűleg nem azért telepszik le ott, hogy közlekedési ügyeket intézzen, vagy családi házak építési eljárását bonyolítsa. Inkább speciális jogterületeken kíván dolgozni, amelyek a nemzetközi jogviszonyokban rendelkeznek jelentőséggel, és amelyeknél először is lényeges az idegen jogrend ismerete, amelyet az érintettnek magával kell hoznia.

46 – Ebben az értelemben továbbá Kraus, D., „Diplomas and the recognition of professional qualifications in the case law of the European Court of Justice”, A true European, 2003., 248. o., aki szerint az uniós polgár azon joga, hogy egy másik tagállamban dolgozzon, ott telepedjen le vagy határon átnyúló szolgáltatásokat nyújtson, nem bírna jelentőséggel, ha okleveleit és szakképesítéseit nem ismernék el külföldön.

47 – Poiares Maduro főtanácsnok a (fenti 20. lábjegyzetben hivatkozott) Cavallera-ügyben 2008. február 28‑án tett indítványának 51. pontja.

48 – Ugyanígy már Poiares Maduro főtanácsnok is a (fenti 20. lábjegyzetben hivatkozott) Cavallera-ügyben 2008. február 28‑án tett indítványának 56. pontjában.

49 – Lásd ezen indítvány 68. pontját.

50 – Lásd Pertek, J., uo. (9. lábjegyzet), 637. o., aki úgy látja, a kölcsönös bizalom alapelvét a 89/48 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése is rögzíti.

51 – A (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Morgenbesser-ügyben hozott ítélet.

52 – Uo., 44. pont.

53 – A (fenti 30. lábjegyzetben hivatkozott) Vlassopoulou-ügyben hozott ítélet.

54 – A C‑234/97. sz., Fernández de Bobadilla ügyben 1999. július 8‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑4773. o.).

55 – A (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Morgenbesser-ügyben hozott ítélet 67. pontja.

56 – Uo., 68. pont. Lásd továbbá a (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Peśla-ügyben hozott ítélet 39. pontját.

57 – A (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Morgenbesser-ügyben hozott ítélet 69. pontja.

58 – Uo., 70. pont. Lásd továbbá a (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Peśla-ügyben hozott ítélet 40. pontját.

59 – A (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Morgenbesser-ügyben hozott ítélet 71. pontja. Lásd továbbá a (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Peśla-ügyben hozott ítélet 41. pontját.

60 – A (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Peśla-ügyben hozott ítélet 41. pontja.

61 – Uo., 12–15. pont.

62 – Uo., 45. pont, kiemelés csak itt.

63 – Uo., 46. pont, kiemelés csak itt.

64 – Uo., 65. pont, kiemelés csak itt.

65 – Lásd ezen indítvány 92. pontját. Ebben az értelemben továbbá Mengozzi, P., id. mű. (30. lábjegyzet), 1015. o. Pertek, J., id. mű (9. lábjegyzet), 638. o., akiknek az álláspontja szerint a 89/48 irányelv koordinálja az egyenértékű oklevelek kölcsönös elismerését, azonban kizár mindenfajta automatizmust. Ugyanígy Kraus, D., id. mű (46. lábjegyzet), 253. o. is, aki arra utal, hogy sem az EK‑Szerződésből, sem a 89/48 irányelvből nem adódik a tagállamok arra vonatkozó kötelezettsége, hogy a külföldi okleveleket automatikusan és feltétlenül elismerjék.

66 – Lásd ezen indítvány 92–95. és 98–100. pontját.

67 – Lásd ezen indítvány 99. pontját.

68 – Lásd ezen indítvány 100. pontját.

69 – Ebben az értelemben továbbá Görlitz, N., id. mű (9. lábjegyzet), 845. o., aki a jogalapok kiválasztásából, valamint a 89/48 irányelv első preambulumbekezdéséből azt a következtetést vonja le, hogy ez olyan másodlagos jogi aktus, amely éppen az alapszabadságok megvalósulását, és itt különösen a személyek szabad mozgásának javítását szolgálja. A szerző álláspontja szerint az irányelv preambuluma jogszabályi kapcsolatot hoz létre az alapszabadságok és az irányelv által felölelt szakmai tevékenységek között. Lásd továbbá Camelutti, A., „L’Europe des professions libérales: la reconnaissance mutuelle des diplômes d’enseignement supérieur”, Revue du marché unique européen, 1991., 1. szám, 35. o., akinek álláspontja szerint a 89/48 irányelv a Bíróságnak az oklevelek kölcsönös elismerése területén megfogalmazott ítélkezési gyakorlatból eredő elveinek „kézikönyve”.

70 – Ugyanígy továbbá Visée, J. ‑M., id. mű. (11. lábjegyzet), 212. o., aki a 89/48 irányelv 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának második albekezdését alkalmazhatónak tartja a jogi foglalkozásokra, mindenekelőtt az ügyvédi szakmára. Baldi, R., „La liberalizzazione della professione forense nel quadro della direttiva comunitaria 21 dicembre 1988 (89/48 CEE)”, Revista di diritto internazionale privato e processuale, 1991., XXVII. Évfolyam, 2. szám, 349. o. sem rendelkezik kétségekkel afelől, hogy ez az irányelvi rendelkezés közvetlenül az ügyvédi szakmára vonatkozik. A Bizottság a „Jelentés a felsőfokú oklevelek – a 89/48/EGK irányelv 13. cikke szerinti – elismerésére vonatkozó általános szabályok alkalmazásának állásáról az Európai Parlament és a Tanács részére (COM [1996] 46 végleges)” című dokumentum 25. oldalán utal arra, hogy a tagállamok értelmezése alapján e rendelkezés hatálya alá tartoznak az ügyvédek, bírák és a jogvédelem más képviselői, a jogi képzettséggel rendelkező tisztviselők, szabadalmi ügyvivők, adótanácsadók, könyvvizsgálók és könyvelők.

71 – Lásd ezen indítvány 101. pontját.

72 – A (fenti 15. lábjegyzetben hivatkozott) Morgenbesser-ügyben hozott ítélet 57., 62. és 67. pontjai, és a C‑330/03. sz., Colegio de Ingenieros de Caminos, Canales y Puertos/Administración del Estado ügyben 2006. január 19‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑801. o.) 36. pontja.

73 – Lásd ezen indítvány 58. pontját.

74 – Lásd Camelutti, A., id. mű (69. lábjegyzet), 35. o., aki utal az ügyvédi szakma egyes tagállamokban található szerepének különbségeire. A szerző példaként egy angol Solicitor jogosítványait hozza, aki olyan feladatokat vállalhat el, amelyek Franciaországban vagy nem lennének összeegyeztethetők az ügyvédi szakma szerepével, vagy más foglalkozási csoportba kellene azokat besorolni (ügyvéd vagy jogtanácsos és ingatlanügynök).

75 – Lásd az osztrák kormány beadványának 16. pontját, 6. és 7. o.

76 – Lásd R. Koller beadványának 24. oldalát.

77 – Lásd ezen indítvány 72. pontját.

78 – Lásd Boixareu, A., id. mű (9. lábjegyzet), 7. o., aki utal arra, hogy a 89/48 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése nem engedi meg a fogadó állam számára, hogy a 4. cikk (1) bekezdésének a) és b) pontjában felsorolt kontrollmechanizmusokat halmozottan alkalmazza. Pertek, J., id. mű (10. lábjegyzet), 8. o. ugyancsak a kompenzációs intézkedések halmozott alkalmazásának tilalmából indul ki, mindazonáltal a 2005/36 irányelv 14. cikkében szereplő utódrendelkezéssel összefüggésben.

Full & Egal Universal Law Academy