NILS WAHL
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2013. július 11. ( 1 )
C‑225/12. sz. ügy
C. Demir
kontra
Staatssecretaris van Justitie
(a Raad van State [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatali kérelem)
„Az EGK — Törökország társulási megállapodás — A munkavállalók szabad mozgása — Az 1/80 társulási tanácsi határozat 13. cikke szerinti »standstill« kötelezettség — Hatály — Az ország területre való első beutazást megelőzően ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezést előíró tagállami jogszabály”
1.
A jelen ügy az EGK–Törökország társulási megállapodással ( 2 ) létrehozott Társulási Tanács 1/80 határozata ( 3 ) 13. cikkének értelmezésére vonatkozik. Ez a rendelkezés olyan „standstill” klauzula, amely megtiltja a Szerződő Felek számára, hogy 1980. december 1‑je után új korlátozásokat vezessenek be a munkavállalók szabad mozgását illetően.
2.
Előzetes döntéshozatal iránti kérelmében a Raad van State (Hollandia) a „standstill” klauzula pontos hatályának tisztázását kéri. Különösen a következő kérdés merül fel: milyen körülmények között hivatkozhat valamely török állampolgár az 1/80 határozat 13. cikkére?
I – Jogi háttér
A – Az EKG és Törökország közötti társulás
3.
A társulási megállapodás 2. cikkének (1) bekezdése értelmében a megállapodás célja a Szerződő Felek közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok folyamatos és kiegyensúlyozott megerősítésének elősegítése, a munkavállalók szabad mozgásának fokozatos megvalósítása által, valamint a letelepedés szabadságára és a szolgáltatások szabad mozgására vonatkozó korlátozások megszüntetése révén.
4.
1970. november 23‑án aláírták a társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyvét (a továbbiakban: kiegészítő jegyzőkönyv), ( 4 ) amelynek 41. cikke a következőket írja elő:
„(1) A Szerződő Felek tartózkodnak attól, hogy egymás között új korlátozásokat vezessenek be a letelepedési joggal és a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban.”
5.
1980. szeptember 19‑én a Társulási Tanács elfogadta az 1/80 határozatot.
6.
Az 1/80 határozat 6. cikke a következőt mondja ki:
„(1) A családtagok szabad munkavállalásra való jogosultságáról szóló 7. cikk sérelme nélkül, valamely tagállam rendes munkaerőpiacához tartozó török munkavállaló ebben a tagállamban:
—
egy év rendes foglalkoztatás után jogosult arra, hogy munkavállalási engedélyét ugyanannál a munkáltatónál megújítsa, amennyiben munkahellyel rendelkezik;
[…]” [nem hivatalos fordítás]
7.
Az említett határozat 13. cikkének szövege a következő:
„A Közösség tagállamai és Törökország nem vezethetnek be új korlátozásokat a területükön jogszerűen tartózkodó és munkát vállaló munkavállalók és családtagjaik tartózkodási és munkavállalási feltételeire vonatkozóan.” [nem hivatalos fordítás]
8.
A 16. cikkel összhangban az 1/80 határozat rendelkezéseit 1980. december 1‑jei hatállyal kell alkalmazni.
B – A nemzeti jog
9.
Az 1/80 határozat 13. cikke szerinti „standstill” szabály alkalmazásában releváns időpontban, 1980. december 1‑jén a külföldi állampolgárok Hollandiába való beutazására és ott‑tartózkodásukra a Vreemdelingenwet 1965 ( 5 ) (a külföldiekről szóló 1965. évi törvény; a továbbiakban: 1965. évi Vw) és a Vreemdelingenbesluit 1966 ( 6 ) (a külföldiekről szóló 1966. évi végrehajtási rendelet; a továbbiakban: 1966. évi Vb) volt az irányadó.
10.
Az 1966. évi Vb 41. cikke (1) bekezdése c) pontjának az 1980. december 1‑jén hatályos változata értelmében a külföldieknek érvényes útlevéllel és érvényes ideiglenes tartózkodási engedéllyel kell rendelkezniük, ha három hónapot meghaladóan kívánnak Hollandiában tartózkodni. Az ideiglenes tartózkodási engedély hiánya azonban nem minősült a beutazás megtagadásához elegendő indoknak abban az esetben, ha az érdemi vizsgálat megállapította, hogy egyébként teljesülnek az első beutazás feltételei.
11.
2001. április 1‑jén hatályba lépett a Wet van 23 november 2000 tot algehele herziening van de Vreemdelingenwet ( 7 ) (a Vreemdelingenwet átfogó újraszabályozásáról szóló, 2000. november 23‑i törvény; a továbbiakban: 2000. évi Vw). Ugyanaznap szintén hatályba lépett a 2000. évi Vw alapján elfogadott Vreemdelingenbesluit 2000 ( 8 ) (a továbbiakban: 2000. évi Vb).
12.
A 2000. évi Vw 1. cikkének h) pontja az „ideiglenes tartózkodási engedélyt” a külföldi állampolgár által a származási országban Hollandia diplomáciai vagy konzuli képviseletén személyesen kért és az e diplomáciai vagy konzuli képviselet által a holland külügyminiszter előzetes engedélyét követően kiadott három hónapnál hosszabb tartózkodásra szóló vízumként határozza meg.
13.
A 2000. évi Vw 8. cikkének a) pontja szerint a külföldi állampolgár akkor jogosult Hollandiában tartózkodni, ha határozott időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkezik.
14.
A 2000. évi Vw 8. cikkének f) pontjával összhangban az a külföldi állampolgár, aki határozott időre szóló tartózkodási engedélyt kért, a kérelem elbírálásáig jogosult Hollandiában tartózkodni, amely időszak során őt nem lehet az ország területéről kitoloncolni.
15.
A 2000. évi Vw 16. cikke (1) bekezdésének a) pontja kimondja, hogy a határozott időre szóló rendes tartózkodási engedély iránti kérelem elutasítható, ha a külföldi állampolgár nem rendelkezik a határozott időre szóló tartózkodási engedély céljának megfelelő céllal kiadott érvényes ideiglenes tartózkodási engedéllyel.
16.
A 2000. évi Vb 3.71. cikkének (1) bekezdése értelmében a határozott időre szóló tartózkodási engedély iránti kérelmet el kell utasítani, ha a külföldi állampolgár nem rendelkezik érvényes ideiglenes tartózkodási engedéllyel.
17.
Végül a Vreemdelingencirculaire 2000 (a külföldiekről szóló 2000. évi körlevél) értelmében az ideiglenes tartózkodási engedély iránti kérelmet annak meghatározása érdekében kell megvizsgálni, hogy a tartózkodási engedély megadására vonatkozó valamennyi feltétel teljesül‑e. E körlevél értelmében az ideiglenes tartózkodási engedélynek a Hollandiába történő beutazás előtti kérelmezésére irányuló kötelezettség oka annak lehetővé tétele az ország nemzeti hatóságai számára, hogy könnyebben tudják meghatározni azt, hogy az érintett külföldi állampolgár esetében teljesül‑e valamennyi beutazási követelmény.
II – A tényállás, az eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
18.
C. Demir, török állampolgár, 1990. október 1‑jén utazott Hollandiába, majd jogellenes tartózkodás miatti letartóztatását követően 1991. december 11‑én kitoloncolták Hollandiából.
19.
1993. április 19‑én C. Demir holland állampolgár házastársánál Hollandiában való tartózkodás céljából tartózkodási engedély kiadása iránti kérelmet terjesztett elő. 1993. május 7‑től 1993. szeptember 19‑ig terjedő időszakra tartózkodási engedélyt adtak ki számára. C. Demir ezen engedély alapján munkavállalási engedély nélkül is vállalhatott munkát. Az engedély érvényességi idejét később 1995. július 18‑ig meghosszabbították. Ezen időszakban C. Demir különböző munkavállalóknál dolgozott több mint 10 hónapig.
20.
C. Demir – házasságának felbomlását követően – 1995. augusztus 3‑án huzamos tartózkodási engedély iránti kérelmet terjesztett elő. Az 1997. július 8‑i határozat elutasította e kérelmet. Az e határozattal szemben előterjesztett közigazgatási jogorvoslati kérelem elutasítását követően az 1998. március 12‑i ítélet elfogadhatatlannak nyilvánította a C. Demir által az e határozattal szemben indított keresetet.
21.
1998 és 2007 között C. Demir tartózkodási engedély iránti további kérelmeket terjesztett elő, amely kérelmek mindegyikét elutasították a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok.
22.
A jelen ügy egy olyan kérelemre vonatkozik, amelyet C. Demir 2007. február 13‑án nyújtott be, hogy munkaviszonyban való munkavállalás céljából határozott időre szóló rendes tartózkodási engedélyt szerezzen.
23.
A Staatssecretaris van justitie (igazságügyi államtitkár; a továbbiakban: Staatssecretaris) 2007. április 26‑i határozatában azon az alapon utasította el C. Demir kérelmét, hogy nem rendelkezik a határozott időre szóló tartózkodási engedély iránti kérelem céljával azonos céllal kiadott érvényes ideiglenes tartózkodási engedéllyel. Ezt követően a Staatssecretaris 2007. szeptember 10‑i határozatában az említett határozattal szemben C. Demir által benyújtott ellentmondást megalapozatlannak nyilvánította.
24.
C. Demir ez utóbbi határozatot a Rechtbank’s‑Gravenhage (hágai kerületi bíróság) előtt megtámadta, amely C. Demir keresetét 2008. június 16‑i ítéletében utasította el. A Rechtbank’s‑Gravenhage álláspontja szerint a Bíróság által az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítéletéből ( 9 ) az következik, hogy nem hivatkozhat az 1/80 határozat 13. cikkére az a török állampolgár, aki nem tartotta be a fogadó tagállam első beutazásra és tartózkodásra vonatkozó szabályait, és aki – következésképpen – nem jogszerűen tartózkodik az említett állam területén. A Rechtbank’s‑Gravenhage megállapította, hogy C. Demir azért nem hivatkozhat az 1/80 határozat 13. cikkére, mert a vonatkozó kérelem időpontjában, azaz 2007. február 13‑án nem jogszerűen tartózkodott Hollandiában.
25.
2008. július 16‑án C. Demir ezen ítélettel szemben fellebbezést terjesztett elő a kérdést előterjesztő bírósághoz, amely most a következő kérdésekkel kapcsolatban fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a Bírósághoz:
„(1)
Úgy kell‑e értelmezni az 1/80 határozat 13. cikkét, hogy e rendelkezés akkor is alkalmazandó az első belépésére vonatkozó anyagi és/vagy eljárási feltételekre, ha az ilyen feltétel – a jelen ügyben az ideiglenes tartózkodási engedély – többek között a tartózkodási engedély iránti kérelem benyújtását megelőző jogellenes beutazás és tartózkodás megakadályozását hivatott szolgálni, és e tekintetben az […] Abatay és társai egyesített ügyekben […] hozott ítélet 85. pontja értelmében vett, szigorítható intézkedésnek tekinthető?
(2)
a)
Milyen jelentőség tulajdonítandó ezzel összefüggésben az 1/80 határozat 13. cikke értelmében vett jogszerű tartózkodás követelményének?
b)
Jelentőséggel bír‑e ebben a tekintetben az, hogy a kérelem benyújtása a kérelem tárgyában történő végleges határozathozatalig a nemzeti jog szerint önmagában a tartózkodás jogszerűségét eredményezi, vagy csak az bír jelentőséggel, hogy a tartózkodás a kérelem benyújtását megelőzően a nemzeti jog szerint jogellenesnek tekintendő?”
26.
Írásbeli észrevételeket nyújtott be C. Demir, a holland, a német és az olasz kormány, valamint a Bizottság, az olasz kormány kivételével pedig a fentiek mindegyike szóbeli észrevételt terjesztett elő a 2013. április 25‑i tárgyaláson.
III – Elemzés
A – Előzetes kérdések
27.
Az 1/80 határozat 13. cikkéhez és a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdéséhez hasonló „standstill” klauzulák mögött meghúzódó indok az egy adott időpontban fennálló meghatározott feltételek szigorításának megtiltása. ( 10 ) E klauzulák „kvázi eljárási jellegű szabályokként” működnek, amelyek időbeli hatályukat tekintve határozzák meg azokat az alkalmazandó releváns rendelkezéseket, amelyekre tekintettel értékelni kell a társulási megállapodás szerinti jogait gyakorolni kívánó török állampolgár helyzetét. ( 11 ) Más szóval: a „standstill” klauzula határozza meg a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztetthez hasonló ügyben azt, hogy melyik jog az alkalmazandó.
28.
A jelen ügyben a kérdés lényege, hogy össze kell egyeztetni az 1/80 határozat 13. cikkének és a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlatokat. Még pontosabban, a kérdés az, hogy e „standstill” klauzulákat – a megfogalmazásukban szereplő bizonyos eltérések ellenére is – azonosan kell‑e értelmezni.
29.
A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem mögött meghúzódó problémás kérdések jobb megértéséhez hasznosnak vélem röviden felvázolni a Bíróság szóban forgó „standstill” klauzulákkal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatának alapelveit.
30.
A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében egyrészről a „standstill” klauzulák célja annak megakadályozása, hogy a nemzeti hatóságok újabb akadályokat vezessenek be a munkavállalók szabad mozgásának, a letelepedési jognak és a szolgáltatásnyújtás szabadságának gyakorlásával szemben, ekként pedig az, hogy megvalósuljanak az e szabadságok fokozatos megvalósításának kedvező feltételei. Ily módon ugyanez a célkitűzés – e szabadságok Szerződő Felek vonatkozásában történő fokozatos megvalósulásának biztosítása – áll mindkét rendelkezés középpontjában. ( 12 )
31.
A Bíróság ezen túlmenően megállapította, hogy ez a két rendelkezés azonos módon tiltja a letelepedés szabadságának, a szolgáltatásnyújtás szabadságának, illetve a munkavállalók szabad mozgásának gyakorlásával szembeni újabb korlátozások bevezetését. Ez a tilalom a társulási megállapodásban szereplő gazdasági szabadságokkal élni kívánó török állampolgároknak a fogadó tagállamba történő első beutazására irányadó anyagi és/vagy eljárási feltételekkel kapcsolatos korlátozásokra terjed ki. ( 13 )
32.
Másrészről – amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutat – a Bíróság a fent hivatkozott Abatay és társai egyesített ügyekben hozott korábbi ítéletben megállapította, hogy jóllehet az 1/80 határozat 13. cikkének hatálya nem korlátozódik a valamely tagállam munkaerőpiacára már integrálódott török állampolgárokra, az 1/80 határozat 6. cikkével ellentétben erre a „standstill” klauzulára a török állampolgár „csak” akkor hivatkozhat, „ha betartotta a fogadó tagállam belépésre, tartózkodásra és – adott esetben – munkavállalásra vonatkozó szabályait, ekként pedig ha jogszerűen tartózkodik az említett állam területén”. Ennek megfelelően, a hatáskörrel rendelkező hatóságok továbbra is „jogosultak szigorúbb intézkedéseket bevezetni – még az 1/80 határozat hatálybalépését követően is – az olyan török állampolgárok vonatkozásában, akik helyzete nem jogszerű”. ( 14 )
33.
Úgy tűnik azonban, hogy ez ellentétes a Bíróságnak a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos későbbi ítélkezési gyakorlatával. A Bíróság ezzel összefüggésben kifejezetten megállapította, hogy e „standstill” klauzula alkalmazása céljából nem releváns az a kérdés, hogy az érintett török állampolgár jogszerűen tartózkodik‑e a fogadó tagállamban a kérelem benyújtásának időpontjában. ( 15 )
34.
A fenti kijelentések közötti kapcsolat – első ránézésre – némiképp nehézkesnek tűnik. Hogyan kellene értelmezni az 1/80 határozat 13. cikkének hatályát? Különösen, milyen relevanciát kell tulajdonítani a 13. cikkben szereplő „jogszerűen tartózkodó” kifejezésnek annak meghatározásakor, hogy ki hivatkozhat az említett rendelkezésre?
35.
Az alábbiakban először azzal a kérdéssel fogok foglalkozni, hogy az 1/80 határozat 13. cikke vonatkozik‑e a jelen ügyben szóban forgókhoz hasonló tartózkodási engedélyek megadására irányadó szabályokra. Azután a jogszerű tartózkodás követelményének az említett rendelkezés alkalmazása céljából meglévő jelentőségét vizsgálom. Ezzel összefüggésben arra a kérdésre is kitérek, hogy – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság felveti – a Bíróságnak az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélete ( 16 ) relevanciával bír‑e a 13. cikk a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügy tekintetében történő értelmezéséhez.
B – Új korlátozás fennállása
36.
Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arról kíván megbizonyosodni, hogy a 2000. évi Vw‑ben megállapított ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezéshez hasonló feltétel a munkavállalók szabad mozgásának a Bíróság fent hivatkozott ítélkezési gyakorlata értelmében vett, „a török állampolgárok e tagállam területére történő első beutazására irányadó anyagi és/vagy eljárási feltételnek” minősülő új korlátozását képezi‑e. ( 17 )
37.
Véleményem szerint igen.
38.
Rögtön az elején hangsúlyozni kell, hogy az 1/80 határozat 13. cikke semmilyen módon nem érinti a tagállamok azon hatáskörét, hogy megtagadják a török állampolgártól a területükre való belépés és az ottani első munkába állás jogát. ( 18 ) Korlátokat állapít meg azonban e hatáskör gyakorlásának módját illetően. Még pontosabban, a „standstill” kötelezettség nem követelte meg a tagállamoktól a „standstill” klauzula hatálybalépésének időpontjában a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatban már meglévő korlátozások eltörlését. Ehelyett a status quo fenntartására, ennek megfelelően pedig a társulási megállapodás célkitűzései fokozatos megvalósításának veszélyeztetésére alkalmas új intézkedések bevezetésétől való tartózkodásra irányuló kötelezettséget hozott létre. ( 19 )
39.
Az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítéletet követően a Bíróság azt is megállapította, hogy az 1/80 társulási tanácsi határozat 13. cikke szerinti „standstill” kötelezettség – a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikke szerinti kötelezettséghez hasonlóan – kiterjed bármely olyan új intézkedésre, amelynek célja vagy hatása, hogy a munkavállalók szabad mozgásának gyakorlását azon feltételeknél korlátozóbb feltételeknek vesse alá, mint amelyek az 1/80 határozatnak az érintett tagállam vonatkozásában történő hatálybalépése időpontjában alkalmazandók voltak. ( 20 )
40.
Az 1/80 határozat 13. cikke – főszabály szerint – nemcsak a munkavállaláshoz való jogosultsághoz közvetlenül kapcsolódó intézkedésekre, hanem a munkavállalók szabad mozgásával élni kívánó török állampolgároknak a fogadó tagállam területére történő első beutazására irányadó szabályokra is vonatkozik. E tekintetben a Bíróság úgy értelmezte a 13. cikket, hogy az a tartózkodási engedélyek megadására és azok meghosszabbítására irányadó szabályokra alkalmazandó. ( 21 ) Egyrészről a tartózkodási engedély megszerzésének szükségessége, másrészről pedig a fogadó tagállamban a munkavállalás lehetősége közötti szoros kapcsolatra tekintettel ugyanis, az említett „standstill” klauzula hatékonyságának biztosítása céljából helyénvalónak tűnik az 1/80 határozat 13. cikkének hatályát oly módon kiterjeszteni, hogy az vonatkozzon az első beutazásra irányadó intézkedésekre is.
41.
Ami a jelen ügyet illeti, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nyilvánvaló, hogy a 2000. évi Vw hatálybalépésének következményeként a munkavállalók szabad mozgásához való jog gyakorlásának feltételei szigorúbbakká váltak.
42.
Igaz, hogy az ideiglenes tartózkodási engedéllyel való rendelkezésre vonatkozó feltétel (az 1966. évi Vb‑ben megállapítottaknak megfelelően) már 1980. december 1‑jén is létezett. A „standstill” kötelezettség ebben az időpontban lépett hatályba, e klauzula kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügyre gyakorolt hatásainak értékelése szempontjából pedig ez a releváns referencia‑időpont.
43.
A kérdést előterjesztő bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban az ilyen engedély hiánya nem minősült elegendő indoknak a beutazás 1965. évi Vw alapján történő megtagadásához, ha a kérelmező teljesítette az első beutazás többi feltételét. Más szóval, az ideiglenes tartózkodási engedély hiányára abban az esetben nem hivatkoztak a megtagadás indokaként, ha a kérelem érdemi vizsgálata alapján a kérelmezett tartózkodási engedély megadásának feltételei egyébként teljesültek.
44.
E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az ideiglenes tartózkodási engedély hiánya a 2000. évi Vw 2001. április 1‑jén történő hatálybalépéséig nem minősült külön és elegendő indoknak a beutazás megtagadásához. ( 22 )
45.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy 2001 óta a harmadik országok állampolgárai – köztük a török állampolgárok – Hollandia területén kívülről kötelesek ideiglenes tartózkodási engedélyt kérni. Ennélfogva jelenleg úgy tűnik, hogy a (Hollandia területén kívül megszerzett) ideiglenes tartózkodási engedély a határozott időre szóló rendes tartózkodási engedély megszerzése szükségszerű előfeltételének minősül.
46.
Másként fogalmazva: a 2000. évi Vw hatálybalépése előtt a külföldi állampolgárok anélkül tudtak határozott időre szóló rendes tartózkodási engedélyt kérni Hollandiában, hogy fennállt volna az automatikus megtagadás kockázata abban az esetben, ha még nem rendelkeznek ideiglenes tartózkodási engedéllyel. Mivel már nem ez a helyzet, továbbá mivel most már elegendő indok a megtagadáshoz a valamely kérelmet megelőző jogellenes beutazás és jogellenes tartózkodás, számomra egyértelműnek tűnik, hogy a jelen ügyben szóban forgóhoz hasonló nemzeti jogszabály a munkavállalók szabad mozgásának az 1/80 határozat 13. cikke értelmében vett új akadályát képezi. Ennek oka, hogy – a 2001. április 1‑jét megelőzően fennálló helyzettel ellentétben – az országba való első beutazást a Hollandia területén kívül kiadott ideiglenes tartózkodási engedéllyel való rendelkezéshez köti. ( 23 )
47.
Ezért azt javaslom, hogy a Bíróság az első kérdésre azt a választ adja, hogy az 1/80 határozat 13. cikke alkalmazandó az első beutazásra irányadó, a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügyben szereplőhöz hasonló, az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezéssel kapcsolatos anyagi és/vagy alaki feltételekre.
C – A jogszerű tartózkodás követelménye
1. Ki hivatkozhat az 1/80 határozat 13. cikkére?
48.
Két részre tagolódó második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra kíván választ kapni, hogy mekkora jelentőséget kell tulajdonítani ebben a kontextusban az 1/80 határozat 13. cikkében alkalmazott „jogszerűen tartózkodik” kifejezésnek. Másként fogalmazva: a 13. cikket kizárólag olyan török állampolgárokra kell‑e alkalmazni, akik jogszerűen tartózkodnak a fogadó tagállamban? ( 24 )
49.
Meglátásom szerint erre a kérdésre nemleges választ kell adni. Az alábbiakban kifejtem, hogy miért nem vélem úgy, hogy a „jogszerű tartózkodás” ésszerű követelményként szolgálhat annak meghatározásához, hogy ki hivatkozhat a 13. cikkre.
50.
Ezen a ponton hangsúlyozni kell, hogy az 1/80 határozat 13. cikkének alkalmazása nem függ attól a feltételtől, hogy az érintett török állampolgár megfelel‑e az említett határozat 6. cikkének (1) bekezdése szerinti követelményeknek. Következésképpen a „standstill” klauzula hatálya nem korlátozódik a munkaviszonyban álló török állampolgárokra. ( 25 ) Míg a 6. cikk az érintett személy fogadó tagállamban való fokozatos beilleszkedéséhez hozzájáruló tényleges foglalkoztatási feltételeket szabályozza, a 13. cikk a munkavállaláshoz való jogosultsággal kapcsolatos nemzeti intézkedésekre vonatkozik. ( 26 ) Az utóbbi rendelkezésre ugyanis az olyan török állampolgárok is hivatkozhatnak, akiket még nem illetnek meg az 1/80 határozat 6. cikkének (1) bekezdésében szereplő jogok. ( 27 ) E tekintetben a 13. cikk hatálya jelentősen tágabb a 6. cikkénél, főszabály szerint pedig a török állampolgárok széles körére terjed ki.
51.
Tekintettel az 1/80 határozat 13. cikke és az említett határozat 6. cikke működésének kontextusa közötti különbségre, az, hogy a C. Demirhez hasonló török állampolgár nem felel meg a 6. cikk szerinti különös jogokra vonatkozó követelményeknek ( 28 ), nem jelenti automatikusan azt, hogy nem hivatkozhat a 13. cikkre.
52.
Továbbra is fennmarad azonban a kérdés: ki hivatkozhat az 1/80 határozat 13. cikkére?
53.
E tekintetben a holland, a német és az olasz kormány úgy véli, hogy az 1/80 határozat 13. cikkére nem hivatkozhatnak a C. Demirhez hasonló olyan török állampolgárok, akik jogszerűtlen helyzetben vannak. Ennek megfelelően erre a „standstill” klauzulára csak azok a török állampolgárok hivatkozhatnak, akik a beutazás és tartózkodás tekintetében tiszteletben tartották a nemzeti szabályokat.
54.
A német kormány szerint az 1/80 határozat 13. cikkét meg kell különböztetni az 1/80 határozatnál jelentősen hamarabb hatályba lépő kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdésétől. Míg a 41. cikk (1) bekezdése az új korlátozásokat a letelepedés és a szolgáltatások területén általánosságban tiltja, a 13. cikk kifejezetten a jogszerűen tartózkodó munkavállalókra és családtagjaikra vonatkozik. A német kormány véleménye szerint e rendelkezések szövege okkal eltérő: ez a különbség tükrözi a Szerződő Felek azon szándékát, hogy a 41. cikk (1) bekezdése szerinti, a letelepedésre és szolgáltatásokra vonatkozó „standstill” szabályéhoz képest a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatban egyértelműen korlátozzák az 1/80 határozat 13. cikkének hatályát.
55.
Igaz, hogy az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítéletből eredő ítélkezési gyakorlat értelmében a 13. cikkre a török állampolgárok csak akkor hivatkozhatnak, ha betartották a fogadó tagállamnak az első beutazásra, a tartózkodásra és – adott esetben – a munkavállalásra vonatkozó szabályait, aminek következtében az érintett személy jogszerűen tartózkodik az említett állam területén. ( 29 )
56.
Ezen túlmenően elismerem, hogy míg a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdése nem követeli meg, hogy az érintett török állampolgárok jogszerűen tartózkodjanak a fogadó tagállamban – illetve hogy egyáltalán ott tartózkodjanak ( 30 ) –, ahhoz, hogy az e rendelkezés szerinti „standstill” szabályra hivatkozzanak, a 13. cikk kifejezetten tartalmaz ilyen követelményt. ( 31 ) E követelményre, továbbá arra tekintettel, hogy a fogadó tagállamban történő munkavállalás szükségszerűen feltételezi az ott‑tartózkodást, nem meglepő, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata ebben a kontextusban a jogszerű tartózkodás követelményére utalt, és azt állapította meg, hogy a török állampolgárok csak akkor hivatkozhatnak erre a rendelkezésre, ha jogszerűen tartózkodnak a fogadó tagállamban. A Bíróság a Sahin‑ügyben hozott ítéletben nemrégiben megismételte ezt a megállapítást. ( 32 )
57.
Mindazonáltal úgy vélem, hogy különös hangsúlyt kell fektetni az utóbbi ügy sajátos körülményeire. A felperes ugyanis már a fogadó tagállamban tartózkodott abban az időpontban, amikor a vitatott nemzeti jogszabály hatályba lépett. A felperes jogszerűen utazott be a fogadó tagállam területére, és a – tartózkodási engedélyek megadására vonatkozó bizonyos feltételeket szigorító – vitatott nemzeti jogszabály hatálybalépését megelőzően betartotta a tartózkodási engedélyek megadására irányadó releváns nemzeti szabályokat. ( 33 ) Ilyen körülmények között a Bíróságnak nem kellett kifejezetten foglalkoznia a jogszerű tartózkodás kérdésével az olyan török állampolgárokkal kapcsolatban, akik e jogszabály hatálybalépését követően kívánnak a fogadó tagállamba beutazni.
58.
Az 1/80 határozat 13. cikke személyi hatályának a vitatott nemzeti jogszabály hatálybalépésekor – illetve, amint azt a jelen ügyben a német és a holland kormány javasolja, a tartózkodási engedély iránti kérelem benyújtásának időpontjában – a fogadó tagállamban jogszerűen tartózkodó török állampolgárokra való korlátozása ugyanis, meglátásom szerint, megfosztaná az említett „standstill” klauzulát hatékonyságától.
59.
Példaként vegyük X tagállamot, amely 1981. február 1‑jén hatályba lépő új jogszabályt hoz, amely – az 1980. december 1‑jén hatályos jogszabályhoz képest – szigorítja a tartózkodási engedélyek megadására és meghosszabbítására vonatkozó feltételekre irányadó szabályokat. A jelen eljárás során észrevételeket előterjesztő kormányok által javasolt értelmezés alapján csak az X tagállamban 1981. február 1‑jén már jogszerűen tartózkodó török állampolgárok hivatkozhatnának az 1/80 határozat 13. cikkére. Ennek megfelelően, az 1981. február 1‑je után érkezőknek az új feltételeknek kellene megfelelniük ahhoz, hogy erre a rendelkezésre tudjanak hivatkozni.
60.
Ezen túlmenően, képzeljük el, hogy X tagállam további intézkedéseket vezet be, ezúttal 1982. július 1‑jén. Ezek az új szabályok még tovább szigorítják a tartózkodási engedélyek megadására és meghosszabbítására vonatkozóan 1980. december 1‑jén érvényes feltételeket. Ez esetben szintén csak azok a török állampolgárok hivatkozhatnak a 13. cikkre, akik 1982. július 1‑jén jogszerűen tartózkodnak X tagállamban. Az 1982. július 1‑je után érkezőknek a beutazás és tartózkodás tekintetében szigorúbb szabályokat kell betartaniuk ahhoz, hogy a 13. cikkre hivatkozhassanak.
61.
Amint az ebből a példából nyilvánvaló, az 1/80 határozat 13. cikke hatályának megszorító értelmezése a gyakorlatban lehetővé tenné a tagállamok számára, hogy fokozatosan szigorítsák azokat a szabályokat, amelyeket nem szabad szigorítani, akként pedig azt, hogy megkerüljék a „standstill” kötelezettséget. Ez a kötelezettség – a 13. cikkre hivatkozni képes török állampolgárokkal szemben – ugyanis tartózkodással megoldható. ( 34 ) Mivel a „standstill” klauzula célja annak biztosítása, hogy a munkavállalók szabad mozgásának hatóköre fokozatosan kiterjedjen a török állampolgárokra, e szabály pontosan a fentiekben leírt helyzetek megelőzésére törekszik.
62.
Ezért úgy vélem, hogy az 1/80 határozat 13. cikke hatékonyságának biztosítása érdekében, azt ugyanúgy kell alkalmazni az olyan török állampolgárokra, akik a vitatott jogszabály hatálybalépését követően kívánnak első alkalommal a fogadó tagállamba beutazni. Bármely más, ettől eltérő értelmezés ellentétes lenne magával a „standstill” klauzula létjogosultságával, azaz annak biztosításával, hogy a tagállamok betartják a társulási megállapodás szerinti kötelezettségeiket.
2. A jogszerű tartózkodás követelménye ebben a kontextusban nem releváns
63.
A Bíróság által az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben megállapítottak központi szerephez jutnak az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban. ( 35 ) Konkrétan, a kérdést előterjesztő bíróság bizonytalan a tekintetben, hogy az említett ítélet hatással van‑e az 1/80 határozat 13. cikkének a jelen ügyben történő értelmezésére.
64.
Meglátásom szerint nincs.
65.
Fentebb azt igyekeztem példákkal alátámasztani, hogy miért vélem úgy, hogy a szóban forgó „standstill” klauzulát ugyanúgy kell alkalmazni az olyan török állampolgárokra, akik a vitatott nemzeti jogszabály hatálybalépését követően kívánnak első alkalommal beutazni a fogadó tagállamba. Ez az álláspont kétségkívül nem teszi automatikusan érvénytelenné a jogszerű tartózkodás követelményét, és az – főszabály szerint – összeegyeztethető lenne az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélettel is, mivel az abban az ügyben szóban forgó jogszabály a munkavállalási engedélyekkel kapcsolatos követelmények alóli kivételekre vonatkozott, nem pedig az első beutazásra irányadó szabályokra. Ez azonban csak akkor lehetne elképzelhető, ha az első beutazásra és – konkrétabban – a tartózkodási engedélyek megadására irányadó feltételek nem tartoznának a 13. cikk tárgyi hatálya alá.
66.
Amint azt a fenti 31. pontban említettem, az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélet óta a Bíróság kifejezetten elismerte az 1/80 határozat 13. cikkének kibővített hatályát. Jelenleg már nem kétséges, hogy az említett rendelkezés nemcsak a szigorú értelemben vett, „a munkavállaláshoz való jogosultság feltételeire”, hanem – a kiegészítő jegyzőkönyv 41. cikkének (1) bekezdéséhez hasonlóan – az érintett tagállam területére történő első beutazásra irányadó anyagi és/vagy eljárási feltételekkel kapcsolatos új korlátozásokra is vonatkozik. Mindezek tükrében nehéznek tűnik az ítélkezési gyakorlattal összeegyeztetni a német kormány által az 1/80 határozat 13. cikke hatályának a Szerződő Felek általi szándékos elhatárolása tekintetében előadott kifogásokat.
67.
E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügy hasznosan illusztrálja, hogy miért nem tartható megoldás bármiféle jelentőséget tulajdonítani a „jogszerű tartózkodás” követelményének annak meghatározása során, hogy a szóban forgóhoz hasonló körülmények között ki hivatkozhat az 1/80 határozat 13. cikkére.
68.
A kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügyben ez a „standstill” klauzula arra kötelezi a hatáskörrel rendelkező hatóságokat, hogy tartózkodjanak a 2000. évi Vw – és különösen az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezésre vonatkozó feltétel – alkalmazásától az olyan török állampolgárok esetében, akik olyan helyzetben vannak, hogy hivatkozhatnak az 1/80 határozat 13. cikkére. Más szóval: az új jogszabály ellenére tartózkodási engedély iránti kérelmüket a 2001. április 1‑jét megelőzően érvényes szabályokéval azonos anyagi jogi feltételek mellett kell elbírálni.
69.
Amint azonban a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, az ideiglenes tartózkodási engedély hiánya azzal a hatással járt, hogy a török állampolgárok Hollandiába való beutazása és ott‑tartózkodása mind 1980. december 1‑je előtt, mind pedig az után, valamint 2001. április 1‑jén és azt követően is jogellenessé vált. Jóllehet a Hollandiába való jogellenes beutazás nem képezett elegendő alapot a tartózkodási engedély iránti kérelem elutasítására akkor, ha a kérelmező máskülönben megfelelt az ilyen engedély megadására vonatkozó feltételeknek, ez nem változtat a török állampolgároknak a fogadó tagállam területére való első beutazásra irányadó szabályok tekintetében fennálló jogellenes státusán.
70.
Az egyértelműség érdekében tételezzük fel, hogy Y török állampolgár munkavállalás céljából utazik be Hollandia területére 2013‑ban. Már kifejtettem, hogy miért vélem úgy, hogy az 1/80 határozat 13. cikkét alkalmazni kell azokra a török állampolgárokra, akik az említett rendelkezés tárgyi hatálya alá tartozó nemzeti jogszabály hatálybalépését követően utaznak be a fogadó tagállam területére. Ennek megfelelően Y‑nak az alapeljárásban szóban forgó szabályokkal kapcsolatban tudnia kellene hivatkozni a 13. cikkre. Egyszerűbben fogalmazva: tartózkodási engedély iránti kérelmét az 1980. december 1‑jén hatályos szabályok alapján, illetve ha ezek a szabályok az említett időpont után enyhébbek lettek, akkor az említett időpont után hatályban lévő legkedvezőbb szabályokkal összhangban ( 36 ) kellene elbírálni, az ideiglenes tartózkodási engedély hiánya ellenére. Ha azonban a jogszerű tartózkodás követelménye ebben a kontextusban bármiféle jelentőséggel bírna és ha Y nem rendelkezne ideiglenes tartózkodási engedéllyel Hollandiába való beutazásának időpontjában, akkor nem tudna a 13. cikk szerinti „standstill” szabályra hivatkozni a 2000. évi Vw‑vel szemben. Ez azért van, mert – C. Demirhez hasonlóan – mind a régi, mind pedig az új szabályok szerint formálisan jogellenes helyzetben lenne.
71.
Világos, hogy értelmetlenné tenné a 13. cikkben szereplő „standstill” követelményt, ha ilyen körülmények között bármiféle jelentőséget tulajdonítanának a „jogszerű tartózkodás” követelményének. Amennyiben a 2000. évi Vw‑hez hasonló említett nemzeti jogszabály az irányadó a fogadó tagállam területére történő első beutazásra és a tartózkodási engedély megadására, következésképpen pedig hatással van az ott‑tartózkodáshoz való jog megszerzésének lehetőségére, nem látom, hogy a „jogszerű tartózkodás” miként bizonyulhatna hasznos kritériumnak az 1/80 határozat 13. cikke hatályának meghatározásához. ( 37 )
72.
Végezetül helyénvalónak tartom röviden kitérni a Bíróságnak az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 85. pontjában szereplő megállapítására, amely kifejezetten megengedhetőként fogadja el szigorúbb intézkedések bevezetését a nem jogszerű helyzetben lévő török állampolgárokkal kapcsolatban.
73.
Megjegyzendő, hogy az 1/80 határozat 13. cikke nem ruház pozitív jogokat (például a beutazáshoz vagy a tartózkodáshoz való jogot) a török állampolgárokra, ehelyett azonban meghatározza az időbeli hatályát tekintve alkalmazandó azon jogszabályt, amely alapján az érintett személy helyzetét vizsgálni kell. A fenti 38. pontban kifejtetteknek megfelelően ugyanis, a 13. cikk nem korlátozza a tagállamoknak azt a hatáskörét, hogy megtagadják a harmadik országok állampolgáraitól – köztük a török állampolgároktól – a területükre való beutazást. A 13. cikk szerinti „standstill” kötelezettséggel összhangban azonban, a beutazás török állampolgárok tekintetében történő megtagadásának az említett rendelkezés hatálybalépése óta hatályban lévő legkedvezőbb szabályokon kell alapulnia.
74.
Ennek megfelelően, amennyiben valamely török állampolgár úgy dönt, hogy az e szabályok alapján és az adott területen alkalmazandó uniós jogszabályoknak megfelelően hozott elutasító határozat után az említett állam területén marad, úgy kétségtelenül jogszerűtlen helyzetben van a fogadó tagállamban. Ilyen körülmények között a tagállamok továbbra is jogosultak a területükön történő ilyen jogellenes tartózkodás következményeiről dönteni, feltéve hogy – és ezt hangsúlyozni kell – az ilyen személyekkel szemben alkalmazható szabályok nem tartoznak a 13. cikk hatálya alá.
75.
A fenti megfontolásokra tekintettel úgy vélem, hogy a második kérdés a) részére azt a választ kell adni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügybelihez hasonló körülmények között a jogszerű tartózkodásnak az 1/80 határozat 13. cikkében szereplő követelménye nem releváns annak meghatározásához, hogy valamely török állampolgár hivatkozhat‑e, vagy sem az említett rendelkezésre.
76.
Végezetül – amennyiben a Bíróság az első kérdésre és a második kérdés a) részére az általam javasoltaknak megfelelően válaszol –, a második kérdés b) részére nem kell választ adni. A teljesség kedvéért azonban – amennyiben a Bíróság ezzel a kérdéssel is szeretne foglalkozni – indítványomat a következő észrevételekkel egészítem ki.
77.
Arra a következtetésre már eljutottunk, hogy a „jogszerű tartózkodás” követelményének semmilyen jelentőséget nem szabad tulajdonítani annak meghatározásakor, hogy valamely török állampolgár hivatkozhat‑e a 13. cikk szerinti „standstill” szabályra. Meglátásom szerint nem érintheti ezt a következtetést az, hogy a nemzeti jog szerint valamely kérelem benyújtása a kérelemmel kapcsolatos eljárás időtartamára a tartózkodást jogszerűvé teszi. Noha az e szabálynak tulajdonított némi jelentőség megtölthetné tartalommal a jogszerű tartózkodás követelményét, ez mesterséges konstrukciót eredményezne.
78.
A Bíróságnak az 1/80 határozat 6. cikkével kapcsolatos érvelése alapján nem tekinthető úgy, hogy a török állampolgárok esetében teljesül a jogszerű tartózkodás követelménye, amennyiben a tartózkodási jogot kizárólag olyan nemzeti jogszabály alapján ruházták rájuk, amely a fogadó tagállambeli tartózkodást a tartózkodási engedély kiadására irányuló eljárás befejezéséig teszi lehetővé. ( 38 ) Amint azt a holland kormány megjegyzi, valamely kérelmező számára az ideiglenes tartózkodási jog lehetővé tétele pusztán annak biztosítását szolgálja, hogy az érintett személy helyzete ne sérüljön túlzott mértékben az eljárás során, és – különösen – azt, hogy a külföldi állampolgárokat a jogerős határozat meghozataláig nem toloncolják ki az ország területéről. A folyamatban lévő kérelem felfüggesztő hatályától eltekintve, az ilyen nemzeti rendelkezések alkalmazása nem eredményez a fent említett ítélkezési gyakorlat értelmében vett vitathatatlan és állandó tartózkodási jogot.
IV – Végkövetkeztetések
79.
A fenti megfontolások összessége alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a Raad van State (Hollandia) által előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:
1)
A társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i 1/80 társulási tanácsi határozat 13. cikke alkalmazandó az első beutazásra irányadó, a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügyben szereplőhöz hasonló, az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezéssel kapcsolatos anyagi és/vagy alaki feltételekre.
2)
A kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett ügybelihez hasonló körülmények között a jogszerű tartózkodásnak az 1/80 határozat 13. cikkében szereplő követelménye nem releváns annak meghatározásához, hogy valamely török állampolgár hivatkozhat‑e, vagy sem az említett rendelkezésre.
( 1 ) Eredeti nyelv: angol.
( 2 ) 1963. szeptember 12‑én megállapodást írtak alá, amely társulást hoz létre az Európai Gazdasági Közösség és a Török Köztársaság között. Ezt a megállapodást a Közösség nevében az 1963. december 23‑i 64/732/EGK tanácsi határozattal (HL 1964. 217., 3685. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 11. kötet, 10. o.) kötötték meg, hagyták jóvá és erősítették meg (a továbbiakban: társulási megállapodás).
( 3 ) A Társulási Tanácsnak a társulás fejlesztéséről szóló, 1980. szeptember 19‑i határozata (a továbbiakban: 1/80 határozat).
( 4 ) A kiegészítő jegyzőkönyvet 1970. november 23‑án írták alá Brüsszelben, és azt a Közösség nevében az 1972. december 19‑i 2760/72/EGK tanácsi rendelettel (HL L 293., 1972., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 11. fejezet, 11. kötet, 41. o.) kötötték meg, hagyták jóvá és erősítették meg.
( 5 ) Staatsblad 1965., 40. sz.
( 6 ) Staatsblad 1966., 387. sz.
( 7 ) Staatsblad 2000., 495. sz.
( 8 ) Staatsblad 2000., 497. sz.
( 9 ) A C-317/01. és C-369/01. sz. egyesített ügyekben 2003. október 21-én hozott ítélet (EBHT 2003., I-12301. o.).
( 10 ) A C-300/09. és C-301/09. sz., Toprak és Oguz egyesített ügyekben 2010. december 9-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-12845. o.) 53. és 54. pontja.
( 11 ) A C-16/05. sz., Tum és Dari ügyben 2007. szeptember 20-án hozott ítélet (EBHT 2007., I-7415. o.) 55. pontja.
( 12 ) A Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 52–54. pontja, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
( 13 ) A 13. cikkel összefüggésben lásd a C-242/06. sz. Sahin-ügyben 2009. szeptember 17-én hozott ítélet (EBHT 2009., I-8465. o.) 63–65. pontját és a C-92/07. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 2010. április 29-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-3683. o.) 47–49. pontját. A 41. cikk (1) bekezdése tekintetében lásd a Tum és Dari ügyben hozott ítélet 69. pontját, valamint a C-228/06. sz., Soysal és Savatli ügyben 2009. február 19-én hozott ítélet (EBHT 2009., I-1031. o.) 47. és 49. pontját.
( 14 ) Az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 84. és 85. pontja.
( 15 ) A Tum és Dari ügyben hozott ítélet 59. pontja, valamint a C-186/10. sz. Oguz-ügyben 2011. július 21-én hozott ítélet (EBHT 2011., I-6957. o.) 33. pontja.
( 16 ) Lásd a fenti 32. pontot.
( 17 ) Lásd különösen a Sahin‑ügyben hozott ítélet 64–66. pontját, valamint a Bizottság kontra Hollandia ügyben hozott ítélet 48. és 49. pontját.
( 18 ) Lásd többek között az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 80. pontját, és a C-187/10. sz. Unal-ügyben 2011. szeptember 29-én hozott ítélet (EBHT 2011., I-9045. o.] 41. pontját.
( 19 ) Hozzá kell fűzni, hogy a 13. cikk a „standstill” klauzula hatálybalépésének időpontjában alkalmazandó szabályokat enyhítő, a hatálybalépést követően bevezetett rendelkezések szigorítását is kizárja. Lásd a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontját.
( 20 ) A Sahin‑ügyben hozott ítélet 63. pontja. Lásd még a C-256/11. sz., Dereci és társai ügyen 2011. november 15-én hozott ítélet (EBHT 2011., I-11315. o.) 94. pontját, valamint a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 54. pontját.
( 21 ) A Sahin‑ügyben hozott ítélet 64. és 65. pontja; a Bizottság kontra Hollandia ügyben hozott ítélet 50. pontja; valamint a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 44. pontja.
( 22 ) A Bíróság megállapította, hogy az 1/80 határozat 13. cikke nemcsak a törvényekben és rendeletekben szereplő rendelkezésekre, hanem az olyan körlevelekben szereplő rendelkezésekre is alkalmazható, amelyek annak módját határozzák meg, hogy az érintett kormány miként kívánja alkalmazni a jogot. Lásd e tekintetben a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 31. pontját. E kérdést illetően nem látok okot arra, hogy miért ne vonatkozna ez a rendelkezés az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló jogszabályra, lévén hogy az 1980. december 1‑jén alkalmazandó szabályok értelmében a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok nem alkalmaztak az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezésre vonatkozó különös követelményt.
( 23 ) A kérdést előterjesztő bíróság által javasoltakkal ellentétben ezt a következtetést nem érinti a 2000. évi Vw‑nek a jogellenes tartózkodás megelőzésére irányuló célkitűzése.
( 24 ) Célszerű megjegyezni, hogy a 13. cikk közvetlen hatállyal bír. Lásd a C-192/89. sz. Sevince-ügyben 1990. szeptember 20-án hozott ítélet (EBHT 1990., I-3461. o.) 26. pontját.
( 25 ) A Sahin‑ügyben hozott ítélet 50. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
( 26 ) Uo., 51. pont.
( 27 ) Uo., 51. pont. Lásd még a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 45. pontját.
( 28 ) Lásd a fenti 19. pontot.
( 29 ) Az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 84. pontja.
( 30 ) Lásd az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 105. pontját, valamint a Tum és Dari ügyben hozott ítélet 59. pontját.
( 31 ) Ezzel összefüggésben megjegyzem, hogy – nemzetközi szerződésként – az EGK és Törökország közötti társulási megállapodást és az azon alapuló eszközöket – például a kiegészítő jegyzőkönyvet és az 1/80 határozatot – a szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 31. cikke alapján, azaz jóhiszeműen, kifejezéseik szövegösszefüggésében szokásos értelmük szerint, valamint tárgyuk és céljuk figyelembevételével kell értelmezni. Lásd a C-416/96. sz. Eddline El-Yassini ügyben 1999. március 2-án hozott ítélet (EBHT 1999., I-1209. o.) 47. pontját. Lásd még Cruz Villalón főtanácsnok folyamatban lévő C‑221/11. sz., a Bíróság előtt folyamatban lévő Demirkan‑ügyre vonatkozó, 2013. április 11‑i indítványának 53. pontját.
( 32 ) A Sahin‑ügyben hozott ítélet 52. pontja. Lásd még ebben az értelemben a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítéletet.
( 33 ) A Sahin‑ügyben hozott ítélet 54. és 55. pontja. Lásd még – ehhez hasonlóan – a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 15. és 21. pontját, valamint a Dereci és társai ügyben hozott ítélet 99. és 100. pontját. Ettől eltérően, az Abatay és társai egyesített ügyekben hozott ítélet olyan török tehergépjármű‑sofőrökre vonatkozott, akik Törökországban éltek és dolgoztak, és akik csak rövid időszakokra tartózkodtak Németországban.
( 34 ) A Dereci és társai ügyben hozott ítélet 87. pontja.
( 35 ) Lásd a fenti 32. pontot.
( 36 ) Ez azért van így, mert a „standstill” klauzula a tagállamok számára a kedvezőbb szabályok módosítását akkor is megtiltja, ha azokat a „standstill” klauzula hatálybalépését követően vezették be. Ez még akkor is alkalmazandó, ha a szigorítás nem teszi a „standstill” klauzula hatálybalépésekor hatályos rendelkezésből eredő szabályoknál szigorúbbá a releváns szabályokat. Lásd a Toprak és Oguz egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontját.
( 37 ) Az ügy iratai ugyan nem tartalmaznak bizonyítékot a jelen ügyben a csalárd vagy visszaélésszerű magatartásra, azért megjegyzendő, hogy – főszabály szerint – az uniós jogra nem lehet visszaélésszerű és csalárd célokból hivatkozni, valamint hogy a nemzeti bíróságok eseti alapon figyelembe vehetik az érintett személy által tanúsított visszaélésszerű, illetve csalárd magatartást annak érdekében, hogy – adott esetben – megtagadják tőle az általa hivatkozni kívánt uniós jogi rendelkezések szerinti előnyöket. Lásd ebben az értelemben a Tum és Dari ügyben hozott ítélet 64. pontját.
( 38 ) A C-98/96. sz. Ertanir-ügyben 1997. április 29-én hozott ítélet (EBHT 1997., I-5179. o.) 47–50. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
Full & Egal Universal Law Academy