WAHL
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2013. június 19. ( 1 )
C‑321/12. sz. ügy
F. van der Helder és
D. Farrington
kontra
College voor zorgverzekeringen (CVZ)
(a Centrale Raad van Beroep [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Szociális biztonság — Egészségbiztosítás — 1408/71/EGK rendelet — III. cím 1. fejezete — A 28. cikk (2) bekezdésének b) pontja — Két vagy több tagállam jogszabályai szerint természetbeni ellátásokra jogosult nyugdíjas — Azon jogszabályok, amelyek hatálya alá a nyugdíjas a leghosszabb ideig tartozott — A »nyugdíj« fogalma”
1.
A személyek Európai Unió (EU) területén belül történő szabad mozgása az EU egyik alapja, mint azt az 1408/71/EK tanácsi rendelet ( 2 ) preambuluma is rögzíti. Ezért az uniós jogalkotó már 1971‑ben részletes és széles körű szabályok együttesét fogadta el a szociális biztonságra vonatkozó nemzeti jogszabályok koordinálására, annak biztosítása érdekében, hogy „[az Európai Unión] belül mozgó munkavállalók, valamint eltartottaik és túlélő hozzátartozóik megtartsák szerzett jogaikat és előnyeiket, valamint ezek várományát”. ( 3 )
2.
A jelen ügy azon nyugdíjasok számára jelentőséggel bíró kérdést vet fel, akik olyan tagállamban laknak, ahol nem jogosultak ellátásokra, és akik két vagy több másik tagállamból részesülnek nyugdíjban.
3.
Előzetes döntéshozatal iránti kérelmével a Centrale Raad van Beroep (társadalombiztosítási fellebbviteli bíróság) (Hollandia) egy olyan ügyben, mint a fenti említett ügy, arra keres választ, hogy mely szociális biztonsági ág a döntő a nyugdíjasok lakóhelye szerinti államban nyújtandó természetbeni ellátások költségeinek viseléséért, és következésképpen az esedékes járulékok levonásáért felelős tagállam meghatározása szempontjából. Ennek érdekében a kérdést előterjesztő bíróság a rendelet 28. cikke (2) bekezdésének b) pontjában említett „jogszabály[o]k[, amelyek] hatálya alá a nyugdíjasa leghosszabb ideig tartozott” fogalmának (a továbbiakban: szóban forgó fogalom) értelmezését kéri a Bíróságtól.
4.
A jogi értékelés megkezdése előtt azonban hasznos lehet megemlíteni, hogy a rendeletet a 883/2004/EK rendelet ( 4 ) 2010. május 1‑jétől hatályon kívül helyezte, és annak helyébe lépett. Ez azonban nem bír jelentőséggel a Centrale Raad van Beroep által felvetett kérdés jelentősége szempontjából, mivel a jelen eljárásban irányadó rendelkezések az új rendeletben lényegében azonosak maradtak.
I – Jogi háttér
A – Az uniós jog
5.
A rendelet nyolcadik preambulumbekezdése kimondja:
„[...] a Közösségen belül mozgó munkavállalók és önálló vállalkozók csak egyetlenegy tagállam szociális biztonsági rendszerébe tartozhatnak az alkalmazandó nemzeti jogszabályok átfedései és az ebből származó esetleges bonyodalmak elkerülése érdekében”.
6.
A fogalommeghatározásokat a rendelet alkalmazásában a rendelet 1. cikke tartalmazza, amely többek között a következőképpen rendelkezik:
„j)
jogszabályok az egyes tagállamok vonatkozásában a 4. cikk (1) és (2) bekezdésében érintett szociális biztonsági rendszerekkel és ágakkal vagy a 4. cikk (2a) bekezdésében érintett különleges, nem járulék alapú ellátásokkal kapcsolatos, törvényi, rendeleti és egyéb rendelkezések, valamint az egyes tagállamok meglévő vagy jövőbeni végrehajtási intézkedései.
[…]”
7.
A rendelet „Egy vagy több tagállam jogszabályai szerint fizetendő nyugdíjak, amikor a lakóhely szerinti országban nem áll fenn természetbeni ellátásra való jogosultság” című 28. cikke előírja:
„(1) Az a nyugdíjas, aki egy, két vagy több tagállam jogszabályai szerint nyugdíjra jogosult, de aki a lakóhelye szerinti tagállamban nem jogosult ellátásokra, mégis részesül – mind ő, mind családtagjai – ezekben az ellátásokban, amennyiben […] azokra jogosult lenne a nyugdíj tekintetében illetékes tagállam vagy tagállamok egyikének jogszabályai szerint, ha lakóhelye azon állam területén lenne. Az ellátásokat a következő feltételekkel nyújtják:
a)
a természetbeni ellátásokat a lakóhely szerinti tagállam intézménye nyújtja a (2) bekezdésben említett intézmény nevében, mintha az érintett személy a lakóhelye szerinti tagállam jogszabályai szerint nyugdíjas lenne, és ellátásra lenne jogosult;
[…]
(2) Az (1) bekezdésben említett esetekben a természetbeni ellátások költségeit az alábbi szabályoknak megfelelően meghatározott intézmény viseli:
[…]
b)
ha a nyugdíjas két vagy több tagállam jogszabályai szerint jogosult az említett ellátásokra, azok költségét azon tagállam illetékes intézménye viseli, amely tagállam jogszabályainak hatálya alá a nyugdíjas a leghosszabb ideig tartozott; amennyiben e szabály alkalmazásának következtében több intézmény viselhetné az ellátások költségeit, a költségeket az az intézmény viseli, amely azokat a jogszabályokat alkalmazza, amelyek hatálya alá a nyugdíjas legutoljára tartozott.”
8.
A rendelet „Nyugdíjasok által fizetendő járulékok” címet viselő 33. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„(1) A nyugdíj folyósításáért felelős tagállami intézmény, amely a betegségi és anyasági járulékok tekintetében a nyugdíjból levonásokat előíró jogszabályokat alkalmaz, jogosult az általa folyósítandó nyugdíjból az érintett jogszabályoknak megfelelően kiszámított összeget levonni, amennyiben a 27., 28., 28a., 31. és 32. cikk szerinti ellátások költségeit az említett tagállam valamely intézménye viseli.”
B – A nemzeti jog
9.
A Ziekenfondswet (az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvény, a továbbiakban: ZFW) 2006. január 1‑je előtt kötelező egészségügyi biztosítási rendszert írt elő azon munkavállalók részére, akiknek a jövedelme nem ért el egy bizonyos küszöböt. Azon személyeknek, akik nem tartoztak e szabályozás hatálya alá, magánbiztosítási szerződést kellett kötniük a betegségi kockázat elleni biztosítás érdekében.
10.
Emellett az Algemene Wet Bijzondere Ziektekosten (a különleges egészségügyi kiadások térítésének általános biztosításáról szóló törvény, a továbbiakban: AWBZ) – amely még ma is létezik – már 2006 előtt is a teljes lakosságot biztosította különleges egészségügyi kiadások esetére. E tekintetben különösen olyan kiadásokról van szó, amelyekre a ZFW hatálya nem terjed ki vagy amelyeket a magánbiztosítás nem fedez.
11.
A 2006. január 1‑jén hatályba lépő Zorgverzekeringswet (az egészségbiztosításról szóló törvény, a továbbiakban: ZVW) kötelező egészségbiztosítási rendszert vezetett be minden Hollandiában lakóhellyel rendelkező vagy ott munkát végző személyre vonatkozóan.
12.
A ZVW 69. cikkének, releváns része a következőket írja elő:
„(1) Azoknak a külföldön lakóhellyel rendelkező személyeknek, akik – amennyiben egészségügyi ellátásra szorulnak – az Európai Közösségek Tanácsának […] rendelete alapján a lakóhelyük szerinti ország egészségbiztosítási jogszabályai szerint jogosultak egészségügyi ellátásra vagy azok költségeinek megtérítésére, értesíteniük kell erről a College voor zorgverzekeringent (egészségbiztosítási testület, a továbbiakban: CVZ), kivéve ha a jelen törvény alapján kötelezően biztosítottak.
(2) Az (1) bekezdés szerinti személyeknek miniszteri rendeletben megállapított járulékot kell fizetniük, amelynek a miniszteri rendelettel meghatározott részét a Wet op de zorgtoeslag (az egészségbiztosítási járulékról szóló törvény) szerinti egészségbiztosítási járuléknak kell tekinteni.
[…]
(4) A [CVZ] látja el az (1) bekezdésből és az ott hivatkozott nemzetközi szabályozással kapcsolatos igazgatási feladatokat, valamint határoz a (2) bekezdés szerinti járulékok megállapításáról és beszedéséről.
[…]”
II – A tényállás, az eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
13.
F. van der Helder holland állampolgár, aki több tagállamban élt és dolgozott, 1991 óta pedig Franciaországban lakik. 1997 augusztusa óta holland nyugdíjban részesül az Algemene Ouderdomswet (az általános öregségi biztosításról szóló holland törvény, a továbbiakban: AOW) alapján. E nyugdíj alapjául kerekítve 43 évnyi (részben belföldi lakóhelyen, részben önkéntes biztosításon alapuló) biztosítási időszak szolgál. E nyugdíj mellett Finnországból és az Egyesült Királyságból is részesül öregségi nyugdíjban.
14.
D. Farrington brit állampolgár, aki 2004 májusa óta Spanyolországban lakik. 2006 áprilisa óta öregségi nyugdíjban részesül Hollandiából. E nyugdíj alapjául kerekítve 35 évnyi holland biztosítási időszak szolgál. D. Farrington e nyugdíj mellett az Egyesült Királyságból is részesül öregségi nyugdíjban.
15.
F. van der Helder és D. Farrington (a továbbiakban együtt: az alapeljárás fellebbezői) a ZFW alapján nem voltak kötelezően biztosítottak Hollandiában. Magán‑egészségbiztosítási szerződést azonban kötöttek ott, és amíg Hollandiában éltek, az AWBZ alapján is biztosítottak voltak. Ezért a fellebbezők ebben az időpontban nem tartoztak a rendelet hatálya alá. Az egészségügyi kiadások tekintetében a rendelet valójában csak azokra a személyekre volt alkalmazandó, akikre az AWBZ és a ZFW alapján a holland kötelező egészségbiztosítási rendszer egésze alkalmazandó volt. ( 5 )
16.
2006. január 1‑jétől, amikor a ZVW hatályba lépett, a kötelező egészségbiztosítási rendszer egésze valamennyi Hollandiában lakóhellyel rendelkező és dolgozó személyre, és így az egykor magánbiztosítás alapján biztosítottakra is teljes mértékben vonatkozott. Ennek következtében a rendelet többek között azokra a holland öregségi nyugdíjban és munkaképtelenségi ellátásban részesülő személyekre is vonatkozott, akik korábban magánbiztosítás alapján voltak biztosítva, és akik más tagállamban rendelkeznek lakóhellyel. ( 6 )
17.
Erre tekintettel a CVZ úgy ítélte meg, hogy a fellebbezőket 2006. január 1‑jei hatállyal a rendelet alkalmazásában „nemzetközi jogszabály alapján ellátásra jogosult személyeknek” kell tekinteni. Ennek megfelelően lakóhelyükön egészségügyi ellátásra jogosultak. Mivel a fellebbezők a lakóhelyükön nem részesültek nyugdíjban, és azon országok közül, amelyek jogszabály által előírt nyugdíjat folyósítottak számukra, Hollandia szociális biztonsági rendszerében voltak a leghosszabb ideig biztosítottak, a CVZ azon a véleményen volt, hogy a kapcsolódó költségeket Hollandiának kell viselnie. Ennek alapján a CVZ úgy határozott, hogy a fellebbezők részére folyósítandó nyugdíjból levonja a ZVW 69. cikkében előírt járulékot.
18.
A fellebbezők keresetet indítottak a Rechtbank te Amsterdam (amszterdami elsőfokú bíróság) előtt a CVZ azon határozatának megtámadása érdekében, amellyel elrendelte az öregségi nyugdíjukból történő levonást. A fellebbezők nem vitatták, hogy Hollandiában dolgoztak a leghosszabb ideig, és hogy a holland szociális biztonsági jogszabályok hatálya alá tartoztak ugyancsak a leghosszabb ideig, úgy vélik azonban, hogy a rendelet 28. cikke (2) bekezdésének b) pontja a betegség és anyaság esetén járó ellátásokról szóló jogszabályokra utal. Kifejtik, hogy sohasem voltak biztosítottak Hollandia kötelező egészségbiztosítási rendszerében (a ZFW alapján), mindenesetre azonban rövidebb ideig voltak biztosítottak, mint más tagállamokban, ezért nem Hollandia az az állam, amelynek viselnie kell a lakóhely szerinti államban nyújtott természetbeni ellátások költségeit. Beadványaik szerint e költségeket F. van der Helder esetében Finnországnak, D. Farrington esetében az Egyesült Királyságnak kellene viselnie.
19.
A Rechtbank te Amsterdam az F. van de Helder által benyújtott keresetnek F. van der Helder tekintetében 2010. február 23‑i határozatával, D. Farrington tekintetében 2009. augusztus 31‑i és 2011. május 10‑i határozatával adott helyt, ugyanakkor azonban a megsemmisített határozat joghatásait teljes terjedelmükben fenntartotta, D. Farrington fellebbezéseit pedig megalapozatlannak nyilvánította.
20.
Az alapeljárás fellebbezői a Rechtbank te Amsterdam határozataival szemben fellebbezést nyújtottak be a Centrale Raad van Beroep‑hoz. Mivel e bíróságnak kétségei voltak a rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontjának helyes értelmezését illetően, úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti és a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:
„[A rendelet] 28. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerinti »jogszabály[o]k[, amelyek] hatálya alá a nyugdíjasa leghosszabb ideig tartozott«, a betegség és anyaság esetére járó ellátásokra vonatkozó jogszabályokat, az öregségi ellátásokra vonatkozó jogszabályokat vagy az említett rendelet 4. cikkében felsorolt szociális biztonsági ágakra vonatkozó – a rendelet II. címe alapján alkalmazott – jogszabályok összességét jelentik‑e?”
21.
A kérdést előterjesztő bíróság kérésének megfelelően, az ügy különös körülményeire tekintettel ez az ügy elsőbbséget élvez a Bíróság eljárási szabályzata 53. §‑ának (3) bekezdése alapján.
22.
A jelen eljárásban írásbeli észrevételeket D. Farrington, F. van der Helder és a CVZ, az észt, a holland, a finn és a svéd kormány, valamint az Egyesült Királyság Kormánya, továbbá a Bizottság nyújtott be. F. van der Helder, a holland, a finn és a svéd kormány, valamint az Egyesült Királyság Kormánya, továbbá a Bizottság a 2013. április 18‑i tárgyaláson szóbeli észrevételeket is előterjesztett.
III – A kérdést előterjesztő bíróság és a beavatkozók észrevételei
23.
A Centrale Raad van Beroep szerint a rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontjában foglalt „jogszabály[o]k[, amelyek] hatálya alá a nyugdíjas a leghosszabb ideig tartozott” fogalma háromféleképpen értelmezhető. Ezek a következők.
24.
A fellebbezők véleménye szerint a szóban forgó fogalom csak a betegség és anyaság esetén járó ellátásokról szóló jogszabályokra vonatkozik. Ezt az értelmezést főként arra alapozzák, hogy a 28. cikk a rendelet III. címének – „Betegség és anyaság” című – 1. fejezetében szerepel. Az alapeljárás fellebbezői szerint e cím egyértelművé teszi, hogy a szociális biztonsági rendszer mely ágai bírnak jelentőséggel e rendelkezés szempontjából. Azt állítják továbbá, hogy értelmezésüket alátámasztja a svéd legfelsőbb közigazgatási bíróság egy 2011. december 14‑i határozata.
25.
Egy második értelmezés szerint, amelyet a CVZ, valamint a holland és a svéd kormány is képvisel, a szóban forgó fogalom a szociális biztonságra vonatkozó jogszabályok összességére utal. Ezt az értelmezést állításuk szerint a rendelet 1. cikkének j) pontja támasztja alá, amely a „jogszabályok” fogalmát a – rendelet teljes alkalmazási körét felsoroló – 4. cikkre való hivatkozással határozza meg, és így a fogalmat a lehető legtágabb értelemben határozza meg.
26.
Végül a Rechtbank te Amsterdam által képviselt és a kérdést előterjesztő bíróság által is előnyben részesített értelmezés szerint a szóban forgó fogalom az érintett személyek részére folyósított nyugdíj alapjául szolgáló nyugdíjbiztosításra vonatkozó jogszabályokra utal. Ez az értelmezés az említett bíróságok véleménye szerint összhangban állna a rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontjának céljával és tárgyával, ahogy azokat a Bíróság a Rundgren‑ügyben hozott ítéletében ( 7 ) kifejtette. Az, hogy a természetbeni egészségbiztosítási ellátások nyújtásáért a nyugdíjat folyósító állam legyen felelős, összhangban állna továbbá azzal, hogy az egészségbiztosítási rendszereket jövedelemfüggő járulékokból finanszírozzák. Ezt az értelmezést az észt és a finn kormány, az Egyesült Királyság Kormánya, valamint a Bizottság is támogatja.
IV – Elemzés
27.
Az alábbi elemzésben bemutatom, hogy véleményem szerint miért helyes rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontjának a Rechtbank te Amsterdam és a Centrale Raad van Beroep által javasolt értelmezése.
28.
A Bíróság már korábban megállapította, hogy a rendelet célja – amint azt a második és negyedik preambulumbekezdése is kimondja – „biztosítani a munkavállalók és az önálló vállalkozók szabad mozgását az Európai [Unión] belül, tiszteletben tartva a szociális biztonságra vonatkozó nemzeti jogszabályok sajátos jellemzőit. E célból […] a rendelet előírja a különböző nemzeti jogszabályok szerinti egyenlő bánásmód elvét, és annak lehető legjobb biztosítását, hogy a tagállam területén foglalkoztatott valamennyi munkavállaló egyenlő bánásmódban részesüljön, illetve közülük a szabad mozgáshoz való jogukat gyakorló munkavállalókat ne érje hátrány”. ( 8 )
29.
Az Európai Unión belüli mobilitást előnyben részesítő célkitűzést azonban nem segíti elő a befolyó járulékok és a nyújtott ellátások közötti – általában a tagállamok szociális biztonsági rendszereinek alapját képező – kényes pénzügyi egyensúly egyidejű veszélyeztetése, és így nem is mozdítható előre.
30.
Ezért a Bíróság egyértelművé tette, hogy az egyes tagállamok szociális biztonsági rendszerei, következésképpen az ahhoz csatlakozott személyek jogai közötti érdemi és eljárási különbségeket a rendelet nem érinti. Így minden tagállam szabadon határozhatja meg jogszabályaiban – az uniós jog tiszteletben tartása mellett – a szociális biztonsági rendszer ellátásai nyújtásának feltételeit. Ilyen körülmények között az uniós jog rendelkezései nem garantálhatják a biztosított számára, hogy a valamely más tagállamba történő áttelepülés szociális biztonsági szempontból semleges lesz, különösen az egészségügyi ellátások terén. Tekintettel a tagállamok szociális biztonsági rendszerei és jogszabályai közötti eltérésekre, az ilyen áttelepülés a szociális biztonsági védelem terén az esettől függően lehet többé vagy kevésbé kedvező vagy kedvezőtlen az érintett személy számára. ( 9 )
31.
E tekintetben releváns módon a Bíróság megállapította, hogy a rendelet rendelkezései „zárt kollíziós szabályrendszert alkotnak, amelynek hatása az, hogy elvonja a nemzeti jogalkotótól azt a lehetőséget, hogy e tárgyban a nemzeti jogszabályok hatályát és alkalmazási feltételeit az azok hatálya alá eső személyi kör és terület vonatkozásában maga határozza meg”. ( 10 ) A tagállamoknak tehát a nincs lehetőségük meghatározni, hogy mennyiben alkalmazandó a saját szabályozásuk vagy más tagállam szabályozása, mivel tiszteletben kell tartaniuk a hatályos uniós jog rendelkezéseit. ( 11 ) A rendelettel létrehozott kollíziós szabályok rendszerének alkalmazása ugyanis csupán az érintett munkavállaló helyzetétől függ. ( 12 )
32.
E szabályrendszeren belül a kulcsfontosságú elvet a 13. cikk (1) bekezdése tartalmazza, amely a rendelet II. címének legelején található. E rendelkezés rögzíti, hogy a kifejezetten előírt kivételektől eltekintve „a rendelet hatálya alá tartozó személyekre csak egy tagállam jogszabályai alkalmazandóak. E jogszabályokat e cím rendelkezései szerint kell meghatározni.”
33.
A rendelet II. címében előírt általános szabályok azonban csak „az ugyanazon rendelet III. címét alkotó, az egyes csoportokra vagy ellátásokra vonatkozó különös rendelkezések között szereplő, azokkal ellentétes rendelkezések hiányában” ( 13 ) alkalmazandók.
34.
Pontosan ez a helyzet a fellebbezők esetében, mivel – a felek között nem vitatott módon – a rendelet 28. cikkének hatálya alá tartoznak az olyan nyugdíjasok, akik legalább két tagállam jogszabályai szerint jogosultak természetbeni ellátásokra, és a lakóhelyük szerinti tagállamban nem jogosultak az említett ellátásokra.
35.
Erre az esetre a rendelet 28. cikke (2) bekezdésének b) pontja úgy rendelkezik, hogy a természetbeni ellátások költségét főszabály szerint „azon tagállam illetékes intézménye viseli, amely tagállam jogszabályainak hatálya alá a nyugdíjas a leghosszabb ideig tartozott”.
36.
A Bíróságnak a Rundgren‑ügyben már lehetősége nyílt arra, hogy egyértelművé tegye többek között a rendelet 28. cikkének hatályát és jelentését. Ebben az ügyben a fő kérdés az volt, hogy egy Finnországban lakóhellyel rendelkező svéd állampolgár, aki ténylegesen csak Svédországból részesült nyugdíjban, köteles‑e Finnországban járulékot fizetni pusztán amiatt, hogy ott lakóhellyel rendelkezik.
37.
A Bíróság említett ügyben hozott ítélete véleményem szerint fontos támpontokkal szolgál a szóban forgó fogalom értelmezéséhez. Ezért a következőkben felidézem az ítélet azon részeit, amelyek véleményem szerint kulcsfontosságúak a jelen eljárás szempontjából.
38.
A Rundgren‑ügyben a nemzeti bíróság által előterjesztett egyik kérdés megválaszolása során a Bíróság először rámutatott, hogy a rendelet 27., 28, és 28a. cikkének célja, hogy „az általuk szabályozott különböző helyzetekben azonosítsák először azt az intézményt, amely a nyugdíjra jogosultak számára az anyasági és az egészségbiztosítási ellátások nyújtásáért felelős, és másodszor azt az intézményt, amely a költségek viseléséért felelős”. Ezt követően a Bíróság hangsúlyozta, hogy a rendelet 28a. cikke – amely abban az ügyben az irányadó rendelkezés volt – „ezen ellátások költségét főszabály szerint a nyugdíjjal kapcsolatban illetékes egyik tagállam intézményére terheli, annak érdekében, hogy ezek költségét ne viselje az a tagállam, ahol az érintett tartózkodik pusztán azon tényből kifolyólag, hogy az érintett ott tartózkodik”. E rendelkezés célja egyértelmű volt a Bíróság számára: „annak biztosítása, hogy ne büntesse azokat a tagállamokat, amelyek jogszabályai csupán a területükön fennálló lakóhely alapján biztosítják a természetbeni ellátáshoz való jogosultságot” ( 14 ).
39.
A Bíróság ezután hozzátette – és ez a jelen eljárásban különös jelentőséggel bír –, hogy a rendelet 28a. cikke úgy rendelkezik, hogy a természetbeni ellátások költségeit viselő intézményt azonos szabályok alapján kell meghatározni, mint amelyek a rendelet 28. cikke alapján alkalmazandók. Mint azt a Bíróság megjegyezte, „[e] szabályok alapján a természetbeni ellátásokat a lakóhely szerinti tagállam intézménye nyújtja a nyugdíjasoknak a nyugdíjjal kapcsolatban illetékes egyik tagállam intézménye nevében, amely a költségeket viseli”. ( 15 )
40.
Ennek alapján a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy „[a] rendelet 27., 28. és 28a. cikkével létrehozott rendszer keretében a természetbeni ellátások költségeit viselő intézmény mindig az egyik, nyugdíjjal kapcsolatban illetékes tagállam intézménye lesz, mivel a nyugdíjas e tagállam jogszabályai szerint jogosult lenne ezekre az ellátásokra, ha az adott tagállam területén rendelkezne lakóhellyel. Ha a nyugdíjjal kapcsolatban két vagy több tagállam illetékes, a természetbeni ellátások költségeit olyan konkrét kritériumok alapján terheli az egyiküket, mint az érintett lakóhelye, vagy amennyiben egyik tagállam sem az érintett lakóhelye szerinti állam, az az időszak, amely alatt az érintett az egyes tagállamok jogszabályainak hatálya alá tartozott.” Ezzel összefüggésben a Bíróság hangsúlyozta továbbá, hogy „az említett rendszer keretében így megállapított, a nyugdíj folyósítására vonatkozó illetékesség és a természetbeni ellátási költségek viselésének kötelezettsége közötti kapcsolat arra a következtetésre vezet, hogy e kötelezettség a nyugdíjjal kapcsolatos tényleges illetékességhez kapcsolódik” ( 16 ).
41.
Az újabb keletű van Delft‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság megerősítette ezeket az elveket, megállapítva, hogy „lényegében a valamely más tagállamban lakóhellyel rendelkező jogosult számára nyugdíjat vagy járadékot folyósító tagállam viseli a természetbeni egészségügyi ellátásokhoz fűződő kockázatot abban a tagállamban, ahol a jogosultak laknak” ( 17 ).
42.
Véleményem szerint a Bíróság ítélkezési gyakorlatából egyértelműen kiderül, hogy a rendelet 28. cikkének magját a nyugdíj és a természetbeni ellátások közötti szükséges kapcsolat alkotja. Ebben az esetben mindig a nyugdíj folyósítására köteles tagállam lesz az, amelynek a természetbeni ellátások költségeit is viselnie kell.
43.
A 28. cikk ezen értelmezését az alábbi három megfontolás is alátámasztja.
44.
Először is, mint arra a jelen eljárásban észrevételeket benyújtó több fél is rámutatott, a 28. cikkben található szabály azon az előfeltételezésen alapul, hogy bármely szociális biztonsági rendszer finanszírozása elkerülhetetlen módon azon polgárok által fizetett járulékoktól függ, akik valamilyen gazdasági tevékenységet folytatnak. ( 18 ) Így logikus és méltányos, hogy a nyugdíjas évek során nyújtandó természetbeni ellátások költségeit az a tagállam viselje, ahol a nyugdíjas a leghosszabb ideig folytatta gazdasági tevékenységét. ( 19 ) Feltételezhetően ez az az ország, ahol a nyugdíjas járulékai legnagyobb részét fizette.
45.
Az alapeljárás fellebbezői által előterjesztett értelmezés szerint figyelembe kell venni azokat az időszakokat is, amikor az érintett nyugdíjas minden valószínűség szerint egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben fizetett járulékot. Bizonyos esetekben azonban ez azt jelentené, hogy hosszabb időszakok, amelyek alatt nem fizettek járulékot, megelőznének olyan rövidebb időszakokat, amikor ténylegesen sor került járulékfizetésre. Valójában több tagállam nyújt természetbeni egészségügyi ellátást pusztán a területén való fennálló lakóhely alapján.
46.
„De Legibus” („A törvények”) című művében a római szónok, Marcus Tullius Cicero azt írta: „salus populi suprema lex esto” („a nép java legyen a legfőbb törvény”). ( 20 ) Én is úgy vélem, hogy bármely állam egyik fő célja az kell legyen, hogy gondoskodjon polgárai jólétéről. E cél érdekében fontos, hogy egy ország széles körű hozzáférést biztosítson az egészséghez kapcsolódó szolgáltatásokhoz valamennyi polgár számára, a köztük a jövedelem és a vagyon terén fennálló lehetséges különbségek ellenére. Valójában a legtöbb fejlett társadalom közös jellemzője, hogy jogszabály írja elő a közegészségügyi és orvosi szolgáltatások széles köréhez való általános hozzáférést. ( 21 ) Ebben az összefüggésben helyénvaló emlékeztetni arra, hogy az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata úgy rendelkezik, „[m]inden személynek mint a társadalom tagjának joga van a szociális biztonsághoz” (22. cikk), valamint hogy „[m]inden személynek joga van saját maga és családja egészségének és jólétének biztosítására alkalmas életszínvonalhoz, nevezetesen élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi gondozáshoz, valamint a szükséges szociális szolgáltatásokhoz, joga van a munkanélküliség, betegség, rokkantság, özvegység, öregség esetére szóló, valamint mindazon más esetekre szóló biztosításhoz, amikor létfenntartási eszközeit akaratától független körülmények miatt elveszíti” (25. cikk (1) bekezdés). Hasonlóképpen, az Európai Unió Alapjogi Chartájának az „Egészségvédelem” cím alatt található 35. cikke kimondja: „[a] nemzeti jogszabályokban és gyakorlatban megállapított feltételek mellett mindenkinek joga van megelőző egészségügyi ellátás igénybevételéhez, továbbá orvosi kezeléshez”.
47.
Ugyanakkor az egészségügyi ellátásokhoz az egész lakosság számára széleskörű hozzáférést biztosító rendszerek elkerülhetetlenül magasabb költségekkel járnak a társadalom számára. A személyek egyes csoportjainak, így a munkanélkülieknek, a diákoknak, a gyermekeknek vagy a terhes nőknek nyújtott egészségügyi ellátás költségeit általában az aktív polgárok által fizetett járulékokból, vagy általánosabban, az adófizetők pénzéből kell fedezni.
48.
Véleményem szerint a rendelet 28. cikkében rögzített szabály célja annak biztosítása, hogy azoknak a tagállamoknak, amelyek e tekintetben nagyvonalúbb politikát követnek, ne kelljen viselniük az olyan nyugdíjasoknak nyújtott természetbeni ellátások költségeit, akik nem, vagy csak nagyon kis mértékben járultak hozzá szociális biztonsági rendszerükhöz.
49.
Az ilyen – az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés tekintetében a tagállamok közötti „csökkentési verseny” kockázatát magában hordó – rendszer objektív méltánytalansága bemutatható D. Farrington helyzetének példáján.
50.
D. Farrington azt állítja, hogy az Egyesült Királyságnak kell a rendelet 28. cikke (2) bekezdésének b) pontja alapján a részére Spanyolországban nyújtandó természetbeni ellátások költségeiért felelős tagállamnak lennie, mivel 1948‑tól, hétéves korától az Egyesült Királyságban lakott 1972‑ig, amikor 14 éves foglalkoztatás után kivándorolt Hollandiába. Ez azt jelenti, hogy életének az Egyesült Királyságban töltött jelentős részében D. Farrington pusztán az országban lakóhellyel rendelkezés alapján rendelkezett hozzáféréssel a National Health Service‑hez (nemzeti egészségügyi szolgálat). Hollandiában viszont D. Farrington az ott töltött 32 éves időszak alatt (1972‑től 2004‑ig) végig dolgozott. Feltételezhető, hogy D. Farrington sokkal magasabb összegben fizetett járulékot a holland, mint az egyesült királysági szociális biztonsági rendszerbe – vagy legalábbis a hasonló helyzetben levő más személyek esetében ez így lenne. Ezért nem látom okát, hogy miért az Egyesült Királyságnak, és ne Hollandiának kellene viselnie a természetbeni ellátások költségét, amelyekre D. Farrington az új lakóhelye szerinti országban nyugdíjas évei alatt jogosult.
51.
Ez a példa mutatja, hogy a 28. cikk (2) bekezdés b) pontjának az alapeljárás fellebbezői által képviselt értelmezése nem lehet helyes. A szóban forgó fogalom olyan értelmezése, hogy az csak az anyaságra és a betegségre vonatkozó szociális biztonsági jogszabályokra utal, lényegében megszakítaná a kapcsolatot az államnak fizetett járulékok és az általa nyújtott ellátások között, amely minden szociális biztonsági rendszer alapja. Ez, mint arra a Bizottság helytállóan rámutat, a pénzügyi teher különböző tagállamok közötti kiegyensúlyozatlan elosztásához vezetne, és – teszem hozzá – adott esetben alááshatja egyes szociális biztonsági rendszerek stabilitását.
52.
Mint arra az alapeljárás fellebbezői rámutatnak, a szóban forgó fogalom általuk képviselt értelmezését alátámasztja a svéd legfelsőbb közigazgatási bíróság egy 2011. december 14‑i ítélete, ( 22 ) amelynek tényállása hasonló volt az alapeljárás tényállásához. Abban az ügyben a legfelsőbb közigazgatási bíróság megállapította, hogy a rendelet 28. cikke, amely a rendelet III. címének „Betegség és anyaság” címet viselő 1. fejezetében található, eltérést jelent az alkalmazandó jogszabályok meghatározására vonatkozó, a rendelet II. címe alatti 13. cikkben rögzített általános rendelkezésektől, és arra a következtetésre jutott, hogy a „jogszabályok” kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az az anyaságra és a betegségre vonatkozó szociális biztonsági jogszabályokat jelenti.
53.
Igaz, hogy a 28. cikk a rendelet III. címének „Betegség és anyaság” címet viselő 1. fejezetében található. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szóban forgó fogalom a betegségre és az anyaságra vonatkozó jogszabályokra korlátozódik. Mint azt a svéd kormány megjegyezte, a fejezet címe csak azon ellátástípusokat jelöli meg, amelyeket az adott fejezet szabályai a rendelet II. címe alatt rögzített általános szabályoktól eltérően szabályoznak. ( 23 )
54.
A fellebbezők – 1. fejezet címére hivatkozó – érveinek gyengesége nyilvánvalóvá válik, ha ezt a címet a III. cím általános címére („Az ellátások egyes csoportjaira vonatkozó különös rendelkezések”), valamint az adott címen belül található következő fejezetek – érintett ellátások csoportjait megjelölő – címeire ( 24 ) figyelemmel értelmezzük.
55.
Másodszor, a szóban forgó fogalom általam javasolt értelmezése olyan kollíziós szabályt eredményez, amelyet, mint arra az Egyesült Királyság helytállóan rámutat, viszonylag könnyű alkalmazni, és amely jogbiztonságot nyújtó eredményekhez vezet. ( 25 ) Azok az időszakok, amelyek során egy nyugdíjas az egyes tagállamokban nyugdíjjogosultságot szerzett, nyilvántartásba kerülnek, és nyilvánvalóan ismertek az egyes tagállamok illetékes intézményei előtt.
56.
Ezzel szemben úgy tűnik, a rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontjának a CVZ, valamint a holland és a svéd kormány által képviselt, a fenti 24. pontban említett értelmezése bizonytalanabb eredményekhez vezet. Mivel a szociális biztonság egyes ágai gyakran egy adott tagállamban lakóhellyel rendelkező bármely személyre alkalmazandók, a rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontja alkalmazásának fő kritériuma általában az, hogy az érintett személy az adott országban milyen hosszú ideig rendelkezett lakóhellyel. Ugyanakkor, mint azt egyes kormányoknak a tárgyaláson el kellett ismerniük, ezt az információt adott esetben nem mindig könnyű megállapítani, illetve az nem mindig lehet teljes mértékben megbízható. Míg azokat az időszakokat, amelyek alatt egy polgár nyugdíjjárulékot fizetett, megfelelően nyilvántartják, és azok könnyen ellenőrizhetők, ugyanez nem mondható el azokról az időszakokról, amelyek alatt a polgárok a szociális biztonság más ágainak hatálya alatt állnak.
57.
Emellett még a holland és a svéd kormány is azt állítja, hogy a 28. cikk (2) bekezdés b) pontjának célja annak biztosítása, hogy az az ország viselje a természetbeni ellátások költségeit, ahol a nyugdíjas a leghosszabb ideig dolgozott, és így ahol valószínűleg a legtöbb járulékot fizette. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a rendelkezés e kormányok által javasolt értelmezése nem mindig garantálja e célkitűzés elérését. Valójában ez az értelmezés magában foglalja, hogy a rendelet 28. cikke alkalmazásában figyelembe kellene venni azt a teljes időszakot is, amely alatt egy polgár a szociális biztonsági jogszabályok valamely ágának hatálya alatt állt. Teljes mértékben irreleváns itt, hogy egy adott időszak alatt az érintett polgár például csupán a tagállam által nyújtott általános egészségügyi szolgáltatásra jogosult gyermek volt, vagy az összes előírt járulékot megfizető munkavállaló. Így valójában az időtényező lenne az egyetlen paraméter, amely a rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontjával összefüggésben számítana.
58.
Véleményem szerint ez nem lehet a 28. cikk (2) bekezdés b) pontjának helyes értelmezése. Ez az értelmezés is annak kockázatával járna, hogy túlzottan megterheli azokat a tagállamokat, amelyek a területükön lakóhellyel rendelkezőknek valamilyen formában szociális biztonsági támogatást nyújtanak, tekintet nélkül arra, hogy e polgárok folytatnak‑e gazdasági tevékenységet, és hozzájárulnak‑e a fennálló szociális biztonsági rendszerhez.
59.
Mint azt a fenti 50. és 51. pontban kifejtettem, ez az eredmény véleményem szerint nem csupán méltánytalannak tűnik a szociális biztonsági rendszereik tekintetében nagyvonalúbb tagállamokkal szemben, de potenciálisan káros is lehetne e rendszerek pénzügyi stabilitására nézve.
60.
Az 1. cikk, amely a rendelet alkalmazásában a fogalommeghatározásokat tartalmazza, a j) pontban elismert módon, úgy határozza meg a „jogszabályok” fogalmát, hogy azok „az egyes tagállamok vonatkozásában a 4. cikk (1) és (2) bekezdésében érintett szociális biztonsági rendszerekkel és ágakkal vagy a 4. cikk (2a) bekezdésében érintett különleges, nem járulék alapú ellátásokkal kapcsolatos, törvényi, rendeleti és egyéb rendelkezések, valamint az egyes tagállamok meglévő vagy jövőbeni végrehajtási intézkedései”. Úgy tűnik, ez a szóban forgó fogalom tág értelmezésére utal.
61.
Ezt az érvet azonban nem találom meggyőzőnek. Véleményem szerint az 1. cikkben szereplő fogalommeghatározásnak szükségképpen mindenre kiterjedőnek kell lennie, amennyiben ez a meghatározás alkalmazandó a rendelet egésze tekintetében. A „jogszabályok” fogalom tág meghatározása összeegyeztethető az uniós jogalkotó azon céljával, amely a rendelet valamennyi tagállamban történő egységes alkalmazásának biztosítására irányul, a tagállamok szociális biztonsági rendszereinek különbözősége ellenére. Ugyanakkor az 1. cikkben szereplő meghatározás annak elhatárolására is szolgál, hogy mi nem tekintendő szociális biztonsági jogszabályoknak (például a kollektív szerződések vagy az önálló vállalkozókra vonatkozó különleges rendszerek, amely rendszerek létrehozását az érintetteknek kell kezdeményezni).
62.
Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben, amikor e fogalom előfordul a rendeletben, azt mindig az 1. cikkben szereplő meghatározással összhangban kell értelmezni. ( 26 ) A rendelet egyes rendelkezései tovább árnyalhatják a „jogszabályok” fogalmát, és így utalhatnak a jogszabályoknak csak bizonyos ágaira.
63.
Pontosan ez a helyzet a rendelet 28. cikke esetében. A „jogszabályok” 28. cikk (2) bekezdésének b) pontjában szereplő fogalmát véleményem szerint nem a rendelkezés többi részétől szigorúan elkülönítve kell értelmezni. A 28. cikk (1) bekezdése sokatmondóan „[arra] a nyugdíjas[ra utal], aki egy, két vagy több tagállam jogszabályai szerint nyugdíjra jogosult”. Ezt követően a (2) bekezdés indító fordulata az (1) bekezdésre való hivatkozással jelzi, hogy csak az (1) bekezdésben említett esetekre alkalmazandó. ( 27 )
64.
A 28. cikk átfogó értelmezése alapján tehát egyértelművé válik, hogy azok a jogszabályok relevánsak, amelyek szerint egy adott személy nyugdíjra jogosult, nem pedig a szociális biztonsági rendszer valamennyi ágára vonatkozó jogszabályok.
65.
Harmadsorban és végezetül úgy tűnik, a szóban forgó fogalom általam javasolt értelmezését két másik jogszabályi rendelkezés is alátámasztja.
66.
Először is, a rendelet 33. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a] nyugdíj folyósításáért felelős tagállami intézmény, amely a betegségi és anyasági járulékok tekintetében a nyugdíjból levonásokat előíró jogszabályokat alkalmaz, jogosult az általa folyósítandó nyugdíjból az […] összeget levonni, amennyiben a[z] […] ellátások költségeit az említett tagállam valamely intézménye viseli”.
67.
E rendelkezés alátámasztja azt az elgondolást, hogy a nyugdíj folyósításáért felelős tagállam az, amelynek a nyugdíjas lakóhelye szerinti tagállamban nyújtott természetbeni ellátások költségeit is fedeznie kell. Ez megmagyarázza, hogy miért lehetséges, hogy ez a tagállam levonásokat eszközöljön a nyugdíjas részére folyósítandó nyugdíjból. Így a Rundgren‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság egyértelművé tette, hogy a 33. cikkben a „folyósítandó” kifejezés azt jelenti, hogy a nyugdíjat ténylegesen folyósítani kell a nyugdíjas részére, és a nyugdíj folyósítására vonatkozó feltételezett illetékesség nem elegendő ahhoz, hogy az illetékes intézmény számára lehetővé tegye levonások eszközölését. ( 28 )
68.
Másodszor, az 1408/71/EGK rendelet végrehajtására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló, 1972. március 21‑i 574/72/EGK tanácsi rendelet ( 29 )„Az anyasági és betegségbiztosítás alapján az olyan nyugdíjasok és családtagjaik részére biztosított természetbeni ellátások megtérítése, akik nem abban a tagállamban rendelkeznek lakóhellyel, amelynek jogszabályai szerint nyugdíjban részesülnek és természetbeni ellátásra jogosultak” címet viselő 95. cikke szintén relevánsnak tűnik. A van derDuin‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság e rendelkezés kapcsán megállapította, hogy „a […] 28. cikk alapján nyújtott ellátások összegét főszabály szerint a nyugdíj folyósításáért felelős állam illetékes intézménye megtéríti a lakóhely szerinti intézménynek […]” ( 30 ).
69.
Ha a rendelet 28. cikke (2) bekezdése b) pontjának a fellebbezők vagy a CVZ által javasolt értelmezését követnénk, e két rendelkezés elveszítené létjogosultságát: nem lehetne kizárni, hogy egyes esetekben a természetbeni juttatások költségeit olyan tagállamnak kellene fedeznie, amely nem folyósít nyugdíjat a nyugdíjas részére. Az ilyen esetekben nyilvánvalóan nem kerülhetne sor a nyugdíjból történő levonásra vagy a nyugdíj folyósításáért felelős intézmény általi megtérítésre.
70.
A fenti megfontolások fényében az a véleményem, hogy a szóban forgó fogalom a nyugdíjra vonatkozó jogszabályokra utal.
71.
E következtetés levonását követően egy további kérdéssel kell foglalkozni. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben a Centrale Raad van Beroep ugyanis azt kérdezi, hogy egy olyan ügyben, mint amilyen a jelen eljárás tárgyát képezi, a rendelet 28. cikke alkalmazásában a nyugdíjbiztosítás mely típusait kell figyelembe venni.
72.
Véleményem szerint a rendelet 28. cikkének szövegét e tekintetben elsősorban tágan, és másodsorban a vonatkozó nemzeti jogszabályokkal összhangban kell értelmezni.
73.
Az első szempontot illetően megjegyzem, hogy a rendelet szövegében nincs olyan elem, amely arra utalna, hogy e rendelkezést szűken kellene értelmezni. Ellenkezőleg, úgy tűnik, az „amely tagállam jogszabályainak hatálya alá a nyugdíjas […] tartozott” kifejezést szándékosan a lehető legtágabb értelemben fogalmazták meg.
74.
Valójában a Rundgren‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság megállapította, hogy „az 1408/71 rendelet 28a. cikkében szereplő »nyugdíj« kifejezés mind a lakóhelyen alapuló és különösen rokkantsági és öregségi ellátásokat […] magába foglaló, mind […] a keresőtevékenységen alapuló nyugdíjra vonatkozik” ( 31 ). Véleményem szerint ezt a kifejezést a rendelet 28. cikke keretében ugyanúgy kell értelmezni.
75.
Emellett, bár a rendelet 28. cikke címének angol nyelvű szövegében „pensions payable” („fizetendő nyugdíjak”) szerepel, a jogszabály más nyelvi változatai más módon kerültek megfogalmazásra. Így például a 28. cikk címének dán szövegében „ret til pension eller rente”, a holland szövegben „Pensioenen of renten”, a francia változatban „pensions ou rentes dues”, az olasz változatban „pensioni o rendite dovute”, a portugál változatban „pensões ou rendas devidas”, és a spanyol változatban „pensiones o rentas debidas” szerepel. ( 32 ) Ez az összehasonlítás arra utal, hogy helyénvaló a 28. cikk tág értelmezése.
76.
Röviden, nincs arra utaló jel, hogy az uniós jogalkotó a 28. cikk hatályát a meghatározott nyugdíjtípusokra vagy a nyugdíjbiztosítás meghatározott időszakaira kívánta volna korlátozni, mint például az öregségi nyugdíjak vagy a szolgálati idők alapján szerzett nyugdíjak. Hasonlóképpen, nem látom okát, miért ne kellene figyelembe venni azokat az időszakokat, amelyek alatt a nyugdíjas önkéntes biztosítási rendszer alapján járulékokat fizetett egy tagállamnak, amennyiben erről a nemzeti jogszabályok rendelkeznek.
77.
A nyugdíjtípusok vagy a különböző nyugdíj‑biztosítási időszakok közötti különbségtétel alkalmazása továbbá bizonyos mértékű összetettséggel és bizonytalansággal járna a rendelet 28. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt vizsgálat szempontjából.
78.
A második szempontot illetően emlékeztetnék arra, hogy a Bíróság már megállapította, hogy főszabály szerint a biztosítási idő létrejöttének feltételeit – az 1408/71 rendelet 1. cikkének r) pontjával összhangban – kizárólag azok a tagállami jogszabályok határozzák meg, amelyek szerint az adott időszakot megszerezték. ( 33 )
79.
A tény, hogy a 28. cikk ezt a kérdést alapvetően a vonatkozó nemzeti jogszabályokra hagyja, véleményem szerint összeegyeztethetőnek tűnik azzal a ténnyel, hogy a rendelet a jelenlegi EUMSZ 48. cikken (korábban az EGK‑Szerződés 51. cikke) alapul. E tekintetben a Bíróság következetesen azt állapította meg, hogy „mivel az EUMSZ 48. cikk a tagállamok jogszabályainak koordinálását, nem pedig harmonizációját írja elő, az egyes tagállamok szociális biztonsági rendszerei, következésképpen az ott biztosított személyek jogai közötti érdemi és eljárási különbségeket e rendelkezés nem érinti” ( 34 ).
80.
Ezért azt a következtetést vonom le, hogy a „nyugdíj” kifejezést tágan és a vonatkozó nemzeti jogszabályokkal összhangban kell értelmezni, hogy az adott esetben magában foglalja azokat a nyugdíjakat, amelyeket a tagállamnak önkéntes járulékfizetés alapján kell folyósítania.
V – Végkövetkeztetések
81.
A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Centrale Raad van Beroep (Hollandia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést a következőképpen válaszolja meg:
Az 1408/71/EGK rendelet 28. cikke (2) bekezdésének b) pontjában szereplő, „jogszabály[o]k[, amelyek] hatálya alá a nyugdíjasa leghosszabb ideig tartozott” kifejezés a nyugdíjakra vonatkozó jogszabályokra utal. A „nyugdíj” kifejezést tágan és a vonatkozó nemzeti jogszabályokkal összhangban kell értelmezni, hogy az adott esetben magában foglalja azokat a nyugdíjakat, amelyeket az adott tagállam önkéntes járulékfizetés alapján folyósít.
( 1 ) Eredeti nyelv: angol.
( 2 ) A szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EK tanácsi rendelet (a továbbiakban: rendelet) (HL L 149, 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.).
( 3 ) A rendelet hatodik preambulumbekezdése.
( 4 ) A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.) 2010. május 1‑jétől hatályon kívül helyezte a rendeletet, és annak helyébe lépett, amikor a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet végrehajtására vonatkozó eljárás megállapításáról szóló, 2009. szeptember 16‑i 987/2009/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 284., 1. o.) hatálybalépésének következtében alkalmazandóvá vált.
( 5 ) 2006. január 1‑jéig a rendelet VI. melléklete Q. része (Hollandia) 1. pontjának a) alpontja a következőképpen rendelkezett: „A holland jogszabályok szerinti természetbeni ellátásokra való jogosultság tekintetében a természetbeni ellátásokra azok a személyek jogosultak, akik a III. cikk 1. fejezetének alkalmazásában a betegbiztosító pénztárakról szóló holland törvény alkalmazási körébe tartozó biztosítási rendszer szerinti biztosítással vagy együttes biztosítással rendelkeznek.”
( 6 ) Az irányadó időszakban a rendelet VI. melléklete R. része (Hollandia) 1. pontjának a) alpontja a következőképpen rendelkezett: „A természetbeni ellátásokra való jogosultság tekintetében, a holland jogszabályok értelmében e rendelet III. címe 1. és 4. fejezetének alkalmazásában a természetbeni ellátásokra jogosult személyek azok, akik: i. a [ZVW] 2. cikke értelmében kötelesek biztosítást kötni valamelyik egészségbiztosítónál, és ii. ha nem tartoznak az i. alpont alá, úgy azok, akiknek lakóhelye másik tagállamban van, és e rendelet értelmében a holland állam költségeinek terhére a lakóhelyük szerinti tagállamukban egészségügyi ellátás igénybevételére jogosultak”.
( 7 ) A C-389/99. sz. ügyben 2001. május 10-én hozott ítélet (EBHT 2001., I-3731. o.).
( 8 ) Lásd a C-50/05. sz. Nikula-ügyben 2006. július 18-án hozott ítélet (EBHT 2006., I-7029. o.) 20. pontját és a C-440/09. sz. Tomaszewska-ügyben 2011. március 3-án hozott ítélet (EBHT 2011., I-1033. o.) 28. pontját.
( 9 ) A C-345/09. sz., van Delft és társai ügyben 2010. október 14-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-9879. o.) 99. és 100. pontja, és a C-208/07. sz. von Chamier-Glisczinski ügyben 2009. július 16-án hozott ítélet (EBHT 2009., I-6095. o.) 84. és 85. pontja.
( 10 ) A 60/85. sz. Lujten-ügyben 1986. július 10-én hozott ítélet (EBHT 1986., 2365. o.) 14. pontja és a C-3/87. sz. Agegate-ügyben 1989. december 14-én hozott ítélet (EBHT 1989., I-4459. o.) 27. pontja.
( 11 ) A 302/84. sz. Ten Holder ügyben 1986. június 12-én hozott ítélet (EBHT 1986., 1821. o.) 21. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
( 12 ) Lásd ilyen értelemben a C-60/93. sz. Aldewereld-ügyben 1994. június 29-én hozott ítélet (EBHT 1994., I-2991. o.) 16–20. pontját és a van Delft és társai ügyben hozott ítélet 52. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
( 13 ) A 227/81. sz. Aubin-ügyben 1982. május 27-én hozott ítélet (EBHT 1982., 1991. o.) 11. pontja.
( 14 ) A Rundgren‑ügyben hozott ítélet 44. és a 45. pontja.
( 15 ) Uo.
( 16 ) A Rundgren‑ügyben hozott ítélet 46. és 47. pontja.
( 17 ) A van Delft és társai ügyben hozott ítélet 79. pontja.
( 18 ) Ez az elv a rendelet egészének alapjául szolgál, amint azt egyértelművé teszi a 13. cikk (2) bekezdésének a) pontja, amely a következőképpen rendelkezik: „egy tagállam területén alkalmazott személy e tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik még abban az esetben is, ha egy másik tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, vagy ha az őt alkalmazó vállalkozás vagy magánszemély székhelye vagy lakóhelye egy másik tagállam területén található”.
( 19 ) E tekintetben Poiares Maduro főtanácsnok a Nikula‑ügyre vonatkozó indítványának 11. pontjában megállapította: „a folyósított ellátások költségét – amennyire csak lehetséges – arra az államra kell terhelni, amelyikben az érintett személy a nyugdíjjogosultsághoz szükséges szolgálati időt szerezte”.
( 20 ) III. könyv, III. rész, VIII. pont.
( 21 ) Az Amerikai Egyesült Államok (USA) nemrég elfogadott egy szövetségi törvényt, amelynek célja, hogy növelje az egészségbiztosítási lefedettséget az USA állampolgárainak körében. Lásd a Patient Protection and Affordable Care Actet (a betegek védelméről és a megfizethető ellátásról szóló törvény, PPACA), amelyre a médiában általában „Obamacare‑ként” hivatkoznak, és amelyet B. Obama elnök 2010. március 23‑án írt alá. 2012. június 28‑án a National Federation of Independent Business v Sebelius, 567 U. S. – (2012) ügyben az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága megerősítette a törvény nagy részének alkotmányosságát.
( 22 ) A 4381–10. sz. Wehmeyer‑ügyben hozott ítélet.
( 23 ) Így a Rundgren‑ügyben ismertetett indítványának 48. pontjában Alber főtanácsnok megjegyzi, hogy a rendelet 28. és 28a. cikkének összefüggései arra utalnak, hogy e cikkek a nyugdíjakra vonatkoznak.
( 24 ) 2. fejezet „Rokkantság”, 3. fejezet „Öregség és halál (nyugdíj)”, 4. fejezet „Munkahelyi balesetek és foglalkozási megbetegedések”, 5. fejezet „Haláleseti juttatások”, 6. fejezet „Munkanélküli‑ellátások”, 7. fejezet „Családi ellátások”, 8. fejezet „Ellátások nyugdíjasok eltartott gyermekei számára és árvaellátások”.
( 25 ) A Bíróság valójában már hangsúlyozta, hogy a rendelet keretében alkalmazandó rendszernek a jogbiztonság elvével való összeegyeztethetőség érdekében kiszámíthatónak kell lennie. Lásd a C-178/97. sz. Banks és társai ügyben 2000. március 3-án hozott ítélet (EBHT 2000., I-2005. o.) 41. pontját és Jacobs főtanácsnok C-227/03. sz. van Pommeren-Bourgondiën ügyre vonatkozó, 2005. február 24-i indítványának (EBHT 2005., I-6101. o.) 45. pontját.
( 26 ) Mint arra a C‑140/12. sz., folyamatban lévő Brey‑ügyben 2013. május 29‑én ismertetett indítványom 34. pontjában rámutattam, általában mindig kívánatos az uniós jog azonos fogalmait egységesen értelmezni, mivel ez nagyobb jogbiztonságot teremt. Ugyanakkor az egységes értelmezés a gyakorlatban nem mindig lehetséges..
( 27 ) A rendelet 28. cikkének (2) bekezdése szerint: „Az (1) bekezdésben említett esetekben […]”.
( 28 ) A Rundgren‑ügyben hozott ítélet 47–50. pontja.
( 29 ) HL L 74., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 83. o.
( 30 ) A C-156/01. sz., van der Duin és ANOZ Zorgverzekering ügyben 2003. július 3-án hozott ítélet (EBHT 2003., I-7045. o.) 44. pontja.
( 31 ) A Rundgren‑ügyben hozott ítélet 39. pontja.
( 32 ) Ezzel szemben egyes nyelvi változatok jobban hasonlítanak az angol szövegre: az észt változatban „makstavad pensionid”, a finn változatban „maksettavat eläkkeet”, a német változatban „Rentenanspruch” és a svéd változatban „Rätt till pensioner” szerepel.
( 33 ) Lásd többek között a Tomaszewska‑ügyben hozott ítélet 26. pontját és a C‑548/11. sz. Mulders‑ügyben 2013. április 18‑án hozott ítélet 37. pontját.
( 34 ) Lásd többek között a C‑443/11. sz. Jeltesés társai ügyben 2013. április 11‑én hozott ítélet 43. pontját, továbbá a von Chamier‑Glisczinski ügyben hozott ítélet 84. pontját és a 41/84. sz. Pinna-ügyben 1986. január 15-én hozott ítélet (EBHT 1986., 1. o.) 20. pontját.
Full & Egal Universal Law Academy