EUR-Lex -  62013CC0507 - HU

Niilo JÄÄSKINEN

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2014. november 20.(1)

C‑507/13. sz. ügy

Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága

kontra

Európai Parlament

és

az Európai Unió Tanácsa

„Hitelintézetek és befektetési vállalkozások felügyelete – Megsemmisítés iránti kereset – 2013/36/EU irányelv – A 94. cikk (1) bekezdésének g) pontja, a 94. cikk (2) bekezdése, és a 162. cikk (1) és (3) bekezdése – Hitelintézetek és befektetési vállalkozások azon munkavállalóinak járó javadalmazás rögzített és változó összetevői közötti arány megállapítása, akiknek szakmai tevékenysége lényeges hatást gyakorol az intézmény kockázati profiljára – 575/2013 rendelet – A 450. cikk (1) bekezdésének d), i) és j) pontja, valamint az 521. cikk (2) bekezdése – A javadalmazásra vonatkozó egyes információk nyilvánosságra hozatala – A jogalap megválasztása – Az arányosság, a szubszidiaritás és a jogbiztonság elve – Hatásköri túllépés – A személyes adatok védelme – Nemzetközi szokásjog – A 2013/36/EU irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának területen kívüli hatálya”

I –    Bevezetés

1.        A jelen ügyben az Egyesült Királyság az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa által elfogadott egyes jogalkotási aktusok meghatározott rendelkezéseinek megsemmisítését kéri az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 263. cikke alapján. A megsemmisítés iránti kereset a tőkekövetelményekre vonatkozó negyedik jogszabálycsomagra irányul, amely 2013. július 17‑én lépett hatályba. A jogszabálycsomagot a tőkekövetelményekről szóló új irányelv, vagyis a hitelintézetek tevékenységéhez való hozzáférésről és a hitelintézetek és befektetési vállalkozások prudenciális felügyeletéről, a 2002/87/EK irányelv módosításáról, a 2006/48/EK és a 2006/49/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2013. június 26‑i 2013/36/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) (a továbbiakban: negyedik tőkekövetelmény‑irányelv), valamint a tőkekövetelményekről szóló új rendelet, vagyis a hitelintézetekre és befektetési vállalkozásokra vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról szóló, 2013. június 26‑i 575/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet(3) (a továbbiakban: tőkekövetelmény‑rendelet) alkotja.

2.        Az Egyesült Királyság a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontját, 94. cikkének (2) bekezdését és 162. cikkének (1) és (3) bekezdését, valamint a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének d), i) és j) pontját és 521. cikkének (2) bekezdését támadta meg.

3.        Az Egyesült Királyság alapvetően a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontjában foglalt rendelkezéseit vitatja, amelyek a hitelintézetek és befektetési vállalkozások (a továbbiakban: pénzügyi intézmények) azon munkavállalóinak járó változó és rögzített javadalmazás arányát határozzák meg, akiknek a szakmai tevékenysége lényeges hatást gyakorol ezen intézmények kockázati profiljára.(4) A jelen jogi kérdés megoldása szempontjából véleményem szerint ez a rendelkezés a „változó javadalmazás rögzített maximális arányaként”, nem pedig a „bankárok bónuszplafonjaként”(5) határozható meg. Az alábbi elemzésben ismertetni fogom, hogy ez alapvető fontosságú az Egyesült Királyság keresetének középpontjában álló százalékarány jogszerűségének megítélése szempontjából.

4.        A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának i. alpontja szerint a javadalmazás változó összetevője senkinél sem haladhatja meg a teljes javadalmazás rögzített összetevőjének 100%‑át, valamint további szabályokat is megállapít, például a tagállamok engedélyezhetik a részvényeseknek, hogy az arányt meghatározott feltételek között legfeljebb 200%‑ra növeljék, valamint a tagállamok alacsonyabb maximális százalékarányt is megállapíthatnak (a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának ii. alpontja).

5.        A tőkekövetelmény‑rendelet vonatkozásában az Egyesült Királyság a 450. cikk (1) bekezdésének d) és i) pontját vitatja, amely rendelkezések szerint a pénzügyi intézmények kötelesek nyilvánosságra hozni a javadalmazás rögzített és változó összetevője közötti, a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontja alapján meghatározott arányt, valamint a bizonyos összeghatár feletti javadalmazásban részesülő személyek számát. Az Egyesült Királyság vitatja továbbá a 450. cikk (1) bekezdése j) pontjának érvényességét is, amely alapján a pénzügyi intézmények kötelesek nyilvánosságra hozni a javadalmazással kapcsolatos információkat a vezető testület vagy a felső vezetés minden tagjának teljes javadalmazását illetően, ha a tagállam vagy az illetékes hatóság kéri.

6.        Az Egyesült Királyság keresete hat jogalapon nyugszik. A kereset első jogalapja szerint a vitatott rendelkezések jogi alapja – a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikke (1) és (3) bekezdésének és a tőkekövetelmény‑rendelet 521. cikke (2) bekezdésének kivételével – nem megfelelő. A második jogalap a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának és a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdése d) és i) pontjának érvényességét vitatja az arányosság és/vagy a szubszidiaritás elvére hivatkozással, míg a harmadik jogalap a jogbiztonság elvére hivatkozással a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikkének (3) bekezdését vitatja. A negyedik jogalap szerint az Európai Bankhatóságra (EBH) történő, a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikk (2) bekezdés szerinti hatáskör‑átruházás hatásköri túllépést valósít meg. Az ötödik jogalapban az Egyesült Királyság azt állítja, hogy a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének j) pontja sérti a magánélethez való jogot és a személyes adatok védelmére vonatkozó jogelveket. A hatodik jogalap értelmében a nemzetközi szokásjog területenkívüliség tilalmára vonatkozó elvét sérti az, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontját az EGT‑n kívüli intézmények munkavállalóira is alkalmazni kell.

7.        Az Európai Parlament és a Tanács, valamint a beavatkozóként fellépő Bizottság határozottan vitatja a fenti jogalapokat.

8.        Az Egyesült Királyság érvei érdemi jellegüket tekintve eltérők, az első érv tartalmazza a legnyomósabb indokot a kifogásolt intézkedések érvényességének kétségbe vonása tekintetében. Következésképpen, először az öt kevésbé érdemi érvvel foglalkozom, kezdve a hatodikkal és befejezve a másodikkal, majd végül az első érvre térek rá.

II – A Bíróság előtti eljárás

9.        Az Egyesült Királyság 2013. szeptember 20‑án keresetet terjesztett elő a Bírósághoz az Európai Parlamenttel és az Európai Unió Tanácsával szemben az EUMSZ 263. cikk alapján, amelyben kéri a Bíróságot, hogy semmisítse meg a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontját, 94. cikkének (2) bekezdését és 162. cikkének (1) és (3) bekezdését, valamint a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének d), i) és j) pontját és 521. cikkének (2) bekezdését, továbbá kötelezze az alperest az eljárás költségeinek viselésére.

10.      Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa ellenkérelmükben azt kérik, hogy a Bíróság teljes egészében érdemben utasítsa el a keresetet, és kötelezze az Egyesült Királyságot a költségek viselésére. Az Egyesült Királyság választ adott az alperes intézmények részére, amelyek viszonválaszt terjesztettek elő az Egyesült Királyság válaszára.

11.      Az Európai Bizottság beavatkozóként lépett fel a Parlament és a Tanács oldalán. Az Egyesült Királyság a Bizottság beavatkozási beadványára vonatkozóan észrevételeket fogalmazott meg.

12.      Az Egyesült Királyság, a Parlament, a Tanács és a Bizottság részt vett a 2014. szeptember 8‑i tárgyaláson.

III – Előzetes észrevételek

A –    A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv és a tőkekövetelmény‑rendelet háttere

13.      A Lehman Brothers befektetési bank 2008. szeptemberi összeomlásával kezdődő nemzetközi pénzügyi válság rámutatott a pénzügyi intézmények uniós jogi szabályozási rendszerének gyengeségeire. A pénzügyi stabilitás helyreállítása érdekében az Európai Unió és a tagállamok számos, példa nélkül álló, rövid és hosszú távú intézkedést fogadtak el. Rövid távon például 2012. októberig több, mint 5000 milliárd euró támogatást nyújtottak a pénzügyi intézmények részére.(6) Hosszú távon pedig a pénzügyi intézmények szabályozási keretrendszerének reformjára került sor. Ennek célja a pénzügyi intézmények tőkekövetelményei vonatkozásában átfogó és kockázatérzékeny keretrendszer létrehozása és a hatékonyabb kockázatkezelés előmozdítása volt.

14.      A tőkekövetelményekre vonatkozó, 2006‑ban elfogadott első jogszabálycsomagot a hitelintézetek tevékenységének megkezdéséről és folytatásáról szóló, 2000. március 20‑i 2000/12/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv,(7) valamint a befektetési vállalkozások és hitelintézetek tőkemegfeleléséről szóló, 1993. március 15‑i 93/6/EGK tanácsi irányelv átdolgozása alkotta.(8) Ez a hitelintézetek tevékenységének megkezdéséről és folytatásáról szóló, 2006. június 14‑i 2006/48/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (átdolgozott szöveg)(9) és a befektetési vállalkozások és hitelintézetek tőkemegfeleléséről szóló, 2006. június 14‑i 2006/49/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (átdolgozott szöveg) elfogadásával valósult meg.(10)

15.      A pénzügyi válság első éve azonban két fontos változást hozott a tőkekövetelményekre vonatkozó első jogszabálycsomagot illetően. Először is, 2009‑ben egy új, a második tőkekövetelmény‑irányelv(11) néven ismertté vált irányelv került elfogadásra, amelynek célja a nagykockázat‑vállalások kezelésének, a banktőke színvonalának, a likviditási kockázatkezelés és az értékpapírosított termékek kockázatkezelésének javítása volt. Az uniós jogalkotó szerint ezek voltak a válság okainak releváns területei. Emellett az Európai Unió 2010‑ben egy másik irányelvet, az úgynevezett harmadik tőkekövetelmény‑irányelvet(12) is elfogadott a bankszektorban a banktőke és a javadalmazásra vonatkozó szabályok szigorítása érdekében. Mindkét intézkedést az EUMSZ 53. cikk alapján fogadták el.

16.      A harmadik tőkekövetelmény‑irányelvben javadalmazási elveket határoztak meg, hogy összhangba hozzák az ösztönzőket a pénzügyi intézmények hosszú távú érdekeivel.(13) A harmadik tőkekövetelmény‑irányelv (4) preambulumbekezdése fejti ki ezen intézkedések szükségességét, hivatkozva arra az előfeltételre, hogy a „túlzott és felelőtlen kockázatvállalás alááshatja a hitelintézetek vagy befektetési vállalkozások pénzügyi megbízhatóságát és a bankrendszer stabilitását”.

17.      A harmadik tőkekövetelmény‑irányelv bizonyos elveket írt elő a javadalmazási politikára vonatkozóan. Többek között az alábbi elveket tartalmazta: a teljes javadalmazás rögzített és változó összetevői megfelelő egyensúlyban vannak; a rögzített összetevő a teljes javadalmazás kellően nagy hányadát jelenti, hogy a változó javadalmazással kapcsolatban teljes mértékben rugalmas politika érvényesülhessen, beleértve annak lehetőségét is, hogy ne fizessenek változó javadalmazást. A javadalmazás rögzített és változó összetevői közötti arányt azonban maguk a pénzügyi intézmények határozhatták meg a harmadik tőkekövetelmény‑irányelvben foglalt javadalmazási szabályok által meghatározott keretek között.

18.      2011‑ben a Bizottság újabb jogalkotási javaslatot terjesztett elő a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság által kidolgozott nemzetközi szabályozási standardok megvalósítása érdekében. Ennek eredményeként került elfogadásra az EUMSZ 53. cikk alapján a tőkekövetelmény‑irányelv, az EUMSZ 114. cikk alapján pedig a tőkekövetelmény‑rendelet. Ezeket az intézkedéseket együttesen a tőkekövetelményekre vonatkozó negyedik jogszabálycsomagnak nevezik.

19.      A Bizottság eredeti javaslata számos rendelkezést tartalmazott a jelentős kockázatot vállaló személyek javadalmazásával és különösen a javadalmazás változó összetevőjével kapcsolatban. Az előkészítés során a Bizottság Zöld Könyvet bocsátott ki a pénzügyi intézmények vállalatirányításáról és a javadalmazási politikákról,(14) amely széles körű konzultációs folyamatot indított el az érdekelt felekkel. A konzultáció kiterjedt arra is, hogy szükségesek‑e további intézkedések a pénzügyi szolgáltatások terén a javadalmazási politika szerkezetét és irányítását illetően.

20.      Az ezt követő jogalkotási folyamat során az Európai Parlament számos módosítási javaslatot nyújtott be a Bizottság javaslatához. Egy 2012. május 30‑i jelentésben(15) a Parlament azt javasolta, hogy a javadalmazás változó része ne haladja meg a teljes javadalmazás rögzített összetevőjét. A tárgyalások során a társjogalkotók megállapodtak abban, hogy a változó rész elérheti a teljes javadalmazás rögzített összetevőjének kétszeresét, ha a részvényesek meghatározott része elfogadja az emelést.(16)

21.      Az Egyesült Királyság a jelen eljárásban elsődlegesen a változó javadalmazás rögzített maximális arányának elfogadását vitatja. Az Egyesült Királyság által benyújtott kereset ennélfogva eredetileg az Európai Parlament által javasolt módosításra vonatkozik, amely az Egyesült Királyság szerint a hatálya alá tartozó személyek díjazásának szintjét rögzíti.(17)

B –    A változó javadalmazás és a hitelintézetek kockázatkezelése közötti kapcsolat

22.      A Bizottság beavatkozási beadványa szerint a pénzügyi ágazatban alkalmazott javadalmazási politika sajátos problémái csak a pénzügyi válságot követően váltak nyilvánvalóvá. A gyakran a díjazás rögzített összetevőjéhez képest hatalmas összegű jutalom kifizetését lehetővé tevő javadalmazási rendszerek a Bizottság szerint a válság fő okai közé tartoztak. A nem megfelelő ösztönzők miatt a munkavállalók növelték a rövid távú kockázatokat, mivel a munkavállalók a bank rövid távú nyereségéből, nem pedig a hibák költségéből részesültek. A legrosszabb forgatókönyv esetén a veszteséget végső soron az adófizetők viselték. Az esetleges nyereség kedvezményezettjei és az esetleges veszteség elszenvedői közötti aszimmetria ezért ösztönzőket alakított ki a túlzott kockázatvállalás iránt, amelynek során nyereség esetén a kockázatvállalók részére jutalom kerül kifizetésre. A Bizottság beavatkozási beadványában továbbá előadja, hogy a javadalmazás szerkezete emiatt az Európai Unió válságot követő szabályozási tervének lényeges részévé vált.(18)

23.      Az Egyesült Királyság, illetve a Parlament, a Tanács és a Bizottság nem ért egyet a pénzügyi piacokat és pénzügyi intézményeket esetlegesen destabilizáló túlzott kockázatvállalás elleni küzdelem szükségességével kapcsolatban. Az Egyesült Királyság kifogásolja a jelentős kockázatot vállalók rögzített javadalmazása és a változó javadalmazás közötti rögzített maximális arány meghatározását, és hogy azt jogilag kötelező uniós intézkedések állapítják meg.

IV – Elemzés

24.      Amint azt fentebb említettem, a jogalapokat fordított sorrendben tekintem át. Következésképpen először a hatodik jogalapot vizsgálom meg.

A –    A nemzetközi szokásjog megsértésére vonatkozó hatodik jogalapról

25.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontja „A javadalmazás változó elemei” címet viseli. A 94. cikk (1) bekezdése g) pontjának i. alpontja úgy rendelkezik, hogy az intézményeknek megfelelő arányt kell megállapítaniuk a teljes javadalmazás rögzített és változó összetevője között, ahol a változó összetevő senkinél sem haladhatja meg a teljes javadalmazás rögzített összetevőjének 100%‑át, és a tagállamok alacsonyabb maximális százalékarányt is megállapíthatnak. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának ii. alpontja alapján azonban a tagállamok engedélyezhetik az intézmény részvényeseinek, tulajdonosainak vagy tagjainak, hogy a javadalmazás rögzített és változó összetevője közötti magasabb maximális arányt hagyjanak jóvá, feltéve hogy a teljes változó összetevő szintje egyetlen személy esetében sem haladja meg a teljes javadalmazás rögzített összetevőjének a 200%‑át. A tagállamok itt is megállapíthatnak alacsonyabb maximális százalékarányt.

26.      Az Egyesült Királyság a hatodik jogalapot a következőképpen fogalmazta meg: „a nemzetközi szokásjog területenkívüliség tilalmára vonatkozó elvének megsértése”. Az Egyesült Királyság általános előfeltételként előadja, hogy a nemzetközi szokásjogban a területiség elve előírja, hogy valamely állam kellő kapcsolat hiányában nem alkothat jogszabályt egy másik államban letelepedett állampolgárok cselekményére. A jelen esetben az Egyesült Királyság szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontja megsérti ezt az elvet azáltal, hogy a rendelkezés a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 109. cikkének (2) bekezdésével együttesen értelmezett 92. cikke (1) bekezdésének következményeként teljes egészében az Európai Unión kívül letelepedett „csoportra, anya‑ és leányvállalatokra” alkalmazandó, az Egyesült Királyság azonban egyik rendelkezést sem támadta meg.

27.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikkének (1) bekezdése alapján az illetékes hatóságok biztosítják a 94. cikk alkalmazását a hitelintézetek csoport‑, anyavállalat‑ és leányvállalatszintjén, beleértve az offshore pénzügyi központokban létrehozottakat is. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 109. cikkének (2) bekezdése alapján az illetékes hatóságok többek között biztosítják, hogy az ezen irányelv hatálya alá tartozó anyavállalatok és leányvállalatok az irányelv hatálya alá nem tartozó leányvállalataiknál is alkalmazzák az irányelv II. fejezetének II. szakaszában előírt rendszereket, eljárásokat és mechanizmusokat. A szóban forgó rendszereknek, eljárásoknak és mechanizmusoknak következetesnek és egységesnek kell lenniük, és az érintett leányvállalatoknak szintén képesnek kell lenniük arra, hogy a felügyelet céljából bármely adatot és információt megadjanak.

28.      Az Egyesült Királyság szerint ez a rendelkezés sérti a nemzetközi szokásjogban elismert területiség elvét. Az Egyesült Királyság szerint „nem vitatott, hogy a szuverenitás elve magában foglalja azt, hogy valamely állam kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a saját területén bekövetkező cselekményre vonatkozó jogszabály elfogadására; nem csupán egy ilyen jogszabály érvényesítésére”.(19) (kiemelés tőlem)

29.      A jogalap megalapozottságának megvitatása előtt emlékeztetnem kell arra, hogy a Bíróság az Air Transport Association of America és társai ítéletben, C‑366/10, kifejtette, hogy „mivel a nemzetközi szokásjog valamely elve nem olyan pontossággal jut kifejezésre, mint a nemzetközi megállapodások rendelkezései, a bírósági felülvizsgálatnak szükségképpen annak eldöntésére kell szorítkoznia, hogy az Unió intézményei a szóban forgó aktus elfogadása során nem követtek‑e el nyilvánvaló mérlegelési hibát ezen elvek alkalmazási feltételeivel összefüggésben”(20). (kiemelés tőlem)

30.      A hatodik jogalap két teljesen különböző jellegű kérdést vet fel. Az első arra vonatkozik, hogy a rendelkezés érvényességét érinti‑e az a tény, hogy e rendelkezés eshetőlegesen alkalmazandó az Európai Unión kívüli jogalanyokra és/vagy cselekményekre az uniós jog más olyan rendelkezéseinek következtében, amelyek megsemmisítését nem kérte a felperes. Amint azt fentebb említettem, az Egyesült Királyság keresete ugyanis a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának megtámadására korlátozódik, de az irányelv 92. cikke (1) bekezdésének és 109. cikke (2) bekezdésének megsemmisítését nem kéri.

31.      A második kérdés az, hogy a nemzetközi jog területenkívüliség tilalmára vonatkozó, az Egyesült Királyság által hivatkozott elve a tagállam által ismertetett formában létezik‑e, és ezt az elvet egyértelműen sérti‑e az uniós jog.

1.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikke (1) bekezdése és 109. cikke (2) bekezdése megtámadása hiányának következményei

32.      Az első kérdést illetően emlékeztetnem kell arra, hogy az Egyesült Királyság a hatodik jogalap alapján csak a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontját támadta meg. Álláspontom szerint ez azt jelenti, hogy a hatodik jogalapot mint hatástalant el kell utasítani. Ténylegesen azonban nehéz elképzelni a rendelkezéssel szemben egy, a nemzetközi jogra alapított kifogást, amennyiben az az Európai Unión belüli alkalmazhatóságra irányul. Ebből következik, hogy a hatodik jogalap nem alkalmas a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontja érvényességének megtámadására annak elsődleges alkalmazási körében.

33.      Az Egyesült Királyság szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának a nemzetközi jog értelmében vett állítólagos jogellenessége a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikkének (1) bekezdéséből és 109. cikkének (2) bekezdéséből következik. Ennélfogva álláspontom szerint a felperesnek nem a 94. cikk (1) bekezdése g) pontjának megsemmisítését, hanem e rendelkezések megsemmisítését kellett volna kérnie, amennyiben azok eredményezik a 94. cikk (1) bekezdése g) pontjának jogellenes területen kívüli hatályát.

34.      A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy nem meggyőző a Tanács azon érve, amely szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikke (1) bekezdésének megfogalmazása alapján a 92. cikk (2) bekezdésének, a 93. és a 95. cikknek az alkalmazását az „illetékes hatóságok” biztosítják a hitelintézetek csoport‑, anyavállalat‑ és leányvállalatszintjén, beleértve az offshore pénzügyi központokban létrehozottakat is. A tőkekövetelmény‑rendelet 4. cikkének 40. pontja szerint „illetékes hatóság” „az a nemzeti jog által hivatalosan elismert közjogi hatóság vagy szervezet, amelyet a nemzeti jog felhatalmaz arra, hogy az adott tagállamban működő felügyeleti rendszer részeként felügyelje az intézményeket”(21). A Tanács szerint teljességgel érthetetlen, hogyan tudná egy illetékes hatóság a nemzetközi szokásjog elvét megsérteni azáltal, hogy egyszerűen a nemzeti prudenciális jogszabályok alapján már korábban is biztosított hatáskörében jár el.

35.      Valóban a tagállamok határozzák meg a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv és tőkekövetelmény‑rendelet szerinti illetékes hatóságokat. Mindazonáltal ezek a hatóságok az uniós jog alapján kötelesek összevont alapon prudenciális felügyeletet gyakorolni az uniós pénzügyi intézmények felett, amelyek magukban foglalják a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikke és 109. cikkének (2) bekezdése alapján a javadalmazási politikák tekintetében az Európai Unión kívüli csoportvállalatokat is. Ennélfogva a tagállamokat az uniós jog kötelezi arra, hogy az illetékes hatóságaikat e tekintetben megfelelő hatáskörökkel ruházzák fel.

2.      A nemzetközi jog ismeri‑e az Egyesült Királyság által hivatkozott, a területenkívüliség tilalmára vonatkozó elvet, és azt nyilvánvalóan megsértették‑e?

36.      A második kérdést illetően álláspontom szerint egy uniós jogi intézkedés nem lehet pusztán azért érvénytelen, mert az Európai Unión kívüli területen történő cselekményre is hatással bír. Az Egyesült Királyság nem hivatkozik a Bíróság által tárgyalt más olyan ügyre, amely támogatna egy ilyen állítást, és valószínűleg nem is létezik ilyen ügy. Épp ellenkezőleg, a Bíróság már régen megállapította, hogy az uniós jog szabályozhat az Európai Unión kívül bekövetkező és belső hatással bíró cselekményt.(22)

37.      Továbbá a hatodik jogalap ezen eleme nem veszi figyelembe az Állandó Nemzetközi Bíróság Lotus‑ítéletét,(23) amely szerint a nemzetközi szokásjog általánosságban nem tiltja az állam jogalkotási joghatóságának („jurisdiction to prescribe”) területén túlra történő kiterjesztését. E tekintetben Darmon főtanácsnok Wood Pulp ügyre vonatkozó indítványa(24) ma is érvényes. A főtanácsnok ebben megjegyezte, hogy „még ha egyéb okokból is tesszük fel azt a kérdést, hogy a »Lotus hajózik‑e még«”, a közhatalomnak egy másik állam területén történő bármely gyakorlására vonatkozó hatáskörrel („jurisdiction to enforce”) szemben erre az ítéletre lehet hivatkozni az állam vagy más hasonló jogalany jogalkotási joghatóságának („jurisdiction to prescribe”) meghatározása, másképpen fogalmazva a jogszabályai hatályának tényekre és cselekményekre történő kiterjesztése során.(25)

38.      Álláspontom szerint az Egyesült Királyság egyszerűen tévedett, amikor azt kérte megállapítani, hogy a nemzetközi jog alapján kizárólag a területi jogalkotás megengedett. Másrészről, ha el kellene fogadni, és úgy tűnik, el kell fogadni a személyi elvet, vagy akár a hatáselvet a jogalkotás vagylagos alapjaként, az Egyesült Királyság nem bizonyította, hogy a nemzetközi jog a „kellő kapcsolat” tekintetében konkrétabb kapcsolatot követel meg,(26) és hogy ennek a követelménynek a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv vitatott rendelkezése nem felel meg.

39.      Álláspontom szerint a Lotus‑ítélet egyfajta bizonyítási terhet alakított ki, amelynek lényege, hogy a jogalkotási joghatóság igazolása érdekében az állam által hivatkozott kapcsolat azzal ellentétes nemzetközi jogi szabály hiányában megfelelő. A nemzetközi jog azonban szükségszerűen előír néhány korlátot az államok jogalkotási igényét illetően, ennélfogva az egyetemes joghatóság iránti igénynek a nemzetközi jog megengedő szabályán kell alapulnia.(27) A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv érintett rendelkezései nem egyetemes joghatóságra irányulnak, hanem kizárólag az uniós pénzügyi intézmények külföldi csoportvállalatainak az uniós szabályozási keretrendszer hatálya alá vonását célozták.

40.      Végül az Egyesült Királyság által hivatkozott nemzetközi jogi ítélkezési gyakorlat nem támasztja alá az állításait. Az Island of Palmas ügyben hozott választottbírósági ítélet(28) arról a kérdésről szólt, hogy a vitatott terület Hollandiához vagy az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozik‑e. Az állítólagos joghatósági kérdés tekintetében az ítéletnek nincs jelentősége a jelen ügy megítélése szempontjából. Ez érvényes az Egyesült Királyság által hivatkozott angol–norvég halászati ügyre is(29), amelynek tárgya a norvég halászati övezet körülhatárolása volt. Ugyanúgy nem nyújt segítséget a Nottebohm‑ügy(30) sem, amelyben a Nemzetközi Bíróság a diplomáciai védelem tekintetében meghatározta a tényleges állampolgárság feltételeit. Az elfogatóparancs‑ügyet(31) a Lotus‑ítélet hallgatólagos megerősítéseként értelmezik, bár az ítélet a bírák különvéleményeivel ellentétben nem fejtette ki a lehetséges joghatóság különböző változatait, hanem inkább a büntetőjogi mentesség kérdésével foglalkozott. Darmon főtanácsnok Wood Pulp ügyre vonatkozó indítványához(32) hasonlóan Sir Gerald Fizmaurice Barcelona Traction ügyben adott különvéleménye a Lotus‑ítéletben foglaltak újbóli megállapítása és újrafogalmazása volt a fenti 39. pontban előadottakkal egyezően.

41.      Végül az Egyesült Királyság a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontja érvénytelenségének okaként az EUSZ 3. cikk (5) bekezdésének megsértésére hivatkozik. A 3. cikk (5) bekezdése többek között az Európai Uniónak „a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez” való hozzájárulására vonatkozó kötelezettségét írja elő. Nincs szó azonban az EUSZ 3. cikk (5) bekezdésének megsértéséről, mert nem létezik a nemzetközi jogban az Egyesült Királyság keresetében kifejtett, a területenkívüliség tilalmára vonatkozó elv.

3.      A hatodik jogalapra vonatkozó következtetések

42.      Mindezen okok miatt minden kétséget kizáróan megállapíthatom, hogy az Egyesült Királyság nem bizonyította, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdés g) pontjának elfogadása során a Tanács és a Parlament a nemzetközi jog elvével kapcsolatban nyilvánvaló értékelési hibát vétett. Ennélfogva a hatodik jogalapot el kell utasítani.

B –    A tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdése j) pontjának a magánélethez való joggal és az uniós adatvédelmi szabályozással való összeegyeztethetőségére vonatkozó ötödik jogalapról

43.      A tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke a „Javadalmazási politika”címet viseli. A 450. cikk (1) bekezdése szerint a pénzügyi intézmények „a javadalmazási politikájukkal és gyakorlatukkal kapcsolatban legalább a következő információkat kötelesek nyilvánosságra hozni az alkalmazottak azon kategóriáira vonatkozóan, akiknek szakmai tevékenysége lényeges hatást gyakorol az intézmény kockázati profiljára:”. A (1) bekezdés egyes pontjaiban pedig részletesen meghatározza ezeket az információkat: „a javadalmazás rögzített és változó összetevője közötti, a [negyedik tőkekövetelmény‑irányelv] 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának megfelelően meghatározott arányok;” (d) pont), „az üzleti évenként 1 millió EUR összegű vagy annál nagyobb javadalmazásban részesülő személyek száma, az 1 millió EUR és 5 millió EUR közötti javadalmazások esetében 500 000 eurós fizetési sávokra bontva, az 5 millió EUR összegű vagy afeletti javadalmazás esetében pedig 1 millió eurós fizetési sávokra bontva;” (i) pont), „ha a tagállam vagy az illetékes hatóság kéri, a vezető testület vagy a felső vezetés minden tagjának teljes javadalmazása” (j)pont).

44.      Az Egyesült Királyság azt állítja, hogy a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének j) pontja sérti az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) a magán‑ és a családi élet tiszteletben tartására, illetve a személyes adatok védelmére vonatkozó 7. és 8. cikkét, valamint a személyes adatok feldolgozása vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 1995. október 24‑i 95/46/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet.(33) A tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének j) pontja lehetővé teszi, hogy a tagállamok vagy az illetékes hatóságok a javadalmazásra vonatkozóan a rendelet 450. cikke (1) bekezdésének i) pontjában foglaltaknál részletesebb információk, a vezető testület vagy a felső vezetés minden tagjának teljes javadalmazása nyilvánosságra hozatalát írják elő. A Tanács vagy a Parlament nem vitatja, hogy a javadalmazási információknak a megtámadott rendelkezés alapján történő nyilvánosságra hozatala személyes adatok feldolgozásának minősül, ami az uniós adatvédelmi szabályozás hatálya alá tartozik.

45.      Álláspontom szerint a tőkekövetelmény‑rendelet (99) preambulumbekezdéssel együttesen értelmezett 450. cikke (1) bekezdésének j) pontja megfelel a Volker und Markus Schecke és Eifert(34) ítéletben kidolgozott elveknek. A tőkekövetelmény‑rendelet (99) preambulumbekezdése szerint a 95/46 irányelv és a személyes adatok közösségi intézmények és szervek által történő feldolgozása tekintetében az egyének védelméről, valamint az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 2000. december 18‑i 45/2001/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet(35) „teljes mértékben alkalmazandó a személyes adatok ezen rendelet alkalmazásában történő feldolgozására”.

46.      A Volker und Markus Schecke és Eifert ügyben megállapította a Bíróság, hogy az intézmények az adott ügyben nem mérlegelték kiegyensúlyozottan a vitatott rendelkezések céljainak súlyát a természetes személyek számára a Charta 7. és 8. cikkében elismert jogok súlyával szemben a magánélet és az adatvédelem terén.(36)

47.      A jelen ügyben releváns, hogy a megtámadott rendelkezés nem alkalmazandó valamennyi jelentős kockázatot vállaló személyre, hanem csak a vezetőtestületre vagy a felső vezetésre, és nem jelenti a védett személyes adatok automatikus nyilvánosságra hozatalát. A tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének j) pontja ugyanis nem írja elő, hogy automatikusan kérni kell a nyilvánosságra hozatalt. Egyszerűen csak mérlegelési jogkört ruház a tagállamokra, illetve az illetékes hatóságokra. Amint azt fentebb említettem, a rendelet (99) preambulumbekezdése kötelezi a tagállamokat az uniós adatvédelmi szabályozásnak való megfelelésre az ilyen információ iránti kérelem elbírálása során. Ehhez hozzátenném még a Charta 7. és 8. cikkét, tekintettel arra, hogy a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének j) pontjában meghatározott további információ iránti kérelem kétségtelenül az uniós jog végrehajtását jelenti.(37) Álláspontom szerint ezért az Egyesült Királyság nyilvánvaló aggályaival ellentétben a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének j) pontja nem írja elő az átláthatóság céljának automatikus elsőbbségét a személyes adatok védelmével szemben, ami ellentmondana a Bíróság fent említett ítélkezési gyakorlatának.

48.      Továbbá a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikkének (2) bekezdése alapján az intézményeknek az abban a cikkben foglalt követelményeket a 95/46 irányelv sérelme nélkül kell teljesíteniük. Ennélfogva kétségtelen, hogy a tagállamok és az illetékes hatóságok az uniós adatvédelmi szabályozással ellentétesen nem kérhetik a nyilvánosságra hozatalt.

49.      Miután a tagállam vagy az illetékes hatóság előírja a nyilvánosságra hozatalt, ez az előírás valóban a pénzügyi intézményekre vonatkozóan a 95/46 irányelv 7. cikkének c) pontjában foglalt jogi kötelezettséget hoz létre. Ez teszi jogszerűvé az érintett adatfeldolgozást. A pénzügyi intézmény azonban természetesen megtámadhatja az illetékes igazságügyi szerv előtt a nyilvánosságra hozatali kötelezettséget előíró döntés jogszerűségét, bármely más, uniós jogot alkalmazó és az egyének alapvető jogát érintő nemzeti döntéshez hasonlóan.

50.      A fentiekre tekintettel úgy vélem, hogy az ötödik jogalapot is el kell utasítani.

C –    A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv alapján az EBH‑ra és a Bizottságra történő hatáskör‑átruházást „hatásköri túllépésnek” tekintő negyedik jogalapról

51.      A negyedik jogalap kissé homályos, mivel az a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdése alapján az EBH‑ra átruházott hatáskörökkel szembeni kifogás és a hatáskörök Bizottság általi gyakorolhatóságának inkoherens összekeverése. Az utóbbi a Bizottságra ruházott hatáskörök „terjedelmére” vonatkozó kifogásra korlátozódik, anélkül hogy az a Meroni‑elven(38) vagy a Szerződés vonatkozó rendelkezéseiben, vagyis az EUMSZ 290. és 291. cikkben meghatározott feltételek figyelmen kívül hagyásán alapulna, véleményem szerint csak az EBH hatásköreire vonatkozó kifogást dolgozták ki azok jogszerűségének Bíróság általi értékelését lehetővé tevő megfelelő részletességgel.

52.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdése alapján az EBH „szabályozástechnikai standardtervezeteket dolgoz ki az (1) bekezdés l) pontja ii. alpontjában szereplő feltételeknek megfelelő eszközosztályok meghatározása tekintetében, valamint az olyan személyzeti kategóriák meghatározására vonatkozó minőségi és megfelelő mennyiségi kritériumok tekintetében, amelyekben a személyzet szakmai tevékenysége jelentős hatást gyakorol a 92. cikk (2) bekezdésében említett intézményi kockázati profilra”. Úgy rendelkezik továbbá a cikk, hogy az EBH ezeket a szabályozástechnikai standardtervezeteket 2014. március 31‑ig benyújtja a Bizottságnak, és a Bizottság felhatalmazást kap az első albekezdésben említett szabályozástechnikai standardoknak az európai felügyeleti hatóság (Európai Bankhatóság) létrehozásáról, a 716/2009/EK határozat módosításáról és a 2009/78/EK(39) bizottsági határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2010. november 24‑i 1093/2010/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (a továbbiakban: EBH rendelet) 10–14. cikkével összhangban történő elfogadására.

53.      Az Egyesült Királyság előadja, hogy a hatáskör‑átruházásnak meg kell felelni az EBH rendelet 10. cikke (1) bekezdésének második albekezdése, valamint a Bizottságra történő hatáskör‑átruházást szabályozó általános elveknek. Az EBH rendelet 10. cikke (1) bekezdésének második albekezdése a következőképpen rendelkezik: „[a] szabályozástechnikai standardoknak technikai jellegűnek kell lenniük, nem járhatnak stratégiai vagy szakpolitikai döntéssel, tartalmukat pedig az alapul szolgáló uniós jogalkotási aktusok szabják meg.”

54.      Az Egyesült Királyság szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdését elsődlegesen azért kell megsemmisíteni, mert az EBH‑ra ruházott feladatok meghaladják az EBH rendeletben biztosított hatásköröket, különösen, ha ezek a feladatok az EBH rendelet 10. cikke (1) bekezdésének második albekezdését megsértve „stratégiai vagy szakpolitikai döntéssel” járnak.

55.      Másodlagosan az Egyesült Királyság előadta, hogy mivel az EBH‑t az EUMSZ 114. cikk alapján hozták létre, jogszerűen nem kötelezhető az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdése hatálya alá tartozó ügyekben történő eljárásra. Ez a rendelkezés többek között kizárja „a munkavállalók jogaira és érdekeire vonatkozó” rendelkezéseket az EUMSZ 114. cikk (1) bekezdésének hatálya alól. Másképpen fogalmazva, az EUMSZ 114. cikk (1) bekezdése nem lehet ezeknek az intézkedéseknek a jogalapja.

56.      Először is megjegyzem, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv EBH rendelet 10. cikkének (1) bekezdésével együttesen értelmezett 94. cikkének (2) bekezdése felhatalmazást ad a Bizottság részére az EUMSZ 290. cikk (1) bekezdése szerinti felhatalmazáson alapuló jogi aktus elfogadására. A szabályozási standardot elfogadó felhatalmazáson alapuló jogi aktusnak az EBH által kidolgozott szabályozástechnikai standardtervezeteken kell alapulnia. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdése azonban nem kötelező döntéshozatali hatáskört biztosít az EBH‑nak. Emlékeztetnem kell továbbá arra, hogy ha az uniós jogalkotó valamely jogalkotási aktusban felhatalmazást ad a Bizottságnak, akkor ez utóbbinak olyan szabályokat kell elfogadnia, amelyek ezen aktus egyes nem alapvető rendelkezéseit egészítik ki, illetve módosítják.(40)

57.      Az EBH rendelettel kapcsolatos első érvet illetően nehezen érthető, hogyan valósíthat meg az uniós jogalkotó hatásköri túllépést, ha rendes jogalkotási eljárás keretében elfogad egy rendelkezést, a jelen esetben az EBH rendelet 10. cikkét, majd ugyanilyen eljárásban elfogad egy másik rendelkezést, a jelen esetben a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdését, még ha az első rendelkezés tartalma és hatálya szűkebb is a másodiknál. Nem változtat ezen az a tény, hogy céljuk szerint e rendelkezések bizonyos feladatot állapítanak meg egy uniós ügynökség részére.

58.      Álláspontom szerint az EBH rendelet nem teheti érvénytelenné a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv valamely rendelkezését, mert a későbbi aktus a korábbi aktustól eltérhet. Még akkor is ez a helyzet, ha a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv felhatalmazást adott volna kötelező stratégia vagy szakpolitikai döntés meghozatalára. Az utóbbi esetben a felhatalmazás kétségtelenül ellentétes a Szerződésekkel a Meroni‑elv értelmében véve, de nem az EBH rendelet 10. cikke következtében.(41)

59.      Általánosabban fogalmazva a jogszabályi hierarchia azonos szintjén álló két jogalkotási aktus rendelkezései közötti lehetséges összeütközés, amint az állítólag a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdése és az EBH rendelet 10. cikk (1) bekezdésének második albekezdése között fennáll, nem hozza létre vagy nem foglalja magában a jogalkotási joghatóság hiányán vagy az EUMSZ 263. cikken alapuló egyéb megsemmisítési okot, még ha gyenge minőségű jogalkotási döntéshozatalra utalhat is. Következésképpen ilyen esetben egyik ellentétes rendelkezés sem semmisíthető meg ezen okból. Azonban annak értékelése szempontjából, hogy melyiknek van elsőbbsége, a lex posterior vagy a lex specialis elvet kell alkalmazni, kivéve ha létezik olyan értelmezés, amely feloldja a lehetséges ellentétet. Másképpen fogalmazva, egyik rendelkezés sem lex superior a másik tekintetében.

60.      Ez olyan körülmények között is érvényes, amikor a jogalkotó a második rendelkezés elfogadásával nem kívánt eltérni az első rendelkezéstől, amint ez – a Parlament, a Tanács és a Bizottság szerint – a jelen esetben is így van, figyelemmel arra, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (2) bekezdésének harmadik albekezdése alapján a Bizottság az említett szabályozástechnikai standardoknak az EBH rendelet 10–14. cikkével összhangban történő elfogadására kapott felhatalmazást.

61.      Meg kell említeni, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (2) bekezdése a Bizottságot csak a jogalkotási aktusok nem alapvető elemeinek kiegészítésére hatalmazza fel. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv meghatározza a szóban forgó szabályozástechnikai standardok alapvető elemeit oly módon, hogy az a pénzügyi intézmények bizonyos munkavállalói kategóriára, vagyis a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdésében részletesen meghatározottak értelmében a jelentős kockázatot vállaló személyekre alkalmazandó.

62.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdése felhatalmazza a Bizottságot szabályozástechnikai standardok elfogadására az EBH által kidolgozott tervezet alapján „az olyan személyzeti kategóriák meghatározására vonatkozó minőségi és megfelelő mennyiségi kritériumok tekintetében, amelyekben a személyzet szakmai tevékenysége jelentős hatást gyakorol a 92. cikk (2) bekezdésében említett intézményi kockázati profilra”. Az irányelv ennélfogva „olyan szabályok elfogadására irányul, amelyek illeszkednek az alapul szolgáló jogalkotási aktus által meghatározott szabályozási keretbe”.(42) Ennélfogva a stratégiai és szakpolitikai döntéseket a felhatalmazást adó jogalkotási aktusban hozták meg, és nem az EBH által kidolgozott és a Bizottság által elfogadott intézkedésekben.

63.      Az Egyesült Királyság második érvével kapcsolatban, amely szerint az EBH felhatalmazása jogellenes, mert az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdése értelmében a munkavállalók jogait és érdekeit érintheti, és az ügynökséget az EUMSZ 114. cikk (1) bekezdése alapján hozták létre, szerintem az uniós ügynökség feladatai jelenthetnek olyan jogalapot, amely eltér az ügynökséget létrehozó jogalkotási aktus jogalapjától. Valamely uniós ügynökség feladatai például részben a négy alapszabadságra vonatkozó rendelkezéseken alapulhatnak, kezdeti létrehozásakor a belső piaci harmonizációra vonatkozó rendelkezések vagy az EUMSZ 352. cikk alapján.(43) Uniós ügynökség létrehozásakor egy adott jogalapra hivatkozással a jogalkotó nem zárja ki, hogy másik jogalapra hivatkozással más feladatokat ruházzon rá. Az ügynökség új feladat‑ és hatásköreinek tartalmától függ, hogy az utóbbi megfelelő jogalapnak minősül‑e, és irreleváns az a jogalap, amely alapján az ügynökséget létrehozták.

64.      Hangsúlyozni kell továbbá, hogy az EBH felhatalmazása intézkedéstervezetek kidolgozására irányul, amely a Bizottság döntése nélkül nem válik jogszabállyá. A meghatározás szerint azon jogszabálytervezetek, „amelyek tárgya a belső piac megteremtése és működése”, nem terjedhetnek ki az EUMSZ 114. cikk (1) és (2) bekezdése értelmében „a munkavállalók jogaira és érdekeire vonatkozó” rendelkezésekre. Ezeknek az intézkedéstervezeteknek a Bizottság belső döntéshozatali eljárásán kívül nincs joghatásuk, amely során a Bizottság a jelen esethez hasonlóan elfogadhatja, elutasíthatja vagy módosíthatja azokat. Az EBH vagy bármely más uniós ügynökség által javasolt intézkedések ennélfogva önmagukban nem alkalmasak a nemzeti rendelkezések harmonizálására vagy az egyének jogainak és kötelezettségeinek befolyásolására.

65.      A fenti okok miatt a negyedik jogalapot el kell utasítani.

D –    A jogbiztonság elvének sérelmével kapcsolatos harmadik jogalapról

66.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikkének (1) bekezdése többek között akként rendelkezik, hogy a tagállamok 2013. december 31‑ig elfogadják és kihirdetik azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az irányelvnek megfeleljenek, és ezeket a rendelkezéseket a tagállamok ettől az időponttól alkalmazzák.

67.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikkének (3) bekezdése szerint „a 94. cikk (1) bekezdésének g) pontjában előírtaknak való megfeleléshez szükséges törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezésekben elő kell írni az intézmények számára, hogy az említett pontban foglalt elveket alkalmazzák a 2014. évtől nyújtott szolgáltatásokért, illetve teljesítményért járó javadalmazásra, függetlenül attól, hogy az 2013. december 31. előtt vagy után kötött szerződéseken alapul‑e.”

68.      A tőkekövetelmény‑rendelet 521. cikkének (1) bekezdése alapján a rendelet az Európai Unió Hivatalos Lapjában való kihirdetését követő napon lép hatályba, és az 521. cikk (1) bekezdése értelmében a rendelet 2014. január 1‑jétől alkalmazandó.

69.      Az Egyesült Királyság szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikkének (1) és (3) bekezdése, valamint a tőkekövetelmény‑rendelet 521. cikkének (2) bekezdése sérti a jogbiztonság elvét.

70.      Az Egyesült Királyság továbbá előadja, hogy nem álltak rendelkezésre kellő időben az olyan kérdéseket meghatározó, felhatalmazáson alapuló intézkedések, mint az új szabályok gyakorlatban történő alkalmazása, a halasztott jutalmak esetén az alkalmazandó diszkontráta, és a jelentős kockázatot vállaló személyek megállapításának feltételei. Ennek az volt az oka, hogy az EBH 2014. március 31‑ig nem volt köteles szabályozástechnikai standardtervezetet benyújtani a Bizottságnak (lásd a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdését). Ez kizárta, hogy a Bizottság szabályozástechnikai standardot fogadjon el az EBH javaslatának benyújtásáig. A Bizottság 2014. március 4‑ig nem is fogadta el a negyedik tőkekövetelmény‑irányelvben foglalt szabályozástechnikai standardokat.

71.      Az Egyesült Királyság azzal érvel, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának és a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdése d), i) és j) pontjának megfelelő végrehajtása a jelentős kockázatot vállaló személyek előzetes meghatározásától függ. Ennélfogva az Egyesült Királyság a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikke (1) és (3) bekezdésének, valamint a tőkekövetelmény‑rendelet 521. cikke (2) bekezdésének megsemmisítését kéri, mert az uniós intézményeknek a jogbiztonság elvének tiszteletben tartása érdekében a tőkekövetelményekre vonatkozó negyedik jogszabálycsomagban meghatározott intézkedéssorozat végrehajtására más határidőt kellett volna megállapítani.

72.      A harmadik jogalap a „megtámadott rendelkezések sértik a jogbiztonság elvét” címet viseli, és úgy tűnik, hogy a következő három részelemet foglalja magában.

73.      Először, az Egyesült Királyság szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikkének (3) bekezdése a „visszamenőleges hatály” miatt sérti a jogbiztonság elvét. Az Egyesült Királyság szerint ennek az az oka, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikkének (1) bekezdése 2014. január 1‑jétől írja elő a tagállamok részére a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv alkalmazását, és ez hatással lesz „az adott időpont előtt kötött szerződések” alapján járó javadalmazásra.

74.      Álláspontom szerint nincs alapja annak az állításnak, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv visszamenőleges hatályú. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján visszamenőleges hatályú intézkedésnek az minősül, amely alkalmazhatóságának időpontja megelőzi annak közzétételét.(44) Továbbá a Bíróság kifejezetten megállapította, hogy az uniós jog valamely rendelkezésének „a hatálybalépését megelőzően kötött munkaszerződésekre [történő alkalmazása] nem tekinthető a hatálybalépése előtt keletkező helyzetet érintőnek”.(45)

75.      Továbbá a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikkének (3) bekezdése alapján a 94. cikk (1) bekezdésének g) pontja csak a 2014. évtől nyújtott szolgáltatásokra, illetve teljesítményre alkalmazandó. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv tehát nem érinti a korábban keletkezett, a korábbi szolgáltatásokhoz, illetve teljesítményhez kapcsolódó jogokat, másképpen fogalmazva a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv hatálybalépése előtt keletkezett jogokat vagy nyújtott teljesítményt. A munkavállaló javadalmazás iránti tényleges joga legkorábban akkor keletkezik, amikor a jutalomra érdemes szolgáltatást nyújtja, illetve teljesítményt kifejti, nem pedig az erre irányuló megállapodás megkötésekor.

76.      A Bíróság ítélkezési gyakorlata valóban biztosít némi védelmet azon gazdasági szereplők jogos elvárásainak, amelyek szerződéseit a közvetlen hatállyal bíró uniós jogi aktus érinti, de ebben az összefüggésben jogos elvárások csak kevés esetben keletkezhetnek.

77.      Miközben a „bizalomvédelem elve az uniós jog egyik alapelve, és a gazdasági szereplők hivatkozhatnak arra azon az alapon, hogy bennük valamely intézmény határozott ígéreteket téve megalapozott várakozásokat keltett”(46), a Bíróság következetesen kimondta, hogy „a gazdasági szereplők nem fűzhetnek jogos elvárásokat ahhoz, hogy fennmarad az a fennálló helyzet, amelyet a közösségi intézmények mérlegelési jogkörükben megváltoztathatnak”(47). A negyedik tőkekövetelmény‑irányelvnek az „Előzetes észrevételek” című fejezetben ismertetett háttere alapján bármely „körültekintő és gondos vállalkozó”(48) előre láthatta volna, hogy az Európai Unió új szabályokat vezethet be a pénzügyi intézmények munkavállalóinak járó rögzített és változó javadalmazás közötti aránnyal kapcsolatban.

78.      A Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján, ha valamely uniós intézmény a pénzügyi intézményekben „jogos elvárásokat” keltett arra vonatkozóan, hogy nem vezet be rögzített arányt, a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv e részével kapcsolatban a jogos bizalom megsértésén alapuló kifogást lehetett volna felhozni.(49) A jelen esetben azonban erről nincs szó.

79.      Ez elvezet az Egyesült Királyság kérelmének második eleméhez, vagyis hogy az érintett gazdasági szereplők jogos bizalmát tiszteletben tartották‑e a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerinti visszaható hatály körében. Ennek ellenére véleményem szerint a Bíróságnak nem kell megvizsgálnia az Egyesült Királyság keresetének ezen elemét, mivel a kifogásolt intézkedések nem visszaható hatályúak. Ennélfogva a következő észrevételeket csak arra az esetre terjesztem elő, ha a Bíróság másképp dönt.

80.      Az Egyesült Királyság keresetében azt állítja, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelvben meghatározott rögzített arány sérti a jogbiztonságot abban az értelemben, hogy a felhatalmazáson alapuló intézkedéseket, amelyeknek olyan kérdéseket kellett szabályozniuk, mint az új szabályok alkalmazása a gyakorlatban, az alkalmazandó diszkontráta a halasztott jutalmak esetén és a jelentős kockázatot vállaló személyek meghatározásának feltételei, több hónapig nem hozták meg azt követően, hogy nemzeti szinten a változó jövedelemre vonatkozó „felső határt” alkalmazni kellett. Amint azt fentebb megjegyeztem, erre 2014. január 1‑jétől került sor, de a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikkének (2) bekezdése alapján az EBH 2014. március 31‑ig nem volt köteles szabályozástechnikai standardtervezetet benyújtani. A Bizottság ezeket a tervezeteket 2014. március 4‑én fogadta el. Az Egyesült Királyság kifogása kiterjed a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának ii. alpontja szerinti részvényesi szavazásra és a mérlegelési jogkörben meghozott 200%‑os arányra is. Az Egyesült Királyság azzal érvel, hogy az uniós intézményeknek további jogalkotási aktust kellett volna elfogadniuk, amellyel elhalasztják a megtámadott intézkedések alkalmazásának időpontját, amíg a tőkekövetelményekre vonatkozó negyedik jogszabálycsomag szerinti valamennyi intézkedés egészében végrehajtható állapotba kerül.

81.      A „kellően pontos és előrelátható jogalkotás végrehajtására” vonatkozó kötelezettség alátámasztása érdekében az Egyesült Királyság a Charta 17. cikkére, az Emberi Jogok Európai Egyezménye 1. kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkére, valamint a Hentrich kontra Franciaország ügyre(50), a Špaček, s.r.o kontra Cseh Köztársaság ügyre(51)és a Teleos és társai ügyre (C‑409/04)(52) hivatkozik.

82.      A Bíróság nemrégiben megerősítette, hogy „a jogbiztonság és a bizalomvédelem abból következő elve megköveteli, hogy a magánszemélyek számára kedvezőtlen következménnyel járó jogszabályok a jogalanyok számára egyértelműek, alkalmazásuk szempontjából pedig kiszámíthatók legyenek.”(53)

83.      A szabályozástechnikai standardok 2014. március 4. előtti hiányát illetően álláspontom szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikkének (2) bekezdése egyértelműen és részletesen kimondja, hogy az intézmények mely munkavállalóira terjednek ki a javadalmazási szabályok.(54)

84.      Amint arra a Tanács ellenkérelmében rámutat, a harmadik tőkekövetelmény‑irányelv már bevezette a javadalmazás rögzített és változó része közötti arány megállapításának tényállási elemeit. Ez magában foglalta az uniós javadalmazási politikának a harmadik tőkekövetelmény‑irányelv I. mellékletében meghatározott személyi hatályát, nevezetesen „a felső vezetést, a kockázatvállalásért és ellenőrzésért felelős munkavállalókat, valamint a teljes javadalmazásuk mértéke miatt az ezen személyzeti kategóriákba tartozókkal azonos javadalmazási kategóriába tartozó alkalmazottakat”. Ez a rendelkezés 2010. december 15‑én lépett hatályba, és a tagállamoknak 2011 végéig kellett átültetniük a nemzeti jogukba. Ennélfogva 2011 óta a pénzügyi intézmények alkalmazzák a jelentős kockázatot vállaló személyek uniós jogi fogalmát.

85.      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv tehát a változó javadalmazásra ugyanezeket a néhány éve már hatályos, álláspontom szerint kellően meghatározott szabályokat alkalmazza. Továbbá jelzem, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv megtámadott intézkedéseit 2013. júniusban hirdették ki, 2013. júliusban léptek hatályba, és 2013. december 31‑től kellett alkalmazni őket. Ennélfogva feltételezni lehet, hogy a változó javadalmazás új szabályait kellően figyelembe vették a pénzügyi intézmények és az érintett munkavállalók között a 2014‑re vonatkozó szerződéses tárgyalások során.

86.      Ennél is lényegesebb, hogy az uniós jog alapján a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikke (2) bekezdésének minőségi vagy mennyiségi kritériumait a Bizottság által 2014. március 4‑én elfogadott szabályozástechnikai standardok nem módosíthatták. Ennélfogva nem lehet szó a jogbiztonság veszélyeztetéséről.

87.      Mindazonáltal a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében valamely uniós intézkedésnek visszamenőleges hatálya lehet, amennyiben az elérendő cél megkívánja, és kellően figyelembe vették az érintettek jogos bizalmát.(55)

88.      A megtámadott rendelkezések célja egységes szabályok meghatározása a jelentős kockázatot vállaló személyek által 2014‑ben nyújtott szolgáltatásokért járó változó javadalmazásra vonatkozóan. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 162. cikke (3) bekezdésének tehát az az igazolt célja, hogy az abban foglalt intézkedéseket ugyanettől az időponttól az Európai Unió egészében alkalmazzák.

89.      Egyébként a pénzügyi intézmények és az érintett egyének jogos bizalmát kellően figyelembe vették. Az érintett felek a javadalmazási szabályok bevezetése iránti szándékról először a Zöld Könyvből(56) és a negyedik tőkekövetelmény jogszabálycsomag első tervezetéből(57) értesültek. Amikor az Európai Parlament 2012. május 30‑án közzétette módosítási javaslatát a javadalmazás változó részének 100%‑ban rögzített maximális arányára vonatkozóan(58), az ilyen kezdeményezés nem haladhatja meg az érintettek jogos elvárását. 2012 decemberében nagy médiafigyelmet kapott az Európai Parlament és a Tanács közötti megegyezés, amelynek keretében a jelentős kockázatot vállaló személyek javadalmazása tekintetében a maximális aránynak a rögzített kereset 200%‑ában történő meghatározásáról döntöttek. Továbbá a negyedik tőkekövetelmény‑irányelvnek a Hivatalos Lapban 2013. június 27‑én történő közzétételével a változó javadalmazás kellően egyértelmű szabályait bárki megismerhette, ami elegendő időt biztosított a 2014 elején történő hatálybalépésükre történő felkészülésre.

90.      A fenti okokból a harmadik jogalapot el kell utasítani.

E –    Az arányosság és szubszidiaritás elvének megsértésére, valamint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának és a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke i) és j) pontjának megtámadására vonatkozó második jogalapról

91.      Ez a jogalap meglehetősen összetett, de két fő részre bontható, nevezetesen: i. az arányosság(59) és a szubszidiaritás(60) elvének megsértése a változó jövedelemnek a rögzített javadalmazás 100%‑ában történő kötelező rögzített maximális arányának elfogadása révén és ii. a nyilvánosságra hozatali előírások arányossága. A két résszel külön foglalkozom.(61)

1.      A változó javadalmazás rögzített maximális aránya

92.      Az Egyesült Királyság szerint a megtámadott rendelkezések nem felelnek meg az arányosság elvének, mivel nem alkalmasak arra, hogy a kívánt közérdekű célt elérjék. Továbbá nem is szükségesek a jogalkotás közérdekű céljának eléréséhez, tekintettel arra, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv és a tőkekövetelmény‑rendelet többi (nem támadott) rendelkezései megfelelő prudenciális felügyeletet biztosítanak a hitelintézetek felett ezen a területen, anélkül hogy további, a „bónuszplafont” célzó szabályokat lenne szükséges bevezetni. Az is további érvként szerepel, hogy a módosított intézkedések arányosságát a jogalkotó nem vizsgálta. Előadja, hogy ez a jogalkotás minőségének javításáról szóló intézményközi megállapodás iránymutatásaival(62) is ellentétes. Az Egyesült Királyság előadta, hogy még a pénzügyi stabilitást célzó jogalkotással kapcsolatos mérlegelési jogkör uniós intézményekre történő átruházása is nyilvánvalóan aránytalan, továbbá a szubszidiaritás elvét is sérti, tekintettel arra, hogy a letelepedés szabadságát érintő versenytorzító hatások ellensúlyozása továbbra sem indokolt.(63)

93.      Emlékeztetnem kell arra, hogy egy uniós alkotmányjogi alapelv értelmében az Európai Unió rendes jogalkotási eljárásában a társjogalkotók jogosultak bármilyen módosítási javaslatot tenni, amennyiben az a Bizottság által eredetileg javasolt jogalkotási aktus hatálya körében marad.(64) Ez történt a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának módosítása esetén is, amely szigorúbb szabályozáshoz vezetett az eredeti bizottsági javaslathoz képest. Ugyanakkor a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontja nem tért el a hatályától és céljaitól, amennyiben továbbra is a változó javadalmazással kapcsolatos szabályozásra terjedt ki azzal a céllal, hogy megelőzze a pénzügyi intézmények munkavállalói és vezetése által történő túlzott kockázatvállalást. Ezt a célt már a harmadik tőkekövetelmény‑irányelv is tartalmazta.

94.      Amint azt a Bizottság is helyesen felidézte, a társjogalkotók javasolhatnak olyan intézkedéseket, amelyeket nem lehetett előre látni az eredeti jogalkotási javaslatban, anélkül hogy egy új és teljes körű hatásvizsgálatot kellene elvégezniük. Ez azért is így van, mert a Bizottság által elvégzett hatásvizsgálat nem köti sem a Tanácsot, sem a Parlamentet, akik pedig mindketten jogosultak arra, hogy a bizottsági javaslathoz módosításokat fűzzenek.(65)

95.      A Bíróság megállapította, hogy „az uniós jogalkotó széles mérlegelési jogköre, amelynek gyakorlása csak korlátozott bírósági felülvizsgálat alá tartozik, nem kizárólag a meghozandó rendelkezések jellegére és hatályára vonatkozik, hanem bizonyos mértékig az alapvető adatok megállapítására is.”(66) A Bíróság azt is megállapította, hogy bár az ilyen bírósági felülvizsgálat korlátozott terjedelmű, a közösségi intézményeknek, amelyek a szóban forgó jogi aktust alkották, képesnek kell lenniük arra, hogy „bizonyít[sák] a Bíróság előtt, hogy a jogi aktust mérlegelési jogkörük tényleges gyakorlásával fogadták el, amely feltételezi az ezen aktus által szabályozni szándékozott helyzet valamennyi releváns tényének és körülményének figyelembevételét”.(67) Amikor az intézmények mérlegelési jogkörüket gyakorolják, többek között nyilvános információkra, parlamenti munkaértekezleteken és a tagállamok által a tanácsi találkozókon használt tudományos dokumentumokra hivatkozhatnak, anélkül hogy ezek hivatalos tanácsi dokumentumoknak minősülnének.(68)

96.      Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy azokban az esetekben, amikor széles mérlegelési jogkör átruházásáról van szó, amelyek gazdasági és politikai döntéseket is igényelnek, az érvénytelenség megállapítását indítványozó felperesnek azt kell bemutatnia, hogy a szóban forgó intézkedés nyilvánvalóan alkalmatlan(69) arra a célkitűzésre tekintettel, amelyet az érintett intézmény követni kíván. Ugyanakkor valamennyi tényezőt és körülményt figyelembe kell venni, beleértve az „alapvető adatokat” is.(70) Az uniós jogalkotó mérlegelési jogköre az alapvető jogok körében további korlátozások alá eshet „bizonyos körülményektől függően, amelyek között szerepel többek között az érintett terület, a szóban forgó, Charta által biztosított jog jellege, a beavatkozás jellege és súlyossága, valamint annak célja”(71).

97.      Véleményem szerint a Parlament és a Tanács ellenkérelmében, valamint a beavatkozóként fellépő Bizottság beadványában egyértelműen igazolta, hogy a jelentős kockázatot vállaló személyek javadalmazásának változó összetevőjével kapcsolatos szabályozásról a pénzügyi válság kezdete óta széles körű vita folyt mind a szakirodalomban, mind politikai körökben. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv és különösen a 94. cikk (1) bekezdése g) pontjának elfogadása során bőséges információ látott napvilágot a nyilvánosság előtt, a parlamenti munkaértekezleteken és a tanácsi üléseken a tagállamok által megvitatott dokumentumokban. Ezek rávilágítanak a jelentős kockázatot vállaló személyek javadalmazásával kapcsolatos gyakorlati bizonytalanságokra, valamint különböző politikai hozzáállásokat és lehetséges szabályozási javaslatokat is tükröznek.

98.      A fentiek alapján a döntéshozók számára rendelkezésre álló anyagok egyértelműen igazolták, hogy a pénzügyi intézmények vezetőinek és munkavállalóinak túlzott kockázatvállalását ösztönző tényezők előzetes visszaszorítása vélhetően csökkenteni fogja az ilyen irányú kockázatvállalást és ennek hatására a pénzügyi piacok stabilitásának ebből eredő kockázatait is. Ilyen körülmények között véleményem szerint a szabályozási szint megfelelő volt annak meghatározására, hogy a konkrét, szóban forgó ösztönzőkre vonatkozó korlátozásokat kik és hogyan állapítják meg. Ez egyértelműen gazdasági és politikai döntéseket igényelt. Ugyanakkor a vonatkozó jogalkotási intézkedéseket csak akkor lehet megsemmisíteni, ha ezek a döntések nyilvánvalóan alkalmatlanok.

99.      A fentiek fényében nem osztom azt a véleményt, hogy a Bíróság számára hasznos vagy szükséges lenne az Egyesült Királyság által ezen ügyben felhozott számos részlet vizsgálata. Valójában ezek a részletek csak azt támasztják alá, hogy az ügy vitákat váltott ki, és hogy más intézményekkel szemben az Európai Parlament megítélése szerint a pénzügyi intézmények jelentős kockázatot vállaló személyeknek járó változó javadalmazásának fokozottabb szabályozása a korábbiaktól eltérően kívánatosabb volt.

100. Véleményem szerint csak két további pontot szükséges vizsgálni a kérelem e jogalapjával kapcsolatban. Az első, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának ii. alpontjának utolsó albekezdése értelmében, azok a munkavállalók, akiket közvetlenül érint a rendelkezésben foglalt, magasabb maximális arány lehetősége a változó javadalmazás tekintetében, nem szavazhatnak az intézmény részvényeseiként, tulajdonosaiként vagy tagjaiként, amikor a pénzügyi intézmény ennek alkalmazásáról dönt, és a változó javadalmazási összetevőt a rögzített javadalmazás 200%‑ára emeli. Véleményem szerint ez a vállalati döntéshozatal szokványos és igazolható korlátozása, és hatékony kockázatkezelési szempontból az összeférhetetlenség megelőzését célozza a szóban forgó pénzügyi intézményeknél.

101. Másodszor a szubszidiaritás elvével kapcsolatban emlékeztetnem kell arra, hogy a változó javadalmazás rögzített maximális arányának a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontjában történő meghatározása a belső piacon belüli minimum harmonizáció kötelező intézkedését jelenti, amely mozgásteret biztosít a tagállamoknak szigorúbb szabályok bevezetésére. A tagállamok a rögzített összetevő 100%‑ánál alacsonyabb maximális arányt is meghatározhatnak.

102. Amint azt a Tanács is előadta ellenkérelmében és viszonválaszában, a szóban forgó arány tekintetében véleménykülönbségek alakultak ki mind a tagállamok, mind a pénzügyi intézmények körében; a maximális arány bevezetésére és/vagy a változó javadalmazás korlátozására vonatkozó elgondolás nyilvános vitákban már több évvel a vitatott intézkedések elfogadása előtt is felmerült. Ugyanakkor ebben az ágazatban a letelepedés és a szolgáltatások áramlásának szabadsága a székhely szerinti tagállami felügyelet elvén nyugszik. Számomra ez azt jelenti, hogy fennállt a szabályozói verseny veszélye, valamint annak kockázata, hogy a pénzügyi intézmények önszabályozása nyomán nem alakultak volna ki olyan megfelelő javadalmazási politikák, amelyek alkalmasak lettek volna a túlzott kockázatvállalás megelőzésére. Nyilvánvaló továbbá, hogy a pénzügyi intézmények által alkalmazott javadalmazási politikák releváns elemeinek kockázatkezelése tekintetében egységes szabályozási környezet kialakításának a célja nem lett volna jobban elérhető a tagállami intézkedésekkel.

103. Végül emlékeztetnem kell arra, hogy az Európai Parlament módosítási javaslatait a Tanács döntéselőkészítő szervei behatóan elemezték és megtárgyalták. A Tanács továbbá a 2013 március 5‑i ülésén kifejezetten a változó javadalmazással kapcsolatos korlátok kérdésével foglalkozott. Ennélfogva egyetértek a Parlamenttel és a Tanáccsal abban, hogy a javaslattal kapcsolatban az uniós jogalkotó betartott minden, az arányosság és a szubszidiaritás elvének történő megfelelés vizsgálatát célzó eljárásjogi követelményt. Az eljárásjogi követelmények betartása mellett a jogalkotónak széles mérlegelési jogköre van annak megítélésében, hogy az uniós intézkedés összhangban van‑e az arányosság és a szubszidiaritás elvével.(72)

2.      A tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének i) és j) pontjában foglalt nyilvánosságra hozatali követelmény arányossága

104. Mielőtt az arányosság elvének szempontjából elemezném e rendelkezések jogszerűségét, fontos tisztázni, hogy ténylegesen milyen követelményeket támasztanak e rendelkezések. A tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének i) pontja tulajdonképpen csak bizonyos szint feletti javadalmazásban részesülő személyek számának meghatározását követeli meg fizetési sávonként történő lebontásban. A rendelkezés alapján nem feltétlenül azonosítható az egyes személyek javadalmazása.

105. Így, amint a Parlament az ellenkérelmében is előadta, a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésének sem az i) pontja, sem pedig a j) pontja nem követeli meg, hogy minden, jelentős kockázatot vállaló személy vonatkozásában adatokat hozzanak nyilvánosságra. Az i) pont csak azon személyek számának nyilvánosságra hozatalát írja elő, akik bizonyos fizetési sávokba esnek, míg a (j) pont csak a vezetőtestület vagy a felső vezetés tagjaira vonatkozik. Sőt hozzáteszem, hogy ez anélkül történik, hogy az érintett munkavállaló kilétét vagy fizetését felfednék. Ez tehát azt jelenti, hogy e 450. cikk (1) bekezdésének i) és j) pontja az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdése értelmében véve nem érinti a munkavállalók jogait vagy érdekeit, mivel e rendelkezéseknek a pénzügyi intézmények, nem pedig az egyes munkavállalók a címzettjei.(73)

106. Ezért a 450. cikk (1) bekezdésének d) és i) pontjából közvetlenül eredő nyilvánosságra hozatali kötelezettséggel kapcsolatban az a véleményem, hogy az nem az egyes fizetések, hanem összesített adatok kiadását eredményezi. Ez a jogalkotó mérlegelési jogkörén belülre esik, és adatvédelmi szempontból nem aggályos.(74)

107. Továbbá, amint azt a Tanács írásbeli ellenkérelmében is kifejtette, a 450. cikk (1) bekezdésének j) pontja csak felhatalmazást ad a tagállamoknak arra, hogy a 450. cikk (1) bekezdésének i) pontjában előírtaknál részletesebb információk nyilvánosságra hozatalát kérjék, a vezető testület vagy a felső vezetés minden tagjának teljes javadalmazása formájában. A rendelkezés semmiképpen nem kötelezi erre a tagállamot, és a 450. cikk (1) bekezdésének j) pontja sem ír elő általános közzétételi kötelezettséget. Amint azt az ötödik jogalappal összefüggésben is kifejtettem, az adott tagállamot köti a Charta és az uniós adatvédelmi szabályozás, amikor a nyilvánosságra hozatal előírásáról dönt.

108. A második jogalapra vonatkozó elemzésem zárásaként, mivel az arányosság, illetve a szubszidiaritás elvének megsértését nem tudta alátámasztani a felperes, a második jogalapot is el kell utasítani.

F –    A vitatott intézkedések jogalapját támadó első jogalapról

109. Az Egyesült Királyság a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának, valamint 94. cikke (2) bekezdésének szerződéses alapjaként választott EUMSZ 53. cikk (1) bekezdésére vonatkozó kifogásával kapcsolatban azzal a megjegyzéssel kezdem, hogy a Bíróság korábban már kifejtette, hogy az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése jogalapja lehet azon intézkedéseknek, amelyek a hitelintézetek Európai Unión belüli tevékenységének kiegyensúlyozott fejlődését célozzák a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátainak feloldásával, miközben a bankrendszer stabilitását és a megtakarításokkal rendelkezők védelmét erősítik.(75)

110. Egyrészt, mivel a jelentős kockázatot vállaló személyek javadalmazásának változó összetevője a pénzügyi intézményeket a túlzott kockázatvállalásra bátoríthatja, és másrészt, ez utóbbiak egyedi engedélyezés alapján működnek a belső piacon, a székhely szerinti tagállami felügyelet uniós jogi elve alapján,(76) véleményem szerint az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdése alapján az Európai Unió minden munkavállalói kategóriában meghatározhat egy kötelező arányt a rögzített és a változó javadalmazás között. A javadalmazás e része közvetlen hatást gyakorol a pénzügyi intézmények kockázati profiljára, ezért hatással lehet a pénzügyi intézmények és ennek következtében az Európai Unió pénzügyi piacainak stabilitására. Másképpen fogalmazva, a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv Egyesült Királyság által megtámadott rendelkezései a pénzügyi intézmények belső piacra történő belépési és a belső piacon történő működési feltételeihez kapcsolódnak.

111. Az Egyesült Királyság véleménye szerint azonban ezeket a rendelkezéseket az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése alapján kellett volna elfogadni. Az Egyesült Királyság ehhez még hozzáteszi, hogy nem lehet hivatkozni a Szerződés 153. cikkére mint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontjának és 94. cikke (2) bekezdésének szerződéses alapjára, mivel az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése kizárja a „díjazásra” vonatkozó intézkedéseket.

112. Az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdését a Bíróság akként értelmezi, hogy a javadalmazási szintek meghatározása nemzeti szinten a szociális partnerek feladata, ezáltal a tagállamok hatáskörébe tartozik.(77) Ilyen körülmények között véleményem szerint fontos annak eldöntése, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében foglalt, szigorúan értelmezendő rendelkezés(78) alkalmazandó‑e abban az esetben, amikor a megtámadott intézkedés, amint a jelen esetben is, nem valamilyen szociálpolitikai célt kíván elérni. Ez azért lényeges, mert az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése csak „ettől a cikktől” enged eltérést, és a 153. cikk kizárólag az Európai Unió EUMSZ 153. cikk (1) bekezdésében meghatározott szociálpolitikájára vonatkozik, amely hivatkozik az 1961. évi Európai Szociális Chartára és a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló 1989. évi közösségi chartára.

113. Nyilvánvaló, hogy a jelentős kockázatot vállaló személyek javadalmazásának korlátozása tekintetében e munkavállalóknak semmilyen szociális védelmet nem kívántak biztosítani. A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv (62) és (65) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az irányelv azt hivatott megakadályozni, hogy e munkavállalókat túlzott kockázatvállalásra ösztönözzék, és nemcsak a pénzügyi intézmények ilyen kockázatokkal szembeni kitettségének korlátozása céljából, hanem ugyanannyira általánosságban az Európai Unió pénzügyi piacainak stabilitása érdekében is. A (62) preambulumbekezdés többek között azt tartalmazza, hogy az olyan javadalmazási szabályok, „amelyek ösztönzik a túlzott kockázatvállalást, alááshatják a [pénzügyi intézmények] hatékony és eredményes kockázatkezelését”. A (65) preambulumbekezdés többek között úgy szól, hogy „a túlzott kockázatvállalás elkerülése érdekében meg kell határozni a teljes javadalmazás rögzített és változó része közötti maximális arányt”.

114. Ugyanakkor véleményem szerint, még akkor is, ha ez az elemzés kerül elfogadásra, az Egyesült Királyság keresete nem utasítható el egyszerűen azon az alapon, hogy a megtámadott intézkedések nem szociálpolitikai célokat kívánnak elérni. Ennek az az oka, hogy a Bíróság álláspontja szerint „a munkavállalók díjazását képező különböző elemek szintjének meghatározása nem tartozik az uniós jogalkotó hatáskörébe”, és az a tagállamok feladata.(79) Ennélfogva a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv jogalapjaként az EUMSZ 53. cikk (1) bekezdésére történő hivatkozásra nem kerülhet sor az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében foglalt korlátozás megkerülése érdekében.

115. Szem előtt tartom azt a tényt is, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a díjazás változó elemei is a díjazásban foglalt javadalmazás részét képezik.(80) Ennélfogva ezt is figyelembe kell venni, mielőtt az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének a jelen jogvita eldöntésében betöltött szerepéről bármilyen végkövetkeztetést le lehetne vonni. Meg kell tehát határozni, hogy az uniós jogalkotó valóban rögzítette‑e a jelentős kockázatot vállaló személyeknek az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése értelmében vett díjazását.

116. A Bíróság az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdését úgy értelmezi, hogy a „munkavállalók díjazását képező különböző bérelemek szintjének meghatározása továbbra is vitathatatlanul a különböző tagállamok hatáskörrel rendelkező fórumainak feladatkörébe tartozik”(81), és a 153. cikk (5) bekezdésében foglalt kivételt „ebből következően úgy kell értelmezni, hogy az olyan intézkedésekre irányul, amelyek – mint a munkabérek és/vagy azok egyes tagállamokbeli szintjét alkotó valamennyi tény egységesítése, illetve a közösségi minimálbér bevezetése – a Közösségen belül a díjazás meghatározásába való közvetlen közösségi jogi beavatkozásra vonatkoznak”(82).

117. Nem vitatott, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében megfogalmazott tilalom csak a díjazás „szintjének” meghatározására terjed ki.(83) Amint arra kérelmében az Egyesült Királyság is rámutatott, Kokott főtanácsnok az Impact‑ügyben kifejtette, hogy az Európai Unió például „nem vezethet be felső határt az éves bérnövekedések tekintetében, vagy nem szabályozhatja a túlóra díjazásának mértékét, valamint a műszak‑, ünnepnapi és éjszakaimunka‑pótlékait”.(84) Továbbá, az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése azt célozza, hogy megakadályozza a tagállamokban érvényes bérszintnek az uniós jogalkotó általi uniós szintű egységesítését, mivel a bérszint kiegyenlítése mélyen belenyúlna a belső piacon tevékenykedő vállalkozások versenyébe.(85) Ezek egyikét sem érinti a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontja, valamint 94. cikke (2) bekezdése.

118. Ugyanakkor, amint azt ellenkérelmében a Tanács is előadta, a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92–94. cikkében megfogalmazott szabályok legfeljebb csak kapcsolatba hozhatók a díjazással, de – amint azt a Tanács a Parlament támogatásával is kifejtette – a rögzített összetevő összegét a munkavállalók és a pénzügyi intézmény közötti, javadalmazással kapcsolatos tárgyalások során határozzák meg. Amint azt a Tanács és a Parlament is kifejtette ellenkérelmében, az Egyesült Királyság szerint a tőkekövetelményekre vonatkozó negyedik jogszabálycsomagra vélhetően az lesz a válasz, hogy a rögzített javadalmazás összegét megemelik, hogy a teljes javadalmazás magas általános szintje fennmaradjon. Amint a Tanács az ellenkérelmében kijelentette, ez a kiigazítás nem lenne lehetséges, ha az Európai Unió szabályozta volna valamelyik bérelemet, és amint a Parlament is kifejtette viszonválaszában, önmagában egy arányszám egyszerűen nem elég ahhoz, hogy mindent meghatározzanak.

119. Így, amint azt korábban az Egyesült Királyság kérelmében felhozott érvekkel szemben említettem, a 94. cikk (1) bekezdésének g) pontja nem ír elő „felső korlátot” a változó javadalmazás összege tekintetében. Ez egyértelműen következik abból a tényből, hogy nincs korlátozva, hogy az egyes személyek mekkora rögzített jövedelemre tehetnek szert, a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontja által bevezetett 100%‑os arány tehát bármekkora összeghez köthető, amelyet egy pénzügyi intézmény hajlandó rögzített fizetésként kifizetni. A „felső korlát” hiányának hatását, amely a változó javadalmazás arányából következik, tovább gyengíti a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikk g) pontjának ii. alpontja, amely mindenesetre bevezet egy mechanizmust az arány 200%‑ra történő emelésére, ugyanakkor megengedi a tagállamoknak a maximális arány alacsonyabb százalékos szinten való rögzítését.

120. Ennélfogva véleményem szerint a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontja és az abban foglalt változó javadalmazással kapcsolatos korlátozás nincs közvetlen hatással a hatálya alá tartozó személyek díjazásának szintjére. Az említett rendelkezés csupán egy arányt állapít meg a rögzített és a változó összetevők között, anélkül hogy magát a javadalmazás szintjét befolyásolná. Ez a szint a munkaadó és a munkavállaló közötti megállapodásban kialkudott díjazás rögzített összetevőjének és a hozzá tartozó változó összetevőnek a függvénye. Nincs jogszabályi korlátja a rögzített összetevőnek, következésképpen a teljes díjazás szintjének sincs korlátja.(86)

121. Következésképpen, szerintem a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdése g) pontja semmilyen korlátot nem jelent a díjazás szintje tekintetében. A rendelkezés a túlzott kockázatvállalás megelőzése érdekében kizárólag a javadalmazás szerkezetét határozza meg a rögzített és a változó javadalmazás arányának formájában. Ez igazolt célt jelent annak érdekében, hogy biztosított legyen a pénzügyi intézmények letelepedési szabadsága, és hogy az egyedi engedélyezés és hazai felügyelet elvén nyugvó pénzügyi szolgáltatásnyújtás szabadsága biztonságosan megvalósulhasson az Európai Unió belső piacán.(87) Továbbá a Bíróság jóváhagyta, hogy a Szerződésekkel összhangban vannak azok az uniós jogi intézkedések, amelyek csak közvetett kapcsolatban vannak a díjazás szintjével.(88)

122. Az EUMSZ 114. cikkel mint a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdése d), i) és j) pontjának jogi alapjával kapcsolatban az Egyesült Királyság azt állítja, hogy az EUMSZ 114. cikk (1) bekezdésére hivatkozás nem vehető figyelembe, tekintettel az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdésében foglalt kivételre.

123. Az ötödik jogalapra vonatkozó elemzésem alapján nem világos, hogy a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikke (1) bekezdésében foglalt nyilvánosságra hozatali kötelezettségek miként lennének az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdése értelmében a „munkavállalók jogai és érdekei” tekintetében releváns rendelkezések, mivel ezek kizárólag a pénzügyi intézményekre, nem pedig a munkavállalóikra irányadók, akik továbbra is élvezik a Charta és az uniós adatvédelmi szabályozás védelmét. Továbbá az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdésének az Egyesült Királyság által képviselt értelmezése megakadályozná az Európai Uniót minden olyan, az EUMSZ 114. cikken alapuló intézkedésben, amely a munka területét érinti. Ez ellentétes lenne az EUMSZ 114. cikk (4) és (5) bekezdésében foglaltakkal, amely megengedi a munkakörülményekkel kapcsolatos kérdésekben történő, az EUMSZ 114. cikken alapuló jogalkotást.

124. Ezen okokra tekintettel a megsemmisítés első jogalapját is el kell utasítani.

V –    Költségek

125. Javaslatom értelmében az Egyesült Királyság pervesztes, és a Tanács, valamint az Európai Parlament kérte a költségeik megtérítését, ezért az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján az Egyesült Királyságot kell kötelezni a költségek viselésére. Másrészt a Bizottság mint beavatkozó az eljárási szabályzat 140. cikkének (1) bekezdése alapján maga viseli saját költségeit.

VI – Végkövetkeztetések

126. A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság utasítsa el a keresetet, határozzon arról, hogy az Európai Bizottság viseli saját költségeit, és kötelezze Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságát a Tanács és az Európai Parlament költségeinek viselésére.

1 – Eredeti nyelv: angol.

2 – HL 2013. L 176., 338. o.

3 – HL 2013. L 176., 1. o.

4 – Az indítvány a „jelentős kockázatot vállaló személyek” fogalmát alkalmazza e munkavállalók meghatározására. Megjegyzem azonban, hogy a jogi szabályozás nem teljesen egységes az e munkavállalók meghatározására szolgáló szóhasználatot illetően. E tekintetben a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 92. cikkének (2) bekezdésére és 94. cikkének (2) bekezdésére, valamint a tőkekövetelmény‑rendelet 450. cikkének (1) bekezdésére utalok.

5 – Az angol nyelvű sajtó ezt a kifejezést használta a rendelkezés ismertetésére. Megjegyzem, hogy a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv nem az első eset, amikor az európai uniós jogalkotó szabályozni kívánta a jutalmakat vagy bérpótlékokat. Lásd például a közúti szállításra vonatkozó egyes szociális jogszabályok összehangolásáról, a 3821/85/EGK és a 2135/98/EK tanácsi rendelet módosításáról, valamint a 3820/85/EGK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2006. március 15‑i 561/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 102., 1. o.) 10. cikkének (1) bekezdését.

6 – Lásd: COM(2012) 778 végleges, 3.1 pont. A 2008 és 2011 között kezességvállalások, feltőkésítési támogatások, értékvesztett eszközök átvételével kapcsolatos támogatások és likviditási intézkedések formájában felhasznált támogatások összértéke elérte az 1600 milliárd eurót, ami az uniós GDP 12,8%‑ának felel meg.

7 – HL 2000. L 126., 1. o.

8 – HL 1993. L 141., 1. o.

9 – HL 2006. L 177., 1. o.

10 –      HL 2006. L 177., 201. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.

11 –      A 2006/48/EK, 2006/49/EK és a 2007/64/EK irányelvnek a központi hitelintézetek kapcsolt bankjai, egyes szavatolótőke‑elemek, nagykockázat‑vállalások, felügyeleti szabályok és válságkezelés tekintetében történő módosításáról szóló, 2009. szeptember 16‑i 2009/111/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 302., 97. o.)

12 –      A 2006/48/EK és a 2006/49/EK irányelvnek a kereskedési könyvre és az újra‑értékpapírosításra vonatkozó tőkekövetelmények, továbbá a javadalmazási politikák felügyeleti felülvizsgálata tekintetében történő módosításáról szóló, 2010. november 24‑i 2010/76/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2010. L 329., 3. o.)

13 – A harmadik tőkekövetelménye‑irányelv (3) preambulumbekezdése szerint „[a]nnak elkerülése érdekében, hogy a rosszul kidolgozott javadalmazási rendszerek esetleg káros hatást gyakoroljanak az eredményes kockázatkezelésre és az egyes személyek kockázatvállalási magatartásának ellenőrzésére, a 2006/48/EK irányelv előírásait ki kell egészíteni a hitelintézetek és befektetési vállalkozások arra irányuló kötelezettségével, hogy a kockázati profilra szakmai tevékenységük révén lényeges hatással bíró munkavállalók tekintetében a hatékony kockázatkezeléssel összhangban álló javadalmazási politikákat és gyakorlatokat hozzanak létre és tartsanak fenn. Az említett munkavállalói kategóriák közé kell tartozniuk legalább a felső vezetőknek, a kockázatvállalásért és ellenőrzésért felelős munkavállalóknak, és bármely olyan munkavállalónak, akit a teljes javadalmazása – beleértve a nem kötelező nyugdíjjuttatásokat is – ugyanabba a fizetési kategóriába helyez, mint a felső vezetőket és a kockázatvállalásért felelős munkavállalókat.”

14 – COM(2010) 284 végleges, különösen a „Javadalmazás” címet viselő 5.7 pont.

15 – Lásd: a 90. cikk (1) bekezdésének f) pontja a hitelintézetek tevékenységéhez való hozzáférésről, és a hitelintézetek és befektetési vállalkozások prudenciális felügyeletéről, és a pénzügyi konglomerátumhoz tartozó hitelintézetek, biztosítóintézetek és befektetési vállalkozások kiegészítő felügyeletéről szóló 2002/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvtervezetre vonatkozó, 2012. május 30‑i jelentésben (A 7–0170/2012).

16 – Lásd: a Tanács 2013. március 1‑jei 3227. ülésének ideiglenes napirendje (doc/6864/13) és a Tanácsban folytatott vitáról 2012. március 5‑én közzétett összefoglaló.

17 – Az Egyesült Királyság a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 94. cikke (1) bekezdésének g) pontján és 94. cikkének (2) bekezdésén kívül más, díjazásra vonatkozó rendelkezést nem vitat. Miközben a kereseti kérelem a 94. cikk (1) bekezdése g) pontjának iii. alpontjára is kiterjed, azt a kereset részletesen nem fejti ki.

18 – Lásd továbbá: az uniós bankszektor struktúrájának megreformálásával foglalkozó magas szintű szakértői csoport Liikanen‑jelentése, Brüsszel, 2012. október 2., 4.2.5 pont.

19 – Az Egyesült Királyság e tekintetben a következőre utal: R. Jennings és A. Watts, (szerk.) Oppenheim’s International Law, 9. kiadás, Longman, Harlow, 1. kötet, Peace, 456. o., ami véleményem szerint egyetlen olyan állítást sem támogat, hogy az államok jogalkotási hatásköre a saját területükön bekövetkező cselekményekre korlátozódna. Épp ellenkezőleg, az adott oldalon a 2. lábjegyzetben a szerző utal az Állandó Nemzetközi Bíróság Lotus‑ítéletére, amely megállapította, hogy a nemzetközi jog alapján az államok általában „széles mérlegelési jogkörrel” rendelkeznek jogszabályaik alkalmazását illetően, amelyet csak meghatározott esetekben korlátoznak tiltó szabályok.

20 – Air Transport Association of America és társai ítélet, C‑366/10, EU:C:2011:864, 110. pont.

21 – Lásd továbbá: a negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 3. cikk 36. pontja alapján „illetékes hatóság” „az 575/2013/EU rendelet 4. cikke (1) bekezdése 40. pontjában meghatározott illetékes hatóság”.

22 – Lásd: Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ítélet, 48/69, EU:C:1972:70; Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság ítélet, C‑89/85, C‑104/85, C‑114/85, C‑116/85, C‑117/85 és C‑125/85–C‑129/85, EU:C:1988:447.

23 – Az Állandó Nemzetközi Bíróság 1927. szeptember 7‑én hozott Lotus‑ítélete (Franciaország kontra Törökország), PCIJ Publications 1927., A. sorozat, 10. szám, 25. o.

24 – Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítvány, 89/85, 104/85, 114/85, 116/85, 117/85 és 125/85–129/85, EU:C:1988:258, 27–30. pont.

25 – A doktrína szerint az Állandó Nemzetközi Bíróság Lotus‑ítéletének lényege még ma is érvényes. Lásd különösen: a 2000. április 11‑i, elfogatóparanccsal kapcsolatos (Kongói Demokratikus Köztársaság kontra Belgium) ügy, ítélet, I. C. J. Reports 2002., 3. o., Guillaume elnök különvéleménye, 13–16. pont; a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés jogszerűsége (tanácsadó vélemény) I. C. J. Reports 1996., 226. o., Bedajaoui elnök nyilatkozata, 13–15. pont. A vitával kapcsolatban lásd: P. Juillard, L’application extraterritoriale de la loi économique in: L’application extraterritoriale du droit economique, M. Bazex és mások (szerk.) (1986) és T. Koziel, „Extraterritorial Application of EU Environmental Law‑Implications of the ECJ’s Judgment in Air Transport Association of America”, The Columbia Journal of European Law 19(2012) F1; P. Pazartis, „Judicial Activism and Judicial Self‑Restraint: the PCIJ’s Lotus Case” in: Legacies of the Permanent Court of International Justice, C. J. Tams és M. Fitzmaurice, Martinus Nijhoff, Leiden, 2013., 319. o.

26 – Számos szerző között határozott egyetértés mutatkozik abban, hogy a nemzetközi jog napjainkban eltér a Lotus‑ügyben kialakított, az államoknak a jogszabályaik alkalmazhatóságával kapcsolatos döntési szabadságának vélelmétől azáltal, hogy a kötelező nemzetközi jogi szabályok tekintetében korlátokat, valamint az állam jogalkotási joghatóságának gyakorlása előtt „kellő” kapcsolatot vagy összefüggést ír elő a nem saját állampolgárok vagy valamely állam területen kívüli cselekményei vonatkozásában. Meghatározó véleményként lásd: F. A. Mann, The Doctrine of Jurisdiction in International Law, Recueil des Cours 1964:1, 111. kötet.

27 – Az egyetemes joghatósággal kapcsolatban lásd: R. O’Keefe, „Universal Jurisdiction Clarifying the Basic Concept” Journal of International Criminal Justice 2 (2004) 735. o.

28 – Island of Palmas (vagy Miangas) ügy, Egyesült Államok kontra Hollandia ügy, 1928. április 4‑i ítélet (II RIAA 829).

29 – Angol‑norvég halászati ügy (Egyesült Királyság kontra Norvégia ügy), ítélet, I. C. J. Reports 1951., 116. pont.

30 – Nottebohm‑ügy. (Lichtenstein kontra Guatemala ügy), ítélet, I. C. J. Reports 1955., 4. o.

31 – A 2000. április 11‑i elfogatóparanccsal kapcsolatos ügy (Kongói Demokratikus Köztársaság kontra Belgium), ítélet, I. C.J Report 2002., 1. o.

32 – Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítvány, EU:C:1988:258, 24. pont.

33 –      HL 1995. L 281., 31. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 110. o.

34 –      Ítélet, C‑92/09 és C‑93/09, EU:C:2010:662.

35 –      HL 2001. L 8., 1. o.; magyar nyelv különkiadás 3. fejezet, 32. kötet, 289. o.

36 – Volker und Markus Schecke és Eifert ítélet, EU:C:2010:662, 86. pont.

37 – NS‑ítélet, C‑411/10 és C‑493/10, EU:C:2011:865.

38 – Meroni kontra ESZAK Főhatóság ítélet, 10/56, EU:C:1958:8.

39 – HL 2010. L 331., 12. o.

40 – Bizottság kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑427/12, EU:C:2014:170, 38. pont.

41 – Meroni kontra ESZAK Főhatóság ítélet, EU:C:1958:8, 171–172. pont.

42 – Bizottság kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑427/12, EU:C:2014:170, 38. pont.

43 – Lásd: ezzel a kérdéssel kapcsolatos vita az Egyesült Királyság kontra Tanács és Parlament ügyre vonatkozó indítványomban, C‑270/12, EU:C:2013:562.

44 – Racke‑ítélet, 98/78, EU:C:1979:14, 20. pont; Hollandia kontra Tanács ítélet, C‑110/97, EU:C:2001:620, 151. pont.

45 – Pokrzeptowicz‑Meyer ítélet, C‑162/00, EU:C:2002:57, 52. pont. Lásd továbbá: Saldanha és MTS ítélet, C‑122/96, EU:C:1997:458, 14. pont; Elektrownia Pątnów II ítélet, C‑441/08, EU:C:2009:698, 32. pont. Lásd továbbá: Gemeinde Altrip és társai ítélet, C‑72/12, EU:C:2013:712, 22. pont, amely kimondja, hogy „[e]mlékeztetni kell arra, hogy főszabály szerint valamely új jogszabály azon jogi aktusnak a hatálybalépésétől alkalmazandó, amely e jogszabályt tartalmazza. Bár az nem vonatkozik a korábbi törvény hatálya alatt keletkezett és véglegesen megszerzett jogi helyzetekre, azt alkalmazni kell az ilyen helyzetek jövőbeli hatásaira, valamint az új jogi helyzetekre […]. Ez csak akkor nem igaz – a jogi aktusok visszaható hatályának a tilalmára vonatkozó elv sérelme nélkül –, ha az új szabályhoz olyan különleges rendelkezések kapcsolódnak, amelyek a szabály időbeli alkalmazásának feltételeit külön meghatározzák”. Hivatkozás: Monsanto Technology ítélet, C‑428/08, EU:C:2010:402, 66. pont; Stichting Natuur en Milieu és társai ítélet, C‑266/09, EU:C:2010:779, 32. pont.

46 – Lásd: Kone és társai kontra Bizottság ítélet, C‑510/11. P, EU:C:2013:696, 76. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

47 – Accrington Beef és társai ítélet, C‑241/95, EU:C:1996:496, 33. pont.

48 –      Uo., 36. pont.

49 – Lásd ebben az értelemben: Görögország kontra Bizottság ítélet, C‑86/03, EU:C:2005:769, 71. pont. Klasszikus esete ennek, amikor az Európai Unió elmulasztott intézkedést hozni az uniós vámjogszabályok azonnali változásával érintett tranzitáruk befogadására. Lásd különösen: Sofrimport kontra Bizottság ítélet, C‑152/88, EU:C:1990:259.

50 – Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 1994. szeptember 22‑i ítélete (42. pont, A sorozat, 296‑A. sz.).

51 – Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete (26449/95. sz., 54. pont, 1999. november 9.).

52 – Teleos és társai ítélet, C‑409/04, EU:C:2007:548.

53 –      Test Claimants in the Franked Investment Income Group Litigation ítélet, C‑362/12, EU:C:2013:834, 44. pont.

54 – A rendelkezés többek között kiterjed a felső vezetésre, a kockázatvállalásért és ellenőrzésért felelős munkavállalókra, valamint azon munkavállalókra, akik a teljes javadalmazásuk alapján a felső vezetőkkel és a kockázatvállalókkal azonos kategóriába tartoznak, vagy szakmai tevékenységük lényeges hatást gyakorol az intézmény kockázati profiljára. Lásd a harmadik tőkekövetelmény‑irányelvnek a lenti 84. pontban hivatkozott I. mellékletét.

55 – Racke‑ítélet, 98/78, EU:C:1979:14, 20. pont; Hollandia kontra Tanács ítélet, C‑110/97, EU:C:2001:620, 151. pont.

56 – Lásd: COM(2010) 0284 végleges, „Javadalmazás” című 5.7. fejezet.

57 – Lásd többek között: a rendelettervezet (71) preambulumbekezdése (COM(2011) 0452 végleges), valamint az irányelvtervezet (49) és (61) preambulumbekezdése, valamint 74., 88–91. cikke (COM(2011) 0453 végleges).

58 –      Lásd a jelentést, A7‑0170/2012.

59 – Az EUSZ 5. cikk (1) és (4) bekezdése.

60 – Az EUSZ 5. cikk (1) és (3) bekezdése.

61 –      Az Egyesült Királyság írásbeli észrevételei érintik a nyilvánosságra hozatali előírások és a szubszidiaritás elvének összeegyeztethetőségét. Mivel azonban az írásbeli észrevételek nem fejtik ki bővebben az Egyesült Királyság kifogásainak e részét, a nyilvánosságra hozatali kötelezettségekre vonatkozó elemzésemet az arányosság elvével való összeegyeztethetőségre fogom korlátozni.

62 –      HL 2003. C 321., 1. o.

63 – Az Egyesült Királyság ebben az összefüggésben a Luxemburg kontra Parlament és Tanács ügyre (C‑176/09, EU:C:2011:290) hivatkozik.

64 – Eurotunnel és társai ítélet, C‑408/95, EU:C:1997:532, 37–39. pont és Bizottság kontra Tanács ítélet, 355/87, EU:C:1989:220, 42–44. pont.

65 – Afton Chemical ítélet, C‑343/09, EU:C:2010:419, 30. és 57. pont.

66 –      Uo., 33. pont.

67 –      Uo., 34. pont.

68 – Lásd ebben az értelemben: uo., 35–41. pont.

69 – Vodafone és társai ítélet, C‑58/08, EU:C:2010:321, 52. pont.

70 – Spanyolország kontra Tanács ítélet, C‑310/04, EU:C:2006:521, 121–123. pont.

71 – Lásd: Digital Rights Ireland ítélet, C‑293/12 és C‑594/12, EU:C:2014:238, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

72 – Lásd: Egyesült Királyság kontra Tanács ítélet, C‑84/94, EU:C:1996:431, 58. pont; British American Tobacco (Investments) és Imperial Tobacco ítélet, C‑491/01, EU:C:2002:741, 123. pont.

73 –      Még vissza fogok térni az Egyesült Királyságnak az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdésével kapcsolatban megfogalmazott aggályaira az első jogalapra vonatkozó lenti elemzésemben.

74 – Ez az összesített információ nem hasonlítható össze meghatározott személyek fizetésére vonatkozó részletes információkkal, és annak az uniós adatvédelmi szabályozással való összeegyeztethetőségével, amint azt a Bíróság az Österreichischer Rundfunk és társai ítéletben (C‑465/00, C‑138/01 és C‑139/01, EU:C:2003:294), valamint a Satakunnan Markkinapörssi és Satamedia ítéletben (C‑73/07, EU:C:2008:727) vizsgálta.

75 – Németország kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑233/94, EU:C:1997:231, 13. és 15. pont.

76 –      A negyedik tőkekövetelmény‑irányelv 33. és 34. cikke alapján az engedélyezett pénzügyi intézmények folytathatják tevékenységüket egy másik tagállam területén a székhely szerinti tagállam engedélye alapján.

77 – Del Cerro Alonso ítélet, C‑307/05, EU:C:2007:509, 40. és 46. pont; Impact‑ítélet, C‑268/06, EU:C:2008:223, 23. pont; Bruno és Pettini ítélet, C‑395/08 és C‑396/08, EU:C:2010:329, 36. pont.

78 – Del Cerro Alonso ítélet, EU:C:2007:3, 39. pont; Impact‑ítélet, EU:C:2008:2, 122. pont.

79 – Bruno és Pettini ítélet, EU:C:2010:329, 39. pont. Lásd szintén: Impact‑ítélet, EU:C:2008:2, 129. pont.

80 – Lock‑ítélet, C‑539/12, EU:C:2014:351, 29–33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

81 – Del Cerro Alonso ítélet, EU:C:2007:509, 46. pont.

82 – Impact‑ítélet, EU:C:2008:223, 124. pont.

83 – Bruno és Pettini ítélet, EU:C:2010:28, 36. és 37. pont; Del Cerro Alonso ítélet, EU:C:2007:509, 40. és 44–46. pont; Impact‑ítélet, EU:C:2008:223, 123., 124. és 130. pont; Kokott főtanácsnok Impact‑ügyre vonatkozó indítványa, EU:C:2008:2, 173. pont.

84 – Kokott főtanácsnok Impact‑ügyre vonatkozó indítványa, EU:C:2008:2, 174. pont.

85 – Kokott főtanácsnok Impact‑ügyre vonatkozó indítványa, EU:C:2008:2, 173. pont.

86 – Ezt az eredményt nem módosítja a rögzített arány bevezetésének állítólagos ténybeli következménye, vagyis a jelentős kockázatot vállaló személyek díjazása rögzített összetevőjének megemelése vagy a teljes javadalmazás csökkentése.

87 –      Lásd a fenti 76. lábjegyzetet.

88 – Ilyen uniós intézkedések például a hátrányos megkülönböztetés elleni, kiküldött munkavállalókkal és munkaidővel kapcsolatos intézkedések. A Bíróság ítélkezési gyakorlatával kapcsolatban lásd például: Del Cerro Alonso ítélet, EU:C:2007:509, amelynek 41. pontjában a Bíróság megállapította, hogy az „említett kivételt ugyanakkor nem lehet minden olyan kérdésre kiterjeszteni, amely valamilyen kapcsolatot mutat a díjazással, az EK 137. cikk (1) bekezdésében foglalt egyes tárgykörök lényegi tartalma nagy részének kiüresítése nélkül”, valamint Impact‑ítélet, EU:C:2008:223, amelynek 125. pontjában a Bíróság kifejtette, hogy „[ezt] nem lehet valamennyi, a díjazással valamilyen kapcsolatban álló kérdésre kiterjeszteni, mivel ezzel az EK 137. cikk (1) bekezdésében meghatározott bizonyos területeket azok lényeges tartalmának nagy részétől fosztanák meg”, és többek között a Del Cerro Alonso ítéletre (EU:C:2007:509, 41. pont) hivatkozott.

Full & Egal Universal Law Academy