YVES BOT
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2016. november 9. ( 1 )
C‑559/15. sz. ügy
Onix Asigurări SA
kontra
Istituto per la Vigilanza Sulle Assicurazioni (IVASS)
(a Consiglio di Stato [államtanács, Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal — Jogszabályok közelítése — Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosítás — 92/49/EGK irányelv — A 40. cikk (6) bekezdése — A fogadó tagállam jogköreinek terjedelme — Új szerződéseknek a tagállam területén való megkötését tiltó, olyan engedélyezett biztosítóintézettel szembeni intézkedés, amelynek vezető tisztségviselőjét, egyben főrészvényesét büntetőügyben elítélték”
1.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosításra vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 73/239/EGK irányelv, valamint a 88/357/EGK irányelv módosításáról szóló, 1992. június 18‑i 92/49/EGK tanácsi irányelv (harmadik nem életbiztosítási irányelv) 40. cikke (6) bekezdésének értelmezésére irányul. ( 2 )
2.
Ezt a kérelmet egy romániai székhelyű, román jog szerinti biztosítótársaság, az Onix Asigurări SA ( 3 ) és az olasz biztosításfelügyeleti hatóság, az Istituto per la Vigilanza Sulle Assicurazioni ( 4 ) között folyamatban lévő eljárás keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az utóbbi szerv azon határozata, amellyel megtiltotta, hogy az Onix olasz területen új biztosítási szerződéseket kössön.
3.
A jelen ügy azt a kérdést veti fel, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága által érintett tagállam rendelkezik‑e eljárási hatáskörrel, és ha igen, az milyen terjedelmű abban az esetben, ha arról szerez tudomást, hogy egy, a tevékenységét elsődlegesen a területén kifejtő, engedéllyel rendelkező biztosítóintézet vezető tisztségviselője és főrészvényese olyan állampolgár, aki büntetőítélet értelmében nem gyakorolhat biztosítási tevékenységet e tagállam területén. Vajon ilyen körülmények között ellentétes‑e az egységes engedély és a székhely szerinti ország által gyakorolt felügyelet elvével, ha a fogadó tagállam a biztosítást kötő szerződő felek és a biztosítási szerződések kedvezményezettjei érdekeinek védelmében megtiltja e vállalkozásnak, hogy tevékenységét a területén gyakorolja?
4.
Bár ez a felvetés az egymással konkuráló elvek és érdekek kiegyensúlyozásának mindenkor kényes kérdéséhez vezet, meg vagyok győződve arról, hogy az uniós jognak olyan abszolút követelményt kell támasztania, amely alapján a székhely szerinti ország által gyakorolt felügyelet elve nem szolgálhat a közérdeket esetlegesen súlyosan sértő szabálykerülő stratégiák alapjául, vagy inkább ürügyeként.
5.
A jelen indítványban azt az álláspontot képviselem, hogy a 73/239 irányelv ( 5 ) 8. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, hogy a fogadó tagállam felügyeleti hatósága egy, a szolgáltatásnyújtás szabadságának rendszere alapján a területén működő biztosítóintézettel szemben, kizárólag az engedélyhez szükséges feltételek – mint a részvényesek jó hírnevének követelménye – megsértése alapján az új szerződések kötésének megtiltásához hasonló intézkedéseket hozzon.
6.
Ugyanakkor arra fogok hivatkozni, hogy az alapügybelihez hasonló körülmények között, amennyiben egyrészről a székhely szerinti tagállami engedéllyel rendelkező biztosítóintézet főrészvényese olyan természetes személy, akit – tekintettel arra, hogy többek között csalás kísérlete miatt megállapították büntetőjogi felelősségét – kitiltottak a fogadó tagállam biztosítási piacáról, és amennyiben másrészről a szóban forgó vállalkozás elsősorban e tagállam területén fejti ki tevékenységét, az említett rendelkezésekkel nem ellentétes az, ha az említett tagállam felügyeleti hatóságai – a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdése alapján és a székhely szerinti tagállam engedély visszavonása érdekében eredménytelenül megkeresett felügyeleti hatóságainak tétlenségéből eredő szükséghelyzetre figyelemmel – az érintett vállalkozás szolgáltatásnyújtási szabadságát a területén korlátozó olyan intézkedéseket fogadtak el, mint az új szerződések további megkötésének tilalma, abból a célból, hogy megelőzzék a piachoz való hozzáférés megtiltásának jogi személy közbeiktatása útján történő kijátszását, és ezzel összefüggésben annak kockázatát, hogy megismétlődnek azok a jogsértések, amelyek miatt a főrészvényessel szemben szankciókat alkalmaztak.
I – Jogi háttér
A – Az uniós jog
1. A 73/239 irányelv
7.
A 92/49 irányelvvel módosított 73/239 irányelv 6. cikke így rendelkezett:
„A közvetlen biztosítási tevékenység megkezdéséhez előzetes hivatalos engedély megszerzése szükséges.
Ilyen engedélyt a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságaitól kell kérnie:
a)
minden olyan vállalkozásnak, amely az adott állam területén létesíti székhelyét;
b)
minden olyan vállalkozásnak, amely miután megkapta az első pontban említett engedélyt, üzleti tevékenységét kiterjeszti egy teljes biztosítási ágazatra vagy más biztosítási ágazatokra.”
8.
Ezen irányelv 8. cikke (1) bekezdésének e) pontja és (3) bekezdése értelmében:
„(1) A székhely szerinti tagállam megköveteli valamennyi biztosítóintézettől, amelynek részére engedélyt kérnek:
[…]
e)
ténylegesen jó hírnévvel és megfelelő szakmai képzettséggel vagy tapasztalattal rendelkező személyek irányítsák.
[…]
(3) Ezen irányelv egyetlen rendelkezése sem akadályozza a tagállamokat abban, hogy a biztosítóintézetek alapító okiratának és alapszabályának jóváhagyási kötelezettségét és a felügyeleti jogkör jogszerű gyakorlásához szükséges bármely más dokumentum benyújtásának kötelezettségét előíró törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket hatályban tartsanak, illetve bevezessenek.
A tagállamok ugyanakkor nem hozhatnak olyan rendelkezéseket, amelyek előzetes jóváhagyatási vagy rendszeres tájékoztatási kötelezettséget írnak elő az általános és különös biztosítási szerződési feltételekkel, a biztosítási díjtáblákkal és a nyomtatványokkal, valamint olyan egyéb nyomtatott dokumentumokkal kapcsolatosan, amelyeket a vállalkozás a biztosítottakkal bonyolítandó ügyletei során kíván használni.
A tagállamok nem tarthatnak fenn és nem vezethetnek be a tervezett biztosítási díjemelésekre vonatkozóan előzetes tájékoztatási vagy jóváhagyatási kötelezettséget, kivéve, ha azok az általános árellenőrzési rendszerek részét képezik.
[…]”
9.
Ugyanezen irányelv 13. cikkének (1) és (2) bekezdése előírta:
„(1) A biztosítóintézet pénzügyi felügyelete, beleértve a fióktelepeken keresztül vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján végzett tevékenységet is, a székhely szerinti tagállam kizárólagos felelősségi körébe tartozik.
(2) E pénzügyi ellenőrzés magában foglalja a biztosítóintézet teljes tevékenységére vonatkozóan a vállalkozás fizetőképességi állapotának, a biztosítástechnikai tartalékok képzésének és az ezek fedezetére szolgáló eszközöknek a székhely szerinti tagállamban a közösségi szinten elfogadott rendelkezések értelmében alkotott szabályokkal vagy követett gyakorlattal összhangban történő ellenőrzését.
[…]”
10.
Ezen irányelv módosított 22. cikkének (1) bekezdése kimondta:
„(1) A biztosítóintézettől a székhely szerinti tagállam illetékes hatósága az általa megadott engedélyt visszavonhatja, ha a vállalkozás:
[…]
b)
már nem tesz eleget az engedélyezés feltételeinek;
[…]
d)
a rá vonatkozó jogszabályok alapján fennálló kötelezettségeit súlyosan megsérti.
[…]”
2. A 92/49 irányelv
11.
A 92/49 irányelv (5)–(7) és (9) preambulumbekezdése a következőt mondta ki:
„(5)
mivel az elfogadott megközelítés olyan harmonizáció végrehajtásában áll, amely alapvető, szükséges és elégséges a tevékenységi engedélyek és a körültekintő ellenőrző rendszerek kölcsönös elismerésének eléréséhez, ezáltal lehetővé téve a Közösség egészében érvényes egységes engedély kiadását és a székhely szerinti tagállam által gyakorolt felügyelet elvének alkalmazását;
(6)
mivel ennek eredményeképpen a biztosítási tevékenység megkezdése és gyakorlása ezentúl egy egységes hivatalos engedély megszerzésének kötelezettsége alá esik, amelyet annak a tagállamnak az illetékes hatóságai adnak ki, amelyben a biztosítóintézet székhelye található; mivel az ilyen engedély feljogosítja a vállalkozást üzleti tevékenység folytatására az egész Közösségben, a letelepedés joga vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján; mivel a fióktelep szerinti tagállam, vagy az a tagállam, amelyben a szolgáltatást nyújtják, a továbbiakban már nem követelheti meg azoktól a biztosítóintézetektől, amelyek területükön biztosítási tevékenységet kívánnak folytatni, és amelyek már megszerezték a székhelyük szerinti tagállamban az engedélyt, hogy újabb engedélyért folyamodnak;
[…];
(7)
mivel ezentúl a biztosítóintézetek székhelye szerinti tagállam illetékes hatóságai lesznek felelősek a biztosítóintézetek pénzügyi helyzetének folyamatos ellenőrzéséért, beleértve azok fizetőképességét, a megfelelő biztosítástechnikai tartalékok képzését, valamint azt, hogy e tartalékokat nagyságrendileg megfelelő eszközökkel fedezték‑e.
[…]
(9)
mivel a tagállamok illetékes hatóságai olyan felügyeleti eszközökkel kell, hogy rendelkezzenek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy garantálják a biztosítóintézetek üzleti tevékenységének rendes végzését a Közösség egészében, akár a letelepedés joga, akár a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján működnek; mivel e hatóságoknak különösen arra kell képesnek lenniük, hogy megfelelő biztonsági intézkedéseket vezessenek be, és szankciókat alkalmazzanak, amelyek célja a biztosításfelügyeleti rendelkezésekkel kapcsolatos szabálytalanságok és törvénysértések megelőzése;”
12.
A 92/49 irányelv 8. cikke ekként rendelkezett:
„A székhely szerinti tagállam illetékes hatóságai addig nem adnak engedélyt a biztosítási tevékenység megkezdéséhez, amíg a vállalkozás nem tájékoztatja őket azoknak a közvetlen vagy közvetett részvényeseknek vagy tagoknak a személyéről – akár természetes, akár jogi személyek –, akiknek befolyásoló részesedése van az adott vállalkozásban, valamint e részesedések mértékéről.
Ugyanezek a hatóságok megtagadják az engedély megadását, ha a részvényeseket vagy tagokat a biztosítóintézet megbízható és körültekintő irányításának követelményeit szem előtt tartva nem találják megfelelőnek.”
13.
Ezen irányelv 15. cikkének (1) bekezdése, amelyet a 2007. szeptember 5‑i 2007/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 6 ) iktatott be, előzetes bejelentési kötelezettséget írt elő a valamely biztosítóintézetben tervezett befolyásoló részesedésszerzés vonatkozásában.
14.
Az említett irányelv 15b. cikkének (1) bekezdése értelmében:
„(1) A 15. cikk (1) bekezdésében előírt bejelentés és a 15a. cikk (2) bekezdésében említett információ értékelésekor az illetékes hatóságok – a részesedésszerzés tárgyát képező befektetési vállalkozás hatékony, eredményes és prudens irányításának érdekében és a részesedést szerezni kívánó személynek a biztosítóintézetre gyakorolt valószínűsíthető befolyását figyelembe véve – az alábbi kritériumok alapján értékelik a részesedést szerezni kívánó személy alkalmasságát és a szándékolt részesedésszerzés pénzügyi megbízhatóságát:
a)
a részesedést szerezni kívánó személy jó hírneve;
b)
a szándékolt részesedésszerzés eredményeképpen a biztosítóintézet üzleti tevékenységét irányító bármely személy jó hírneve és tapasztalata;
[…]”
15.
A 92/49 irányelv 40. cikkének (3)–(7) bekezdése előírta:
„(3) Ha egy tagállam illetékes hatóságai megállapítják, hogy a területükön fiókteleppel rendelkező vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján üzleti tevékenységet folytató vállalkozás nem tartja be az e tagállamban rá vonatkozó jogi előírásokat, előírják az érintett vállalkozás számára, hogy a jogellenességet orvosolja.
(4) Ha a szóban forgó vállalkozás nem hozza meg a szükséges intézkedéseket, az érintett tagállam illetékes hatóságai tájékoztatják erről a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságait. Ez utóbbi hatóságok a lehető leghamarabb meghozzák a megfelelő intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy az érintett vállalkozás megszüntesse a jogellenességet. Az intézkedések természetéről értesítik az érintett tagállam illetékes hatóságait.
(5) Ha a vállalkozás a székhelye szerinti tagállam által hozott intézkedések ellenére, vagy azért, mert ezek az intézkedések nem bizonyulnak megfelelőnek, illetve hiányoznak abban a tagállamban, továbbra is megsérti az érintett tagállamban hatályban lévő jogszabályokat, ez utóbbi – miután értesítette a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságait – megfelelő intézkedéseket hozhat annak érdekében, hogy megakadályozza, vagy szankcionálja a további jogsértéseket, beleértve az olyan – a szigorúan szükséges mértékre korlátozódó – intézkedéseket is, amelyek megtiltják a vállalkozás számára, hogy területén új biztosítási szerződéseket kössön. A tagállamok biztosítják, hogy területeiken az ilyen intézkedések meghozatalához szükséges okiratokat a biztosítási vállalkozások részére kézbesítsék.
(6) A (3), (4) és (5) bekezdés rendelkezései nem befolyásolják az érintett tagállamok szükséghelyzet esetére szóló jogkörét, amely szerint megfelelő intézkedéseket hozhatnak a jogellenességek területükön történő megelőzése érdekében. E jogkör magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy megtilthatják a biztosítóintézeteknek új biztosítási szerződések kötését területükön.
(7) A (3), (4) és (5) bekezdés rendelkezései nem érintik a tagállamok jogsértések szankcionálására vonatkozó jogkörét területeiken.
[…]”
16.
A biztosítási és viszontbiztosítási üzleti tevékenység megkezdéséről és gyakorlásáról szóló, 2009. november 25‑i 2009/138/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 7 ) (Szolvencia II) 2016. január 1‑jétől hatályon kívül helyezte a 73/239 és a 92/49 irányelvet.
3. Az Európai Bizottság értelmező közleménye
17.
2000. február 16‑án a Bizottság „A szolgáltatásnyújtás szabadsága és a közérdek a biztosítási ágazatban” ( 8 ) címmel értelmező közleményt fogadott el.
18.
E közlemény „Az egységes engedély kiadása feltételeinek a fogadó ország általi ellenőrzése” címet viselő I. A.5 pontja szerint:
„A Bizottság úgy véli, hogy a […] biztosításról szóló irányelvek rendelkezései nem teszik lehetővé a fogadó tagállam számára annak ellenőrzését, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján vagy fióktelepén keresztül területén tevékenységét közvetlenül vagy fióktelepén keresztül folytatni kívánó biztosítóintézet tiszteletben tartja‑e azon harmonizált feltételeket, amelyek alapján a székhely szerinti tagállam részére az egységes engedélyt kiadta. Ennek ellenőrzése ugyanis kizárólag a székhely szerinti tagállamot illeti meg. Az egységes engedély megadása ez utóbbi tagállam felelősségi körébe tartozik, azt a fogadó tagállam nem vonhatja kétségbe […].
Amennyiben a fogadó tagállamnak megalapozott kételyei merülnek fel e feltételek tiszteletben tartását illetően, a Szerződés 227. cikkére hivatkozhat vagy a Szerződés 226. cikke alapján kötelezettségszegési eljárás megindítására hívhatja fel a Bizottságot.”
4. Iránymutatás a részesedésszerzés prudenciális értékeléséről
19.
A 2007/44 irányelv ( 9 ) szerinti pénzügyi szektorbeli részesedésszerzések és részesedésnövelések prudenciális értékelésére vonatkozó iránymutatás 27. és 28. pontja kimondja:
„27.
A felügyeleti hatóságok megkülönböztetett figyelemmel kezelik az alábbi helyzeteket, amelyek kétségeket ébreszthetnek a részesedést szerezni kívánó személy megbízhatóságával kapcsolatban:
—
Bűncselekmény miatti elítélés: a felügyeleti hatóságok vizsgálata különösen az alábbiakra terjed ki:
—
egyrészt minden olyan bűncselekményre, amely a banki, pénzügyi vagy biztosítási tevékenységre és pénzügyi szolgáltatásra vonatkozó jogszabályba ütközik, másrészt minden olyan bűncselekményre, amely az értékpapírpiacra, értékpapírokra és fizetőeszközökre vonatkozó jogszabályba, köztük a pénzmosásra, a piaci manipulációra, a bennfentes kereskedésre és uzsorára vonatkozó jogszabályokba ütközik;
—
minden tisztességtelen vagy csalárd gyakorlatra, minden súlyos pénzügyi bűncselekményre, valamint minden egyéb, a társasági jogba vagy a csődre, fizetésképtelenségre vagy fogyasztóvédelmi jogszabályba ütköző bűncselekményre […]
—
Minden olyan bűncselekmény figyelembe vehető, amely bírósági eljárás tárgyát képezi vagy képezte, amennyiben kétségeket ébreszthet a részesedést szerezni kívánó személy megbízhatóságát illetően, ekként pedig a megbízhatósági követelmények nemteljesülését jelezheti.
28.
A részesedést szerezni kívánó személy megbízhatóságát nem csupán a bírósági határozatok és folyamatban lévő bírósági eljárások, hanem az alábbi helyzetek alapján is értékelik, amelyek szintén kétségeket ébreszthetnek megbízhatóságát illetően:
—
a részesedést szerezni kívánó személyt érintő folyamatban lévő vagy lezárt vizsgálatok és/vagy kényszerítő intézkedések vagy közigazgatási szankciók, amelyekre a banki, pénzügyi vagy biztosítási tevékenységekre, a pénzügyi szolgáltatásokra, az értékpapírpiacra, az értékpapírokra és fizetőeszközökre vonatkozó rendelkezések megsértése miatt vagy a pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó bármely egyéb jogszabály megsértése miatt került sor;
—
folyamatban lévő vagy lezárt vizsgálatok és/vagy kényszerítő intézkedések, amelyet valamely szakmai vagy szabályozó szervezet indított az irányadó rendelkezések megsértése miatt.”
B – Az olasz jog
20.
A codice delle assicurazioni private (a magánbiztosítókról szóló törvénykönyv) ( 10 ) 193. cikkének az alapügy tényállása időpontjában hatályos szövege így rendelkezett:
„(1) A más tagállamban székhellyel rendelkező biztosítóintézetek a székhely szerinti állam hatóságának prudenciális felügyelete alá tartoznak, azon tevékenységek vonatkozásában is, amelyeket a letelepedés joga vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján folytatnak az Olasz Köztársaság területén.
(2) Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezés sérelme nélkül, ha az [ISVAP] ( 11 ) megállapítja, hogy a biztosítóintézet nem tartja be a figyelembe veendő olasz törvényi előírásokat, megállapítja a jogsértést, és előírja az érintett vállalkozás számára, hogy tartsa be a hatályos törvényeket.
(3) Ha a szóban forgó vállalkozás továbbra sem tartja be a törvényi előírásokat és végrehajtási szabályokat, az [ISVAP] tájékoztatja erről a székhely szerinti tagállam felügyeleti hatóságát, és a megfelelő intézkedések meghozatalára kéri a jogsértések abbahagyásának biztosítása érdekében.
(4) Ha a székhely szerinti tagállam hatóságának intézkedései nem bizonyulnak megfelelőnek, illetve hiányoznak, ha az elkövetett jogellenesség közérdeket sérthet, illetve sürgős esetben a biztosítottak vagy a biztosítási szolgáltatásra jogosult más személyek érdekeinek védelme érdekében az [ISVAP] – miután értesítette a székhely szerinti tagállam felügyeleti hatóságát – a biztosítóintézettel szemben megfelelő intézkedéseket hozhat, beleértve új szerződéseknek a letelepedés joga vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján történő megkötésének a 167. cikk szerinti joghatást eredményező tilalmát.
(5) Ha a jogsértést elkövető biztosítóintézet fióktelepén keresztül folytatja tevékenységét vagy vagyonnal rendelkezik a Köztársaság területén, az olasz jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően előírt közigazgatási szankciókat kell alkalmazni az említett fiókteleppel szemben, illetve az olasz területen található vagyont végrehajtás útján le kell foglalni.
(6) A letelepedés vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján folytatott tevékenységek gyakorlásával kapcsolatos szankciókat vagy megszorításokat előíró intézkedésekről az érintett vállalkozást értesítik. A biztosítóintézet az [ISVAP]‑pal történő kapcsolattartás során az olasz nyelvet használja.”
II – Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
21.
Az Onix egy bukaresti (Románia) székhelyű, a román jog szerinti biztosító társaság, amely a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján 2012. október 24‑től folytat tevékenységet Olaszországban, különösen a kezességbiztosítás területén, közbeszerzési eljárásokban kötvények kibocsátása útján garanciát nyújt állami szervezetek részére.
22.
Az Autoritatea de supraveghere financiara (a román pénzügyi felügyeleti hatóság) ( 12 ) által az IVASS részére szolgáltatott információk alapján az Onix 2012‑ben kifejtett két hónapos üzleti tevékenysége során 795363 euró összegű biztosítási díjat szedett be, ennek 75%‑át Olaszországban, a fennmaradó részét pedig Romániában.
23.
Az IVASS megkeresése nyomán – amely hatóságtól a kötvényekben kedvezményezettként megjelölt közigazgatási szervek tájékoztatást kértek – az ASF azt az információt közölte, hogy az Onix főrészvényese Simone Lentini olasz állampolgár, aki magánszemélyként 0,01%‑os, az Egady Company társaság egyetlen részvényeseként pedig 99,99%‑os részesedéssel rendelkezik az Onixban. Az ASF azt is közölte, hogy S. Lentini egyben az Onix elnök‑vezérigazgatója is.
24.
Az IVASS a kapott információk alapján úgy ítélte meg, hogy S. Lentini jó hírnevével kapcsolatban aggályok merülnek fel, különösen mivel 2013. július 29‑én a Tribunale di Marsala (marsalai bíróság, Olaszország) az olasz állam sérelmére elkövetett csalás minősített esetének kísérlete miatt elítélte.
25.
Az IVASS 2013. október 4‑i levelében átadta a rendelkezésére álló információkat és iratokat az ASF‑nek, azt kérve tőle, hogy fogadjon el minden megfelelő intézkedést a biztosítottak védelme érdekében, egyben figyelmeztette arra, hogy amennyiben nem avatkozik közbe, ő maga tesz meg minden, az olasz biztosítottak érdekének védelméhez szükséges és hasznos intézkedést.
26.
2013. november 8‑i levelében az ASF felajánlotta együttműködését, bejelentette, hogy a meghozandó intézkedések felmérésére létrehozott egy belső munkacsoportot, és az IVASS együttműködését kérte.
27.
2013. november 19‑i levelében az IVASS megerősítette, hogy készen áll az együttműködésre, ugyanakkor felhívta a figyelmet az ügy sürgősségére, egyben kijelentette: ha az ASF 30 napon belül nem vonja vissza az Onix engedélyét, kénytelen lesz megtiltani, hogy ez a társaság új biztosítási szerződéseket kössön Olaszországban.
28.
2013. december 9‑én találkozóra került sor a két felügyeleti hatóság között, amelynek során az ASF közölte, hogy többek között azért nem áll módjában az Onix engedélyét visszavonni, mert a 2008. július 18‑i iránymutatásokban előírt kritériumokat nem ültették át a nemzeti jogba.
29.
A 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdése, valamint a CAP 193. cikkének (4) bekezdése alapján elfogadott 2013. december 20‑i határozatában az IVASS megtiltotta, hogy az Onix új biztosítási szerződéseket kössön Olaszország területén.
30.
Az Onix ezen határozattal szemben keresetet terjesztett elő a Tribunale amministrativo regionale per il Lazio (a laziói regionális közigazgatási bíróság, Olaszország) előtt, amelyet ez a bíróság 2015. január 14‑i ítéletével elutasított, megállapítva, hogy a jó hírnév hiánya olyan szükséghelyzetet teremt, amely a biztosítottak érdekének védelmét szolgáló intézkedések elfogadását indokolja.
31.
Az Onix az ítélet ellen fellebbezést nyújtott be a Consiglio di Statóhoz (államtanács, Olaszország), elsősorban arra hivatkozva, hogy a fogadó tagállam felügyeleti hatósága a jó hírnévre vonatkozó követelmény sérelmére hivatkozva nem tilthatja meg a székhely szerinti tagállami engedéllyel rendelkező biztosítóintézetnek, hogy területén új szerződéseket kössön.
32.
A kérdést előterjesztő bíróság a fellebbezés elutasítását helyezi kilátásba figyelemmel arra, hogy a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdése felhatalmazza a fogadó tagállam felügyeleti hatóságát, hogy – a főrészvényes bizonyított büntetőjogi előéletére tekintettel – a biztosítottak érdekének védelmében, megelőző jelleggel megtiltsa a biztosítóintézetnek, hogy tevékenységét területén folytassa.
33.
Mivel azonban kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen megoldás mennyiben egyeztethető össze az uniós joggal, különösen az egységes engedély, valamint a jó hírnévre vonatkozó feltétel székhely szerinti tagállam általi ellenőrzésének elvével, a Consiglio di Stato (államtanács) úgy határozott, hogy eljárását felfüggeszti és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést intézi a Bírósághoz: „Ellentétes‑e a[z uniós] joggal, különösen a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdésével, a 2000/C 43/03. sz. bizottsági értelmező közlemény 5. pontjával, valamint a […] a székhely szerinti állam általi felügyelet […] elvével azon (a [CAP] 193. cikkének (4) bekezdésére vonatkozó, a jelen bíróság által elfogadott) értelmezés, amely szerint a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján biztosítási tevékenységet folytató gazdasági szereplő tevékenységének helye szerinti állam felügyeleti hatósága szükséghelyzetben, valamint a biztosítottak és a biztosítási szolgáltatásra jogosultak érdekeinek védelme érdekében egy, a biztosítási tevékenység folytatására vonatkozó engedély kiadásához szükséges alanyi feltétel, közelebbről a jó hírnév teljesülésének, eredendő vagy időközben bekövetkezett, mérlegelés útján megállapított állítólagos hiányán alapuló tiltó határozatot hozhat, különös tekintettel azon tilalomra, amely szerint nem köthető új szerződés a fogadó állam területén?”
III – Értékelés
34.
A kérdést előterjesztő bíróság kérdésének megválaszolásához abból az előfeltevésből kell kiindulni, amelyre a Bizottság egyébiránt írásbeli észrevételeiben felhívja a figyelmet, miszerint a 92/49 irányelv biztosítja a biztosítóintézetek pénzügyi felügyelete tekintetében az egységes engedély és az adott biztosítóintézet székhelye szerinti tagállam kizárólagos hatáskörének elvét. Az (1) preambulumbekezdés értelmében ezen irányelv célja, hogy a belső piacot az életbiztosítás kivételével a közvetlen biztosítás területén teljessé tegye mind a letelepedés joga, mind a szolgáltatásnyújtás szabadsága szempontjából annak érdekében, hogy könnyebbé váljon az Európai Unió területén székhellyel rendelkező biztosítóintézetek számára az Európai Unión belül felmerülő kockázatok fedezése.
35.
Egyebek mellett az tűnik ki a 92/49 irányelv (5) preambulumbekezdéséből, hogy a fenti célok elérése érdekében az uniós jogalkotó által elfogadott megközelítés „olyan harmonizáció végrehajtásában áll, amely alapvető, szükséges és elégséges a tevékenységi engedélyek és a körültekintő ellenőrző rendszerek kölcsönös elismerésének eléréséhez, ezáltal lehetővé téve a Közösség egészében érvényes egységes engedély kiadását és a székhely szerinti tagállam által gyakorolt felügyelet elvének alkalmazását”.
36.
A székhely szerinti tagállam a 73/239 irányelv módosított 6. és 13. cikke értelmében szintén kizárólagos hatáskörrel rendelkezik az előzetes hatósági engedély kiadásához szükséges feltételek együttes teljesülésének ellenőrzésére és pénzügyi felügyeletére. Ahogy ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése kifejezetten rögzíti, ez a székhely szerinti tagállam által kiadott engedély a biztosítási tevékenységnek az Unió teljes területén való folytatására jogosít fel.
37.
Mivel az engedélyre irányadó feltételeket harmonizálták, a szolgáltatásnyújtás szabadsága nem korlátozható a többi tagállam által a biztosítási tevékenység területükön történő végzésének feltételéül szabott további követelmények előírásával, akár a letelepedés, akár a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján. Ugyanígy azt is meg kell állapítani, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága nem is valósulhatna meg teljes mértékben, ha egy előzetes hatósági engedéllyel rendelkező biztosítóintézettől a többi tagállam megtagadhatná az uniós jogi rendelkezések biztosította előnyöket, azáltal hogy helyzetét az uniós jogalkotó által rögzített feltételekhez képest eltérően ítéli meg.
38.
Az egységes engedély elvével tehát vitathatatlanul ellentétes az engedély kiadásához előírt harmonizált feltételek fogadó tagállam általi felülvizsgálata; amely engedélyt – amennyiben a biztosítóintézet már nem felel meg ezeknek a feltételeknek – kizárólag a székhely szerinti tagállam vonhatja vissza.
39.
Az engedélyezés feltételeit a 73/239 irányelv 8. cikke sorolja fel, amely az engedély kiadásához kifejezetten előírja, hogy a kérelmező vállalkozás az irányelvben rögzített társasági formák egyikét vegye fel, ( 13 ) tevékenységi körét a biztosítási üzletágra, valamint az ahhoz közvetlenül kapcsolódó tevékenységekre korlátozza, minden egyéb kereskedelmi üzleti tevékenység kizárásával, ( 14 ) és olyan üzleti tervet nyújtson be, amelyben feltünteti az általa fedezendő kockázatok természetét, valamint a biztosítási díjak és kárigények becsült értékét.
40.
A jelen ügyhöz szorosabban kapcsolódva rá kell mutatni, hogy a 73/239 irányelv 8. cikke (1) bekezdésének e) pontja azt írja elő, hogy a biztosítóintézeteket hatékonyan és „ténylegesen jó hírnévvel és megfelelő szakmai képzettséggel vagy tapasztalattal rendelkező személyek irányítsák”, míg a 92/49 irányelv 8. és 15b. cikke a részvényesek és tagok „minőségére” vonatkozó feltételeket rögzíti, amelyek körébe a prudens és megbízható irányítás követelménye is beletartozik; a másodikként hivatkozott cikk nevesíti, hogy új részesedést szerző személy esetében is érvényesülnie kell a „jó hírnév” kritériumának.
41.
E két irányelv tehát az engedély kiadását és megtartását kifejezetten a „jó hírnév” követelményének a vezető tisztségviselőik és részvényesek általi teljesítéséhez köti.
42.
Ennek két következménye van.
43.
Először is, anélkül, hogy dönteni kellene a 2008. július 18‑i iránymutatások pontos hatályáról, ki kell emelni, hogy ezen értelmező jellegű iránymutatások elfogadása nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy ezen értelmezést megelőzően a jó hírnévvel kapcsolatos feltételeket rögzítő rendelkezések ne bírtak volna a tagállamok számára semmiféle kötelező erővel. Így tehát a román felügyeleti hatóságok tévesen feltételezték, hogy az iránymutatások átültetésének hiányára hivatkozva legitimálhatják azon döntésüket, hogy a főrészvényes által elkövetett bűncselekmények ellenére megtagadták az Onix engedélyének visszavonását.
44.
Másodszor, amennyiben a „jó hírnév” és egyébiránt a „tisztességesség” meglehetősen tág fogalma hagy is bizonyos mérlegelési mozgásteret a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságainak, ezek semmiképp nem értelmezhetőek akként, mint amelyek feljogosítanák a fogadó tagállam felügyeleti hatóságait arra, hogy e két kritériumot saját hatáskörben, a székhely szerinti tagállam hatóságaival párhuzamosan értékeljék. Ha van is mérlegelési mozgástér, az kizárólag a székhely szerinti tagállamot illeti, amelyre vonatkozóan nem érvényesíthető a fogadó tagállam párhuzamos joghatósága. Másként fogalmazva, a tisztességesség vagy a jó hírnév „egységesített” fogalma pontos körülhatároltságának hiánya sem igazolhatja a fogadó tagállam felügyeleti hatóságainak a székhely szerinti tagállam hatóságai számára fenntartott hatáskörökbe való beavatkozását.
45.
Úgy vélem tehát, hogy a jó hírnév feltétele nem kivétel a Bizottság értelmező közleményében említett azon szabály alól, amely szerint a harmonizált engedélyezési feltételek tiszteletben tartása kizárólag az egységes engedély kiadásáért felelős székhely szerinti tagállam feladata.
46.
Ily módon teljes mértékben osztom azt a következtetést, amelyet ebből ez az intézmény levont, azaz, hogy a fogadó tagállam hatósága főszabály szerint nincs felhatalmazva arra, hogy a székhely szerinti tagállam hatóságának hallgatását a kizárólag a biztosítóintézetek egyik engedélyezési feltételének megsértésén alapuló intézkedéssel orvosolja.
47.
Ezért azt javaslom a Bíróságnak, hogy főszabályként állapítsa azt meg, hogy a 73/239 irányelv 8. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, hogy a fogadó tagállam felügyeleti hatósága egy, a szolgáltatásnyújtás szabadságának rendszere alapján a területén működő biztosítóintézettel szemben, kizárólag az engedélyhez szükséges feltételek – mint a részvényesek jó hírnevének követelménye – megsértése alapján az új szerződések kötésének megtiltásához hasonló intézkedéseket hozzon.
48.
Mielőtt ebből a szabályból azt a hirtelen következtetést vonnánk le, hogy az alapeljárásbeli körülmények között az olasz államnak a kötelezettségszegési eljáráson kívül semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére a biztosítottak és a biztosítást kötő szerződő felek védelmében, van egy vonal, amelyet véleményem szerint nem lenne szabad átlépni.
49.
Az az elemzés ugyanis, amely szerint az egységes engedély és a székhely szerinti tagállami felügyelet elve megfosztja a fogadó tagállamot minden lehetőségtől, hogy felléphessen olyan engedéllyel rendelkező vállalkozással szemben, amely nem tartja tiszteletben a területén irányadó jogszabályokat, a 92/49 irányelv – amelynek fontos rendelkezései a megállapított szabálytalanságok megszüntetése érdekében fenntartják a beavatkozás lehetőségét a fogadó tagállam hatóságai számára – torz értelmezésén alapul.
50.
Elsődlegesen arra kell rávilágítani, hogy ezen irányelv 28. cikke elismeri a fogadó tagállam azon jogkörét, hogy megakadályozza olyan szerződés megkötését, amely „ellentétben áll […] [a] közérdek védelmében hozott jogi rendelkezéseivel”. A közérdek tehát egy olyan elsődleges korlátként szolgál, amely igazolhatja egy engedéllyel rendelkező vállalkozással szemben a szolgáltatásnyújtás szabadságát korlátozó intézkedést. Az uniós jogalkotó ezen megoldása pontosan követi a Bíróság ítélkezési gyakorlatát, amennyiben a „Cassis de Dijon‑ügyként” ismert 1979. február 20‑i Rewe‑Zentral ítéletében ( 15 ) elismerte, hogy közérdeken alapuló kényszerítő indok igazolhatja a szabad mozgás korlátozását.
51.
Másodsorban, a 92/49 irányelv 40. cikke olyan védzáradékot tartalmaz, amely lehetővé teszi a fogadó tagállam számára, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amelyek célja, hogy a területén fiókteleppel rendelkező vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján üzleti tevékenységet folytató vállalkozások betartsák a rájuk vonatkozó ottani jogi előírásokat.
52.
Ez a cikk sürgősségtől függően két külön eljárást irányoz elő.
53.
A 92/49 irányelv 40. cikkének (3)–(5) bekezdésében előírt rendes eljárás lehetőséget biztosít a fogadó tagállam számára, hogy egy engedéllyel rendelkező vállalkozás által a területén elkövetett jogsértéseket megakadályozza vagy szankcionálja. E tagállam felügyeleti hatóságának először elő kell írnia az érintett vállalkozás számára, hogy orvosolja a jogellenességet, ezt követően, amennyiben az érintett vállalkozás nem teszi meg a megfelelő lépéseket, tájékoztatnia kell a székhely szerinti tagállam illetékes hatóságait annak érdekében, hogy azok „a lehető leghamarabb meghozzák a megfelelő intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy az érintett vállalkozás megszüntesse a jogellenességet” ( 16 ). Csupán abban az esetben hozhat maga a fogadó tagállam „a szigorúan szükséges mértékre korlátozódó” ( 17 ) – köztük az új biztosítási szerződések kötését tiltó – intézkedéseket „annak érdekében, hogy megakadályozza, vagy szankcionálja a további jogsértéseket”, ( 18 ) ha – a megtett intézkedések ellenére, vagy azért, mert ezek az intézkedések nem bizonyulnak „megfelelőnek” ( 19 ) vagy „hiányoznak” – ( 20 ) a vállalkozás továbbra is megsérti a hatályos jogszabályokat.
54.
A 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdésében előírt sürgősségi eljárás lehetővé teszi az érintett tagállamok számára, hogy szükséghelyzet esetén megfelelő intézkedéseket hozhassanak a területükön történő jogsértések megelőzése érdekében, amelyek magukban foglalják az új biztosítási szerződések kötésének megtiltását is.
55.
A jelen ügyben nem vitatott, hogy Olaszországban az új szerződések kötését a magánbiztosítókról szóló törvény 193. cikke alapján tiltották meg, amely egybeolvasztotta a sürgősségi és a rendes eljárást. Mindazonáltal az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az is kitűnik, hogy a biztosítottak védelme iránti igény teremtette szükséghelyzet indokolta ezt az intézkedést. Ez az oka annak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérdésének fókuszában a 92/49 irányelv 40. cikke (6) bekezdésének értelmezése áll.
56.
A Bírósághoz észrevételeket benyújtó felek e rendelkezést ellentétesen értelmezték.
57.
Míg az Onix álláspontja szerint ez a rendelkezés a fogadó tagállam beavatkozási jogkörét az e tagállamban a biztosítási szerződések megkötésére és teljesítésére alkalmazandó „működési szabályozás” alá tartozó, a közérdek védelmét szolgáló rendelkezések megsértésére korlátozza, addig az olasz kormány úgy véli, hogy ez a jogkör arra az egyetlen körülményre is alapítható, hogy az egyik részvényes már nem felel meg a jó hírnévvel kapcsolatos feltételnek, amennyiben bebizonyosodott, hogy a biztosítottak általános érdeke nem védhető meg megfelelően a székhely szerinti tagállamban. Az olasz kormány hozzáfűzi, különösen a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdésében előírt sürgősségi eljárással kapcsolatban, hogy a „jogsértések megelőzésének” fogalma igen tág, így minden olyan körülmény beletartozik, amelyből a biztosítottak érdekeit vagy a biztosítási piac egészének szabályszerű működését és hatékonyságát fenyegető tényleges veszély származhat. A Bizottság a maga részéről kifejti, hogy a sürgősségi eljárás megindítása érdekében a fogadó tagállam hatósága nem szorítkozhat csupán az engedély egyik feltétele nemteljesülésének bizonyítására, azt is igazolnia kell, hogy közbelépését a jogsértések elkövetésének megakadályozása tette szükségessé. Ugyanakkor elismeri, hogy e hatóság feladata annak meghatározása, hogy az alapügybelihez hasonló körülmények között fennállt‑e annak kockázata, hogy a nemzeti területen jogsértéseket követnek el, valamint hogy – azok megakadályozása érdekében – az új szerződések megkötésének megtiltása feltétlenül szükséges volt‑e, e célból pedig figyelembe lehet venni a vállalkozás működtetéséért felelős személyek konkrét helyzetét, valamint azt, hogy nem tartották tiszteletben a tisztességesség követelményét.
58.
Véleményem szerint a székhely szerinti és a fogadó tagállam közötti hatáskörelosztásra irányadó uniós jogi rendelkezések hatékony érvényesülésének megőrzése – ahogy azt a Bizottság helytállóan adja elő – azt követeli meg, hogy a fogadó tagállam hatóságai ne élhessenek a védzáradékon alapuló eljárás eszközével pusztán arra a körülményre alapozva, hogy a letelepedés vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján tevékenységét gyakorló biztosítóintézet nem, vagy már nem teljesíti az engedélyhez szükséges feltételeket. Annak elismerése ugyanis, hogy az engedély feltételeinek megsértése önmagában igazolhatja a fogadó tagállam saját hatáskörben történő eljárását, a 92/49 irányelv 40. cikkében írt kivételt főszabállyá alakítaná, valamint a fogadó tagállam kiegészítő jellegű, kizárólag a származási tagállam hatóságai beavatkozásának hiányában gyakorolható joghatóságát párhuzamos joghatósággá változtatná.
59.
Ezzel szemben, véleményem szerint az egységes engedély és a székhely szerinti tagállam felügyeletének elve alapján nem kell úgy tekinteni, hogy a fogadó tagállam felügyeleti hatóságai csak a tagállamok hatáskörében maradó jogsértések esetén járhatnak el a 92/49 irányelv 40. cikke alapján.
60.
Több ellenvetés is felmerül ezzel az értelmezéssel szemben.
61.
Először is, úgy tűnik számomra, hogy ez a megközelítés a 92/49 irányelv 40. cikkének eltúlzottan megszorító értelmezésén alapul, amely rendelkezés ugyan meghatároz egy szigorúan értelmezendő kivételt a székhely szerinti tagállam felügyeletének szabálya alól, amelynek megfogalmazása ugyanakkor általános és nem határolja el az egyes megelőzendő jogsértéseket eredetük szerint.
62.
Másodszor, a 92/49 irányelv előkészítő anyagai is alátámasztják azt az elemzést, amely szerint a 92/49 irányelv 40. cikkét éppen azért dolgozták ki, hogy ne csak eljárási rendelkezés szerepét töltse be, hanem a székhely szerinti tagállami felügyelet elve alól kivételt biztosítva, bizonyos feltételek fennállása esetén hatáskörrel ruházza fel a fogadó tagállamot. Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosításra vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról, valamint a 73/239 irányelv és a 88/357 irányelv módosításáról szóló harmadik tanácsi irányelvre irányuló javaslat [COM(90)348 végleges] ( 21 ) indokolása szerint ugyanis, noha az a jogi szabályozás, amelyet a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján folytatott tevékenysége során a rá vonatkozó szabályokat megsértő biztosítóintézetekkel szembeni intézkedések és szankciók elfogadása érdekében vezettek be, „az egyes intézkedések és szankciók elfogadására vonatkozó általános hatáskör székhely szerinti tagállamra történő átruházásának, valamint az érintett tagállamok közötti együttműködésnek az elvén alapul” ( 22 ), a fogadó tagállamot „mindazonáltal ( 23 ) ez nem gátolja abban, hogy a területén működő vállalkozásra vonatkozóan közvetlenül ( 24 ) intézkedéseket fogadjon el annak érdekében, hogy a vállalkozás által a rá vonatkozó rendelkezések tekintetében a területén elkövetett jogsértéseket megakadályozza vagy szankcionálja” ( 25 ). Kifejti továbbá, hogy „ugyanez érvényes, ha a székhely szerinti tagállam által hozott intézkedések elégtelennek bizonyulnak vagy hiányoznak.” ( 26 ). A védzáradék mechanizmusa tehát szándékoltan biztosít eltérést a székhely szerinti tagállamra történő „általános hatáskör‑átruházás” elvétől, lehetővé téve a fogadó tagállam számára, hogy a területén elkövetett jogsértések megakadályozása vagy szankcionálása céljából intézkedéseket fogadjon el. E mechanizmus bevezetése tehát nem tisztán eljárási célt szolgál. A tevékenységüket a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján gyakorló valamely vállalkozás által elkövetett jogsértések megakadályozása és szankcionálása tekintetében bizonyos mértékű hatáskört biztosít a fogadó tagállam számára, távolról sem szorítkozik arra, hogy az egyes tagállamok hatásköreit tiszteletben tartva, cselekvésüket összehangolja.
63.
Végezetül arról, hogy a székhely szerinti ország általi felügyelet elve nem abszolút jellegű elv, és mivel „nem a Szerződésben meghatározott elvről van szó” ( 27 ), az uniós jogalkotó attól eltérhet ( 28 ). Ez a 92/49 irányelvben megállapított elv egyébiránt korlátozott hatállyal rendelkezik, mivel „kizárólag a biztosítóintézetek pénzügyi felügyeletére terjed ki” ( 29 ), és „nem zárja ki” a fogadó tagállam hatóságai általi „ellenőrzéseket” ( 30 ).
64.
Harmadszor, véleményem szerint fontos kiemelni, hogy a biztosítóintézeteknek felróható jogsértések tekintetében pontosan nem választható szét, hogy mely rendelkezések tartoznak a székhely szerinti, és melyek a fogadó állam hatáskörébe, lévén, hogy a harmonizált rendelkezések megszegése egyben nem harmonizált nemzeti jogszabályba ütköző jogsértést is megvalósíthat, de legalábbis magában rejti az ilyen jogsértés kockázatát.
65.
Ebből a szempontból jelentős különbség figyelhető meg a 92/49 irányelv 40. cikke (3) és (6) bekezdésének szövege között. Míg az első a rendes eljárás megindítását annak megállapításához köti, hogy az adott tagállam területén fiókteleppel rendelkező vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján ott üzleti tevékenységet folytató vállalkozás „nem tartja be az e tagállamban rá vonatkozó jogi előírásokat”, a második rendelkezés nem tartalmaz a sürgősségi eljárás megindítására vonatkozóan hasonló rendelkezést. A rendes eljárás megindításának feltétele tehát annak megállapítása, hogy „jogellenes helyzet” áll fenn, amely a fogadó tagállam jogszabályainak sérelmét jelenti. Ez az eljárás következésképpen arra irányul, hogy az érintett vállalkozás által már elkövetett jogsértésnek véget vessen és szankcionálja azt.
66.
Ezzel szemben a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdésében előírt sürgősségi eljárás rugalmasabb végrehajtást enged. Erre az eljárásra nem a rendes eljárással kapcsolatos feltételek az irányadók, hiszen a fogadó tagállam általi megindításához elegendő az, ha bizonyított a területén esetlegesen elkövetett „jogsértések megelőzésének” szükségessége. A tagállami biztosítottaknak a jogsértések kockázatával szembeni védelme tehát indokolhatja a fogadó tagállam beavatkozását, természetesen csak akkor, ha e kockázat fennállása megfelelően bizonyított.
67.
A fenti megfontolásokból azt a következtetést vonom le, hogy a 92/49 irányelvben előírt védzáradékot az uniós jogalkotó nem tisztán eljárási rendelkezésnek szánta, amelynek szerepe a letelepedés, illetve a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján tevékenységüket gyakorló biztosítóintézetek felügyeletére vonatkozóan abban merülne ki, hogy a hatáskörmegosztásra vonatkozó szabályok módosítása nélkül rendezze a székhely szerinti és a fogadó tagállam közötti együttműködést. Ez – a székhely szerinti tagállam felügyeletének elve alóli kivételként megfogalmazott – záradék egyben a fogadó tagállam beavatkozási jogköreinek elismerésére is irányul, ez utóbbit anyagi és eljárásjogi szempontból egyaránt szigorú keretek közé szorítva.
68.
Végső soron, bár teljes mértékben egyetértek a Bizottság azon elemzésével, amely szerint a fogadó tagállam hatósága főszabály szerint nincs felhatalmazva arra, hogy a székhely szerinti tagállam hatóságának hallgatását a biztosítóintézetek egyik engedélyezési feltételének megsértésén alapuló intézkedéssel orvosolja, úgy gondolom, hogy olyan esetben, amint amely az alapeljárás tárgyát is képezi, a 40. cikk (6) bekezdése új szerződések megkötését tiltó rendelkezés alapjául is szolgálhat, amennyiben ez az intézkedés valójában nem az engedélyhez megkívánt valamely feltétel megsértésén alapul, hanem a biztosítottakat és a garanciaszerződések kedvezményezettjeit fenyegető jogsértés kockázatán.
69.
Márpedig éppen ez áll fenn az alapeljárásban, amely egy olyan helyzetre vonatkozik, amelyben sajátos körülmények bizonyítják az olasz felügyeleti hatóságok által hivatkozott jogsértések kockázatának nyilvánvaló jellegét, valamint azt, hogy az olasz biztosítási piac védelmének érdekében sürgősen intézkedéseket kell hozni az Onixszal szemben.
70.
E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az IVASS az új biztosítási szerződések Olaszországban való megkötését tiltó határozatát a következő megállapításokra alapozta:
—
először is, S. Lentinit, aki úgy is, mint természetes személy részvényes, és úgy is, mint az Egady Company társaság egyedüli részvényese, ellenőrzést gyakorol az Onix tőkéje felett, 2013. július 29‑én elítélték az olasz állam sérelmére közpénzek megszerzése érdekében elkövetett, csalás minősített esetének kísérlete miatt.
—
Ezt követően, S. Lentini a G. C. C. Garanzie Crediti e Cauzioni SpA társaság egyedüli vezető tisztségviselője volt, amely társaságot a Banca d’Italia (olasz nemzeti bank) 2007. augusztus 28‑i határozata és a gazdasági minisztérium 2008. június 10‑i határozata következtében kezelési szabálytalanságok, valamint a szavatoló tőkével kapcsolatos minimumkövetelmények nemteljesítése miatt törölték a pénzügyi közvetítők listájáról, és ugyanezen okoknál fogva S. Lentinire 80000 euró összegű közigazgatási bírságot szabtak ki.
—
Végül pedig a Garanzie Crediti e Cauzioni Srl – korábban Garanzie Crediti e Cauzioni SpA – társaság vagyonát két alkalommal zárolták az Agenzia delle Entrate (adóhatóság) határozata alapján, vállalt pénzügyi garancia nemteljesítése miatt.
71.
E három előzményre tekintettel, véleményem szerint az IVASS felismerte, hogy egy jogi személy, az Onix közbeiktatása útján olyan jogsértések megismétlésének különösen súlyos kockázata merült fel, amelyek miatt S. Lentinivel szemben személyesen, illetve az ellenőrzése alatt álló cégekkel kapcsolatban korábban büntetőjogi szankciókat állapítottak meg. Márpedig már maguk ezek a múltbeli jogsértések felvetik annak a kockázatát, hogy az Onix nem lesz képes teljesíteni kezességvállalásait, ezáltal súlyos kárt okozva a társaságnál kötött biztosítási szerződéseket finanszírozó vállalkozásoknak és azoknak a közjogi jogalanyoknak, amelyek e szerződések kedvezményezettjei. Az alapeljárás tárgyát képező ügy sajátos körülményeire tekintettel a 40. cikk (6) bekezdésében szabályozott eljárást indokoló jogsértések kockázata – véleményem szerint – egyértelműen bizonyított, függetlenül attól, hogy az engedély kiadásához szükséges, a jó hírnévvel kapcsolatos feltétel sérelme megállapítható‑e, vagy sem.
72.
Mindemellett úgy vélem, hogy az IVASS igazolta, hogy szükséghelyzet áll fenn, amely egyrészt a román felügyeleti hatóságok együttműködésének hiányából és gondatlanságából, másrészt pedig abból a körülményből fakadt, hogy az Onix tevékenysége elsősorban olasz területre irányult, mivel – annak ellenére, hogy tevékenységét csupán 2012. október 24‑től folytathatta Olaszországban – biztosítási díjainak 75%‑át e tagállam területén gyűjtötte a 2012‑es évből fennmaradó két hónap leforgása alatt; valamint az is erre mutatott, hogy az Onix által kibocsátott biztosítási kötvényekben kedvezményezettként megjelölt közigazgatási szervek részéről aggodalmuknak hangot adó, tájékoztatás iránti kérelmek érkeztek.
73.
Ebben teljes mértékben osztom az Európai Biztosítás‑ és Foglalkoztatóinyugdíj‑hatóság (AEAPP) ( 31 ) elnökének véleményét, aki az Onix által az IVASS‑szal szemben 2014. február 5‑én benyújtott panasz megalapozottságával kapcsolatos döntésében úgy határozott, ( 32 ) hogy nem indít vizsgálatot, megállapítva többek között, hogy a fogadó tagállami hatóságnak szükséghelyzet esetén megfelelő intézkedések meghozatalára irányuló, a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdésében előírt jogköre akkor gyakorolható, ha más módon, nevezetesen a felügyeleti hatóságok közötti együttműködés útján nem oszlathatóak el a fent említett tagállami hatóság aggályai.
74.
Végeredményben úgy vélem, hogy a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdésében előírt sürgősségi eljárás feltételei teljesülnek a jelen ügyben, amennyiben az IVASS nem csupán a jó hírnév feltételének sérelmét állapította meg az Onix‑szel kapcsolatban, hanem olyan szükséghelyzet fennállását is, amely a jogsértések megelőzését szolgáló intézkedések elfogadását igényli.
75.
Számomra a joggal való visszaélés szankcionálására vonatkozó jelentős ítélkezési gyakorlattal egybehangzónak tűnik az az elemzés, amely szerint a fogadó tagállam beavatkozása legitim és indokolt az alapeljárásban adott körülmények között.
76.
Az 1974. december 3‑i van van Binsbergen‑ítélet ( 33 ) óta ismert a Bíróság ítélkezési gyakorlatában, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatos bizonyos korlátozások jogszerűsége a joggal való visszaélésre hivatkozva igazolható. Ebben az ítéletben a Bíróság megállapította, hogy „nem tagadható meg egy tagállamtól az a jog, hogy olyan rendelkezéseket hozzon, amelyek célja annak megakadályozása, hogy egy, a tevékenységét teljesen, vagy főként a területén folytató szolgáltató a [szolgáltatásnyújtás] szabadságát arra használja, hogy kivonja magát azon szakmai követelmények alól, amelyek vonatkoznának rá, ha ebben a tagállamban lenne a székhelye […]” ( 34 ).
77.
A Bíróság a későbbiekben megállapította, hogy „egy tagállamnak jogában áll olyan intézkedéseket hozni, melyek célja annak megakadályozása, hogy néhány állampolgára a Szerződésben biztosított könnyítésekkel visszaélve megpróbálja a nemzeti jogszabályok alkalmazása alól kivonni magát” ( 35 ), és hogy „a jogalanyok az uniós jogi rendelkezésekből csalárd módon vagy visszaélésszerűen előnyt szerezzenek” ( 36 ). Megállapította, hogy ilyen körülmények között a nemzeti bíróságok – objektív bizonyítékok alapján – figyelembe vehetik az érintett személyek visszaélésszerű vagy csalárd magatartását annak érdekében, hogy adott esetben megtagadják tőlük az általuk hivatkozott uniós jogi rendelkezések által biztosított kedvezményeket, azzal, hogy az ilyen magatartás értékelése során tekintettel kell lenniük a szóban forgó rendelkezések által elérni kívánt célokra. ( 37 )
78.
Bár ez az ítélkezési gyakorlat nem hatalmazza fel az egyes tagállamokat annak általános kizárására, hogy bizonyos szolgáltatásokat más tagállami székhelyű piaci szereplők nyújtsanak, hiszen ez a szolgáltatásnyújtás szabadságának megszűnéséhez vezetne, ( 38 ) azt azonban megengedi, hogy „eseti alapon” ( 39 ) konkrét tiltó intézkedéseket fogadjanak el.
79.
A Bíróság megköveteli, hogy a joggal való visszaélés esetének megítélése objektív bizonyítékokon alapuljon. Az általában figyelembe vett bizonyítékok egyike a tevékenység irányára alapított kritérium, mivel a letelepedési jog, és nem a szolgáltatásnyújtás szabadsága alá tartozik az a helyzet, amelyben ez a tevékenység teljesen vagy főként a fogadó tagállam területére irányul.
80.
Márpedig az alapügy körülményeiből kitűnnek az olasz jogszabály megkerülésének objektív bizonyítékai. Nem vitatott ugyanis, hogy az Onix, amint a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján engedélyt kapott a működésre, tevékenységeinek 75%‑át olasz területre irányította, miközben olyan személy irányítása és ellenőrzése alatt állt, akit kitiltottak az olasz biztosítási piacról. ( 40 ) Mindezekből kitűnik, hogy S. Lentini azért telepedett le Romániában, hogy egy közbeiktatott jogi személy útján ismét olasz területen folytathassa ugyanazon tevékenységét, amelynek gyakorlásától eltiltották.
81.
Noha a joggal való visszaélés általában olyan helyzetekben valósul meg, amikor egy piaci szereplő egy számára előnyös szabályozási környezetet biztosító tagállamban abból a célból telepedik le, hogy kivonja magát egy másik tagállam kedvezőtlenebb szabályozása alól, az alapügy ennél nyilvánvalóbb és súlyosabb visszaélési helyzetnek felel meg, amelyben egy magánszemély a tevékenységének gyakorlására vonatkozó tilalom alól a szolgáltatásnyújtás szabadságával visszaélve kísérel meg kibújni.
82.
Ha osztom is a Bizottságnak a tárgyaláson ékesszólóan kifejtett azon elgondolását, amely szerint a joggal való visszaélés kockázata nem vezethet ahhoz, hogy „a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük” vagyis félredobjuk a székhely szerinti tagállam felügyeletének elvét, az is meggyőződésem, hogy – szintén metaforával élve – „koszos vízben nem fürdetünk gyereket”. Annak elfogadása, hogy az egységes engedély és a székhely szerinti tagállam felügyeletének elve zavaros vizekre, akár a joggal való visszaélés különösen szennyezett vizére sodorhat, nemhogy ezen elvek fenntartását nem szolgálja, hanem egyenesen kiüresedésükhöz vezet.
83.
Véleményem szerint a jelen ügyben az Unió jogrendjének hitelessége forog kockán. Egy adott nemzeti piachoz való hozzáférés megtiltásáról szóló – különösen büntetőjogi előzményekre alapított – határozat megkerülésének eszközeként a szolgáltatásnyújtás szabadságát alkalmazó joggal való visszaélés büntetlenül hagyása súlyos érvet ad mindazok kezébe, akik erőteljes kétségeket fogalmaznak meg a székhely szerinti tagállami elvvel szemben, amely ugyanakkor a belső piac építésének alapköve. Ez az elv jobbat érdemel a dogmatikus megközelítésnél, amely veszélyesen abszolúttá, és a törékenységig merevvé teszi azt, amely törékenység végül az egész épületet veszélybe sodorja.
84.
Végezetül, az uniós jogalkotó által biztosítani kívánt védzáradék – az alapügy körülményei közötti – alkalmazhatóságának elismerése sem több, sem kevesebb, mint „réaliser cet assouplissement bienfaisant, cette compression sociale en dehors de laquelle le droit deviendrait odieux, puisqu’il pourrait servir indifféremment à consacrer la justice ou l’injustice, au gré des scrupules ou des appétits de chacun [szerencsés enyhítés, e társadalmi nyomás nélkül a jog egy szörnyeteggé válna, bárki kénye‑kedve szerint, megkülönböztetés nélkül szolgálva igazságosságot vagy igazságtalanságot]”. ( 41 ) Annak elutasítása pedig, hogy csalók egyre növekvő farkasétvágyának essen áldozatául a szolgáltatásnyújtás szabadsága, akik, miután egyik tagállamból kitiltják őket, másikba próbálnak menekülni, nem jelenti a belső piaci vívmányok megkérdőjelezését.
85.
Ezen indokokra tekintettel azt a választ javasolom a Bíróságnak, hogy a 73/239 irányelv 8. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, hogy a fogadó tagállam felügyeleti hatósága egy, a szolgáltatásnyújtás szabadságának rendszere alapján a területén működő biztosítóintézettel szemben, kizárólag az engedélyhez szükséges feltételek – mint a részvényesek jó hírnevének követelménye – megsértése alapján az új szerződések kötésének megtiltásához hasonló intézkedéseket hozzon.
86.
Ezzel szemben az alapügybelihez hasonló körülmények között, amennyiben egyrészről a székhely szerinti tagállami engedéllyel rendelkező biztosítóintézet főrészvényese olyan természetes személy, akit – tekintettel arra, hogy többek között csalás kísérlete miatt megállapították büntetőjogi felelősségét – kitiltottak a fogadó tagállam biztosítási piacáról, és amennyiben másrészről a szóban forgó vállalkozás elsősorban e tagállam területén fejti ki tevékenységét, az említett rendelkezésekkel nem ellentétes az, ha az említett tagállam felügyeleti hatóságai – a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdése alapján és a székhely szerinti tagállam engedély visszavonása érdekében eredménytelenül megkeresett felügyeleti hatóságainak tétlenségéből eredő szükséghelyzetre figyelemmel – az érintett vállalkozás szolgáltatásnyújtási szabadságát a területén korlátozó olyan intézkedéseket fogadtak el, mint az új szerződések további megkötésének tilalma, abból a célból, hogy megelőzzék a piachoz való hozzáférés megtiltásának jogi személy közbeiktatása útján történő kijátszását és ezzel összefüggésben annak kockázatát, hogy megismétlődnek azok a jogsértések, amelyek miatt a főrészvényessel szemben szankciókat alkalmaztak.
87.
Még ha a kérdést előterjesztő bíróság nem is teszi fel a Bíróságnak azt a kérdést, hogy a 92/49 irányelv 40. cikkének (6) bekezdése alapján a fogadó tagállam felügyeleti hatósága milyen eljárási szabályok mellett hozhat intézkedéseket, annak a kérdést előterjesztő bíróság általi megállapítása alapján, hogy az új szerződések megkötését tiltó intézkedést az Onix‑szal szemben az Onix előzetes meghallgatása nélkül hozták, pontosítanom kell, hogy – meglátásom szerint – a meghallgatáshoz való jogot bármely eljárásban alkalmazni kell, még akkor is, ha az e rendelkezésben előírt sürgősségi eljáráshoz folyamodnak. A meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartását ugyanis alkalmazni kell akkor, ha a hatóság olyan jogi aktust kíván hozni valamely személlyel szemben, amely őt hátrányosan érinti, ( 42 ) és azt akkor is alkalmazni kell, amikor az alkalmazandó szabályzat nem ír elő kifejezetten ilyen eljárási alakszerűséget. ( 43 )
IV – Végkövetkeztetések
88.
Az eddigi megfontolások alapján azt javasoljuk, hogy a Bíróság a Consiglio di Stato (államtanács, Olaszország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést az alábbiak szerint válaszolja meg:
Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosítási tevékenység megkezdésére és gyakorlására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról szóló, 1973. július 24‑i 73/239/EGK első tanácsi irányelv 8. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, hogy a fogadó tagállam felügyeleti hatósága egy, a szolgáltatásnyújtás szabadságának rendszere alapján a területén működő biztosítóintézettel szemben, kizárólag az engedélyhez szükséges feltételek – mint a részvényesek jó hírnevének követelménye – megsértése alapján az új szerződések kötésének megtiltásához hasonló intézkedéseket hozzon.
Ezzel szemben az alapügybelihez hasonló körülmények között, amennyiben egyrészről a székhely szerinti tagállami engedéllyel rendelkező biztosítóintézet főrészvényese olyan természetes személy, akit – tekintettel arra, hogy többek között csalás kísérlete miatt megállapították büntetőjogi felelősségét – kitiltottak a fogadó tagállam biztosítási piacáról, és amennyiben másrészről a szóban forgó vállalkozás elsősorban e tagállam területén fejti ki tevékenységét, az említett rendelkezésekkel nem ellentétes az, ha az említett tagállam felügyeleti hatóságai – az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosításra vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 73/239/EGK irányelv, valamint a 88/357/EGK irányelv módosításáról (harmadik nem életbiztosítási irányelv) szóló, 1992. június 18‑i 92/49/EGK tanácsi irányelv 40. cikkének (6) bekezdése alapján és a székhely szerinti tagállam engedély visszavonása érdekében eredménytelenül megkeresett felügyeleti hatóságainak tétlenségéből eredő szükséghelyzetre figyelemmel – az érintett vállalkozás szolgáltatásnyújtási szabadságát a területén korlátozó olyan intézkedéseket fogadtak el, mint az új szerződések további megkötésének tilalma, abból a célból, hogy megelőzzék a piachoz való hozzáférés megtiltásának jogi személy közbeiktatása útján történő kijátszását és ezzel összefüggésben annak kockázatát, hogy megismétlődnek azok a jogsértések, amelyek miatt a főrészvényessel szemben szankciókat alkalmaztak.
( 1 ) Eredeti nyelv: francia.
( 2 ) HL 1992. L 228., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 346. o.
( 3 ) A továbbiakban: Onix.
( 4 ) IVASS
( 5 ) Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosítási tevékenység megkezdésére és gyakorlására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról szóló, 1973. július 24‑i első tanácsi irányelv (HL 1973. L 228., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 14. o.).
( 6 ) A 92/49/EGK tanácsi irányelvnek és a 2002/83/EK, a 2004/39/EK, a 2005/68/EK és a 2006/48/EK irányelvnek a pénzügyi szektorbeli részesedésszerzések és részesedésnövelések prudenciális értékelésének eljárási szabályai és az értékelés kritériumai tekintetében történő módosításáról szóló, 2007. szeptember 5‑i 2007/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2007. L 247., 1. o.)
( 7 ) HL 2009. L 335., 1. o.
( 8 ) HL 2000. C 43., 5. o.
( 9 ) CEBS/2008/214, CEIOPS‑3L3‑19/08, CESR/08‑543b. A továbbiakban: a 2008. július 18‑i iránymutatások.
( 10 ) A GURI 2005. október 13‑i 239. számának rendes melléklete.
( 11 ) Istituto per la vigilanza sulle assicurazioni private e di interesse collettivo, jelenleg IVASS.
( 12 ) A továbbiakban: ASF.
( 13 ) A 73/239 irányelv 8. cikke (1) bekezdésének a) pontja.
( 14 ) A 73/239 irányelv 8. cikke (1) bekezdésének b) pontja.
( 15 ) 120/78, EU:C:1979:42.
( 16 ) A 92/49 irányelv 40. cikkének (4) bekezdése.
( 17 ) A 92/49 irányelv 40. cikkének (5) bekezdése.
( 18 ) A 92/49 irányelv 40. cikkének (5) bekezdése.
( 19 ) A 92/49 irányelv 40. cikkének (5) bekezdése.
( 20 ) A 92/49 irányelv 40. cikkének (5) bekezdése.
( 21 ) HL 1990. C 244., 28. o.
( 22 ) A bizottsági javaslat 35. cikke (2) bekezdésének első mondata.
( 23 ) Kiemelés tőlem.
( 24 ) Kiemelés tőlem.
( 25 ) A bizottsági javaslat 35. cikke (2) bekezdésének második mondata.
( 26 ) A bizottsági javaslat 35. cikke (2) bekezdésének harmadik mondata.
( 27 ) 1997. május 13‑iNémetország kontra Parlament és Tanács ítélet (C‑233/94, EU:C:1997:231, 64. pont).
( 28 ) 1997. május 13‑iNémetország kontra Parlament és Tanács ítélet (C‑233/94, EU:C:1997:231, 64. pont).
( 29 ) 2009. április 28‑iBizottság kontra Olaszország ítélet (C‑518/06, EU:C:2009:270, 115. pont).
( 30 ) 2009. április 28‑iBizottság kontra Olaszország ítélet (C‑518/06, EU:C:2009:270, 117. pont).
( 31 ) Az európai felügyeleti hatóság (Európai Biztosítás‑ és Foglalkoztatóinyugdíj‑hatóság) létrehozásáról, valamint a 716/2009/EK határozat módosításáról és a 2009/79/EK bizottsági határozat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2010. november 24‑i 1094/2010 európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2010. L 331., 48. o.) létrehozott EBFH a pénzügyi rendszer közösségi makroprudenciális felügyeletéről és az Európai Rendszerkockázati Testület létrehozásáról szóló 2010. november 24‑i 1092/2010/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2010. L 331., 1. o.) 1. cikkének (2) és (3) bekezdésével összhangban a Pénzügyi Rendszerek Európai Felügyeletének (PFER) részét képezi, amelynek célja az Európai Unió pénzügyi rendszere felügyeletének biztosítása.
( 32 ) Az EBFH elnökének az 1094/2010 rendelet 17. cikke alapján megindítandó eljárásról szóló EBFH‑14‑267. sz. határozata.
( 33 ) 1974. december 3‑ivan Binsbergen ítélet (33/74, EU:C:1974:131).
( 34 ) 1974. december 3‑ivan Binsbergen ítélet (33/74, EU:C:1974:131, 13. pont).
( 35 ) Lásd többek között: 1999. március 9‑iCentros‑ítélet (C‑212/97, EU:C:1999:126, 24. pont).
( 36 ) Lásd többek között: 1996. május 2‑iPaletta‑ítélet (C‑206/94, EU:C:1996:182, 24. pont), amelyben a Bíróság megállapította, hogy egy munkáltató bemutathat olyan bizonyítékokat, amelyek alapján a nemzeti bíróság adott esetben megállapíthatja az abból eredő csalárd magatartás vagy visszaélés fennállását, hogy jóllehet egy munkavállaló munkaképtelenségét külföldön kiállított orvosi igazolással támasztja alá, valójában nem beteg, és 1999. március 9‑iCentros‑ítélet (C‑212/97, EU:C:1999:126, 24. pont).
( 37 ) Lásd többek között: 1996. május 2‑iPaletta‑ítélet (C‑206/94, EU:C:1996:182, 25. pont) és 1999. március 9‑iCentros‑ítélet (C‑212/97, EU:C:1999:126, 25. pont).
( 38 ) Lásd többek között: 1996. szeptember 10‑iBizottság kontra Belgium ítélet (C‑11/95, EU:C:1996:316, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
( 39 ) Lásd többek között: 1999. március 9‑iCentros‑télet (C‑212/97, EU:C:1999:126, 25. pont) és 2011. július 21‑iOguz‑ítélet (C‑186/10, EU:C:2011:509, 25. pont).
( 40 ) Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat kifejezetten megerősíti, hogy a korábban S. Lentinivel szemben kiszabott szankciók következtében fennállt ilyen tilalom (1.2. b) pont).
( 41 ) Josserand, L., De l’esprit des droits et de leur relativité, Théorie dite de l’abus des droits, 2. kiadás, Dalloz, Párizs, 2006.
( 42 ) Lásd többek között: 2014. július 3‑iKamino International Logistics és Datema Hellmann Worldwide Logistics ítélet (C‑129/13 és C‑130/13, EU:C:2014:2041, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
( 43 ) Lásd többek között: 2014. július 3‑iKamino International Logistics és Datema Hellmann Worldwide Logistics ítélet (C‑129/13 és C‑130/13, EU:C:2014:2041, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
Full & Egal Universal Law Academy