MACIEJ SZPUNAR
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2017. március 2. ( 1 )
C‑54/16. sz. ügy
Vinyls Italia SpA, fizetésképtelenségi eljárás alatt
kontra
Mediterranea di Navigazione SpA
(a Tribunale Ordinario di Venezia [velencei rendes bíróság, Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal — Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés — Fizetésképtelenségi eljárások — A valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmények — Az érintett jogcselekmény megtámadásának feltételei — 593/2008/EK rendelet (Róma I) — A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jog megválasztása — Az alkalmazandó jog megválasztása a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételek szerint”
I. Bevezetés
1.
A jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem lehetővé teszi a Bíróság számára, hogy kifejtse arra vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, hogy milyen hatással lehet a fizetésképtelenségi eljárás megindítása a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmények megtámadható jellegére. Az uniós jogban ezt a kérdést a fizetésképtelenségi eljárásról szóló, 2000. május 29‑i 1346/2000/EK rendelet ( 2 ) 13. cikke szabályozza. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem ugyanakkor számos kérdést felvet, a Bíróság újabb ítéletei ( 3 ) ellenére is. Ezenkívül a Bíróság válaszai minden bizonnyal befolyással lesznek az új, a fizetésképtelenségi eljárásról szóló, 2015. május 20‑i 2015/848/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet ( 4 ) jövőbeli végrehajtására is, amelynek 16. cikke azonos feltételekkel szabályozza a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekményekre alkalmazandó jogot.
2.
A Bíróságnak lehetősége lesz arra is, hogy tisztázza azokat a legfőbb kérdéseket, amelyek nemcsak a nemzetközi fizetésképtelenségi eljárások, hanem a nemzetközi magánjog általános kérdései vonatkozásában is jelentőséggel bírnak. Elsősorban, szükséges lesz értelmezni az „olyan helyzetek, amikor különböző országok joga [helyesen: ütköző jogai] között kell választani” fogalmát, amely meghatározza a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma I”) ( 5 ) hatályát. Másodsorban, ezen előzetes döntéshozatalra utalás egyúttal alkalmat ad az alkalmazandó jog megválasztása következményeinek vizsgálatára azokban az esetekben is, amikor [a jog megválasztására] tisztán belső, azaz egynél több állam jogát nem érintő körülmények között kerül sor.
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
3.
Az 1346/2000 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének m) pontja értelmében:
„(2) Az eljárást megindító állam jogszabályai határozzák meg az ilyen eljárások megindításának, lefolytatásának és befejezésének feltételeit. Különösen meg kell határozni:
[…]
m)
valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmények semmisségére, megtámadhatóságára és hatálytalanságára vonatkozó szabályokat.”
4.
E rendelet 13. cikke előírja:
„A 4. cikk (2) bekezdésének m) pontját nem kell alkalmazni, ha az összes hitelező számára hátrányt okozó cselekmény által előnyhöz jutó személy bizonyítja, hogy:
—
az említett cselekmény egy másik tagállam jogszabályainak a hatálya alá tartozik, mint ahol az eljárást megindították, és
—
ezek a jogszabályok a vonatkozó esetben nem tesznek lehetővé semmilyen megtámadást.”
5.
A Róma I rendelet „Tárgyi hatály” című 1. cikkének (1) bekezdése előírja:
„Ezt a rendeletet szerződéses kötelezettségekre kell alkalmazni polgári és kereskedelmi ügyekben olyan helyzetekben, amikor különböző országok joga között kell választani.”
6.
Azonban a Róma I rendeletnek „A jogválasztás szabadsága” című 3. cikkének (1) és (3) bekezdése értelmében:
„(1) A szerződésre a felek által választott jog az irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy annak csak egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg.
[…]
(3) Amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem más országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották, a felek választása nem sértheti a másik állam azon jogszabályi rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni.”
B. Az olasz jog
7.
Az olasz jog érintett rendelkezése, a legge fallimentare (csődtörvény) 67. cikkének (2) bekezdése előírja:
„Amennyiben a felszámoló bizonyítja, hogy a másik fél ismerte az adós fizetésképtelen helyzetét, a lejárt tartozások teljesítéseit, az ellenérték fejében teljesített jogcselekményeket és az egyidejűleg akár harmadik személyek számára a tartozásokra vonatkozóan elsőbbségi kielégítési jogot keletkeztető aktusokat is érvénytelenné kell nyilvánítani, amennyiben azokra a fizetésképtelenné nyilvánítást megelőző hat hónapon belül került sor.”
8.
A codice di procedura civile (olasz polgári perrendtartás) 167. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Az érdemi ellenkérelmében az alperesnek hivatkoznia kell – a felperes által felhozott tényekről állást foglalva – valamennyi védekezési jogalapjára, továbbá meg kell jelölnie az elérhetőségeit, az adóazonosító számát, azokat a bizonyítékokat, amelyekre hivatkozni kíván és az általa benyújtott dokumentumokat, valamint meg kell fogalmaznia a kérelmeit.
Jogvesztés terhe mellett meg kell fogalmaznia esetleges ellenköveteléseit és azokat az eljárási és anyagi jogi kifogásait is, amelyek figyelembevételére nem kerülhet sor hivatalból.”
C. Az Egyesült Királyság joga
9.
Az Angliában és Walesben alkalmazandó Insolvency Act 1986 (1986. évi csődtörvény) 239. cikkének (2) és (3) bekezdése alapján:
„(2) Ha a társaság [a csődtörvény szerint meghatározott] irányadó időpontban valamely személyt kedvező elbánásban részesített, a felszámoló kérelmezheti a bíróságtól a jelen szakaszon alapuló intézkedés meghozatalát.
(3) A követelés tárgyában eljáró bíróság a lenti rendelkezéseknek megfelelően az általa legmegfelelőbbnek tartott intézkedést hozza meg azon helyzet visszaállítása céljából, amely akkor állna fenn, ha a társaság nem biztosította volna az említett kedvező elbánást.”
III. Az alapeljárás
10.
A Vinyls Italia SpA olasz jog szerinti, Velencében (Olaszország) székhellyel rendelkező társaság, amely a vegyipari ágazatban működik.
11.
A vegyi anyagok szállítása érdekében a Vinyls Italia 2008. március 11‑én hajóbérleti szerződést kötött a Ravennában (Olaszország) székhellyel rendelkező Mediterranea di Navigazione SpA (a továbbiakban: Mediterranea) társasággal egy olasz lobogó alatt közlekedő hajó vonatkozásában.
12.
A szerződés alapján a Vinyls Italia 447740,27 euró összegben teljesített két kifizetést a Mediterranea részére, a szerződésben szereplő 2009. február 24‑i határidő lejárta után 17 nappal, illetve a 2009. március 24‑i határidő lejárta után 9 nappal.
13.
A kifizetések teljesítését követően néhány hónappal a Vinyls Italia rendkívüli igazgatási eljárás alá került, amely fizetésképtelenségi eljárássá alakult.
14.
Ezután a Vinyls Italia az olasz csődtörvény 67. cikkének (2) bekezdése alapján fizetésképtelenséggel összefüggő megtámadási keresetet nyújtott be a Mediterranea ellen az utóbbi javára teljesített kifizetések érvénytelennek nyilvánítása érdekében, és kérte a 447740,27 euró összeg kamatokkal együtt történő visszafizetését. A Vinyls Italia arra hivatkozott, hogy a kifizetések teljesítésére egy olyan időszakban került sor, amikor a fizetésképtelensége ismert volt a nyilvánosság számára.
15.
A Mediterranea az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazására hivatkozott azon az alapon, hogy a vitatott kifizetések teljesítésére egy olyan hajóbérleti szerződés teljesítéseként került sor, amelyre a felek választása alapján az angol jog vonatkozik. A szerződésből eredő jogok és kötelezettségek értékelésére alkalmazandó angol jog (a továbbiakban: lex contractus vagy a szerződésre alkalmazandó jog) ( 6 ) értelmében – a Mediterranea állítása alapján – a javára teljesített kifizetéseket nem lehet megtámadni. Ezen állítás bizonyítására a Mediterranea egy angol barrister által kiállított dokumentumot csatolt, amelyben az úgy nyilatkozik, hogy az angol jogot alkalmazva nincs lehetőség teljesített kifizetések megtámadására.
16.
A kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy az olasz jog azon alkalmazandó rendelkezései, amelyek lehetővé tennék a teljesített kifizetések megtámadását, alkalmazhatatlannak bizonyulnának, ha a Mediterranea érvényesen hivatkozik az 1346/2000 rendelet 13. cikkében foglalt eltérést engedő szabályra.
17.
E rendelet 4. cikke (2) bekezdésének m) pontja kimondja, hogy az összes hitelezőnek hátrányt okozó jogügyletek semmisségét, megtámadhatóságát vagy hatálytalanságát a fizetésképtelenségi eljárásra alkalmazandó jog (a továbbiakban: lex fori concursus) szabályozza. Az 1346/2000 rendelet 13. cikke azonban lehetővé teszi a lex fori concursustól való eltérést, amennyiben az érdekelt bizonyítja, hogy a jogügyletre egy másik tagállam joga irányadó, mint ahol az eljárást megindították, és e jog nem teszi lehetővé a jogügylet semmilyen megtámadását.
18.
A Tribunale Ordinario di Venezia (velencei rendes bíróság, Olaszország) jelzi, hogy a Mediterranea az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazására az olasz eljárási jog által az eljárási kifogások előterjesztésére vonatkozóan meghatározott határidő elteltét követően hivatkozott.
19.
A kérdést előterjesztő bíróság egyébiránt arra is rámutat, hogy az angol jog nem zárja ki általánosságban és elméletileg az arra vonatkozó valamennyi lehetőséget, hogy megtámadják a röviddel a fizetésképtelenség megállapítását megelőzően teljesített jogügyleteket. Véleménye szerint a Mediterranea által csatolt dokumentumból következik, hogy az angol jog elismeri azon jogügylet érvénytelenné nyilvánításának lehetőségét, amelyre egy adott hitelező „kedvezményes” elbánásban való részesítése alapján került sor.
20.
A kérdést előterjesztő bíróságnak a Róma I rendelet jelen ügyben való alkalmazhatóságának elve felől is kétségei merültek fel, mivel ezt a rendeletet – annak 1. cikke (1) bekezdése értelmében – „szerződéses kötelezettségekre kell alkalmazni polgári és kereskedelmi ügyekben olyan helyzetekben, amikor különböző országok joga között kell választani”.
21.
A Tribunale Ordinario di Venezia (velencei rendes bíróság) szerint szintén tisztázni szükséges azt a kérdést, hogy milyen hatással jár az alkalmazandó jognak a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében leírt feltételek szerinti megválasztása valamelyik fél azon lehetőségére, hogy érvényesen hivatkozzon az 1346/2000 rendelet 13. cikkére.
IV. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás
22.
E körülmények között a Tribunale Ordinario di Venezia (velencei rendes bíróság) felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdéseket terjesztette előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:
„1.
Az [1346/2000 rendelet] 13. cikkében az összes hitelező számára hátrányt okozó jogügylet által előnyhöz jutó személy számára annak érdekében előírt bizonyítási teher, hogy kifogásolja e jogügyletnek a lex fori concursus rendelkezései alapján való megtámadását, olyan kötelezettséget jelent‑e, hogy a szűk értelemben vett eljárási kifogás az eljáró bíróság eljárási jogában meghatározott határidőn belül terjeszthető elő, a rendelet által előírt mentességi rendelkezésre hivatkozva és az ezen rendelkezésben előírt két feltétel fennállását bizonyítva?
vagy
Akkor kell‑e alkalmazni az [1346/2000 rendelet] 13. cikkét, amikor az érdekelt fél az eljárás folyamán kérte annak alkalmazását, akár az eljáró bíróság eljárási jogában az eljárási kifogásokra meghatározott határidő elteltét követően is, vagy akár hivatalból is, feltéve hogy az érdekelt fél bizonyította, hogy a hátrányt okozó jogügylet valamely másik tagállam lex causae‑jának hatálya alá tartozik, amelynek jogszabálya a konkrét ügyben nem tesz lehetővé semmilyen megtámadást?
2.
Úgy kell‑e értelmezni az [1346/2000 rendelet] 13. cikkében foglalt, a lex causae szabályozására annak megállapítása érdekében történő hivatkozást, hogy »ez [a] jog a vonatkozó esetben nem teszi lehetővé a jogügylet semmilyen megtámadását«, hogy a kötelezettnek azt kell bizonyítania, hogy a konkrét ügyben a lex causae általánosságban és absztrakt módon nem teszi lehetővé a jelen ügyben hátrányt okozónak ítélt jogügylet – szerződésből eredő tartozás megfizetése – semmilyen megtámadását, vagy úgy kell‑e azt értelmezni, hogy a kötelezettnek azt kell bizonyítania, hogy amennyiben a lex causae lehetővé teszi az ilyen jellegű jogügyletek megtámadását, nem állnak fenn konkrétan a lex fori concursus által meghatározott feltételektől eltérő, ahhoz szükséges feltételek, hogy az eljáró bíróság a megtámadásnak a jelen ügyben helyt adjon?
3.
Abban az esetben is alkalmazható‑e az [1346/2000 rendelet] 13. cikkében foglalt, eltérést engedő szabályozás – figyelemmel annak azon céljára, hogy a jóhiszemű felek számára biztosítsa a jogügyletnek a lex causae szerinti stabilitása tekintetében fennálló bizalom védelmét –, amikor mindkét szerződő fél székhelye abban a szerződő államban van, amelynek joga előreláthatólag valamely szerződő fél fizetésképtelensége esetén a lex fori concursus lesz, és a felek egy másik szerződő állam jogának választására irányuló kikötés révén kivonják az e szerződés teljesítésére irányuló jogügyletek érvénytelenné nyilvánítását a lex fori concursusnak a par condicio creditorum elv védelmét szolgáló, eltérést nem engedő rendelkezéseinek hatálya alól az esetlegesen bekövetkező fizetésképtelenség esetén valamennyi hitelezőnek hátrányt okozva?
4.
Úgy kell‑e értelmezni az [593/2008 rendelet] 1. cikkének (1) bekezdését, hogy a rendelet alkalmazásában az »olyan helyzetek[…], amikor különböző országok joga között kell választani«, magukban foglalják az ugyanazon tagállamban székhellyel rendelkező társaságok által e tagállamban kötött olyan hajóbérleti szerződés esetét is, amely egy másik tagállam jogának választására vonatkozó kikötést tartalmaz?
5.
A negyedik kérdésre adott igenlő válasz esetén, az [1346/2000 rendelet] 13. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni az [593/2008 rendelet] 3. cikkének (3) bekezdését, hogy a felek arra irányuló választása, hogy a szerződést »a jogviszonyra vonatkozó [valamennyi] egyéb lényeges tényállási elem[hez]« kapcsolódó tagállamtól eltérő tagállam joga alá vessék, nem érinti az előbbi tagállam jogában foglalt, eltérést nem engedő azon rendelkezések alkalmazását, amelyeket lex fori concursusként a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó, a fizetésképtelenséget megelőzően teljesített jogügyletek megtámadhatósága tekintetében alkalmazni kell, és így e rendelkezések elsőbbséget élveznek az 1346/2000 rendelet 13. cikkében foglalt mentességi rendelkezéssel szemben?”
23.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem 2016. január 29‑én érkezett a Bírósághoz.
24.
Írásbeli észrevételeket nyújtottak be az alapeljárás felei, az olasz és a görög kormány, valamint az Európai Bizottság. A felek, az olasz kormány, valamint a Bizottság egyaránt részt vett a 2016. december 1‑jén tartott tárgyaláson.
V. Elemzés
A. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről
25.
A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdését vagylagosan fogalmazta meg, és az két, egymással alternatív viszonyban álló kérdésből áll.
26.
Az első részében az első kérdés azt sugallja, hogy a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény által előnyhöz jutó személy az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazása érdekében köteles‑e ebben a vonatkozásban kifogást emelni, illetve e rendelkezésre hivatkozni. A kérdés kiindulópontja ugyanakkor az, hogy az említett személy ténylegesen hivatkozik az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazására. Mindenesetre így kell értelmezni véleményem szerint a kérdés folytatásában lévő, „a rendelet által előírt mentességi rendelkezésre hivatkozva” megfogalmazást.
27.
A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény által előnyhöz jutó személy – annak elkerülése érdekében, hogy ez a jogcselekmény megtámadható legyen a lex fori concursus alapján – köteles‑e hivatkozni az 1346/2000 rendelet 13. cikkére a joghatósággal rendelkező bíróság tagállamának eljárási joga által előírt határidőben.
28.
A második alternatíva ugyanakkor önmagában is egy kettős kérdésfeltevést tartalmaz. Elsősorban azt szükséges meghatározni, hogy az érdekelt fél hivatkozhat‑e az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazására a lex fori processualis által előírt határidő–korlátozásoktól függetlenül. Az első alternatíva és a második alternatíva első feltevése tehát egyetlen azonos kérdésre vonatkozik.
29.
A második kérdés e rendelet 13. cikke hivatalból történő alkalmazásának kötelezettségére vonatkozik.
30.
Ha a nemzeti bíróság ténylegesen köteles hivatalból alkalmazni az 1346/2000 rendelet 13. cikkét, nem vetődik fel az érdekelt fél számára az e rendelkezésre – a joghatósággal rendelkező bíróság eljárási joga által előírt határidőben – történő hivatkozás kötelezettségének kérdése. Következésképpen – és szemben a kérdések azon sorrendjével, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelme e részében követni javasol – elsősorban az 1346/2000 rendelet 13. cikke hivatalból történő alkalmazásának kötelezettségével kapcsolatos kérdést kívánom megközelíteni.
31.
Ha megállapítást nyer, hogy az uniós jog nem ír elő ilyen kötelezettséget a nemzeti bíróságok számára, akkor csak azt lesz szükséges vizsgálni, hogy az érdekelt fél köteles‑e az 1346/2000 rendelet 13. cikkére hivatkozni a joghatósággal rendelkező bíróság eljárási joga által előírt határidőben.
32.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés hasznos megválaszolása érdekében szükséges tehát annak meghatározása, hogy az uniós jog előírja‑e a nemzeti bíróságok számára az 1346/2000 rendelet 13. cikke hivatalból történő alkalmazását annak megakadályozása érdekében, hogy a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény a lex fori concursus alapján megtámadható legyen abban az estben, ha az érdekelt fél bizonyította az e rendelkezés által előírt feltételek teljesülését.
33.
Nemleges válasz esetén a következő kérdést lesz szükséges megvizsgálni: a joghatósággal rendelkező bíróság eljárási joga adott esetben előírja‑e, és ha igen, milyen módon, hogy – az 1346/2000 rendelet 13. cikke által előírt feltételek teljesítését bizonyító – érdekelt félnek hivatkoznia kell e rendelkezésre annak érdekében, hogy a jogcselekmény a lex fori concursus alapján megtámadható legyen?
1. Az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti eltérést engedő szabállyal kapcsolatos előzetes megfontolások
34.
Az 1346/2000 rendelet 4. cikke értelmében a fizetésképtelenségi eljárásra és joghatásaira annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén az ilyen eljárást megindítják (lex fori concursus). Ez a jog határozza meg a fizetésképtelenségi eljárás megindítására vonatkozó feltételeket, valamint az eljárás lefolytatásával és befejezésével kapcsolatos szabályokat is. Az 1346/2000 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének m) pontja értelmében e jog határozza meg többek között az összes hitelezőnek hátrányt okozó jogügyletek semmisségére, megtámadhatóságára vagy hatálytalanságára vonatkozó szabályokat.
35.
Az 1346/2000 rendelet 4. cikkében foglalt elvhez azonban – ahogyan azt e rendelet (24) preambulumbekezdése is kimondja – a piaci szereplők jogos elvárásainak védelme és a jogbiztonság követelménye által megkövetelt néhány korlát is társul. Az 1346/2000 rendelet 5–15. cikke ebből a célból az eljárást megindító állam jogának elvétől való eltérést engedő kivételeket ír elő.
36.
Az 1346/2000 rendelet főszabály szerint a lex fori concursus egységességének kedvez, és az „enyhített egyetemesség” elvén alapszik. Másként fogalmazva, a fizetésképtelenségi eljárást érintő valamennyi kérdésre – néhány kivételtől eltekintve – a lex fori concursusnak kell irányadónak lennie.
37.
E kivételek között kiemelt szerepe van az 1346/2000 rendelet 13. cikkének annyiban, amennyiben előírja, hogy meghatározott feltételek mellett az eljárást megindító állam joga nem alkalmazandó a 4. cikk (2) bekezdésének m) pontjában felsorolt kérdésekre, azaz az összes hitelezőnek hátrányt okozó cselekmények semmisségére, megtámadhatóságára vagy hatálytalanságára. Ez a rendelkezés egy sajátos, eltérést engedő szabályt is tartalmaz, amely lehetővé teszi a lex fori concursus alkalmazásától való eltérést abban az esetben, ha ez a jog lehetővé teszi az összes hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény megtámadását. A valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó cselekmény által előnyhöz jutó személynek ugyanakkor bizonyítania kell, hogy az említett cselekmény egy másik tagállam jogszabályainak a hatálya alá tartozik, mint ahol az eljárást megindították, és hogy ezek a jogszabályok nem tesznek lehetővé semmilyen megtámadást.
38.
Az 1346/2000 rendelet 13. cikkének célja a valamennyi hitelező számára hátrányt okozó cselekmény által előnyhöz jutó személy jogos elvárásainak védelme. E rendelkezés látszólag azon az elven alapszik, hogy e személynek bíznia kell az ilyen jogügylet stabilitásában, amelyet pedig az arra irányadó jog fényében lehetséges megítélni, és nem érheti váratlanul az az eset, ha a fizetésképtelenségi eljárás megindítását követően a lex fori concursus válik irányadóvá.
2. Az 1346/2000 rendelet 13. cikke hivatalból történő alkalmazásának kötelezettségéről
39.
Az első kérdés megválaszolása érdekében szükséges annak meghatározása, hogy – feltételezve, hogy az érdekelt fél bizonyította, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke által előírt két feltétel teljesült – a nemzeti bíróság köteles‑e hivatalból alkalmazni e rendelkezést, valamint eltérni az eljárást megindító állam jogának alkalmazásától (lex fori concursus) annyiban, amennyiben lehetővé teszi a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó cselekmény megtámadását.
40.
A kérdést előterjesztő bíróság ez irányú kételyei az 1346/2000 rendelet 13. cikkének megfogalmazásával magyarázhatók, amely egyrészről előírja az érdekelt fél számára, hogy „bizonyítsa” az e rendelkezésben említett két feltétel teljesülését, és másrészről előírja, hogy az 1346/2000 rendelet 4. cikkének (2) bekezdésének m) pontját „nem kell alkalmazni” a fentiek bizonyítása esetén. A jogalkotó által alkalmazott e kategorikus formula arra engedhet következtetni, hogy a bíróság hivatalból járhat el, amennyiben az érdekelt fél olyan bizonyítékokat terjeszt elő, amelyek alapján megállapítható az e rendelet 13. cikkében előírt két feltétel teljesülése.
41.
Számomra ugyanakkor nem tűnik igazoltnak ez az elemzés.
42.
Az 1346/2000 rendelet értelmezéséhez értékes segítséget nyújthatnak M. Virgós és E. Schmit ( 7 ) azon jelentésében található megjegyzések, amely jóllehet a fizetésképtelenségi eljárásról szóló egyezményre vonatkozik, ennek ellenére általában az e rendelet értelmezése során hasznos iránymutatást nyújtó forrásnak is tekinthető. ( 8 )
43.
Ez a jelentés pontosítja, hogy ezen egyezmény rendelkezésének mechanizmusa – amely az 1346/2000 rendelet 13. cikkének mintájaként is szolgál – a „vétó” elvén alapszik. A jelentés szerzői megállapították, hogy az érdekelt félnek nem egyszerűen törekednie kell a fizetésképtelenségi eljárást megindító állam joga alkalmazásának elkerülésére, de „kérelmeznie” is kell azt: a „13. cikk olyan védelmet jelent az eljárást megindító állam jogának alkalmazásával szemben, amelyre az érdekeltnek kell hivatkoznia” (136. pont).
44.
Ebben a szellemben épül fel a Bíróság Nike European Operations Netherlands ítéletében ( 9 ) kifejtett érvelése, amely kiemeli, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke feltételei bizonyításának terhe az „e cikkre hivatkozó” felet terheli.
45.
Úgy vélem, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti kivétel alkalmazását az uniós jog annak a feltételnek rendeli alá, hogy a hitelezőknek hátrányt okozó cselekmény által előnyhöz jutó fél aktív szerepet játsszon az eljárásban.
46.
Szükségesnek tartom azt is kiemelni, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés e része azon az előfeltevésen alapszik, amely szerint, noha a fél bizonyította az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti feltételek teljesülését, nem hivatkozott e rendelkezés alkalmazására.
47.
Nem gondolom, hogy lehetséges volna világosan elkülöníteni két olyan aspektust az érdekelt fél aktív szerepén belül, amelyek az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazása érdekében szükséges körülmények bizonyítását lehetővé tevő bizonyítékok előterjesztéséből, illetve az e rendelkezés által előírt kivétel alkalmazásának kérelmezéséből állnak.
48.
Ezek a kérdések szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ha ugyanis az érdekelt fél az eljárás során bizonyítékokat terjeszt elő, célja valamely eljárási eredmény elérése. Ebben a vonatkozásban nem kívánom részletekbe menően vizsgálni a különböző tagállamok eljárási joga által alkalmazott különböző megoldásokat. Mindazonáltal úgy vélem, hogy az egyik fél kezdeményezésére megszerzett bizonyíték főszabály szerint egy olyan körülmény megállapítását célozza szolgálni, amely elengedhetetlen a jogvita megoldásához. Nem gondolom tehát, hogy lehetséges legyen az, hogy valamelyik fél kezdeményezésére rendelkezésre állnak a bizonyítékok annak megállapítása céljából, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti feltételek teljesültek, de kijelenthető egyúttal, hogy ez a fél nem kéri e rendelkezés alkalmazását.
49.
Mindenesetre a kérdést előterjesztő bíróságra tartozik annak megítélése az érintett tagállam eljárási joga rendelkezéseinek megfelelően, hogy az a fél, aki az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti feltételek teljesülését célozza bizonyítani, kéri‑e egyúttal e rendelkezés alkalmazását.
3. Az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti kivételre az egyik fél által történő hivatkozás szabályaira vonatkozó rendelkezésekről
50.
Ahogyan azt korábban jeleztem, az 1346/2000 rendelet a 13. cikke szerinti kivétel alkalmazását a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó cselekmény által előnyhöz jutó személy aktív eljárási szerepének rendeli alá. A rendelet ugyanakkor nem szabályozza annak kérdését, hogy az érdekelt fél mely szabályok alapján hivatkozhat e cikkre. Nem tartalmazza az e rendelet 13. cikkének alkalmazására való hivatkozás érdekében megtartandó határidőkre vonatkozó szabályokat sem.
51.
A kérdést előterjesztő bíróság által az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében rendelkezésre bocsátott tájékoztatásból következik, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazása érdekében az olasz jog megköveteli az érdekelt féltől, hogy megtegye a megfelelő eljárási kifogást a meghatározott határidő elteltét megelőzően.
52.
A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésével – az 1346/2000 rendelet 13. cikkének hivatalból történő alkalmazásának kötelezettségét nem érintő részében – azt kívánja megtudni, hogy a tagállamnak jogában áll‑e meghatározni az 1346/2000 rendelet 13. cikkére való hivatkozás szabályait, annak érdekében, hogy a valamennyi hitelező számára hátrányt okozó cselekmény ne legyen megtámadható a lex fori concursus rendelkezései alapján.
a) Az 1346/2000 rendelet 13. cikkében előírt kivétel és a tagállam eljárási autonómiája
53.
A Nike European Operations Netherlands ítéletében a Bíróság úgy vélte, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke nem tartalmaz rendelkezéseket többek között a bizonyításfelvétel módja, az illetékes nemzeti bíróság előtt elfogadható bizonyítási módok, az e bíróság által végzett értékelésre irányadó elvek és az előtte benyújtott bizonyítékok bizonyítóereje tekintetében. E szabályok megállapítása az eljárási autonómia elve alapján a tagállamokra tartozik. A bevezetett rendelkezések azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi helyzetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve). ( 10 )
54.
Szükségesnek tartom kiemelni, hogy bár a Bíróság a Nike European Operations Netherlands ítéletben lényegében a bizonyításfelvételi eljárást vizsgálta, ugyanúgy a tagállamokra tartozik – az 1346/2000 rendelet ilyen irányú rendelkezése hiányában –, hogy eljárási autonómiájuk keretében az e rendelet 13. cikkének alkalmazásával kapcsolatos valamennyi eljárási kérdést szabályozzák.
55.
Ahogyan azt a jelen indítvány 48. pontjában is jeleztem, az eljárásban érdekelt aktív szerepének két lehetséges formája (a bizonyításfelvétel kérelmezése az 1346/2000 rendelet 13. cikkében megkövetelt feltételek megállapítása érdekében, valamint az ugyanezen rendelkezésre történő hivatkozás) szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Azokra tehát ugyanazon jogrendszer szabályait kell alkalmazni.
56.
Ezen elemzés teljessége érdekében arra is utalni kívánok, hogy egy ügyben joghatósággal rendelkező tagállam eljárási joga előírhat határidőket a bizonyítékok előterjesztésére. Az 1346/2000 rendelet nem szabályozza – az előzetes döntéshozatali eljárás keretében említett kifogások előterjesztésére irányadó határidőkön kívül – az érdekelt fél által a bizonyítással kapcsolatos valamennyi kérelmének előterjesztése érdekében megtartandó határidőket sem. A bizonyítékok összegyűjtésének kérdése olyan szorosan kapcsolódik a bírósági eljárás megfelelő lefolytatásának követelményéhez, hogy nehézségbe ütközik annak szétválasztása az érintett tagállamban alkalmazandó eljárási rendelkezések összességétől. Következésképpen, az ilyen határidőkre annak a tagállamnak az eljárási joga irányadó, amelynek bíróságai az ügy elbírálására joghatósággal rendelkeznek (lex fori processualis).
57.
A bizonyítékokra vonatkozó kérelmek előterjesztésére előírt határidő lejártával az érdekelt fél elveszíti annak lehetőségét, hogy bizonyítsa a rendelet 13. cikke által megkívánt feltételek teljesülését; következésképpen nem hivatkozhat az e rendelkezésből eredő védelemre. A jelen előzetes döntéshozatali eljárásban hivatkozott, az eljárási kifogások előterjesztésének határidejét meghatározó rendelkezések – legalábbis az itt tárgyalt összefüggésben – hasonló szereppel bírnak. Véleményem szerint a valamely eljárási kifogás előterjesztésére előírt határidő kérdésére minden kétséget kizáróan annak az államnak a joga vonatkozik, amelynek bíróságai joghatósággal rendelkeznek az ügy elbírálására.
b) Az eljárási kifogások előterjesztésére vonatkozó határidőket meghatározó rendelkezésekre a lex fori processualis irányadó
58.
Egyébiránt szükségesnek tartom a lex fori processualis, illetve a lex causae tárgyi hatályának körülhatárolását azon jog azonosítása érdekében, amely meghatározza a jelen esetben, hogy az érdekelt félnek mely szabályok alapján kell hivatkoznia az 1346/2000 rendelet 13. cikkében előírt kivétel alkalmazására.
59.
Az 1346/2000 rendelet 13. cikkéből következik, hogy a hitelezőknek hátrányt okozó cselekmény által előnyhöz jutó személy bízhat az e cselekményre alkalmazandó jogban, azzal, hogy csak arra számíthat, hogy sor kerül az említett jog rendelkezéseinek alkalmazására és azok meghatározzák a fizetésképtelenségi eljáráson kívüli jogait és kötelezettségeit. A szerződésre alkalmazandó, a Róma I rendelet rendelkezései által meghatározott jog – e rendelet 12. cikke (1) bekezdése d) pontjának megfelelően – többek között szabályozza „az elévülést és a határidő lejártához fűződő jogvesztést”, de kizárólag a „kötelezettségek megszűnésének különböző módjaival” összefüggésben. Ez a jog nem irányadó az eljárási kifogások előterjesztésére nyitva álló határidők megítélésére. Még ha egy eljárási jog gyakorlása (mint például egy eljárási kifogás előterjesztése) anyagi jogi következményekkel is jár, ezen eljárási jogok gyakorlásának szabályaira – a lex fori processualis elve alapján – ugyanúgy az eljáró bíróság tagállamának eljárási joga lesz irányadó. Ezt közvetetten a Róma I rendelet 18. cikkének (2) bekezdése is megerősíti, amely úgy rendelkezik, hogy a szerződés vagy jogügylet az eljáró bíróság országa szerinti jog vagy az alaki érvényességet szabályozó jog (11. cikk) által elismert módon bizonyítható, feltéve, hogy e bizonyítási mód az eljáró bíróság által elfogadott.
60.
Ezenkívül azok a rendelkezések, amelyek időben korlátozzák az 1346/2000 rendelet 13. cikkére való hivatkozás lehetőségét, nem felelnek meg az e rendelet 4. cikke (2) bekezdésének m) pontja szerinti, a jogcselekmények semmisségére, megtámadhatóságára és hatálytalanságára vonatkozó „szabályoknak”. Ezek a rendelkezések nem képezik részüket a jogügyletek érvénytelenítésére vonatkozó szabályozásnak, és a lex causae kizárólag az e szabályozás szerinti szabályokra lehet irányadó, ahogyan azt a Lutz ügyre vonatkozó indítványomban is kifejtettem. ( 11 ) Ezek a rendelkezések nem vonatkoznak a valamely jogi aktus megtámadása céljából alkalmazott jogorvoslatokra.
61.
Ezen elemzés alapján véleményem szerint egyáltalán nem kétséges, hogy – az eljárási autonómia elvének alkalmazásával – a tagállamok feladata azon szabályok meghatározása, amelyekhez az érdekelt félnek igazodnia kell az 1346/2000 rendelet 13. cikkére való hivatkozás érdekében; abból a célból, hogy a valamennyi hitelező számára hátrányt okozó jogcselekmény ne legyen megtámadható.
62.
A nemzeti bíróságok számára lehetővé kell tenni annak megítélését, hogy az eljárási kifogások előterjesztésére nyitva álló határidőt megállapító eljárási rendelkezés megfelel‑e az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elveinek. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat alapján semmi sem utal ezen elvek megsértésére.
63.
E megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre a következő választ adja:
Az 1346/2000 rendelet 13. cikkében előírt kivétel alkalmazása érdekében a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény által előnyhöz jutó személynek aktív szerepet kell betöltenie az eljárásban.
A tagállamok eljárási autonómiája elvének megfelelően azonban azon szabályok meghatározására, amelyek alapján – a rendelet 13. cikkében előírt feltételek teljesülését bizonyító – érdekelt fél e rendelkezésre hivatkozhat annak érdekében, hogy a valamennyi hitelező számára hátrányt okozó jogcselekmény ne legyen megtámadható a lex fori concursus alapján, azon állam eljárási joga irányadó, amelynek bíróságai joghatósággal rendelkeznek az ügy elbírálására.
B. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről
64.
Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikkének második francia bekezdése szerinti feltétel alkalmazása érdekében szükséges‑e annak megállapítása, hogy a jogcselekmény nem támadható meg általánosságban és elméletileg, illetve hogy a jogcselekmény – bár főszabály szerint megtámadható – az alapeljárás körülményeire tekintettel nem vitatható hatékonyan.
65.
E kérdés megválaszolásához szükséges emlékeztetni arra, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke lehetővé teszi az eljárást megindító állam jogának alkalmazásától való eltérést az érintett jogügyletre irányadó jog javára, ha „ezek a jogszabályok a vonatkozó esetben nem tesznek lehetővé semmilyen megtámadást”.
66.
A „vonatkozó esetben” kifejezés értelmezése számomra elengedhetetlennek tűnik e második kérdés megválaszolása érdekében.
67.
A fizetésképtelenségi eljárásról szóló egyezményre vonatkozó Virgós/Schmit jelentés szerzői rámutattak arra, hogy a „vonatkozó esetben” („in the relevant case”) kifejezést úgy kell érteni, hogy az adott eset körülményei között a jogügyletet semmilyen módon ne lehessen konkrétan megtámadni. Ennélfogva nem lehet szó arról, hogy kizárólag általánosságban kerüljön sor az arra való hivatkozásra, hogy egy jogügylet megtámadása nem lehetséges a lex causae rendelkezései alapján (137. pont).
68.
Ha az uniós jog kontextusában alkalmazzuk e megfontolásokat, akkor meg kell jegyezni, hogy a „vonatkozó esetben” kifejezés megjelenik az 1346/2000 rendelet olasz („nella fattispecie”) és angol („in the relevant case”) változataiban is. A Bíróságnak mindemellett már alkalma volt kifejteni az ítélkezési gyakorlatában, hogy e rendelet egyes nyelvi változatai bizonyos eltérést mutatnak e pont vonatkozásában, és úgy tűnik, hogy a 13. cikk nem minden esetben tartalmazza a „vonatkozó esetben” vagy ahhoz hasonló fordulatot. ( 12 ) Az uniós jogi rendelkezés egységes értelmezésének szükségessége ugyanakkor azt követeli meg, hogy annak egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozás kontextusára és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi. ( 13 )
69.
A Bíróság Nike European Operations Netherlands ítéletében ezen értelmezési elv alapján pontosította, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazása ahhoz a feltételhez van kötve, hogy az érintett jogügylet, „az ügy valamennyi körülményének figyelembevétele mellett”, a lex causae alapján ne legyen megtámadható. ( 14 )
70.
Arra is emlékeztetni kívánok ezenfelül, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikkében előírt kivétel célja a jogos elvárások védelme egy jogcselekmény stabilitása tekintetében.
71.
Az e rendelkezésnek alapul szolgáló elmélet szerint,, a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény által előnyhöz jutó személy – a jogcselekmény megengedhetősége és a megtámadására vonatkozó szabályok tekintetében – hivatkozhat az e jogcselekményre alkalmazandó jogra. A Lutz ügyre vonatkozó indítványomban rámutattam, hogy az időmúlás is részét képezi azon körülményeknek, amelyek befolyásolhatják a jogcselekmény – lex causae alkalmazásával történő – vitatásának lehetőségét. ( 15 ) Előfordulhat néha, hogy egy jogcselekmény vitatásának lehetősége csak meghatározott határidő elteltével szűnik meg. Az e jogcselekmény által előnyhöz jutó személy csak ekkor lehet biztos annak stabilitásában. Az 1346/2000 rendelet 13. cikke véleményem szerint egyaránt védi a jogos elvárásokat a jogügylet érvényessége tekintetében, amelyet az ilyen körülmények előfordulása hoz létre.
72.
Ha egy jogügylet megtámadhatóságát a konkrét eset körülményeitől függetlenül kellene megítélni, e jogos elvárás védelme nem lenne biztosított. Fizetésképtelenségi eljárás hiányában ugyanis az érdekelt félnek várnia kellene arra, hogy e körülmények hatással legyenek a jogcselekmény megtámadhatóságára, miközben a fizetésképtelenségi eljárás megindítását követően nem kerülne sor azok figyelembevételére.
73.
Azon bizonyítási kötelezettség, hogy a jogcselekmény megtámadására nem kerülhet sor a jogcselekményre irányadó jog alapján, egyaránt érinti – a lex causae fizetésképtelenség tárgyában alkalmazandó rendelkezései mellett – e jog valamennyi rendelkezését és általános elveit. ( 16 ) A különböző jogrendszerekben különböző, és néha számos rendelkezés létezik a jogügyletek semmissége vagy hatálytalansága vonatkozásában. Kiindulópontként az szolgálhat, hogy a hitelezőknek hátrányt okozó jogcselekmények többsége megtámadható, legalábbis elméletileg. Felmerül a kérdés, hogy az arra vonatkozó bizonyítási kötelezettség, hogy a jogcselekmény nem támadható meg általánosságban és elméletileg, nem jár‑e együtt az érdekelt félre nézve olyan túlzott követelményekkel, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikkében meghatározott kivételre hivatkozhasson.
74.
Ezen megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre a következőképpen válaszoljon:
Az 1346/2000 rendelet 13. cikkében meghatározott kivételre történő érvényes hivatkozás érdekében a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény által előnyhöz jutó személynek csupán azt kell bizonyítania – amennyiben a lex causae lehetővé teszi az ilyen jellegű jogcselekmény megtámadását –, hogy bár a jogcselekmény főszabály szerint megtámadható, figyelembe véve a vonatkozó eset minden körülményét, semmilyen módon sem támadható meg hatékonyan a lex causae alapján.
C. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésről
75.
Mivel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdés az alkalmazandó jog – Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében körülírt feltételek szerint történő – megválasztása következményeivel kapcsolatos, véleményem szerint előzetesen a negyedik kérdést kell megvizsgálni, amely annak meghatározását célozza, hogy az említett rendelet alkalmazandó‑e ebben az ügyben.
76.
E negyedik kérdés keretében a kérdést előterjesztő bíróság valójában a Róma I rendelet tárgyi hatályának tisztázását kéri, feltételezve ezáltal, hogy e rendelet időbeli hatálya kiterjed a jelen eljárásra. Ez a kérdés véleményem szerint néhány előzetes észrevételt tesz szükségessé.
1. A Róma I rendelet időbeli hatályáról
77.
A Róma I rendelet időbeli hatályát a 28. cikke határozza meg, amely pontosítja, hogy a „rendeletet a 2009. december 17‑ét követően kötött szerződésekre kell alkalmazni”.
78.
Az alapeljárás által érintett kifizetésekre ugyanakkor egy 2008. március 11‑én megkötött szerződés alapján került sor, amelynek érvényességi idejét – ahogyan az a Mediterranea írásbeli észrevételeiből is kitűnik – egy 2009. december 9‑i módosítással meghosszabbították. Meg kell tehát állapítani, hogy a Róma I rendelet nem alkalmazandó az alapeljárásban. Mindkét esetben 2009. december 17‑ét megelőző eseményekről van szó.
79.
Ezen egyáltalán nem változtat az a tény, hogy az alapeljárás olyan szolgáltatásokkal kapcsolatos, amelyek teljesítésére a szerződés megkötését hónapokkal követően került sor. Valójában a kifizetések teljesítésére is 2009. december 17‑ét megelőzően került sor, az e vonatkozásban meghatározott 2009. február 24‑i határidő lejárta után 17 nappal, illetve a 2009. március 24‑i határidő lejárta után 9 nappal.
80.
Mindenesetre úgy vélem, hogy még ha e kifizetésekre 2009. december 17‑én vagy egy későbbi időpontban is került volna sor, a Róma I rendelet abban az esetben sem lenne alkalmazandó.
81.
A Róma I rendelet alkalmazhatósága valójában nemcsak attól az időponttól függ, amikor a szerződéses szolgáltatások teljesítésére sor került, hanem a szerződés megkötésének időpontjától is. A jelenlegi ítélkezési gyakorlatában a Bíróság kiemeli, hogy az uniós jogalkotó kizárta, hogy a Róma I rendelet azonnal alkalmazható legyen, amely által a hatálya alá tartoznának a 2009. december 17‑e előtt kötött szerződések jövőbeni joghatásai. ( 17 )
82.
Ezek a megfontolások arra engednek következtetni, hogy a Róma I rendelet rendelkezései nem alkalmazandók a jelen ügy vizsgálatára.
2. A Bíróság hatásköre a Római Egyezmény 1. cikkének (1) bekezdése és 3. cikkének (3) bekezdése értelmezésére
83.
Ha a kérdést előterjesztő bíróságnak arra a következtetésre kellene jutnia, hogy a Róma I rendelet nem alkalmazható az alapeljárásban, akkor a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19‑én aláírt Római Egyezmény ( 18 ) kollíziós szabályait kellene alkalmazni, amely egyezmény helyébe a Róma I rendelet lépett.
84.
A Római Egyezmény ugyanakkor nem uniós jogi aktus. Kétségtelen, hogy a Római Egyezmény első jegyzőkönyve 1. cikke a) pontjának, valamint 2. cikke a) és b) pontjának megfelelően a Bíróság hatáskörrel rendelkezik, hogy ezen egyezmény értelmezésével kapcsolatban határozzon, de arra kizárólag a tagállamok bizonyos bíróságai által előterjesztett ilyen irányú kérelmek alapján kerülhet sor. Az első fokon eljáró bíróságok nem tartoznak ebbe a körbe. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból következik ugyanakkor, hogy a Tribunale Ordinario di Venezia (velencei rendes bíróság) első fokon jár el.
85.
A jelen indítvány következő pontjaiban mégis kifejtem a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének értelmezésével kapcsolatos álláspontomat az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazásával összefüggésben.
86.
Valójában végső soron a kérdést előterjesztő bíróságra tartozik annak meghatározása, hogy a jelen ügy ténybeli körülményei igazolják‑e a Róma I rendelet alkalmazását. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján a nemzeti bíróság által előterjesztett kérdéseket megilleti a relevancia vélelme.
87.
Az uniós jog értelmezése a kérdést előterjesztő bíróság számára is hasznos lehet. Szükséges megjegyezni, hogy bizonyos konvergencia áll fenn a Római Egyezmény és Róma I rendelet rendelkezései között, amely rendelet – a tagállamok vonatkozásában – az említett egyezmény rendelkezéseinek helyébe lépett.
3. A Róma I rendelet tárgyi hatálya e rendelet 1. cikkének (1) bekezdése alapján
88.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésében a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy kiterjed‑e a Róma I rendelet tárgyi hatálya az egyik tagállamban az ugyanezen tagállamban székhellyel rendelkező társaságok által megkötött olyan hajóbérleti szerződésre, amely egy másik tagállam jogának választására vonatkozó kikötést tartalmaz.
89.
Szükségesnek tartom kiemelni, hogy a Mediterranea az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdésével kapcsolatos írásbeli, illetve a tárgyalás során előadott szóbeli észrevételeiben egyéb – az alkalmazandó jog megválasztásán kívüli – körülményekre hivatkozik, amelyek véleménye szerint a vitás szerződést több mint egy állam jogához kötik. Hivatkozott különösen a hajó olasz felségvizeken kívüli alkalmazásának lehetőségére is. A kérdést előterjesztő bíróság e körülmények egy részét is figyelembe vette, kiemelve az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában, hogy a szerződést angol nyelven fogalmazták, és az az LMAA‑ra (London Maritime Arbitrators Association) vonatkozó választottbírósági kikötést is tartalmazott.
90.
A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor nem említette ezeket a körülményeket az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik, negyedik és ötödik kérdés megfogalmazásában. A kérdést előterjesztő bíróság így a harmadik kérdésben csak azon kételyei megemlítésére szorítkozott, hogy mennyiben alkalmazható az 1346/2000 rendelet 13. cikke az ugyanazon tagállamban székhellyel rendelkező felek által megkötött, de egy másik tagállam jogára vonatkozó kikötést tartalmazó szerződésekre. A negyedik és ötödik kérdésben e körülményeket azzal egészítette ki, hogy a szerződés megkötésére a két fél székhelye szerinti tagállamban került sor.
91.
A negyedik kérdés – annak érdemi módosítása nélkül történő – megválaszolása érdekében meg kell tehát határozni, hogy irányadó‑e a Róma I rendelet egy olyan szerződésre, amelynek megkötésére abban a tagállamban került sor, amelyben a szerződő felek székhellyel rendelkeznek, és amelyre a felek egy másik tagállam jogát választották meg.
a) Bevezető megjegyzések
92.
Szeretném jelezni – még ha ez részben előre is vetíti a későbbi megállapításaimat –, hogy a következőkben egy alapvetően elméleti és elvont elemzésnek fogok néhány gondolatot szentelni. Főtanácsnoki minőségemben mindazonáltal célszerűnek tűnik számomra, hogy bemutassam egy olyan kérdéssel kapcsolatos álláspontomat, amely régóta megosztja a nemzetközi magánjogi elméletet. Ahogyan az az indítványom hátralévő részéből is kitűnik a következőkben, teljes tudatában vagyok annak, hogy a jelen ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és ötödik kérdés végleges megválaszolása érdekében nem lesz elegendő az itt bemutatásra kerülő elméletek egyikét választani. Emellett kétségtelen, hogy az uniós jog értelmezése szempontjából fontos kérdésről van szó. Továbbá arról is meg vagyok győződve, hogy az alapos elemzés lehetővé teszi a jelen eljárásban a Bíróság számára, hogy a szóban forgó kérdést teljeskörűen értékelje.
93.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdés annak tisztázására irányul, hogy kiterjed‑e a Róma I rendelet hatálya azokra a tényállásokra, amelyek nem hordoznak magukban semmilyen – a kollíziós jogi elmélet által használt kifejezés szerinti – „idegen elemet”, és amelyek ennélfogva semmilyen kapcsolatot sem mutatnak két vagy több tagállam jogával.
94.
Ez a kérdés egyike a kollíziós jog legrégebb óta és leginkább vitatott kérdéseinek. ( 19 ) E szabályozás uniós jog általi egységesítése nem oszlatta el az e tekintetben fennálló kételyeket.
95.
Egyesek úgy vélik, hogy a nemzetközi magánjog rendelkezései kizárólag azon jogviszonyokra alkalmazandók, amelyek egynél több tagállam jogához kapcsolódnak. ( 20 ) Ezt az elméletet néha az az állítás árnyalja, amely szerint nem elegendő egy külföldi joggal való bármilyen kapcsolat. Éppen ellenkezőleg, szükséges a kollíziós jog szempontjából lényeges – azaz a térben jogösszeütközést okozó – körülmények megállapítása. ( 21 )
96.
Az ezzel ellentétes elmélet kiindulópontja, hogy a nemzetközi magánjog szabályai a jogviszonyok egészét lefedik, ideértve a tisztán belső jellegűeket is. ( 22 ) Ezekben az esetekben a vonatkozó kollíziós jogi szabályozás szükségszerűen maga után vonja azon tagállam jogának alkalmazását, amelyhez e jogviszony teljes egészében kapcsolódik.
b) Az idegen elem szerepe a Róma I rendelet tárgyi hatályának meghatározásában
97.
Ahhoz, hogy megpróbáljuk meghatározni a Róma I rendelet tárgyi hatályát, mindenekelőtt az 1. cikkének (1) bekezdésére kell hivatkozni, amely előírja, hogy e rendeletet szerződéses kötelezettségekre kell alkalmazni olyan helyzetekben, amikor különböző országok ütköző jogai között kell választani.
98.
A Róma I rendelet 1. cikkének (1) bekezdése a Római Egyezmény 1. cikkének (1) bekezdésére utal, amely a tárgyi hatályát határozta meg. E cikk alapján ezt az egyezményt a szerződéses kötelezettségekre kellett alkalmazni minden olyan helyzetben, amikor különböző országok jogai között kellett választani.
99.
A Római Egyezményre vonatkozó, M. Giuliano és P. Lagarde ( 23 ) által szerkesztett jelentés azzal magyarázza e rendelkezés jelentőségét, hogy az egyezmény kizárólag a jogösszeütközést eredményező ügyekben alkalmazandó. Olyan helyzetekről van szó, amelyek egy ország belső társadalmi életéhez képest egy vagy több idegen elemet hordoznak magukban.
100.
A Róma I rendelet 1. cikke (1) bekezdésének megfogalmazásából – amely a Giuliano/Lagarde jelentés szerzőinek elemzésére támaszkodik – az következhetne, hogy e rendelet nem érinti a tisztán belső tényállásokat.
101.
Ugyanakkor az ezzel ellentétes elmélet is védhető, amely szerint a Róma I rendelet a tisztán belső tényállásokra egyaránt alkalmazandó, tekintettel arra, hogy ezeket a tényállásokat említi e rendelet 3. cikkének (3) bekezdése.
102.
Ezt az elméletet az ikerrendelet, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 2007. július 11‑i 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma II”) ( 24 ) rendelkezésének – a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésére alkalmazott – analógia útján való értelmezése támasztja alá.
103.
A Róma II rendelet 1. cikkének (1) bekezdése – ugyanúgy, mint a Róma I rendelet 1. cikkének (1) bekezdése – akként rendelkezik, hogy ez a rendeletet alkalmazandó „olyan szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra, amelyek több állam jogához kapcsolódnak [helyesen: amikor különböző országok ütköző jogai között kell választani] […]” ( 25 ).
104.
A Róma II rendelet 14. cikkének (2) bekezdése – amely a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének megfelelője – alapján, „[a]mennyiben a kárt okozó esemény bekövetkezésének idején valamennyi jelentős tényállási elem más országban található, mint amelynek jogát a felek választották, a felek jogválasztása nem sértheti ezen másik ország olyan jogszabályi rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodással nem lehet eltérni” ( 26 ). A Róma II rendelet 14. cikkének (2) bekezdése értelmében tehát valamely jog megválasztása nem tekinthető egy jogösszeütközéssel járó helyzetet jellemző körülménynek. ( 27 ) A Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti jogválasztástól eltérően, a Róma II rendelet keretében ez a jogválasztás valójában nem tekinthető egy „másik” tényállási elemnek. Úgy vélem, hogy a Róma II rendelet, és kiváltképp annak 14. cikkének (2) bekezdése egyaránt érinti tehát a tisztán belső tényállásokat, amelyek egyetlen tagállam jogrendszerére korlátozódnak.
105.
A Róma I rendelet és a Róma II rendelet hatályának ugyanakkor – e két rendelet (7) preambulumbekezdésében szereplő, az összhangra vonatkozó követelmény alapján – egybe kellene esnie. ( 28 )
106.
Egyetértek tehát azon elmélettel, amely szerint a jogösszeütközésre vonatkozó szabályok még abban az esetben is alkalmazandók, amikor tisztán belső jellegű tényállásról van szó. ( 29 )
107.
Ezenkívül a Róma I rendelet hatályának meghatározására irányuló minden olyan – a Giuliano/Lagarde jelentés szerzői által hivatkozott eredeti elképzelésen alapuló – kísérlet, amely egy adott tényállás „nemzetközi dimenziójára” hivatkozik, véleményem szerint e fogalom pontatlanságába ütközik, amely nehezen leküzdhető következményeket is eredményezhet.
108.
Hadd szemléltessem az ilyen nehézségek okát a következő példával: alkalmazandó lesz‑e a Róma I rendelet abban az esetben, amikor a bérbeadó követeli a bérlőtől az esedékes bérleti díjat egy olyan ingóbérleti szerződés alapján, amelyet abban a tagállamban kötöttek meg, amelyben a szerződő felek szokásos tartózkodási helye van, de a bérlő egy másik tagállam állampolgára, feltételezve, hogy a felek nem jelölték meg a szerződésre alkalmazandó jogot?
109.
Felmerülhet a kérdés, hogy ilyen esetben – mivel a tényállás magában hordoz egy, a szerződő felek egyikének állampolgárságához kapcsolódó idegen elemet – szükséges‑e a Róma I rendeletet alkalmazni annak meghatározása érdekében, hogy mely jog alkalmazandó a bérleti díj megfizetésére vonatkozó jogvita elbírálására.
110.
Márpedig a Róma I rendeletre történő hivatkozás esetében elsőként annak meghatározása lenne szükséges, hogy a rendelet mely rendelkezése teszi lehetővé az e szerződésre alkalmazandó jog azonosítását. A Róma I rendelet ugyanakkor nem tartalmaz semmilyen, kifejezetten az ingóságok bérletével kapcsolatos rendelkezést.
111.
Következésképpen a Róma I rendelet különböző rendelkezéseiben használt fogalmak alkalmazási feltételeinek meghatározása érdekében azok értelmezésére lenne szükség. A kollíziós jogi elmélet szerint egy ilyen értelmezés a „minősítés” kutatásának (kwalifikacja, Qualifikation, characterisation) felel meg. ( 30 )
112.
Ezen értelmezés minden bizonnyal arra vezetné a nemzeti bíróságot, hogy a bérleti szerződést a Róma I rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti „szolgáltatási szerződésnek” minősítse. Csak ebben a stádiumban tűnne ki, hogy a bérlő állampolgársága kérdésének nincs relevanciája a bérleti díj megfizetésével kapcsolatos jogvitában, tekintettel arra, hogy – az alkalmazandó jog megválasztásának hiányában – valamely szolgáltatási szerződésre azon ország joga irányadó, ahol a szolgáltatást nyújtó fél (a bérbeadó) szokásos tartózkodási helye található. Szeretném azonban kiemelni, hogy az állampolgárság releváns tényezőnek bizonyulhat, ha a jogvita a bérlő jog‑ és cselekvőképtelenségével lenne kapcsolatos. ( 31 )
113.
E kérdések véleményem szerint arra engednek következtetni, hogy megalapozatlanok a szerződéses kötelezettségek aszerint történő megkülönböztetésére irányuló kísérletek, hogy azok egy tisztán belső kontextusba tartoznak‑e vagy egynél több állam jogához kapcsolódnak‑e. Ilyen követelmények csak egy szerződéses kötelezettség létrejöttéhez, teljesítéséhez vagy megszűnéséhez kapcsolódó konkrét kérdésekre alkalmazhatók.
114.
Ez véleményem szerint azt jelenti, hogy egy szerződésből eredő konkrét jogvita nemzetközi jellegéből nem következik a Róma I rendeletnek a szerződésre történő alkalmazása. Ez azzal járna, hogy minden esetben szükségszerűen meg kellene ítélni azt, hogy – függetlenül a vizsgált ügytől – az adott tényállás magában hordoz‑e olyan elemeket, amelyek más lehetséges jogviták esetében egy másik ország jogának alkalmazását igazolnák. A Róma I rendelet alkalmazására vonatkozó döntést tehát meg kell előznie a rendelkezéseinek szigorú elemzésének, valamint több értelmezésnek kell megelőznie, amelyek számos olyan további kérdés forrásaként szolgálnak, amelyek összetettségi szintje jóval meghaladja az alkalmazandó jognak – a Róma I rendelet rendelkezései alapján történő – egyszerű azonosítását.
115.
E megfontolások fényében úgy vélem, hogy a Róma I rendelet egyaránt alkalmazandó az olyan tisztán belső tényállásokra, amelyek nem kapcsolódnak egynél több tagállam jogához. Ebből következik, hogy egy másik tagállam joga megválasztásának – az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésben hivatkozott – ténye nincs kihatással arra a kérdésre, hogy a tényállásra kiterjed‑e a Róma I rendelet tárgyi hatálya. Nem szükséges tehát annak vizsgálata, hogy az alkalmazandó jog megválasztása jogösszeütközéssel járó helyzetet eredményez‑e, mivel nem a Róma I rendelet alkalmazási feltételéről van szó.
116.
Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság a negyedik kérdésre igenlő választ adjon, és állapítsa meg a következőket:
A Róma I rendelet 1. cikke (1) bekezdésének és 3. cikke (3) bekezdésének együttes rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy a Róma I rendelet tárgyi hatálya kiterjed az ugyanazon tagállamban székhellyel rendelkező társaságok által az e tagállamban kötött hajóbérleti szerződésre, függetlenül attól a kérdésről, hogy ez a szerződés tartalmaz‑e egy másik tagállam jogának megválasztására vonatkozó kikötést.
117.
Abban az esetben, ha a Bíróság nem osztaná az álláspontomat, a válasz a jelen ügyben ugyanez lenne, azon álláspont elfogadása esetén, amely szerint, noha a Róma I rendelet nem alkalmazható a tisztán belső tényállásokra, az a tény, hogy a szerződés tartalmaz egy másik tagállam jogának megválasztására vonatkozó kikötést, elegendő egy másik jogrendszerrel való olyan kellően szoros kapcsolat fennállásához, amellyel igazolható a Róma I rendelet rendelkezéseinek alkalmazása.
D. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és ötödik kérdésről
118.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésében a kérdést előterjesztő bíróság az 1346/2000 rendelet 13. cikkének abban az esetben való alkalmazhatóságáról kérdezi a Bíróságot, amikor egy szerződés feleinek székhelye ugyanabban a tagállamban van, és egy szerződéses kikötés révén egy másik tagállam jogát kötik ki alkalmazandó jogként. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelme ezen részében a kérdést előterjesztő bíróság még nem hivatkozik kifejezetten a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésére. A harmadik kérdés lényeges pontját véleményem szerint mégis az alkalmazandó jog – e rendelkezés feltételei szerint történő – megválasztásának következményei jelentik.
119.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdésben a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy az alkalmazandó jognak a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében leírtak szerint történő megválasztása megfosztja‑e az érdekelt felet attól a lehetőségtől, hogy érvényesen hivatkozhasson az 1346/2000 rendelet 13. cikke által előírt eltérést engedő szabályra.
120.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és ötödik kérdés lényegében ugyanazt a problémakört érinti, azaz hogy az alkalmazandó jognak a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében leírt feltételek szerinti megválasztása hogyan befolyásolhatja az 1346/2000 rendelet 13. cikkére való hivatkozás lehetőségét. Úgy vélem tehát, hogy ezt a két előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést együttesen kell elemezni.
121.
Mindenekelőtt a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése és az 1346/2000 rendelet 13. cikke közötti kapcsolatot fogom megvizsgálni. Ezt követően az alkalmazandó jogot – a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében leírt feltételek szerint – kijelölő szerződéses kikötés hatásainak kérdésére fogok áttérni.
1. Az 1346/2000 rendelet 13. cikke és a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése közötti kapcsolat
a) Az alkalmazandó jog megválasztásának következményeit – az 1346/2000 rendelet 13. cikkének alkalmazása céljából – a Róma I rendelet 3. cikke szabályozza‑e?
122.
Az 1346/2000 rendelet 13. cikkének első francia bekezdése megköveteli az érdekelt féltől annak bizonyítását, hogy az összes hitelező számára hátrányt okozó cselekményre egy másik tagállam jogszabályai irányadók, mint ahol az eljárást megindították.
123.
Az 1346/2000 rendelet (23) preambulumbekezdése szerint e rendeletnek rögzítenie kell a jogszabályok kollíziójára vonatkozó egységes szabályokat, amelyek alkalmazási területükön a nemzetközi magánjog nemzeti szabályainak helyébe lépnek. Az 1346/2000 rendelet ugyanakkor nem tartalmaz a jogszabályok kollíziójára vonatkozó olyan szabályokat, amelyek lehetővé tennék az e rendelet 13. cikke szerinti megtámadott jogügyletre alkalmazandó jogot. Az erre az ügyletre irányadó jogot véleményem szerint a kollíziós jog szabályai határozzák meg, amelyek alapján a lex causaet kell meghatározni, függetlenül a fizetésképtelenségi eljárástól. Az 1346/2000 rendelet elfogadására akkor került sor, amikor a szerződéses kötelezettségekre irányadó jog meghatározása – a tagállamok vonatkozásában – a Római Egyezmény útján történt. Figyelembe véve a negyedik kérdéssel kapcsolatban tett észrevételeimet, az indítvány hátralévő részében ugyanakkor a Róma I rendelet rendelkezéseire fogok hivatkozni. A kiindulópontom valójában az az elv, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikkének – a jelen ügyben történő – alkalmazása érdekében a megtámadott ügyletre irányadó jogot a Róma I rendelet rendelkezései határozzák meg, ideértve a rendelet 3. cikkét, amely lehetővé teszi a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jog megválasztását.
124.
Bizonyos kérdéseket felvet a Virgós/Schmit jelentésben említett azon fenntartás, amely szerint a Római Egyezmény 1346/2000 rendelet 13. cikkének megfelelő rendelkezésének a célja az, hogy megőrizze a hitelezők vagy a harmadik személyek jogos elvárásait „az általában alkalmazandó nemzeti jognak megfelelően”. Lehetséges, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke alkalmazásának céljából (mivel ez a rendelkezés megköveteli annak bizonyítását, hogy a cselekményre „egy másik tagállam jogszabályai irányadók, mint ahol az eljárást megindították”) annak jelzéséről van szó, hogy kizárólag a kollíziós jog – a felek által megválasztott jogtól független, objektív kapcsolódó kritériumokon alapuló – szabályainak alkalmazása alapján meghatározott jog az irányadó.
125.
Ezt a megközelítést az 1346/2000 rendelet (24) preambulumbekezdéséből levonható tanulságok is alátámaszthatják, amely értelmében az ugyanezen rendeletben előírt kivételek – mint a 13. cikk szerinti kivétel – célja a jogos elvárásokon kívül az „eljárást megindító tagállamtól eltérő más tagállamokban folyó ügyletek biztonságának” védelme. Egy ilyen megfogalmazás azt jelenthetné, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke szempontjából kizárólag a tényállási elemek irányadók, mivel – a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének alapul szolgáló elképzelések szerint – ezek „helyezik el” a jogcselekményt az eljárást megindító államtól eltérő másik tagállamban (tagállamokban).
126.
Ez az álláspont ugyanakkor nem tűnik számomra meggyőzőnek. Az 1346/2000 rendelet 13. cikke kifejez egy követelményt, méghozzá a jogos elvárások védelmét. Nehezen elképzelhető, hogy az általuk megválasztott jog szerint – a nemzetközi magánjog által számukra biztosított szabadság keretein belül – eljáró felek ne részesülhetnének ebben a védelemben. A jogösszeütközések vonatkozásában az alkalmazandó jog megválasztása az alkalmazandó jog meghatározásának külön módja. A jogválasztás szabadságának elve a nemzetközi magánjogra vonatkozó uniós jogi szabályozás központi elemét jelenti. ( 32 )
127.
Véleményem szerint ebből az következik, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke első francia bekezdésének alkalmazása során az alkalmazandó jognak a fizetésképtelenségi eljárást megindító államban székhellyel rendelkező felek általi megválasztásának következményeit a Róma I rendelet rendelkezései, különösen annak 3. cikke szabályozza.
b) A szerződésükre irányadó jog megválasztásakor előírhatják‑e a felek, hogy egy fizetésképtelenségi eljárás megindítását követően mely jog legyen alkalmazandó lex fori concursusként?
128.
Szeretném kiemelni, hogy – ahogyan azt a Bizottság is megállapítja az írásbeli észrevételeiben – a harmadik kérdés feltételezi, hogy az ugyanabban a tagállamban székhellyel rendelkező szerződő felek már a szerződésre alkalmazandó jog megválasztása során előírhatják, hogy a valamelyiküket érintő fizetésképtelenségi eljárás megindítását követően mely jog legyen alkalmazandó lex fori concursusként.
129.
Ez az elemzés ugyanakkor számomra némileg leegyszerűsítettnek tűnik. Egy jogcselekmény megvalósításakor a felek főszabály szerint még nem tudják, hogy fizetésképtelenségi eljárás megindítására fog sor kerülni, illetve hogy az melyiküket fogja érinteni.
130.
Ebben a szakaszban azt sem tudhatják különösen, hogy egy esetleges fizetésképtelenségi eljárásra mely jog lesz alkalmazandó.
131.
A fizetésképtelenségi eljárásra és hatásaira annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén az ilyen eljárást megindítják (az 1346/2000 rendelet 4. cikkének (1) bekezdése). A fizetésképtelenségi eljárás megindítására azon tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek területén az adós fő érdekeltségeinek központja található (e rendelet 3. cikkének (1) bekezdése).
132.
Azt tehát, hogy a fizetésképtelenségi eljárásra vonatkozó kérdések egészére végül mely jog lesz alkalmazandó, az 1346/2000 rendelet 3. cikkének joghatósági szabályai határozzák meg. Azon körülmények kialakulására, amelyektől egy adott tagállam bíróságainak joghatósága is függ, a jogcselekmény – fizetésképtelenségi eljárás alá kerülő társaság általi – megvalósítását követően is sor kerülhet.
133.
Márpedig, ha ez a társaság – a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem benyújtását megelőzően – székhelyét egy másik tagállamba helyezi át, főszabály szerint e tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal az e fizetésképtelenségi eljáráshoz kapcsolódó jogviták elbírálására. Az 1346/2000 rendelet 3. cikke által előírt kapcsoló tényező fennállásának igazolása érdekében a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem időpontja bír jelentőséggel. ( 33 )
134.
Az alkalmazandó jog megválasztásának következményeit tehát nem szabad korlátozni azt feltételezve valamilyen módon, hogy a felek – tudva, hogy valamely tagállam joga lesz alkalmazandó lex fori concursusként – elkerülni kívánják annak alkalmazását. A szerződésre irányadó jog megválasztásakor a felek valójában főszabály szerint nem tudhatják, hogy sor fog‑e kerülni fizetésképtelenségi eljárás megindítására, sem azt, hogy az melyik felet fogja érinteni, és különösen azt sem, hogy mely jog lesz alkalmazandó erre az eljárásra.
c) Az alkalmazandó jogot megválasztó felek a kollíziós szabályok által meghatározott jog alkalmazásának elkerülését célozzák‑e („jog megkerülése”)?
135.
Egyetértve a Bizottság által az írásbeli észrevételeiben tett észrevétellel, illetve szemben azzal, amit az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés bizonyos szempontból sugall, nem hiszem, hogy minden esetben az lenne a szerződésre irányadó jogot megválasztó felek kizárólagos célja, hogy kivonják magukat egy meghatározott jog rendelkezései alól.
136.
A kollíziós jogi elmélet kialakította a „jog megkerülésének” fogalmát („Gesetzesumgehung”, „evasion of law”). ( 34 ) Ez a fogalom valamelyik fél (vagy felek) meghatározott jogviszonyban tanúsított azon magatartásának minősítésére használatos, amely az általában alkalmazandó jog hatásainak elkerülését célozza egy másik joggal történő helyettesítés által. Egyes szerzők szerint a közérdek és az ügyletek biztonságának védelme érdekében védekezni kell az ilyen gyakorlatok ellen, és az alkalmazandó jog meghatározása során ki kell zárni a felek közrehatásának következményeként (például az alkalmazandó jog felek általi megválasztásával) keletkező körülményeket.
137.
Figyelembe véve, hogy a jogválasztás szabadsága jelenleg egyre növekvő szerepet tölt be a kollíziós jog szabályai keretében, az ilyen megközelítés helyénvalóságát kétségbe kell vonni, különösen azokban az esetekben, amikor az alkalmazandó jog megválasztása megengedett. ( 35 )
138.
A Róma I rendelet alapjául szolgáló megközelítés a 2. cikke alapján a korlátozások nélküli jogválasztás, ami azt jelenti, hogy a felek az őket összekötő jogviszonyokat a választásuk szerinti jognak vethetik alá, anélkül, hogy e jognak bármilyen kapcsolatban kellene állnia az érintett ügy tényállásával. Ez a megoldás megfelel a kollíziós jogban uralkodó jelenlegi irányoknak is. ( 36 ) Következésképpen annak kérdése, hogy a jog megválasztása észszerű‑e, a felekre van bízva, akik maguk állnak e jogválasztás hátterében. ( 37 )
139.
Mivel a felek megválaszthatják az őket kötő szerződésre alkalmazandó jogot, és mivel ez a jogválasztás nem jár semmilyen korlátozással, a választott tagállam joga – e szerződéses kötelezettségekre történő – alkalmazásának követelése nehezen jelenthet olyan magatartást, ami ellen tiltakozni kellene.
140.
A tág értelemben vett jogválasztás szabadságát a Róma I rendelet által előírt mechanizmusok egésze szabályozza, mint az imperatív (9. cikk), a közrendi kivételre (21. cikk), a harmadik személyek jogainak védelmére (a 3. cikk (2) bekezdésének második mondata) és a szerződéses viszonyban gyengébbik fél védelmére (a 6. cikk (2) bekezdése és a 8. cikk (1) bekezdése) vonatkozó rendelkezések, illetve az alkalmazandó joghoz kapcsolódó egyes hatásokat korlátozó rendelkezésként abban az esetben, ha valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem egyetlen másik országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották (a 3. cikk (3) bekezdése). Ez az utolsó rendelkezés minden bizonnyal a jog megkerülésére vonatkozó doktrinális elméleteket tükrözi. A hivatkozott rendelkezéseken kívül ugyanakkor a Róma I rendelet nem tartalmaz semmilyen, a jog megkerülésének megakadályozását célzó általános szabályt. Véleményem szerint nincs szó arról sem, hogy ezt a funkciót az 1346/2000 rendelet 13. cikke töltené be egy olyan szerződésre alkalmazandó jog megválasztása esetében, amelynek felei ugyanabban a tagállamban rendelkeznek székhellyel. Egy ilyen jogválasztás következményeit mindenesetre a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szabályozza.
2. Az alkalmazandó jog megválasztása a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételek szerint
a) A Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének hatálya
141.
Az ötödik – és ugyanúgy közvetve a harmadik – kérdésből eredő lényeges probléma az olyan szerződéses kötelezettségre alkalmazandó jog megválasztásának következményeire vonatkozik, amely teljes egészében valamely tagállam jogához kapcsolódik.
142.
A Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése – amelyre a kérdést előterjesztő bíróság is hivatkozik az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában – úgy rendelkezik, hogy „[a]mennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem más országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották, a felek választása nem sértheti a másik állam azon jogszabályi rendelkezéseinek alkalmazását, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni”.
143.
Szeretném pontosítani, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdés azon az előfeltevésen alapszik, amely szerint a jelen ügy tényállásában „valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem” – eltekintve magától a jogválasztástól – az eljárást megindító államhoz kapcsolódik.
144.
Mindenesetre a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy a jelen ügyben az alkalmazandó jog megválasztására a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének feltételei szerint került‑e sor.
145.
A kérdést előterjesztő bíróság különösen azt vizsgálhatja meg, hogy a jogösszeütközés megállapítása érdekében elegendő‑e önmagában egy olyan szerződéses kikötés előírása, amely lehetővé teszi egy hajó használatát a szerződés megkötésének helye szerinti, illetve a szerződő felek székhelye szerinti tagállamtól eltérő másik tagállam felségvizein. Erre a körülményre hivatkozott a Mediterranea az észrevételeiben.
146.
Egyébiránt szeretném kiemelni, hogy a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének megfogalmazása – amely alapján a tényállási elemek az alkalmazandó jog megválasztásának időpontjában veendők figyelembe – ellentétben áll egy ilyen elemzéssel.
147.
Ráadásul egy egyszerű szerződéses rendelkezés, amely lehetővé teszi valamely dolognak egy tagállam határain kívül történő használatát, véleményem szerint nem teszi lehetővé a jogösszeütközés megállapítását, és következésképpen a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének alkalmazásától való eltérést sem. A kereskedelemben megkötött szerződések legnagyobb részében nem jelenik meg ez a fajta kikötés. Ez nem jelenti azt, hogy a dolog használata egyetlen tagállam igazgatási területére korlátozódna. Mindazonáltal azon esetleges lehetőség, hogy valamely dolog használatára egy másik tagállam felségvizein kerüljön sor, nem elegendő ahhoz, hogy a tényállásnak nemzetközi vonatkozást tulajdonítsunk, amely ezáltal kizárná az alkalmazandó jog megválasztása következményeinek – a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése alapján történő – korlátozását. Ezáltal e rendelkezés szerepe – amelynek célja annak megakadályozása, hogy a tisztán belső tényállások esetében a felek kivonhassák magukat az általában alkalmazandó jog hatásai alól – véleményem szerint rendkívüli mértékben korlátozódna.
148.
Ráadásul egy egyszerű szerződéses rendelkezés, amely lehetővé teszi valamely dolognak egy másik ország területén történő használatát, nehezen lehet akadálya a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdése alkalmazásának. Ez – ügyesen megfogalmazott egyszerű szerződéses rendelkezések útján – valójában e rendelet 3. cikke (3) bekezdésének rendelkezései megkerülésének lehetőségét nyitná meg. Véleményem szerint hasonlóan kell értékelni egy másik tagállam nyelvének – a felek által a szerződés szerkesztése során történő – használatát, illetve az e szerződésből eredő esetleges jogviták elbírálására joghatósággal rendelkező bíróságként egy másik tagállam bíróságainak kijelölését is.
149.
Annak meghatározása során, hogy a Róma I rendelet 3. cikke (3) bekezdésének alkalmazásában „a jogválasztás időpontjában valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem más országhoz kapcsolódik, mint amelynek jogát választották”, véleményem szerint nem szükséges minden körülményt figyelembe venni, csak azokat, amelyek a kollíziós jogi szabályok tekintetében relevanciával bírnak.
b) Az alkalmazandó jog Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételek szerinti megválasztásának következményei
150.
Az alkalmazandó jog – Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételek szerint történő – megválasztása következményei vonatkozásában ugyanakkor a Bíróság ítélkezési gyakorlatára és a jogelméletre nem jellemző még az egységes elemzés.
151.
A kollíziós jogi elméletben az alkalmazandó jog – tisztán belső tényállások esetében történő – megválasztásával kapcsolatban két megközelítés jelenik meg, amelyek támogatói különböző módon határozzák meg a nemzetközi magánjogot érintő jogválasztás szabadságának korlátait.
– Jogválasztás a kollíziós jog szabályai értelmében
152.
Bizonyos szerzők azt a nézetet képviselik, amely szerint a tisztán belső tényállások esetében a jogválasztás a kollíziós jog szabályainak megfelelően vált ki joghatásokat. Más szóval, ez a választás azzal a joghatással jár, hogy a szerződéses kötelezettségeket a választott jognak veti alá.
153.
Egy ilyen választás ugyanakkor bizonyos korlátoknak is alá van vetve, amelyek a felek azon próbálkozásait célozzák ellensúlyozni, amelyek arra irányulnak, hogy kivonják magukat az általában alkalmazandó jog hatásai alól. A választott jogon kívül azon tagállam imperatív rendelkezései is alkalmazandók, amelyhez a jogviszony kizárólagosan kapcsolódik. ( 38 )
– Az anyagi jogi szabályokra történő visszautalás
154.
Egy másik nézet szerint a tisztán belső tényállások esetében a felek „jogválasztása” nem keletkeztet kollíziós jogi szabályokat érintő joghatásokat, hanem azt inkább az „anyagi jogi szabályokra történő visszautalásként” ( 39 ) kell minősíteni („incorporation au contrat de règles de droit matériel”, „materiellrechtliche Verweisung”, „incorporation of foreign law”). ( 40 ) Egy ilyen visszautalás a felek szerződési szabadsága gyakorlásának kinyilvánítását jelenti, amelynek korlátait az érintett kötelezettségre vonatkozóan alkalmazandó jog határozza meg. ( 41 ) Egy másik jogrendszerre való visszautalással a felek a jogviszonyukra alkalmazandó szabályok tartalmát az e jogrendszer által előírt rendelkezéseknek megfelelően alakítják ki, feltéve, hogy az alkalmazandó jog kiegészítő rendelkezései azt lehetővé teszik. A lex causae imperatív rendelkezései alkalmazandók maradnak, a felek attól – ahogyan azt a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése is megköveteli – megállapodásukkal nem térhetnek el.
– Az alkalmazandó jog Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételek szerinti megválasztásának következményei
155.
A fent ismertetett második nézetet vallók álláspontját osztom, akik szerint az alkalmazandó jog Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételeknek megfelelő megválasztása egyszerűen csak a szerződésre alkalmazandó anyagi jog szabályaira történő visszautalás hatásával jár.
156.
Maga a Róma I rendelet nem tartalmaz semmilyen világos iránymutatást, amely lehetővé tenné az egyik vagy másik javasolt megközelítés előnyben részesítését.
157.
A Róma I rendelet (13) preambulumbekezdése kijelenti, hogy a rendelet „nem zárja ki, hogy a felek nem állami joganyagra vagy nemzetközi egyezményre történő hivatkozást építsenek be a szerződésbe” ( 42 ).
158.
Ami még a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdését illeti, az alkalmazandó jog „megválasztása” véleményem szerint egyszerűen csak az alkalmazandó anyagi jog szabályaira történő visszautalást eredményezi. A Róma I rendelet (13) preambulumbekezdése ugyanis jelzi, hogy az uniós jogalkotó szándéka szerint az alkalmazandó jog megválasztására irányuló – a jogválasztás szabadságának a kollíziós jogi szabályokból eredő korlátait figyelmen kívül hagyó – kikötés ilyen joghatással jár.
159.
Bár az alapja eltérő, a nemzetközi magánjogi elméletben többségi elemzésről van szó. ( 43 )
– Az alkalmazandó jog Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében foglalt feltételek szerinti megválasztásának következményei és az 1346/2000 rendelet 13. cikkére való hivatkozás lehetősége
160.
Attól a kérdéstől függetlenül, hogy az alkalmazandó jognak egy tisztán belső tényállásra történő megválasztása jár‑e olyan joghatásokkal, amelyekre a kollíziós jog szabályai irányadók, vagy csupán a rá alkalmazandó anyagi jog szabályaira történő visszautalásról van‑e szó, az általában alkalmazandó tagállami jog (lex fori concursus) imperatív rendelkezései alkalmazandók továbbra is.
161.
Az egyik vagy a másik megközelítés választása azonban számomra nem tűnik gyakorlati jelentőség nélkülinek. Az anyagi jog szabályaira történő visszautalás elmélete különösen akkor jelent előnyt, ha annak meghatározására van szükség, hogy betartották‑e az 1346/2000 rendelet 13. cikkében előírt eltérést engedő szabály által megkövetelt feltételeket.
162.
Az e rendelet 13. cikkére hivatkozó félnek bizonyítania kell, hogy a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó cselekményre az eljárást megindító államtól eltérő másik tagállam joga irányadó.
163.
Amennyiben elfogadjuk az anyagi jog szabályaira történő visszautalás elméletét, az érdekelt fél nem hivatkozhat az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti kivételre. Mivel az alkalmazandó jog megválasztása nem jár olyan joghatással, amelyre a kollíziós jog szabályai lennének irányadók, az érdekelt fél nem tudná bizonyítani, hogy a megtámadott cselekményre a lex fori concursustól eltérő állam jogszabályai irányadók.
164.
Azon nézet szerint viszont, amely az alkalmazandó jog megválasztásához olyan joghatásokat rendel, amelyekre a kollíziós jog szabályai irányadók, az érdekelt félnek lehetősége lenne bizonyítani, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikkében foglalt feltételek fennállnak a tisztán belső tényállásokban. Ennek tény sem lenne akadálya, hogy relevanciára tettek szert azok az általában alkalmazandó jogszabályi rendelkezések, „amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni”.
165.
A fizetésképtelenségre vonatkozó rendelkezések valójában nem szerepelnek azon rendelkezések között, amelyektől nem lehet „megállapodás útján eltérni”. A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jog megválasztása azzal a hatással jár, hogy kizárólag azokat a kérdéseket veti alá az alkalmazandó jognak, amelyekre a szerződésre alkalmazandó jog hatálya kiterjed. Ennek meghatározása a Róma I rendelet 12. cikke szerint történik. Kétségtelen, hogy ez a rendelkezés nem tartalmazza azon kérdések kimerítő felsorolását, amelyekre a szerződésre alkalmazandó jog irányadó, ugyanakkor megerősíti a kollíziós jogi elmélet azon elemzését, amely szerint a szerződésre alkalmazandó jog szabályozza a szerződés tartalmát és joghatásait, valamint – a Róma I rendeletből, különösen annak 11. cikkéből és 1. cikke (2) bekezdésének a) és f) pontjából eredő néhány kivételtől eltekintve – az érvényessége feltételeit. A szerződésre alkalmazandó jog tehát relevanciával bír a felek jogai és kötelezettségei meghatározása céljából. Véleményem szerint azonban a hatálya nem terjed ki azokra a különböző mechanizmusokra, amelyekre a fizetésképtelenségi jog irányadó.
166.
Az 1346/2000 rendelet 13. cikke szerinti eltérést engedő szabály tehát egy egyszerűsítésen alapul. A valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó cselekményre irányadó joggal kapcsolatos elvárás védelme így szélesebb kört ölel fel, mint a lex causae hatálya.
167.
A Róma I rendelet 13. cikke által megkövetelt azon bizonyíték, amely szerint a cselekmény „semmilyen módon” nem támadható meg a rá alkalmazandó jogszabályok szerint, olyan kérdéseket érint tehát, amelyekre úgyszintén nem a szerződésre alkalmazandó jog irányadó. Annak bizonyításáról van szó, hogy a cselekményt nem lehet megtámadni sem az általános rendelkezések alapján, a polgári jogi és kereskedelmi jogi klasszikus jogorvoslatok útján – amelyekre egy fizetésképtelenségi eljáráson kívül a lex contractus irányadó –, sem a fizetésképtelenségi jog által előírt, a szerződésre alkalmazandó jogtól idegen különböző mechanizmusok alapján.
168.
Ez a megoldás – az 1346/2000 rendelet 4. cikkének (1) bekezdését alkalmazva – a fizetésképtelenségi eljárás megindításához kapcsolódó joghatásokkal indokolható. Ez a rendelkezés valójában a fizetésképtelenségi eljáráshoz kapcsolódó valamennyi kérdést egyetlen tagállam jogszabályainak rendeli alá, még abban az esetben is, ha a jogcselekménynek a későbbiekben fizetésképtelenségi eljárás alá vont társaság általi megvalósításakor nem tudható, hogy a fizetésképtelenségi eljárás megindítását követően melyik jog lesz a lex fori concursus. ( 44 )
169.
Ezek a rendelkezések olyan kiegészítő érvnek minősülnek, amelyek megerősítik azt a nézetet, amely szerint az alkalmazandó jog Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerinti megválasztása az anyagi jog szabályaira történő visszautalást tartalmazó szerződéses kikötést jelent.
170.
A fenti elemzésem fényében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és ötödik kérdésre a következő válaszokat javaslom:
Az 1346/2000 rendelet 13. cikke alkalmazható abban az esetben, amikor egy szerződés felei ugyanabban a tagállamban rendelkeznek székhellyel, és megválasztják az e szerződésre alkalmazandó jogot. E jogválasztás következményeire ugyanakkor a Róma I rendelet 3. cikkét kell alkalmazni.
A feleknek a fizetésképtelenségi eljárást megindító államtól – amelyhez „valamennyi tényállási elem” kapcsolódik – eltérő tagállam jogszabályainak kijelölésére irányuló választása nem teszi lehetővé a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése értelmében, hogy a szerződést a felek által megválasztott jognak vessék alá, amely kizárja az 1346/2000 rendelet 13. cikkében előírt feltétel bizonyításának valamennyi lehetőségét, amely szerint a szerződésre az eljárást megindító állam jogától eltérő tagállam jogszabályai irányadók.
VI. Végkövetkeztetések
171.
A fenti megfontolások fényében azt javasolom, hogy a Bíróság a Tribunale Ordinario di Venezia (velencei rendes bíróság, Olaszország) kérdéseit a következőképpen válaszolja meg:
1.
A fizetésképtelenségi eljárásról szóló, 2000. május 29‑i 1346/2000/EK tanácsi rendelet 13. cikkében előírt kivétel alkalmazása érdekében a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény által előnyhöz jutó személynek aktív szerepet kell betöltenie az eljárásban.
A tagállamok eljárási autonómiája elvének megfelelően azonban azon szabályok meghatározására, amelyek alapján – a rendelet 13. cikkében előírt feltételek teljesülését bizonyító – érdekelt fél e rendelkezésre hivatkozhat annak érdekében, hogy a valamennyi hitelező számára hátrányt okozó jogcselekmény ne legyen megtámadható a lex fori concursus alapján, azon állam eljárási joga irányadó, amelynek bíróságai joghatósággal rendelkeznek az ügy elbírálására.
2.
Az 1346/2000 rendelet 13. cikkében meghatározott kivételre történő érvényes hivatkozás érdekében a valamennyi hitelezőnek hátrányt okozó jogcselekmény által előnyhöz jutó személynek csupán azt kell bizonyítania – amennyiben a lex causae lehetővé teszi az ilyen jellegű jogcselekmény megtámadását –, hogy bár a jogcselekmény főszabály szerint megtámadható, figyelembe véve az adott eset összes körülményét, az semmilyen módon sem támadható meg hatékonyan a lex causae alapján.
3.
A jogügyletre irányadó jognak a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról („Róma I”) szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 1. cikke (1) bekezdésének és 3. cikke (3) bekezdésének rendelkezéseit együttesen úgy kell értelmezni, hogy a Róma I rendelet tárgyi hatálya kiterjed az ugyanazon tagállamban székhellyel rendelkező társaságok által az e tagállamban kötött hajóbérleti szerződésre, függetlenül attól a kérdésről, hogy ez a szerződés tartalmaz‑e egy másik tagállam jogának megválasztására vonatkozó kikötést.
4.
Az 1346/2000 rendelet 13. cikke alkalmazható abban az esetben, amikor egy szerződés felei ugyanabban a tagállamban rendelkeznek székhellyel, és megválasztják az e szerződésre alkalmazandó jogot. E jogválasztás következményeire ugyanakkor a Róma I rendelet 3. cikkét kell alkalmazni.
A feleknek a fizetésképtelenségi eljárást megindító államtól – amelyhez „valamennyi tényállási elem” kapcsolódik – eltérő tagállam jogszabályainak kijelölésére irányuló választása nem teszi lehetővé a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése értelmében, hogy a szerződést a felek által megválasztott jognak vessék alá, amely kizárja az 1346/2000 rendelet 13. cikkében előírt feltétel bizonyításának valamennyi lehetőségét, amely szerint a szerződésre az eljárást megindító állam jogától eltérő tagállam jogszabályai irányadók.
( 1 ) Az eljárás nyelve: lengyel.
( 2 ) HL 2000. L 160., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 1. kötet, 191. o.
( 3 ) Lásd: 2015. április 16‑iLutz ítélet (C‑557/13, EU:C:2015:227); 2015. október 15‑iNike European Operations Netherlands ítélet (C‑310/14, EU:C:2015:690).
( 4 ) HL 2015. L 141., 19. o. Az 1346/2000 rendeletet a 2015/848 rendelet – amelyet néhány kivételtől eltekintve a 2017. június 26‑a után indult eljárások esetében kell alkalmazni – 91. cikke hatályon kívül helyezte.
( 5 ) HL 2008. L 177., 6. o., a továbbiakban: Róma I rendelet.
( 6 ) Szükségesnek tartom kiemelni ebben a vonatkozásban, hogy a nemzetközi magánjogi elmélet szerzői egy bizonyos kérdés vonatkozásában alkalmazandó jog meghatározásaként gyakran az általánosabb „lex causae” fogalmára hivatkoznak. A jelen ügy sajátosságaiból adódóan úgy vélem, hogy a „lex causae” megegyezik a lex contractus fogalmával, jóllehet tágabb fogalomról van szó, amely nem feltétlenül egyezik meg a szerződéses kötelezettségre alkalmazandó jog fogalmával.
( 7 ) M. Virgós és E. Schmit jelentése a fizetésképtelenségi eljárásról szóló egyezményről, megjelent: G. Moss, I F. Fletcher, S. Isaacs, The EC Regulation on Insolvency proceedings. A Commentary and Annotated Guide, 2. kiadás, Oxford University Press, Oxford, 2009., 381. és azt követő oldalak (a továbbiakban: Virgós/Schmit jelentés).
( 8 ) Lásd: Jacobs főtanácsnok Eurofood IFSC ügyre vonatkozó indítványa (C‑341/04, EU:C:2005:579, 2. pont). Lásd még: a Lutz ügyre vonatkozó indítványom (C‑557/13, EU:C:2014:2404, 48. pont); a SCI Senior Home ügyre vonatkozó indítványom (C‑195/15, EU:C:2016:369, 41., 42., 44. pont).
( 9 ) 2015. október 15‑i ítélet (C‑310/14, EU:C:2015:690, 26. pont).
( 10 ) 2015. október 15‑iNike European Operations Netherlands ítélet (C‑310/14, EU:C:2015:690, 27. és 28. pont).
( 11 ) C‑557/13, EU:C:2014:2404, 78. pont.
( 12 ) Az 1346/2000 rendelet 13. cikke második francia bekezdésének észt változata („kõnealuse seaduse alusel ei ole võimalik tema tegevust mingil viisil vaidlustada”) például nem utal világosan egy konkrét ügy körülményeire. Ki kell azonban emelni, hogy az 1346/2000 rendelet 13. cikke második francia bekezdésének feltételét az új 2015/848 rendelet 16. cikkének b) pontja gyakorlatilag változatlanul vette át. Továbbra is szükséges tehát az 1346/2000 rendelet 13. cikke által megkívánt azon feltétel bizonyítása, hogy a jogügylet konkrétan nem támadható meg. Ezt megerősíti a 2015/848 rendelet különböző nyelvi változatainak elemzése is, amelyek fenntartják a vonatkozó eset körülményeire alapozott bizonyíték követelményét. Az angol nyelvű változat továbbra is az „in the relevant case”, a francia pedig az „en l’espèce” fordulatot használja. A német változatot kisebb módosításon esett át; az „in diesem Fall” kifejezés helyébe az „im vorliegenden Fall” lépett. Kétségtelen, hogy a 2015/848 rendelet lengyel változata nem követeli meg többé annak bizonyítását, hogy a jogcselekmény nem megtámadható „w takim przypadku”, de a fordulat helyébe hasonló kifejezés, a „w odnośnej sprawie” lépett.
( 13 ) 2015. október 15‑iNike European Operations Netherlands ítélet (C‑310/14, EU:C:2015:690, 17. pont).
( 14 ) 2015. október 15‑i ítélet (C‑310/14, EU:C:2015:690, 22. pont).
( 15 ) Lásd: a Lutz ügyre vonatkozó indítványom (C‑557/13, EU:C:2014:2404, 73. pont).
( 16 ) Lásd: 2015. október 15‑iNike European Operations Netherlands ítélet (C‑310/14, EU:C:2015:690, 39. pont).
( 17 ) Lásd: 2016. október 18‑iNikiforidis ítélet (C‑135/15, EU:C:2016:774, 33–37. pont).
( 18 ) HL 1980. L 266., 1. o.; magyar nyelven: HL 2005. C 169., 10. o., a továbbiakban: Római Egyezmény.
( 19 ) Lásd: Lalive, P., „Tendances et méthodes en droit international privé: cours général”, Recueil des cours de l’Académie de la Haye, 155. kötet, 1977, 16–33. o., és de Boer, Th. M., „Facultative Choice of Law. The Procedural Status of Choice‑of‑Law Rules and Foreign Law”, Recueil des Cours de l’Académie de la Haye, 257. kötet, 1996, 239–250. o.
( 20 ) Behr, V., „Rome I Regulation. A – Mostly – Unified Private International Law of Contractual Relationships Within – Most – of the European Union”, Journal of Law and Commerce, 29. kötet, 2011, 238. o.
( 21 ) Pazdan, J., „Rozporządzenie Rzym I: nowa wspólnotowa kolizyjnoprawna regulacja zobowiązań umownych”, Problemy Prawa Prywatnego Międzynarodowego, 5. szám, 2009, 14. o.
( 22 ) Lüttringhaus, J. D., „Article 1”, in F. Ferrari (szerk.), Rome I Regulation. Pocket Commentary, Sellier european law publisher, München, 2015, 41. o.
( 23 ) HL 1980. C 282., 1. o., a továbbiakban: Giuliano/Lagarde jelentés.
( 24 ) HL 2007. L 199., 40. o.
( 25 ) Kiemelés tőlem.
( 26 ) Kiemelés tőlem.
( 27 ) Ki szeretném emelni, hogy az a tény, hogy valamely jog megválasztása nem tekinthető egy jogösszeütközéssel járó helyzetet jellemző körülménynek, nem magyarázható „a kárt okozó esemény bekövetkezésének idején” fennálló tényállásra történő – a Róma II rendelet 14. cikkének (2) bekezdésében szereplő – hivatkozással, míg a Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése a jog megválasztásának időpontjában fennálló körülményekre utal. A Róma II rendelet 14. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében ilyen jogválasztásra előzetesen is sor kerülhet.
( 28 ) A Róma II rendelet (7) preambulumbekezdése, amely korábbi, mint a Róma I rendelet, azt mondja ki, hogy „[e] rendelet tárgyi hatályának és rendelkezéseinek összhangban kell lenniük a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelettel (»Brüsszel I«) és a szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó joggal foglalkozó jogi eszközökkel”. A Róma I rendelet (7) preambulumbekezdése azonos feltételekkel került megfogalmazásra, azzal, hogy már kifejezetten említi a Róma II rendelettel való összhang követelményét is.
( 29 ) Ez az uralkodó nézet a lengyel nemzetközi magánjogi elméletben is. Pazdan, M., Prawo prywatne międzynarodowe, LexisNexis Polska, Varsovie, 2017., 26. o. Olyan álláspontról van szó, amelyet a lengyel szakirodalom már a Római Egyezmény rendelkezései vonatkozásában is magáévá tett. Lásd: Popiołek, W., „Konwencja EWG o prawie właściwym dla zobowiązań”, Państwo i Prawo, z. 2, 1982., 106. o.; Wojewoda, M., Zakres prawa właściwego dla zobowiązań umownych, Wolters Kluwer, Varsó, 2007., 73. o.
( 30 ) Pazdan, M., Prawo prywatne międzynarodowe, LexisNexis Polska, Varsó, 2017, 76. o.
( 31 ) A jog‑ és cselekvőképesség kérdésére nem terjed ki a Róma I rendelet hatálya (1. cikk (2) bekezdésének a) pontja). Erre a kérdésre tehát a nemzetközi magánjog – az ügy megítélésére joghatósággal rendelkező bíróság székhelye szerinti – nemzeti szabályai alkalmazásával meghatározott jog az irányadó. A bérlő állampolgársága tehát releváns lehet, ha a kollíziós jog nemzeti szabályai ilyen rendelkezést írnak elő. Ebben az estben a Róma I rendelet tárgyi hatálya mégis kiterjedne a szóban forgó kérdésre. E rendelet 13. cikke akként rendelkezik, hogy „[u]gyanazon országban tartózkodó személyek között kötött szerződés esetében azon természetes személy, aki ezen ország joga alapján cselekvőképes lenne, csak akkor hivatkozhat egy másik ország joga szerinti cselekvőképtelenségére, ha a másik szerződő fél e cselekvőképtelenséget a szerződés megkötésekor ismerte, vagy gondatlanság miatt nem ismerte”.
( 32 ) A Róma I rendelet (11) preambulumbekezdése alapján a feleknek az alkalmazandó jog megválasztására vonatkozó szabadsága „a szerződéses kötelezettségekre irányadó kollíziós szabályok rendszerének egyik alapja”. Ami a Róma II rendeletet illeti, a (31) preambulumbekezdése – legalábbis annak az angol („principle of party autonomy”) és francia („le principe de l’autonomie”) nyelvű változata – elismeri az akarat autonómiájának elvi értékét, amelyet annak uniós jogi jelentősége egyaránt megerősít.
( 33 ) Lásd: 2011. október 20‑iInteredil ítélet (C‑396/09, EU:C:2011:671, 55. és 56. pont).
( 34 ) Lásd: Graveson, R. H., „Comparative Aspects of the General Principles of Private International Law”, Recueil des Cours de l’Académie de la Haye, 109. sz., 1963., 48. o., és Bogdan, M., „Private International Law as Component of the Law of the Forum: General Course on Private International Law”, Recueil des Cours de l’Académie de la Haye, 348. sz., 2011., 196. o.
( 35 ) Lásd: Bogdan, M., i. m., 200. és 201. o.
( 36 ) Leible, S., „Rechtswahl im IPR der außervertraglichen Schuldverhältnisse nach der Rom II‑Verordnung”, Recht der Internationalen Wirtschaft, 257. kötet, h. 5., 2008., 261. o.; Von Hein, J., „Europäisches Internationales Deliktsrecht nach der Rom II‑Verordnung”, Zeitschrift für Europäisches Privatrecht, 2009., 22. o.
( 37 ) Pazdan, M., „Autonomia woli w prawie prywatnym międzynarodowym – aktualne tendencje”, Europeizacja prawa prywatnego, II. kötet, szerk. M. Pazdan, W. Popiołek, E. Rott‑Pietrzyk, M. Szpunar, Wolters Kluwer Business, Varsó, 2008., 144. o.
( 38 ) Piroddi, P., „International Subcontracting in EC Private International Law”, Yearbook of Private International Law, 7. kiadás, 2005., 307. o.
( 39 ) A lengyel elmélet néha az „anyagi jogra történő visszautalás” fogalmára hivatkozik. Ugyanakkor javasolt annak az „anyagi jogi szabályokra történő visszautalás” kifejezéssel történő helyettesítése, utalva arra, hogy a felek nemcsak egy állam hatályos jogára utalhatnak vissza, hanem választott szabályokra is, amely tehát ettől eltérő jellegű. Pazdan, M., „Materialnoprawne wskazanie a kolizyjnoprawny wybór prawa”, Problemy Prawne Handlu Zagranicznego, 18. kötet, 1995., 107. o.
( 40 ) Rigaux, F., „Les situations juridiques individuelles dans un système de relativité générale: cours général de droit international privé”, Recueil des Cours de l’Académie de la Haye, 213. kiadás, 1989., 192. o.
( 41 ) Pazdan, M., „Materialnoprawne wskazanie a kolizyjnoprawny wybór prawa”, Problemy Prawne Handlu Zagranicznego, 18. kötet, 1995., 107. o.
( 42 ) Ezt a megoldást különösen az az aggály is indokolta, hogy egy nem állami joganyag megválasztásával a felek kivonhatják magukat valamely tagállam hatályos joga imperatív rendelkezései alkalmazásának joghatása alól. Lásd: Heiss, H., „Party Autonomy”, Rome I Regulation: The Law Applicable to Contractual Obligations in Europe, szerk. F. Ferrari, S. Leible, Sellier European Law Publisher, München, 2009., 11. o. A Róma I rendelet 3. cikkének (3) bekezdése hasonló szerepet tölt be annak megakadályozásával, hogy el lehessen térni az általában alkalmazandó jogból eredő ius cogens rendelkezéseitől.
( 43 ) Garcimartín Alférez, F. J., „The Rome I Regulation: Much ado about nothing?”, The European Legal Forum, 2. szám, 2008., 64. o.; Ragno, F., Article 3, megjelent: Rome I Regulation. Pocket Commentary, szerk. F. Ferrari, München, Sellier european law publisher 2015., 113. és 114. o.
( 44 ) Lásd a jelen indítvány 128–134. pontját.