A TÖRVÉNYSZÉK VÉGZÉSE (hetedik tanács)
2017. június 21. ( *1 )
„Megsemmisítés iránti kereset — 883/2013/EU, Euratom rendelet — Az OLAF külső vizsgálata — Jelentés és ajánlások — Keresettel nem megtámadható jogi aktusok — Elfogadhatatlanság”
A T‑289/16. sz. ügyben,
az Inox Mare Srl (székhelye: Rimini [Olaszország], képviseli: R. Holzeisen ügyvéd)
felperesnek
az Európai Bizottság (képviselik kezdetben: J. Baquero Cruz, D. Nardi és L. Grønfeldt, később: J. Baquero Cruz és D. Nardi, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen
az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) OF/2013/0086/B1. sz. külső vizsgálatra vonatkozó végleges jelentésének (2015. november 26‑i THOR(2015) 40189), az OLAF főigazgatója azzal kapcsolatos ajánlásának (2015. december 9‑i THOR(2015) 42057), valamint az OLAF korábbi, szorosan kapcsolódó aktusainak megsemmisítése iránt benyújtott, az EUMSZ 263. cikkre alapított kérelme tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (hetedik tanács),
tagjai: V. Tomljenović elnök, A. Marcoulli (előadó) és A. Kornezov bírák,
hivatalvezető: E. Coulon,
meghozta a következő
Végzést
A jogvita előzményei
1
Az Inox Mare Srl felperes egy olasz jog szerinti tőkeegyesítő társaság, amely inox acélból készült, rögzítésre szolgáló termékeket importál az Európai Unióba és forgalmaz annak területén. 2010 és 2012 között a felperes számottevő mennyiségben vásárolt a Fülöp‑szigetekről származó, inox acélból készült, rögzítésre szolgáló termékeket.
2
2013 márciusától kezdődően az Agenzia delle Dogane e dei Monopoli (vám‑ és monopóliumügyi hivatal, Olaszország) az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) által az OF/2013/0086/B1. sz. vizsgálat keretében továbbított információk alapján az öt regionális irodája útján a vámok kijátszását megállapító 42 jegyzőkönyvet, majd 43, vám beszedéséről szóló határozatot, valamint 43, összesen 8,5 millió euró összegű bírság kiszabásáról szóló határozatot küldött a felperesnek.
3
2016. március 25‑én a vám‑ és monopóliumügyi hivatal egyik regionális szolgálatával szembeni eljárás keretében a felperes az említett hivatal beadványaihoz csatolt dokumentumok útján tudomást szerzett az OLAF OF/2013/0086/B1. sz. külső vizsgálatra vonatkozó végleges jelentéséről (2015. november 26‑i THOR(2015) 40189; a továbbiakban: 2015. november 26‑i jelentés) és az OLAF főigazgatójának ahhoz kapcsolódó ajánlásáról (2015. december 9‑i THOR(2015) 42057; a továbbiakban: 2015. december 9‑i ajánlás) (a továbbiakban együttesen: megtámadott aktusok).
4
A 2015. november 26‑i jelentésben az szerepel, hogy valójában a vámfizetési kötelezettség és dömpingellenes intézkedések hatálya alá tartozó Tajvanból származtak azok az inox acélból készült, rögzítésre szolgáló termékek, amelyeket a kedvezményes vámjogi elbánásban részesülő Fülöp‑szigetekből származó termékekként importáltak hét tagállamba. A 2015. november 26‑i jelentés megállapítja, hogy nem fizették meg az e termékekre vonatkozó, 19,2 millió euró becsült összegű – ebből 5,6 millió euró Olaszországot illető – behozatali vámot, ezért az behajtható.
5
A 2015. december 9‑i ajánlásával az OLAF főigazgatója – a 2015. november 26‑i jelentésben megjelölt, mintegy 5,6 millió összeg beszedése, továbbá az uniós költségvetés további megkárosításának megelőzése érdekében – megfelelő intézkedések meghozatalát javasolta a vám‑ és monopóliumügyi hivatalnak. Végül az említett ajánlásban arra kérte a nemzeti hivatalt, hogy tájékoztassa az OLAF‑ot az esetlegesen meghozott intézkedésekről vagy határozatokról.
Az eljárás és a felek kérelmei
6
A Törvényszék Hivatalához 2016. június 3‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet, amelyben azt kéri, hogy a Törvényszék:
—
semmisítse meg a megtámadott aktusokat, valamint „az OLAF korábbi, szorosan kapcsolódó aktusait”;
—
az Európai Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
7
A Bizottság a Törvényszék Hivatalához 2016. július 13‑án benyújtott külön iratban elfogadhatatlansági kifogást emelt a Törvényszék eljárási szabályzata 130. cikkének (1) bekezdése alapján, amelyben azt kéri, hogy a Törvényszék:
—
a keresetet mint elfogadhatatlant utasítsa el;
—
a felperest kötelezze a költségek viselésére.
8
A felperes 2016. augusztus 25‑én az elfogadhatatlansági kifogásra vonatkozó észrevételeket terjesztett elő, amelyekben azt kéri, hogy a Törvényszék a Bizottság által emelt elfogadhatatlansági kifogást mint megalapozatlant utasítsa el.
A jogkérdésről
9
Az eljárási szabályzat 130. cikkének (1) és (7) bekezdése szerint az alperes kérelmére a Törvényszék az ügy érdemét nem érintve dönthet az elfogadhatatlanság tárgyában. Mivel a jelen esetben a Bizottság kérte az elfogadhatatlanságról való döntést, a Törvényszék – mivel úgy ítéli meg, hogy az ügy körülményei kellően fel vannak tárva – úgy határozott, hogy e kérelemről az eljárás folytatása nélkül határoz.
10
A Bizottság arra hivatkozik, hogy a megtámadott aktusok nem képezhetik az EUMSZ 263. cikk szerinti, a felperes által benyújtott kereset tárgyát, mivel az OLAF által valamely vizsgálat befejezését követően készített jelentés és az OLAF főigazgatójának ahhoz kapcsolódó ajánlása még a bennük említett személyek tekintetében sem járnak kötelező joghatásokkal, ráadásul ezek az aktusok nem is említik meg a felperest.
11
A felperes vitatja a Bizottság érveit. Állítása szerint az olasz vámhatóságokat köti a megtámadott aktusok tartalma, és a vámok puszta beszedőiként, mérlegelési mozgástér nélkül járnak el.
12
Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 263. cikk első bekezdése értelmében az Európai Unió Bírósága megvizsgálja a harmadik személyekre joghatással járó aktusok jogszerűségét.
13
A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint csak azok az intézkedések képezhetnek megsemmisítés iránti keresettel megtámadható aktust vagy határozatot, amelyek olyan kötelező joghatásokat váltanak ki, amely joghatások a felperes érdekeit érinthetik, jelentősen módosítva annak jogi helyzetét (1981. november 11‑iIBM kontra Bizottság ítélet, 60/81, EU:C:1981:264, 9. pont; 2010. január 26‑iInternationaler Hilfsfonds kontra Bizottság ítélet, C‑362/08 P, EU:C:2010:40, 51. pont).
14
Ami először is az OLAF aktusait illeti, a Törvényszék által az OLAF által lefolytatott vizsgálatokról szóló, 1999. május 25‑i 1073/1999/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 1999. L 136., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 91. o.) kapcsán kialakított ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az OLAF által a külső és belső vizsgálatai eredményeként készített jelentés nem módosítja jelentősen azon személyek jogi helyzetét, akiket abban megnevez (2006. április 6‑iCamós Grau kontra Bizottság ítélet, T‑309/03, EU:T:2006:110, 48. pont; lásd továbbá ebben az értelemben: 2015. június 22‑iIn vivo kontra Bizottság végzés, T‑690/13, nem tették közzé, EU:T:2015:519, 24. pont). Ugyanezen ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az OLAF jelentésének végleges jellege azon eljárás vonatkozásában, amely e hivatal vizsgálatait meghatározza, ezért még nem kölcsönöz neki kötelező joghatásokat kiváltó aktus jelleget (2006. április 6‑iCamós Grau kontra Bizottság ítélet, T‑309/03, EU:T:2006:110, 49. pont).
15
E tekintetben a Törvényszék állandó ítélkezési gyakorlata szerint az 1073/1999 rendelet rendelkezéseiből, különösen e rendelet (13) preambulumbekezdéséből és 9. cikkéből következik, hogy az OLAF‑nak a végleges jelentésbe foglalt megállapításai nem vezethetnek automatikusan bírósági vagy fegyelmi eljárás megindításához, mivel a hatáskörrel rendelkező hatóságok szabadon dönthetnek a végleges jelentés alapján meghozandó intézkedésekről, és így csak ezek a hatóságok hozhatnak azon személyek jogi helyzetét befolyásoló határozatokat, akikkel szemben a jelentés bírósági vagy fegyelmi eljárás megindítását ajánlotta (lásd: 2006. április 6‑iCamós Grau kontra Bizottság ítélet, T‑309/03, EU:T:2006:110, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2006. október 4‑iTillack kontra Bizottság ítélet, T‑193/04, EU:T:2006:292, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az OLAF ugyan ajánlhatja a jelentéseiben olyan kötelező joghatással rendelkező aktusok meghozatalát, amelyek sérelmet okoznak az érintett személyeknek, az e tekintetben adott véleménye semmilyen, még eljárási kötelezettséget sem jelent azon hatóságok számára, akiknek címezték (2006. április 6‑iCamós Grau kontra Bizottság ítélet, T‑309/03, EU:T:2006:110, 50. pont).
16
Ehhez hasonlóan az ítélkezési gyakorlat szerint az információk nemzeti hatóságok számára történő, OLAF általi megküldése nem tekinthető sérelmet okozó aktusnak, mivel nem módosítja jelentősen az érintett jogi helyzetét, hiszen a nemzeti igazságügyi hatóságok az 1073/1999 rendelet 10. cikkének (2) bekezdésével összhangban saját hatáskörükben eljárva szabadon mérlegelhetik az említett információk tartalmát és terjedelmét, és így az azokból következő lépéseket is (lásd: 2010. május 20‑iBizottság kontra Violetti és társai ítélet, T‑261/09 P, EU:T:2010:215, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd továbbá ebben az értelemben: 2015. június 22‑iIn vivo kontra Bizottság végzés, T‑690/13, nem tették közzé, EU:T:2015:519, 24. pont). Következésképpen kizárólag és teljes mértékben a nemzeti hatóságok felelőssége körébe tartozik, hogy az OLAF által megküldött információk alapján indul‑e bírósági eljárás, illetve hogy azok alapján milyen jogi intézkedések megtételére kerül sor (2006. október 4‑iTillack kontra Bizottság ítélet, T‑193/04, EU:T:2006:292, 70. pont).
17
Másodszor, a fenti 14–16. pontban felhívott ítélkezési gyakorlatból eredő elvek továbbra is alkalmazandóak az új, az OLAF által lefolytatott vizsgálatokról, valamint az 1073/1999 rendelet és az 1074/1999/Euratom tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2013. szeptember 11‑i 883/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendeletből (HL 2013. L 248., 1. o.) eredő, az OLAF külső vizsgálataira vonatkozó jogi keretre.
18
A 883/2013 rendelet (31) preambulumbekezdéséből – az 1073/1999 rendelet (13) preambulumbekezdésében előírtakhoz hasonlóan – ugyanis kitűnik, hogy a tagállamok illetékes hatóságainak kell dönteniük arról, hogy a lefolytatott vizsgálatot követően az OLAF által készített végleges vizsgálati jelentések alapján milyen intézkedések meghozatalára van szükség. Ezenfelül ugyanezen rendelet (32) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a tagállamok illetékes hatóságainak az OLAF kérésére tájékoztatást kell nyújtaniuk az OLAF számára arról, hogy a tőle kapott információk alapján „hoztak‑e intézkedéseket, és ha igen, melyek ezek”.
19
Ráadásul a 883/2013 rendelet 11. cikke (1) bekezdésének első albekezdése először is úgy rendelkezik, hogy az OLAF által lefolytatott vizsgálat befejezését követően a főigazgató irányítása alatt jelentést készítenek, amelyben ismertetni kell többek között az eljárást, a megállapított tényeket és azok előzetes jogi minősítését és azok becsült pénzügyi következményeit, valamint a vizsgálat következtetéseit. Ugyanezen rendelet 11. cikke (1) bekezdésének második albekezdése emellett pontosítja, hogy „[a] jelentéshez mellékelni kell a főigazgató arra vonatkozó ajánlásait, hogy szükség van‑e intézkedésekre”, míg az említett rendelet 11. cikkének (2) bekezdése megjelöli, hogy a jelentések a közigazgatási vagy bírósági eljárás során elfogadható bizonyítéknak minősülnek abban a tagállamban, amelyben azok felhasználása szükségesnek bizonyul, ugyanolyan módon és ugyanolyan feltételek mellett, mint az adott ország nemzeti közigazgatási vizsgálói által készített közigazgatási jelentések, valamint hogy e jelentésekre az említett közigazgatási jelentésekre alkalmazott értékelési szabályokkal azonos értékelési szabályok vonatkoznak, és az ilyen jelentésekkel egyenértékű bizonyítékként kell figyelembe venni őket. Ugyanezen rendelet 11. cikkének (3) bekezdése ezt követően úgy rendelkezik, hogy a külső vizsgálatot követően készített jelentéseket és ajánlásokat meg kell küldeni az érintett tagállamok illetékes hatóságainak, valamint szükség esetén a Bizottság illetékes szolgálatainak is. Végül a 883/2013 rendelet 11. cikkének (6) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az OLAF kérésére az érintett tagállamok illetékes hatóságai kellő időben megküldik az OLAF‑nak az azzal kapcsolatos információkat, hogy „– ha volt ilyen – milyen intézkedéseket hoztak” valamely külső vizsgálat nyomán számukra megküldött ajánlások alapján.
20
Egyrészt a 883/2013 rendelet 11. cikke (2) bekezdésének rendelkezéseiből kitűnik, hogy az OLAF jelentései mindössze a nemzeti közigazgatási vagy bírósági eljárások során elfogadható bizonyítéknak minősülnek, amelyekre a nemzeti jogban megállapított bizonyítékértékelési szabályokkal azonos értékelési szabályok vonatkoznak, és az említett nemzeti jog szerinti bizonyító erővel rendelkeznek. Vagyis nem olyan aktusokról van szó, amelyek a 883/2013 rendelet értelmében önmagukban sérelmet okoznak a bennük megnevezett személyeknek.
21
Másrészt a 883/2013 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének rendelkezései értelmében a jelentés és az ajánlások illetékes nemzeti hatóságoknak való megküldéséhez nem kapcsolódik olyan kötelezettség, hogy az említett hatóságoknak a szóban forgó aktusokon alapuló intézkedéseket kellene elfogadniuk az azokban megnevezett személyek tekintetében. Jóllehet a 883/2013 rendelet 11. cikkének a felperes által hivatkozott (6) bekezdése kétségkívül előírja, hogy az OLAF kérésére a nemzeti hatóságok kötelesek tájékoztatni az OLAF‑ot az ajánlásain alapuló intézkedésekről, ugyanezen rendelkezés szövege szerint ugyanakkor az említett intézkedések nem kötelezőek, hanem esetlegesek („ha volt ilyen”).
22
A 883/2013 rendelet rendelkezéseiből, és különösen e rendelet (31) preambulumbekezdéséből és 11. cikkéből tehát kitűnik, hogy amint arra a fenti 15. pontban felhívott ítélkezési gyakorlat rámutatott, az OLAF által egy külső vizsgálatot követően készített és az érintett tagállamok illetékes hatóságainak megküldött jelentés és ajánlások nem vezethetnek automatikusan nemzeti közigazgatási vagy bírósági eljárás megindításához, és még kevésbé az azokon alapuló jogi intézkedések megtételéhez. Ugyanis a nemzeti hatóságoknak kell dönteniük arról, hogy azok alapján milyen intézkedések meghozatalára van szükség, és kizárólag ez utóbbi hatóságok fogadhatnak el azon személyek jogi helyzetének befolyásolására alkalmas határozatokat, akik tekintetében az OLAF ilyen eljárások lefolytatását javasolta.
23
E következtetést nem kérdőjelezi meg a felperes által hivatkozott azon körülmény, hogy a 883/2013 rendelet 11. cikke (1) bekezdésének második albekezdése úgy rendelkezik, hogy az OLAF által elfogadott ajánlásokban „adott esetben fel kell tüntetni […] az érintett tagállamok illetékes hatóságai által kezdeményezendő fegyelmi, közigazgatási, pénzügyi és/vagy bírósági eljárást”.
24
Ugyanis rá kell mutatni arra, hogy a „doivent prendre [kezdeményezendő]” kifejezés, amely a 883/2013 rendelet 11. cikke (1) bekezdése második albekezdésének francia változatában, és lényegében az olasz változatban (devono adottare) szerepel, nem lelhető fel ugyanezen rendelkezés más, például az angol, német, bolgár, görög vagy portugál nyelvi változataiban.
25
Emlékeztetni kell arra, hogy főszabály szerint valamely uniós jogi szöveg valamennyi nyelvi változatát egyenértékűnek kell tekinteni. Az uniós jog egységes értelmezésének megőrzése érdekében ezért, amennyiben e nyelvi változatok eltérnek egymástól, az érintett rendelkezést azon szabályozás általános rendszerének és céljának figyelembevételével kell értelmezni, amelynek e rendelkezés részét képezi (lásd: 2012. szeptember 20‑iMagyarország kontra Bizottság ítélet, T‑89/10, nem tették közzé, EU:T:2012:451, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
26
Márpedig a jelen esetben először is meg kell állapítani, hogy a 883/2013 rendelet 11. cikkének (1) bekezdése nem a jelentés és az ajánlások hatásaira, hanem csupán azok tartalmára vonatkozik. Így különösen e rendelkezés angol nyelvi változatában a „shall” kifejezés kifejezetten az ajánlások tartalmára utal (shall […] indicate). Ezenfelül a jelentés és az ajánlások illetékes nemzeti hatóságoknak való megküldését, illetve az azokon alapuló intézkedéseket a 883/2013 rendelet 11. cikkének (3) és (6) bekezdése szabályozza. E rendelkezések nem írnak elő olyan kötelezettséget, amely szerint az említett hatóságoknak a szóban forgó aktusokon alapuló intézkedéseket kellene elfogadniuk a bennük megnevezett személyek tekintetében. Végül emlékeztetni kell arra, hogy a 883/2013 rendelet (31) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a nemzeti hatóságoknak kell dönteniük arról, hogy az OLAF jelentései alapján milyen intézkedések meghozatalára van szükség.
27
Következésképpen a szóban forgó szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel a 883/2013 rendelet 11. cikkének (1) bekezdése nem értelmezhető úgy, hogy az azt a kötelezettséget rója azon nemzeti hatóságokra, amelyek az OLAF jelentésének és ajánlásainak címzettjei, hogy a szóban forgó aktusokon alapuló intézkedéseket kellene hozniuk a bennük megnevezett személyek tekintetében.
28
Következésképpen a Törvényszéknek az OLAF aktusaira és a 883/2013 rendelet vonatkozó rendelkezéseire vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlata azt mutatja, hogy a megtámadott aktusok nem járnak olyan kötelező joghatással, amely a fenti 13. pontban felhívott ítélkezési gyakorlat értelmében jelentősen módosítaná a felperes jogi helyzetét, mivel a saját hatáskörükben eljárva a nemzeti hatóságoknak kell dönteniük a 2015. november 26‑i jelentés, és különösen a 2015. december 9‑i ajánláson alapuló intézkedésekről.
29
Ugyanez a következtetés érvényes az „OLAF korábbi, szorosan kapcsolódó aktusaira”, vagyis az elfogadhatatlansági kifogásra vonatkozó észrevételekben megjelölt, az OLAF által az olasz vámhatóságoknak megküldött, a „[883/2013 rendelet] 12. cikk[e] szerinti időközi információk[ra]” is. Ugyanis, anélkül hogy dönteni kellene abban a kérdésben, hogy az ellenük irányuló kereset előterjesztésére szabályszerűen került‑e sor, amit a Bizottság vitat, emlékeztetni kell arra, hogy az információk nemzeti hatóságok számára történő, OLAF általi megküldése semmi esetre sem tekinthető sérelmet okozó aktusnak, mivel a 883/2013 rendelet 12. cikke értelmében az OLAF‑tól információt kapó hatóságok feladata, hogy a saját hatáskörükben eljárva mérlegeljék az említett információk tartalmát és terjedelmét, és így az azokból következő lépéseket is (lásd analógia útján: 2010. május 20‑iBizottság kontra Violetti és társai ítélet, T‑261/09 P, EU:T:2010:215, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. június 22‑iIn vivo kontra Bizottság végzés, T‑690/13, nem tették közzé, EU:T:2015:519, 24. pont).
30
Még annak feltételezése esetén is, hogy a jelen esetben az olasz vámhatóságok, akik a felperest a fenti 2. pontban említett vámhatósági intézkedésekről értesítették, ténylegesen a fenti 29. pontban említett időközi információk, sőt – a tudomásszerzést követően – a 2015. november 26‑i jelentés vagy a 2015. december 9‑i ajánlás alapján jártak el, ez a körülmény egyáltalán jelenti azt, hogy az OLAF aktusai kötelező joghatásokkal járnak, mivel a fenti 2. pontban említett vámhatósági intézkedések nem az OLAF említett aktusainak automatikus következményei, hanem az olasz vámhatóságok saját hatáskörükben eljárva hozták meg azokat.
31
A felperes egyetlen érve sem alkalmas arra, hogy e következtetéseket kétségbe vonja.
32
Először is, a felperes azzal érvel, hogy a megtámadott aktusok kizárják az ahhoz való jogát, hogy a vám‑ és monopóliumügyi hivatal az Uniós Vámkódex létrehozásáról szóló, 2013. október 9‑i 952/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 269., 1. o.; helyesbítések: HL 2013. L 287., 90. o. és HL 2016. L 267., 2. o.; a továbbiakban: Uniós Vámkódex) 116–121. cikke alapján a behozatali vámok visszafizetéséről vagy elengedéséről döntsön a felperes javára. Ehhez hasonlóan azt állítja, hogy a megtámadott aktusok sértik az ahhoz való jogát, hogy az Uniós Vámkódex 38. és 39. cikke alapján engedélyezett gazdálkodóként nyilvántartásba vegyék.
33
Ezek az érvek nem fogadhatók el, mivel a fenti 22. pontban tett megállapítások fényében a 2015. november 26‑i jelentés és a 2015. december 9‑i ajánlások nem tartalmaznak a nemzeti hatóságokat terhelő automatikus kötelezettséget arra, hogy a felperessel szemben meghatározott intézkedést fogadjanak el, továbbá mivel a saját hatáskörükben eljárva kizárólag e hatóságok döntenek a fent említett aktusokon alapuló intézkedésekről, beleértve a vámhatósági intézkedéseket is.
34
E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az uniós anyagi vámjog alkalmazása, beleértve a be nem szedett vámok utólagos megfizetésére kötelező határozatok elfogadását is, a nemzeti vámhatóságok kizárólagos hatáskörébe tartozik. Az e hatóságok által elfogadott határozatok e jog alkalmazásában a nemzeti bíróságok előtt támadhatók meg, amelyek az EUMSZ 267. cikk alapján a Bírósághoz fordulhatnak (2015. április 16‑iSchenker Customs Agency kontra Bizottság ítélet, T‑576/11, EU:T:2015:206, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd továbbá ebben az értelemben: 2013. november 12‑iWünsche Handelsgesellschaft International kontra Bizottság ítélet, T‑147/12, nem tették közzé, EU:T:2013:587, 24. és 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
35
Közelebbről, ami egyrészt a behozatali vámok visszafizetése vagy elengedése iránti esetleges kérelmet illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a nemzeti vámhatóságok saját mérlegelési jogkörükben megvizsgálják az importőrök által benyújtott kérelmeket annak érdekében, hogy figyelembe vegyék az egyes gazdálkodók különleges helyzetét jellemző valamennyi ténybeli vagy jogi sajátosságot (lásd ebben az értelemben: 2015. március 12‑iVestel Iberia és Makro autoservicio mayorista kontra Bizottság ítélet, T‑249/12 és T‑269/12, nem tették közzé, EU:T:2015:150, 79–82. pont).
36
Ami másrészt az engedélyezett gazdálkodó státus elismerése iránti esetleges kérelmet illeti, sem az Uniós Vámkódex 38. és 39. cikkéből, sem az Uniós Vámkódex egyes rendelkezéseinek végrehajtására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2015. november 24‑i (EU) 2015/2447 bizottsági végrehajtási rendelet (HL 2015. L 343., 558. o.; helyesbítések: HL 2016. L 87., 35. o.; HL 2017. L 101., 195. o.; a továbbiakban: végrehajtási rendelet) 24. cikkéből nem következik az, hogy a jelen esetben a megtámadott aktusok alapján automatikusan úgy kellene tekinteni, hogy a felperes nem teljesíti az Uniós Vámkódex 39. cikkének a) pontjában foglalt, a vámjogszabályok és adószabályok súlyos vagy ismételt megsértésének, valamint a kérelmező gazdasági tevékenységeihez kapcsolódó súlyos bűncselekményeknek a hiányával kapcsolatos kritériumot.
37
A végrehajtási rendelet 29. cikkének (4) bekezdése értelmében ugyanis a nemzeti vámhatóság feladata annak megvizsgálása, hogy teljesülnek‑e az Uniós Vámkódex 39. cikkében foglalt kritériumok. E célból saját mérlegelési jogkörrel rendelkezik, amelynek révén figyelembe veheti többek között „a gazdálkodók, különösen a kis‑ és középvállalkozások sajátos jellemzőit”. A nemzeti vámhatóság emellett a végrehajtási rendelet 24. cikkének (2) bekezdése értelmében az Uniós Vámkódex 39. cikkének a) pontjában említett kritérium tekintetében megállapíthatja, hogy a „jogsértés csekély jelentőségű a kapcsolódó műveletek számához és nagyságrendjéhez képest”, és figyelembe veheti, hogy „nincs kétsége a kérelmező jóhiszeműségét illetően”.
38
Következésképpen, mivel az olasz vámhatóságok feladata az uniós vámjog alkalmazása, és különösen a felperes visszafizetés vagy elengedés, illetve az engedélyezett gazdálkodó státus elismerése iránti esetleges kérelmének a megvizsgálása, a megtámadott aktusok semmiképpen sem prejudikálják az említett mérlegelési jogkör gyakorlását.
39
Másodszor, a felperes azt állítja, hogy amennyiben a keresetét elfogadhatatlannak tekintenék, azzal megfosztanák őt a hatékony bírói jogvédelemtől, mivel az előzetes döntéshozatal lehetősége bizonytalan és hipotetikus jellegű.
40
E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 22. pontban megállapítottaknak megfelelően a nemzeti hatóságoknak kell dönteniük arról, hogy az OLAF által számukra megküldött ajánlások alapján milyen intézkedések meghozatalára van szükség. Így e hatóságoknak maguknak kell megvizsgálniuk, hogy a kapott információk indokolják vagy megkövetelik‑e valamilyen eljárás indítását. Ebből következik, hogy az ilyen eljárásokkal szembeni bírói jogvédelmet nemzeti szinten kell biztosítani a belső jog által biztosított valamennyi garancia felhasználásával, ideértve azokat a garanciákat is, amelyek az uniós jog általános elveinek szerves részét képező alapvető jogokból erednek, amelyeket a tagállamoknak is tiszteletben kell tartaniuk az uniós szabályozás végrehajtása során. Nemzeti szinten indított eljárás keretében az eljáró bíróságnak lehetősége, sőt bizonyos esetekben kötelezettsége van arra, hogy – adott esetben a felek kezdeményezésére – az EUMSZ 267. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárás keretében kérdést intézzen a Bírósághoz az uniós jog azon rendelkezéseinek értelmezésével kapcsolatban, amelyek tekintetében úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére (lásd ebben az értelemben: 2005. április 19‑iTillack kontra Bizottság végzés, C‑521/04 P(R), EU:C:2005:240, 38. és 39. pont; 2016. július 20‑iOikonomopoulos kontra Bizottság ítélet, T‑483/13, EU:T:2016:421, 28. és 32. pont).
41
Ezenkívül, ami a lényegében arra a feltételezésre alapított felperesi érvet illeti, hogy a jelen esetben a megsemmisítés iránti közvetlen keresetre tekintettel az előzetes döntéshozatal viszonylagosan hatástalan, emlékeztetni kell arra, hogy még ha bizonyítást is nyerne ez az állítás, az akkor sem jogosítaná fel a Törvényszéket arra, hogy a Szerződések által létrehozott jogorvoslati és eljárási rendszer módosítása végett az uniós jogalkotó helyébe lépjen, amely rendszer célja, hogy a Bíróságra és a Törvényszékre ruházza az intézmények jogi aktusai jogszerűségének felülvizsgálatát. Ezen állítás semmi esetre sem teszi megtámadhatóvá azokat az aktusokat, amelyek – mivel nem járnak az EUMSZ 263. cikk első bekezdése értelmében vett kötelező joghatásokkal – nem támadhatók meg (lásd analógia útján: 2000. június 27‑iSalamander és társai kontra Parlament és Tanács ítélet, T‑172/98 és T‑175/98–T‑177/98, EU:T:2000:168, 75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2007. január 12‑iSPM kontra Bizottság végzés, T‑447/05, EU:T:2007:3, 82. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
42
Harmadszor, ami az eljárási szabályok, a bizonyításhoz való jog és a kontradiktórius eljárás, valamint az alapjogok és a felperes jogellenes vizsgálati cselekményekkel szembeni hatékony bírói jogvédelemhez való jogának OLAF általi állítólagos megsértését illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely megsemmisítés iránti kereset keretében hivatkozott eljárási szabálytalanságok, amelyekről azt állítják, hogy mint a jelen esetben, azok érintették az OLAF vizsgálati jelentését, még nem tulajdoníthatnak az említett jelentésnek sérelmet okozó aktus jelleget. Az ilyen jogsértéseket ugyanis csak egy későbbi megtámadható aktus ellen irányuló kereset alátámasztásaként lehet vitatni annyiban, amennyiben befolyásolták annak tartalmát, ilyen aktus hiányában önállóan nem (lásd: 2006. április 6‑iCamós Grau kontra Bizottság ítélet, T‑309/03, EU:T:2006:110, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
43
Ezenfelül emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az érintett intézmény állítólagos kötelezettségszegésének súlya vagy az abból következő, az alapvető jogok tiszteletben tartásával kapcsolatos jogsértés jelentősége nem elegendő a Szerződésben előírt eljárásgátló okok alkalmazásának kizárásához, és a kötelező joghatások kiváltásának hiánya miatt nem megtámadható aktusok megtámadhatóvá tételéhez. Valamely aktus megtámadhatósága ugyanis nem vezethető le annak esetleges jogellenességéből (lásd ebben az értelemben: 2003. január 15‑iPhilip Morris International kontra Bizottság ítélet, T‑377/00, T‑379/00, T‑380/00, T‑260/01 és T‑272/01, EU:T:2003:6, 87. pont).
44
Negyedszer, a felperes arra hivatkozik, hogy az OLAF által a vám‑ és monopóliumügyi hivatalnak megküldött információk nem vagyoni kárt okoztak számára az említett hivatal bizonyos sajtóközleményei, illetve a sajtóban megjelent, az előbbiekre utaló cikkek révén. Ugyanakkor az ilyen információk, még annak feltételezése esetén is, hogy sérelmet okozhatnak, semmiképp sem kölcsönöznek a 2015. november 26‑i jelentésnek és a 2015. december 9‑i ajánlásnak az EUMSZ 263. cikk szerinti sérelmet okozó aktus jelleget (lásd ebben az értelemben: 2006. április 6‑iCamós Grau kontra Bizottság ítélet, T‑309/03, EU:T:2006:110, 56. pont).
45
Ötödször, a 2011. április 13‑iPlanet kontra Bizottság végzésben (T‑320/09, EU:T:2011:172) követett megoldás, amelyre a felperes azon következtetésének alátámasztása érdekében hivatkozik, amely szerint a 2015. november 26‑i jelentés és a 2015. december 9‑i ajánlás megtámadható aktusok, nem ültethető át a jelen esetre, tekintettel különösen az említett ügyben szóban forgó aktusok sajátosságaira.
46
Emlékeztetni kell ugyanis egyrészt arra, hogy a 2011. április 13‑iPlanet kontra Bizottság végzés (T‑320/09, EU:T:2011:172) 21–27. pontjából, valamint 53. pontjából kitűnik, hogy az e végzés meghozatalának alapjául szolgáló ügy valamely szervezet előrejelző listára való felvételére irányuló „különös eljárás” végén elfogadott aktusokra – vagyis konkrétan az OLAF által a Bizottság számvitelért felelős tisztviselőjéhez intézett, valamely szervezet korai előrejelző rendszerben (KER) való jelzésének aktiválására irányuló kérelemre, továbbá a jelzésnek a Bizottság számvitelért felelős tisztviselője általi aktiválására – vonatkozott. Másrészt az említett végzés 47. és 48. pontjából kitűnik, hogy az említett aktusok az előrejelző listára felvett jogalany jogi helyzetét jelentősen módosító hatásokkal járnak, mivel a figyelmeztető jelzés aktiválását követően az uniós pénzügyi forrásokra vonatkozó kötelezettségvállalás megszerzése érdekében e jogalanynak meg kellett felelnie az érintett, engedélyezésre jogosult tisztviselők által előírt fokozott elővigyázatossági feltételeknek vagy intézkedéseknek.
47
Márpedig a jelen esetben az OLAF megtámadott aktusai nem kötik a hatóságokat, amelyek azok címzettjei, és nem módosítják jelentősen a felperes jogi helyzetét az említett hatóságok ezen aktusokból levonandó következtetései tekintetében.
48
Hatodszor, a felperes által annak alátámasztása érdekében hivatkozott ítélkezési gyakorlat, hogy az olasz vámhatóságok nem rendelkeznek mérlegelési jogkörrel, vagyis az 1971. november 23‑iBock kontra Bizottság ítélet (62/70, EU:C:1971:108) és az 1985. január 17‑iPiraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság ítélet (11/82, EU:C:1985:18), nem ültethető át a jelen esetre.
49
Ugyanis rá kell mutatni arra, hogy az 1971. november 23‑iBock kontra Bizottság ítélet (62/70, EU:C:1971:108) 3–11. pontjából, valamint az 1985. január 17‑iPiraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság ítélet (11/82, EU:C:1985:18) 2–32. pontjából kitűnik, hogy ezek az ítéletek nem arra a kérdésre vonatkoznak, hogy a szóban forgó aktusok az EUMSZ 263. cikk első bekezdése értelmében kötelező joghatásokkal járnak‑e, hanem arra, hogy az említett aktusok az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül és személyükben érintették‑e a felpereseket.
50
Mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a 2014. március 6‑iNorthern Ireland Department of Agriculture and Rural Development kontra Bizottság ítélet (C‑248/12 P, nem tették közzé, EU:C:2014:137) 23. és 26. pontjában a Bíróság maga is megállapította, hogy az 1985. január 17‑iPiraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság ítéletben (11/82, EU:C:1985:18) követett megoldást a meghozatalának hátteréül szolgáló különleges helyzetek magyarázzák, ami ezen ítélet szövegéből is kitűnik.
51
Ennek kapcsán elegendő emlékeztetni arra, hogy mind az 1971. november 23‑iBock kontra Bizottság ítélet (62/70, EU:C:1971:108), mind az 1985. január 17‑iPiraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság ítélet (11/82, EU:C:1985:18) olyan különleges esetekre vonatkozott, amelyekben a Bizottság valamely tagállam kérelmére engedélyezte, hogy az védintézkedéseket fogadjon el. E körülmények között nem lehet kétség afelől, hogy az ilyen intézkedéseket kérő tagállam azok érvényesítéséről is gondoskodik (lásd: 2004. július 8‑iRegione Siciliana kontra Bizottság végzés, T‑341/02, EU:T:2004:228, 79. pont). A jelen esetben ugyanakkor nem állnak fenn ezek a körülmények.
52
A fentiek összességéből az következik, hogy a megtámadott aktusok és mindenesetre az „OLAF korábbi, szorosan kapcsolódó aktusai” nem váltanak ki kötelező joghatásokat, ezért nem tekinthetők az EUMSZ 263. cikk első bekezdése értelmében vett megtámadható aktusoknak.
53
Ezért a jelen keresetet mint elfogadhatatlant el kell utasítani.
A költségekről
54
Az eljárási szabályzat 134. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (hetedik tanács)
a következőképpen határozott:
1)
A Törvényszék a keresetet mint elfogadhatatlant elutasítja.
2)
Az Inox Mare Srl maga viseli saját költségeit, valamint az Európai Bizottság részéről felmerült költségeket.
Luxembourg, 2017. június 21.
E. Coulon
hivatalvezető
V. Tomljenović
elnök
( *1 ) Az eljárás nyelve: olasz.