HARMADIK SZEKCIÓ
HATÁROZAT
65542/12. sz. kérelem
STICHTING MOTHERS OF SREBRENICA ÉS TÁRSAI
kontra Hollandia
© Európa Tanács/Emberi Jogok Európai Bírósága, 2013. Ez a fordítás nem köti a Bíróságot. További információkért lásd az e dokumentum végén szereplő teljes körű szerzői jogi tájékoztatást.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013 [or subsequent year]. This translation does not bind the Court. For further information see the full copyright indication at the end of this document.
© Conseil de l’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013 [ou année suivante]. La présente traduction ne lie pas la Cour. Pour plus de renseignements veuillez lire l’indication de copyright/droits d’auteur à la fin du présent document.
Tartalomjegyzék
HARMADIK SZEKCIÓ
HATÁROZAT
65542/12. sz. kérelem STICHTING MOTHERS OF SREBRENICA ÉS TÁRSAI kontra Hollandia
A TÉNYÁLLÁS
A. Az ügy háttere
1. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása
2. A háború Bosznia-Hercegovinában
3. A srebrenicai mészárlás
4. A srebrenicai mészárlásról szóló beszámolók
a) Az Egyesült Nemzetek főtitkárának beszámolója
b) A NIOD Institute for War, Holocaust and Genocide Studies (a háborúra, holokausztra és népirtásra vonatkozó tanulmányokkal foglalkozó intézet) beszámolója
c) A francia parlamenti vizsgálat
d) A holland parlamenti vizsgálat
e) A Szerb Köztársaság kormányának jelentése: „Az 1995. július 10. és 19. között Srebrenicában és környékén bekövetkezett eseményeket vizsgáló bizottság”
5. A srebrenicai mészárlással kapcsolatos határozatok és ítéletek
a) A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék
b) A Bosznia-Hercegovinai Emberi Jogi Kamara
c) A Nemzetközi Bíróság
B. A nemzeti eljárások
1. Az alapeljárások megindítása
2. A járulékos eljárás
a) A regionális bíróság előtti érvek
b) A regionális bíróság ítélete
c) A Fellebbviteli Bíróság előtti érvek
d) A Fellebbviteli Bíróság ítélete
e) A Legfelsőbb Bíróság előtti érvek
i. A kérelmezők jogkérdésekre vonatkozó fellebbezése
α. A kereset
β. Az indokolást tartalmazó beadvány
ii. A tanácsadó vélemény
f) A Legfelsőbb Bíróság ítélete
3. Az alapeljárások folytatása
C. Releváns belföldi jog
1. A Holland Királyság Alkotmánya
2. A Királyság jogalkotására vonatkozó általános rendelkezéseket tartalmazó törvény
3. A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv
4. A bíróság (szervezetéről) szóló törvény
5. A bírósági végrehajtókról szóló 2001. évi törvény
6. Releváns belföldi ítélkezési gyakorlat
a) Az Udruženje Građana „Žene Srebrenice” ügy
b) A Mustafić és Nuhanović ügyek
A PANASZOK
A JOGKÉRDÉS
A. A Stichting Mothers of Srebrenica kérelmező jogállása
B. Az Egyezmény 6. Cikkének állítólagos megsértése
1. A 6. Cikk alkalmazhatósága
2. Az Egyesült Nemzetek mentessége
a) A kérelmezők előadásai
b) A Bíróság értékelése
i. A Bíróság előtti ügy hatálya
ii. Alkalmazandó elvek
iii. A fenti elvek alkalmazása
α. Az Egyesült Nemzetek mentességének természete
β. A kérelmezők kérelmének természete
γ. Alternatív joghatóság hiánya
δ. A holland állammal szembeni követeléssel fennálló kapcsolat
ε. Következtetés
3. Az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtásának a Legfelsőbb Bíróság általi elutasítása
C. Az Egyezmény 13. Cikkének állítólagos megsértése
D. A Bíróság határozata
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Harmadik Szekció) a 2013. június 11-i tárgyaláson a következőkből álló kamarában eljárva:
Josep Casadevall, elnök,
Alvina Gyulumyan,
Corneliu Bîrsan,
Ján Šikuta,
Luis López Guerra,
Nona Tsotsoria,
Johannes Silvis, bírák,
és Marialena Tsirli, a Szekció helyettes titkára,
tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságához 2012. október 8-án benyújtott (a Titkárságra 2012. október 11-én érkezett) fenti kérelemre,
tekintettel az Eljárási Szabályzat 41. cikke alapján a fenti kérelem elsőbbségi kezelése tárgyában hozott határozatra,
tekintettel az Eljárási Szabályzat 47. cikkének (3) bekezdése alapján két kérelmező névtelen kezelése tárgyában hozott határozatra,
tanácskozást követően meghozta az alábbi határozatot:
A TÉNYÁLLÁS
1. A Stichting Mothers of Srebrencia Hollandiában bejegyzett alapítvány. Az alapítvány azzal a céllal jött létre, hogy eljárásokat indítson az 1995 júliusában az alábbiak szerint lezajlott események során a bosznia-hercegovinai Srebrenicában és annak környékén megölt személyek hozzátartozói nevében eljárva.
2. A többi kérelmező a meggyilkolt személyek túlélő hozzátartozói. Elmondásuk szerint ők maguk saját jogukon is az 1995 júliusában lezajlott események során bekövetkezett emberi jogsértések áldozatai. A kérelmezőK jegyzékét a melléklet tartalmazza.
3. A kérelmezőket A. Hagedorn, M.R. Gerritsen és J. Staab Amszterdamban praktizáló ügyvédek képviselik.
4. Az ügy tényállása a kérelmezők előadása és nyilvános dokumentumok alapján az alábbiakban foglalható össze.
A. Az ügy háttere
1. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása
5. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság hat köztársaságból állt: Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia. Szlovénia és Horvátország a korábban tartott népszavazásokat követően 1991. június 25-én nyilvánította ki a függetlenségét a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságtól. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Elnöksége ezt követően mozgósította a Jugoszláv Néphadsereget (Jugoslovenska Narodna Armija/Југословенска народна армија) abból a célból, hogy helyreállítsa a szövetségi kormány hatalmát.
6. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság más tagköztársaságai – Szlovénia és Horvátország példáját követve – szintén kinyilvánították a függetlenségüket. Végül Szerbia és Montenegró maradtak a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság utódállamai, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egyedüli tagjai. Ezt követően főleg etnikai alapú viszályok robbantak ki amiatt, hogy az egyes köztársaságokban etnikai kisebbséghez tartozó és a kialakuló független államokkal nehezen azonosuló csoportok az általuk lakott területet azon köztársaság területével kívánták egyesíteni, amelyhez etnikai kötődés fűzte őket.
7. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1992. február 21-i 743/1992. sz. határozatával ENSZ védelmi haderőt (UNPROFOR) hozott létre abból a célból, hogy az a jugoszláv válság általános rendezésére irányuló tárgyalásokhoz szükséges béke és biztonság kialakítására szolgáló átmeneti megoldásként működjön. Noha az UNPROFOR megbízatása eredetileg csupán tizenkettő hónapra szólt, azt később meghosszabbították; az UNPROFOR (később UNPF név alatt; az UNPROFOR nevet idővel kizárólag a bosznia-hercegovinai műveletek tekintetében használták) végül 1995 decemberének végéig folytatta a működését. A csapatokat küldő országok közé tartozott Hollandia is.
2. A háború Bosznia-Hercegovinában
8. Bosznia-Hercegovina 1992. március 6-án kiáltotta ki a függetlenségét Bosznia-Hercegovinai Köztársaság néven. Ezt követően háború tört ki főleg az országban meglévő etnikai törésvonalak mentén meghatározható hadban álló felek között. A hadban álló erők közé tartozott az ARBH (Armija Republike Bosne i Hercegovine, vagy a Bosznia-Hercegovina Köztársaságának Hadserege, amely főleg a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság központi hivatalaihoz hűséges bosnyákokból[1] állt), a HVO (Hrvatsko vijeće obrane, vagy a Horvát Védelmi Tanács, amely főleg horvátokból[2]állt), valamint a VRS (Vojska Republike Srpske/Војска Републике Српске, vagy a Szerb Köztársaság Hadserege, más néven Boszniai Szerb Hadsereg, amely főleg szerbekből állt[3]).
9. Összesen több mint 100 000 embert gyilkoltak meg és több mint kétmillió embert telepítettek ki. A becslések szerint mintegy 30 000 ember tűnt el; 2010-ben az eltűntek mintegy harmada továbbra is eltűntként van nyilvántartva[4].
10. A konfliktus 1995. december 14-én ért véget, amikor hatályba lépett az általános keretmegállapodás a békéért (az egyesült államokbeli Ohio állam Dayton városában létrejött daytoni békemegállapodás). A daytoni békemegállapodás egyik hatása az volt, hogy Bosznia-Hercegovinát két részre, a Bosznia-Hercegovinai Föderációra és a Szerb Köztársaságra (Serb Republic) osztotta fel.
3. A srebrenicai mészárlás
11. Srebrenica Bosznia egyik keleti megyéje. A megyét dél felől a Bosznia-Hercegovina és Szerbia közötti határfolyó, a Drina határolja. Észak felől Bratunac megye határolja. Nyugati szomszédai Milići és Rogatica megyék. Ma a Szerb Köztársaság része.
12. Srebrenica megyében több város és falu található, köztük a megye névadó városa, Srebrenica is. A háború kitörése előtt a lakosság szinte kizárólag bosnyákokból és szerbekből tevődött össze úgy, hogy a bosnyákok száma három az egyhez arányban haladta meg a szerbek számát.
13. Mivel a Szerb Köztársaság, mint összefüggő földrajzi egység megalakulását akadályozta a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság központi igazgatása alatt álló Srebrenica, a VRS 1992-ben támadást indított a térség ellen.
14. Úgy tűnik, a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság kormányzata elutasította Srebrenica polgári lakossága evakuálásának lehetőségét, mivel az az „etnikai tisztogatás” elfogadásának minősült volna és elősegítette volna a területnek a VRS kezére kerülését.
15. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-án egyhangú szavazással határozatot fogadott el (819/1993. sz. határozat), amelyben felszólít arra, hogy „minden fél és más érintettek kezeljék [a Bosznia keleti részén található] Srebrenica városát és annak környékét biztonságos területként, amely fegyveres támadás vagy más ellenséges cselekmény tárgyát nem képezheti” [nem hivatalos fordítás].
16. A srebrenicai „biztonságos terület” 1995. júliusra a VRS által elfoglalt terület által körbezárt enklávévá vált. Az enklávé területén az ARBH – legnagyobb részt lefegyverzett – harcosai és polgári személyek tartózkodtak. Utóbbiak több tízezren voltak és főleg bosnyákokból álltak; a helyi lakosok mellett addigra már Bosznia keleti részében máshol a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek is ide tartoztak. Az enklávéban jelen volt még az UNPROFOR egy (a „Dutch” és „battalion” szavak összetételéből alkotott) „Dutchbat” néven ismert, névlegesen négyszáz főből álló, holland könnyű fegyverzetű légi mozgékony alakulattal, amely alezredesi parancsnokság alatt állt. Valójában azonban a Dutchbat katonai ereje elmaradt ettől, mivel a VRS megakadályozta, hogy az eltávozásról visszatérni kívánó egységek csatlakozzanak alakulatukhoz.
17. A VRS Drina alakulata 1995. július 10-én lehengerlő erejű támadást indított a srebrenicai „biztonságos terület” ellen. A holland légi mozgékony zászlóalj parancsnoka légi támogatást kért az egyesült nemzetekbeli feletteseitől. A légierő döntő jelentőségű bevetése azonban elmaradt. A VRS lerohanta és a Dutchbat jelenléte ellenére ellenőrzése alá vonta a területet.
18. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1995. július 12-én egyhangú szavazással határozatot fogadott el (1004/1995. sz. határozat), amelyben a VRS offenzívájának azonnali befejezésére és a VRS erőinek a srebrenicai biztonságos területről történő visszavonására, valamint az UNPROFOR személyzete biztonságának tiszteletben tartására és mozgásszabadságának helyreállítására szólított fel.
19. Az elkövetkező napokban a VRS kezébe került bosnyák férfiakat elkülönítették a nőktől és a gyermekektől, majd meggyilkolták őket. Másoknak sikerült elkerülniük, hogy fogságba essenek, és megkíséreltek elmenekülni az enklávé területéről. Noha volt, akinek sikerült biztonságos helyre menekülnie, sokakat elfogtak és kivégeztek, mások pedig út közben estek sérüléseik vagy taposóaknák áldozatául. Ma már általában tényként elfogadott, hogy a VRS és szerb félkatonai erők a műveletek során 7 000-nél is több, akár 8 000 bosnyák férfi és fiú halálát okozták.
20. A srebrenicai mészárlás néven ismertté vált eseményeket általában az európai történelemben a második világháború óta egyedül álló atrocitásnak tekintik[5].
4. A srebrenicai mészárlásról szóló beszámolók
21. A srebrenicai mészárlással kapcsolatban több részletes beszámoló is megjelent, amelyek közül a következőket szükséges megemlíteni.
a) Az Egyesült Nemzetek főtitkárának beszámolója
22. Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1998. november 30-án határozatot fogadott el (A/RES/53/35. sz. határozat), amelyben – többek között – felszólította a főtitkárt, hogy készítsen értékelést is tartalmazó átfogó beszámolót a Biztonsági Tanács 1993. április 16-i, 819/1993. sz. határozatában meghatározott srebrenicai biztonságos terület 1993. április 16-i létrehozása – amelyet más biztonságos területek létrehozása követett – és az 1995. december 15-i daytoni békemegállapodás Biztonsági Tanács általi támogatása között bekövetkezett eseményekről.
23. A főtitkár beszámolóját 1999. november 15-én nyújtották be a Közgyűlésben. A beszámoló terjedelme – mellékletek nélkül – 113 oldal.
24. A beszámoló összefoglalja a különböző békefenntartó erőfeszítéseket (ideértve a Franciaország, Németország, az Orosz Föderáció, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok képviselőiből álló kapcsolattartó csoportot is) és az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának, az UNPF-nek és az UNPROFOR-nak a döntéshozatali eljárásait, valamint a VRS Srebrenica elleni támadását, a terület elfoglalását, és az azt követő mészárlást.
25. Az alábbi részlet a beszámoló záró, „XI. Srebrenica eleste: értékelés” című részéből származik:
„E. A Biztonsági Tanács és a tagállamok szerepe
[...]
490. A nemzetek közössége úgy határozott, hogy fegyverembargóval, humanitárius segéllyel és békefenntartó erők bevetésével reagál a bosznia-hercegovinai háborúra. Egyértelműen rögzíteni kell, hogy ezek az intézkedések a bekövetkező szörnyűségek megakadályozására irányuló határozottabb és erőteljesebb fellépés silány pótlékainak bizonyultak. A fegyverembargó lényegében csupán fenntartotta a korábbi Jugoszláviában kialakult katonai egyensúlyt. A szerbek megőrizték túlnyomó katonai fölényüket, a Bosznia-Hercegovinai Köztársaságot azonban ténylegesen megfosztotta az Egyesült Nemzetek Alapokmányában rögzített önvédelemhez való jogának gyakorlásától. A fegyverembargó bevezetése nem feltétlenül tekintendő hibának, amelyet végső soron akkor vezettek be, amikor Bosznia-Hercegovina még nem volt az Egyesült Nemzetek tagállama. A bevezetést követően azonban kellett legyen valamilyen arra irányuló járulékos kötelezettség, hogy – az immáron tagállammá vált – Bosznia-Hercegovinát megvédelmezzék a bekövetkező tragédiától. A Biztonsági Tanács tagjainak megközelítése még azt követően is lényegében változatlan maradt, hogy a szerbek 1993 és 1994 folyamán folytatták a „biztonságos területek” elleni támadásokat és azok szorongatását, amiről széles körben beszámolt a média és vélhetően az egyes kormányok diplomáciai és hírszerzési jelentései is. A nemzetközi közösség máig nem találta meg a politikai akaratot, hogy szembenézzen a vele szembeszegülő fenyegetéssel. [...]” [nem hivatalos fordítás]
és
„G. Tanulságok a jövőre nézve
[...]
501. A nemzetközi közösség egészének el kell ismernie felelősségét azért, hogy a háború korai szakaszában a katonai erő alkalmazásától való hosszú időn keresztül tartó elzárkózással lehetővé tette e tragikus események bekövetkezését. E felelősség terheli a Biztonsági Tanácsot, a kapcsolattartó csoportot és más kormányokat, amelyek hozzájárultak a katonai erő alkalmazását illető késlekedéshez, valamint az Egyesült Nemzetek Titkárságát és a helyszínen szolgálatot teljesítő missziót. Az elsődleges és leginkább közvetlen felelősség azonban egyértelműen a boszniai népirtásra irányuló kísérlet kitervelőit és végrehajtóit terheli. [...]” [nem hivatalos fordítás]
b) A NIOD Institute for War, Holocaust and Genocide Studies (a háborúra, holokausztra és népirtásra vonatkozó tanulmányokkal foglalkozó intézet) beszámolója
26. A holland kormány 1996. novemberben megbízta a háborús dokumentációval foglalkozó intézetet (Rijksinstituut voor Oorlogsdocumentatie, „RIOD”), hogy vizsgálja meg a „Srebrenica eleséséhez vezető, az alatti, és azt követő eseményeket”. A cél az volt, hogy a vizsgálat során összegyűjtött anyagok „bepillantást engedjenek a Srebrenica eleséséhez vezető okokba és eseményekbe, valamint az azt követő drámai eseményekbe”.
27. A beszámolót 2002. április 10-én nyújtotta be a RIOD utódintézménye, a háborúra, holokausztra és népirtásra vonatkozó tanulmányokkal foglalkozó intézet (NIOD Instituut voor Oorlogs-, Holocaust- en Genocidestudies), amely a holland háborús dokumentációval foglalkozó intézet (Nederlands Instituut voor Oorlogsdocumentatie) és a holokauszttal és népirtással foglalkozó tanulmányok központja (Centrum voor Holocaust- en Genocide Studies) egyesüléséből jött létre. A holland nyelvű eredeti beszámoló terjedelme – függelékek nélkül – 3 172 oldal. A beszámolónak létezik angol nyelvű változata is (címe: Srebrenica: Reconstruction, background, consequences and analyses of the fall of a ‘safe’ area). A beszámoló történeti összefoglalás, nem pedig politikai következtetések vagy ítéletek kimondása céljából készült.
28. A beszámoló a középkortól a második világháborún át a szocialista éráig mutatja be növekvő részletességgel a volt Jugoszlávia történelmét a különböző etnikai csoportok (különösen a bosnyákok, a horvátok és a szerbek) szemszögéből. Ezt követi Horvátország, Szlovénia és Bosznia-Hercegovina függetlenségének kinyilvánítása, továbbá az ellenségeskedés kitörését követő nemzetközi politikai események és Hollandia UNPROFOR-ban való részvételére, valamint a Dutchbat Srebrenica enklávéban történő bevetésére irányuló döntéshez vezető politikai döntéshozatali folyamat bemutatása. A beszámoló részletesen leírja a Dutchbat megérkezése után magában Srebrenica térségében bekövetkezett eseményeket, köztük az ARBH ellenséges cselekményeit.
29. A beszámoló epilógusa szerint a Dutchbat részére nyújtandó hatékony légitámogatás megtagadása jelentős részben a VRS akkori boszniai szerb fővárosban, Pale-ban található lőszerraktárai ellen 1995. májusban intézett légitámadásra adott boszniai szerb válasz következménye volt, amely során 1995. júniusban az UNPROFOR tagjai fogságba estek és a VRS légvédelme megsemmisített egy amerikai vadászrepülőt. A kormányok hibát követtek el továbbá a hírszerzési információk egymással történő megosztása tekintetében is. Ez jelentős részben magyarázatot adott a bekövetkezett eseményekre. A Dutchbat parancsnoksága az alakulat gondjaira bízott polgári személyek jólétének biztosítására ügyelt; e cél elérése tekintetében a VRS-től függtek, így sérülékenyek voltak a boszniai szerb manipulációkkal szemben. Végezetül pedig, a Dutchbat művelet nemzeti kudarcként történő nyilvános értékelése politikai kérdéssé alakította Srebrenica elestét és az azt követő eseményeket.
30. E megállapítások alapján a hatalmon levő kormány politikai felelősséget vállalt. 2002. április 16-án bejelentette a lemondását.
c) A francia parlamenti vizsgálat
31. Mivel Franciaország jelentős csapatokat küldött az UNPROFOR-ba és az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának állandó tagja, a francia nemzetgyűlés (Assemblée nationale) is parlamenti vizsgálat lefolytatásáról határozott. A beszámolót (az 1958-as alkotmány szerint tizenegyedik parlament – Onzième législature – 3413. sz.) a nemzetgyűlés elnöksége 2001. november 22-én vette jegyzékbe.
32. A beszámoló bemutatja a kelet-boszniai „biztonságos területek” létrehozásához vezető politikai és katonai eseményeket, valamint a VRS Srebrenica elleni támadását.
33. A beszámoló tartalmazza a mészárlás leírását, azonban egyes személyek személyes felelősségének megállapítását már tartalmazza, meghagyva azt a büntetőbíróságoknak.
d) A holland parlamenti vizsgálat
34. A kormány lemondása vitát robbantott ki a parlament alsóházában (Tweede Kamer der Staten-Generaal), amely az egyéni politikai, katonai és hivatali felelősség megállapítása érdekében parlamenti vizsgálat (parlementaire enquête) lefolytatásáról határozott.
35. A jelentést (parlament alsóháza, 2002/03-as parlamenti év, 28 506, 2-3. sz.) 2003. január 27-én ismertették. A jelentés 463 oldalból áll és legnagyobb részét összefoglalások és a különböző – bel- és külföldi – döntéshozatali folyamatok résztvevőitől származó bizonyítékok kivonatai teszik ki.
36. A jelentés megállapította, hogy a volt Jugoszlávia területén végrehajtott nemzetközi beavatkozásban való részvételt részben humanitárius okok, részben pedig a kormány és a parlament arra irányuló közös vágya ösztönözte, hogy Hollandia aktív szerepet játsszon a nemzetközi béke és biztonság előmozdításában. A könnyű fegyverzetű légi mozgékony gyalogsági zászlóalj körbevett „biztonságos területen” történő bevetésére irányuló döntést azonban inkább vágyakozás, mint megvalósíthatósági megfontolások vezérelték.
37. Idővel az önvédelem az UNPROFOR megbízatásának ellátásánál is fontosabbá vált, az UNPROFOR puszta jelenlétének elrettentő szerepe pedig megkopott. E körülményért elsődlegesen az Egyesült Nemzetek tartozik felelősséggel.
38. A jelentés szerint kizárólag a boszniai szerb oldal tartozik felelősséggel az elkövetett bűncselekményekért. Noha mind a Dutchbat vezetősége, mind pedig a holland kormány követett el hibát, a jelentés következtetései szerint végső soron valószínűtlen volt, hogy a Dutchbat megakadályozhatta volna a mészárlást.
e) A Szerb Köztársaság kormányának jelentése: „Az 1995. július 10. és 19. között Srebrenicában és környékén bekövetkezett eseményeket vizsgáló bizottság”
39. A Szerb Köztársaság kormánya 2003. december 15-i határozatával létrehozta az 1995. július 10. és 19. között Srebrenicában és környékén bekövetkezett eseményeket vizsgáló bizottságot. A bizottság feladata a Szerb Köztársaságnak az Emberi Jogi Kamara által a Selimović and Others ügyben meghatározott (lásd alább a 47. és 48. pontot) és arra irányuló kötelezettségének teljesítése volt, hogy folytasson saját vizsgálatot az Emberi Jogi Kamarához benyújtott kérelmekben megnevezett áldozatok sorsával kapcsolatban.
40. A bizottság – mellékletek nélkül 45 oldal terjedelmű – jelentését 2004. június 11-én hozták nyilvánosságra. A jelentés megállapította, hogy:
„[...] 1995. július 10. és 19. között több ezer bosnyákot végeztek ki a nemzetközi humanitárius jog rendelkezéseit súlyosan sértő módon, és az elkövetők – többek között – arra irányuló intézkedéseket tettek, hogy a holttestek áthelyezésével eltussolják a bűncselekményt; [...]” [nem hivatalos fordítás]
A jelentés megállapította továbbá a Szerb Köztársaság szerveinek felelősségét az ügyben. Létrehozták az ismert áldozatok adatbázisát és nyilvánosságra hozták a különböző tömegsírok helyét.
41. A Szerb Köztársaság kormánya 2004. november 10-én nyilatkozatban kért bocsánatot az elkövetett bűncselekményekért.
5. A srebrenicai mészárlással kapcsolatos határozatok és ítéletek
42. A srebrenicai mészárlással kapcsolatban számos fontos határozat és ítélet született, különösen az alábbi igazságszolgáltatási intézmények részéről.
a) A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék
43. Több személlyel szemben emeltek vádat a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék előtt a srebrenicai mészárlással kapcsolatban, köztük Radislav Krstić vezérőrnaggyal szemben, aki röviddel Srebrenica eleste után lett a VRS Drina alakulatának parancsnoka. A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék Elsőfokú Tanácsa 2001. augusztus 2-i 260 oldal hosszúságú ítéletben (IT-98-33-T) megállapította bűnösségét népirtás, üldözés és gyilkosság bűncselekményekben és negyvenhat év börtönbüntetésre ítélte a vezérőrnagyot.
44. Az Elsőfokú Tanács ítéletében részletesen leírja Srebrenica VRS általi elfoglalását övező eseményeket és az azt követő mészárlást.
45. Krstić vezérőrnagy fellebbezést nyújtott be a bűnösség megállapítása a kiszabott büntetés ellen. Nem támadta meg azonban az Elsőfokú Tanács által megállapított tényállást, inkább a büntetőjogi felelőssége jellegére és terjedelmére összpontosított. A népirtásra irányuló szándékra vonatkozó bizonyíték hiányában a Másodfokú Tanács végül megállapította, hogy Krstić vezérőrnagy nem volt közvetlen elkövetője a bűncselekményeknek. Bűnösnek találták azonban bűnsegédként elkövetett népirtás és az emberiesség elleni bűncselekményekben, a büntetését pedig harmincöt évre csökkentették (2004. április 19-i ítélet, IT-98-33-A).
b) A Bosznia-Hercegovinai Emberi Jogi Kamara
46. A Bosznia-Hercegovinai Emberi Jogi Kamara a daytoni békemegállapodás 6. mellékletében meghatározott emberi jogi szerződés alapján létrehozott belföldi emberi jogi bíróság volt. A kamarának tizennégy – tagnak nevezett – bírája volt, akik közül hatan Bosznia-Hercegovina nemzetiségeihez tartoztak (két bosnyák, két horvát és két szerb), a fennmaradó nyolc tag pedig sem Bosznia-Hercegovina, sem a szomszédos államok bármelyikének nemzetiségéhez nem tartozott. A Kamara 2003 végéig működött.
47. Az Emberi Jogi Kamara 2003. március 7-én negyvenkilenc kérelem tárgyában hozott határozatot (a Selimović and Others határozat). E kérelmeket az Emberi Jogi Kamarához a srebrenicai eseményekkel összefüggésben benyújtott mintegy 1 800 kérelem közül választották ki.
48. Az Emberi Jogi Kamara megállapította, hogy az emberi jogi szerződés időbeli hatálya alapján nem rendelkezik joghatósággal az 1995. december 14. előtt bekövetkezett események vizsgálatára. A kérelmezők eltűnt hozzátartozóikkal kapcsolatos tájékoztatásának és az érdemi vizsgálat lefolytatásának elmaradásával kapcsolatban azonban megállapította az Egyezmény 3. és 8. Cikkének megsértését, mind külön-külön, mind pedig az Egyezmény 14. Cikkével összefüggésben. Megjegyezte, hogy „[a] srebrenicai ügyek tekintetében e jogsértések különösen szembetűnőek voltak, hiszen ezek az események Európában a huszadik század második felében polgári személyek legnagyobb és legszörnyűbb tömeges kivégzéséhez vezettek. [...]” [nem hivatalos fordítás]. A kamara kötelezte a Szerb Köztársaságot, hogy adjon át a birtokában levő minden releváns információt, engedje szabadon a még életben lévő eltűnt foglyokat, és folytasson le „teljes, tartalmas, alapos és részletes vizsgálatot” [nem hivatalos fordítás]. Kötelezte továbbá a Szerb Köztársaságot, hogy fizessen összesen négymillió bosznia-hercegovinai átváltható márkát (BAM) a Srebrenica-Potočari emlékhely és temető alapítványnak.
c) A Nemzetközi Bíróság
49. Az akkori Bosznia-Hercegovinai Köztársaság 1993. március 20-án eljárást kezdeményezett a Nemzetközi Bíróság előtt az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztásaság ellen a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény állítólagos – és a bíróság előtti ügy vonatkozásában releváns – megsértése alapján. A daytoni békemegállapodás hatályba lépését követően a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság kérelmezői pozícióját Bosznia-Hercegovina vette át jogutódként. Felbomlását követően a Jugoszláv Szövetségi Köztásaság kérelmezetti pozícióját előbb Szerbia és Montenegró, végül pedig Szerbia vette át, jóllehet a Nemzetközi Bíróság által megállapított múltbeli eseményekért való felelősség az adott időpontban Szerbia és Montenegró államot érintette.
50. A Nemzetközi Bíróság 2007. február 26-án hozta meg az ítéletét (a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény alkalmazása (Bosznia-Hercegovina v. Szerbia és Montenegró), ítélet, I.C.J. Reports 2007, p. 43). A srebrenicai mészárlás tekintetében a megállapított tényállás alapjául a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék Elsőfokú Tanácsa által a Krstić ügyben hozott fenti ítélet és a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék által a Blagojević ügyben hozott ítélet (IT-02-60-T, Elsőfokú Tanács ítélet 2005. január 17) tényállása, valamint az Egyesült Nemzetek főtitkárának jelentése (lásd a fenti 25. pontot) szolgált.
51. A Nemzetközi Bíróság megállapította többek között, hogy a VRS tagjai 1995. július 13. után Srebrenicában és annak környékén népirtással összefüggő cselekményeket követtek el (idézett mű, §§ 291. és 297.). Az e cselekmények elkövetésére irányuló döntést azonban a VRS vezetőségének egyes tagjai hozták meg; nem merült fel arra utaló bizonyíték, hogy e cselekményeket az alperes felelősségi körébe tartozó személyek tervezték meg vagy hajtották végre, illetve azokat az alperes bűnpártolása mellett hajtották volna végre. Ennélfogva nem állapítható meg Szerbia és Montenegró felelőssége a mészárlásért (idézett mű, §§ 413-415 és §§ 423-424).
52. A Nemzetközi Bíróság megállapította azonban a népirtás megakadályozására irányuló – mégpedig minősített – kötelezettség fennállását. E kötelezettség nem eredménykötelem, hanem gondossági kötelem, abban az értelemben, hogy egy állam nem kötelezhető arra, hogy bármilyen körülmények között sikerrel megakadályozza a népirtás elkövetését: az államok kötelezettsége arra irányul inkább, hogy minden ésszerűen rendelkezésükre álló eszköz igénybevételével a lehető legteljesebb mértékben megakadályozzák a népirtás elkövetését. Nem állapítható meg az állam felelőssége pusztán amiatt, hogy nem érte el a kívánt eredményt; megállapítható azonban a felelősség, ha az állam nyilvánvalóan nem tett meg minden lehetséges és a népirtás megakadályozásához esetlegesen hozzájáruló intézkedést a népirtás megakadályozása céljából.
53. A Nemzetközi Bíróság megállapította továbbá, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság hatóságai – különösen Slobodan Milošević elnök – tisztában voltak a Srebrenica térségben az etnikai csoportok között tapasztalható feszültségekkel, így a népirtás esetleges bekövetkezésének veszélyével is. Bár tagadhatatlan, hogy „politikai, katonai és pénzügyi kapcsolataik” révén befolyással rendelkeztek a VRS felett (idézett mű, § 434), a VRS feletti befolyásukkal nem éltek a népirtás bekövetkezésének megakadályozása céljából. Szerbia nemzetközi felelősségét ennek megfelelően megállapították (idézett mű, § 438).
B. A nemzeti eljárások
1. Az alapeljárások megindítása
54. A kérelmezők a holland állam és az Egyesült Nemzetek ellen 2007. június 4-én keresetet nyújtottak be a hágai regionális bírósághoz (rechtbank). A 203 oldal hosszúságú keresetben a kérelmezők azt állították, hogy (a Dutchbat tevékenységéért felelősséggel tartozó) holland állam és (általában az UNPROFOR tevékenységéért felelősséggel tartozó) Egyesült Nemzetek korábbi ígéreteik és a VRS fenyegető támadására vonatkozó tudomásuk ellenére nem tettek megfelelő és hatékony lépéseket a srebrenicai „biztonságos terület” védelme érdekében és az enklávé VRS által elfoglalását követően a területen tartózkodó nem harcoló személyek védelme érdekében. Ennek következtében felelősséggel tartoznak a polgári lakosság tagjait ért visszaélésekért, a nők megerőszakolásáért és (egyes esetekben) meggyilkolásáért, a férfiak tömeges meggyilkolásáért és a népirtásért. A kérelmezők álláspontjukat a holland polgári jog és a nemzetközi jog rendelkezéseire alapították.
55. A polgári jog alapján előterjesztett érvelés elsődlegesen az volt, hogy az Egyesült Nemzetek és a holland állam megállapodást kötöttek a srebrenicai enklávéban tartózkodó személyekkel (így a kérelmezőkkel is), hogy a srebrenicai „biztonságos terület” határai között védelmet nyújtanak számukra az ARBH területen tartózkodó erőinek lefegyverzéséért cserébe, azonban a megállapodást az Egyesült Nemzetek és a holland állam nem tartották be; és másodlagosan, hogy a holland állam – az Egyesült Nemzetekkel összejátszva – szerződésen kívüli kárt (onrechtmatige daad) okozott azzal, hogy nem megfelelő fegyverzettel rendelkező, nem megfelelő módon kiképzett és felkészített csapatokat küldött Bosznia-Hercegovina területére, valamint nem biztosította számukra a szükséges légi támogatást.
56. A nemzetközi jog alapján előterjesztett – és a bíróság előtti ügy szempontjából releváns – érvelés alapjául a Nemzetközi Jogi Bizottság állami felelősségre és a nemzetközi szervezetek felelősségére vonatkozó tervezetei szolgáltak, a kérelmezők pedig előadták, hogy a Dutchbat cselekményei a holland államnak és az Egyesült Nemzeteknek egyaránt betudhatók voltak.
57. Noha elismerték, hogy az egyének nem alanyai a klasszikus nemzetközi jognak, a kérelmezők előadták, hogy az áldozatok nemzetközi jog alapján fennálló jogorvoslathoz való jogát közvetlenül elismerik az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének a nemzetközi emberi jogok joga és a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértése áldozatainak a jogorvoslathoz és kártérítéshez való jogára vonatkozó alapelvei és iránymutatásai, amelyek a Holland Királyság Alkotmányának 93. §-a alapján közvetlen hatállyal rendelkezik Hollandiában.
58. Valószínűnek tartva, hogy az Egyesült Nemzetek az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 105. cikke szerint mentességre hivatkozik majd, a kérelmezők előadták, hogy a szervezet által élvezett mentesség nem haladhatja meg a feladatai ellátásához szükséges kört, és a bírósághoz fordulás jogát különösen az Egyezmény 6. Cikkének (1) bekezdése biztosítja.
59. Úgy tűnik, hogy az igazságügyi miniszter nem élt a bírósági végrehajtókról szóló 2001. évi törvény (Gerechtsdeurwaarderswet 2001, lásd lent) 3a. §-a szerinti azon lehetőséggel, hogy értesítse a végrehajtót arról, hogy a kereset kézbesítése összeegyeztethetetlen lenne az állam nemzetközi jog szerinti kötelezettségeivel.
2. A járulékos eljárás
a) A regionális bíróság előtti érvek
60. Az Egyesült Nemzetek nem jelent meg a regionális bíróság előtt, miután erre irányuló szándékáról New Yorkban előzetesen értesítette a Holland Királyság állandó képviselőjét.
61. A már saját jogán alperesként fellépő holland állam arra irányuló indítványt nyújtott be, hogy az Egyesült Nemzetek oldalán beavatkozóként is felléphessen, vagy az Egyesült Nemzetekkel mint alperessel szembeni eljárásokat egyesítsék. Előadta, hogy – az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény II. cikkének 2. bekezdésével együtt értelmezve – az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 105. cikkének (1) bekezdése szerint a holland bíróságok nem rendelkeznek hatáskörrel az Egyesült Nemzetekkel szemben indított eljárás lefolytatására; a mentességről való kifejezett lemondás hiányában a holland bíróságoknak hivatalból el kell ismerniük az Egyesült Nemzetek mentességét. Az államnak magának is nemzetközi jogi érdeke fűződik az e mentességre való hivatkozáshoz, ahogyan ezt tükrözi különösen a bírósági végrehajtókról szóló 2001. évi törvény 3a. §-a is.
62. A kérelmező előadta, hogy az Egyesült Nemzetek mentességét kizárta különösen az Egyezmény 6. Cikke és a népirtás tilalma, amely utóbbi a jus cogens része volt és amelyet szerződésben (a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezményben) is rögzítettek.
63. A alapeljárást a járulékos eljárásban hozott jogerős határozatig felfüggesztették.
b) A regionális bíróság ítélete
64. A regionális bíróság 2008. július 10-én hozott ítéletet (Landelijk Jurisprudentie Nummer (Nemzeti Jogtudományi Azonosító, LJN; BD6795, angol nyelvű fordítás LJN BD6796). A bíróság előtti ügyre vonatkozóan megállapította, hogy nem következik a holland bíróságok joghatóságának a holland állam általi elismerése abból a tényből, hogy az igazságügyi miniszter nem tette meg a bírósági végrehajtókról szóló 2001. évi törvény 3a. §-a szerinti nyilatkozatot.
65. Ezzel szemben az államnak saját érdeke fűződik az Egyesült Nemzetek joghatósággal szembeni mentességének fenntartására, tekintettel az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 105. cikkének (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségeire. A regionális bíróság megjegyezte, hogy az Egyesült Nemzetek következetesen kifejezi és ebben az ügyben is kifejezte a mentessége fenntartása iránti szándékát, és megállapította, hogy az Egyesült Nemzetek mentességét a nemzetközi joggyakorlat tényszerűen elismeri.
66. A regionális bíróság szerint sem a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény sem pedig a nemzetközi jog – akár szerződésben, szokásjogban, vagy állami gyakorlatban meghatározott – szabálya nem kötelezte Hollandiát arra, hogy a népirtás tilalmát polgári jogában és érvényesítse; a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény mindössze annyit ír elő, hogy az államoknak biztosítaniuk kell a népirtás megbüntetését.
67. A regionális bíróság e bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozva (Al-Adsani v. Egyesült Királyság [GC], no. 35763/97, ECHR 2001-XI) megállapította, hogy az államok szuveréni mentességét elvileg nem zárja ki a kínzásnak az Egyezmény 3. Cikkében meghatározott tilalma. A kínzás tilalma éppen annyira a jus cogens szabálya, mint a népirtás tilalma, amiből arra lehet következtetni, hogy a jelenlegi nemzetközi jog alapján a jus cogens nem zárja ki a nemzeti bíróság előtti polgári peres eljárásban – akár szuverén állam vagy nemzetközi szervezet által – élvezett mentességet.
68. Ebből az következett, hogy az Egyesült Nemzetek mentessége nem funkcionális – azaz a nemzeti bíróság mérlegelésén alapuló –, hanem abszolút volt.
69. Az Egyezmény 6. Cikke tekintetében a regionális bíróság e Bíróság Behrami and Behrami v. Franciaország and Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia ((dec.) [GC], nos. 71412/01 és 78166/01, 2007. május 2.) ügyben hozott határozatára utalt. Abban a határozatban megállapították, hogy a csapatokat küldő országok nem vonhatók felelősségre a nemzetközi békefenntartó műveletek céljából az Egyesült Nemzetek rendelkezésére bocsátott erők cselekményeiért. Ebből következett, hogy a 6. Cikkre nem lehet hivatkozni magának az Egyesült Nemzeteknek a perbeli mentessége alóli kivétel támogatásául.
70. A regionális bíróság tisztában volt azzal, hogy a Bíróság a Waite and Kennedy v. Németország ([GC], no. 26083/94, ECHR 1999-I) ügyben, és a Beer and Regan v. Németország ([GC], no. 28934/95, 1999. február 18.) ügyben arra utaló kijelentéseket tett, hogy a nemzetközi szervezetek mentessége kizárólag akkor egyeztethető össze az Egyezmény 6. Cikkével, ha maga a szervezet ésszerű alternatívát kínált az Egyezményben rögzített jogok védelmére. Az Egyesült Nemzetek létrehozásának időpontja megelőzte az Egyezmény hatálybalépését. Az Egyesült Nemzetek továbbá egy közel egyetemleges tagsággal rendelkező szervezet; e körülmény megkülönbözteti más szervezetektől, például a Waite and Kennedy és Beer and Regan ügyekben érintett Európai Űrügynökségtől, amely szervezet csak 1980-ban jött létre és amelynek tagsága európai államokra korlátozódik. A Bíróság maga is elismerte továbbá az Egyesült Nemzetek különleges helyzetét a Behrami and Behrami v. Franciaország és Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia ügyekben. Mindenesetre, ha bármely állam joghatósággal rendelkezne az Egyesült Nemzetek felett, akkor az az az állam lenne, amelynek területén a szervezet székhelye található, vagy amely területén a kifogásolt cselekmények történtek; a jelen ügyben Hollandia nem tartozik ezen államok közé.
71. A regionális bíróság így anélkül zárta ki joghatóságát az Egyesült Nemzetek tekintetében, hogy szükségesnek tartotta volna a határozathozatalt a holland állam beavatkozás engedélyezése vagy eljárások egyesítése iránti indítványa tárgyában.
c) A Fellebbviteli Bíróság előtti érvek
72. A kérelmezők fellebbezést nyújtottak be a hágai Fellebbviteli Bírósághoz (gerechtshof). Főbb érveik az alábbiakban foglalhatók össze.
73. A Bíróság előtti ügy tekintetében releváns mértékben azzal érveltek, hogy az állam részéről az Egyesült Nemzetek abszolút mentességre való hagyatkozás kéz a kézben járt azzal az érvvel, hogy kizárólag az Egyesült Nemzetek tartozik felelősséggel a srebrenicai mészárlás jelentette népirtás megakadályozásának elmulasztásáért. Ezen érv elfogadása azt jelentené, hogy a mészárlás áldozatainak túlélő rokonai nem fordulhatnak bírósághoz, ami jogilag, emberileg és erkölcsileg egyaránt helytelen. A regionális bíróság figyelmen kívül hagyta az állam érveinek jellegét, amelyek nem is a nemzetközi jog szerinti kötelezettségei teljesítése iránti szükségen, hanem sokkal inkább jól felfogott, önös érdekein (welbegrepen eigenbelang) alapultak. A nemzetközi jogi kötelezettségnek nem volt célja, hogy az állam kibújhasson saját felelőssége alól.
74. Az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény VIII. cikkének (29) bekezdése alapján az Egyesült Nemzetek köteles a félként magát is érintő magánjellegű viták rendezésére irányuló mechanizmust bevezetni, e kötelezettségének azonban több mint hatvan éves fennállása alatt nem tett eleget. Következésképpen a holland belföldi bíróságoknak sürgős szükségük volt joghatóságuk megállapítására.
75. E Bíróság Al-Adsani ügyben hozott ítélete nem volt megfelelő precedens, mivel a nemzetközi szervezetek mentessége eltér a szuverén államok mentességétől. Az Al-Adsani ügy emellett mélyen megosztotta a Bíróságot. Az Al-Adsani ügyben a többségi álláspontot kritika érte amiatt, hogy lehetővé tette, hogy a jus cogens egy szabályával – a kínzás tilalmával – szemben a szuveréni mentesség érvényesüljön. Ennél még kevésbé volt helyénvaló lehetővé tenni, hogy a jus cogens egy még inkább alapvető szabályával – a népirtás tilalmával – szemben egy nemzetközi szervezet mentessége érvényesüljön.
76. A Kadi és Al-Barakaat ügyekben az Európai Közösségek Bíróságának főtanácsnoka és maga a Bíróság is bizonyította, hogy kész cselekedni és a bírósághoz fordulás jogát biztosítani olyan esetekben, amikor az Egyesült Nemzetek maga ezt nem tette meg (a kérelmezők a C-402/05. P. és C-415/05. P. sz., Yassin Abdullah Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra az Európai Unió Tanácsa és az Európai Közösségek Bizottsága egyesített ügyekben hozott 2008. szeptember 3-i ítéletre hivatkoztak).
d) A Fellebbviteli Bíróság ítélete
77. A Fellebbviteli Bíróság 2010. március 30-án hozott ítéletet (LJN BL8979). Lehetővé tette az állam számára, hogy belépjen az Egyesült Nemzetek alperes ellen indított eljárásba, a regionális bíróság ítéletének fennmaradó részét pedig helyben hagyta.
78. Nem fogadta el, hogy az állam az Egyesült Nemzetek mentességére való hivatkozással saját polgári jogi felelősségét akarta volna elkerülni. Mivel a holland belföldi bíróságok Egyesült Nemzetek feletti joghatóságát érintő járulékos eljárásról van szó, a Fellebbviteli Bíróság bocsátkozhat feltételezésekbe azzal kapcsolatban, hogy a holland állam saját jogán alperesként eljárva milyen védekezéshez folyamodna az ügy érdemét érintő jövőbeli eljárásokban.
79. Az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény II. cikkének (2) bekezdésére hivatkozva – amelyet „jóhiszeműen, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni” (a szerződések jogáról szóló bécsi szerződés 31. cikke) – és az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 105. cikke fényében a Fellebbviteli Bíróság megállapította, hogy az adott rendelkezés nem értelmezhető másként, mint hogy „a lehető legszélesebb körű mentességet biztosították az Egyesült Nemzetek számára, abban az értelemben, hogy az Egyesült Nemzetek az Egyezményt aláíró országok bírósága előtt nem perelhető” [nem hivatalos fordítás]. Nem következik az Alapokmány 105. cikkének szövegéből, hogy az Egyesült Nemzetek mentessége csupán funkcionális lenne, mivel egyértelmű az Alapokmány 105. cikkét megelőző cikkekből, hogy az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény (így annak II. cikk (2) bekezdésének) célja az Egyesült Nemzetek „céljainak eléréséhez szükséges kiváltságok és mentességek” meghatározása.
80. A regionális bírósággal szemben a Fellebbviteli Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy a Bíróság a Waite and Kennedy és Beer and Regan ügyekben hozott ítélettől eltért volna a Behrami and Behrami v. Franciaország és Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia ügyben hozott határozattal. Az utóbbi ügy nem érintette lehetséges félként az Egyesült Nemzeteket és nem érintette az Egyezmény 6. Cikke szerinti belföldi bírósághoz forduláshoz való jogot. Az sem jelentős különbség, hogy az Egyesült Nemzetek az Egyezmény hatálybalépését megelőzően jött létre; egy ilyen megállapítás összeegyeztethetetlen lenne az Egyezményben rögzített jogok alapvető természetével. Hasonlóképpen nem feltételezhető, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 103. cikkének csupán az a célja, hogy hatályon kívül helyezze a nemzetközi szokásjogot vagy a nemzetközi szerződéseket, vagy éppen csorbítsa a nemzetközi emberi jogi mércék védelmét, hiszen az Egyesült Nemzetek egyik célja éppen az emberi jogok és alapvető jogok tiszteletben tartásának előmozdítása. Ez azt jelentette, hogy az Egyesült Nemzetek joghatóság alóli mentességének kérdését a Bíróság által a Beer and Regan ügyben hozott határozat 53. pontjában meghatározott szempontok alapján kellett megítélni.
81. A Fellebbviteli Bíróság ítélete így folytatódott:
„5.7. A Fellebbviteli Bíróság a következőket állapítja meg azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az Egyesült Nemzetek által élvezett mentesség a jelen ügyben arányban áll-e az elérni kívánt céllal. Az Egyesült Nemzetek különleges jogállással rendelkezik a nemzetközi szervezetek között. Ha a Biztonsági Tanács úgy találja, az Alapokmány 42. cikke szerint légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásával olyan műveleteket foganatosíthat, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához, vagy helyreállításához szükségesnek ítél. Egyetlen más nemzetközi szervezet sem rendelkezik ilyen széleskörű jogosítványokkal. E széleskörű jogosítványokkal kapcsolatban – amelyek alapján az Egyesült Nemzetek és az Egyesült Nemzetek rendelkezésére bocsátott csapatok gyakran több fél ütköző érdekeit érintő konfliktushelyzetben válhat érintetté – valós kockázata áll fenn annak, hogy ha az Egyesült Nemzetek csupán részleges mentességet élvezne – vagy nem élvezne mentességet – a joghatóság alól, akkor ki lenne téve a konfliktusban érintett felek követeléseinek és perelhető lenne a konfliktus helye szerinti állam belföldi bíróságai előtt. Éppen azon konfliktusok érzékeny természetére tekintettel, amelyekben az Egyesült Nemzetek érintetté válhat, figyelembe kell venni azokat a helyzeteket is, amikor kizárólag a Biztonsági Tanács fellépésének részben vagy egészben történő ellehetetlenítése céljából fognák perbe az Egyesült Nemzeteket. Az is elképzelhető, hogy olyan államban indítanának peres eljárást az Egyesült Nemzetek ellen, amely bíróságai nem felelnek meg az Egyezmény 6. cikke szerinti mércéknek. A joghatóság alól az Egyesült Nemzetek részére biztosított mentesség így közvetlenül kapcsolódik a világ békéjének és biztonságának fenntartásához fűződő általános érdekhez. Emiatt alapvető fontosságú, hogy az Egyesült Nemzetek a lehető legszélesebb körű mentességet élvezze, amelyet a lehető legkisebb mértékben kell megvitatni. E megfontolások alapján a Fellebbviteli Bíróság úgy véli, hogy kizárólag kógens indokok vezethetnek annak megállapításához, hogy az Egyesült Nemzetek mentessége nem áll arányban az így elérni kívánt céllal.
[...]
5.9. A Fellebbviteli Bíróság mindenekelőtt megjegyzi, hogy érzékenyen viszonyul a szörnyűségekhez (vreselijke gebeurtenissen), amelyeknek a srebrenicai anyák és hozzátartozóik áldozatul estek, valamint az általuk okozott szenvedéshez. Az állam nem vitatta, hogy Srebrenicában népirtást történt; ez köztudomású ténynek minősül. Teljességgel érthető, hogy a srebrenicai anyák sérelmeikért jogi úton elégtételt követelnek. Ezzel azonban nincs vége az ügynek. A fent kifejtettek szerint jelentős általános érdek fűződik annak biztosításához, hogy az Egyesült Nemzetek belföldi bíróság előtt nem perelhető. E feszültségekkel teli területen két rendkívül fontos, azonban önmagában nem döntő erejű jogelv között kell egyensúlyt találni.
5.10. A Fellebbviteli Bíróság mindenekelőtt megállapítja, hogy [a kérelmezők] elismerik, hogy az Egyesült Nemzetek maga nem követett el népirtást. [...] Nem állapítható meg továbbá [a kérelmezők] által előadott tények alapján, hogy az Egyesült Nemzetek tudatosan közreműködött volna népirtás elkövetésében. [A kérelmezők] lényegében azt állítják, hogy az Egyesült Nemzetek gondatlanságból (nalatig) nem akadályozta meg a népirtást. A Fellebbviteli Bíróság álláspontja szerint az Egyesült Nemzetekkel szemben a fentiek szerint tett kijelentések komolyak, de nem kellően súlyosak (pregnant) ahhoz, hogy kizárólag jelentőségüknél fogva indokolják a szervezet mentességének figyelmen kívül hagyását, vagy kizárólag jelentőségüknél fogva elfogadhatatlanná tegyék az Egyesült Nemzetek mentességére való hivatkozást. Ezzel kapcsolatban a Fellebbviteli Bíróság jelentős körülménynek találja, hogy – a fentiek szerint – az Egyesült Nemzetek békefenntartó műveletei általában a világ élő konfliktussal (brandhaard) terhelt területein történnek, és általában különösebb nehézség nélkül lehetséges az Egyesült Nemzeteket okolni – ha nem is az emberiség elleni bűncselekmény elkövetéséért, hanem – azért, hogy nem tett megfelelő intézkedéseket [az ilyen bűncselekmények] megakadályozása érdekében, [amely körülmény] visszaélésekhez vezethet. Elvi alapon nem elegendő a joghatóság alóli mentesség befolyásolásához az az állítás, hogy az Egyesült Nemzetek nem akadályozta meg Srebrenicában a népirtást és e tekintetben gondatlanul járt el. Nem döntő jelentőségű továbbá az a körülmény, hogy a jelen ügyben nem állítják, hogy a fenti értelemben vett visszaélés nem történik. Az Egyesült Nemzetek mentessége már akkor is elfogadhatatlan mértékben csökkenne (aangetast), ha csak akkor hivatkozhatna sikerrel a mentességére, ha az adott ügyben a visszaélést bizonyították.
5.11. A [kérelmezők] által felhozott következő tény a megfelelő biztosítékokkal biztosított eljárási jogorvoslat hiánya (een met voldoende waarborgen omklede rechtsgang). Rámutattak, hogy az Egyesült Nemzetek – az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény VIII. cikk (29) bekezdésének első mondatában és a) pontjában rögzítettek ellenére – nem gondoskodott az Egyesült Nemzeteket mint felet érintő szerződésekből eredő viták és más magánjogi jellegű viták rendezésére szolgáló hatékony mechanizmusról. A [kérelmezők] mindegyike egyetért abban, hogy az Egyesült Nemzetek nem így járt el. Az állam nem vitatta továbbá kielégítően [a kérelmezők] indokolással ellátott érveit, amelyek szerint az UNPROFOR jogállásáról szóló megállapodás ténylegesen nem biztosít ésszerű lehetőséget [a kérelmezők számára], hogy pert indítsanak az Egyesült Nemzetek ellen. A Fellebbviteli Bíróság azonban nem tartja megállapíthatónak, hogy [a kérelmezők] egyáltalán nem fordulhatnának bírósághoz a Srebrenicában történtekkel kapcsolatban. Először, nem egyértelmű [a kérelmezők] által előadott tények alapján, hogy miért ne lenne lehetőségük a népirtás elkövetőit, valamint akár az elkövetőkért felelősnek tekinthető valamennyi személyt az Egyezmény 6. Cikkének megfelelő bíróság elé vinni. Amennyiben [a kérelmezők] ezt azért nem tették meg, mert a felelős személyek nem lelhetők fel, illetve kártérítés nyújtására vélhetően képtelenek, a Fellebbviteli Bíróság megjegyzi, hogy az Egyezmény 6. Cikke nem biztosítja, hogy a polgári peres eljárást indítani kívánó személyek minden esetben képesek (fizetőképes) adóst találni.
5.12. Másodszor, [a kérelmezőknek] lehetőségük van keresetet benyújtani a holland bíróságok előtt az állam ellen, amelyet az Egyesült Nemzetek esetében alkalmazott feltételekhez hasonló feltételek szerint felelősnek tartanak. [A kérelmezők] valójában éltek is e lehetőséggel. Az állam nem hivatkozhat a joghatóság alóli mentességre, ami azt jelenti, hogy a holland bíróságoknak minden esetben állást kell foglalniuk az állammal szemben érvényesíteni kívánt követelés érdemében. Ez nem változik akkor sem, ha azokban az eljárásokban – ahogyan azt [a kérelmezők] nem egészen alaptalanul várják – az állam olyan értelmű védekezést terjeszt elő, hogy az általa Srebrenicában elkövetett cselekményeket (kizárólag) az Egyesült Nemzeteknek kell betudni. A bíróságoknak még ilyen értelmű védekezés [...] előterjesztése esetén is érdemben vizsgálniuk kell [a kérelmezők] követelését, és [a kérelmezők] e tekintetben fordulhatnak független bírósághoz.
5.13. A fentiekből következik, hogy ne állítható, hogy [a kérelmezők] tekintetében a bírósághoz forduláshoz való jog lényegét csorbítaná az Egyesült Nemzetek joghatóság alóli mentességének elismerése. A Fellebbviteli Bíróság e tekintetben a [Fayed v. Egyesült Királyság, 1994. szeptember 21., Series A no. 294‑B] ügyre hivatkozik, amelyből nyilvánvaló, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága kész elfogadni a bírósághoz forduláshoz való jog igen messzire nyúló korlátozását is. A jelen ügyben azonban nem merül fel ilyen messzire nyúló korlátozás, mivel [a kérelmezők] legalább két féllel – a népirtás elkövetőivel és az állammal – szemben indíthatnak peres eljárást a srebrenicai anyák által elszenvedett károkért. Ilyen körülmények között a Fellebbviteli Bíróság, bármilyen sajnálatos legyen is, nem tekinti a joghatóság alóli mentesség befolyásolásához kielégítően döntő jelentőségű körülménynek azt a tényt, hogy az Egyesült Nemzetek – az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény VIII. cikk (29) bekezdésének első mondatában és a) pontjában rögzítette kötelezettségei ellenére – nem gondoskodott a jelen követelésekhez hasonló követelésekre vonatkozó alternatív jogorvoslatról.”
e) A Legfelsőbb Bíróság előtti érvek
i. A kérelmezők jogkérdésekre vonatkozó fellebbezése
82. A kérelmezők jogkérdésekre vonatkozó fellebbezést (cassatie) nyújtottak be a Legfelsőbb Bírósághoz (Hoge Raad). Az eljárások során egy keresetet (dagvaarding) és egy indokolást tartalmazó beadványt (schriftelijke toelichting) nyújtottak be. A Bíróság előtti ügy tekintetében releváns érveik az alábbiakban foglalhatók össze.
α. A kereset
83. A kérelmezők álláspontja szerint a Fellebbviteli Bíróság indokolatlanul tett különbséget a holland állammal és az Egyesült Nemzetekkel szemben indított eljárások között, figyelemmel a két ügy közötti kölcsönös összefüggésekre. Annak megállapítása, hogy az Egyesült Nemzetek a jelen ügyben mentességet élvez, lehetővé tenné a holland állam számára azt az érvelést, hogy cselekményei az Egyesült Nemzeteknek tudhatók be – illetve azokat az Egyesült Nemzetek legitimálta –, így elkerülhetné a felelősség megállapítását.
84. Az Egyesült Nemzetek nemzetközi jogon alapuló mentessége nem olyan terjedelmű, ahogyan azt a Fellebbviteli Bíróság megállapította. A kérelmezők számára hozzáférhető alternatív eljárások hiányában a Fellebbviteli Bíróság így a jog fölé helyezte az Egyesült Nemzeteket. Az ilyen döntés elfogadhatatlansága következik – többek között – e Bíróság Waite and Kennedy és Beer and Regan ügyekben hozott ítéletéből.
85. A Fellebbviteli Bíróság megállapításai azon a feltételezésen alapultak, hogy a kérelmezők kizárólag pénzbeli kártérítést követeltek, amelyet a szükséges forrásokkal rendelkező bármely fél megfizethet. A követeléseik azonban nem kizárólag pénzbeli követelések voltak: igényt tartottak az Egyesült Nemzetek azért való felelősségének megállapítására, hogy nem akadályozta meg a hozzátartozóik vesztét okozó népirtást. Ilyen értelmű bírósági nyilatkozatot kizárólag az Egyesült Nemzetek mint alperes – nem pedig Hollandia, vagy éppen a szerb elkövetők – ellen indított eljárás keretében lehetséges tenni.
86. Az Egyesült Nemzetek mentessége politikai érdeken alapul. A bíróságok azonban alkalmazzák a jogot; a jog biztosítja a bírósághoz fordulás jogát, amelyet azonban politikai érdekek felülírnak. E megállapítás annál is inkább helytálló, mivel a népirtás tilalma jus cogens részét képező szabály. A kérelmezők továbbá annak elismerése felé mutató tendencia bizonyítékaként mutattak rá az e Bíróság Al-Adsani ügyben hozott ítéletével kapcsolatos megosztottságára (kilenc szavazat nyolccal szemben, a lehető legkisebb többség), hogy a jus cogens – az adott ügyben a kínzás tilalma – felülírhatja a nemzetközi jogban addig elismert mentességeket.
87. A Fellebbviteli Bíróság célt tévesztett annak megállapításával, hogy maga az Egyesült Nemzetek nem követett el népirtást, hiszen a cél annak megállapítása volt, hogy az Egyesült Nemzetek nem teljesítette a népirtás megakadályozására irányuló kötelezettségét. A Dutchbat továbbá cinkossá vált a népirtásban azzal, hogy együttműködött a VRS-sel a polgári népesség srebrenicai biztonságos területről történő deportálásában, valamint a férfiak nőktől és gyermekektől való elkülönítésében arra utaló jelek ellenére, hogy az életüket veszély fenyegetheti.
88. Az Egyezmény 6. Cikke szerinti bírósághoz fordulás jogának alkalmazása tekintetében nem tesz különbséget, hogy van-e fizetőképes adós, vagy a holland állam a saját bíróságai előtt élhet-e mentességi kifogással a polgári peres eljárással szemben.
89. A Fellebbviteli Bíróság végül nem vizsgálta azt a kérdést, hogy az Egyesült Nemzeteknek le kellett volna-e mondania a mentességéről.
β. Az indokolást tartalmazó beadvány
90. A kérelmezők indokolást tartalmazó beadvánnyal (schriftelijke toelichting) egészítették ki a keresetet, amelyben hosszan előadták, hogy az Egyesült Nemzetek mentessége rendeltetése szerint mindig is funkcionális, nem pedig diplomáciai jellegű volt. Ezt fejezte ki az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 105. cikkének megfogalmazása is. Noha az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény II. cikkének (2) bekezdése másra utal, a jogszabályhely a 103. cikk alapján az Alapokmány alá van rendelve. Lehetséges maradt továbbá – és időnként ha nem is jogi, de erkölcsi kötelezettség is volt – a mentességről való lemondás, például az emberi jogok súlyos megsértése esetén. Ez annál inkább is így volt, hiszen az Egyesült Nemzetek – az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény VIII. cikkének (29) bekezdésében rögzített kötelezettség ellenére – nem gondoskodott az olyan jogviták rendezéséről, amelyben maga is félként érintett volt.
ii. A tanácsadó vélemény
91. A főügyész (procureur-generaal) tanácsadó véleményt (conclusie) nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz.
92. A főügyész különbséget tett az államoknak a szuverének nemzetközi jog szerinti egyenlőségén alapuló mentessége és a nemzetközi szervezeteknek mentessége között, amely célja, hogy lehetővé tegye az ilyen szervezetek működését. A Waite and Kennedy ügyre hivatkozva a főügyész elismerte, hogy a nemzetközi szervezetek belföldi joghatóság alóli mentességét adott esetben fel lehet függeszteni, ha nem áll rendelkezésre belső vitarendezési mechanizmus. A jelen ügyben azonban rendelkezésre áll belső alternatíva, amelyet az Egyesült Nemzetek Bosznia-Hercegovinában található védelmi erőinek jogállásáról szóló megállapodás 48. pontja rögzít.
93. A fennmaradó rész tekintetében a főügyész kifejezte álláspontját, amely szerint a Fellebbviteli Bíróság ítélete az érintett versengő érdekek megfelelő értékelésén alapszik. Amennyiben a kérelmezők ettől eltérő módon érveltek, érveik a Fellebbviteli Bíróság ítéletének téves értelmezésén alapultak.
f) A Legfelsőbb Bíróság ítélete
94. A Legfelsőbb Bíróság 2012. április 13-án hozott ítéletet (LJN BW1999). Az indokolásban a következő fordulatok szerepeltek:
„Az Egyesült Nemzetek mentességének jogalapja és terjedelme
4.2 Az Egyesült Nemzetek mentessége – amelyet meg kell különböztetni az Egyesült Nemzetek tisztviselőinek és a misszióit végrehajtó szakemberek mentességétől – az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 105. Cikkén, valamint az [Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló] egyezmény II. cikkének (2) bekezdésén alapul. A Fellebbviteli Bíróság – a szerződések jogáról szóló bécsi szerződés 31. cikkét alkalmazva – helyesen értelmezte az utóbbi – [az Alapokmány] 105. cikkének (1) bekezdését kibontó – rendelkezést, amikor úgy tekintette, hogy az a lehető legszélesebb körű mentességet biztosítja az Egyesült Nemzetek számára a joghatósága alól, abban az értelemben, hogy az Egyesült Nemzetek nem fogható perbe az [Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló] egyezményt aláíró országok belföldi bíróságai előtt.
Az Egyesült Nemzetek teljességgel független működését biztosítani hivatott és kizárólag ezen indok alapján jogszerű célt szolgáló mentesség jogalapja és terjedelme tehát eltér az államok számára biztosított joghatóság alóli mentességtől. A Királyság jogalkotásának általános rendelkezéseit tartalmazó törvény 13a. §-ában meghatározottak szerint az utóbbi mentesség az általános nemzetközi jogból fakad (par in parem non habet imperium) és kizárólag a külföldi országok által igazgatási kötelezettségeik gyakorlása során végrehajtott cselekményekre vonatkozik (acta iure imperii).
Az Egyesült Nemzetek mentessége és bírósághoz fordulás
4.2.1 A Fellebbviteli Bíróság [...] az Emberi Jogok Európai Bírósága által a Beer and Regan v. Németország ([GC], no. 28934/95, 1999. február 8.), és Waite and Kennedy v. Németország ([GC], no. 26083/94, ECHR 1999‑I), ügyekben kidolgozott kritériumok alapján vizsgálta, hogy az Egyesült Nemzetek mentességére történő hivatkozás összeegyeztethető-e (a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikkében rögzített) bírósághoz forduláshoz való joggal. Az állam a továbbiakban nem vitatja, hogy e – nem abszolút – jog a nemzetközi szokásjog részét (is) képezi.
[...]
4.3.3 A [Waite and Kennedy] ügyben hozott ítélet 67–69. pontjai szerint a Bíróság azon megállapítása, hogy a nemzetközi szervezetek – köztük az ESA [Európai Űrügynökség] – mentességének tiszteletben nem sérti az Egyezmény 6. Cikkét, különösen azon a tényen alapult, hogy az Európai Űrügynökség létrehozásáról szóló szerződés (»ESA-egyezmény«) kifejezetten előír a magánjogi jellegű viták rendezésére szolgáló alternatív eljárást, amelyet a panaszosok igénybe vehetnek. Megjegyzendő, hogy a § 67 minden további magyarázat nélkül említi a »nemzetközi szervezeteket«, ez azonban – még az Egyezmény 6. Cikke és az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 103. és 105. Cikke közötti kölcsönös összefüggések vizsgálatát figyelmen kívül is hagyva – nem ad okot azt feltételezni, hogy a Bíróság a »nemzetközi szervezetekre« utalva az Egyesült Nemzetekre is utalni kívánt volna, legalábbis nem a szervezet által az Egyesült Nemzetek Alapokmányának VII. fejezete (Eljárás a béke veszélyeztetése, a béke megszegése és támadó cselekmények esetében) alapján végrehajtott cselekmények tekintetében.
4.3.4 Az Egyesült Nemzetek (Biztonsági Tanácsa) különleges helyet foglal el a nemzetközi jogi közösségben, ahogyan azt az Behrami and Behrami v. Franciaország és Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia (dec.) [GC], no. 71412/01. ügyekben is kifejtették. Az Egyesült Nemzetek Ideiglenes Koszovói Közigazgatási Missziójának (UNMIK) és a NATO-nak a Biztonsági Tanács határozata alapján Koszovóban bevetett koszovói erőinek (KFOR) a cselekményeivel és mulasztásaival foglalkozó fenti döntésben a Bíróság megállapította többek között, hogy:
»146. A jelen ügyben felmerül a kérdés, hogy a Bíróság joghatósággal bír-e a Szerződő Fél által az ENSZ nevében végrehajtott cselekmények, illetve általánosságban az Egyezmény és az Alapokmányának VII. fejezete alapján eljáró ENSZ közötti kapcsolat vizsgálatára.
147. [...] Továbbá meg kell említeni, hogy – a fenti 122. pontban kifejtettek szerint – az Egyezményt a a Szerződő Felek közötti kapcsolatok tekintetében alkalmazandó nemzetközi jogi szabályok és elvek fényében kell értelmezni. A Bíróság ezért figyelembe vette az Alapokmány két kiegészítő rendelkezését – a 25. és 103. cikket –, ahogy azokat a Nemzetközi Bíróság értelmezte (lásd [a határozat] 27. pontját).
148. Ennél is nagyobb jelentőséggel bír az ENSZ [Egyesült Nemzetek] alapvető céljának imperatív jellege és, következésképpen, az ENSZ BT [Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanács] részére e cél elérése érdekében az Alapokmány VII. fejezetében biztosított hatáskörök. [...] Az ENSZ BT felelőssége e tekintetben kivételes és a fegyveres erő egyoldalú igénybevétele – ma már a nemzetközi szokásjog részét képező – tilalmának ellenpontjaként fejlődött ki (lásd a [határozat] 18–20. pontját [amely bemutatja a fegyveres erő egyoldalú igénybevételére vonatkozó tilalom fejlődését az Egyesült Nemzetek létrehozásának időpontjáig]).
149. A jelen ügyben az ENSZ BT az Alapokmány VII. fejezete alapján jogosult a békét fenyegető meghatározott konfliktusra válaszolva kényszerítő intézkedéseket elfogadni – azaz elfogadni az UNMIK-t és a KFOR-t létrehozó 1244. sz. határozatot.
Mivel az ENSZ BT határozataival az ENSZ Alapokmány VII. fejezete alapján létrehozott műveletek elengedhetetlenek az ENSZ küldetése, a nemzetközi béke és biztonság biztosítása szempontjából, és mivel azok hatékonyságához a tagállamok támogatására van szükség, az Egyezményt nem lehet olyan módon értelmezni, amely szerint a Szerződő Felek cselekményeire és mulasztásaira – amelyekre kiterjednek az ENSZ BT határozatai és a missziók előtt vagy alatt következnek be – kiterjedjen a Bíróság joghatósága. Az ilyen jellegű értelmezés az ENSZ legfontosabb küldetésének teljesítésébe való beavatkozást jelentené, ideértve egyes felek érvelése szerint a műveletek hatékony teljesítését is. Ez egyenértékű lenne továbbá azzal, mintha olyan feltételekhez kötnénk az ENSZ BT valamely határozatának végrehajtását, amelyeket magának a határozatnak a szövege nem tartalmaz. [...]«
A fenti idézetben említett 27. pontban a Bíróság megállapítja többek között, hogy a Nemzetközi Bíróság szerint az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 103. cikke azt jelenti, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmánya alapján az Egyesült Nemzetek tagállamait terhelő kötelezettségek elsőbbséget élveznek más szerződésekből eredő egyéb, az Alapokmánnyal összeegyeztethetetlen kötelezettségekkel, tekintet nélkül arra, hogy az érintett más szerződést az Egyesült Nemzetek Alapokmányát megelőzően kötötték meg, vagy az csupán regionális megállapodást tartalmaz. A § 149-ben pedig megállapítja a Bíróság, hogy – figyelemmel az Egyesült Nemzetek Alapokmányának VII. fejezete keretében a Biztonsági Tanács határozatai szerint végrehajtott műveleteknek a nemzetközi béke és biztonság tekintetében betöltött fontosságára – az Egyezmény nem értelmezhető akként, hogy a Szerződő Feleknek a Biztonsági Tanács határozatai alá tartozó cselekményei és mulasztásai a Bíróság joghatósága alá tartozzanak.
4.3.5 A közbenső következtetésnek annak kell lennie, hogy a Fellebbviteli Bíróság tévedett, amikor – a Beer and Regan és Waite and Kennedy ügyekben kidolgozott kritériumok fényében – azt vizsgálta, hogy az Egyesült Nemzetek nevében hivatkozott mentességet az Egyezmény 6. Cikke szerinti bírósághoz forduláshoz való jog miatt figyelmen kívül kell-e hagyni.
4.3.6 Ez a mentesség abszolút. A fenntartása továbbá az Egyesült Nemzetek tagállamainak kötelezettsége, ami – ahogyan a Bíróság a Behrami, Behrami and Saramati ügyben megjegyezte – az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 103. cikke szerint elsőbbséget élvez a más nemzetközi megállapodásban meghatározott kötelezettségekkel szemben.
4.3.7 Ez azonban nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy – amint a [kérelmezők] különösen az állami mentesség kérdéséhez kapcsolódó Al-Adsani v. Egyesült Királyság ([GC], no. 35763/97, ECHR 2001‑XI) ügyhöz benyújtott különvéleményekre hivatkozva érvelnek – az Egyesült Nemzetek mentességével szemben a bírósághoz fordulás jogát kell-e érvényesíteni azért, mert a követelések állítólagos népirtáson és az alapvető emberi jogok más súlyos sérelmein (kínzás, emberölés és nemi erőszak) – különösen azok meg nem akadályozásán – alapulnak.
[...]
4.3.9 A többségi véleményt [amely megállapította, hogy még nem vált elfogadottá a nemzetközi jogban, hogy az államok az állam fóruma előtt állítólagos elkövetett kínzás alapján kártérítési iránti polgári jogi követelésekkel szemben nem jogosultak mentességhez] ellenezte többek között a Nagykamara hat bírájának különvéleménye, amelyet [a kérelmezők] elismerően méltatnak és segítségül hívnak, amely különvélemény – az (állami) mentességről szóló belföldi és külföldi irodalom legalábbis nem jelentéktelen hányadával összhangban – a következő bekezdést tartalmazza:
»3. A kínzás tilalmának a jus cogens jellegének elfogadásából következik tehát, hogy az azt állítólagosan megsértő államok nem hivatkozhatnak a hierarchia alacsonyabb fokán álló szabályokra (a jelen esetben az állami mentesség szabályaira), hogy elkerüljék cselekményeik jogtalanságának következményeit. A jelen ügy körülményei között Kuvait érvényesen nem bújhat az állami mentesség szabályai mögé, hogy elkerülje a külföldi joghatóság területén kínzással kapcsolatban tett komoly követelés alapján indított eljárásokat; az e joghatósághoz (az Egyesült Királysághoz) tartozó bíróságok pedig nem fogadhatnak el és nem alkalmazhatnak hivatalból mentességi kifogást, hogy a kínzás alapján valamely kérelmező által benyújtott kereset megítélését elutasítsák. A kínzás tilalmára vonatkozó jus cogens szabályok és az állami mentességre vonatkozó szabályok közötti kölcsönhatás miatt az állami mentességre vonatkozó eljárási küszöb automatikusan felemelkedik, mert e szabályok – mivel ellentmondanak egy, a hierarchia magasabb fokán álló szabálynak – nem járnak semmilyen joghatással. Hasonlóképpen, az állami mentességre vonatkozó nemzetközi szabályok belföldi érvényre juttatása céljából kialakított nemzeti jogszabályokra nem lehet úgy hivatkozni, hogy joghatósági akadályt jelentsenek, hanem az ilyen szabályokat a jus cogens értelmezési szabályaival összhangban és azok fényében kell értelmezni.«
4.3.10 Noha e vélemény a dolgok jelenlegi állása szerint nem tükrözi a Bíróság által elfogadott véleményt, még ennél is fontosabb a Nemzetközi Bíróság által [...] az államok joghatóság alóli mentessége (Németország v. Olaszország: Görögország beavatkozó) [2012. február 3-i ítélet] ügyében hozott határozat. A fenti ügy többek között arra a kérdésre vonatkozott, hogy az olasz bíróságoknak tiszteletben kell-e tartaniuk Németország mentességét az előttük folyó ügyekben, amelyekben kártérítést követelnek Németországtól a második világháború során a nemzetközi humanitárius jog német csapatok általi megsértésével okozott kárért. A Nemzetközi Bíróság a kérdésben igenlően döntött.
[...]
4.3.14 Noha az Egyesült Nemzetek mentessége megkülönböztethető az állami mentességtől, a különbség nem indokol a mentesség és a bírósághoz forduláshoz való jog közötti kapcsolat tekintetében olyan döntést, amely eltérne a Nemzetközi Bíróság által az állami mentesség és a bírósághoz forduláshoz való jog közötti kapcsolat tekintetében hozott döntéstől. E mentesség megilleti az Egyesült Nemzeteket, tekintet nélkül [a kérelmezők] követeléseinek alapjául szolgáló előadások komolyságára.
[...]
4.4.1 [...] [A további kérelmek] – a Legfelsőbb Bíróság nem látja szükségét, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtson be az Európai Unió Bíróságához [...] – nem adnak alapot a Fellebbviteli Bíróság határozatának hatályon kívül helyezésére (kunnen niet tot cassatie leiden). A bíróság (szervezetéről) szóló törvény (Wet op de rechterlijke organisatie) 81. §-ára tekintettel nincs szükség további indokolásra, mivel a kereset nem igényli jogkérdések eldöntését »a jog egységessége vagy fejlődése érdekében.«
3. Az alapeljárások folytatása
95. A Legfelsőbb Bíróság ítéletét követően az alapeljárások kizárólag az állammal szemben folytatódtak. A kérelmezők szerint az állam előadta, hogy a „Srebrenica eleste előtt, alatt és után” történt cselekmények és mulasztások teljes egészükben az Egyesült Nemzeteknek tudhatók be, és Hollandia az ügyben nem tartozik semmilyen felelősséggel.
96. A Bíróság tudomása szerint az elsőfokú eljárások még folyamatban vannak.
C. Releváns belföldi jog
1. A Holland Királyság Alkotmánya
97. A Holland Királyság Alkotmányának (Grondwet voor het Koninkrijk der Nederlanden) az ügy szempontjából releváns rendelkezései:
93. cikk
„Egyezmények és nemzetközi intézmények határozatainak azon rendelkezései, amelyek tartalmuk szerint minden személyre nézve kötelező erővel bírhatnak, a közzététellel kötelező erejűvé válnak.”
94. cikk
„A Királyság területén hatályos jogszabályi rendelkezések nem alkalmazhatók, amennyiben azok alkalmazása összeegyeztethetetlen minden személyre nézve kötelező egyezmények vagy nemzetközi intézmények határozatainak rendelkezéseivel.”
2. A Királyság jogalkotására vonatkozó általános rendelkezéseket tartalmazó törvény
98. A Királyság jogalkotására vonatkozó általános rendelkezéseket tartalmazó törvény (Wet Algemene Bepalingen) releváns része az alábbi rendelkezést tartalmazza:
13a. §
„A bíróságok joghatóságát, valamint az ítéletek és a végrehajtható hivatalos okiratok (authentieke akten) végrehajthatóságának korlátját jelentik a nemzetközi jogban elismert kivételek.”
3. A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv
99. A polgári perrendtartásról szóló törvénykönyv (Wetboek van Burgerlijke Rechtsvordering) releváns része az alábbi rendelkezést tartalmazza:
7. §
„1. Ha keresetlevél (dagvaarding) alapján induló eljárásban (zaken) valamely alperes holland bíróság joghatósága alá tartozik, akkor a bíróság joghatósága kiterjed az egyazon eljárásban (geding) érintett más alperesekre is, ha a különböző alperesekkel szembeni követelések közötti kapcsolat hatékonysági megfontolások alapján indokolja az együttes kezelést. [...]”
4. A bíróság (szervezetéről) szóló törvény
100. A bíróság (szervezetéről) szóló törvény (Wet op de rechterlijke organisatie) Bíróság előtti ügy tekintetében releváns rendelkezései:
81. §
„Ha a Legfelsőbb Bíróság megállapítja, hogy a benyújtott panasz nem indokolja a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését és ahhoz a jog egységessége vagy fejlődése érdekében álló jogkérdések megválaszolása nem szükséges, a Legfelsőbb Bíróság a panaszra vonatkozó indokolt határozatában szorítkozhat e tény megállapítására.”
5. A bírósági végrehajtókról szóló 2001. évi törvény
101. A bírósági végrehajtókról szóló 2001. évi törvény (Gerechtsdeurwaarderswet 2001) jelen ügy tekintetében releváns rendelkezései:
2. §
„1. A végrehajtó jogszabály alapján kizárólag – vagy adott esetben nem kizárólag – végrehajtók számára meghatározott vagy fenntartott feladattal megbízott tisztviselő. A végrehajtó feladata különösen:
a. keresetlevelek és más, bírósági eljárást megindító vagy bírósági eljárás során történő iratváltás részét képező hivatalos értesítések kézbesítése (het doen van dagvaardingen en andere betekeningen); [...]”
3a. §
„1. Ha a végrehajtónak adott hivatalos cselekményre vonatkozó utasítás tekintetében a végrehajtótól ésszerűen elvárható annak felismerése, hogy az utasítás végrehajtása az ország nemzetközi jog alapján fennálló kötelezettségeit sértheti, a végrehajtó köteles a kapott utasításról haladéktalanul tájékoztatni [az igazságügyi] minisztert a miniszteri szabályokban meghatározott módon.
2. A miniszter nyilatkozatot adhat ki, amelyben tájékoztatja a végrehajtót, hogy a kapott vagy jövőbeni utasítás szerinti hivatalos cselekmény végrehajtása, illetve a már végrehajtott cselekmény összeegyeztethetetlen az ország nemzetközi jog alapján fennálló kötelezettségeivel.
[...]
5. Ha a végrehajtó a második bekezdés szerinti nyilatkozat kézhezvételéig a hivatalos cselekményt nem végezte el, a végrehajtónak az adott hivatalos cselekmény végrehajtására vonatkozó hatásköre a nyilatkozat alapján megszűnik. Az első mondat sérelmével végrehajtott hivatalos cselekmény semmis. [...]”
6. Releváns belföldi ítélkezési gyakorlat
a) Az Udruženje Građana „Žene Srebrenice” ügy
102. A Bosznia-Hercegovinában, Tuzlában létrejött Udruženje Građana „Žene Srebrenice” („Srebrenica Asszonyai” Egyesület) 2003. augusztusban arra irányuló indítványt nyújtott be a hágai regionális bírósághoz, hogy a holland állammal szemben szerződésen kívüli károkozás alapján polgári jogi eljárás megindítása céljából rendeljen el előzetes tanúmeghallgatást (voorlopig getuigenverhoor).
103. A regionális bíróság 2003. november 27-én az indítvány elutasításáról szóló határozatot (LJN AN8978) hozott. A bíróság álláspontja szerint az e tárgyban kialakított állandó ítélkezési gyakorlat hiányában először azt az elvi kérdést kellett eldönteni, hogy az állam felelősségre vonható-e – és ha igen, milyen esetekben – a Dutchbathez hasonlóan az Egyesült Nemzetek parancsnoksága és irányítása alatt működő katonai kontingens cselekményeiért. Ilyen határozat előzetes tanúmeghallgatásra irányuló eljárás keretében megfelelően nem hozható; ahhoz az ügy érdemére vonatkozó eljárás szükséges. A rendelkezésre álló – igen terjedelmes és a NIOD Institute for War, Holocaust and Genocide Studies beszámolóját, valamint a holland parlamenti vizsgálatról készült jelentést is tartalmazó – dokumentációnak minden esetre elegendő kell, hogy legyen az egyesület számára a győzelmi esélyeinek felméréséhez, annál is inkább, mert az egyesület által meghallgatni indítványozott tanúk jelentős részét a két vizsgálat során már meghallgatták.
b) A Mustafić és Nuhanović ügyek
104. A srebrenicai mészárlásban meggyilkolt férfiak túlélő hozzátartozói két polgári keresetet nyújtottak be holland bíróságokhoz a holland állammal szemben.
105. Az első esetben (Mustafić v. Hollandia) a felperesek de facto a Dutchbat alkalmazásában álló, azonban a közvetlenül az Egyesült Nemzetek alkalmazásában álló személyek jogállását nem élvező elektrotechnikus túlélő hozzátartozói voltak. Előadásuk szerint a holland állam 1995. július 13-án szerződésszegést követett el, amennyiben a Dutchbat parancsnokhelyettese megtagadta, hogy hozzátartozójuk a potočari lakótelepen maradhasson, aminek következtében hozzátartozójukat még aznap eltávolították a lakótelep területéről, jóllehet a Dutchbat vezetőségének védelmet kellett volna nyújtani számára azzal, hogy a területen belül tartják és magával a Dutchbattel együtt evakuálják. Másodlagosan szerződésen kívüli károkozásra hivatkoztak. A második ügyben (Nuhanović v. Hollandia) a felperes maga volt a Dutchbat de facto – azonban az Egyesült Nemzetek munkavállalói jogállását szintén nélkülöző – munkavállalója, ahol tolmácsként dolgozott; a mészárlásnak a felperes édesapja és fivére esett áldozatául. A felperes szerződésen kívüli károkozásra hivatkozott annyiban, hogy a Dutchbat parancsnokhelyettese 1995. július 13-án délután eltávolíttatta a két férfit a lakótelep területéről.
106. A két ügyet párhuzamosan vizsgálta először a hágai regionális bíróság, majd a hágai Fellebbviteli Bíróság.
107. Az első fokon eljáró regionális bíróság megállapította, hogy a panasz tárgyát képező cselekmények kizárólag az Egyesült Nemzeteknek tudhatók be. A Dutchbat az Egyesült Nemzetek parancsnoksága és irányítása alatt állt; a panasz tárgyát képező események továbbá Bosznia-Hercegovina – egy szuverén, sem az Egyesült Nemzetek, sem pedig Hollandia joghatósága alatt nem álló állam – területén következtek be.
108. A Mustafić család és Nuhanović fellebbezést nyújtottak be a hágai Fellebbviteli Bírósághoz.
109. A Fellebbviteli Bíróság két közbenső ítéletet hozott 2011. július 5-én (LJN BR0132 (Mustafić) és LJN BR0133 (Nuhanović)), amelyek vonatkozó részei azonosak. A bíróság a Bíróság előtti ügy szempontjából nem releváns eljárási kérdésben tanúmeghallgatást rendelt el.
110. Két 2012. június 26-i, az ügyek érdemében lényegében azonos ítéletben (LJN BW9014 (Mustafić) és LJN BW9015 (Nuhanović)) a Fellebbviteli Bíróság hatályon kívül helyezte a regionális bíróság ítéleteit és megállapította a holland állam által a felpereseknek szerződésen kívül, hozzátartozóik halálával okozott kárért való felelősségét.
111. Az állam ezen ítéletek ellen jogkérdések alapján fellebbezést nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz. A 2013. május 3-án a Legfelsőbb Bírósághoz benyújtott tanácsadó véleményében a főtanácsnok (advocaat-generaal) a fellebbezések elutasítására irányuló javaslatot tett a Legfelsőbb Bíróság felé (LJN BZ9228, CPG 12/03329).
A PANASZOK
112. A kérelmezők az Egyezmény 6. Cikke alapján azt panaszolták, először, hogy az Egyesült Nemzetek mentességének biztosítása sértette az ő bírósághoz forduláshoz való jogukat, és másodszor, hogy a Legfelsőbb Bíróság az indokolás rövid összefoglalásával elutasította az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtására irányuló indítványukat.
113. Az Egyezmény 13. Cikke alapján panaszolták, hogy az Egyesült Nemzetek mentességének biztosítása lehetővé tenné Hollandia számára, hogy az Egyesült Nemzetek hibáztatásával kibújjon a kérelmezők felé fennálló felelőssége alól, így ténylegesen megfosztja panaszaikat azok lényegétől.
A JOGKÉRDÉS
A. A Stichting Mothers of Srebrenica kérelmező jogállása
114. Azzal kapcsolatban, hogy a kérelmezők az Egyezmény 34. Cikke alkalmazásában „áldozatnak” tekinthetők-e, a Bíróság megállapította, hogy e fogalmat autonóm módon, a – például valamely eljárás megindításához fűződő érdekre vagy az arra való jogképességre vonatkozó – belföldi fogalmaktól függetlenül kell értelmezni. A Bíróság véleménye szerint ahhoz, hogy valamely kérelmező az Egyezményben vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvekben biztosított jogok és szabadságok megsértése áldozatának minősüljön, kielégítően közvetlen kapcsolatnak kell fennállnia a kérelmező és az állítólagos jogsértés következtében a kérelmező által állítólag elszenvedett kár között (lásd többek között Association des amis de Saint-Raphaël et de Fréjus v. Franciaország (dec.), no. 45053/98, 2000. február 29. a kérelmező egyesület tekintetében; és Uitgeversmaatschappij De Telegraaf B.V. and Others v. Hollandia (dec.), no. 39315/06, 2010. május 18., in a Nederlandse Vereniging van Journalisten (Holland Újságírók Szövetsége) és Nederlands Genootschap van Hoofdredacteuren (Holland Főszerkesztők Szövetsége) kérelmezők tekintetében).
115. A Bíróság korábban már megtagadta, hogy kérelmezői jogállást engedjen kizárólag az állítólagos áldozatok jogainak érvényesítése céljából létrehozott nem kormányzati szervezeteknek (lásd Smits, Kleyn, Mettler Toledo B.V. et al., Raymakers, Vereniging Landelijk Overleg Betuweroute and Van Helden v. Hollandia (dec.), nos. 39032/97, 39343/98, 39651/98, 43147/98, 46664/99 és 61707/00, 2001. május 3., a kérelmező tekintetében Vereniging Landelijk Overleg Betuweroute); illetve akár kifejezetten az emberi jogok védelme céljából létrejött nem kormányzati szervezeteknek (lásd Van Melle and Others v. Hollandia (dec.), no. 19221/08, 2009. szeptember 29., a Liga voor de Rechten van de Mens kérelmező tekintetében).
116. A jelen ügyben az első kérelmező – a Stichting Mothers of Srebrenica – egy, kifejezetten a srebrenicai mészárlást túlélő hozzátartozók érdekekeinek előmozdítása céljából létrejött alapítvány. Az a tény azonban nem változik, hogy az első kérelmezőt magát nem érintették az Egyezmény 6. és 13. Cikke alapján panasz tárgyává tett események: nem merültek fel kérdésként sem „polgári jogai és kötelezettségei”, sem pedig az Egyezményben biztosított jogainak állítólagos megsértése (lásd a fent hivatkozott Smits, Kleyn, Mettler Toledo B.V. et al., Raymakers, Vereniging Landelijk Overleg Betuweroute and Van Helden). Következésképpen az Egyezmény 34. Cikkének alkalmazásában nem minősülhet e rendelkezések megsértése „áldozatának”.
117. Ennélfogva az első kérelmező által benyújtott kérelem az Egyezmény 35. Cikke 3. §-a a) pontjának alkalmazásában a személyi hatály alapján összeegyeztethetetlen az Egyezmény rendelkezéseivel, és azt a 35. Cikk 4. §-a alapján el kell utasítani.
B. Az Egyezmény 6. Cikkének állítólagos megsértése
118. A kérelmezők az Egyezmény 6. Cikkének állítólagos megsértésére hivatkoznak, amelynek releváns részei szerint:
„Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a [...] bíróság tisztességesen [...] tárgyalja [...] polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában [...]”
1. A 6. Cikk alkalmazhatósága
119. A 6. Cikk 1. §-a a belföldi jog által – legalábbis vitatható alapon – elismert polgári jogokat érintő vitákra (contestations) vonatkozik, tekintet nélkül arra, hogy azokat az Egyezmény védelemben részesíti-e (lásd többek között Ciprus v. Törökország [GC], no. 25781/94, § 233, ECHR 2001‑IV; Al-Adsani v. Egyesült Királyság [GC], no. 35763/97, § 46, ECHR 2001‑XI; Fogarty v. Egyesült Királyság [GC], no. 37112/97, § 24, ECHR 2001‑XI (kivonatok); Cudak v. Litvánia[GC], no. 15869/02, § 45, ECHR 2010; és Sabeh El Leil v. Franciaország [GC], no. 34869/05, § 40, 2011. június 29.). A vitának valódinak és komolynak kell lennie; nemcsak valamely jog tényleges fennállásához kapcsolódhat, hanem annak hatályához és gyakorlásának módjához is; végül, az eljárások eredményének közvetlenül döntő jelentőséggel kell bírnia a kérdéses jog vonatkozásában (lásd többek között Zander v. Svédország, 1993. november 25., § 22, Series A no. 279‑B; Markovic and Others v. Olaszország [GC], no. 1398/03, § 93, ECHR 2006‑XIV; és Micallef v. Málta [GC], no. 17056/06, § 74, ECHR 2009).
120. A Bíróság elfogadja, hogy a kérelmezők által hivatkozott – belföldi kötelmi és szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó jogon alapuló – jog (lásd a fenti 55. pontot) polgári jog volt. Nincs kétség a vita fennállásával kapcsolatban; hogy az kielégítően komoly volt; és, hogy az itt vitatott eljárások eredménye közvetlenül döntő jelentőséggel bírt a kérdéses jog vonatkozásában. A kérelmezők követeléseinek a belföldi bíróságokon biztosított elbánás és a hágai Fellebbviteli Bíróság 2012. június 26-i, Mustafić és Nuhanović ügyekben (lásd a fenti 110. pontot) hozott ítéletei fényében a Bíróság kész feltételezni, hogy a kérelmezők követelése a holland belföldi jog alapján „vitatható” volt (lásd ennek megfelelően a fent hivatkozott Al-Adsani, § 48) Röviden összefoglalva, a 6. Cikk alkalmazandó.
2. Az Egyesült Nemzetek mentessége
a) A kérelmezők előadásai
121. A kérelmezők előadták, hogy az Egyesült Nemzetek belföldi joghatóság alóli mentességének elismerése a holland bíróságok részéről megsértette a bírósághoz forduláshoz való jogukat.
122. Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 105. cikkének megfogalmazásával az Egyesült Nemzetek részére biztosított mentesség funkcionális, nem pedig abszolút jellegű volt. E mentességet az indokolta és korlátozta egyben, hogy a szervezetnek feladatai ellátásához függetlenségre volt szüksége. Ennek megfelelően a bíróságoknak minden esetben vizsgálniuk kellett, amikor az Egyesült Nemzetek e mentességére hivatkozott, hogy funkcionálisan szükség volt-e ilyen mentességre.
123. A kérelmezők álláspontja szerint a nemzetközi szervezetek joghatóság alóli mentessége eltért az országok mentességétől. Mivel a külföldi államok joghatóság alóli mentessége a szuverének egyenlőségén alapult – a „par in parem non habet imperium” elvnek megfelelően –, a bírósághoz forduláshoz való jogot az nem merítette ki: saját bíróságaik előtt továbbra is lehetséges volt eljárást indítani külföldi államok ellen.
124. Az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény II. cikkének (2) bekezdése kifejezett rendelkezést tartalmaz az Egyesült Nemzetek mentességéről való lemondás tekintetében. A Nemzetközi Bíróság az Emberi Jogi Bizottság különleges előadójának bírósági eljárások alóli mentességével összefüggő jogvitában adott tanácsadó véleményének 61. pontjában világossá tette, hogy az Egyesült Nemzetek tisztviselőinek (az adott ügyben az emberi jogi különleges előadónak) mentességét a belföldi bíróságoknak vélelmezniük kell és „a lehető legnagyobb súllyal” tekintetbe kell venniük, amelyet azonban „kényszerítőbb indokok alapján” figyelmen kívül lehet hagyni.
125. Az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény VIII. cikkének (29) bekezdése előírta az Egyesült Nemzetek számára, hogy határozzon meg megfelelő vitarendezési módokat az őt érintő viták tekintetében. Ez azt mutatta, hogy felmerült az olyan helyzetek elkerülésének szükségessége, hogy az Egyesült Nemzetek mentessége az igazságszolgáltatás de facto megtagadásához vezetne.
126. Az alternatív bírósági jogorvoslat rendelkezésre állásának fontossága szintén a Bíróság nemzetközi szervezet belföldi joghatóság alóli mentességével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából született meg, különösen a (fent hivatkozott) Waite and Kennedy v. Németország ügyben.
127. Az adott ügyben 1999-ben az Egyesült Nemzetek akkori főtitkára elismerte, hogy értékelési tévedések és alapvető hibák történtek. Arra a következtetésre jutott, hogy felelősség terheli „a nemzetközi közösség egészét” – ide értve „a Biztonsági Tanácsot, a kapcsolattartó csoportot és más kormányokat, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a háború korai szakaszában késlekedve alkalmaztak fegyveres erőt, valamint [...] Egyesült Nemzetek Titkárságát és a helyszínen szolgálatot teljesítő missziót” (a Főtitkár jelentése az 53/35. sz. közgyűlési határozatnak megfelelően, UN Doc. A/54/549. November 15., 1999, 501. pont). [nem hivatalos fordítás]
128. A srebrenicai mészárlás a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (a Krstić ügyben tett) és a Nemzetközi Bíróság (a Bosznia-Hercegovina v. Szerbia és Montenegró ügyben tett) megállapítása szerint népirtás volt. A Bosznia-Hercegovina v. Szerbia és Montenegró ügyben hozott ítélet különös fontossággal bírt, mivel kialakította a népirtás megakadályozására irányuló kötelezettséget: az államok e célból kötelesek a rendelkezésükre álló minden intézkedést megtenni: nem kerülhetik meg nemzetközi felelősségüket azt állítva, vagy akár bizonyítva, hogy a rendelkezésükre álló eszközök elégtelenek voltak, figyelemmel arra, hogy több állam együttes erőfeszítése sikerrel elháríthatta volna a népirtást.
129. A kérelmezők jelen ügyben benyújtott kérelmére válaszul az Egyesült Nemzetek jelenlegi főtitkára előadta, hogy a srebrenicai mészárlás túlélői „tökéletesen helyesen” jártak el, amikor elégtételt követeltek „az Európában a második világháború óta elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekért”, és követelésük iránti támogatását fejezte ki. Hasonlóképpen, az Egyesült Nemzetek Közgyűléséhez 2009. október 8-án intézett felszólalásában a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék akkori elnöke kritikával illette a nemzetközi közösséget, amiért nem alakított ki a volt Jugoszlávia területén bekövetkezett konfliktusok áldozatai számára hozzáférhető hatékony jogorvoslati lehetőségeket.
130. A Legfelsőbb Bíróság tévesen értelmezte a Waite and Kennedy ügyben hozott ítéletet úgy, hogy különbséget tett az Egyesült Nemzetek és más nemzetközi szervezetek között. Maga a Bíróság nem tett ilyen megkülönböztetést a Waite and Kennedy ügyben. A Nemzetközi Jogi Bizottság állami felelősségre és a nemzetközi szervezetek felelősségére vonatkozó tervezetéhez fűzött észrevételeiben továbbá az Egyesült Nemzetek titkársága maga is elismerte egyfelől az államok és nemzetközi szervezetek közötti különbségeket, másfelől a különböző nemzetközi szervezetek közötti különbségeket, ugyanakkor világossá tette, hogy tervezet alkalmazásában az Egyesült Nemzeteket nemzetközi szervezetnek tekintette. Nem tett ilyen különbséget a Nemzetközi Jogi Intézet sem – például a nemzetközi szervezetek harmadik felek felé fennálló kötelezettségei nemteljesítésének a tagállamok számára fennálló jogkövetkezményeiről szóló határozatában – és a Nemzetközi Jogi Egyesület sem, amelynek tágan meghatározott tevékenységi köre kiterjed a „hagyományos értelemben vett” nemzetközi szervezetekre anélkül, hogy az ilyen szervezetektől megkülönböztetné az Egyesült Nemzeteket.
131. A kérelmezők előadása szerint a Legfelsőbb Bíróság tévesen vonta le a Bíróság Behrami and Behrami v. Franciaország és Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia ügyekben hozott ítéleteiből azt a következtetést, hogy az Egyesült Nemzetek abszolút mentességet élvezett a belföldi joghatóság alól. A Bíróság ítélete egyáltalán nem kapcsolódott a belföldi joghatóság alóli mentesség kérdéséhez: sőt, a Bíróság azt állapította meg, hogy személyi okok miatt nincs joghatósága az Egyesült Nemzetek felett.
132. A Legfelsőbb Bíróság ítéletének következtében a kérelmezőket teljes mértékben megfosztották a „bírósághoz fordulás” lehetőségétől. Nem állt rendelkezésre másik belföldi bíróság, amely lehetővé tette volna számukra az Egyesült Nemzetekkel szembeni jogérvényesítést. A Bíróság korábban megállapította, hogy az alternatív joghatóság hiánya elvileg összeegyeztethetetlen az Egyezmény 6. Cikkével, például Waite and Kennedy (külföldi államok szuveréni immunitásával kapcsolatban), Fogarty v. Egyesült Királyság [GC], no. 37112/97, ECHR 2001‑XI (kivonatok); Cudak v. Litvánia [GC], no. 15869/02, ECHR 2010; Sabeh El Leil v. Franciaország [GC], no. 34869/05, 2011. június 29.; és Wallishauser v. Ausztria, no. 156/04, 2012. július 17.
133. A Legfelsőbb Bíróság nem vette figyelembe továbbá az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény VIII. cikkének (29) bekezdését, amely alapján az Egyesült Nemzetek köteles a magát is félként érintő viták rendezésére szolgáló rendszert kialakítani. A Legfelsőbb Bíróság így a szerződések jogáról szóló bécsi szerződés 32. cikkének alkalmazásában – „nyilvánvalóan képtelen vagy ésszerűtlen” eredményre jutott. A nemzeti bíróságoknak és magának a Bíróságnak is inkább figyelembe kellett volna vennie az Emberi Jogok Európai Egyezményének – mint emberi jogi egyezménynek – a különleges jellegét, valamint a nemzetközi szervezetek – köztük a Nemzetközi Jogi Bizottság és a Nemzetközi Jogi Egyesület – ajánlásait.
134. Végül, a Legfelsőbb Bíróság nem mérlegelte egymás ellenében az érintett érdekeket. Az abszolút mentesség elfogadhatatlan, ha nem áll rendelkezésre alternatív vitarendezési mód, tekintet nélkül az Egyesült Nemzetek belföldi joghatóság alóli mentessége által szolgált érdekekre. Szembesülve azzal, hogy az Egyesült Nemzetek főtitkára nem mondott le a szervezet mentességéről, a holland bíróságoknak meg kellett volna állapítaniuk, hogy mindezek ellenére túlnyomó indokok szólnak a kérelmezők kérelmének vizsgálata mellett.
b) A Bíróság értékelése
i. A Bíróság előtti ügy hatálya
135. A kérelmezők által Hollandiában megindított eljárások nem az első bírósági eljárások a srebrenicai mészárlással kapcsolatban. A srebrenicai mészárlással kapcsolatban már nyújtottak be panaszt az Emberi Jogi Kamarához – Bosznia-Hercegovina egyik belföldi bíróságához – a Szerb Köztársasággal szemben; noha e testület az időbeli hatályhoz kapcsolódó kérdések miatt nem rendelkezett joghatósággal a mészárlás tekintetében, el tudta ismerni az áldozatok túlélő hozzátartozóinak szenvedését, amellyel kapcsolatban kártérítés nyújtása felől határozott (lásd a fenti 48. pontot).
136. A Bíróság megjegyzi továbbá, hogy Franciaországban, Hollandiában és a Szerb Köztársaságban belföldi vizsgálatokat folytattak le, amelyek kisebb-nagyobb részletességgel vizsgálták a mészárlás körüli eseményeket (lásd a fenti 26–40. pontot). Az egyik ilyen vizsgálat a holland kormány lemondásához vezetett (lásd a fenti 30. pontot).
137. A srebrenicai mészárlással vagy annak következményeivel kapcsolatos felelősség – Egyesült Nemzetek, a holland állam, vagy bármely más jogi vagy természetes személy oldalán történő – megállapítása azonban nem tartozik a jelen kérelem keretei közé. A Bíróság nem veheti figyelembe továbbá, hogy az Egyesült Nemzetek főtitkárát bármilyen erkölcsi vagy jogi kötelezettség terhelte-e, hogy lemondjon az Egyesült Nemzetek mentességéről. Mindössze azt kell eldöntenie, hogy Hollandia megsértette-e a kérelmezők – az Egyezmény 6. Cikkében biztosított – „bírósághoz forduláshoz” való jogát azzal, hogy a belföldi joghatóság alóli mentességet biztosított az Egyesült Nemzetek részére.
138. A Bíróság megismétli, hogy a nemzeti jogalkotás által biztosított hozzáférés mértékének megfelelőnek kell lennie az egyén „bírósághoz forduláshoz való jogának” biztosításához, tekintettel a demokratikus társadalmak jogállamiságának elvére (lásd Ashingdane v. Egyesült Királyság, 1985. május 28., § 57, Series A no. 93; Bellet v. Franciaország, 1995. december 4., § 36, Series A no. 333‑B; és F.E. v. Franciaország, 1998. október 30., § 46, Reports of Judgments and Decisions 1998‑VII). Tagadhatatlan, hogy az Egyezmény 6. Cikkének 1. §-ában biztosított bírósághoz fordulás jogát érinti minden eset, amelyben valamely állami szerv vagy magánszemély joghatóság alóli mentességet élvez (lásd a fent hivatkozott Sabeh el Leil, § 50).
ii. Alkalmazandó elvek
139. A Bíróság ítélkezési gyakorlatában a következő elveket dolgozta ki:
a) A 6. Cikk 1. §-a mindenki számára biztosítja a jogot, hogy polgári jogi jogait és kötelezettségeit érintő ügyét bíróság tárgyalja. A cikk ezzel meghatározza a „bírósághoz való jogot”, amelynek csupán egy vetületét képezi a bírósághoz forduláshoz való – azaz polgári jogi ügyekben a bírósági eljárás megindításához való – jog (lásd Golder v. Egyesült Királyság, 1975. február 21., § 36, Series A no. 18; lásd továbbá többek között Waite and Kennedy [GC], no. 26083/94, § 50, ECHR 1999-I, és Beer and Regan [GC], no. 28934/95, § 49, 1999. február 18.).
b) Az Egyezmény 6. Cikkének 1. §-ában biztosított, bírósághoz forduláshoz való jog nem abszolút, hanem korlátozható; a korlátozás annak következtében megengedett, hogy a bírósághoz forduláshoz való jog természeténél fogva állami szabályozást igényel. E tekintetben a Szerződő Felek bizonyos fokú mozgásteret élveznek, jóllehet az Egyezmény követelményeinek való megfeleléssel kapcsolatos végső döntést a Bíróság hozza meg. Meg kell győződnie arról, hogy az alkalmazott korlátozások az egyének bírósághoz forduláshoz való jogát nem korlátozzák vagy csökkentik olyan módon vagy mértékben, hogy a jog lényege sérüljön. A korlátozások továbbá nem egyeztethetők össze a 6. Cikk 1. §-ával, ha nem jogszerű célt szolgálnak, vagy nem áll fenn ésszerű arányosságon alapuló kapcsolat az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél között (lásd többek között a fent hivatkozott Waite and Kennedy, § 59).
c) Kiváltságok és mentességek biztosítása nemzetközi szervezetek számára alapvető eszköz annak biztosítása terén, hogy az ilyen szervezetek megfelelően, az egyes kormányok részéről történő egyoldalú beavatkozástól mentesen működjenek. Az államok által nemzetközi szervezetek részére joghatóság alóli mentesség biztosítása az egyes szervezetek alapító okmányában vagy kiegészítő megállapodásban általános és hosszú ideje fennálló gyakorlat, amely e szervezetek megfelelő működése érdekében alakult ki. E gyakorlat fontosságát tovább növeli a nemzetközi együttműködés kiterjesztése és fokozása felé mutató tendencia a modern társadalmak minden területén. E háttér előtt a nemzetközi szervezeteknek biztosított belföldi joghatóság alóli mentesség jogszerű célt szolgál (lásd különösen a fent hivatkozott Waite and Kennedy, § 63).
d) Ha államok bizonyos területeken folytatott tevékenységeiket érintő együttműködésük folytatása vagy fokozása céljából nemzetközi szervezetet hoznak létre és e szervezeteket bizonyos hatáskörökkel és mentességekkel ruházzák fel, annak lehetnek következményei az alapvető jogok védelme tekintetében is. Összeegyeztethetetlen lenne azonban az Egyezmény céljával és tárgyával, ha a Szerződő Felek így mentesülnének az átruházás körébe tartozó tevékenységi körrel kapcsolatban az Egyezmény alapján fennálló felelősségük alól. Meg kell állapítani, hogy az Egyezmény célja nem elméleti jellegű vagy látszólagos jogok, hanem gyakorlatias és hatékony jogok biztosítása. Különösen igaz ez a bírósághoz való hozzáféréshez való jog esetében, figyelemmel a demokratikus társadalomban a tisztességes tárgyaláshoz való jogot megillető kiemelt szerepet (lásd a fent hivatkozott Waite and Kennedy, § 67). Összeegyeztethetetlen lenne a demokratikus társadalomban a jogállamiság elvével vagy a 6. Cikk 1. § alapjául szolgáló elvvel – vagyis azzal, hogy lehetőséget kell biztosítani a polgári jogi ügyek bíróság általi eldöntésére –, ha az állam az Egyezményt végrehajtó szervek részéről minden korlátozás vagy ellenőrzés nélkül polgári ügyek egész csoportját kivonhatná a bíróságok joghatósága alól, vagy személyek bizonyos csoportját mentesíthetné a polgári jogi felelősség alól (lásd ennek megfelelően a fent hivatkozott Sabeh el Leil, § 50).
e) Az Egyezmény – és annak 6. Cikke – nem értelmezhető elvontan. A Bíróságnak figyelembe kell vennie az Egyezmény, mint emberi jogi szerződés különleges jellegét, valamint figyelembe kell vennie a nemzetközi jog releváns szabályait (lásd többek között és ennek megfelelően Loizidou v. Törökország (érdem), 1996. december 18., § 43, Reports 1996-VI; a fent hivatkozott Al-Adsani, § 55; és Nada v. Svájc [GC], no. 10593/08, § 169, ECHR 2012). Amennyiben lehetséges, az Egyezményt a nemzetközi jog – amelynek maga is részét képezi – más rendelkezéseivel összhangban kell értelmezni, ideértve az államok (a Bíróság hozzátenné: vagy nemzetközi szervezetek) számára történő mentesség biztosítására vonatkozó szabályokat is (lásd a fent hivatkozott Loizidou, § 43; a fent hivatkozott Fogarty, § 35; a fent hivatkozott Cudak, § 56; és a fent hivatkozott Sabeh el Leil, § 48).
f) A valamely Magas Szerződő Fél által tett és az államok mentességére (a Bíróság hozzátenné: vagy nemzetközi szervezetek mentességére) vonatkozó nemzetközi közjog általánosan elismert szabályát tükröző intézkedéseket elvileg nem lehet úgy tekinteni, hogy aránytalanul korlátoznák a 6. Cikk 1. §-ában biztosított bírósághoz forduláshoz való jogot. Ahogyan a bírósághoz forduláshoz való jog is az abban a cikkben biztosított tisztességes tárgyaláshoz való jog elválaszthatatlan részét képezi, úgy a hozzáférésre vonatkozó bizonyos korlátozásokat is elválaszthatatlannak kell tekinteni. Ide tartoznak például a nemzetek közössége által a belföldi joghatóság alóli mentesség elvének részeként általánosan elfogadott korlátozások, függetlenül attól, hogy külföldi szuverén állam vagy valamely nemzetközi szervezet mentességéről van is szó (lásd a fent hivatkozott Fogarty, § 36, és fenti hivatkozott Cudak, § 57).
g) Új nemzetközi kötelezettség létrehozásakor a vélelem amellett szól, hogy az államok nem térnek el korábbi kötelezettségeiktől. Ha több, látszólag egymással ellentmondásban álló okmány párhuzamosan alkalmazandó, a nemzetközi ítélkezési gyakorlat és a tudományos álláspont kísérletet tesz azok olyan módon történő értelmezésére, amely hatásukat koordinálja és elkerüli az esetleges ellentmondásokat. Következésképpen két eltérő kötelezettséget a lehető legteljesebb mértékben úgy kell harmonizálni, hogy azok hatásai maradéktalanul megfeleljenek a hatályos jognak (lásd a fent hivatkozott Nada, § 170).
iii. A fenti elvek alkalmazása
140. A kérelmezők érvelése három pilléren nyugszik. Az első pillér a nemzetközi szervezetek belföldi joghatóság alóli mentessége, amely – érvelésük szerint – funkcionális természetű; azaz eltér a külföldi államok szuveréni mentességével, amely az államok egymás közötti, szuveréni egyenlőségén alapul. A második pillér a kérelem természete, amely a Srebrenicában elkövetett népirtásból fakad és – álláspontjuk szerint – elsőbbséget élvez az Egyesült Nemzeteket megillető bármiféle mentességgel szemben. A harmadik pillér az Egyesült Nemzetekkel szembeni követelésük befogadására jogosult alternatív joghatóság hiánya. A Bíróság egymás után vizsgálja ezeket.
α. Az Egyesült Nemzetek mentességének természete
141. A Bíróság figyelembe veszi az Egyesült Nemzetek mentességének különböző értelmezéseit az állami gyakorlatban és a nemzetközi jogelmélet terén. Az 1969. szeptember 15-i ítéletében (Manderlier v. Egyesült Nemzetek és Belgium, Pasicrisie belge, 1969, II, page 247, (1969) 69 International Law Reports 169) például a brüsszeli Fellebbviteli Bíróság által elfogadott indokolás szerint e mentesség abszolút természetű volt. Ezzel szemben a New York-i kerületi bíróság az Askir v. Boutros-Ghali, 933 F. Supp. 368 (1996) ügyben az Egyesült Nemzetek mentességét a külföldi szuverén államok korlátozott mentessége tekintetében vizsgálta, lényegében megállapítva, hogy a katonai műveletek közhatalom gyakorlásának (acta iure imperii) minősülnek. Az Egyesült Nemzetek „alárendelt szerveinek” tekintett békefenntartó műveletek tekintetében az Egyesült Nemzetek titkársága funkcionális jellegű „parancsnokság és felügyelet” vizsgálatot alkalmaz az elszámoltathatóság tekintetében, fenntartja azonban, hogy a szervezet mentességet élvez a helyi bíróságok előtt (az Egyesült Nemzetek főtitkárának „Financing of the United Nations Protection Force, the United Nations Confidence Restoration Operation in Croatia, the United Nations Preventive Deployment Force and the United Nations Peace Forces headquarters” és „Administrative and budgetary aspects of the financing of the United Nations peacekeeping operations: financing of the United Nations peacekeeping operations” című jelentései, UN Doc A/51/389, 7. és 17. bekezdés; „Responsibility of international organizations: Comments and observations received from international organizations”, UN Doc A/CN.4/637/Add.1). A Nemzetközi Jogi Bizottság nemzetközi szervezetek felelősségéről szóló tervezete ugyanakkor „nem sérti” az Egyesült Nemzetek Alapokmányát (a Nemzetközi Jogi Bizottság hatvanharmadik ülésszaka, UN Doc A/66/10, megjelenik itt: Yearbook of the International Law Commission, 2011, vol. II, Part Two; lásd a 67. cikket).
142. A tudományos álláspont az, hogy a nemzetközi szervezetek továbbra is mentességet élveznek a belföldi joghatóság alól. A Nemzetközi Jogi Egyesület úgy írja le a nemzetközi szervezetek belföldi joghatóság alóli mentességét, mint „a nem állami panaszosok jogorvoslat iránti fellépésével szembeni döntő korlátot” (International Law Association, Report of the Seventy-First Conference held in Berlin, 16-21 August 2004, pages 164 and following, at page 209). Az Institute for International Law is osztja ezt a véleményt („The Legal Consequences for Member States of the Non-fulfilment by International Organizations of their Obligations toward Third Parties”, Lisbon Session, 1995, Annuaire de l’Institut de droit international 66-I, page 251 et seq.). A Nemzetközi Jogi Egyesület a jövőbeli jogalkotás szempontjából úgy véli, hogy jogorvoslati lehetőségeket kell kialakítani annak érdekében, hogy személyek olyan nemzetközi szervezetektől is jogorvoslatot követelhessenek, ahol ez még nem lehetséges, odáig menve, hogy javaslata szerint a belföldi bíróságok is szerepet játszhatnának valamely nemzetközi vitarendezési szervezethez történő közvetlen fordulás hiányában (idézett mű 228.o.).
143. A Bíróság megismétli, hogy nem feladata irányadó módon meghatározni az ENSZ Alapokmánya vagy más nemzetközi okmányok rendelkezéseinek jelentését. Vizsgálnia kell ugyanakkor, hogy ezen okmányok tartalmaznak-e elfogadható alapot a Bíróság előtt támadott ügyek tekintetében (lásd a fent hivatkozott Behrami and Behrami v. Franciaország és Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia, § 122).
144. A fent említettek szerint (lásd a fenti 139. pont e) alpontját) továbbá az Egyezmény a nemzetkozi jog részét képezi. A Bíróság következésképpen a nemzetközi jog irányadó elveinek megfelelően és azokkal összhangban kell megállapítania az állam felelősségét, ugyanakkor szem előtt kell tartania az Egyezmény, mint emberi jogi egyezmény különleges jellegét. Ennélfogva – jóllehet a szerződések jogáról szóló, 1969. május 23-i bécsi szerződés az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló általános egyezmény és az Egyezmény után született, így közvetlenül nem alkalmazandó (lásd a bécsi szerződés 4. cikkét) – a Bíróságnak figyelembe kell vennie a bécsi szerződés rendelkezéseit, amennyiben azok a korábban létező nemzetközi jogot kodifikálják, különös figyelemmel a 31. cikk 3. §-ának c) pontjára (lásd a fent hivatkozott Golder, § 29; frissebb ügyekért ennek megfelelően lásd továbbá a fent hivatkozott Al‑Adsani, § 55; a fent hivatkozott Behrami and Behrami v. Franciaország és Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia, § 122; és a fent hivatkozott Cudak, § 56).
145. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 103. cikke rögzíti, hogy az Egyesült Nemzetek tagjainak más nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségeivel való ütközés esetén az Alapokmányból folyó kötelezettségeket illeti elsőbbség. A Bíróságnak az Egyezmény értelmezése során volt alkalma kinyilvánítani e rendelkezés és a Biztonsági Tanácsnak az Egyesült Nemzetek Alapokmánya szerinti hatásköreinek gyakorlásából származó kötelezettségek hatásával kapcsolatos álláspontját (lásd Al-Jedda v. Egyesült Királyság [GC], no. 27021/08, § 102, ECHR 2011):
„[...] A Bíróságnak figyelembe kell vennie azokat a célokat, amelyek érdekében az Egyesült Nemzetek létrejött. Figyelembe kell vennie továbbá a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának az Egyesült Nemzetek Alapokmánya 1. cikkének első albekezdésében meghatározott célját, a harmadik albekezdés rögzíti, hogy az Egyesült Nemzetek azért jött létre, hogy »az emberi jogok és az alapvető szabadságok [...] tiszteletbentartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködést létesítsen«. Az Alapokmány 24. cikkének (2) bekezdése előírja a Biztonsági Tanács számára, hogy a nemzetközi béke és biztonság fenntartására vonatkozó elsődleges feladata tekintetében »az Egyesült Nemzetek céljaival és elveivel összhangban kell eljárnia«. E háttér előtt a Bíróság úgy véli, hogy határozatai értelmezésekor vélelmezni kell, hogy a Biztonsági Tanácsnak nem célja az emberi jogok alapvető elveinek megsértésére irányuló kötelezettség előírása a tagállamok számára. A Biztonsági Tanács határozatának megfogalmazásával kapcsolatos kétely felmerülése esetén tehát a Bíróságnak azt az értelmezést kell választania, amely leginkább megfelel az Egyezmény követelményeinek és amely nem vezet a kötelezettségek közötti ellentmondáshoz. Az emberi jogok tiszteletbentartásának előmozdítása és támogatása terén az Egyesült Nemzetek által betöltött fontos szerep fényében elvárható az egyértelmű és kifejezett szóhasználat, ha a Biztonsági Tanács olyan intézkedések megtételét kívánná előírni az államok számára, amelyek ellentmondásban állnának azoknak az emberi jogok nemzetközi joga alapján fennálló kötelezettségeivel.” [nem hivatalos fordítás]
A fent hivatkozott Nada, § 172 szerint az itt kifejezett vélelem megdönthető.
146. A Bíróság ezután az Egyesült Nemzetek részére a holland bíróságok által biztosított mentességet vizsgálja.
147. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 105. cikke rögzíti, hogy az Egyesült Nemzeteket „mindegyik tagjának területén megilletik a céljainak eléréséhez szükséges kiváltságok és mentességek”.
148. Az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény II. cikkének 2. bekezdése előírja továbbá, hogy az Egyesült Nemzeteket „a helyi joghatóság minden megnyilvánulása alól mentesség illeti, kivéve ha arról valamely meghatározott esetben kifejezetten lemondott”.
149. Az eddig a nemzetközi szervezetek belföldi joghatóság alóli mentessége tárgyában a Bíróság elé került korábban ügyek a szervezet és annak munkavállalói közötti vitákra vonatkoztak (lásd a fent hivatkozott Waite and Kennedy és Beer and Regan; lásd még Lopez Cifuentes v. Spanyolország (dec.), no. 18754/06, 2009. július 7.).
150. Néhány más ügyben azt kérték a Bíróságtól, hogy nemzetközi szervezetek cselekményeit az Egyezmény Szerződő Feleinek számítson be az adott szervezetben való tagságuk alapján (lásdBoivin v. Franciaország és 33 más ország (dec.), no. 73250/01, ECHR 2008; Connolly v. 15 Member States of the Council of Europe (dec.), no. 73274/01, 2009. december 9.; Gasparini v. Olaszország és Belgium (dec.), no. 10750/03, 2009. május 12.; Beygo v. 46 Member States of the Council of Europe (dec.), no. 36099/06, 2009. június 16.; Rambus Inc. v. Németország (dec.), no. 40382/04, 2009. június 16.; és Lechouritou and Others v. Németország és az Európai Unió 26 másik tagállama (dec.), no. 37937/07, 2012. április 3.), , az adott szervezet, vagy az adott szervezet által létrehozott adminisztratív vagy bírói szervezet tekintetében általuk betöltött fogadó állam szerepe alapján (lásd különösen Berić and Others v. Bosznia-Hercegovina (dec.), nos. 36357/04, 36360/04, 38346/04, 41705/04, 45190/04, 45578/04, 45579/04, 45580/04, 91/05, 97/05, 100/05, 101/05, 1121/05, 1123/05, 1125/05, 1129/05, 1132/05, 1133/05, 1169/05, 1172/05, 1175/05, 1177/05, 1180/05, 1185/05, 20793/05 és 25496/05, 2007. október 16.; Galić v. Hollandia (dec.), no. 22617/07, ECHR 2009; Blagojević v. Hollandia, no. 49032/07, 2009. június 9.; és Djokaba Lambi Longa v. Hollandia (dec.), no. 33917/12, ECHR 2012).
151. A Bíróságtól kérték továbbá azt is, hogy vegyen figyelembe maguk, a Szerződő Felek által nemzetközi szervezetben való tagságuk alapján végrehajtott cselekményeket. E tekintetben a Bíróság kifejtette azt a vélelmet, hogy az alapvetők jogoknak legalább az Egyezmény által meghatározottal egyenértékűnek tekinthető módon történő védelme esetén az európai uniós tagságból eredő kötelezettségekkel összhangban végrehajtott állami cselekmények megfelelnek az Egyezmény követelményeinek (lásd különösen Bosphorus Hava Yolları Turizm ve Ticaret Anonim Şirketi v. Írország [GC], no. 45036/98, § 156, ECHR 2005‑VI; és Cooperatieve Producentenorganisatie van de Nederlandse Kokkelvisserij U.A. v. Hollandia (dec.), no. 13645/05, ECHR 2009).
152. A jelen ügy eltér minden említett ügytől. Az ügy kiinduló pontja a kérelmezők és az Egyesült Nemzetek közötti vita, amelynek alapja az Egyesült Nemzetek Alapokmányának VII. fejezete szerinti hatáskörök Biztonsági Tanács általi alkalmazása.
153. A Egyesült Nemzetek határozataihoz hasonlóan az Egyesült Nemzetek Alapokmányát és az Egyesült Nemzetek működését meghatározó más okmányokat a Bíróság a lehető legteljesebb mértékben az államok emberi jogok nemzetközi joga alapján fennálló kötelezettségeivel összhangban értelmezi.
154. A Bíróság megállapítja, hogy mivel az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanács határozataival az Egyesült Nemzetek Alapokmányának VII. fejezete alapján létrehozott műveletek elengedhetetlenek az Egyesült Nemzetek küldetése, a nemzetközi béke és biztonság biztosítása szempontjából, az Egyezményt nem lehet olyan módon értelmezni, hogy a Biztonsági Tanács cselekményei és mulasztásai az Egyesült Nemzetek egyetértése nélkül belföldi joghatóság alá tartozzanak. Az ilyen műveletek belföldi joghatóság alá történő sorolása annak lehetővé tételét jelentené az egyes államok számára, hogy bíróságaikon keresztül beavatkozzanak az Egyesült Nemzetek e területen kulcsfontosságú küldetésének teljesítésébe, ideértve a műveleteinek hatékony teljesítését is (lásd ennek megfelelően Behrami and Behrami v. Franciaország és a fent hivatkozott Saramati v. Franciaország, Németország és Norvégia, § 149).
155. A Bíróság továbbá nem tudja figyelmen kívül hagyni a Nemzetközi Bíróság által az Emberi Jogi Bizottság különleges előadójának bírósági eljárások alóli mentességével összefüggő jogvitában adott tanácsadó véleményének § 66-át, Advisory Opinion, I.C.J. Reports 1999, p. 62 és utána (1999. április 29), amelyben a Nemzetközi Bíróság az alábbi megállapítást tette:
„A Bíróság végezetül rámutat arra, hogy a bírósági eljárások alóli mentesség kérdése nem azonos az Egyesült Nemzetek vagy annak hivatalos minőségben eljáró képviselői által végrehajtott cselekmények következtében elszenvedett kárért való kártérítés kérdésével.
Az Egyesült Nemzetek köteles lehet viselni az ilyen cselekményekből származó kárért való felelősséget. Amint azonban az egyértelmű az [Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló] általános egyezmény VIII. cikkének 29. bekezdéséből, az Egyesült Nemzetekkel szembeni ilyen követeléseket nem nemzeti bíróság előtt kell megítélni, hanem a 29. bekezdés szerint az Egyesült Nemzetek által kialakítandó megfelelő vitarendezési módok szerint kell rendezni. [...]” [nem hivatalos fordítás]
β. A kérelmezők kérelmének természete
156. A kérelmezők érvelése szerint az Egyesült Nemzeteket megillető mentességet figyelmen kívül kell hagyni, mivel kérelmük alapja az Egyesült Nemzetek (és Hollandia) felelősségi körébe tartozó népirtás és mivel a népirtás tilalma a ius cogens szabályai körébe tartozik.
157. A Bíróság a Jorgić v. Németország (no. 74613/01, § 68, ECHR 2007‑III) ügyben elismerte a népirtás tilalmát a ius cogens szabályaként. Abban az ügyben a népirtásról szóló egyezmény alapján a Bíróság megállapította, hogy Németország igényt tarthat a kérelmező bíróság elé állítására vonatkozó joghatóságra (idézett mű, §§ 68-70).
158. A Jorgić ügytől eltérően azonban a jelen ügy nem büntetőjogi felelősségre, hanem belföldi polgári joghatóság alóli mentességre vonatkozik. A nemzetközi jog nem támogatja azt az álláspontot, hogy valamely polgári jogi követeléseknek előnyben kellene részesülnie a mentességgel szemben pusztán amiatt, mert a nemzetközi jog egy normájának – akár a ius cogens egy normájának – különösen súlyos megsértésén alapul. A külföldi államok szuveréni mentessége tekintetében ezt már egyértelműen kifejtette a Nemzetközi Bíróság az állam joghatóság alóli mentességeiről (Németország v. Olaszország: Görögország beavatkozó) szóló 2012. február 3-i ítéletében, §§ 81-97. A Bíróság álláspontja szerint ez a vélemény helytálló az Egyesült Nemzetek mentessége tekintetében is.
159. Az Egyesült Nemzetek tisztviselői mentessége mérlegelésének – az Emberi Jogi Bizottság különleges előadójának bírósági eljárások alóli mentességével összefüggő jogvitában a Nemzetközi Bíróság által nyújtott tanácsadó vélemény 61. pontjában javasolt – lehetősége ellenére a Bíróság nem tartja indokolnak, hogy a jelen ügyben az Egyesült Nemzetek mentességének kérdésében eltérő megállapításra jusson, különösen azért, mert a jelen ügyben az Egyesült Nemzeteknek betudott cselekmények – a Jurisdictional Immunities ügyben betudott cselekményektől eltérően – azok megítélésétől függetlenül végső soron az Egyesült Nemzetek Alapokmányának VII. fejezete alapján eljáró Biztonsági Tanács határozatából származnak, így a nemzetközi jog szerint megalapozottak.
160. A Bíróság nem juthat ettől eltérő megállapításra az Egyesült Nemzetek jelenlegi főtitkárának a kérelmezők által említett nyilatkozata (Highlights of the noon briefing by Marie Okabe, Deputy Spokesperson for Secretary-General Ban Ki-Moon, U.N. Headquarters, New York, Friday, June 8, 2007) és a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék korábbi elnökének (Address of the President of the ICTY to the General Assembly of the United Nations, 8 October 2009) nyilatkozata alapján sem. Noha mindkettő arra ösztönzi az államokat, hogy biztosítsák az igazságszolgáltatást a srebrenicai mészárlást túlélő hozzátartozóknak, egyik sem szólítja fel az Egyesült Nemzeteket a holland belföldi joghatóság elfogadására: előbbi az elkövetőek bíróság elé állítására és Srebrenica helyreállításának támogatására szólít fel; utóbbi pedig egy panaszbizottság vagy kártérítési alap létrehozására szólít fel.
γ. Alternatív joghatóság hiánya
161. Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének a nemzetközi emberi jogok joga és a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértése áldozatainak a jogorvoslathoz és kártérítéshez való jogára vonatkozó alapelvei és iránymutatásai (Resolution A/RES/60/147, 2005. december 16.) megismétlik – a különböző nemzetközi okmányokban meghatározott – „az emberi jogok nemzetközi joga megsértése áldozatainak jogorvoslathoz való jogát”. Ennek keretében az iránymutatások hivatkoznak többek között az Egyezmény 13. Cikkére (hivatkozás a preambulumban). A dokumentumok címzettje az államok, amelyeket felszólítanak arra, hogy tegyék meg a megfelelő lépéseket és hozzák létre a szükséges eljárásokat. Ennek keretében azonban rögzítik az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés – a hatályos nemzetközi jogban meghatározott – jogát (lásd különösen az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésről szóló VIII. bekezdést és az eltérés kizárásáról szóló XII. bekezdést).
162. Az Egyesült Nemzetek Bosznia-Hercegovinában található védelmi erőinek jogállásáról szóló megállapodás (1722 United Nations Treaty Series (UNTS) 77) az egyetlen nemzetközi okmány, amely alapján személyek jogorvoslati igényt alapíthatnak az Egyesült Nemzetekkel szemben az UNPROFOR cselekményei és mulasztásai tekintetében, amelynek 48. cikke előírja e célból egy panaszbizottság létrehozását. Úgy tűnik azonban, hogy erre nem került sor.
163. Amint a kérelmezők rámutattak, a Waite and Kennedy ügyben (fent hivatkozva, § 68) – a Beer and Regan ügyhöz hasonlóan (fent hivatkozva, § 58) – a Bíróság egy nemzetközi szervezet részére a belföldi joghatóság alóli mentesség biztosításának az Egyezmény szerinti megengedhetősége vizsgálata során „lényeges körülménynek” tekintette, hogy állt-e a kérelmezők rendelkezésére ésszerű alternatív mód az Egyezmény alapján biztosított jogaik hatékony védelme céljából. A jelen ügyben vitathatatlan, hogy a holland belföldi jog és az Egyesült Nemzetek joga alapján nem állt rendelkezésre ilyen alternatív mód.
164. Ebből nem következik azonban, hogy alternatív jogorvoslati lehetőség hiányában a mentesség elismerése önmagában véve a bírósághoz forduláshoz való jog megsértésének minősülne. A külföldi államok szuveréni mentessége tekintetében a Nemzetközi Bíróság nem ismerte el ilyen szabály létezését (Jurisdictional Immunities of the State (Németország v. Olaszország: Görögország beavatkozó), § 101). A nemzetközi szervezetek tekintetében e Bíróság Waite and Kennedy és Beer and Regan ügyekben hozott ítéletei sem értelmezhetők ilyen abszolút fogalmakkal.
165. Marad továbbá a tény, hogy az Egyesült Nemzetek mindeddig nem gondoskodott a jelen ügyben felmerülő vita tekintetében megfelelő „rendezési mód” alkalmazásáról. Ez a tény nem róható fel Hollandiának, tekintet nélkül arra, hogy az Egyesült Nemzetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezmény VIII. cikkének (29) bekezdése a jelen ügyben értelmezhető-e egy vitarendező testület létrehozására irányuló kötelezettség előírásaként. Hollandiát nem kötelezi az Egyezmény 6. Cikke sem a beavatkozásra: a fentiek szerint a jelen ügy alapvetően eltér a korábbi ügyektől, amelyekben a Bíróságnak a nemzetközi szervezetek belföldi joghatóság alóli mentességét kellett vizsgálnia, a kérelmezők követeléseinek jellege pedig nem kényszerítette Hollandiát arra, hogy saját bíróságai előtt nyújtson jogorvoslatot az Egyesült Nemzetekkel szemben.
δ. A holland állammal szembeni követeléssel fennálló kapcsolat
166. A kérelmezők az Egyezmény 13. Cikke alapján előadták, hogy a holland állam a srebrenicai mészárlás megakadályozásának elmulasztásával kapcsolatos felelősséget megpróbálta teljes egészében az Egyesült Nemzetekre hárítani; mivel az Egyesült Nemzetek abszolút mentességet élvezett, a felelősség áthárítása álláspontjuk szerint az állam arra irányuló kísérlete volt, hogy teljes egészében kibújjon a kérelmezők felé fennálló felelőssége alól. A Bíróság helyénvalónak tartja e kérelemnek az Egyezmény 13. Cikke helyett a 6. Cikk 1. §-a alapján történő megfontolását.
167. A Bíróság jelenleg nem tekinti eldöntött ténynek, hogy a kérelmezők által a holland állammal szemben érvényesített követeléseket szükségszerűen elutasítják majd. A hágai Fellebbviteli Bíróság a Mustafić és Nuhanović ügyekben legalábbis késznek mutatkozott arra, hogy megvizsgálja a holland kormány és a Dutchbat által a srebrenicai mészárlásban elhunyt személyek halálával összefüggő cselekményeivel összefüggésben az állammal szemben érvényesíteni kívánt követeléseket. A Bíróság megjegyzi továbbá, hogy jelenleg függőben vannak az állam által mindkét ügyben jogkérdés alapján benyújtott fellebbezések (lásd a fenti 111. pontot).
168. Minden esetre a releváns tények megállapításától és az anyagi jog belföldi bíróságok által történő alkalmazásától függő azon kérdés eldöntése, hogy a kérelmezők követeléseit bármely alperessel szemben érvényesíteni kell-e. A Legfelsőbb Bíróság által a kérelmezők ügyében hozandó határozat és a Mustafić és Nuhanović ügyekben hozott határozatok sérelme nélkül szükséges rámutatni, hogy a Szerződő Felek anyagi joga tekintetében a 6. Cikk 1. §-a nem biztosít semmilyen konkrét tartalmat a (polgári jogi) jogok és kötelezettségek tárgyában: a Bíróság a 6. Cikk 1. §-ának értelmezése révén nem alkothat az adott államban jogalappal nem rendelkező anyagi jogosultságot (lásd például Z and Others v. Egyesült Királyság [GC], no. 29392/95, § 98, ECHR 2001‑V; Roche v. Egyesült Királyság [GC], no. 32555/96, § 119, ECHR 2005‑X; és Boulois v. Luxembourg [GC], no. 37575/04, § 91, ECHR 2012).
ε. Következtetés
169. A fenti megállapítások alapján a Bíróság megállapítja, hogy a jelen ügyben az Egyesült Nemzeteknek biztosított mentesség jogszerű célt szolgált és nem volt aránytalan.
170. Ennek megfelelően a kérelem e része nyilvánvalóan alaptalan és azt az Egyezmény 35. Cikke 3. §-ának a) pontja és 4. §-a alapján el kell utasítani.
3. Az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtásának a Legfelsőbb Bíróság általi elutasítása
171. A kérelmezők kifogásolták, hogy a Legfelsőbb Bíróság összefoglaló indokolás alapján elutasította, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtson be az Európai Unió Bíróságához. Előadásuk szerint az Egyesült Nemzeteknek biztosított joghatóság alóli mentesség és a hatékony bírói jogvédelemnek az Európai Unió jogában kialakított elve közötti összefüggés igen releváns volt az ügyük tekintetében és azt a Bíróság korábban soha nem vizsgálta; a Legfelsőbb Bíróságnak ezért nem kellett volna ilyen elutasítóan kezelnie a kérdést.
172. A Bíróság megismétli, hogy az Egyezmény önmagában nem biztosít jogot ahhoz, hogy valamely ügyet a belföldi bíróság más belföldi vagy nemzetközi fórumhoz utaljon előzetes döntéshozatal céljából (lásd többek között Coëme and Others v. Belgium, nos. 32492/96, 32547/96, 32548/96, 33209/96 és 33210/96, § 114, ECHR 2000‑VII; Ullens de Schooten and Rezabek v. Belgium, nos. 3989/07 és 38353/07, § 57, 2011. szeptember 20.; és Ferreira Santos Pardal v. Portugália (dec.), no. 30123/10, 2012. szeptember 4.). Ilyen esetben azonban az a bíróság, amelynek döntése ellen a nemzeti jog alapján bírói jogorvoslat nem vehető igénybe, az előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek az Európai Unió Bíróságához történő benyújtásának az elutasítása esetén köteles meghatározni az indokokat, amelyek alapján a felmerült kérdést irrelevánsnak vagy a kérdéses közösségi rendelkezést a Bíróság által már értelmezettnek tartja, illetve amelyek alapján úgy véli, hogy a közösségi jog helyes alkalmazása minden ésszerű kétséget kizáró mértékben nyilvánvaló (lásd a fent hivatkozottt Ullens de Schooten and Rezabek, § 62).
173. A Bíróság megállapítja, hogy az adott ügyben a Legfelsőbb Bíróság által adott összefoglaló indoklás kielégítő volt. Annak megállapítását követően, hogy az Egyesült Nemzetek a nemzetközi jog alapján mentességet élvezett a belföldi joghatóság alól, a Legfelsőbb Bíróság joggal tekintette feleslegesnek előzetes döntéshozatal iránti kérelem benyújtását az Európai Unió Bíróságához.
174. Általánosságban véve a 6. Cikk – jóllehet megköveteli a bírósági ítéletek alapjául szolgáló indokok megfelelő meghatározását – nem követeli meg minden beadvánnyal kapcsolatos döntés részletes megindokolását; a Bíróság nem köteles vizsgálni továbbá, hogy valamely érvet megfelelően kezeltek-e, vagy valamely indítvány elutasítását megfelelően megindokolták-e. A fellebbezések elutasítása során továbbá a fellebbviteli bíróságoknak elvben módjukban áll pusztán az alsóbíróság határozatát támogatni (lásd többek között Kok v. Hollandia (dec.), no. 43149/98, ECHR 2000-VI).
175. Ennek megfelelően e kérelem szintén nyilvánvalóan alaptalan és azt az Egyezmény 35. Cikke 3. §-ának a) pontja és 4. §-a alapján el kell utasítani.
C. Az Egyezmény 13. Cikkének állítólagos megsértése
176. A kérelmezők előadták, hogy a holland állam visszaélt az Egyesült Nemzeteknek biztosított mentességgel, amikor a srebrenicai mészárlás megakadályozásának elmaradásával kapcsolatos felelősséget kizárólag az Egyesült Nemzetekre hárította, elkerülve ezzel a kérelmezők felé fennálló saját felelősségét. A kérelmezők az Egyezmény 13. Cikkére támaszkodtak, amely szerint:
„Bárkinek, akinek [az] Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg.”
177. Miután e kérelmet az Egyezmény 6. Cikkének 1. §-a alapján már vizsgálta, a Bíróság megállapítja, hogy nem merül fel külön kérdés a 13. Cikk alapján. Az utóbbi Cikkben meghatározott követelmények kevésbé szigorúak a 6. Cikk 1. §-a szerinti követelményeknél, és a jelen esetben beolvadnak azokba (lásd többek között a fent hivatkozott Coëme and Others, § 117).
178. Ennek megfelelően a kérelem e része is nyilvánvalóan alaptalan és azt az Egyezmény 35. Cikke 3. §-ának a) pontja és 4. §-a alapján el kell utasítani.
D. A Bíróság határozata
A fenti indokok alapján a Bíróság egyhangúlag
elfogadhatatlanná nyilvánítja a kérelmet.
Marialena TsirliJosep Casadevall
hivatalvezető-helyetteselnök
Melléklet
STICHTING MOTHERS OF SREBRENICA a holland jog alapján 2006-ban létrejött, amszterdami székhelyű és jogi személyiséggel rendelkező alapítvány (stichting). Munira SUBAŠIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1948-ban született és Vogošća településen, Bosznia-Hercegovinában él. Zumra ŠEHOMEROVIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1951-ban született és Vogošća településen, Bosznia-Hercegovinában él. Kada HOTIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1945-ban született és Vogošća településen, Bosznia-Hercegovinában él. Sabaheta FEJZIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1956-ban született és Vogošća településen, Bosznia-Hercegovinában él. Kadira GABELJIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1955-ban született és Vogošća településen, Bosznia-Hercegovinában él. Ramiza GURDIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1953-ban született és Sarajevo településen, Bosznia-Hercegovinában él. Mila HASANOVIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1946-ban született és Sarajevo településen, Bosznia-Hercegovinában él. Šuhreta MUJIĆ bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1951-ban született és Sarajevo településen, Bosznia-Hercegovinában él.X bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1982-ban született és Köln településen, Németországban él.Y bosznia-hercegovinai állampolgár, aki 1952-ban született és Sarajevo településen, Bosznia-Hercegovinában él.
© Európa Tanács/Emberi Jogok Európai Bírósága, 2013 [vagy későbbi év].
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatalos nyelvei az angol és a francia. Ez a fordítás nem köti a Bíróságot, és a Bíróság nem vállal semmilyen felelősséget annak minőségéért. A fordítás letölthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatát tartalmazó HUDOC adatbázisból () vagy bármely olyan adatbázisból, amellyel a Bíróság azt megosztotta. Nem kereskedelmi célokra azzal a feltétellel többszörözhető, ha az ügy teljes címét idézik, a fenti szerzői jogi tájékoztatóval együtt. E fordítás bármely részének kereskedelmi célokból történő felhasználására irányuló szándék esetén, kérjük, ezt a következő címen jelezze: publishinii@.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013 [or subsequent year].
The official languages of the European Court of Human Rights are English and French. This translation does not bind the Court, nor does the Court take any responsibility for the quality thereof. It may be downloaded from the HUDOC case-law database of the European Court of Human Rights () or from any other database with which the Court has shared it. It may be reproduced for non-commercial purposes on condition that the full title of the case is cited, together with the above copyright indication. If it is intended to use any part of this translation for commercial purposes, please contact publishing@.
© Conseil de l’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013 [ou année suivante].
Les langues officielles de la Cour européenne des droits de l’homme sont le français et l’anglais. La présente traduction ne lie pas la Cour, et celle-ci décline toute responsabilité quant à sa qualité. Elle peut être téléchargée à partir de HUDOC, la base de jurisprudence de la Cour européenne des droits de l’homme (), ou de toute autre base de données à laquelle HUDOC l’a communiquée. Elle peut être reproduite à des fins non commerciales, sous réserve que le titre de l’affaire soit cité en entier et s’accompagne de l’indication de copyright ci-dessus. Toute personne souhaitant se servir de tout ou partie de la présente traduction à des fins commerciales est invitée à le signaler à l’adresse suivante : publishing@.
[1]1. A bosnyákokat az 1992–95-ös háborúig muszlimoknak, illetve jugoszláv muszlimoknak is nevezték. A bosnyák (Bošnjaci) szó nem tévesztendő a boszniai (Bosanci) szóval; utóbbi általánosságban utal Bosznia-Hercegovina állampolgáraira, tekintet nélkül azok etnikai származására.
[2]. A horvát etnikai csoport, amelynek tagjai Horvátországban vagy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság valamely korábbi tagköztársaságában, így akár Bosznia-Hercegovinában születtek. A horvát szó (főnévként és melléknévként egyaránt) általában az etnikai csoport tagjaira utal, tekintet nélkül azok állampolgárságára; nem tévesztendő össze az általában Horvátország állampolgáraira utaló horvátországi szóval.
[3]3. A szerb etnikai csoport, amelynek tagjai Szerbiában vagy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság valamely korábbi tagköztársaságában, így akár Bosznia-Hercegovinában születtek. A szerb szó (főnévként és melléknévként egyaránt) általában az etnikai csoport tagjaira utal, tekintet nélkül azok állampolgárságára; nem tévesztendő össze az általában Szerbia állampolgáraira utaló szerbiai szóval. A Bíróság e határozatában a fenti hagyományt követi, kivéve a nem a Bíróságtól származó dokumentumokból történő idézetek esetében, ahol az eredeti szóhasználat változatlanul szerepel.
[4]4. Lásd az ENSZ erőszakos eltűnésekkel foglalkozó munkacsoportjának Bosznia-Hercegovinában tett látogatásáról szóló 2010. június 21-i sajtóközleményét.
[5] Lásd például az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének az Európa Tanács tagállamai kötelezettségségeinek és vállalásainak betartásával foglalkozó bizottságának (Monitoring Bizottság) a 2004. június 4-i, 10200 számú dokumentumát (Bosznia-Hercegovina kötelezettségeinek és vállalásainak betartása): „A srebrenicai mészárlás – amely 1995 júliusban következett be az ENSZ biztonságos menedékhelyén, Srebrenica városában és annak környékén – a második világháború óta elkövetett legkegyetlenebb attrocitások egyike: a szerbiai [sic] erők mintegy 7 000 bosnyák fiút és férfit végeztek ki, a holttesteket pedig tömegsírokba vetették.” (§ 33) [nem hivatalos fordítás]
Full & Egal Universal Law Academy