© Európa Tanács/Emberi Jogok Európai Bírósága, 2013. Ezen fordítás nem köti a Bíróságot. További információkért olvassa el a dokumentum végén található szerzői jogokra vonatkozó teljes körű leírást.
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013. This translation does not bind the Court. For further information see the full copyright indication at the end of this document.
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013. La présente traduction ne lie pas la Cour. Pour plus de renseignements veuillez lire l’indication de copyright/droits d’auteur à la fin du présent document.
NEGYEDIK SZEKCIÓ
HATÁROZAT
43759/10. és 43771/12. sz. kérelmek
Steven WILLCOX kontra Egyesült Királyság ügy
és Scott HURFORD kontra Egyesült Királyság ügy
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (negyedik szekció), az alábbi tagokból álló Kamarában 2013. január 8-án eljárva:
Ineta Ziemele, elnök,
David Thór Björgvinsson,
Päivi Hirvelä,
George Nicolaou,
Paul Mahoney,
Krzysztof Wojtyczek,
Faris Vehabović, bírák,
és Fatoş Aracı, a Szekció Helyettes Titkára,
tekintettel a fent említett 2010. augusztus 2-án és 2012. június 29-én benyújtott kérelmekre,
tanácskozását követően, a következőképpen határozott:
TÉNYÁLLÁS
1. Az első kérelmező, Steven Willcox brit állampolgár 1964-ben született, és jelenleg az angliai Rye Hill börtönben tartják fogva. A második kérelmező, Scott Hurford brit állampolgár 1975-ben született, és jelenleg az angliai Full Sutton börtönben tartják fogva. Mindkét kérelmezőt a Stevens Solicitors staffordi székhelyű ügyvédi iroda képviselte a Bíróság előtt.
A. Az ügy körülményei
2. Az ügy tényállása a kérelmezők előadása szerint a következőképpen foglalható össze.
1. Az első kérelmező
(a) A letartóztatás, az elítélés és az átszállítás
3. 2003 áprilisában az első kérelmezőt letartóztatták és őrizetbe vették Thaiföldön – az akkori tartózkodási helyén – kábítószerrel való visszaélés vádja alapján. 2004 novemberében bűnösnek vallotta magát 24 gramm tiszta heroin, valamint – ecstasy tabletta formájában – 1,4 gramm tiszta MDMA forgalomba hozatal céljából történő birtoklásának bűncselekményében. Thai törvény szerint mindkettő 1-es típusú kábítószernek minősült (lásd a lenti 36. pontot). A kábítószer mennyisége alapján azon „megdönthetetlen vélelmet” állították fel, hogy a kérelmező a kábítószert forgalomba hozatal céljából birtokolta (lásd a lenti 40. pontot). Az első kérelmezőt 760 gramm tiszta heroin forgalomba hozatal céljából történő birtoklásának vádja alól felmentették, mivel arra nem volt elegendő bizonyíték. Életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Mivel bűnösségét bevallotta, letöltendő büntetését egyharmadával csökkentették. A fenti ítélet tekintetében a Bíróság – az életfogytig tartó szabadságvesztést ötven évig terjedő szabadságvesztéssel egyenlőnek tekintve – az első kérelmezőt harminchárom év és négy hónap szabadságvesztésre ítélte.
4. 2007 júniusában az első kérelmező – büntetése fennmaradt részének letöltése céljából – az Egyesült Királyságba történő átszállítását kérte a Thaiföld és az Egyesült Királyság közötti fogvatartottak átszállításáról szóló kétoldalú egyezmény alapján (Prisoner Transfer Agreement, továbbiakban: PTA – lásd a lenti 49–56. pontokat). A kérelmet mindkét kormány elfogadta.
5. Az átszállítás feltételeiről az első kérelmező az Egyesült Királyság Bűnelkövető Kezelő Szolgálatától (National Offenders Management Service) kapott tájékoztatást levél formájában, amely szerint az Egyesült Királyság releváns jogszabályainak a feltételes szabadságra bocsátásra és az előrehozott szabadságra bocsátásra vonatkozó fennálló rendelkezéseire is figyelemmel fogja végrehajtani a kiszabott büntetést. A levélben továbbá az is szerepelt, hogy az átszállítást követően az első kérelmező nem támaszthat kifogást az ítélettel vagy a büntetéssel szemben a brit bíróságok előtt: a felülvizsgálatra való jog az ítélkező államé marad, a kifogásokat pedig még az átszállítás előtt kell támasztani. Az első kérelmező hozzájárult ezen feltételekhez és aláírta az erre vonatkozó hozzájárulási nyilatkozatot.
6. 2007. november 6-án az első kérelmezőt átszállították az angliai börtönbe miután letöltötte a kötelező négy éves minimum időtartamot Thaiföldön. Az Egyesült Királyságban történő fogva tartását engedélyező parancsot a fogvatartottak hazaszállításáról szóló 1984. évi törvény (Repatriation of Prisoners Act, a továbbiakban: 1984. évi törvény – lásd a lenti 57–62. pontokat) szerint az Igazságügyi Minisztérium adta ki.
7. 2008 júniusában az első kérelmező büntetését valamely thai királyi rendelet alapján huszonkilenc év és három hónapra csökkentették. Ennek következtében 2008. június 9-én az Igazságügyi Minisztérium az 1984. évi törvény szerint új fogva tartási parancsot adott ki. E parancs az első kérelmező 8901 napig tartó fogva tartását engedélyezte (huszonnégy évet épp meghaladó időtartam). Előrehozott szabadságra bocsátásának jelenlegi időpontja – büntetésének éppen a felénél – 2017. december 5-e.
(b) A bírósági felülvizsgálati eljárás
8. Az első kérelmező az Igazságügyi Minisztérium által 2008. június 9-én fogva tartásának engedélyezése céljából kiadott parancs felülvizsgálatát kérelmezte. Elsősorban arra hivatkozott, hogy a thai törvény szerinti megdönthetetlen vélelem, miszerint forgalomba hozatal céljából birtokolt kábítószert, az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadása volt, és a büntetés végrehajtása ennélfogva az Egyezmény 5. Cikke szerint önkényes volt. Másodsorban arra hivatkozott, hogy a büntetés – szintén az 5. Cikk szerint – önkényes volt, mivel az átszállítás eredményeként annak ellenére, hogy bűnösnek vallotta magát, fogva tartásának időtartama hosszabbá vált ahhoz az időtartamhoz képest, amennyi abban az esetben lett volna, ha nem vallja magát bűnösnek. Végül pedig arra hivatkozott, hogy a büntetés végrehajtásának folytatása az Egyesült Királyságban az Egyezmény 3. Cikke szerinti jogait sértette, mivel a büntetés önmagában súlyosan aránytalan. Az első kérelmező noha elismerte, hogy hozzájárult az átszállítás feltételeihez, állítása szerint nem volt más választása, hiszen a thai börtönben szörnyű körülmények között tartották fogva, tehát az átszállításba nem szabad akaratából egyezett bele.
9. 2009. július 1-jén a Divisional Court (a High Court [Felső Bíróság] egyik bírósága, a továbbiakban: Divisonal Court) meghozta ítéletét, amelyben a kérelmet elutasította. Ouseley bíró mindenekelőtt megjegyezte, hogy a felek megállapodtak abban, hogy a kifogásolt vélelem megdönthetetlen. Megállapította továbbá, hogy a thai bíróság nem foglalt állást az első kérelmező következetes állításával kapcsolatban, miszerint a kábítószert személyes használat céljából birtokolta, hiszen ez thai törvény szerint irreleváns.
10. A bíró felülvizsgálta a PTA rendelkezéseit. Úgy vélte, hogy a rendelkezések értelmében az átszállító állam által kiszabott – az átszállítás időpontjáig nem letöltött – büntetést a fogadó államban kell letölteni annak előrehozott szabadságra bocsátásra vonatkozó rendelkezéseire is figyelemmel. Az első kérelmező ügyében ez azt jelentette, hogy míg Thaiföldön büntetése kétharmadának, az Egyesült Királyságban a büntetése felének letöltése után bocsátanák szabadságra. Ezen túlmenően bármely, Thaiföld által biztosított királyi kegyelem vagy egyéni kegyelem előnyeiben is részesülne.
(i) A kérelmező birtokában lévő kábítószer mennyiségéből eredő vélelem
11. Az első kérelmező – thaiföldi tárgyaláson alapuló – fogva tartása folytatásának jogszerűségével szemben támasztott kifogást tekintve Ouseley bíró megállapította, hogy az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadását magában foglaló eljárást követően a büntetés végrehajtásának folytatása jogellenesnek számít, és hogy a fogoly hozzájárulása az átszállításhoz ezen nem változtat. Az Egyesült Királyságnak ennélfogva az átszállítást megelőzően meg kellett volna bizonyosodnia arról, hogy – érdemét és formáját tekintve – az ítéletet hozzáértő bíróság hozta-e. A bíró jelezte, hogy a hasonló kérdésekkel foglalkozó esetek az Egyesült Királyság diplomáciai képviselői számára valószínűleg nyilvánvalóak és ismertek voltak a tárgyalás ideje alatt. Megjegyezte, hogy a PTA rendelkezéseiből, a hazai jogszabályokból, valamint e bíróság hozzáállásából eredően minél tisztességtelenebbé válik a tárgyalás, annál valószínűbb, hogy a fogadó államnak meg kell tagadnia az együttműködést, és a fogolynak ott kell maradnia, ahol van, más olyan esetekhez hasonlóan, ahol a fogoly nem teljesítette az átszállítás kritériumait.
12. Az első kérelmező esetének körülményeit tekintve, a bíró megállapította, hogy a kérelmezőnek biztosították az átszállítást, amelyet – a kérelmező saját fent elemzett érveire tekintettel – meg kellett volna tagadni, mivel a tárgyaláson az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadása állt fenn. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a kérelmező fogva tartása folytatásának jogszerűségét az Egyesült Királyság joghatósága alatt megtámadja. A bíró kifejtette, hogy a PTA megsértésének kockázata kisebbé vált a felettébb magas küszöbérték miatt, amelyet a szabadságra bocsátás iránti kérelem benyújtását megelőzően el kell érni, továbbá hogy, annak valószínűsége, hogy bármely eljárás eléri ezt a küszöbértéket, a brit hatóságok tudomására jutott volna, ami az átszállítás iránti kérelem elutasításához vezetett volna. Így folytatta:
„37. ... A bíróságnak a küszöbérték csökkentését valóban körültekintően el kell kerülnie. Ez kizárólag azon esetekben alkalmazható, ahol a bíróság úgy véli, hogy ehhez hasonló tárgyalást követően valamely fogoly nem folytathatja büntetésének letöltését az Egyesült Királyságban.
38. ... Amennyiben Willcox állítása igaz, miszerint tárgyalása az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadása volt, a PTA szerint semmiképpen nem szállíthatták volna át, a thaiföldi börtönben kellett volna maradnia. Ügyének az Egyesült Királyságban történő újratárgyalása tekintetében nincsen rendelkezés. Willcox esetlegesen részesülhetett volna az Egyesült Királyság hatóságainak – az általa úgynevezett – éberségre való igényének előnyeiből, de ha ő részesült volna ezen előnyökből, mások nem. A kérelmező – amennyiben igaza van – nem sértheti azáltal a törvényt, hogy az átszállítás PTA szerinti hatályának, valamint az arra vonatkozó bizonyítéknak a korlátozásaira rávilágít, hogy a saját szabadságra bocsátásának elérése érdekében másokat – életüket veszélyeztető módon – sért. Ezzel azonban ösztönözheti azok körültekintő alkalmazását.”
13. Azzal kapcsolatban, hogy a kérelmező ügye tekintetében az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadásáról van-e szó, a bíró megállapította, hogy ésszerűen vitatható annak bizonyítéka, hogy a kábítószereket kizárólag személyes használat céljából birtokolta. Megvizsgálta a vélelem jellegét és hatályát, és megállapította, hogy az „a kábítószerügyekben szokványos kérdésre vonatkozó igencsak fontos megdönthetetlen vélelem”, amely jelentősen súlyosbítja a büntetést. Megállapította azonban, hogy az ártatlanság vélelme jelentős gyengítésének ellenére, a thaiföldi eljárás nem tekinthető a tisztességes tárgyaláshoz való jog teljes mértékű megtagadásának vagy megsemmisítésének. Megállapítja továbbá, hogy a tárgyalás nyilvánosan, két független bíró előtt zajlott; hogy az első kérelmező jelen volt, valamint jogilag képviselve volt; hogy a kérelmezőt felmentették néhány igencsak súlyos bűncselekmény alól; hogy a bíróság vizsgálta a kábítószer birtoklására vonatkozó bizonyítékokat, annak ellenére, hogy e tény nem volt vitatott; hogy a hazai büntetőeljárásokat követték és mivel bűnösségét bevallotta, jelentős engedményt kapott; valamint hogy indokolással ellátott ítéletet hoztak.
14. A thai legfelsőbb bíróság a „megdönthetetlen vélelem” és az ártatlanság vélelmének összeegyeztethetőségével kapcsolatos döntésére hivatkozva (lásd a lenti 41–42. pontokat) a bíró megállapította, hogy a „megdönthetetlen vélelmet” az indokolja, hogy a thai bíróságok voltaképpen a kérelmező birtokában lévő kábítószer mennyisége tekintetében szabták ki a büntetést. Hangsúlyozta, hogy Thaiföldnek szembe kellett néznie a kábítószer okozta súlyos problémákkal, és az Egyesült Királyság bíróságai esetlegesen lassan ítélték volna meg azt, hogy valamely – az Egyezmény aláíró tagjaihoz nem tartozó – állam hogyan tud megbirkózni az országában zajló fő problémákkal.
15. A tárgyaláson alapuló 5. Cikk szerinti panaszt elutasítva, a bíró megállapította:
„51. A tárgyalás átfogó áttekintésére van szükség. Megállapítom, hogy egyértelműen tárgyalás volt, egy – méghozzá fontos – alkotóelemre vonatkozó helyi, kábítószerekről szóló jogszabályok által meghatározott korlátozásokon belüli tisztességes tárgyalás. Ezen korlátozások bár csorbítják a jogot, nem teljes mértékben semmisítik vagy tagadják meg azt, sőt véleményem szerint még csak meg sem közelítik annak megsemmisítését vagy megtagadását...”
16. Davis bíró megállapította, hogy a panaszt el kell utasítani. A „megdönthetetlen vélelmet” illetően, a következőket állapította meg:
„91. ... El tudom fogadni, hogy az európai jogi normák alapján, valamely forgalomba hozatalra irányuló szándék megdönthetetlen (nem megdönthető) vélelme esetlegesen kifogásolható. A releváns thai törvényi rendelkezést azonban a thai alkotmánybíróságon megvizsgálták, és a bíróság megállapította alkotmányosságát, valamint azt, hogy nem összeegyeztethetetlen a Thaiföldön alkalmazandó ártatlanság vélelmével. Nem gondolom, hogy az Egyesült Királyság bíróságainak ravasz módon arra kellene törekedniük, hogy a saját álláspontjukat írják elő, és az alapján járjanak el az ügyben. Sőt, amint arra a thai alkotmánybíróság rá is mutatott, a valóság a gyakorlatban az, hogy ezen vélelem annak érdekében áll fenn, hogy az ítélkezésre gyakorolt gyakorlati hatása által jóval súlyosabb büntetést eredményezzen. Ez azon elrettentő megközelítést tükrözi, amelyet a thai jogszabályok elfogadtak a thaiföldi kábítószerrel kapcsolatos problémák kezelése érdekében.
92. Willcox thaiföldi tárgyalása kétségtelenül megfelelőnek tekinthető. Jogilag képviselve volt; a bizonyíték rendelkezésre állt és azt meg is vizsgálták; bírósági szempontból megfelelően felállított bíróság alkalmazta az ártatlanság vélelmét; és a bíróság a bizonyíték kézhezvétele után indokolással ellátott ítéletében megállapította, hogy a büntetőeljárás nem bizonyította a fokozottan súlyos vádat, amivel őt vádolták, valamint vádlott társát elítélték. Willcox esetében tehát enyhébb ítéletet hoztak, jogalapja szerint ítélték el, és tisztességes eljárás útján szabták ki büntetését; továbbá büntetése megfelelt a thai törvénynek ...”
(ii) A bűnösség bevallásának hatása
17. Az első kérelmező arra is hivatkozott, hogy annak tükrében, hogy bűnösségét bevallotta, fogva tartásának folytatása önkényes volt. Állítása szerint, amennyiben bűnösségét nem vallotta volna be, életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntették volna, az átszállítás tekintetében pedig a Felső Bíróság minimum időt szabott volna ki (lásd a lenti 63. pontot). A büntetés minimum időtartamának meghatározásakor, a Felső Bíróság tekintettel lett volna a brit jogszabályi keretre, és ennélfogva a Thaiföldön kiszabott meghatározott időtartamnál jóval rövidebb minimum időt határozott volna meg. Ouseley bíró megállapította:
„54. Ezen érv egyáltalán nem megalapozott. Ha bűnösségét nem vallotta volna be, és halálbüntetés helyett, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték volna, a jelenlegi 4 év letöltött büntetés helyett legalább 8 évig terjedő büntetést kellett volna letöltenie Thaiföldön mielőtt egyáltalán átszállítását mérlegelték volna. Az Egyesült Királyságban a szabadságra bocsátás után próbaidőn maradt volna. Az életfogytig tartó szabadságvesztés a szabadságra bocsátás utáni időszakra is hatást gyakorol, és ezáltal az őrizetbe vétel veszélye továbbra is fennáll, ami másként nem állna fenn. Erre alapvetően fokozottan súlyos büntetésként kell tekinteni. Az eredményekben fellelhető különbség nem a thai bíróság önkényes eljárásából ered, hanem a thai törvény a kérelmező jogalapja szerinti alkalmazásában, és ennélfogva annak az Egyesült Királyság átszállítással kapcsolatos büntetési gyakorlatával való kölcsönhatásában rejlik.
18. Megállapítja ekként, hogy a brit bíróságok nem jártak el önkényesen, amikor az átszállítás utáni büntetést végrehajtották.
19. Davis bíró hozzátette:
„94. ... Thaiföldön az életfogytig tartó szabadságvesztés – általánosságban véve és figyelemmel a közkegyelmekre és az egyéni kegyelmekre is – egyszerűen ezt jelenti. Ez kizárólag amiatt van, mert az angol jogban tarifarendszert szabnak ki, amely alapján a feltételezett önkényesség megállapítható. Mindenesetre, semmiképpen nem egyértelmű, hogy ha Willcoxot élefogytig tartó szabadságvesztésre ítélték volna, a thai hatóságok az átszállításába beleegyeztek volna; a bizonyítékból kitűnik, hogy Thaiföld az ilyen foglyokat a thai börtönökben legalább 8 évig terjedő büntetés letöltésére kötelezi mielőtt hazaszállításukat egyáltalán mérlegelné. A bizonyítékból az is kitűnik, hogy a gyakorlatban az általános közkegyelem és az egyéni kegyelem gyakori megadásának okán az életfogytig tartó szabadságvesztést gyakran valamely határozott ideig tartó szabadságvesztésre csökkentik.
(iii) A büntetés „súlyos aránytalansága”
20. Végül Ouseley bíró az első kérelmező azon érvével foglalkozott, amely szerint a büntetés kiszabásának súlyos aránytalansága oly mértékű volt, hogy az már sérti az Egyezmény 3. Cikkét. Megállapította, hogy amennyiben az első kérelmezőt a heroin és az ecstasy releváns mennyiségének birtoklása tekintetében ítélték volna el, büntetése nem haladhatta volna meg a 7 évig terjedő szabadságvesztést (lásd a lenti 46. pontot), és a jelenleginél jelentősen kevesebb lett volna. Jóllehet, amennyiben az első kérelmezőt az Egyesült Királyságban ezen mennyiségű kábítószer forgalomba hozatal céljából történő birtoklásáért ítélték volna el, amely bűncselekmény egyenértékű azzal bűncselekménnyel, amelyért elítélték, a büntetés nem haladta volna meg a 6 évig terjedő szabadságvesztést egyéb hasonló ügyek esetében kiszabott büntetésekre tekintettel (habár az említett bűncselekmény legfeljebb életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető). Így folytatta:
„60. ... Nem tűnik érdemben fontosnak annak mérlegelése, hogy valamely határozott ideig tartó szabadságvesztés súlyos aránytalansága oly mértéket ölt-e vagy ölthet-e, amely egyszerűen hosszánál fogva sérti a 3. Cikket. Hiszen kivétel nélkül lesznek egyéb tényezők, amelyek érintik az ítéletet. Ezek között szerepel a bűncselekmény jellege, az ítélkezési keret indokolása, valamint a bűncselekmény elkövetésének egyedi módja és az elkövető személyes körülményei.”
21. A bíró megállapította, hogy az első kérelmező szolgáltatott bizonyítékot arra, hogy igencsak könyörtelen és megalázó körülmények mellett tartják fogva, és ez esetlegesen sérti a 3. Cikkben előírt normákat. Így folytatta:
„64. ... Willcox sikere a többi – a kérelmező által leírt körülmények között fogva tartott – fogoly érdekeit tekintve felettébb károsnak bizonyulhatott volna, és nem csupán Thaiföldön. Nem valamely szokatlan vétség miatt ítélték el a kérelmezőt Thaiföldön. ... [Az] Igazságügyi Minisztérium vezetője bizonyítékkal szolgált arra, hogy 1991 óta 33 foglyot szállítottak át Thaiföldről a PTA szerint, legtöbbjük kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményért töltötte a legfeljebb 50 évig terjedő büntetését. Nem feltételezhető, hogy Thaiföld közömbös lenne abban az esetben, ha valamely Egyesült Királyságba szállított foglyot az Egyesült Királyság a letöltendő büntetés esetleges súlyos aránytalansága okán szabadságra bocsátana. Thaiföld nem egyezett bele és nem is egyezne bele abba, hogy valamely egyesült királysági bíróság az általa kiszabott büntetéssel váltsa fel a thai bíróság által kiszabott büntetést. Thaiföld megtagadta a Hollandiával való kétoldalú egyezmény megkötését, amíg Hollandia fel nem hagyott a ‘büntetés átalakítása’ iránti preferenciájával. Az ítéletemben az Egyesült Királyság jóhiszeműsége válhat megkérdőjelezhetővé a PTA, valamint az Egyesült Királyság kormánya által az átszállításkor mondottak tükrében; és ezáltal a többi fogoly átszállítása akadályokba ütközhet vagy meghiúsulhat.”
22. A bíró továbbá megállapította, hogy az Egyesült Királyságnak az átszállított foglyokkal való bánásmódja esetlegesen érintheti a többi állam átszállításhoz való hozzáállását, amely államokkal az Egyesült Királyság két-, vagy többoldalú, fogvatartottak átszállításáról szóló egyezményt kötött. A bíró úgy vélte ennélfogva, hogy amennyiben az első kérelmező álláspontja igaz volt, azaz a büntetés oly mértékben aránytalan volt, hogy annak végrehajtásának folytatása az Egyesült Királyságban a 3. Cikk megsértéséhez vezetett, akkor a PTA megsértésének elkerülése érdekében az Egyesült Királyságnak az előbbiek alapján vissza kellett volna utasítania az átszállítást. Annak érdekében, hogy eldöntsék, helyt adnak-e az átszállítás iránti kérelemnek, el kellett volna végezni az arányosság vizsgálatát az átszállítást megelőzően. A bíró megállapította:
„66. ... Mindez azt vonná maga után, hogy kevesebb foglyot szállítanának át, bármennyire is hangoztatnák a foglyok, hogy a PTA-ban előírt feltételek alapján hozzájárultak az átszállításhoz. Annak érdekében, hogy helyt adjanak a PTA alkalmazására irányuló megállapodásnak, ez arra vezethet, hogy az Egyesült Királyság „védekező ítéleteket” hoz az átszállítható személyekkel kapcsolatban. Nem valószínű továbbá, hogy a foglyok egyáltalán bármit mondanának, amely a visszatérésüket megelőzően megakadályozná az átszállításukat. Készenlétben állni és várni visszatérésük időpontjáig azonban mindössze késleltetné a jóhiszeműség megsértésének problémáját, amelyet ez okoz a PTA tekintetében, és amely jóhiszeműség elengedhetetlen a PTA hatékony és előnyös működéséhez. Willcoxnak – amennyiben érvei igaznak bizonyulnak – kedvezett volna az érvei szerint a jövőben esetlegesen másokra is alkalmazandó jogi áttekinthetőségre való igény. Ennélfogva [a kérelmező] érvei által jelentős dilemma jön létre...”
23. A bíró hangsúlyozta, hogy a PTA-t az átszállításra vonatkozóan teljes egészében az átszállító bíróság büntetésének végrehajtása céljából dolgozták ki, és nem valamely újbóli – ezúttal a fogadó állam értékeit és ítéleteit elfogadó – tárgyalás, valamint büntetés tekintetében. Úgy véli, hogy ha az Egyesült Királyság a büntetést az átszállítás után felülvizsgálná, az a PTA rendelkezéseivel ellentétes lenne, tehát az egyezmény ezen hatállyal való felruházása a PTA feltételeinek téves értelmezése lenne. Így folytatta:
„69. E dilemma megoldása még az Emberi Jogok Európai Bíróságának Drozd és Janousek ügyben [26 June 1992, § 110, Series A no. 240] írt rövid indokolás nélküli különvéleményében sem található, amely a fogadó államot arra kötelezi, hogy az átszállításokban ne működjön együtt. Az itt felmerülő probléma abban az ügyben nem merült fel. Abban az ügyben nem kellett foglalkozni azzal a ténnyel, hogy a kérelmezőt – érvei alapján – továbbra is fogva tartották volna, méghozzá – az átszállítás által biztosított körülményekhez képest – igencsak kedvezőtlenebb körülmények között. Annak a következményével sem kellett foglalkozni, hogy a kérelmező képes volt – saját előnyére és jelenlegi állítása szerint nem megfelelő módon – az Egyesült Királyság kormányát a Thaifölddel való együttműködésre rávenni, és ezáltal másokat – a tárgyalásokat követően – esetlegesen továbbra is olyan feltételekkel és körülmények között tartanak fogva, amelyek sérthetik az érvei által helyt adott elveket. Willcox érve – amennyiben helyes – feltételezi azon javaslat elfogadásának szükségességét, miszerint még mindig a thaiföldi börtönben kellene tartózkodnia, és mivel az Egyesült Királyság kormányának figyelmét már fokozottan felkeltették az ügyében szereplő emberi jogok súlyos megsértésére, a hasonló helyzetben lévő személyeknek oly módon kellene ott maradniuk, hogy emberi jogaik az Egyesült Királyságban ne legyenek sértve. Az EJEB e körülmények esetén megfogalmazott gyakorlatának alkalmazása ennélfogva a Drozd és Janousek ügyben elérni kívántakhoz képest az ellenkezőjét érheti el. A Drozd és Janousek ügyben nem kellett foglalkozni annak módjával, hogy az együttműködés megtagadására vonatkozó kötelezettségről szóló különvélemény hogyan kötelezhetné az Egyesült Királyságot a nemzetközi egyezményei szerinti szándék megsértésére rövid távon eltérő következményekkel járó alternatívaként amíg az átszállító államok a PTA szerinti további együttműködésüket megtagadják. Az EJEB nem láthatta előre, hogy az együttműködés megtagadására vonatkozó kötelezettség azt vonja maga után, hogy az átszállításokról való megállapodás és azok végrehajtása külön történik, méghozzá oly módon, hogy az a kérelmező állam jóhiszeműségét sérti. Ez előtt ezen igencsak valós problémák nem álltak fenn és ennélfogva azokkal érthetően nem foglalkoztak.
24. A bíró megállapította, hogy valójában a 3. Cikk alkalmazásában az Egyesült Királyság első kérelmezővel kapcsolatos eljárása nem a szabadságvesztés kiszabása, hanem az átszállítás volt, amelyhez az első kérelmező a thai büntetés Egyesült Királyságban történő végrehajtása folytatásának alkalmazásában hozzájárult. A bíró ennélfogva megállapította, hogy a 3. Cikk megsértését eredményező állítólagosan kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód az átszállítás iránti kérelemmel kapcsolatos fellépés, annak szükségszerű következményével, hogy a szabadságvesztés végrehajtását folytatják. Így folytatta:
„70. ... Irreleváns a kérdés, hogy e büntetés aránytalansága olyan mértékben súlyos-e, hogy az a 3. Cikket sértené. Willcox eldönthette, hogy hol tölti a szabadságvesztést, Thaiföldön vagy az Egyesült Királyságban. Úgy döntött, hogy szabadságvesztését az Egyesült Királyságban tölti az ezzel járó előnyök miatt, és az átszállítással kapcsolatos megállapodás alapján. Tisztában volt azzal, hogy az említett előnyök között nem szerepelt az ítélet felülvizsgálata. A „súlyosan aránytalanul” kiszabott büntetés koncepciója nem helyettesíti a 3. Cikk szövegében leírtakat, viszont illusztrálja annak esetleges jelentését; a háttérben meghúzódó bánásmódnak kegyetlennek, embertelennek vagy megalázónak kell lennie. Nem tudom elfogadni, hogy ezen emberséges rendelkezés működéséről, amely rendelkezés a kérelmező előnyét szolgálta a teljes körű tájékoztatás utáni saját választása alapján, feltételezhető, hogy kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódhoz vezet. Az átszállítást követően a büntetés végrehajtásának folytatása tehát nem sérti a 3. Cikket, bármennyire súlyos is a büntetés aránytalansága az Egyesült Királyság tekintetében, illetőleg bármennyire önkényes is volt a büntetés.”
25. Ilyen körülmények mellett az Egyesült Királyságnak nem kellett az átszállítást megelőzően megvizsgálnia, hogy az átszállító állam bírósága által kiszabott büntetés oly súlyos mértékben aránytalan volt-e, hogy végrehajtása a 3. Cikk megsértéséhez vezetett volna.
26. Az első kérelmező azon érvelését tekintve, hogy nem szabad akaratából egyezett bele az átszállításba és ennélfogva azt figyelmen kívül kell hagyni, a bíró megállapította, hogy a külföldön átszállítást kérő foglyok esetében kivétel nélkül adódik a beleegyezésüket érintő hátrányos körülmény; épp emiatt kérik az átszállítást. A 3. Cikkben meghatározott jogok egy bizonyos átszállító államban történő megsértése nem jelentheti azt, hogy az alapján, hogy a fogoly tényleges beleegyezése nem adott, átszállítását meg kell tagadni. Amennyiben a bíróság megállapította volna, hogy az első kérelmező belegyezését a börtön körülményei sértették, ezen megállapítás érvényes lenne az azonos körülmények között fogva tartott többi brit fogoly esetére is, akik ennélfogva tényleges beleegyezésüket soha nem adhatják. Így folytatta:
„74. Az EJEB ítélkezési gyakorlatában nincs precedens arra, hogy – az előnyös célból megkötött, a szóban forgó egyén előnyét szolgáló – nemzetközi egyezmények megsértését ily módon köteleznék, illetve azokat esetleg a 3. Cikk megsértéseként értelmeznék ...”
27. Végül pedig a bíró megállapította, hogy még ha a büntetés hossza miatt a büntetés végrehajtásának folytatása sértené is a 3. Cikket, az első kérelmezőre kiszabott büntetés a bűncselekményhez mérten nem volt olyan súlyosan aránytalan, vagy olyan mértékben önkényes, hogy annak az Egyesült Királyság általi további végrehajtása az említett Cikket sértené. Bár az Egyesült Királyság büntetési normáihoz képest a büntetés szigorúnak minősül, az első kérelmező nem az Egyesült Királyságban követte el a bűncselekményeket; a bűncselekményeket Thaiföldön követte el, ahol igencsak komoly kábítószerrel való visszaélés állt fenn, és a kormány, valamint a jogalkotók jogosultak voltak azon álláspontot képviselni, hogy a szigorú büntetések jogszerűek és szükségesek. A bíró megjegyezte e tekintetben:
„77. ... Meglehetősen hibás lenne figyelmen kívül hagyni azt, hogy a büntetést nem az Egyesült Királyságban szabták ki, ahol is az esetlegesen felmerülő kábítószerrel való visszaéléssel az Egyesült Királyság értékei és normái szerint foglalkoznak. Valamely más ország szabta ki a büntetést, saját értékei, ítéletei és célkitűzései alapján, olyan probléma tekintetében, amelyet nemzetközileg felettébb súlyos problémának ismernek el, és amelynek jelentőségét egyedül Thaiföld képes megfelelően megítélni. Az azzal kapcsolatosan hozott ítélet, hogy az Egyesült Királyságban esetlegesen végrehajtott büntetés aránytalansága olyan súlyos, hogy az a 3. Cikk megsértését jelentené, nem hagyhatja figyelmen kívül e dimenziót, ezenkívül azt nem lehet végrehajtani annak figyelembevétele nélkül, hogy a bűncselekményt nem az Egyesült Királyságban követték el, illetve nem ott szabták ki arra a büntetést. A súlyos aránytalanság a bűncselekmény súlyával és az elkövető körülményeivel függ össze. Amennyiben az aránytalanság kulcsfontosságú a vizsgálat szempontjából, arra nem tekinthetünk oly módon, mintha légüres térben létezne, illetve mintha az egész világ ugyanazon problémákban egyazon mértékben osztozna, valamint ugyanolyan álláspontot képviselne azok kezelése tekintetében. Még kevésbé lenne értelme az aránytalanság mértékét úgy megítélni, mintha a büntetést az Egyesült Királyságban szabták volna ki, amikor az nem így történt. Az átszállító országban uralkodó helyzetet figyelembe véve kell meghatározni az aránytalanságot, máskülönben téves kép alakul ki arról. A bűncselekmény elkövetésének helyszínéül szolgáló, valamint az ítéletet hozó ország problémái és kilátásai kulcsfontosságúak.
28. Davis bíró megállapította, hogy fontos szem előtt tartani, hogy az angol jog szerint a bűncselekményért, amely alapján a kérelmezőt elítélték, kiszabható büntetés felső határa az életfogytig tartó szabadságvesztés. A bíró jóllehet elismerte, hogy Angliában a Koronabíróságon a kérelmező várhatóan bűnössége bevallása, és a szándékosság feltételezése mellett sem kapott volna mintegy négy vagy öt évnél több ideig terjedő szabadságvesztést, úgy vélte azonban, hogy a büntetésnek – az átszállításról szerződő állam általi – végrehajtása a 3. Cikk alkalmazásában nem egyezik meg a büntetésnek – a Szerződő Állam általi – feltételezett kiszabásával. Ouseley bíróval megállapodtak abban, hogy az Egyesült Királyság hatóságai részéről releváns eljárás a 3. Cikk alkalmazásában a kérelmező átszállításába való beleegyezés volt. Így folytatta:
„96. Amennyiben ily módon tekintünk az ügyre, és ahogyan álláspontom szerint tekinteni is kellene arra, Willcox ezen érve nem áll meg. Willcoxnak a neki kedvező előrehozott szabadságra bocsátásra vonatkozó angol jogra is figyelemmel a büntetés kiegyenlítését kell szolgálnia, mivel a PTA erre kötelezi ... Amennyiben a kérelmező nem szolgálja ezt, a PTA feltételeinek alkalmazását megsérti és ... a fogvatartottak hazaszállításáról szóló 1984. évi törvény irányvonala meghiúsul, valamint hamarosan maga a PTA is „üres frázissá” válhat a Thaiföldön fogvatartott – jövőbeni hazaszállításukban reménykezdő – többi fogoly hátrányára.
97. Álláspontom szerint – az ügyet összefüggéseiben értelmezve – nem jelenthető ki, hogy a Willcox esetében kiszabott büntetés végrehajtásakor az Egyesült Királyság a 3. Cikket megsértette volna. Thaiföld a kábítószerrel való visszaélés tekintetében egyértelműen az elrettentő büntetések kiszabása mellett határozott; a felnőtt korú Willcox ügyében megfelelően felállított bíróság megfelelő tárgyalást követően hozott ítéletet a thai törvénnyel összhangban, amelynek érvényességét a thai alkotmánybíróság ismerte el. Ezen túlmenően a kérelmező részesülhet – az esetleges diplomáciai kezdeményezésektől eltekintve – a közkegyelmek és az egyéni kegyelmek előnyeiből, amelyeket Thaiföldön rendszeresen közzétesznek, valamint egyúttal az angol jog szerinti előrehozott szabadságra bocsátásról szóló rendelkezések előnyeiből.
29. 2010. február 3-án a Legfelsőbb Bíróság megtagadta az engedélyt a Divisional Court ítélete elleni fellebbezésre.
2. A második kérelmező
30. A második kérelmezőt 2005. március 19-én tartóztatták le, mivel a Kambodzsa/Thaiföld határ átlépésekor 240 darab metamfetamin tablettát birtokolt. Bűnösnek vallotta magát a 240 darab metamfetamin tabletta jogellenes importálásának vádjában, és harminc évig terjedő szabadságvesztésre ítélték. Ezt követően valamely királyi kegyelem szabadságvesztésének idejét huszonhat év és nyolc hónapra csökkentette.
31. A második kérelmező átszállítását kérelmezte az Egyesült Királyságba szabadságvesztése fennmaradó idejének letöltése céljából. Ezen túlmenően büntetése az Egyesült Királyságban azon bűncselekmény tekintetében alkalmazható legsúlyosabb büntetésre történő csökkentését is kérelmezte, amely alapján elítélték. A bűncselekmény második kérelmező általi elkövetésekor az Egyesült Királyság törvényei szerint a metamfetamin B osztályba sorolt kábítószernek minősült. Amennyiben a második kérelmező az Egyesült Királyságban követte volna el a bűncselekményt, szabadságvesztésének időtartama legfeljebb tizennégy évig terjedt volna. 2007. január 18-án a metamfetamint átsorolták az A osztályba tartozó kábítószerekhez az Egyesült Királyságban. Az A osztályba sorolt kábítószerek importálása esetén a büntetés felső határa az életfogytig tartó szabadságvesztés.
32. 2009. július 24-én az Igazságügyi Minisztérium helyt adott a második kérelmező – büntetése fennmaradt részének letöltése céljából – az Egyesült Királyságba történő átszállítása iránt benyújtott kérelmének. A szabadságvesztése időtartamának csökkentésével kapcsolatban a Minisztérium magyarázata így hangzott:
„Amint azt a kérelmező is tudhatja, amikor a kérelmező Thaiföldön elkövette a bűncselekményt, az ehhez hasonló bűncselekmény az Egyesült Királyságban B osztályba sorolt kábítószer importálásának bűncselekményének minősült volna. Ekként 14 évig terjedő szabadságvesztéssel járt volna. Az Egyesült Királyság és Thaiföld közötti fogvatartottak átszállításáról szóló egyezmény feltételei szerint azonban nekünk a thai bíróságok által kiszabott büntetést kell végrehajtanunk. Az angol jog szerint nem áll fenn külföldön kiszabott büntetések kiigazítására és csökkentésére vonatkozó követelmény, amennyiben a kiszabott büntetés meghaladja a törvény által előírt büntetés felső határát és a releváns nemzetközi egyezményben előírt kiigazítás hiánya áll fenn.
33. A második kérelmezőnek lehetősége volt visszavonni az átszállítás iránti kérelmét. Ezzel a lehetőséggel nem élt, továbbá mindkét állam és a második kérelmező is megállapodott az átszállításban a PTA alapján, a második kérelmező 2009. november 11-én érkezett Angliába. Előrehozott szabadságra bocsátásának jelenlegi időpontja 2020 augusztusa.
34. 2010 februárjában a második kérelmező feltételes kegyelmet kért az igazságügyi minisztertől, annak a kegyelemre vonatkozó királyi előjoga szerint. 2010. április 27-én a második kérelmező többek között a következőket tartalmazó választ kapta:
„Az igazságügyi miniszter megállapította, hogy a Thaifölddel megkötött nemzetközi egyezmény szerint nincs arra hatásköre, hogy feltételes kegyelmet adjon. Ha kegyelmet adna, azzal sértené ezt az egyezményt, valamint az ellentétben állna az Egyesült Királyságnak az egyezményben kifejezett irányvonalával.”
35. A második kérelmező engedélyt kért ezen döntés bírói felülvizsgálatára, azzal érvelve, hogy a miniszter tévesen értelmezte a kegyelemre vonatkozó királyi előjog szerinti hatáskörét, valamint nem mellékelte a döntés tekintetében releváns anyagot. 2011. november 17-én az engedélyt megtagadták. A második kérelmező közérdekű jogi szempont igazolása iránti Legfelsőbb Bíróság előtt benyújtott kérelmét 2012. március 2-án elutasították.
B. Releváns jog és gyakorlat
1. A kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményekre vonatkozó thai törvények
36. A thaiföldi 1979. évi kábítószerről szóló törvény 15. §-ban szerepel az 1-es típusú kábítószerek a kormány engedélye nélküli termesztésére, importálására, exportálására, forgalomba hozatalára vagy tartására vonatkozó általános tilalom. A heroin, a metamfetamin és az ecstasy az 1-es típusú kábítószer csoportjába tartoznak.
37. A 65. § szerint az 1-es típusú kábítószerek termesztéséért, importálásáért és exportálásáért járó büntetés életfogytig tartó szabadságvesztés, valamint pénzbüntetés. Amennyiben a bűncselekményt forgalomba hozatal céljából követték el, halálbüntetés alkalmazandó.
38. A 67. § a 3 gramm vagy annál kevesebb 1-es típusú kábítószerek birtoklásával foglalkozik: az előírás szerint a szabadságvesztés egytől tíz évig terjedhet, vagy pénzbüntetést kell kiszabni.
39. A 66. § az 1-es típusú kábítószerek forgalomba hozatalával, valamint annak forgalomba hozatal céljából történő birtoklásával foglalkozik. Amennyiben a tiszta mennyiség 3 grammnál kevesebb, négytől tizenöt évig terjedő szabadságvesztést, vagy pénzbüntetést kell kiszabni. A 3 gramm és 20 gramm közötti mennyiség esetében négy évtől életfogytig tartó szabadságvesztést és pénzbüntetést kell kiszabni. Amennyiben a mennyiség a 20 grammot meghaladja, a büntetés életfogytig tartó szabadságvesztés és pénzbüntetés, vagy halál.
40. A 15. § (3) bekezdésében a 3 gramm vagy annál több 1-es típusú kábítószer termesztése, importálása, exportálása vagy birtoklása forgalomba hozatal céljából történő termesztésnek, importálásnak, exportálásnak és birtoklásnak számít.
41. A thai alkotmánybíróság 2001-ben mérlegelte e „megdönthetetlen vélelemnek” az alkotmányos rendelkezéssel való összeegyeztethetőségét, azaz hogy a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyt ártatlannak vélelmezték és bűnösségét be kellett bizonyítani. A vélelem alkalmazása ekkor 3 gramm tiszta kábítószer helyett 20 grammra vonatkozott. A bíróság megállapította, hogy a „megdönthetetlen vélelem” és az alkotmányos rendelkezés összeegyeztethető. Megjegyezte, hogy a törvény célja:
„a kábítószerek hatékony visszaszorítása és ellenőrzése, valamint az Egységes Kábítószer Egyezmény rendelkezéseinek való megfelelés, amely Egyezménynek Thaiföld is tagja. Ez azzal magyarázható, hogy jelenleg a kábítószerek nemzetközi aggályokat okoznak, továbbá súlyos veszélyt jelentenek az emberi egészség és élet szempontjából. A megszokottnál súlyosabb büntetéseket kell ennélfogva kiszabni, és a büntető intézkedéseknek kizárólagosnak kell lenniük.
42. A jogszabály célja a 20 grammnál több tiszta kábítószert forgalomba hozatal céljából birtokló személyek megbüntetése. Az 1-es típusú kábítószerek a társadalomra nézve igencsak komoly veszélyt jelentenek, és termesztésük, valamint birtoklásuk nem megengedett. Minél többet termesztenek, valamint birtokolnak, annál nagyobb veszélyt jelentenek. A bíróság azonban kifejtette, hogy az 1-es típusú kábítószerek mennyiségének törvény szerinti meghatározása mindössze viszonyítási alapként szolgál az esetlegesen büntetéssel járó bűncselekmények tekintetében. A jog meghatározza a büntetéseket, ismertetve azok növekedésének lépéseit a mennyiség összefüggésében. Függetlenül attól, hogy a kábítószert saját használatra vagy forgalomba hozatal céljából birtokolták, a törvény szerint eltérő büntetéseket szabnak ki a kábítószer mennyiségétől függően. Bizonyítani kell, hogy a személy, akivel szemben a büntetést kiszabták a meghatározott mennyiségű kábítószert birtokolja.
2. A kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményekre vonatkozó törvények és gyakorlat az Egyesült Királyságban
43. Az 1971. évi kábítószerrel való visszaélésről szóló törvény (a továbbiakban: 1971. évi törvény) 3. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy valamely ellenőrzött kábítószer importálása vagy exportálása tilos. A vám és jövedéki adó kezeléséről szóló 1979. évi törvény (továbbiakban: 1979. évi törvény) 50. § (3) bekezdése alapján valamely személy bűncselekményt követ el, ha bármely tiltott árut importál vagy érintett azok importálásában.
44. Az 1979. évi törvény 50. § (4) és (5) bekezdése és 1. melléklete rendelkezik arról, hogy az A osztályba sorolt kábítószerek importálásának bűncselekményéért kiszabható büntetés felső határa az életfogytig tartó szabadságvesztés és pénzbüntetés. A B osztályba tartozó kábítószerek importálása tekintetében kiszabható büntetés felső határa tizennégy évig terjedő szabadságvesztés és pénzbüntetés.
45. Az 1971. évi törvény (5) bekezdése előírja, hogy bűncselekménynek bizonyul, ha valamely személy ellenőrzött kábítószert birtokol, néhány kivételtől eltekintve. Ezenkívül arról is rendelkezik, hogy néhány kivételtől eltekintve valamely személy bűncselekményt követ el, ha – akár jogszerűen akár jogellenesen – ellenőrzött kábítószert birtokol azzal a céllal, hogy valaki mást ellásson.
46. Az 1971. évi törvény 25. §-a és 4. melléklete foglalkozik az elkövetők büntetésével valamint büntetésük kiszabásával. Az A osztályba sorolt kábítószerek birtoklása esetén a büntetés felső határa hét évig terjedő szabadságvesztés és pénzbüntetés. Az A osztályba sorolt kábítószerek valamely más személy ellátásának céljából történő birtoklása esetén a büntetés felső határa életfogytig tartó szabadságvesztés és pénzbüntetés.
47. A heroin, az ecstasy és a metamfetamin az A osztályba sorolt kábítószerek közé tartoznak. 2007. január 18-ig a metamfetamint a B osztályba sorolták.
48. A legutóbbi, kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények büntetésére vonatkozó iránymutatást a büntetőtanács adta ki 2012 februárjában. Az ítéletet hozó bíróságok az Egyesült Királyságban kötelesek ezen iránymutatást követni bármely 2012. február 27. után hozandó ítélet esetén, kivéve ha az az igazságszolgáltatás érdekeivel ellentétben áll. Az iránymutatás előírja az elkövető szerepének vizsgálatát, és figyelembe veszi a bűncselekmény tárgyát képező kábítószer súlyát a megfelelő kiindulási pont és büntetési tételek skálájának biztosítása céljából.
3. Az elkövetők átszállításáról és a büntetések végrehajtására vonatkozó együttműködésről szóló, az Egyesült Királyság és Thaiföld közötti 1990. évi egyezmény
49. Az Egyesült Királyság és Thaiföld közötti fogvatartottak átszállításáról szóló egyezmény 1991 februárjában lépett hatályba. Preambulumbekezdéseiben a felek következő igényeire találunk hivatkozásokat: a jogérvényesítésre és az igazságszolgáltatás működésére irányuló együttműködési erőfeszítések ösztönzése; együttműködés a büntetések végrehajtásában; valamint az elkövetők társadalomba történő sikeres beilleszkedése.
50. A 2. Cikk rendelkezik az elítélt személyek az átszállító államból a fogadó államba – a kiszabott büntetésük letöltése céljából – történő átszállításáról.
51. A 3. Cikk meghatározza a PTA alkalmazásának hatályát. Számos feltételt szab ki, köztük a következőket: a cselekmény, amelyre a büntetést kiszabták bűncselekménynek számít mindkét államban; az elkövető a fogadó állam állampolgára; az elkövető letöltötte a minimum büntetést; az ítélet jogerős, valamint nincsenek folyamatban lévő eljárások; mindkét állam és a fogoly is megállapodott az átszállításban.
52. Az 5. Cikk rendelkezik arról, hogy az átszállító állam kizárólagos joghatósággal rendelkezik a bíróságai által hozott ítéletek, a kiszabott büntetések, valamint azok felülvizsgálatára, módosítására és megsemmisítésére vonatkozó eljárások tekintetében.
53. A 6. Cikk rendelkezik arról, hogy az átszállítást követően a büntetés végrehajtásának folytatására a fogadó állam törvényei és eljárásai az irányadók, köztük azok, amelyek a szabadságvesztés feltételeire irányadók, valamint amelyek a szabadságvesztés időtartamát a feltételes szabadságra bocsátás, a közkegyelem révén vagy egyéb más módon csökkentik.
54. A 6. Cikk 2. bekezdése előírja, hogy figyelemmel a 6. Cikk 3. bekezdésére is, a fogadó állam kötve van a büntetésnek az átszállító állam által meghatározott jogi jellegéhez és időtartamához.
55. A 6. cikk 3. bekezdése rendelkezik arról, hogy a fogadó állam nem hajthatja végre a szabadságelvonás büntetését oly módon, hogy az átszállító állam által hozott ítéletben meghatározott időtartamot meghaladja. Előírja, hogy a büntetés végrehajtásának „amennyire csak lehetséges” meg kell felelnie az átszállító állam által hozott ítéletnek.
56. A 6. cikk 6. bekezdése előírja, hogy a fogadó államnak tájékoztatnia kell az átszállító államot a feltételes szabadságra bocsátásról, a büntetés letöltéséről vagy valamely esetleges szökésről.
4. Az átszállítási eljárás
57. Az 1984. évi fogvatartottak hazaszállításáról szóló törvény 1. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy az 1. § egyéb bekezdéseire is figyelemmel, a miniszternek parancsot kell kiadnia, amely rendelkezik valamely fogvatartott Egyesült Királyságba történő átszállításáról, amennyiben – a PTA alapján – az érintett államok és (ha megkövetelt) a fogvatartott is hozzájárultak az átszállításhoz.
58. A 1. § (2) bekezdése megtiltja, hogy a miniszter parancsot adjon ki, amennyiben véleménye szerint az átszállítás feltételei nem megfelelőek.
59. Az 1. § (4) bekezdése rendelkezik arról, hogy a miniszter csak abban az esetben adhat ki parancsot, amennyiben valamennyi ésszerű lépést megtettek a fogvatartott írásbeli, saját nyelvén történő tájékoztatása érdekében a következőkről:
„a) azon nemzetközi – a fogoly ügyében releváns – rendelkezések lényege, amellyel összhangban az átszállítására vonatkozó parancsot javasolták,
b) a parancs hatása a fogvatartott tekintetében, amely parancs kiadását e törvény szerint a fogolyra való tekintettel javasolták
c) ..., a parancs szerinti fogva tartásával kapcsolatos jogok fogolyra gyakorolt hatása (többek között bármely jogi aktus vagy eszköz, amely alapján a parancsban előírtakhoz képest esetlegesen korábban szabadságra bocsáthatják),
...
e) a releváns miniszter e törvény 6. § szerinti hatásköre [a parancs visszavonása];”
60. Az 1984. évi törvény 3. § (1) bekezdése alapján, a parancs célja a fogvatartott Egyesült Királyságba történő átszállításának és az átszállításával összhangban lévő nemzetközi megállapodások érvényesítése tekintetében megfelelő rendelkezésekkel összhangban történő fogva tartásának engedélyezése.
61. A 3. § (3) bekezdése előírja, hogy a megfelelő rendelkezések meghatározásakor a miniszternek – a fogvatartottak átszállításáról szóló egyezménnyel saját mérlegelése szerint összeegyeztethetőnek tűnő mértékben – tekintettel kell lennie a parancsban szereplő nem megfelelő rendelkezésekre, amelyek többek között:
a) valamely az átszállító országban a fogoly fogva tartásának alapját képező bűncselekménynek megfelelő – az Egyesült Királyságban a fogva tartásának helyszínén – bűncselekményt elkövető személyre esetlegesen kiszabható büntetés felső határát írják elő; ...”
62. Az 1984. évi törvény 6. §-a felhatalmazza a minisztert a parancs visszavonására és az új parancs kiadására, ha bármikor úgy véli, hogy a releváns fogvatartottak átszállításáról szóló egyezmény végrehajtása helyénvaló, vagy valamely az 1. § (2) bekezdésének hatálya alá tartozó esetben (lásd a fenti 58. pontot).
63. A 2003. évi büntetőjogi törvény (a továbbiakban: 2003. évi törvény) 273. §-a alapján – amennyiben valamely életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt foglyot az 1984. évi törvény értelmében kiadott parancs alapján szállítottak át az Egyesült Királyságba – a miniszter köteles az ügyet a Felső Bírósághoz utalni a próbára bocsátásra való jogosultság fennállását megelőzően letöltendő minimum büntetés meghatározása céljából.
PANASZOK
64. Mindkét kérelmező kifogásolta az Egyezmény 3. Cikke szerint, hogy az elkövetett bűncselekményhez mérten büntetésüket súlyosan aránytalanul szabták ki.
65. Mindkét kérelmező felrótta egyúttal azt is az Egyezmény 5. Cikkének 1. bekezdése szerint, hogy fogva tartásuk folytatása az Egyesült Királyságban önkényes volt, mivel bűnösségük bevallása révén fogva tartásuk időtartama voltaképpen hosszabbá vált ahhoz az időtartamhoz képest, amennyi abban az esetben lett volna, ha nem vallják magukat bűnösnek.
66. Végül pedig, az első kérelmező azzal érvelt, hogy az ügyében a thai törvény által alkalmazott „megdönthetetlen vélelem” következtében tárgyalása egyértelműen tisztességtelen volt, és fogva tartásának folytatása ekként önkényesnek és jogellenesnek minősül az 5. Cikk 1. bekezdése szerint.
A JOG
A. Az egyesítés
67. A két ügy mind tényállása, mind pedig jogi háttere tekintetében hasonló, így a Bíróság úgy határozott, hogy a két kérelmet az Eljárási Szabályzat 42. szabályának 1. szakasza értelmében egyesíteni kell.
B. A második kérelmező ügyének a 35. Cikk 1. bekezdésének való megfelelése
68. A Bíróság megállapítja mindenekelőtt, hogy a második kérelmezőt 2009. november 11-én szállították át az Egyesült Királyságba. A kérelmező nem támadta meg a miniszter által kiadott parancsot, amely engedélyezte fogva tartásának folytatását az Egyesült Királyságban. Ehelyett a miniszter későbbi, a feltételes kegyelem elutasításáról szóló 2010. április 27-i határozatának bírósági felülvizsgálatát kérte. Kérelmet nyújtott be e Bíróság előtt közérdekű jogi szempont igazolása tekintetében benyújtott kérelmének 2012. március 2-i elutasításától számított hat hónapon belül. A Bíróság megállapítja, hogy a második kérelmező ügyében felmerül annak kérdése, hogy a kérelmező megfelel-e az Egyezmény 35. Cikkének 1. bekezdése szerinti követelményeknek, amely a következőket írja elő:
„Az ügyet csak akkor lehet a Bíróság elé terjeszteni, ha az összes hazai jogorvoslati lehetőséget már kimerítették a nemzetközi jog általánosan elismert szabályainak megfelelően, éspedig attól az időponttól számított hat hónapon belül, amikor a hazai végleges határozatot meghozták.”
69. A Bíróságnak azonban nem kell eldönteni ezt a kérdést, mivel a kérelmező kérelme a lent meghatározott okok miatt mindenképpen elfogadhatatlannak minősül.
C. Az Egyezmény 3. Cikke szerinti panasz
70. A kérelmezők előadták, hogy büntetésük súlyosan aránytalanul lett kiszabva, és ezért büntetésük végrehajtásának folytatása az Egyesült Királyságban sértette az Egyezmény 3. Cikke szerinti jogaikat:
„Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”
71. A kérelmezők azt állították, hogy a Divisonal Court arra vonatkozó ténymegállapítása, hogy kizárólag az átszállítás elfogadásáról szóló határozat volt a 3. Cikk szerint felülvizsgálható, téves volt, és hogy a büntetés végrehajtásának folytatása egyformán sérthette e cikket. Úgy vélték, hogy a súlyosan aránytalan büntetés eredményezheti a 3. Cikk megsértését a Harkins and Edwards v. the United Kingdom ügy alapján (nos. 9146/07 and 32650/07, § 133, 17 January 2012). A 3. Cikkben nincs szó mérlegelési mozgástérről, ennek megfelelően tehát megalapozott a megállapítás, hogy külső – jóllehet jogszerű vagy akár dicséretes – célkitűzések nem érintik a 3. Cikk kizárólagos jellegét. A jogsértés megállapítása szempontjából nem releváns, hogy a büntetést Thaiföldön szabták ki: amint valamely büntetést súlyosan aránytalannak ítélnek, azt valamely alternatív ítélkezési keret tekintetbe vételével nem lehet megvédeni. Kizárólagos módon alkalmazandó az átszállított fogvatartottakkal kapcsolatban.
72. Ami az ügyeikben kiszabott büntetés aránytalan jellegét illeti, kiemelték, hogy kiszabott büntetésük négyszer illetve ötször olyan hosszú volt ahhoz a büntetéshez képest, amelyet abban az esetben szabtak volna ki számukra, ha ugyanezen bűncselekményért az Egyesült Királyságban ítélték volna el őket. Állításuk szerint fogva tartásuk folytatása nem szolgált jogszerű büntetőjogi célt tekintettel az addig már fogva tartásban letöltött időre.
73. A Bíróság mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy a bántalmazásnak el kell érnie a súlyosságnak bizonyos minimum szintjét ahhoz, hogy a 3. Cikk hatálya alá tartozzon. E minimum szint értékelése az ügy valamennyi körülményétől függ, köztük a bánásmód időtartamától, annak fizikai vagy mentális hatásaitól és néhány esetben a sértett nemétől, korától és egészségügyi állapotától (lásd Léger v. France, no. 19324/02, § 89, 11 April 2006; és Kafkaris v. Cyprus [GC], no. 21906/04, § 95, ECHR 2008). A Bíróság következetesen hangsúlyozta, hogy az ügyben szereplő szenvedésnek és megalázásnak súlyosabbnak kell lennie a jogszerű bánásmód vagy büntetés bizonyos formájához kapcsolódó szenvedés és megalázás elkerülhetetlen tényezőjénél. Ily módon a szabadságelvonással járó ügyekben az államnak biztosítania kell, hogy valamely személy fogva tartásának körülményei összeegyeztethetőek legyenek az emberi méltóság tiszteletben tartásával, valamint az intézkedés végrehajtásának módja és módszere ne okozzon a személynek a fogva tartással járó bizonyos mértékű elkerülhetetlen szenvedést meghaladó megpróbáltatást vagy kiszolgáltatottságot (lásd fent idézve Kafkaris, § 96; és Kudła v. Poland [GC], no. 30210/96, §§ 92 and 94, ECHR 2000‑XI).
74. A megfelelő ítélkezés kérdései jóllehet – főszabály szerint – nem tartoznak az Egyezmény hatálya alá, a Bíróság elismeri, hogy valamely súlyosan aránytalanul kiszabott büntetés annak végrehajtásának időpontjában felérhet a 3. Cikkel ellentétes bántalmazással. A súlyos aránytalanság azonban szigorú mérce, és kizárólag ritka és egyedi esetekben érik el azt (lásd fent idézve Harkins and Edwards, § 133). A Harkins és Edwards ügyben, amelyben a kérelmezők panasza arra irányult, hogy a kiadatásukat kérelmező állam súlyosan aránytalanul szabta ki büntetésüket, a Bíróság kifejtette, hogy valamely kiutasítási eljárásban abban az esetben áll fenn jogsértés, ha a kérelmező képes bizonyítani annak a veszélyét, hogy a fogadó állam súlyosan aránytalanul szabja ki büntetését. Hangsúlyozta azonban, hogy az Egyezmény nem válhat annak eszközévé, hogy a Szerződő Államok más államokra ruházzák az Egyezmény által előírt normákat. Figyelembe kell venni, hogy az ítélkezési gyakorlatok igencsak eltérnek a különböző államokban, és még a hasonló bűncselekményekért kiszabott büntetések tekintetében is gyakran jogszerű és ésszerű különbségek vannak az államok között. Ennek megfelelően csupán „igen kivételes” ügyekben fordulhat elő, hogy valamely kérelmező képes bizonyítani, hogy büntetését súlyosan aránytalanul szabták ki valamely nem Szerződő Államban, amely így a 3. Cikkel ellentétes (a Bíróság ítéletének 134. pontja).
75. A Bíróság hangsúlyozza, hogy eltérő megfontolások merülnek fel azokban az ügyekben, ahol a Szerződő Államot valamely olyan joghatóságba történő kiadatás megtagadására kérik, ahol esetlegesen súlyosan aránytalan büntetést szabnak ki; valamint azokban az ügyekben, ahol ugyanezen állam valamely fogoly külföldi bíróság által kiszabott – előzetes kiutasítási kérelem keretében értékelve esetlegesen súlyosan aránytalannak tekinthető – büntetése letöltése céljából benyújtott átszállítás iránti kérelmével szembesül. Az előző ügyben az állam hatáskörébe tartozott a kiszabott jogsértő büntetés megakadályozása. Az utóbbiban, a korlátozott előrehozott szabadságra bocsátásra vonatkozó rendelkezésekre is figyelemmel szabták ki a büntetést, valamint esetlegesen kegyetlen és megalázó körülmények között kell letölteni azt. A kifogásolt cselekményekkel járó megalázás vagy szenvedés mértékét tekintve, figyelembe kell venni az alternatív lehetőséggel járó megalázás és szenvedés mértékét is. A Bíróság úgy véli, hogy paradox és kötelezettségével összeegyeztethetetlen lenne úgy értelmezni ás alkalmazni az Egyezményben elismert jogokat, mintha azok ahelyett, hogy gyakorlatiassá és hatékonnyá, elméletivé és illuzórikussá tennék a garanciákat (lásd különösen Airey v. Ireland, 9 October 1979, § 26, Series A no. 32; és Hirsi Jamaa and Others v. Italy [GC], no. 27765/09, § 175, ECHR 2012), amennyiben a 3. Cikk által biztosított védelem a fogvatartottak – büntetésük emberségesebb körülmények közötti letöltése céljából történő – átszállításának megakadályozása érdekében működik.
76. Az előző pontokból következik, hogy annak vizsgálata során, hogy a PTA szerinti büntetés végrehajtásának folytatása keretében valamely büntetés sérti-e a 3. Cikket, arra kell összpontosítani, hogy az ezzel járó bármely szenvedés vagy megalázás meghaladja-e valamely külföldi bíróság által kiszabott szabadságvesztés végrehajtásához kapcsolódó szenvedés és megalázás elkerülhetetlen tényezőjét. A szenvedés és megalázás mértékének értékelése során az államok által elfogadott eltérő büntetési gyakorlatokra, valamint a büntetések megfelelő hosszára vonatkozó – államok közötti – jogszerű és ésszerű különbségekre tekintettel kell lenni. A Bíróságnak ezenkívül figyelembe kell vennie, hogy az átszállítás az igazságszolgáltatás nemzetközi együttműködésének keretében történt, amely főszabályként az érintett személyek érdekeit szolgálja (lásd Drozd and Janousek v. France and Spain, 26 June 1992, § 110, Series A no. 240; és Veermaë v. Finland (dec.) no. 38704/03, 15 March 2005). Különösen a fogvatartottak átszállításáról szóló egyezmények hivatottak valamely – társadalmi, kulturális vagy nyelvi szempontból – ismeretlen környezetben történő büntetés letöltésével összefüggő kedvezőtlen hatások felszámolására, valamint az elkövetők jövőbeni társadalomba történő sikeres beilleszkedésére irányuló dicséretes célkitűzéseket szolgálni. Ily módon, amennyiben valamely nemzetközi együttműködés keretében hozott intézkedés a külföldi büntetőjogi jogkövetkezmények alanyai alapvető jogainak előmozdítását és védelmét célozzák, a kérelmező ezen intézkedés végrehajtásából eredő előnyei fontos szerepet játszanak annak megállapításában, hogy a büntetés végrehajtásának módja és módszere a kérelmezőnek okoz-e a fogva tartással járó bizonyos szintű, elkerülhetetlen szenvedést meghaladó megpróbáltatást vagy kiszolgáltatottságot.
77. A jelenlegi ügyben, a Bíróság hangsúlyozza, hogy először is nincs utalás arra, hogy a kérelmezőkre kiszabott büntetések eltérnének a Thaiföldön hasonló bűncselekményekért elítéltek esetében általában kiszabott büntetésektől. A kérelmezőkre kiszabott büntetések nem haladják meg az 1971. és az 1979. évi törvények szerint az egyenértékű ítéletek esetében Angliában alkalmazandó büntetések megengedett felső határát (lásd a fenti 44. és 46. pontokat).
78. A Bíróság egyúttal hangsúlyozza, hogy a kérelmezők büntetéseit Thaiföldön elkövetett kábítószerrel való visszaélés bűncselekményéért szabta ki a thai bíróság. E tekintetben a Bíróság felhívja a figyelmet a világ különböző országaiban uralkodó civil, politikai, gazdasági, szociális és kulturális feltételek közötti hatalmas különbségekre. E jelentős különbségek következtében az államok létrehozták saját büntetőjogi rendszereiket, amelyek ugyancsak különböző elvek és megközelítések alapján működnek. Főszabály szerint a szuverén államok maguk döntik el a saját területükön felmerülő problémák lehető legmegfelelőbb kezelését, feltéve hogy megoldásaik mindenkor a demokratikus államok által elfogadottnak tekintett megközelítések körébe tartoznak. Valamely államban alkalmazott megoldások nem feltétlenül felelnek meg egy másik államban, és ebből ered, hogy valamely büntetés nem tekinthető súlyosan aránytalannak csupán amiatt, hogy az jóval súlyosabb valamely más államban esetlegesen kiszabott büntetésnél. Nem vitatott, hogy Thaiföld igencsak komoly kábítószer-problémákkal küzd, és hogy ennélfogva a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket súlyosan büntetik. A Bíróság megállapodott a Divisional Court bírójával abban, hogy a thai kormány és a thai jogalkotók jogosan képviselték azt az álláspontot, hogy az Egyesült Királyságban alkalmazandó büntetésekhez képest súlyosabb büntetések jogszerűek és szükségesek (lásd a fenti 27. pontot).
79. Releváns továbbá, hogy a kifogásolt büntetéseket a kérelmezők átszállítás iránti kérelmeinek benyújtását követően hajtják végre az Egyesült Királyságban. Egyértelmű, hogy mindkét kérelmező kifejezetten hozzájárult az átszállításhoz miután tájékoztatták őket annak a letöltendő büntetés hosszával kapcsolatos következményeiről, valamint arról, hogy a meghozott ítéletet és a kiszabott büntetést nem támadhatják meg (lásd a fenti 5. pontot és a 31–33. pontokat). A Bíróság megállapítja, hogy amennyiben az átszállítás iránti kérelmeket az Egyesült Királyság elutasította volna, mindkét kérelmező abban a thai börtönben maradt volna, ahol a fogva tartásuk körülményei a jelenlegi körülményekhez képest valószínűleg jóval kedvezőtlenebbek lettek volna, esetlegesen sértve a 3. Cikket. Előrehozott szabadságra bocsátásra kizárólag büntetésük kétharmad részének letöltésekor lettek volna jogosultak, az angol jog szerinti félidő helyett. Átszállításuk egyértelműen alapvető jogaik lehető legnagyobb mértékű előmozdítását és védelmét célozza e meghatározott kontextusban, ezen célokat pedig el is érték.
80. Valamennyi körülményre tekintettel a Bíróság számára nem volt kielégítően bizonyított, hogy – az angol jog szerinti előrehozott szabadságra bocsátásra való jogosultság fennállásáig – a kérelmezők büntetésének végrehajtásával járó szenvedés és megalázás meghaladja a thai bíróságok által kiszabott büntetéshez kapcsolódó szenvedés és megalázás elkerülhetetlen tényezőjét, különösen, hogy az intézkedés végrehajtásának módja és módszere a kérelmezőknek a fogva tartással járó bizonyos szintű, elkerülhetetlen szenvedést meghaladó megpróbáltatást vagy kiszolgáltatottságot okoz. A kérelmezők az Egyezmény 3. Cikke szerinti panaszai ennek megfelelően nyilvánvalóan megalapozatlanok, és a 35. Cikke 3. bekezdésének a) pontja és 4. bekezdése alapján azokat el kell utasítani.
D. Az Egyezmény 5. Cikkének 1. bekezdése szerinti panasz
81. A kérelmezők kifogásolták, hogy fogva tartásuk folytatása önkényes volt, mivel amennyiben nem vallották volna magukat bűnösnek, kevesebb időt kellett volna börtönben tölteniük. Az Egyezmény 5. Cikkének 1. bekezdésére hivatkoztak, amely szerint:
„1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:
(a) törvényes őrizetben tartás az illetékes bíróság által történt elítélést követően; ...”
82. Az első kérelmező továbbá azzal érvelt, hogy ügyében a „megdönthetetlen vélelem” jogintézményét alkalmazták, amely tárgyalását egyértelműen tisztességtelenné tette, és ily módon fogva tartásának folytatása az Egyesült Királyságban önkényes volt.
1. Általános megfontolások
83. A kérelmezők panaszainak jellegére vonatkozó részletekből kiderül, hogy nem támasztottak kifogást azzal szemben, hogy fogva tartásuk folytatása megfelel-e a hazai jognak, valamint nem vitatták az ítéletük és a kérdéses szabadságelvonások közötti eseti kapcsolat fennállását. Panaszaik ehelyett a fogva tartásuk folytatásának vélelmezett önkényességére összpontosítottak.
84. A Bíróság ennélfogva azt vizsgálja, hogy ügyeikben a szabadságelvonás önkényes volt-e az Egyezmény 5. Cikkének 1. bekezdése értelmében. A Bíróság korábban jelezte, hogy önkényesség abban az esetben merülhet fel, ha a hatóságok részéről a rosszhiszeműség vagy megtévesztés valamely tényezője tapasztalható; ha a fogva tartásra vonatkozó végzés és a fogva tartás végrehajtása az 5. Cikk releváns albekezdése szerinti korlátozások céljainak nem feleltek meg; ha a hivatkozott megengedett szabadságelvonás indoka valamint a fogva tartás helye és feltételei között nem állt fenn kapcsolat; és ha nem állt fenn arányossági kapcsolat a hivatkozott fogva tartás indoka és a kérdéses fogva tartás között (lásd Krajišnik v. the United Kingdom (dec.), no. 6017/77, § 53, 23 October 2012. Lásd továbbá Saadi v. the United Kingdom [GC], no. 13229/03, § 69, ECHR 2008; és a következő még nem jogerős ítéletet a benne szereplő hivatkozásokkal: James, Wells and Lee v. the United Kingdom, nos. 25119/09, 57715/09 and 57877/09, §§ 192-195, 18 September 2012). A kérelmezők nem állították, hogy ezen tényezők bármelyike jelen van az ügyükben, és a Bíróság is így véli.
85. Meg kell továbbá vizsgálni ily módon, hogy a kérelmezők ügyeiben előfordul-e az önkényesség egyéb jele a bűnösség bevallásából, illetve az első kérelmező ügyében a Thaiföldön alkalmazott „megdönthetetlen vélelem” működéséből eredően. Az önkényesség kérdésének értékelésekor a Bíróság ismételten hangsúlyozza, hogy az Egyezmény nem értelmezhető „légüres térben”, hanem amennyire csak lehetséges azt azon nemzetközi törvények egyéb szabályaival összhangban kell értelmezni, amelyeknek részét képezi (lásd Al‑Adsani v. the United Kingdom [GC], no. 35763/97, § 55, ECHR 2001‑XI; Csoszánszki v. Sweden (dec.), no. 22318/02, 27 June 2006; és Rantsev v. Cyprus and Russia, no. 25965/04, § 274, ECHR 2010 [kivonatok]). A jelen ügyben ennélfogva a fogvatartottak átszállításainak általános jellegét, és a jelen ügyre vonatkozó fogvatartottak átszállításáról szóló egyezmény konkrét feltételeit kell figyelembe venni.
2. (ii) A bűnösség bevallásának hatása
86. A kérelmezők előadták, hogy a bűnösség bevallása büntetésük jelentős csökkenését kellett volna eredményezze. Ezzel szemben, noha Thaiföldön a kérelmezők büntetését az életfogytig tartó szabadságvesztésről határozott ideig tartó szabadságvesztésre csökkentették, az Egyesült Királyságba történő átszállításuk révén e csökkentés hatása az ellenkezőjére fordult. Ez azzal magyarázható, hogy ha nem vallották volna be a bűnösséget életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték volna őket, és a Felső Bíróság a próbára bocsátást megelőzően meghatározott volna valamely megfelelő letöltendő minimum időt (lásd a fenti 63. pontot). Ezen gyakorlat végrehajtásakor a helyi büntetési iránymutatásokat vették volna figyelembe, és a kiszabott tarifák mindkét ügyben jelentősen alacsonyabbak lettek volna a thai bíróság által kiszabott határozott ideig tartó szabadságvesztésekhez képest. Így amennyiben nem vallották volna magukat bűnösnek jelenleg haladéktalanul szabadságra bocsáthatnák őket.
87. A Bíróság megállapítja, hogy a thai bíróság az első kérelmező ügyében – mivel a kérelmezőt azok után ítélte el, hogy bűnösnek vallotta magát – nem kizárólag az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését alkalmazhatta volna. A kérelmezőt 24 gramm heroin forgalomba hozatal céljából történő birtoklásáért ítélték el; ilyen bűncselekmény esetében két lehetséges büntetés szabható ki: életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halálbüntetés (lásd a fenti 39. pontot). Amennyiben azáltal hogy bűnösnek vallotta magát a halálbüntetés meghatározott ideig tartó szabadságvesztésre csökkent, a kérelmező jelentős előnyt élvezett.
88. A Bíróság megállapítja továbbá, hogy a királyi kegyelem gyakori Thaiföldön, és azzal az életfogytig tartó szabadságvesztést meghatározott ideig tartó szabadságvesztésre csökkenthetik (lásd a fenti 19. pontot). Meg kell állapítani, hogy mindkét kérelmező részesült a királyi kegyelem általi büntetéscsökkentés előnyeiből (lásd a fenti 7. és 30. pontokat). Nem lehet megállapítani ennélfogva, hogy akkor is, ha a kérelmezők nem vallották volna be a bűnösséget, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték volna-e őket átszállításuk idején, valamint hogy előírták volna-e a Felső Bíróság általi minimum időtartam meghatározását.
89. Amint azt a Divisional Court megállapította az első kérelmező ügyében, ha a kérelmezőt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték volna, a ténylegesen letöltött négy év helyett legalább nyolc évig terjedő minimum időt kellett volna letöltenie Thaiföldön mielőtt jogosulttá válik az átszállításra (lásd a fenti 17. és 19. pontokat). A második kérelmező esetében noha nem volt erről információ, valószínűleg ehhez hasonló korlátozások vonatkoztak volna rá is. Amennyiben a kérelmezőket életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték volna, még további négy évig – a thai börtönökben uralkodó kegyetlen körülmények között fogva tartva – meg lettek volna fosztva az átszállítás lehetőségétől.
90. A Bíróság egyetértett a Divisional Court azon megállapításával, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés időtartamának a meghatározott ideig tartó szabadságvesztés feltételeivel történő összehasonlítása nem helytálló. Különösen, mivel az életfogytig tartó szabadságvesztéssel az őrizetben eltöltendő időn túlmenően is járnak kötelezettségek és korlátozások mind a feltételes szabadságra bocsátás feltételeinek, mind az ezen feltételek megsértése esetén felmerülő újbóli őrizetbe vétel veszélyének formájában. Ezen korlátozások főszabályként még inkább szigorú büntetéssé teszik az életfogytig tartó szabadságvesztést.
91. A Bíróság elismeri, hogy előfordulhatnak különbségek a következmények tekintetében azoknál a foglyoknál, akiket az ítéletet hozó államból büntetésük letöltése céljából valamely más államba szállítanak át. Korábban megállapították, hogy a fogva tartás nem önkényes, amennyiben az átszállító államban alkalmazott ítélkezési jog és a fogadó államban alkalmazott előrehozott szabadságra bocsátásról szóló szabályok közötti kölcsönhatás révén a fogvatartott átszállítása a letöltendő szabadságvesztés hosszabb de facto időtartamát eredményezi (lásd fent idézve Veermaë, Csoszánszki v. Sweden (dec.), no. 22318/02, 27 June 2006; Ciok v. Poland (dec.), no. 498/10, § 26, 23 October 2012; és Giza v. Poland (dec.), no 1997/11, § 23, 23 October 2012). A jelen ügyben valószínűnek tűnik, hogy amennyiben a kérelmezőket életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték volna Thaiföldön, valamint büntetésüket az átszállításukat megelőzően – a királyi kegyelem révén – határozott ideig tartó szabadságvesztésre változtatták volna, a kérelmezők fogva tartásának időtartama – Egyesült Királyságba történő átszállításukat követően – jelentős mértékben csökkent volna, mivel a Felső Bíróság viszonylag rövid minimum időtartamot szabott volna ki (lásd a fenti 17. pontot). A különbségek a következmények tekintetében azonban nem a különböző foglyok esetében eltérő szabályok önkényes alkalmazásából ered. A PTA-ban és az 1984. valamint 2003. évi törvényekben meghatározott, egyértelmű szabályokat alkalmaznak az átszállítási ügyekben, és alkalmaztak a kérelmezők ügyeiben is. A különböző eredmények az átszállító államban alkalmazott büntetőjog és a fogadó állam átszállításra vonatkozó gyakorlata közötti kölcsönhatás eredményeképpen fordulhat elő. Efféle eltérések bármely olyan fogvatartottakra vonatkozó átszállítási rendelkezések tekintetében előfordulnak, amelyek lényegében azon az elven alapulnak, hogy az átszállító államban kiszabott büntetést a fogadó állam hajtja majd végre. A Bíróság ismételten hangsúlyozza, hogy a kérelmezők kétségtelenül azzal a céllal, hogy a büntetésnek az Egyesült Királyságban történő végrehajtásából eredő számos előnyében – többek között az előrehozott szabadságra bocsátásra vonatkozó kedvezőbb szabályok és a fogva tartás jobb feltételei előnyeiben – részesüljenek, hozzájárultak az átszállításhoz, tudatában annak, hogy ez az általuk letöltendő időtartam tekintetében mivel jár.
92. Ezen körülmények fennállása esetén, amiatt, hogy bűnösnek vallották magukat nem tekinthető önkényesnek a kérelmezők fogva tartásának Egyesült Királyság általi folytatása az 5. Cikk 1. bekezdésének a) pontja értelmében. A kérelmezők panaszai nyilvánvalóan megalapozatlanok, és ily módon az Egyezmény 35. Cikke 3. bekezdésének a) pontja és 4. bekezdése alapján elfogadhatatlanok.
3. A „megdönthetetlen vélelem”
93. Az első kérelmező noha bűnösnek vallotta magát, fenntartotta, hogy a kábítószer mennyisége ellenére azokat személyes használat céljából tartotta magánál. A thai törvényben meghatározott „megdönthetetlen vélelem” következtében nem támadhatta meg azt a vádat, hogy azokat forgalomba hozatal céljából birtokolta. Ennek következtében azzal érvelt, hogy tárgyalása egyértelműen tisztességtelen volt, valamint az ezt követő fogva tartása önkényes volt az Egyezmény 5. Cikke 1. bekezdésének a) pontja értelmében.
94. Mivel az Egyezmény nem kötelezi a Szerződő Államokat arra, hogy a benne foglalt normákat valamely harmadik országra is alkalmazzák, az 5. Cikk 1. bekezdésében kifejtett követelmény, miszerint valamely személyt törvényes módon kell őrizetben tartani „az illetékes bíróság által történt elítélést követően” nem jár azzal, hogy a Bíróságnak az ezen ítéletet eredményező harmadik országbeli eljárásokat átfogó vizsgálatnak kell alávetnie és ellenőriznie kell, hogy azok az Egyezmény 6. Cikke szerinti követelményeknek teljes mértékben megfelelnek-e (lásd Stoichkov v. Bulgaria, no. 9808/02, § 51, 24 March 2005; és Drozd and Janousek, fent idézve, § 110). Annak követelése, hogy a 6. Cikkben előírt elvek valamely – az Egyezmény által nem kötelezett – bíróság általi alkalmazását felülvizsgálják, sértené az igazságszolgáltatás nemzetközi együttműködésének erősítésére összpontosító jelenlegi tendenciát, amely együttműködés – amint azt a Bíróság már ismételten hangsúlyozta – alapvetően az érintett személyek érdekeit szolgálja (lásd Drozd and Janousek, fent idézve, § 110).
95. A Bíróság azonban megállapította azt is, hogy amennyiben valamely ítéletet az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadásának nyilvánított eljárások során hoztak meg, azaz az eljárások „nyilvánvalóan a 6. Cikk rendelkezéseivel vagy az azokban előírt elvekkel ellentétesek voltak”, az ebből eredő szabadságelvonás az 5. Cikk 1. bekezdésének a) pontja szerint nem indokolt (lásd Stoichkov, fent idézve, § 51; and Othman (Abu Qatada) v. the United Kingdom, no. 8139/09, § 259, 17 January 2012). A Bíróság kifejtette, hogy az „igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadása” a tisztességtelenség szigorú tesztje. Az ehhez hasonló tárgyalási eljárások során többről van szó, mint puszta szabálytalanságról vagy a garanciák hiányáról, hiszen amennyiben ez a Szerződő Állam területén belül fordul elő, a 6. Cikk megsértését eredményezheti. Ezen követelés tehát a 6. Cikkben biztosított tisztességes eljárás elveinek megsértését eredményezi, amely Cikk olyannyira alapvető, hogy ezen jogsértés a cikkben biztosított jogok – illetve azok lényegének – megsemmisítésével ér fel (lásd Othman (Abu Qatada), fent idézve, § 260). Annak ellenére, hogy mindeddig nem kellett e fogalmat pontosabban meghatározni, a Bíróság kifejtette, hogy a tisztességtelenség bizonyos formái elérhetik az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadását. Ezek között szerepelnek: a vádlott távollétében történő elítélés a vád megalapozottsága újbóli meghatározásának lehetősége nélkül; valamely összefoglaló jellegű tárgyalás, amely során a védelem jogait teljes mértékben figyelmen kívül hagyják; őrizetbe vétel anélkül, hogy biztosítják valamely független és pártatlan elsőfokú bírósághoz való hozzáférést, amely a fogva tartás jogszerűségét vizsgálná felül; ügyvédi segítség igénybevételének szándékos és módszeres megtagadása különösen valamely külföldi országban fogva tartott személy esetében; valamint kínzással szerzett bizonyíték előterjesztése (lásd Othman (Abu Qatada), fent idézve, § 259 és az abban szereplő hivatkozásokat; és § 267). A felhozott példákból és a teszt jellegéből következik, hogy az átszállítást megelőzően a fogadó államok számára nyilvánvalóak és ismertek azok az esetek ahol az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadásáról van szó.
96. A jelen ügyben felmerül a kérdés, hogy a thai törvény szerinti „megdönthetetlen vélelem” a 6. Cikk megsértését eredményezi-e, amely Cikk oly mértékben alapvető, hogy annak megsértése a kérelmező tisztességes eljáráshoz való jogának – illetve annak lényegének – megsemmisítésével ér fel. E tekintetben a Bíróság megállapítja, hogy ténybeli vagy jogi vélelmek valamennyi jogrendszerben felállíthatók, és az Egyezmény azokat főszabály szerint nem tiltja. A 6. Cikk 2. bekezdése azonban nem közömbös a büntetőjogban előírt ténybeli vagy jogi vélelmekkel szemben. Kötelezi az Államokat arra, hogy a vélelmeket szorítsák ésszerű keretek közé, amelyek figyelembe veszik a kockázat súlyosságát és óvják a védelemhez való jogot (Salabiaku v. France, 7 October 1988, § 28, Series A no. 141‑A).
97. A szóban forgó thai törvény 15. § (3) bekezdésének alkalmazása, amely bekezdésben azon bűncselekmény meghatározásáról rendelkeznek, amely alapján a gyanúsított elkövetőt esetlegesen vád alá helyezik, a gyanúsított elkövető ügyét tárgyalják és arról ítélkeznek, a kérelmezőt megakadályozta annak kifejtésében, hogy a birtokában lévő kábítószer mennyisége kizárólag személyes használatra volt. A Bíróság továbbá megjegyzi, hogy a Felső Bíróságon a bíró megállapította, hogy ésszerűen vitatható annak bizonyítéka, hogy a kábítószereket az első kérelmező személyes használatra tartotta birtokában. Nem zárható ki, hogy fennállhatnak olyan körülmények, amelyben valamely – a thai törvény 15. § (3) bekezdéséhez hasonló jellegű – rendelkezés a 6. Cikk 2. bekezdése szerinti kérdést eredményezheti. Amint azonban azt a thai alkotmánybíróság kifejtette a 2001. évi ítéletében, a thai törvény célja bizonyos mennyiséget meghaladó kábítószert birtokló személyek szigorúbb büntetése, és a törvény 15. § (3) bekezdése alkalmazásának tervezett eredménye az ilyen mennyiségű kábítószert birtokló vádlott tekintetében kiszabható büntetés növelése. A kábítószerek birtoklása okán merült fel lényegében a bűncselekmény, és ezt még be kell bizonyítani a büntetőeljárás során (lásd a fenti 41–42. pontokat). A jelen ügyben, az első kérelmező a thai eljárásokon számos eljárási garancia előnyét élvezhette. Ügyét két független bíró előtt nyilvánosan tárgyalták; a kérelmező jelen volt az eljáráson, valamint jogilag képviselve volt; a kérelmezőt felmentették néhány bűncselekmény alól az ártatlanság vélelmével összhangban, igaz ugyan, hogy a heroin és ecstasy birtoklása nem volt vitatott, hiszen bizonyították, hogy a kábítószer a birtokában volt; valamint az alkalmazandó joggal összhangban ítélték el, és mivel a bűnösnek vallotta magát, büntetését jelentősen csökkentették (lásd a fenti 13. és 16. pontokat). Mindenesetre jelentős tényező, hogy a „megdönthetetlen vélelem” a tárgyalás tisztességes jellegére gyakorolt hatásának értékelése során az első kérelmező nem figyelmeztette a brit hatóságokat az igazságszolgáltatás feltételezett egyértelmű megtagadására sem a tárgyalás ideje alatt, sem az átszállítás iránti kérelem benyújtásakor.
98. A Bíróság megállapítja, hogy ugyan a kérelmező védelemhez való jogai a „megdönthetetlen vélelem” által korlátozódtak az ügyben, nem jelenthető ki, hogy a tisztességes tárgyaláshoz való jogának lényegét ezáltal megsemmisítették. Az ügy valamennyi körülményére figyelemmel, a Bíróság megállapítja, hogy a kérelmező nem tudta bizonyítani, hogy ügyében az igazságszolgáltatás egyértelmű megtagadásáról van szó. A kérelmező fogva tartásának folytatása ennélfogva az 5. Cikk 1. bekezdésének a) pontját nem sérti. Panasza ennek megfelelően nyilvánvalóan megalapozatlan és ennélfogva az Egyezmény 35. Cikke 3. bekezdése a) pontjának és 4. bekezdésének értelmében elfogadhatatlan.
Ezen indokok alapján a Bíróság egyhangúlag
úgy határoz, hogy a kérelmeket egyesíti;
kijelenti, hogy a kérelmek elfogadhatatlanok.
Fatoş AracıIneta Ziemele
a Szekció Helyettes TitkáraElnök
© Európa Tanács/Emberi Jogok Európai Bírósága, 2013.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hivatalos nyelvei az angol és a francia. Ez a fordítás nem köti a Bíróságot, valamint a Bíróság nem vállal felelősséget annak minőségéért. A fordítás letölthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának HUDOC esetjogi adatbázisáról () vagy bármely egyéb adatbázisról, amellyel azt a Bíróság megosztotta. A fordítás nem kereskedelmi célokra felhasználható, amennyiben az ügy teljes címét valamint a fent említett szerzői jogokra vonatkozó leírást feltüntetik. E fordítás bármely részének kereskedelmi célú felhasználása esetén, kérjük jelentkezzen a következő címen: publishing@
© Council of Europe/European Court of Human Rights, 2013.
The official languages of the European Court of Human Rights are English and French. This translation does not bind the Court, nor does the Court take any responsibility for the quality thereof It may be downloaded from the HUDOC case-law database of the European Court of Human Rights () or from any other database with which the Court has shared it. It may be reproduced for non-commercial purposes on condition that the full title of the case is cited, together with the above copyright indication. If it is intended to use any part of this translation for commercial purposes, please contact publishing@
© Conseil de I’Europe/Cour européenne des droits de l’homme, 2013.
Les langues officielles de la Cour européenne des droits de l’homme sont le français et l’anglais. La présente traduction ne lie pas la Cour, et celle-ci décline toute responsabilité quant à sa qualité. Elle peut être téléchargée à partir de HUDOC, la base de jurisprudence de la Cour européenne des droits de l’homme (), ou de toute autre base de données à laquelle HUDOC l’a communiquée. Elle peut être reproduite à des fins non commerciales, sous réserve que le titre de l’affaire soit cité en entier et s’accompagne de l’indication de copyright ci-dessus. Toute personne souhaitant se servir de tout ou partie de la présente traduction à des fins commerciales est invitée à le signaler à l’adresse suivante : publishing@
Full & Egal Universal Law Academy